Van az a régi vicc, mely szerint a püspök népszerűségét növelendő vidéklátogatásba kezd. Megérkezve egy kis faluba, a templomjárók élén a plébános fogadja, aki már éppen belekezdene az ünnepélyes tirádába, mikor a püspök mérgesen leinti. „Hát ezt meg hogy képzelik? Én, a püspök jöttem magukhoz, mégsem szól a harang. Miért nem harangoznak?” A plébános rémült mentegetőzésbe kezd: „Jajjaj, püspök úr, ezer oka van annak! Először is nincs harang…”
Hát, körülbelül itt tart a FIDESZ a bukás okait illetően, csak még maguknak sem merik bevallani, hogy az ő harangozásukkal is nagy gond van, mert az a duci harangszerűség, akire országosan volt rábízva a kongatás, a döntő többség szerint nem jól kongatott, mégpedig annyira nem jól, hogy jobb lett volna, hogyha nincs. A fenti véleményt a legutóbbi választás igazolta is.
Fideszéknél a kongatás minősége, és személyi vonatkozása egyelőre nem téma, az értékelés csak a többi 999 bukási okról szól. Az értékelésben maga a valahai vezérharang jár élen, aki egyedül volt képes 10 okot felsorolni. Meg is lett az eredménye, az összedűlt templomban újra ő lett a párt főharangja, hívei a romok alól is rászavaznak. Erős váruk nekik a hit, bíznak benne piszkosul.
A gond az, hogy teljesen hiába bíznak, Orbán már évtizedek óta mindent rosszul csinál. Nem akkor hívott fel kongással a harcra, mikor az ellenség jött, hanem amikor a haverok, az árvizet sem jelezte, mert úgy gondolta, jó az úszásoktatásnak, megszervezte a perselypénz egy részének ellopását, egyedül a misére hívásban volt nagyon tehetséges, azt sohasem mulasztotta el. Ezeken kívül még volt egy nagy hibája: az, hogy gondolkodott. Az értelmes, okos embereknél a gondolkodás pozitív dolog, mert ha valamelyik hülyeségre lyukadna ki a végén, hamar rájön, rossz volt a gondolatmenet, és újra kezdi, ám ez a vészkapcsoló a korlátozott képességűeknél nem működik. Ami még borzasztóbb, az eredményhez ragaszkodnak. Ugyanis hisznek benne. Kénytelenek hinni, nincs más a tarsolyukban.
Orbán máig azt hiszi, hogy ő űzte ki innen a ruszkikat, holott az égadta világon semmi köze nem volt hozzá, sőt még csak nem is követelte ezt.
(Lásd itt.)
A legröhejesebb az ügyben, hogy ezt az ország döntő része mégis így tudja… illetve ezt hiszi.
Orbán volt az, aki, miután Antall, Bod Péter Ákos, Horn, Bokros meg Surányi elvégezték a nehéz és rendkívül népszerűtlen részét a gazdasági rendszerváltásnak, beleülve a készbe, két évig vitette magát a langy bokrosi hullámokkal, hogy aztán teljesen eszetlen módon duplájára emelje a minimálbért, ami az addig éltanuló Magyarországot tönkretette. Lásd itt, itt, és itt. A volt miniszterelnök azt hitte, létezik olyan megoldás, amely sokaknak több pénzt jelent, az államnak nem kerül semmibe, és mégsem lesz meg a böjtje. Ez a hit Kádár korban szocializálódottak jellegzetes ismérve, mikor az árakat meg a béreket maga a Párt határozta meg.
Orbán az, akinek sikerült az összes olyan szövetséggel összeveszni, amelyekben benne voltunk, és a legborzalmasabb haverokat összeszedni, kezdve az óriáscsecsemővel a tömeggyilkos pszichopatán át az „kici-olcó egypárt” rendszer legfőbb titkáráig, ráadásul egy olyan csapatot szervezni, amely az önzést tartja a legfőbb erénynek (más neveken: patriotizmus, szuverénség). Az állandó szidalmazással meg vétófenyegetéssel annyira sikerült megutáltatnia magát „Brüsszellel”, hogy az már senki idegrendszerének sem tett jót. Így aztán a magyar költségvetésnek sem. Kíváncsi lennék, mit csinálnának a patrióták hatalmon, mikor 13 tagállamból vannak összeverbuválva, ugyanakkor legfőbb tulajdonságuk az önzés. Menne a marakodás, az egyszer hótziher.
Orbán volt az is, aki Gyurcsány és Bajnai munkája, azaz a gazdaságnak az Orbán-Medgyessy-Járai trió utáni rendbetétele, és a világválság negatív hatásainak nagy százalékban való kivédése után ismét készen kapta az országot személyes játszótérnek, mégpedig kétharmaddal, azaz bármifajta korlátozástól mentesen. A világgazdaság a válság után elindult fölfelé, az EU pénzek a korábbi kormányok jóvoltából rendben érkeztek az országba, ráadásul békés, hülyéktől és tömeggyilkos agresszoroktól mentes világban éltünk. Na, ezt a korszakot tartotta Orbán alkalmasnak arra, hogy kiépítse a nemzeti burzsoáziát. Sajnos nem a tehetségesekből, hanem a rokonokból, barátokból, és azok üzletfeleiből, így aztán a kiépítés eredménye az lett, hogy a kivételezettek mesésen meggazdagodtak, de kizárólag túlárazott állami megrendeléseken tudnak nyerni, magán- vagy nemzetközi tendereken nem, mert nem értenek a gazdasághoz, az innovációhoz, a gyártmányfejlesztéshez, meg az egyéb, Orbán szerinti gazdasági (=kapitalista) hókuszpókuszokhoz. A vezérharang által kongatott „józan paraszti ész” (a korábbi miniszterelnök úr a vidék szülötte) a nemzetközi piacokon sajnos kevés a boldoguláshoz, így aztán az új arisztokrácia nem hozza a pénzt a hazának, hanem viszi. Leginkább haza, a széfbe. Így veszti el a közpénz jellegét.
De nem ez volt a legnagyobb kár okozója. Hanem a kontraszelekció.
Létezik egy társadalmi alaptörvény amelyet mindenki ismer, de kevésszer veszik figyelembe. Úgy szól, hogy ha egy autokrácia nem jól működik, akkor ott nem a szervezettel, nem a tagokkal és nem is a működési szabályokkal van baj, hanem mindig magával az autokratával, ugyanis ezeket mind ő választja meg, ő találja ki, és ő működteti. Ha tehát az autokrata észbeli képességei gyengék, akkor a szervezet működése rossz, sőt akár katasztrofális is lehet, mert az autokrácia alapfeltétele, hogy az államigazgatásban per definitionem az autokrata a legokosabb, és ahogy megyünk lejjebb a hierarchiában, egyre hülyébbek ülnek a mind alacsonyabb szinteken, azaz a kontraszelekció intenzíven rohasztja le az országot, mégpedig minden vonalon. Ebből következően autokráciában a buta vezérharangot minél hamarabb le kell cserélni, különben az ország süllyedése megállíthatatlan.
A lecseréléshez eldöntendő egyrészt, hogy autokrácia van-e az országban, vagy sem, másrészt, hogy ha az van, a vezérharang butább-e a kelleténél. Ha az utóbbi kérdésre egyértelmű igen a válasz, minél hamarabb intézkedni kell.
Mint tudjuk, a korábbi miniszterelnök úr meghatározta az alapvetéseket, melyeket az ország kormányzásánál követ:
- „Mindig jobb, ha nekünk tartoznak, mint ha mi tartozunk másoknak. Magas adósságrátát örököltünk, de nem szabad szem elől téveszteni azt a célt, hogy eljussunk oda, hogy mi adjunk kölcsön másoknak, és ne fordítva.
- Mindig többet kell keresni, mint amennyit elköltünk. A költségvetési hiány egyelőre e tekintetben még nem állja ki az idő próbáját, egyelőre többet költünk, mint keresünk.
- Jobb dolgozni, mint tengeni-lengeni.
- Jobb, ha mi keresünk másokon, mint ha mások keresnek rajtunk.”
A szöveg nagyon hasonlít hajdani kollégám mondására, aki (pechjére) az Egyesült Államokból a nyolcvanas években Budapestre tette át székhelyét (kínlódott is a Wartburg kormányváltójával eleget). Ő hangoztatta sokszor, hogy jobb egészségesen és gazdagon, mint szegényen és betegen. Ez a hasonlóság már korábban fel kellett volna vesse a gyanút, hogy esetleg mégse hagyjuk tovább ezt a vezérharangot kongani, mert nincsenek meg hozzá a képességei, de sajnos nehéz volt az észrevétel, ami az országnak 16 évébe került. Persze nem mindenkinek, de ezt most inkább mindenki gondolja át maga.
Az ország új vezetése (urai? – lásd kétharmad) egyértelműen figyelembe vette a korábbi legfőbb vezető korlátolt képességeit, és tizenhatodszorra úgy módosította az Alaptörvényt, hogy a módosítás egyik passzusa szerint mindenki csak 2 cikluson keresztül lehet vezérharang, azaz miniszterelnök. Fura ez a törvényi gránitba vésés. Ennyire nem bíznak bennünk, magyar választókban, hogy tudjuk, mi jó nekünk, mi nem? Hogy le tudjuk váltani, akik le kell? Hiszen csak négyszer adtunk a korábbi vezérharangnak kétharmadot, és 16 röpke év után úgy leváltottuk, mint a sicc.
Az persze egy másik kérdés, hogy az új törvény visszamenőleges hatályú, azaz szigorúan ellenjavallt az összes demokráciában. Nem lesz ebből baj, tessen mondani?
