Kezdőlap Itthon Vélemény

Vélemény

“…szájából szép volt az igaz.”

Az utóbbi hetekben felerősödtek azok a hangok amelyek az összefogásról és annak mikéntjéről szólnak. Ötletelések és miniszterelnök jelöltséget vállalók már vannak.

Ja, meg vannak pártok is!

Ha összeadjuk a teljes felnőtt népesség körében a júniusi felmérés szerint az ellenzéki pártokra szavazók arányát, akkor nagyjából harminc százalékos összesített eredményt kapunk. A Fidesz-KDNP-nek 34-35 százaléknyi szavazója van. A maradék 26-30 százalék  nem tudja kire szavazzon, vagy nem akar szavazni, vagy egyszerűen csak nem mondja meg, de a korábbiak szerint legalább a fele valóban nem is megy el leadni voksát.

A számokat reálisan értékelve nincs más alternatíva, mint az összefogás.

Nincsen lehetőség ki-kivel és ki-kivel nemet játszani, mert sehogyan se jön össze másként a matek. Így is csak akkor, ha az összefogás pártjai képesek növekedésre, szemben azzal a jelenlegi tendenciával, hogy némelyik párt növekedés helyett mínuszos eredményt ér el még az elmúlt hónaphoz képest is. A Jobbik még mindig fizeti a néppártosodás árát, most éppen a gyöngyösi szervezete szűnt meg, de ne legyenek kétségeink nem ez az utolsó ág amelyik leválik a törzsről. Igaz, a jobbik magához is vonzhat olyan választókat, akik nem vállalnak közösséget a baloldaliakkal, de egyelőre mínuszos az egyenlegük. Az LMP zöld orientációja inkább mantrának tűnik, látszik is a két százalékukon, míg az MSZP csak a Párbeszéddel együtt éri el a parlamentbe bejutási küszöböt. El kell, hogy keserítsem őket, ha a Párbeszédnek van egy csepp politikai érzéke másik pártot keres társnak.

A Párbeszédnek a pártpiacon szétnézve két lehetősége marad:

Momentum vagy Kétfarkú. Az Összefogás érdeke a Kétfarkúval kötött szövetség lenne, mert ezzel integrálná a Kutyapártra szavazókat is! A Momentum még mindig csak a lehetőségek pártja. Attól, hogy egyre többen szavaznának rá még sem elvi, sem gyakorlati politikájának nincsen határozott kontúrja. Igaz, pontosan ezért lehet a nem baloldali, sőt kimondottan konzervatív, ám demokrata szavazók gyűjtőpártja is.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki ténykedését értékelve sok hibát vétett és még több hibás kompromisszumot kötött. Azt időben felismerte, hogy új világnak kell eljönnie (Őszödi beszéd), azt azonban nem, hogy az új világ túllép az MSZP-n. Csak amikor végképp tarthatatlanná vált helyzete akkor lépett ki pártjából és megalakította a Demokratikus Koalíciót. MSZP örült, hogy megszabadult tőle, volt kire fogni a kormányzás minden kudarcát. Nem tekintették konkurenciának, de azért maguk is élénken rádolgoztak a Fidesz csontig hatoló lejáratókampányára. Az idő Gyurcsányt igazolta, mára vitathatatlanul az ellenzék legnagyobb pártjává tette a DK-t, míg

az MSZP, ha nem kap hátsó támogatást a Fidesztől valószínűleg el sem éri az országgyűlésbe való bekerülés küszöbértékét.

Gyurcsány néhány napja “kiáltványt” tett közzé Facebook oldalán: “Most akkor tényleg: hagyjuk a pávatáncot Orbánra!” címen.

Szándékát nem lehet kétségbe vonni: minden szó egy demokratikus, szabad európai országért szól.

“Parlamentáris demokráciát akarunk. Ez a pártok tisztességes versengésén, a pártokban megjelenő népképviseleten keresztül lehetséges. Vagy találjatok ki másik politikai rendszert! Szervezett politikai szándékok, akaratok, programok versengenek egymással.

A szervezetlenség a szervezett diktatúra legjobb barátja. Ezt akarjátok?”

vagy:

“Ha mindenki ugyanazt teszi a demokratikus oldalon, mint amit eddig tett, akkor az eredmény is ugyanaz lesz, mint amit eddig elértünk. Majdnem semmi.

Vagy együtt, vagy sehogy.

Mondom minden demokratának, minden európai hazafinak.”

Okos mondatok. Van azonban olyan mondat is amivel nagyon nem értek egyet, minden hallgatást kérő szava ellenére is szóvá akarom tenni.

“Vagy együtt, vagy sehogy.
És ez mindenkire vonatkozik. Politikusra, szimpatizánsra, megmaradt tisztességes újságíróra és elemzőre, mindenkire.
Kit érdekel, hogy kinek milyen fenntartásai vannak ezzel vagy azzal? Nekem is temérdek van. Temérdek.
Majd egyszer lejátsszuk ezt a meccset. De nem most. Majd ha egyszer megint lesz szabad szó, szabad szerveződés, szabad egyház, szabad egyetem, és a többi. Egyszer. Majd ha demokrácia lesz.”

Elnök úr! Ki az abszolút igazság letéteményese, hogy ne csak a célt, de a hozzá vezető utat is kijelölje? Ki az a tévedhetetlen vátesz, aki erre vállalkozhat? Ugye…

És amíg a célhoz vezető út rögökkel teli addig többféle lehetőség van kikerülésükre is! Jobbról is, balról is kikerülhetjük, sőt, mint az orosz tankok egyenesen haladva, magunk alá gyűrve a rögöket közelíthetünk a célhoz.

És itt van az írás elhallgathatatlan  tévedése: tisztességes újságíró és elemző nem hallgathat. Politikus megteheti, de a média még a cél érdekében sem! Sőt, akkor segít a legtöbbet, ha a célhoz vezető utat akár másoknak ellentmondva is, de tényekkel véleményekkel segíti a minél kevesebb veszteséggel kijelölni.

Aki öncenzúrát kér, az cenzor! – tudom, ez erős mondat.

Viszont azt is tudom, a Facebook poszt írója azon kevés itthoni politikusok egyike, aki képes tévedése elismerésére és hiszem, hogy jobb politikus lesz általa.

Példának okárt javasolom a megszámlálhatatlan tiltakozás helyett a pártok készítsenek közös programot, méghozzá olyat, amelyik egyiküket sem kényszeríti önfeladásra csak kompromisszumra. Törekedjenek erre méghozzá ne csak hangzatos deklarációk szintjén! Ne legyőzendő félként tekintsenek a többiekre, hanem egyenrangú félként.

És mindenekelőtt sürgősen találják meg közös miniszterelnök-jelöltjüket. Olyan jelöltet, akinek “szájából szép volt az igaz.”

Mi médiamunkások addig is tesszük a dolgunkat.

Győzelem vagy vereség Brüsszelben?

Amikor vége lett az EU-s állam- és kormányfők maratoni brüsszeli tanácsülésének, Orbán Viktor Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnökkel kettesben tartott sajtótájékoztatót, amelyen Morawiecki köszönetet mondott Orbánnak azért, ahogy harcolt. Ezt figyelemre méltónak tartom. Mindjárt elmagyarázom, hogy miért.

A magyar politikai közéletben sokféle értelmezést hallottunk arról, hogy mit ért el Orbán Brüsszelben. Az egyik értelmezés Orbáné és a többi fideszesé: e szerint Orbán sikert ért el Brüsszelben, hiszen több pénzt szerzett, és emellett még a nemzeti büszkeségünket is megvédte. Ez utóbbin az lenne értendő, hogy sikerült megakadályozni, hogy jogállamisági kritériumokhoz kössék a költségvetési pénzek kifizetését. Ez persze így félig igaz. Mint a magyar ellenzékiek és maga Ursula von der Leyen is hivatkozik rá, a jogállamiság szempontja bekerült a kiadott közleménybe, csak éppen annak a mechanizmusnak az elfogadását halasztották el későbbre, amelynek révén ezt érvényesíteni lehetne.
Az, hogy ez így történt, nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy a költségvetésről és az uniós segélyalapról szóló döntéshez szükség volt Orbán egyetértésére is, és ebben a pillanatban ezt a konfliktust nem tudták felvállalni. Ilyen értelemben igaz az, hogy Orbán egyelőre sikeres volt. Abban az értelemben viszont nem, hogy a jogállamiság mint az uniós pénzek folyósításánál figyelembe veendő szempont egyáltalán bekerült a közleménybe, ami hivatkozási alap lehet egy mechanizmus kidolgozásánál és elfogadásánál, amennyiben meglesz erre a Bizottságban a politikai akarat, Orbán nem győzött.

Persze, annyiban sem, hogy azokból a feltételekből, amikhez az itthoni parlamenttel, annak kormánypárti többségével elfogadtatott határozattal megkötötte a saját kezét Brüsszelben, szinte semmi sem teljesült.

Nem zárták le még a költségvetés elfogadása előtt a hetes cikkelyes eljárást Magyarországgal és Lengyelországgal szemben, nem szüntetik meg a civil szervezeteknek juttatott uniós támogatásokat, és nem mondtak le arról, hogy az uniós pénzek folyósítását jogállami kritériumokhoz, tehát politikai szempontokhoz kössék – csak éppen nyitva maradt az, hogy ezt ténylegesen megteszik-e. A három közül az első két feltétel esetében nyilvánvaló volt, hogy azt nem fogadhatják el. A harmadik volt az, ahol Orbán győzhetett volna, ha nem kerül be a közleménybe a jogállami kritériumok betartása mint költségvetési szempont.

De bekerült. Vajon miért?

E kérdésre ad választ a záró sajtótájékoztató, amelyen csak Mateusz Mazowiecki állt Orbán mellett. Csak annak a lengyel kormánynak a vezetője, amelyet az Orbán-kormányhoz hasonlóan hetes cikkelyes eljárás fenyeget. A másik két visegrádi ország, Szlovákia és Csehország ebben a dologban nem érintett, és a brüsszeli tárgyalásokon nem állt Orbán mellett. Az Orbán által összekovácsolt visegrádi négyek közös fellépése – számos korábbi esettől, például a menekültügytől vagy a Bizottság elnökének tavalyi megválasztásától eltérően – nem működött, és szlovéniai híve, Janez Jansa miniszterelnök sem állt mellé.
Érdemes visszaemlékezni: a tavaly májusi európai parlamenti választás előtt még az volt Orbán ambíciója, hogy alapjaiban megváltozhatnak az európai erőviszonyok, a szélsőjobb mellé kényszeríthető a Néppárt, és ez a jobboldali új szövetség vezetheti Európát, ellenzékbe szorítva a szociáldemokratákat, liberálisokat és zöldeket.
Akkoriban beszéltek arról a Fidesz-párti „elemzők”, hogy Orbán kilépett az európai színpadra, és a „dekadens” régi Európával szemben sikerre viheti a „nemzetek Európájának” eszméjét.
Az európai parlamenti választáson azonban ezt nem sikerült elérnie, a szociáldemokraták és néppártiak mandátumvesztését a liberálisok és zöldek erősödése ellensúlyozta. Az új Bizottság létrehozatalakor még úgy tűnt, hogy a visegrádiak erős hatalmi tényezővé válhattak az európai politikai játszmában, mostanra azonban az derült ki, hogy még erről sincs szó.
Sőt,

a közös hitelfelvétellel az Európai Unió föderatív jellege erősebb lett, mint valaha is volt.
A járványválságban a legsúlyosabb veszteségeket elszenvedő Olaszország és Spanyolország kényszerült rá, hogy támogassa az erre irányuló német-francia kezdeményezést (ami mellesleg támogatást jelent Giuseppe Conte olasz miniszterelnök számára Orbán barátjával, Matteo Salvinivel szemben).

Orbán európai ambícióinak egy időre vége.

Egyetlen dologban könyvelhetett el sikert: egyelőre csak egy szó szerepel a közleményben, de nincs szó arról, hogy az európai demokráciák érdemben beleszólnának abba, hogy mi történhet Magyarországon. Saját országában továbbra is azt csinálhat, amit akar, és ehhez minden jel szerint továbbra is folyósítják neki az európai adófizetők pénzét.
Ez persze azt is jelenti, hogy az az értelmezés, miszerint Orbán teljes vereséget szenvedett volna – a DK és az MSZP képviselőitől ezt hallottuk – szintén nem állja meg a helyét. Ők tették központi kérdéssé azt, hogy kaphat-e uniós pénzeket a magyar kormány a jogállamisági kritériumok érdemi érvényesítése, például az európai ügyészség elfogadása nélkül, és egyelőre kaphat.
Arról megszületett a döntés, hogy mennyi pénzt kap Magyarország, de arról nem, hogy ez milyen ellenőrzéssel párosul. Orbán nem volt már abban a helyzetben, hogy kenyértörésre vigye a dolgot Brüsszellel szemben – és nekem az a gyanúm, hogy Brüsszel (illetve Berlin) sem lesz abban a helyzetben, hogy a jogállamisági mechanizmus kialakításával kenyértörésre vigye a dolgot Orbánnal is Kaczyńskival szemben.
Nekünk sincs okunk az ünneplésre.

Ki nyert és ki veszített?

Orbán Viktor, július 10- én a rádióinterjú során tömören vázolta álláspontját a többéves pénzügyi keretről (MFF), egyszerűbben az Európai Unió hétéves költségvetését. Valamint a pandémiás segély és kölcsön-programról az EU Next Generation (NGEU) programról.

Orbán azért indult magabiztosan Brüsszelbe, mert az olyan pénzügyi döntésekhez, mint például a költségvetés elfogadása, egyhangú döntés szükséges, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy vétójogát használja.

  •  ha az alapok folyósítása nem „tisztességes”, vagyis ha szegényebb országok kevesebb pénzt kapnak, mint a gazdagabbak
  • ha a tagállamok nem dönthetik el maguk, hogy miként használják fel a többéves pénzügyi keretet és az NGEU-alapokat
  • ha a Magyarország ellen indított 7. cikk szerinti eljárás nem szűnik meg,
  • ha az EU továbbra is finanszírozza azokat a nem kormányzati szervezeteket, amelyek emberi és kisebbségi jogokkal foglalkoznak
  • ha a pénzeszközök elosztásának feltétele, hogy az ország tiszteletben tartsa a jogállamiságot

Néhány nappal később egy parlamenti frakció javaslatára az országgyűlés elfogadott egy határozatot amely ténylegesen megkötötte Orbán kezét. A Fidesz kormányt arra utasította, hogy megvétóznia kell a megállapodást, ha az nem felel meg előfeltételeinek. Négynapos fárasztó tárgyalások után

a magyar miniszterelnök aláírta a megállapodást, bár egyetlen követelését sem teljesítették.

Hogyan közölte az Orbán kormány ezt a nyilvánvaló kudarcot a magyar emberekkel?

Ami a pénzügyi igazságosság kérdését illeti, Orbán egy titokzatos további 3 milliárd euróra utalt, amely megmentette az országot a közvetlen megaláztatástól. A probléma az, hogy a megállapodás végleges szövegében nincs jele az extra pénznek, amelyet Orbán állítólag megkapott, bár a kohéziós alapok, különösen az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA) eloszlásakor 15 ország kapott bónuszt, mert „szembe kell nézniük az ágazatban a strukturális változások végrehajtásának szükségességével”. A 15 ország közül több magyar szomszéd volt: Szlovákia, Szlovénia, Ausztria és Horvátország. Az NGEU pénz felhasználása tekintetében

Magyarország csak központilag jóváhagyott projektekre kapott pénzt, amelyek a COVID-19 világjárvány okozta gazdasági károkhoz kapcsolódnak.

Nem olvasok semmit a nem kormányzati szervezetek sorsáról folytatott vitáról. De azt gyanítom, hogy a követelés annyira felháborító volt, hogy egyáltalán nem foglalkoztak vele. Ami a 7. cikk kérdését illeti, ha hiszünk Orbánnak, Angela Merkel kancellár megígérte, hogy az elkövetkező hat hónapban megvitatja az ügyet, de ezek megint csak Orbán szavai.

Tehát az öt igény közül legalább hármat vagy elutasítottak, vagy figyelmen kívül hagytak. A kommentátorok hevesen vitatják, hogy az Orbán Viktor számára feltétlenül szükségesnek tartott jogállamisághoz kötött kifizetések kérdése megjelenik e a dokumentumban, ugyanis szerintük

a megfogalmazás annyira kétértelmű, hogy Orbán Viktor és lengyel kollégája győzelemként éli meg a lefektetett szöveget.

Szerintem ez túlzó egyszerűsítése a szöveg értelmezésének.

A csúcstalálkozó kezdete előtt a legtöbb kommentátor meg volt győződve arról, hogy Orbán Viktor a tényleges eredménytől függetlenül diadalmas üzenettel tér vissza. Valójában nem emlékszem egyetlen alkalomra, amikor a miniszterelnök elismerte volna vereséget vagy akár visszakozást. De ezúttal, tekintettel a részletes fenyegetésekre, mindegyiket a Parlament követelte és azt írásban meg is erősítette, büszkélkedésének továbbra is az általánosítás szintjén kellett maradnia. Különösen szeretem azt állítását, miszerint „megvédtük nemzeti büszkeségünket” – a Fidesz média imádta ezt a mondatot.

Orbán Brüsszelbe ment, hogy megvédje saját érdekeit, nem pedig a nemzet büszkeségét.

Ő és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök még Brüsszelbe tartva állította, hogy „a csomagban nincs feltételrendszer a jogállamiság és a pénzeszközök folyósítása között”. Ennek az állításnak volt némi   alapja a megállapodás első tervezetét illetően mivel az A24 kijelentette: „Az Európai Tanács hangsúlyozza az Unió pénzügyi érdekeinek védelmének fontosságát. Az Európai Tanács hangsúlyozza a jogállamiság tiszteletben tartásának fontosságát. ” A két fogalom – az EU pénzügyi érdekeinek védelme és a jogállamiság tiszteletben tartása – nem volt kifejezetten összekapcsolva.

A szöveget később azonban a következőképpen módosították:

„Az Európai Tanács hangsúlyozza a jogállamiság tiszteletben tartásának fontosságát. Ezen háttér alapján bevezetik a költségvetés és a Next Generation EU védelmére vonatkozó feltételrendszert. Ebben az összefüggésben

a Bizottság intézkedéseket javasol a jogsértések esetére, amelyeket a Tanács minősített többséggel fogad el, “hozzáfűzve, hogy” az Európai Tanács külön tárgyalja meg részleteiben az ügyet “.

A Politico szerint, az egyik tisztviselő azt állította, hogy a kétértelműség szándékos. “Az új törvényszöveg lényege az volt, hogy elég egyértelművé tegye azt, hogy Orbán megmenthesse az arcát, de közben annyira egyértelművé is tegye – “bevezetik ” -, hogy szavazatával nem fogja túszul tartani a Tanácsot.”

Daniel Hegedűs a Politico-ban felvázolta az A24 lehetséges értelmezését a jogállamiságról. Habár Hegedűs egy korábbi cikkben első osztályú pesszimistaként mutatta be magát, ebben az mostani véleményben helyesbíti a lengyel-magyar teljes győzelemre vonatkozó állításait, mivel „bármi is lenne Budapest és Varsó értelmezése,

az Európai Tanács következtetései egyértelmű nyelvezetben megkötést tartalmaznak az EU forrásainak elosztása a jogállamiság tiszteletben tartása érdekében.

”Hegedüs, mint mások, meg van győződve arról, hogy a megfogalmazás valószínűleg szándékosan „rejtélyes és homályos – annyira, hogy lehetővé teszi a feltétel végrehajtásának nagyon eltérő értelmezését”.

A miniszterelnökök úgy tesznek, mintha boldogok lennének

Az első értelmezés, Orbán és Morawiecki értelmezése szerint a jogállamiság ügye az Európai Tanácson belül marad, ami valójában „a jogállamiság bármilyen formájának végét jelenti”. Ez az értelmezés egyértelműen téves. Aztán van egy második olvasat a szövegről, amely továbbra is kedvez lenne Lengyelországnak és Magyarországnak. Ebben az esetben a feltételrendszer, az Európai Tanács elnöke, Charles Michel által felvetett ötlet, módosítaná a Bizottság 2018-as javaslatát („Az EU költségvetésének védelme az általános jogállamisági hiányosságokkal szemben”) oly módon, hogy a szankciók kivetése helyett minősített többségre lenne szükség. Végül van egy harmadik értelmezés, amely súlyos csapást jelentene a lengyel és a magyar kormánynak. Ebben az esetben az Európai Tanács „minősített többséggel határoz a Bizottság 2018-os javaslatára vonatkozó egyhangúság helyett”.

Az A24 szöveg három lehetséges értelmezésének áttekintése után a szöveghez legközelebb eső harmadik értelmezésről van szó, amely az Európai Bizottságra utal, amely

„intézkedéseket fog javasolni a jogsértések esetén a Tanács minősített többséggel történő elfogadására.”

Zavaró azonban Hegedűs azon állítása, hogy “a német kancellár egy olyan megállapodást erőltetett Orbánra, amely nemcsak azt engedi, hogy Magyarország kibújhasson a hurokból, hanem gyenge és csak szimbolikus jogállami feltételrendszert eredményezzen.”

Azért szeretnék sokkal többet tudni a német kancellár és a magyar autokratikus uralkodó állítólagos összeesküvéséről.

Hungarian Spectrum, Eva S. Balogh

Pártpolitikusok és jogászok

Háborognak a politikusok a Kaleta-ügyben. Hogyan is kaphatott ennyire enyhe ítéletet?

Az egyik ellenzéki pártelnök szerint Polt Péter felelőssége az enyhe ítélet, a másik ellenzéki párt alelnöke a fellebbezést tartja cinikusnak, a harmadik ellenzéki párt elnökhelyettese mindjárt szigorító törvényjavaslatot nyújt be: legyen súlyosbító körülmény, ha valaki közhivatali tisztség betöltőjeként követi el a kérdéses cselekményt, és legyen nyilvános lista az ilyen bűncselekmény elkövetőiről, amelyen élete végéig rajta maradjon, akit emiatt elítéltek. (Amennyire laikusként meg tudom ítélni, ez az ötlet a jog alapelveivel ellentétes.)
Hallgatok két tekintélyes jogászt, büntetőügyekkel foglalkozó ügyvédet az ATV-ben, akik azt mondják, hogy az ítélet megfelel annak, amit ilyen cselekmény elkövetőire ki szoktak szabni. (Emlékszem, vagy húsz évvel ezelőtt egy SZDSZ-es polgármester számítógépén is találtak egy csomó pedofil felvételt, méghozzá itthon, és nem Peruban, és neki sem kellett börtönbe mennie.) Azt is elmondják, hogy a legtermészetesebb dolog, hogy a védelem enyhítésért fellebbez, hiszen nincs olyan kockázat, hogy másodfokon súlyosabb büntetést szabna ki a bíróság (hiszen köti az, amit az ügyész javasolt). Ilyenkor az ügyvéd megpróbálja – ez a dolga.

Arra is rámutatnak a jogászok, hogy a bíróságnak nem a társadalom igazságérzete szerint kell ítélkezniük, hanem a törvények szerint.

Aki pedig azt mondja, hogy a kettő között nem alakulhat ki tartósan eltérés, az gondoljon csak a halálbüntetés kérdésére. Én az európai szellem fontos vívmányának tartom a halálbüntetés eltörlését, amivel az európai politikai osztály szembefordult a közvélemény többségével, és jól tette. Az is egyértelmű trend tőlünk nyugatra, hogy nem törekszenek súlyos szabadságvesztés-büntetések kiszabására, és ettől nem nő a bűnözés, sőt.
Orbán, Rogán és társaik rendszeresen bírálják a bíróságok ítéleteit, ha azt feltételezik, hogy azok nem találkoznak a „társadalom igazságérzetével”.

Jó lenne, ha a magukat a jogállam elkötelezettjének mondó ellenzéki pártok politikusai nem követnék ebben őket.

A bírói ítéletek természetesen bírálhatók. Ez a dolga az újságíróknak, jogászoknak és másoknak, tulajdonképpen mindenkinek, a parlamenti és kormánypolitikusok kivételével.
Két okból nem helyes, ha ők bírói ítéleteket bírálnak. Egyrészt azért, mert ez óhatatlanul nyomásgyakorlást jelent az igazságszolgáltatásra, és ezzel sérti a hatalmi ágak elválasztását.
Másrészt pedig azért, mert az ilyen bírálat szinte mindig szavazatszerzési céllal történik, és aláássa a törvények tekintélyét olyan esetekben, amikor az egész demokratikus rendszernek, annak minden szegmensében tevékenykedőknek arra helyes törekedniük, hogy védjék a törvény tekintélyét a „társadalom igazságérzetével” szemben.
Szóval, kedves pártpolitikus barátaim, szíveskedjetek ebben a dologban csöndben maradni. Ha pedig nem tetszik egy ítélet, és emiatt arra gondoltok, hogy gyorsan módosítani kellene a törvényt, várjatok vele legalább egy évet. Törvényt csinálni csak higgadtan, az egyes konkrét ügyek miatt támadt indulatoktól függetlenedve helyes.

Miért adjuk Hadházyéknak a nemzeti konzultációs kérdőívünket?

Önkényuralmi rendszerben élünk. Ezt még a parlamenti ellenzék számos neves politikusa sem látja be.

Az LMP társaelnöke, Keresztes László Lóránt rendszeresen önérzetesen elutasítja azt a vélekedést, amely diktatúrának minősíti az Orbán-rendszert, akárcsak annak idején elődje, Schiffer András. Az MSZP politikusaitól időnként még mindig elhangzik a „jobboldali demokraták” illetve „baloldali demokraták” jellemzés a Fideszre illetve önmagukra. Hiller István egy interjúban elmondta, hogy időnként elbeszélget Orbán Viktorral az ország nagy problémáiról, Mesterházy Attila pedig azonnali kérdésben javasolta kormány és ellenzék közös bizottságának létrehozását hasonló célra. Ezek az MSZP-sek még mindig úgy viselkednek, mintha ma Magyarországon demokratikus kormánnyal állna szemben demokratikus ellenzék. Azok az újságírók, politikai elemzők, akik a politikában tapasztalt „szekértáborokról” beszélnek, szintén nem látják: nem szekértáborok állnak szemben egymással, hanem egy önkényuralmi rendszer működtetői és azok, akik az önkényuralmat elszenvedik.

Ahhoz, hogy ezt az önkényuralmat valaha is meg lehessen dönteni, mindenekelőtt meg kell győzni a közéleti szereplőket, a politikusokat, majd a választók mind nagyobb részét, hogy amivel küszködünk, az nem egyszerűen egy nekünk nem tetsző kormány, hanem egy embertelen önkényuralom.

Amikor a parlamenti ellenzék pártjai tisztségeket vállalnak Orbán parlamentjében, amikor egy ellenzéki képviselő azzal zárja interpellációját, hogy „várom megtisztelő válaszát”, és folytathatnám azokat a parlamenti szófordulatokat, amelyek azt fejezik ki, hogy demokratikus parlamentben tevékenykedünk, mindig azt a benyomást erősítik a közvéleményben, hogy demokráciában élünk, annak parlamentjében tevékenykedünk.
Hosszú ideje mondják sokan, hogy az ellenzék ne is üljön be az önkényuralom parlamentjébe, aminek persze az lenne a velejárója, hogy el sem indul a választásokon. Én nem ezt tartom az egyetlen megoldásnak, lehetne az Országgyűlésben is másképpen viselkedni, mint jelenleg az ellenzéki pártok teszik. Az azonban bizonyos, hogy mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül a politizálás olyan formáira van szükség, amelyek azt érzékeltetik, hogy a Fideszt nem demokratikus kormányzati hatalomnak, hanem önkényuralom működtetőjének tekintjük.
Hadházy Ákos akciói mind a parlamentben – amikor táblákat tart magasba, amelyeken megbélyegzi Orbánt – mind pedig a parlamenten kívül, amikor összegyűjt 680 ezer aláírást az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért, vagy amikor az MTVA ellen szervez akciókat, ezt a célt, a rendszer önkényuralmi jellegének bemutatását, érzékeltetését szolgálják.

Ugyanezt a célt szolgálja a nemzeti konzultációs kérdőívek begyűjtése is.

A „nemzeti konzultáció” az önkényuralmi rendszerre jellemző akció, a politikai manipuláció eszköze.

A nemzeti konzultációkon feltett kérdések a kormány véleményét oktrojálják a válaszadókra, s a felnőtt lakosság negyedét-ötödét sem elérő válaszadók igenlő válaszait össznépi támogatásként állítják be.
A kormánnyal szemben állók rendszerint eldobják az íveket, amivel megkönnyítik ezt a manipulációt. Csak azzal tudjuk kifejezésre juttatni, hogy elutasítjuk a kormány politikáját és a politikai manipulációt, ha összegyűjtjük az íveket, és bemutatjuk azokat a nyilvánosságnak. Az első nemzeti konzultációk idején még kitelepüléseken gyűjtöttük az íveket, azután belefáradtunk, hiszen nem érzékeltük ennek közvetlen hasznosságát. Igaza van Hadházynak, amikor visszatér ehhez az ellenzéki hagyományhoz.

Talán még emlékszünk az ellenállás kifejezésre.

Demokráciában ellenállásra nincs szükség: az ellenzék dolga a bírálat és az alternatíva állítása. Ennek alkalmas kifejezése a parlamenti beszéd és nemmel szavazás.
Önkényuralommal szemben azonban az ellenállás az adekvát fellépés. A DK hőskorában a rendszerrel szembeni ellenállás olyan formáihoz nyúlt, mint a vezetők Kossuth téri éhségsztrájkja, a parlament épülete körüli élőlánc. Az ellenállás eszköze a tömegtüntetés, amilyen például az internetadó vagy a CEU elüldözése elleni nagy tüntetés volt, és a 2018-as választási vereség utáni két nagy tüntetés, vagy a képviselők benyomulása az MTVA épületébe.

A nemzeti konzultációs ívek begyűjtése is ellenállási forma: a rendszer jellegzetes manipulációs akciójának demonstratív elutasítása.

Aki szemben áll az Orbán-rendszerrel, annak el kell juttatnia konzultációs kérdőívét Hadházyékhoz.

Lassú főzés receptje

A társadalom ingerküszöbével való machinálás a politikusok eszköztárának hatékony módszere és előszeretettel alkalmazzák is. A kérdés az, hogy mindenre érdemes e rácsodálkozni vagy csak arra ami valóban újdonság.

Az ingerküszöb és a politikai kommunikáció

A társadalom, ahogyan minden egyén, rendelkezik egy ingerküszöbbel. Az egyének és társadalom ingerküszöbét politikai értelemben alakítják a politikai vezetők, véleményformálók és a különböző politikai indíttatású cselekvések, történések.

Amennyiben magát a fogalmat szeretnénk leírni, az valahogy így hangozna: Az ingerküszöb az a minimális erősségű inger, ami valamilyen reakciót vált ki.

Ez annyit jelent politikai értelemben, hogy az egyén és a társadalom egy politikai jellegű történést követően, foglalkozik e, az adott történéssel vagy sem.

Az ingerküszöb kifejezés gyakran felsejlik a közbeszédben, főleg a Fidesz-KDNP kormányzása kapcsán napjainkban. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a kormány rendkívüli hatékonysággal képes formálni a közgondolkodást és a közbeszédet, ami nagy kihatással van az egyének és a társadalom ingerküszöbére is.

Amennyiben a társadalom, politikai értelemben vett ingerküszöbe alacsony úgy a kisebb hírek, történések, könnyedén felkavarhatják az állóvizet. Például egy korrupciós botrány nyilvánosság elé kerülése képes lehetne megrázni a társadalmat, tüntetések egész sorozatát válthatná ki, rengeteg részvevővel. Egy megosztó politikai beszéd, egy megosztó törvény vagy annak tervezetének nyilvánosságra kerülése is nagy kavarodást okozna.

Egy ellenkező esetben, amikor is a társadalom ingerküszöbe magas, úgy a kisebb-nagyobb politikai botrányok, határon belüli vagy azon túli fenyegetések, mind megszokottá válnak és beépülnek a társadalom, politikáról alkotott képébe.  Erre egy nagyon egyszerű de nagyszerű példa az a közkedvelt állítás, miszerint minden politikus korrupt és lopja az adófizetők pénzét, párt és párt között pedig csupán annyi a különbség, hogy az egyik kevesebbet míg a másik többet lop.

Vagy akár példaként lehet említeni a bevándorlási hullám okozta aggodalmat, mely 2015 óta a hazai közbeszéd szerves részévé vált, de ide sorolható még a Jobbik által itthon meghonosított, cigánybűnözés kifejezés elterjedése és hétköznapivá válása, ami napjainkban egyre kevésbé veri ki a biztosítékot az embereknél.

Mire jó az ingerküszöb kitolása?

Röviden politikai haszonszerzés céljából érdemes kitolni a társadalom ingerküszöbét.

A politikai vezetők többnyire tisztában vannak azzal, hogy hol húzódnak azok a határok, melyek átlépése felháborodáshoz vezet a társadalmon belül.

Az egyes társadalmi csoportok eltérő ingerekre reagálnak eltérő intenzitással. A kormányzat saját szakmai háttérstábja folyamatosan figyeli a társadalmi viszonyokat és a várható társadalmi reakciókat valamennyi intézkedésre vonatkozóan.

A CEU-t nehéz helyzetbe hozó felsőoktatási törvény például egy olyan intézkedés, melynek kiszámítható politikai és társadalmi következményei voltak és vannak. A Fidesz-KDNP valószínűleg előre számított arra, hogy milyen társadalmi reakció érkezik a törvény hírére és milyen társadalmi csoportokat fog megmozgatni.

Emlékezhetünk arra, hogy a CEU ügyéért a tüntetők százezrével vonultak utcára Budapesten és több nagyvárosban is demonstrációk voltak, mint Szegeden vagy Miskolcon. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a Fidesz-KDNP valamit nagyon elszámolt és nem várt méreteket öltött a felháborodás. Azonban fontos megnézni, hogy a CEU ügye elsősorban a budapesti értelmiséget és fiatalokat mozgatta meg.

A 2018-as választások tanulságaiból kivehető, hogy a Fidesz-KDNP szavazótábora elsősorban nem Budapesten koncentrálódik, sokkal inkább vidéken. Így alapvetően nem ütött akkorát a téma a Budapesten kívüli településeken. Ezzel együtt kijelenthető, hogy a Fidesz-KDNP a választás közeledtével sokkal inkább arra rendezkedett be, hogy saját szavazótáborát bebiztosítsa és nem arra, hogy újabb és újabb társadalmi csoportokat szólítson meg.

Saját szavazótábora számára a CEU ügy nem a prioritási lista élén szerepelt és tökéletesen illeszkedett a Soros György ellen indított háborús retorikába.

Felmerülhet a kérdés tehát, hogy mi haszna volt ebből az egészből a Fidesz-KDNP-nek. A válasz az, hogy megosztotta az ellenzéket abban az értelemben, hogy a legtöbb ellenzéki párt saját témájává kívánta tenni a CEU ügyét és a Jobbik-ot is fejvakarásra kényszerítette.

Az ingerküszöb kitolásának eszköze: A média

A jelenleg működő rendszerben a kormány saját médiabirodalommal rendelkezik. Ezen médiabirodalom lehetővé teszi a kormány számára, hogy könnyedén és nagy hatékonysági fokkal képes formálni a hazai közbeszédet. A Fidesz-KDNP saját szavazótáborának ingerküszöbét is elsősorban a média különféle csatornáin keresztül képes kitolni és alaktani.

Tradicionálisan a politikai ellenzék kezében lévő médiáról nem igen beszélhetünk. Ezzel együtt kormánykritikus sajtó jelen van és erőteljesen ellenőrzi a kormányzat tevékenységét. Az ellenzéki politikusok is rendszerint a független médiában jelennek meg,adnak interjúkat és fejtik ki véleményük közéleti,politikai kérdésekben.

Az ellenzék a Fidesz-KDNP legtöbb intézkedését negatívan fogadja, legyen az bármilyen területen végzett tevékenység.

A legtöbb intézkedés, törvény, lapbezárás, korrupciós ügyleteknél az ellenzék és a független sajtó sok esetben a demokrácia végét, halálát véli felfedezni, mely egy idő után rettentően általánosító vélekedéssé válik.

Az általános vélekedés pedig súlytalanná teszi a konkrét esetek társadalomra gyakorolt hatását.

Így ott tartunk, hogy a kormányt rossz színben feltüntető hírek a Fidesz-KDNP szavazótáborának ingerküszöbét a legtöbb esetben nem érik el vagy nem jut el hozzájuk. Az ellenzéki szavazók ingerküszöbe pedig alapvetően alacsony, hiszen szinte bármilyen kormányzati tevékenységet negatívnak bélyegez.

A sajtó felelőssége igencsak nagy, hiszen amennyiben nagy rendszerességgel hoznak le korrupciós és kormányt látszólag semmiségek miatt kritizáló írásokat és híreket,

az emberek egyre inkább hozzászoknak és megtanulnak velük élni a helyett, hogy felháborodnának újra és újra.

A negatív tevékenységek egész sorozata a közgondolkodás részévé válik, ennek következtében egyre kevesebb emberből képes bárminemű érzelmet kiváltani.

Az ellenzéki pártok kommunikációja így a legtöbb esetben a helyett, hogy feltüzelné a kormánykritikus indulatokat, csak annyi hatást ér el, hogy kitolja saját szavazótáborának ingerküszöbét.

Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell megjeleníteni kormánykritikus híreket és véleményeket, csupán azt, hogyha ezt a tevékenységet a politikai racionalitást mellőzve végzi a társadalom egy része, azzal pont azt valósítják meg, ami ellen küzdenek.

Egy önbeteljesítő jóslatként az állandó negatív hozzáállás révén, a valódi problémák és a társadalmat valóban negatívan érintő történések, intézkedések jelentősége elveszik.

Ennek következtében a kormány tudatában van annak, hogy tevékenysége nem fog akkora port kavarni a társadalomban, így egyre merészebb és bátrabb lépéseket tehet saját politikai céljainak elérése érdekében.

Mivel az ingerküszöb lassú és fokozatos kitolása zajlik, az a bizonyos pohár nem fog egyhamar betelni! A pohár űrtartalma egyre nő és a benne felhalmozódott indulatok és felháborodás mértéke pedig állandó marad.

Életünkre kiható kormányzati cselekvés és a korrekciós folyamat

Amennyiben valamilyen politikai tevékenység megüti a társadalom egy jelentős részének ingerküszöbét akkor egyfajta korrekciós mechanizmus indul be a kormányzat részéről.

Általában azok a kormányzati törekvések és cselekvések ütik meg a társadalom jelentősebb részeinek ingerküszöbét, melyek közvetlenül érintik őket. Ilyen témák lehetnek az internet, az üzemanyagok ára, a bolti élelmiszer árának drasztikusabb növekedése, bércsökkentés vagy a bérek emelése és egyéb létszükségleti kérdések.

Forrás: Wikimedia

Ezt a folyamatot könnyű tetten érni, például a netadó elleni felháborodás esetében. Az internetadó törvénytervezetének napvilágra kerülése és Varga Mihály adatforgalomhoz kötött adóról tett nyilatkozata párját ritkító társadalmi felháborodást keltett még 2014. október hónap végén. Több százezres tömeg vett részt a tüntetéssorozatban, mely nem csupán Budapesten zajlott, hanem az ország egész területén.

Erre válaszul a kormány visszakozott, először nemzeti konzultációban kérdezte meg az állampolgárokat az internetadó kérdéséről majd 2016-ban már az internet-használat általános forgalmi adójának 27%-ról 18%-ra való csökkentését jelentették be. Ezzel sikerült megzabolázni a további bizonytalanságot és a kormány ellen táplált heves indulatokat. A netadó problémája pedig meg is lett oldva a kormányzat részéről, az ellenzék elvesztett egy jól megfogható a kormányt rossz színben feltüntető témát.

Az ellenzék számára ez a korrekciós tevékenység, melyet a kormány végez, nagyon nagy nehézséget okoz.

Mivel amint előkerül egy népszerű kormány kritizálására lehetőséget adó téma, röviddel utána tárgytalanná is válik. Ilyen volt a netadó esete, vagy a vasárnapi boltzárral kapcsolatos népszavazás esete is.

Ciklikusság

Ha megnézzük a nagyobb társadalmi felbolydulást keltett intézkedéseket, mint például a CEU-ért a civil törvény ellen szervezett megmozdulásokat melyek 2017. áprilisában voltak jellemzőek, vagy a netadó ellen szervezett demonstrációkat, melyek 2014. októberében történtek, azt láthatjuk, hogy tudatosan olyan időpontokban törtek ki ezek a botrányok és kerültek elfogadásra a vitatott intézkedések, amik távol esnek a választás időpontjától. Ezek az ügyek tulajdonképpen a társadalom politikai eredetű feszültségeinek levezetésére rendkívül alkalmasak.

A tüntetéssorozatok kiüresednek és vesztenek népszerűségükből az idő múlásával.

Így a társadalom kitombolhatta magát úgy, hogy a probléma valamilyen módon el lett sikálva és pár hónap múlva az emberek már alig tudják felidézni a történtek miértjét.

Mindez hatalom technikai racionalitás következménye. A választói emlékezet rövid távú. A fontosabb politikai eseményeket az átlagos választó pár hónap után elfelejti vagy nehezen képes felidézni. Ugyan ezen logika mentén történik a választásokat közvetlenül megelőző pozitívnak megítélt kormányzati tevékenység is. Így például az Erzsébet-utalványok kiosztása vagy a téli rezsicsökkentés, ami 2018. márciusában és áprilisában a választást megelőzően uralta a közvéleményt.

A hit és a hívő

Fontos kiemelni, hogy a pártokhoz való érzelmi kötődés és viszonyulás nagyon erőteljesen jelen van a magyar társadalomban. Ez azért fontos, mert az érzelmi alapú kötődést racionális érvekkel nagyon nehéz megbontani.

A pártokba vetett hit, a pozitív és negatív érzelmek gyakran felülírják a racionalitást, mind ellenzéki, mind pedig a kormánypárti oldalon.

Ez olyan lenne hétköznapi példával élve, mintha egy mélyen vallásos, hívő embert akarnánk meggyőzni arról, hogy így rossz meg úgy rossz az, amiben hisz. A racionális érvek egy ilyen esetben nem sokat segítenének, például, ha azt állítanánk, hogy Mózes nem is választotta ketté a Vörös tengert vagy, hogy Jézus Krisztus nem is támadt fel, megfeszítése után.

Összességében elmondható, hogy a társadalom ingerküszöbének tudatos kitolása zajlik úgy, hogy a témákat beemelik a közbeszédbe a politikai erők és a sajtó egyaránt.

A magas ingerküszöb a legtöbb esetben a Fidesz-KDNP-nek kedvez, mivel így a kormányzását ért kritikák egy jelentős része súlytalanná válik.

Saját szavazótáborát nagyon hatékonyan fogja egybe a Fidesz-KDNP, így a kormánykritikus vélemények nincsenek nagy kihatással szavazótábora hűségére.

Miben hisz Vujity Tvrtko és miben nem?

Én sosem hittem a jobboldali meg baloldali újságírásban, mert szerintem ez így rémálom.” Vujity Tvrtko jegyezte meg ezt így, elvi alapon a mai ATV Startban.

Miközben az MSZP-s Szakács László azt kifogásolja, hogy a kormánytöbbség az üzemanyagárak adótartalmát emeli, és ezért is drágul a benzin, miközben a válságban az emberek elvesztették jövedelmük egy részét.

Vujity szerint más lapokat kinyitva azt olvassuk, hogy miközben az emberek a válságban elvesztették jövedelmük egy részét, a fővárosi önkormányzat a parkolási díjakat emeli. Nem értek egyet azzal sem, ahogy Szakács képviselő lovagolja meg az üzemanyagárak emelkedése miatti elégedetlenséget, és azzal sem, ahogy a kormányközeli sajtó a parkolási díjak ügyében támadja a fővárosi önkormányzatot.

Ezúttal azonban nem ez foglalkoztat, hanem Vujity Tvrtko elvi éllel tett megállapítása.

Ő magát újságírónak tekinti, s talán tudja, hogy az újságírásnak ugyanúgy műfaja az általa a Startban művelt interjú, mint a kommentár, a publicisztika. Ezekben a műfajokban az újságíró a véleményét ismerteti az olvasóval, hallgatóval, nézővel. Talán arról is hallott már, hogy, mondjuk, a Guardianben másképp kommentálnak egy eseményt, mint a Timesban, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban másképp, mint a Süddeutsche Zeitungban, a Monde-ban másképp, mint a Figaroban. Vagy, hogy egy hozzá talán közelebb álló példát mondjak – hiszen ő járatosabb Amerikában, mint Nyugat-Európában –, az amerikai Fox Newsban másképp, mint a CNN-en.

Sőt, nemcsak másképpen kommentálják az eseményeket, de másképpen is kérdeznek róluk.

Mert az újságírónak is van véleménye, és az olvasónak is van. Az olvasó, a rádióhallgató és a tévénéző rendszerint abból a hírforrásból tájékozódik, amely egészében véve a neki elfogadható módon kezeli a híreket, az eseményeket, mert így könnyebben tudja azokat a maga gondolkodásához igazítva értelmezni, mintha egy nagyon más világképet követő médiumból tájékozódna. Olyan dolog ez, mint hogy könnyebben értem meg a híreket egy magyar újságból, rádióból, televízióból, vagy akár egy általam jól beszélt nyelven kiadott újságból, működő rádióból, televízióból, mint egy számomra idegen nyelvűből.

Lehetséges, hogy a médiafogyasztásnak ezt az alapvető sajátosságát Vujity Tvrtko nem ismeri?

Vagy csak úgy tesz, mintha nem ismerné?

Akiket Gulyás félreért

Sok mindent értett félre csütörtöki sajtótájékoztatóján a miniszter. Két dolgot emelek ki. Megint elmondta – már a bevezetőben, még az újságírói kérdések előtt –, hogy a járvány elleni védekezésben nemzeti egység volt, csak éppen politikai egység nem, mert a védekezéshez „az ellenzék nem tudott hozzájárulni”, ehelyett „a védekezésben részt vevők nemtelen támadása, az ország külföldön történő folyamatos lejáratása” volt az, amit tett. Ő mondta először egy korábbi hasonló sajtótájékoztatóján, hogy a baloldali ellenzék a vírusnak drukkol.

Gulyás sajnálatos módon összekever két dolgot. A kormány mint a végrehajtó hatalom csúcsszerve irányította, szervezte, intézte a járvány elleni védekezést, nagyjából ugyanolyan korlátozó intézkedésekkel, mint Németország, Ausztria, Csehország vagy Szlovákia. Ez a dolga. Ebben a parlamenti ellenzéknek nincs, nem is lehet szerepe, tehát nem kérhető számon rajta valamiféle összefogás.

Akiknek szerepe lehet, azok a végrehajtó hatalmat helyi szinten jelentő önkormányzatok. Köztük azok is, amelyeket tavaly ősz óta ellenzékiek vezetnek. Részt vettek ők a járvány elleni harcban? Igen, részt vettek, beszereztek és elosztottak védőfelszereléseket, amiket a háziorvosok, a rendelőintézetek, az idősotthonok és más szociális intézmények, a házi gondozók máshonnan nem kaptak meg, segélyt adtak a jövedelmüket elvesztőknek, szervezték a lakásukba zárt idősek ellátását stb. Gulyás tehát, udvariasan fogalmazva, félreérti a dolgot.

Az, hogy a parlamenti ellenzék bírálja a kormányt mindazért, amit bírálni kell, például azért, hogy az első hetekben nem voltak védőfelszerelések, vagy azért, hogy súlyos betegeket küldtek haza a kórházakból és hagytak ellátatlanul, mert Orbán elrendelte kórházi ágyak tömeges „felszabadítását”, nem jelenti azt, hogy ahol kezében van a végrehajtó hatalom, ott ne tett volna meg mindent az ellenzék a járvány ellen.

Gulyás vádja tehát alaptalan.

A másik félreértésnek akkor lett áldozata Gulyás, amikor a fővárosi Fidesz által a Facebookra feltett képen megjelenő Karácsony–Szálasi párhuzamra kérdezett rá egy újságíró. A képpel, amelyen Szálasi helyett Karácsony nézi a Duna-parton a felrobbantott Lánchidat, azt üzenik nekünk, hogy Karácsony úgy rombol, ahogy a németek és nyilas szövetségeseik rombolták az országot 1944-45-ben.

Gulyás elismerte, hogy ez a kép politikai hiba, amiért, aki kitette, helyesen teszi, ha bocsánatot kér.

De mindjárt visszatámadott: „Arra a kettős mércére azonban szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor néhány évvel ezelőtt tüntetni voltunk kénytelenek, mert az egyik baloldali lap Hitlert ábrázolta, akkor sok ellenzéki képviselőt, vagy akár Karácsony – akkor még – polgármester urat nem láttam ott. […] És akkor még nem beszéltem arról a felhatalmazási törvényezésről, ami nyilvánvalóan a náci időszakra utal. […] Ha a politikai ellenfeleink ugyanezt megengedik maguknak, akkor ők büszkék arra, amit tettek.”

Gulyás itt két tekintetben is félreértés áldozata. Egyrészt annyiban, hogy egy lap bármilyen közleménye nem állítható párhuzamba azzal, ami egy párt, mégpedig a hatalmon levő párt egyik szervezetének hivatalos Facebook-oldalán jelenik meg. Gulyás itt azoknak az iszlám fundamentalistáknak a logikáját követi, akik nyugat-európai lapok karikatúráit torolják meg, nem fogadva el, hogy más az állam vagy a hatalmat gyakorló párt, és más a független sajtó. Másrészt Gulyás párhuzama egy, az előbbinél fontosabb szempontból is hamis.

Annak, hogy Karácsonyt ahhoz a Szálasihoz hasonlítják, aki a német szövetségben vívott háború folytatásával tevőlegesen járult hozzá az ország rombolásához, ideértve a budapesti hidak felrobbantását is, semmi alapja.

Annak, hogy valaki Orbánt, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, Hitlerhez hasonlítja, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építi táborának felépítését és megtartását, Hitlerhez hasonlítja, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építette táborának felépítését és megtartását, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki a vezérelv alapján vezeti pártját és uralja az országot, Hitlerhez hasonlítja, aki a vezérelv alapján vezette pártját és uralta országát, lehet némi alapja.

Nem folytatom, inkább mindenkinek Ungváry Rudolf könyvének sürgős tanulmányozását ajánlom az Orbán-rendszerről mint fasisztoid mutációról. Ungváry sem vitatja a fontos különbségeket, és én sem. De aki a lényegi hasonlóságot nem látja, az vagy vak, vagy az Orbán-rendszer apologétája. Nincs itt szó tehát semmiféle „kettős mércéről”, hiszen nem az történt, hogy „a másik oldal” „pontosan ugyanezt csinálja”, mint Gulyás feltételezi.

A másik oldal a valóságról beszél, a Fidesz pedig valótlanságot állít.

Abban persze semmi meglepő nincs, hogy Gulyás így támad vissza, amikor a fővárosi Fidesz akciójával szembesítik. De az, hogy az ATV sztár-műsorvezetője is egyenlőségjelet tesz a Karácsony–Szálasi párhuzam és az Orbán–Hitler párhuzam közé, ugyanúgy alaptalannak és méltatlannak tartva azokat, már a politikai folyamatok megértésének hiányáról tanúskodik.

A “haláladó” dícsérete

A helyét kereső néhai MDF, név szerint Herényi Károly folytatott kampányt még a Gyurcsány-kormány idején a „haláladónak” elnevezett örökösödési illeték megszüntetéséért. Az egyenes ági leszármazottak esetében a Bajnai-kormány idején fogadta el ezt az akkori Országgyűlés, mivel ez volt az ára annak, hogy az MDF elfogadja a kisebbségi Bajnai-kormány adótörvényét (az SZDSZ-frakció erre nem volt hajlandó).

Azután jött a Fidesz, és a fideszes parlamenti többség egymás után vette ki az örökösödési illeték hatálya alól a házastársak, szülők, örökbefogadott gyerekek, majd most a testvérek általi örökösödést is, és eltörölt mindenféle értékhatárt is. Ha előbb-utóbb Kósa Lajos – aki a legutóbbi törvényjavaslatot előterjesztette – örökli édesanyjának százmillióit, Orbán Viktor édesapjának kőbányáit, vagy akár szétírják a vagyont a testvérek között, mindezt illetékmenetesen tehetik, hiszen az ajándékozási illeték is megszűnt. Vajon nem kell-e üdvözölnünk, ha a kemény munkával létrehozott vagyont a széles családon belül illetékmenetesen lehet örökölni vagy ajándékozni?

Akkor sem értettem egyet az örökösödési illeték eltörlésével, amikor az MDF kezdeményezte, és azóta sem, most sem.

Akkor sem értenék egyet vele, ha csak bizonyos értékhatár – például 20 millió forint – alatt törölnék el, ahogy az 2009-ben történt. Az örökösödési illeték a méltányos közteherviselés egyik eszköze.
A magyar társadalomban vannak vagyonosok és vannak vagyontalanok. Vannak, akiknek sok milliárdos vagyonuk van, és vannak, akiknek csak lakásuk és autójuk. Ha valaki meghal, szerintem méltányos dolog, hogy a vagyon egy kisebb része ne a leszármazottaknak vagy más rokonnak jusson, hanem a közösség egészének, amely sok-sok szegény, vagyontalan ember támogatására, eltartására kényszerül sok-sok pénzt fordítani. Kiváltképp indokolt ez olyan időszakban, amikor a rendszerváltást követő három évtizedben végbement egyfajta eredeti tőkefelhalmozás, amikor hirtelen sokan jutottak nagy vagyonokhoz, s ebben nagy szerepe volt a véletlen mellett az öröklött vagy újonnan kiépített politikai kapcsolatoknak, s most kerül napirendre az öröklés. A vagyonosok leszármazottai akkor is sokkal jobb helyzetből indulnak neki az életnek, mint a vagyontalanoké, ágról szakadtaké. Kitartok amellett, hogy az örökség egy kis részét elvehesse az előbbiektől az állam, és odaadhassa az utóbbiaknak.

Nem csodálom, hogy a Fidesz a maga újgazdagjait mentesíti ez alól.

A Párbeszéd-frakcióval értek egyet, hiszen ők kemény nemmel szavaztak erre. Az MSZP- és DK-frakció legalább tartózkodott. Jobb lett volna, ha ők is nemmel szavaznak. Magát baloldalinak mondó párttól ez elvárható lenne.
Hogy a Jobbik (ideértve a kilépett jobbikosokat is) és az LMP a Fidesszel szavazott (már megint), nem lep meg, inkább megnyugtat.

Járványkezelésre jeles?

Az ATV népszerű műsorvezetője őszintén meglepődik, amikor a nézők 86 százaléka arra szavaz, hogy nem védekezett jól a kormány a járvány ellen, és csak 14 százalékuk szerint védekezett jól. Ő úgy gondolta, hogy nem voltak rosszak a számok, sikeres volt a védekezés.

Biztosan hallotta, ahogy hétfőn napirend előtt Szijjártó Péter kifejtette, hogy az ország jelesre teljesített. Mi mást mondott volna? Netán a Szijjártóra reagáló ellenzéki felszólalókat már nem hallotta?
Attól tartok, hogy ha hallotta is, nem tudták meggyőzni őt arról, hogy a járvány kezelése nem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt Szijjártó állította. Ha csak őket hallottam volna, engem sem győztek volna meg.
Ami magát a koronavírus-járvány kezelését illeti, két súlyos dolgot lehet és kellene is felróni a kormánynak.
Az egyik az, hogy a járvány első hónapjában

a központi kormány nem látta el védőfelszereléssel sem a háziorvosokat, sem a szociális intézmények dolgozóit, és nem volt elegendő teszt sem.

Ez az, ami miatt sok egészségügyi dolgozót és szociális gondozót is elért a fertőzés, ezért alakulhatott ki súlyos helyzet idősotthonokban.
A másik pedig tíz év fideszes kormányzásának legnagyobb gazembersége, a kórházi „ágyfelszabadítás”. Az előbbiről egyetlen ellenzéki felszólaló sem beszélt, a másodikról az öt ellenzéki felszólalóból csak egy, a szocialista Tóth Bertalan, ő is csak egy rövid félmondattal.
Beszéltek minden másról: külpolitikáról – a párbeszédes Tordai Bence ennek szentelte egész felszólalását –, a digitális oktatás nehézségeiről, a Belgrád–Budapest vasútvonalról, népszerűsítették a különféle csoportoknak több pénzt szorgalmazó költségvetési javaslataikat, az LMP-s Keresztes László Lóránt megdicsérte a kormányt, amiért kemény az ukránokkal szemben az oktatási törvény ügyében, magyarázták, hogy miről szól tulajdonképpen a felhatalmazási törvény. Csak éppen arra nem tettek erőfeszítést, hogy arról győzzék meg azt, aki hallgatja őket, hogy miért nem érdemel jelest a kormány járványügyben, hogy miért terhelik abban a kormányt rendkívüli mulasztások.
Megint elmondta Szijjártó, amit Gulyástól Kocsison át mindkét Orbánig minden fideszes politikus mond állandóan: a baloldalra nem lehet számítani, a járvány ügyében is csak akadályozták a munkát, a vírus oldalán álltak.

Egyetlen ellenzéki felszólaló sem mondott egyetlen mondatot sem arról, hogy a rendelőintézetekben és az alapellátásban dolgozó orvosok és nővérek számára az önkormányzatok szerezték be és osztották ki az első maszkokat és egyéb védőfelszereléseket, ők juttattak maszkokat a lakosságnak, ők gondoskodnak az idősek ellátásáról, ők osztanak rendkívüli segélyeket a jövedelem nélkül maradóknak, mert ezekben az ügyekben a kormányra nem lehetett számítani.

Az ugyanis, hogy számíthatnak-e az emberek az ellenzéki pártokra, nem azon múlik, hogy hogyan szavaznak frakcióik a parlamentben, hanem azon, hogy mit tesznek az általuk vezetett önkormányzatok. Nem tudnak erről az ellenzéki országgyűlési képviselők?
Amíg ez nem megy, addig ne csodálkozzunk, hogy ezen a járványon is a Fidesz nyer.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK