Kezdőlap Itthon Vélemény

Vélemény

NE FÜGGESSZÜNK KI SEMMIT!

Emlékszünk még: 2010-es választási győzelme után a Fidesz a maga parlamenti többségével elfogadta a „nemzeti együttműködés nyilatkozatát”, majd elrendelte, hogy azt minden állami intézményben ki kell függeszteni. Így is történt.

Most annak emlékére, hogy tíz éve lépett hatályba a Fidesz alaptörvénye, elején a szörnyű Nemzeti Hitvallással, azt rendelték el, hogy azt függesszék ki minden állami intézményben. Erre a Karácsony Gergely vezette Városháza azzal válaszolt, hogy nem, ők nem a Nemzeti Hitvallást függesztik ki a hivatali helyiségekben, hanem az 1848-as Tizenkét pontot. A DK pedig azzal válaszolt, hogy a Nemzeti Hitvallás helyett Bibó István csodaszép szövegét függesztik ki, A szabadságszerető ember tízparancsolatát.

Bibó szövege nagyon szép, a Tizenkét pont pedig nagyon fontos történelmi dokumentum, a magyar szabadságtörekvés kiemelkedő szövege. Én azonban azt gondolom, hogy az Orbán-kormány dölyfös intézkedésére nem ez a helyes válaszlépés.

Mit jelentett Orbánék politikai szövegének kifüggesztése az állami intézményekben?

Azt, amit a Fidesz állandóan csinál: parlamenti többségére támaszkodva a maga álláspontját az ország, a magyar politikai közösség álláspontjaként tünteti fel.

Amit ők gondolnak a világról, Magyarországról, a magyar múltról, jelenről és jövőről, azt úgy állítják be, mintha az egész magyar nemzet, de legalábbis a nagy többség közös világképe lenne. Mint ilyen közös nézetet kellene azt az állami intézményekben kifüggeszteni. Ez a gesztus a maguk győztes büszkeségét és egyúttal mindenki más megalázását jelenti. Egyetértek azzal, hogy az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknál ezt a kormányintézkedést nem kívánják végrehajtani.

Ugyanakkor nem helyeslem, hogy bármilyen más politikai deklarációt, programszöveget a Fidesz szövegei helyett kifüggesszenek az intézményekben. Akkor sem, ha az a politikai deklaráció személy szerint nekem, vagy a hozzám hasonló nézeteket vallóknak kifejezetten tetszik. Még olyan, a magyarok történelemszemléletében olyan kiemelt helyet elfoglaló, feltehetően a legtöbbek által elfogadott szöveget sem, mint a Tizenkét pont. Annak helye a történelemkönyvben van, nem a közintézmények falán.

Volt idő, amikor Lenin képe volt ott a hivatali falainkon. Más országokban az aktuális államfő képét függesztik ki. Ilyen hagyomány szerencsére Magyarországon nem alakult ki. Ne is alakuljon. Senki se írja elő, hogy kit kell tisztelnünk, kivel vagy mivel kell láthatóan azonosulnunk.

GYURCSÁNY FÉLIG IGAZA

Gyurcsánynak igaza van. Pár napja azt írta a Facebookon: „Előbb nézek el egy régi, mára megbánt embertelen szöveget, mint a mai kormánypárt országárulását, országdúlását.” Azután így folytatta: „Sokan voltak embertelenek, vagy éppen nácigyanús szövegek kimondói. Küzdöttünk ellenük. De ma nem ők veszélyesek. Hanem az újbarna, emberosztályozó, bélyegző, gyalázó kormány.”

Igaza van: a hatalmon levő, az államhatalom minden eszközét gátlástalanul használó fasisztoid politikai erő összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, mint az ellenzékben levő, és gondolkodásának fasisztoid elemeit most éppen rejtegető párt.

Igen, a Fidesz nyilvánvalóan veszélyesebb, mint a Jobbik.

Erről jut eszembe, amikor sok-sok évvel ezelőtt, amikor még bejáratos voltam az ATV-be, egyszer azt találtam mondani Kálmán Olgának az Egyenes Beszédben, hogy két szélsőjobboldali párt van a magyar politikában. Csak egy, helyesbített Olga, és akkor ezen azt értette, hogy a Jobbik szélsőjobboldali, a Fidesz nem. Alighanem ma is helyesbítene, a DK politikusaként, de azért, mert a Jobbikot már nem tartaná szélsőjobboldalinak, a Fideszt meg alkalmasint igen. (A Mi Hazánkat most félreteszem.) Én most is azt gondolom, hogy mindkettő. Akkor is, ha a Fidesz, mivel hatalmon van, összehasonlíthatatlanul veszélyesebb.

Miközben abban igaza van Gyurcsánynak, hogy a hatalmon levő fasisztoid politikai erő, a Fidesz összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, mint a Jobbik. Az már nem igaz, hogy a Jobbik a maga rejtőzködő, letagadott rasszizmusával, homofóbiájával, embertelenségével nem veszélyes. De az. Csak más adja a veszélyességét.

Rendszeresen mondják azt ellenzéki politikusok, az ellenzéki szövetséget helyeslő újságírók, hogy a fontos kérdésekben a hat párt egyetért, csak másodlagos, harmadlagos ügyekben van köztük különbség. Hogy az „ideológiát”, amiben különböznek, félre kell tenni.

Eszerint az, hogy homofóbok vagyunk-e, hogy tűrjük-e a rasszizmust, hogy egyetértünk-e a Fidesz nacionalizmusával, vagy sem, az másodlagos, az csak ideológia, és nem politika.

Ez nem igaz. Az Orbán-kormányok nacionalista törvényeket hoznak, nacionalista külpolitikát folytatnak, rasszista alapokon álló intézkedéseket hoznak, homofób üzeneteket küldenek a társadalomnak. Ezeket gyakran támogatja a Jobbik. Ez nem csupán ideológia, ez vastagon politika. Ebben – nagyon remélem – a DK nem ért egyet a Jobbikkal. Gyurcsány a jegyzetében a szövetkező ellenzékiek „közös éntudatról” ír, ami aggasztó.

A Jobbik akkor veszélyes, ha a vele kötött választási szövetség oda vezet, hogy a demokratikus pártok lemondanak a politikák megkülönböztetéséről.

A Jobbik akkor veszélyes, ha demokratikus pártok elfogadják, magukévá teszik azt a nacionalizmust, amelyben a Jobbik egyetért a Fidesszel.

A Jobbik akkor veszélyes, ha a demokratikus pártok tolerálhatónak tartják azt a rasszizmust, amelyben a Jobbik és a Fidesz között nincs vagy alig van különbség.

Gyurcsánynak tehát csak félig van igaza.

PLAKÁTOK

Tele az ország az Orbán-kormány nemzeti konzultációs plakátjaival. Látom ezeket minden nap az utcán, és feltűnt valami. Mit is mondanak, mi van rájuk írva? (Emlékezetből idézem az utcán látott szövegeket, ezért lehet, hogy valamelyikre pontatlanul emlékszem.) „Dühíti Önt Brüsszel?” „Tart attól, hogy visszatér a Gyurcsány-korszak?” „Soros György újra támadásba lendül?” „Felháborítja az illegális bevándorlás?” „Félti a gyermekét a szexuális propagandától?”

Öt olyan plakátszöveg, amely semmilyen pozitív állítást nem tartalmaz, nem tesz mást, mint hogy különféle veszedelmekkel riogatja a közönséget. Egyedül a hatodik plakátszöveg mond valami vonzót, amelyik így szól:

„Emelné a minimálbért?”

Orbánéknak ma már szinte nincs pozitív mondanivalójuk, csak az emberek félelmeire építenek, amely félelmeket maguk gerjesztik. Eltekintve a minálbérek, és általában a bérek emelésétől, nem valami jót kínálnak az embereknek, akiktől támogatást kérnek, hanem valaminek a megakadályozásához kérik a támogatásukat.

Nem egy jobb világot ajánlanak az embereknek, hanem a szembenállást a nyugati világ értékrendjével.

Hasonlóképpen feltűnő, hogy míg a négy igenes népszavazás óta minden korábbi népszavazási kezdeményezést úgy fogalmaztak meg, hogy a támogatóknak a kérdésekre igennel kellett válaszolniuk, Orbán már kormányának 2016-os népszavazási kezdeményezését úgy fogalmazta meg, hogy híveinek nemmel kelljen válaszolni, és a mostanira is öt nemmel kell válaszolniuk azoknak, akik a Fideszt támogatják.

Kamunépszavazásnak hívják az ellenzékiek Orbánnak ezt a kezdeményezését, de ez szerintem tévedés: Orbán mind az előző, mind a mostani kezdeményezéssel az Európai Unió közös értékeire mondat híveivel nemet, előkészítve egy majdani kilépést.

A plakátok közül is négy – a Brüsszelre irányuló, a Sorosra, az „illegális bevándorlásra” és a „szexuális propagandára” irányuló kérdés – az Unióval kialakult konfliktusokban kéri híveinek támogatását. Komolyan kell vennünk a népszavazási kezdeményezést is, a nemzeti konzultációs plakátokat is.

Nem mellékes ügyekről, nem látszatokról, hanem alapkérdésről van szó: a nyugati világhoz, az Európai Unióhoz tartozó, az euroatlanti világ értékeit magáénak tekintő Magyarországot szeretnénk-e, vagy egy keleties, tekintélyelvű, önkényuralomban élő Magyarországot.

KÖVÉR, KORCOK, HAVEL, BRANDT

Kövér László, aki nemcsak a Fidesz alelnöke, de a magyar Országgyűlés elnöke is, a szlovákiai Somorján avatott emlékművet a háború után kitelepített magyaroknak.

Kövér e szavakkal emlékezett:

„A bűn nem akkor teljesedik be, amikor elkövetik, hanem akkor, amikor elfelejtik. Amit a felvidéki magyarság ellen 1945 és 1947 között elkövettek, az Isten és ember előtti bűn volt. Ha az áldozatok utódai elfelejtik az elődeik ellen elkövetett történelmi bűnöket, akkor a bűnök a jövőben megismétlődhetnek, és az utódok ismét bármikor védtelen áldozatokká válhatnak. (…) van erkölcsi alapunk arra is, hogy szelíd, de állhatatos türelemmel várjuk a bocsánatkérés és elégtételadás gesztusát a magyarok ellen a múltban elkövetett bűnökért az utánunk következő nemzedékek békéje érdekében.”

Ismerjük el, ezek önmagukban véve szép és igaz mondatoknak tűnnek. Amit Ivan Korčok szlovák külügyminiszter írt erre a maga Facebook-oldalán, az egyáltalán nem rokonszenves. Saját fordításomban idézek belőle:

„Arra kérem Magyarország felső vezetőit, hogy tiszteljék a Szlovák Köztársaságot. Semmiképp nem vonom kétségbe Magyarország jogát, hogy a maga módján szemlélje a történelmet, de azt kérem, hogy a történelmi események kezelésében tartsák tiszteletben Szlovákiát.

Ahogy Magyarország felső vezetői újra meg újra felvetik a történelmi kérdéseket, az ellentétben áll a Szlovákiához fűződő jó kétoldalú kapcsolatok kinyilvánított törekvésével.

(…) Csalódott vagyok amiatt, ahogy Budapestről folyamatosan célozgatnak és kioktatnak bennünket a közös történelemről. (…) A háború utáni rendezés lezárt téma, és kapcsolatainkat a jelenre és a jövőre tekintve kell alakítanunk. Ennek része a magyar kisebbséghez tartozó honfitársainkkal való megbékélés is. Arra kérem ezért a magyar vezetőket, hogy mérlegeljék, hogy mit mondanak, ne veszélyeztessék ezt a megbékélést, és tartsák tiszteletben a Szlovák Köztársaságot.”

Időközben a szlovák külügyminisztérium hivatalos jegyzékben is megismételte ezt.

Korčok külügyminiszter azt mondja, amit a szlovák politikusok évtizedek óta mondanak. Kövér László pedig azt, amit a szlovákiai magyar és a magyarországi politikusok radikálisabb része mond. Ebből az persze

igaz, hogy a szlovákiai magyarok teljes jogfosztása és kitelepítése kegyetlen, embertelen, az emberi jogokat súlyosan sértő eljárás volt.

A korabeli csehszlovák elit bosszúja volt a német és magyar kisebbséggel szemben, bosszú azért, hogy e kisebbségek léte hivatkozási alap volt Hitler és Horthy számára a csehszlovák állam szétverésére. Alaptalan bosszú volt még a Szudéta-vidéken élő németekkel szemben is, akiknek csak egy kisebbsége játszott aktív szerepet a müncheni egyezményhez vezető folyamatban, de különösen alaptalan volt a szlovákiai magyarokkal szemben.

Bizony akkor járna el helyesen a szlovák politikai osztály, ha ezt hét évtized elteltével elismerné – de nem teszi.

Csehországban legalább Havel elnök tett – még csehszlovák szövetségi elnökként – ilyen gesztust, amiért a csehek közül sokan nehezteltek is rá, majd Václav Klaus miniszterelnöksége idején Helmuth Kohllal tettek egy közös politikai nyilatkozatot, amelyben a cseh fél legalább a kitelepítés során történt atrocitások – és nem maga a kötelező kitelepítés – miatt fejezte ki sajnálkozását. (Az ellenzékben levő szociáldemokraták nem is szavazták meg a dokumentum ratifikációját a cseh parlamentben.)

Lengyelország idáig sem ment el, a tizenkétmillió német kitelepítését a lengyelek mindmáig helyénvalónak tekintik.

Persze, Lengyelország esetében mégis csak arról van szó, hogy a németeket a háborús vereség nyomán, a határok gyökeres átrendezése, Lengyelország nyugatra tolása kapcsán, a szövetséges nagyhatalmak közös döntésével űzték el erőszakkal az Odera–Neisse-határtól keletre (nagyobb részt Lengyelországhoz, kisebb részt a Szovjetunióhoz) került területekről. Hasonlóképpen a szövetséges nagyhatalmak döntöttek a szudétanémetek kitelepítéséről is Csehszlovákiából. Willy Brandt 1969-70-ben elindított új keleti politikájával elfogadta az Odera-Neisse határt, és sem Lengyelországgal, sem Csehszlovákiával vagy mással szemben sem veti fel a német állam a kitelepített németek millióit ért jogtalanság kérdését.

Brandt fontosabbnak tartotta a megbékélést Németország keleti szomszédjaival, s így gondolkodnak mindmáig a német politikusok.

A Beneš-dekrétumok a németek jogfosztásával a nagyhatalmi döntéseket fordították le csehszlovák jogszabályokra, s Csehország mindmáig számíthat az ügyben a szövetséges nagyhatalmak támogatására. A szlovákiai magyarok ügyében azonban a nagyhatalmak nem járultak hozzá hasonló eljáráshoz, ezért próbálkoztak annak idején „lakosságcserével”, és telepítettek magyarokat kényszerrel az elűzött németek helyére, kényszermunkára Észak-Csehországba.

Kétségtelen, hogy indokolt lenne, ha a demokratikus szlovák állam legalább valamilyen gesztust tenne az ügyben.

A jogsértések 1948-tól, a kommunista hatalomátvételtől megszűntek, a Csehországba deportáltak visszatérhettek szülőföldjükre, a magyarok állampolgári jogait visszaadták, de az elvett tulajdont nem, s a történtek jogsértő voltát sem korábban a csehszlovák, sem 1993 után a szlovák állam nem ismerte el.

Mindamellett nem jó, ha akár a szlovákiai magyar politikusok, akár a magyar állam vezetői ezt újra meg újra felvetik.

Hiába igaz, hogy a Szlovákia és Magyarország közötti határ az első bécsi döntés nyomán került a legközelebb az akkori nyelvhatárhoz, az első bécsi döntést a két fasiszta nagyhatalom hozta, és a külvilág joggal sorolja ezt a határváltozást is a második világháborúba torkolló folyamat állomásai közé.

A csehszlovákiai magyarok jogfosztását sem különbözteti meg világosan a németekétől. Abban sajnos Korčok külügyminiszternek van igaza, hogy az ilyen fellépés árt a szlovákiai magyarok helyzetének ma Szlovákiában. Ahhoz, hogy valamikor a szlovák állam ezt maga megtegye, a szlovák demokraták körében, mindenekelőtt a politizáló szlovák értelmiségben kell erre megérnie a helyzetnek. A magyarországi politikusok fellépése ezt inkább hátráltatja, mintsem, hogy segítené.

AMIT A BALOLDALIAK FÉLREÉRTENEK

Csengett a mobilom, a Magyar Nemzettől hívtak. Arról kérdezett volna a Fidesz első számú napilapjának újságírója, hogy mit gondolok arról, hogy Gyurcsány Ferenc a jobbikos Tóth Péter mellett kampányolt Szegeden, aki néhány éve még durvább antiszemita és cigányellenes kijelentéseket tett, mint a hasonlókról hírhedt, időközi választáson közös jelöltként elindított Bíró László. A Magyar Nemzetnek ezúttal sem nyilatkoztam, ahogy hosszú ideje nem vagyok rá hajlandó. Nem is írnék a dologról, ha nem hallottam volna, ahogy DK-s politikusok egymás után próbálják magyarázni a dolgot. De sajnos hallottam.

Néhány hónapja MSZP-s politikustól hallottam, hogy a szerencsi-tiszaújvárosi választókerületben most ellenjelölteket indítanak a jobbikos Bíró Lászlóval szemben. Majd a választók az előválasztáson eldöntik, hogy ki legyen a fideszes képviselő kihívója a borsodi választókerületben. Csakhogy a hatpárti összefogás szabályai szerint ha az előválasztást a jobbikos nyeri, akkor mind a hat párt őt fogja támogatni a Fidesz jelöltjével szemben.

Most a DK politikusai (Sebián-Petrovszki László pártigazgató, országgyűlési képviselő és Barkóczí Balász szóvivő, képviselőjelölt, tehát mindketten a szűk pártvezetés legközvetlenebb munkatársai) menekült az Egyenes Beszédben elhangzott interjúban végül oda: majd a választók az előválasztáson eldöntik, hogy ki legyen a Fidesz kihívója a Csongrád 2. választókerületben. A DK-sok helyzete azonban kínosabb, mint az MSZP-é: Borsodban a szocialisták és több más párt az MSZP-s jelöltet támogatja az antiszemita kijelentéseiről elhíresült jobbikossal szemben, míg a DK Szegeden az antiszemita és cigányellenes kijelentéseiről elhíresült jobbikost támogatja az MSZP által is támogatott momentumos jelölttel szemben.

E különbség mellett is valami közös a két esetben.

Ha az MSZP-s és DK-s politikusok az előválsztáson szavazóktól várják a megoldást, akkor totálisan félreértik a helyzetet.

Aki magát baloldalinak, urambocsá antifasisztának tekinti, az antiszemita, cigányellenes kijelentésekről hírhedt jelöltet akkor sem fogadhat el közös jelöltnek, ha az illető megnyeri az előválasztást.

Aki néhány éve ilyen kijelentéseket tett, az akkor sem lehet baloldali, demokrata pártok által is támogatott közös jelölt, ha e kijelentések miatt bocsánatot kér.

Bocsánatot kérni nem akkor kell, amikor valakit éppen valamilyen pozícióra jelölnek, hanem akkor, amikor az illető már ezt megelőzően felülvizsgálta korábbi nézeteit.

Amikor nem azért kér bocsánatot, hogy egy pozícióhoz támogatást kapjon, hanem azért, mert minden érdek nélkül belátja a hibát. Ha ezt akkor teszi, amikor már pozícióra jelölik, akkor a bocsánatkérésnek nincs semmi hitele. Ha komolyan kell venni a szövetkező pártok megállapodását, hogy nem indítanak olyan személyt jelöltnek, aki kirekesztő nézeteket képvisel, akkor ilyen jobbikos jelölteket a baloldali pártok nem foghadhatnak el közös jelöltnek. Akkor sem, ha megnyerik az előválasztást. Ilyen jelöltek támogatása akkor is kérdésessé teszi az MSZP vagy a DK baloldali, demokratikus identitását, ha ez az előválasztás eredménye alapján történik.

Politika, depolitizálva

„A miniszterelnöki előválasztás első fordulója leginkább egy szimpátiaszavazás lesz”, mondja az egyik politológus, Böcskei Balázs. Rákontráz a másik, Pulai András: „A jelöltek karaktere az egyik legfontosabb tényező, hiszen a fontos kérdésekben nagyjából ugyanazt gondolják az ellenzéki jelöltek.” És valóban.

A mintaként emlegetett amerikai elnökválasztáson, vagy az olykor-olykor Olaszországban, Franciaországban egy-egy nagy pártban vagy pártszövetségben tartott előválasztáson az előválasztás tétje politikai: a miniszterelnök- illetve elnökjelöltségért versenybe szálló jelöltek eltérő politikai irányokat képviselnek az adott párt vagy pártszövetség széles platformján belül. Ugye emlékszünk még a szocialista Bernie Sanders éles politikai harcára a demokrata előválasztáson öt éve Hillary Clintonnal, tavaly pedig Joe Bidennel szemben?

Amikor a DK-tól a Momentumon át a Jobbikig terjed az előválasztáson induló jelöltek politikai palettája, azt hihetnénk, hogy az előválasztási kampány tele lesz politikával: az ellenzéki választók elé tárják a politikai étlapot, hogy azután választhassanak: baloldali, liberális, zöld vagy szélsőjobboldali politikával akarják-e inkább leváltani az Orbán-féle kormányzást.

De nem, a választóknak csalódniuk kell: az előválasztáson indulókat elindító pártok mindent megtesznek azért, hogy az előválasztásnak ne legyen politikai tartalma.

Ami megkülönbözteti őket egymástól, arról beszélnek a legkevesebbet. Mindössze két választókerületben lesz az előválasztásnak markáns vállaltan politikai tartalma: Zuglóban, ahol a Momentum azért indítja Hadházy Ákost az MSZP-s Tóth Csabával szemben, hogy a választók ne csak a személyről mondhassanak véleményt, de az MSZP-ben jelen levő mutyizós irányzatról is. A másik ilyen választókerület talán a szerencsi-tiszaújvárosi, ahol a jobbikos Bíró Lászlóval szemben indít jelöltet az MSZP, és akit további ellenzéki pártok is támogatnak. A miniszterelnök-jelölti pozícióért jó eséllyel versenybe szállók azonban egyáltalán nem politikai alapon jellemzik önmagukat: Jakab Péter a durvaságig menő keménység, Dobrev Klára a szakértelem és európai kapcsolatok, nomeg szintén a keménység, Karácsony Gergely az ország „újraegyesítése” érdekében a másik oldal iránti nyitottság képviselőjeként jellemzi önmagát. Jó, ő azért hozzáteszi, hogy ő zöld és baloldali, a Jobbiknál időnként elmondják, hogy ők az egyedüli jobboldali párt az összefogásban, Dobrev Klára azonban nem baloldaliként vagy szocialistaként számít a választók szavazataira. Fekete-Győr András sem politikai, hanem jobbára életkori jellemzést ad magáról. sosem mondja magát liberálisnak vagy konzervatív-liberálisnak.

Gondolom, azért így járnak el a pártok illetve politikusaik, ideértve a választókerületi egyéni jelölt-jelölteket is, mert azt gondolják: így szerezhetnek szavazatokat az ellenzéki választók minél szélesebb köréből.

Ebben akar még igazuk is lehet. Van ennek azonban egy kellemetlen mellékhatása. Arról van szó, hogy először a magukat politológusnak tartók, utána a média, végül pedig a választók felejtik el, hogy a választások, illetve általában a politika a politikáról, az ország előtt álló problémák kezelésének különböző lehetőségeiről szól. Vannak politikai irányzatok, amelyek Magyarország gazdasági és életszínvonalbeli lemaradásán protekcionizmussal, a külföldi tőke és a külföldi áruk beáramlásának korlátozásával, mások azok bebocsátásával, ide vonzásával, a modern technika fokozott importjával és a hazai termelékenység és versenyképesség ezen alapuló emelésével igyekeznének segíteni. A különféle kisebbségek és a többség között kialakuló feszültségeket egyes politikai szervezetek a kisebbségek elkülönítésével, elszigetelésével, ezt megalapozó megbélyegzésével kezelnék, más politikai irányzatok ezzel szemben a kisebbségek integrációjával, emancipációjával.

A szomszéd országokkal a nemzeti kérdésben fennálló feszültségeket, a kisebbségben élő magyarok hátrányos helyzetét egyes pártok és politikusok az örökölt konfliktusok ébren tartásával, a kisebbségben élő magyaroknak a magyar államhoz kötésével, az ottani többséggel való szembeállításával, mások a szomszéd népekkel való történelmi megbékéléssel, egymás kultúrájának és történelemképének megismerésével és megértésével kívánják kezelni.

Ezeket és a hasonló különbségeket derék politológusaink alkalmasint nem tekintik fontos kérdéseknek, holott nem kis részben ezeken múlik az ország jövője.

Ahogy az előválasztási versengést a pártok, a politikai elemzők és a média depolitizálják, az csak arra jó, hogy a választók figyelmét is eltereljék ezekről a sorsdöntő politikai kérdésekről. Arra jó, hogy azok a politikusok, azok a pártok se beszéljenek róluk, amelyek eddig politikai identitásuk fontos részének tekintették az ezekre adott válaszukat. Így elmosódik a pártok identitása, amelynek alapján mindeddig híveik támogatására számíthattak.

A jéghegy csúcsa

A Pegasus-szoftver magyarországi alkalmazásának lelepleződése hatalmas botrány. A nemzetközi tényfeltáró együttműködés ötvenezer telefonszám megfigyeléséről szerzett tudomást, melyekből háromszáz esett Magyarországra.

E háromszázból vagy egy tucatnyi esetben tudtuk meg a neveket is. A kormány nem tagadja sem azt, hogy megvették az izraeli cégtől a szoftvert, ezt államtitoknak tekintik, és nem mondanak sem igent, sem nemet. Azt sem vitatják, hogy sokakat lehallgatnak, akik lehallgatását szükségesnek tekintik.

Amennyire figyelem a híreket, nyilatkozatokat, egy dologról mintha nem esne szó. Arról, hogy az izraeli csúcstechnológiával történő megfigyelés, amelynek háromszáz magyar áldozatáról van szó, nem minden.

Ezen kívül a magyar titkosszolgálatok nyilvánvalóan másokat is megfigyelnek hagyományos technológiákkal.

Néhány éve talált meg egy „poloskát”, rejtett lehallgató készüléket irodájában az Eötvös Károly Intézet. Pintér Sándor erre azt nyilatkozta, hogy ha ők hallgatnák le az EKINT-et, annak nyomát nem találták volna meg. Néhány hete terjedt el, hogy Varga Judit igazságügy-miniszter állítólag napi öt engedélyt ad ki titkosszolgálati megfigyelésre. Ez pedig bizonyosan jóval több, mint amit a hírek szerint a Pegasus-szoftverrel valósítanak meg.

A Pegasus alkalmazásával folytatott megfigyelés alighanem csak a jéghegy csúcsa.

A Pegasus-szoftver magyarországi alkalmazásának lelepleződésével és az erre adott fideszes nyilatkozatokkal lezárult egy hosszú évek óta folyó vita. Ez a vita arról szól, hogy demokrácia van-e Magyarországon vagy önkényuralmi rendszer.

Vannak olyanok – köztük neves politikatudósok, egyes politikusok –, akik szerint amíg vannak választások, amelyeken – Oroszországtól eltérően – elindulhat az ellenzék, és akár még meg is nyerheti azokat, mint 2019-ben Budapesten és más városokban az önkormányzati választást, addig demokrácia van. Azzal, hogy az Orbán-kormány ezzel a kémprogrammal figyeli meg azokat, akiket politikai ellenfeleinek tekint, és nem hajlandó erről az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságában beszámolni, nyilvánvalóan

nem beszélhetünk tovább demokráciáról Magyarországon.

Ha demokrácia lenne, akkor a nemzetbiztosági bizottság zárt ülésén számot kellene adniuk arról, hogy mi történt.

“Hüje” Nixon

Azt kérdezik ma sokan, hogy vajon belebukhat-e az Orbán-rendszer a Pegasus-botrányba. Egyesek még arra is emlékeztetnek, hogy Nixon elnök annak idején belebukott abba, hogy emberei lehallgatták az ellenfeleit. De hát Nixon azért bukott bele a Watergate-ügybe, mert hülye volt.

Nem volt annyi esze, mint Orbánnak. Nem számolta fel a független sajtót, és a Washington Post újságírói feltárták, mert feltárhatták az ügyet. Nem tudta elérni, hogy legyen az amerikai lakosságnak egy olyan fele, amelyiknek tökéletesen mindegy, hogy mit ír a független sajtó. (Trump már tanult ebből, több esze volt: ha nem is tudta felszámolni a független sajtót, elérte, hogy a lakosság közel felének immár mindegy, hogy mit lehet hallani a független médiában, egy szavát sem hiszi el.) Nixon azt sem tudta elérni, hogy megbénuljon a parlament, hogy ne működjenek parlamenti vizsgálatok, hogy pártjának törvényhozói egyszerűen bojkottálják a számukra kellemetlen bizottsági üléseket, mert olyan pártkatonák, akiket személyesen ő választ ki, csak neki, és nem választóiknak tekintik magukat felelősnek. (Trump ebből is tanult: igyekezett teljesen maga alá rendelni a Republikánus Pártot, de ez csak korlátozottan sikerült neki, törvényhozóinak egy kisebbsége autonóm maradt.)

Orbán és emberei viszont nem álltak meg félúton.

Nem véletlen, hogy a tényfeltáró akcióban, amelyben vezető világ lapok vettek részt, Magyarországon már nincs nyomtatott országos lap, hanem két internetes portál, melyeknek – bármilyen kiválóan dolgoznak is az újságírókkal – messze nincs olyan súlyuk, mint a Washington Postnak, a Guardiennek, a Südeutsche Zeitungnak vagy a Le Monde-nak. Amit ezek a lapok megírnak, arról az adott országban minden rádióhallgató és tèvénéző tudomást szerez, viszont amit a Direkt 36 feltár és a Telex közöl, arról a magyaroknak csak egy kisebbsége tud. Mivel a nyilvánosság így működik, Orbán megengedheti magának, hogy minisztere, aki a Fidesz alelnöke is, azt válaszolhassa az őt kérdező újságírónak, hogy “sajtóhírekkel nem foglalkozunk”, pártjának törvényhozói pedig kijelentsék, hogy az illetékes parlamenti bizottságnak nem kell foglalkoznia az üggyel. Ez az, amit Nixon még el sem tudott képzelni, Trump megpróbálta, de nem sikerült neki.

Ha bármilyen súlyos disznóság kockázatot jelentene Orbánék számára, akkor már a baltás gyilkos kiadásába belebukott volna. Meg sem rezdültek tőle. Ebbe sem buknak bele.

“Keresztényszociális”?

Brenner Kolomannal beszélgettek a műsorvezetők a Jobbik részéről az ATV Startban. (A másik szereplő az MSZP-Párbeszéd részéről Burány Sándor volt, de most nem az ő helyes állításaival foglalkozom.) Fontos ez, mert ő mindig hangsúlyozza, hogy nyelvészként, történészként, egyetemi emberként beszél, és hogy neki a régi, Vona-féle Jobbikhoz nincs köze, ő testesíti meg Jakab Péter elnök mellett a Jobbik új, mérsékelt, középpárti, keresztényszociális arculatát. Milyen is akkor ez az új arculat?

Kövér László rádióinterjúja is szóba került a beszélgetésben, az az eleme, hogy a házelnök ma már nemmel szavazna az EU-tagságra egy népszavazáson. Tényleg, mit is gondol Brenner, vagyis a Jobbik a magyar uniós tagságról? „Az biztos, hogy most kell közösen újra kitalálnunk  … a Jobbik mindig azt mondja, hogy új kiegyezés kell Nyugat-Európa és Közép-Kelet-Európa között. Ez különböztet meg minket baloldali, liberális kollégánktól, hogy mi azt mondjuk, hogy újra kell tervezni. Bérfelzárkóztatás kell, nem lehet, hogy csak a bankok és a multinacionális cégek járjanak jól az Európai Unióban. És szerintem az Európai Unióban nemcsak hazánk, hanem bizony most már nyugati országok is rájöttek, hogy bizony, ilyen szintű újratervezésre van szükség.”

Vajon komolyan gondolja-e a jobbikos képviselő, hogy jelenleg

„csak a bankok és a multinacionális cégek járnak jól az Európai Unióban”?

Vajon a velünk együtt csatlakozó, de nálunk gyorsabban felzárkózó szlovák, lengyel, észt, román munkavállalók és vállalkozók nem járnak jól a szabad munkavállalással, a szabad mozgással, a szabad utazással? És Magyarországon sem csak és nem is elsősorban a bankok és a multinacionális cégek jártak jól vele eddig is és jelenleg is, hanem az Erasmus ösztöndíjjal kint tanuló diákok, a termékeiket az EU 450 milliós piacára szabadon szállító vállalkozók, az EU piacára Magyarországon termelő multik magyar munkásai stb. Brenner tétele az „újratervezés” szükségességéről és arról, hogy az Unióban a bankok és a multik járnak jól, és nem a dolgozó emberek, valójában ugyanaz, mint amit a Fidesz mond egy évtizede az EU-ról.

Orbántól halljuk újra meg újra, hogy Nyugat-Európa érdeke más, mint Közép-Kelet-Európáé, és kiegyezésre van szükség közöttük.

Már ezt megelőzően került szóba a beszélgetésben az elképzelt új jövedelempolitika. Egyetértés van az ellenzékben abban, hogy megkétszerezzék a családi pótlékot. Csakhogy a Jobbik ezt úgy képzeli, hogy a családi pótlék megnövelt részét nem pénzben, hanem olyan kártyán kapnák a családok, amely csak a gyerekekre, élelmiszerre, tanszerre, ruhára lenne költhető, és nem dohányra vagy alkoholra. Amerikai példára hivatkozik, mert Európában ilyesmire nincs példa. Nem véletlenül.

Az európai demokráciákban minden polgár méltóságát tiszteletben tartják annyira, hogy rábízzák, hogy mire költi az állami juttatást.

Becsülik annyira, hogy feltételezik, hogy a családi pótlékot nem a szülők dohányzására vagy italozására fordítják. Ismerjük az elterjedt előítéletet, miszerint a cigányok a családi pótlékot is italra és dohányra költik – a Brenner által elismételt jobbikos megoldás valójában cigányellenes, rasszista előítéleteket mozgósít. Azt üzenik vele a választóknak, hogy ők bizony – szemben a baloldali pártokkal – nem akarják a cigány szülők effajta gyakorlatát közpénzből támogatni. Ez volna az új, a „keresztényszociális” Jobbik.

Ezen a két ponton is azt látjuk, hogy a Jobbik nem más, mint a Fidesz, amikor még nem hatalmon volt, hanem ellenzékben.

Orbán, Kövér, és az EU-tagság

Bojár Gábor, a kitűnő vállalkozó és közéleti ember először öt évvel ezelőtt írt arról a HVG-ben, hogy Orbán ki akarja vinni Magyarországot az Európai Unióból. Akkor nem foghadtam el ezt, arra hivatkozva, hogy Orbán nem Magyarországot akarja kivinni az Unióból, hanem az Uniót akarja lényegében felszámolni, merő kereskedelmi együttműködésre redukálni, de megszüntetve szupranacionális jogköreit és politikai normáinak érvényesítését.

Akkor még abban bízott, hogy össze tud kovácsolni egy olyan szövetséget a visegrádi együttműködésre és nyugat-európai euroszkeptikus pártokkal – például az olasz Ligával, illetve az osztrák Szabadságpárttal – való összefogásra alapozva, amely blokkoló kisebbségként képes visszafordítani az integráció elmélyítését. Bízott abban, hogy az Európai Néppárton belül is erősebb pozíciót tud teremteni a maga számára.

Néhány hete Bojár újra leírta, hogy Orbán ki akarja vezetni az országot az Unióból. Most már nincs ebben vitám vele.

Orbán június 19-én, a „magyar függetlenség napján” meghirdetett, hét pontba szedett „javaslata” az Unió jövőjéről minden korábbinál egyértelműbben tette világossá: az ő elképzelései nem egyeztethetők össze azzal, ahogy az Unió régi tagjainak főáramú politikai erői, és hozzátehetjük: az új tagországok egy részének (Szlovákia, Románia, Horvátország, a balti államok) vezetői a szorosabb integrációról gondolkoznak.

(Az újak közül azok, amelyek az eurót már bevezették vagy döntöttek az euró bevezetéséről, és az Európai Ügyészséghez is csatlakoztak.)

Orbán hét pontjában ott szerepel a közvetlenül választott Európai Parlament megszüntetése és a tagállami parlamentek által delegált képviselőkkel való felváltása, a tagállami parlamentek egyfajta vétójogának („piros lap”) bevezetése az uniós jogalkotással szemben, a tagállamok alkotmánybíróságaiból álló közös bírói testület létrehozása (feltehetően a luxemburgi bíróság helyett), tehát visszatérés a szupranacionális intézményektől a nemzetállamok együttműködéséhez, a szupranacionális intézmények kiküszöbölésével. Ennek felelne meg az „egyre szorosabb unió” szófordulat törlése az alapszerződésből.

Megállapíthatjuk, hogy amit Orbán ma képvisel, az már olyannyira szemben áll az Unió főáramával, hogy kompromisszumra egyre kevésbé látszik lehetőség.

E mögött az is meghúzódhat, hogy a 2019-es európai parlamenti választással szertefoszlottak Orbán reményei, hogy olyan erős kisebbséget tud összekovácsolni az EU-n belül, amely alkalmas lehet az integrációs folyamat lefékezésére az EU intézményrendszerén belül.

A költségvetés vétójakor már a visegrádi társak közül is csak Lengyelország maradt mellette.

A melegeket megbélyegző pedofília-törvény körüli konfliktus és a helyreállítási pénzekért benyújtott magyar tervezet el nem fogadása minden korábbinál súlyosabb szembenállást jelez immár nemcsak a Parlament, de a Bizottság és az Orbán-kormány között.

Ennek fényében kell értékelni Kövér László vasárnapi interjúját a Kossuth-rádióban. Néhány éve a még miniszterként működő Lázár János azt mondta: nem tudja, hogyan szavazna az EU-tagságról. Ma Kövér tovább megy: egyértelműen azt mondja, hogy nemmel szavazna. Szemben sokak vélekedésével, Kövért ebben komolyan kell venni.

Ha a „nemzeti konzultációt” népszerűsítő plakátok egyikén azt kérdezik a plakátot szemlélő magyar választótól, hogy dühíti-e őt Brüsszel, akkor legyen világos: az évek óta tartó EU-ellenes politikai kampány folytatása azt a helyzetet hivatott előkészíteni, amikor Orbán majd érettnek láthatja a helyzetet a Huxit-népszavazásra.

Akik ma sem hisznek Orbán kilépési szándékában, azokat két dologra érdemes emlékeztetni. Az egyik: miközben már régen folyt a kötélhúzás a Fidesz néppárti tagságáról, Orbán a végsőkig halasztotta a kenyértörést, hogy megőrizhesse a néppárti tagság előnyeit és a látszatot, hogy a Fidesz megfelel a Néppárt normarendszerének, illetve annak, amit ő a Néppárt normarendszereként el szeretett volna érni. Az ország EU-tagsága persze összehasonlíthatatlanul nagyobb horderejű dolog, mint a Fidesz tagsága az Európai Néppártban, és a megváltoztatása sokkal bonyolultabb és sokkal súlyosabb következményekkel jár, de, mint tudjuk, Orbán és Kövér számára „az Európai Unión kívül is van élet”.

Ami pedig a közvélemény-kutatások által adott képet illeti, az változhat, illetve változtatható. A 2004-es népszavazás idején, sőt még a 2010-es hatalomváltás előtt a magyar választók többsége nem támogatta a határon túli magyarok letelepedés nélküli állampolgárságát. Választójogukat még ma is csak egy számottevő kisebbség támogatja, de magát az állampolgárságot – a több mint egy évtizede folyó masszív propaganda hatására, amellyel szemben a politikai nyilvánosságban nem fogalmazódik meg ellentétes vélemény – ma már a többség elfogadja.

Az EU-tagság közvélemény általi megítélésén is lehet változtatni.

Ha Orbánnak egy 2022-es választási győzelem után, Kaczyńskiéknak az őszi lengyelországi választáson elszenvedett esetleges vereségét, az Európai Tanácsban Orbán szövetséges nélkül maradását követően sikerül kellőképpen felfújni az EU központi intézményeivel szembeni konfliktust, egy népszavazáson már minden elképzelhető. A helyzet tehát megváltozott, Bojár Gábornak most már igaza van.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK