Kezdőlap Itthon Vélemény

Vélemény

Vakuélmény

Orbán péntek reggel a Kossuth rádióban vakuélménynek nevezte Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét, azt érzékeltetve hallgatóival, hogy olyan felejthetetlen esemény volt számára az őszödi beszéd megismerése, hogy az időnként újra meg újra bevillan.

Noha már az évforduló napján megírtam itt, amit gondolok a beszédről, mégis visszatérek rá, mert visszatért rá maga Orbán, és visszatértek rá ugyanaznap délután a Klubrádió Civil a pályán műsorának szereplői. A műsorvezető például azzal indított, hogy „… nem azt a szót használom, hogy ünnepeljük, merthogy ezt semelyik oldalon senki nem ünnepli, talán ebben az egy dologban egyetértés van”.

Nem így van, a műsorvezető téved: én például az évforduló napján ezen az oldalon igenis ünnepeltem Gyurcsány Ferenc e beszédét, mégpedig a tartalma miatt.

A tartalmáról esett a legkevesebb szó az „évfordulós megemlékezésekben”. Kivételszámba ment, ahogy

a Civil a pályán első megszólalója már-már mentegetőzve, de azt mondta el, hogy amikor meghallgatta a teljes felvételt, neki bizony tetszett, és csak utána értette meg, hogy mekkora hiba volt azt elmondani.

De a műsorban is ő volt az egyetlen, aki a beszéd tartalmáról beszélt.

De nem beszélt a beszéd tartalmáról az sem, akinek számára állítólag vakuélmény. Csak azt mondta el péntek reggel a rádióban, hogy megdöbbentő, hogy elhangzott, és hogy aki mondta, az még mindig ott van a politikában. Meg hogy a budapesti Városházán is „feltűnnek olyan emberek”, akiket ő a Gyurcsány-kormányból ismer, „a főpolgármester háta mögött szinte újjáalakult a Gyurcsány-kormány”. Engem most nem is az zavar a dologban, hogy ez az állítás nyilván nem állja meg a helyét. Én összesen két olyan személyről tudok, akik a Gyurcsány-kormány idején miniszteri vagy államtitkári tisztséget töltöttek be, és most valamivel megbízta őket a főváros (Draskovics Tiborról és Gál J. Zoltánról van szó), másról nem tudok. Ez olyan rutinlódítás Orbánnál, nincs különösebb jelentősége.

Jelentősége annak van, hogy sem Orbán, sem az ATV műsorvezetője, sem más, aki a magyar nyilvánosságban a Fidesz által generált évfordulós diskurzusban megszólalt, nem említett meg semmit a beszéd tartalmából.

Orbán és a többi fideszes számára nyilván felfoghatatlan, hogy egy politikai vezető arról beszél, hogy korábban hibázott, meg arról, hogy amire készül, arra az ország felemelkedéséhez feltétlenül szükség van, még ha nem is lesz tőle a kormánypárt azonnal népszerű. A kormányzás ilyen megközelítése Orbánék számára valóban felfoghatatlan. Tőlük nem is várhatunk mást. De hogy az elvileg nem az Orbán-kormányt szolgáló újságírók, ellenzéki politikusok számára sem létezik a kormányzás ilyen megközelítése, az nagyon nagy baj. Kiváltképp most, amikor az ellenzéki pártok és támogatóik maguk készülnek kormányzásra. Lehetséges volna, hogy nem ebben a szellemben készülnek kormányozni?

Fizessék helyettünk a nagyvállalatok?

Orbán péntek reggel a Kossuth-rádióban többek között arról beszélt, hogy a klímaváltozás elleni fellépés sokba kerül, és az a kérdés, hogy ki fizesse meg ezt az árat. Orbán szerint ezt nem nekünk, magyaroknak kell fizetnünk, hanem azoknak, akik a klímaváltozást okozzák, nevezetesen a „nagyvállalatoknak”.

„A brüsszeli bürokratáknak az a gondolata, hogy a klímavédelmet így terítsük szét, és mindenki fizessen bele, ez szerintem nem fogadható el.

Ezért vannak országok, minden közép-európai szerintem idetartozik, az anyagi helyzet meghatározza az álláspontot, mi azt mondjuk, hogy a klímarombolást, azt leginkább a nagy cégek végzik, és ők nagy profitot is szereznek a klímarombolás révén.

Miért az emberekkel fizettessük meg? Miért az ő adójukat emeljük meg?

Fizessenek a klímarombolók.

Ebből hozzuk létre azokat a pénzalapokat, amellyel azután át lehet alakítani a gyárainkat, a lakásainkat, az energiarendszerünket és így tovább. Ez a két álláspont erőteljesen különbözik egymástól.”

Gondolom, „nagyvállalatokon” multinacionális cégeket ért. Ma a nagy multicégek köztudottan leginkább az elektronikában, az informatikában, a kereskedelemben tevékenykednek, telephelyeiket nem füstölgő gyárkémények jelzik, mint a száz évvel ezelőtti nagyipart.

A környezetszennyezés fő forrásait a mezőgazdaságban, a közlekedésben és az épületek fűtésében és hűtésében kell keresni, vagyis olyan tevékenységekben, amelyekben mindannyian szerepet játszunk, hiszen eszünk, mozgunk és lakunk.

A „brüsszeli bürokratáknak” bizony igazuk van, amikor azt mondják, hogy mindenkit érdekeltté kell tenni a mezőgazdasági, közlekedési, fűtési és hűtési technikák olyan átalakításában, amelyek hozzájárulhatnak a klímavédelemhez.

Orbán álláspontja – szokás szerint – közönséges demagógia. Nem véletlenül hozza elő a rezsicsökkentést: az is demagógia volt.

Mintha az energiafelhasználás költségeit fizethetné más, mint az ország lakói. A rezsicsökkentés csak annyit jelentett, hogy egy átmeneti időre nem a közüzemi számlákban, hanem a cégek adóbevételekből történő kivásárlásának árában fizettünk, azóta pedig úgy, hogy a hazai rezsiárak nem csökkentek együtt a világpiaci energiaárakkal. Orbán szövege csak arról szól, hogy önmagát a kisemberek érdekképviselőjének állítsa be, s azzal vezesse félre őket, hogy a klímavédelemmel járó többletköltségeket fizetheti más, mint mi magunk. Ez pedig nem igaz.

Nemzeti?

Amióta létrejött a hatpárti szövetség az Orbán-kormány leváltására, és a szövetkező pártok politikusai újra meg újra elmondják, hogy nemcsak a választásokig kívánnak együttműködni, de közös kormányzásra is készülnek, a majdani közös kormányt jobbikos politikusok előszeretettel nevezik „nemzeti egységkormánynak”. Lássuk be, ez képtelenség.

A jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények szerint egy választáson a válaszadók közel fele támogatná a szövetkező ellenzéki pártok közös listáját, ugyanakkor közel fele a Fidesz listáját. Tegyük most félre azt a kérdést, hogy a mostanában mért támogatottsági adatok alapján mandátumtöbbséget szerezne-e az Országgyűlésben az ellenzéki pártszövetség (mellesleg nem szerezne), de ha feltételezzük, hogy bekövetkezik még akkora eltolódás a támogatottságban, amelynek alapján már elérne mandátumtöbbséget a hat- vagy akár az újabb fejlemények alapján hétpárti szövetség és kormányt alakít, még mindig ott áll vele szemben egy jelentős létszámú parlamenti ellenzék.

E jelentős parlamenti ellenzék mögött a magyar választók jelentős kisebbsége állna, akik akár azért, mert mint frissen gazdagodó üzletemberek, akár mert családi megélhetésüket, lakáshoz jutásukat köszönhetik az Orbán-kormánynak, vagy várják az Orbán-kormány fennmaradásától, akár keresztény identitásuk, nacionalista gondolkodásuk, a szomszéd országokban kisebbségbe szorult magyarok ügye iránti elkötelezettségük állítja őket továbbra is a Fidesz mellé.

Ők az új többség által alakított kormányt nem tekintik a magukénak, továbbra sem támogatják. Ez a kormány tehát jó lelkiismerettel nem tekinthető, és ezért korrekt módon nem is nevezhető nemzeti egységkormánynak.

Horn Gábor, a Republikon Intézet vezetője az elmúlt napokban több médiumban is „nemzeti összefogásnak” nevezte a választásokra alakult pártszövetséget. Ez a szóhasználat ugyanúgy nem korrekt, mint a jobbikos politikusoké.

A pártszövetség listája mögött az optimista kutatási eredmények szerint is a válaszadók kevesebb mint 50 százaléka áll.

Hasonlóképpen egy negyven százalékot meghaladó, de az ötven százaléktól elmaradó részük a Fideszt támogatja, és emellett vannak mások isi, akik közül a Mi Hazánkat és a Kétfarkú Kutya Pártot rendszeresen 1 százalék fölött mérik a közvélemény-kutatók, s amelynek szavazói szemben állnak ugyan az Orbán-rendszerrel, de ilyen vagy olyan okból – politikai okból – nem készek támogatni a hat- vagy hétpárti összefogást. Holott ők is tagjai a nemzetnek. Miként a Fidesz rendületlen támogatói is. Mivel nem gondolom, hogy Horn ezt vitatná, nem nevezheti ezért jó lelkiismerettel „nemzeti összefogásnak” a hat- vagy hétpárti szövetséget.

Ennek megállapításán túl fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon miért ígérnek a Jobbik politikusai „nemzeti egységkormányt”, miért beszél Horn Gábor, az ellenzéki összefogás elkötelezett híve „nemzeti összefogásról”? A jobbikosok nyilván azért, mert így lépnek fel azzal szemben, hogy a Fidesz – ésszerű kampánymegfontolásból – baloldalnak nevezi az egész ellenzéket.

Márpedig a jobbikosok nem tekintik magukat baloldalinak, és ebben tejesen igazuk is van. Ők egészen más politikai világképet képviselnek, mint a szocialisták, a DK-sok vagy a Momentum támogatói.

Nehéz ezért egy politikai jelzővel kifejezni, hogy az Orbán-kormánnyal való szembenálláson túl mi egyesíti a pártszövetséget. Nyilván tisztában van ezzel Horn Gábor is, ezért nevezné az összefogást nemzetinek. Ez azonban nyilvánvalóan hamis.

Évfordulón

Gyanútlanul ráugrik a televízióm Orbán kormánytévéjére, és azt kell látnom, hogy reggeltől estig Gyurcsányt adják. Politikai kampányuk részeként az őszödi beszéd elhangzásának tizenötödik évfordulójára emlékeztetnek. Szeptemberben, amikor annak lesz a tizenötödik évfordulója, hogy a Fidesz által megszerzett felvételt elküldték a közrádióba, és ott – merthogy akkor a közmédia nem a kormány szócsöve volt – nyomban be is játszották, majd ismét emlékezni fognak rá. Csak tegyék.

Tegyék, mert legalább van mire büszkének lennünk. Az őszödi beszédre tényleg büszkék lehetünk. Az derül ki belüle, hogy egy rövid ideig volt olyan miniszterelnöke az országnak, volt olyan kormánya és a kormány mögött álló parlamenti többsége, amely megpróbált olyan reformpolitikát folytatni, amely alkalmas lehetett volna az ország felemelésére, az oktatás és az egészségügy több évtizedes problémáinak megoldására.

Azóta is halljuk, hogy egyik kormány sem mert hozzányúlni az egészségügyhöz, és lám, nem igaz, volt kormány, amelyik nekifogott, volt egészségügyi miniszter, amelynek volt erre kidolgozott és reális programja, és

ha nem tesz meg mindent a Fidesz a reform megakadályozásáért, ha nem hátrál ki a reform mögül az akkori MSZP-frakció,

mára már versengő biztosítók gondoskodnának arról, hogy megfelelő kezelést kapjon mindenki a járulékért cserébe, és az orvosok és szakdolgozók is már régen rendes fizetést kaphatnának. A betegeknek pedig már másfél évtizede nem kellene hálapénzt fizetniük, elég lenne a törvényben szabályozott vizitdíj.

Igen, ezt vették el tőlünk, akik népszavazást kezdeményeztek a reformok ellen, és akik megijedtek a saját árnyékuktól.

Mindaz persze később történt, akkor, másfél évtizeddel ezelőtt még ők is lelkesedtek azért, hogy élnek a történelmi lehetőséggel, és megpróbálnak egy más, jobb világot teremteni. Hogy szakítanak korábbi viselkedésükkel, a szükséges lépések halogatásával, a problémák szőnyeg alá söprésével, kimondják az igazat, és megteszik, amit tenni kell.

Ok ez a büszkeségre.

Szégyenkezni pedig nem az őszödi beszéd miatt kell, hanem amiatt, ami megelőzte: a felelőtlen ígéretekért, az ötven százalékos béremelésért és tizenharmadik havi nyugdíjért, ami nemcsak azért volt káros, mert destabilizálta az államháztartást, hanem azért is, mert olyan illúziót keltett az emberekben, hogy mindent lehet, csak akarni kell.

Szégyenkezni kell a szembenézés és cselekvés halogatásáért,

a választás előtti kockázatos intézkedéskért, a felelőtlen áfa-csökkentésért. Azokért igen. Meg azért is, ahogy kihátráltak a reformpolitika, különösen az egészségügyi reform mögül. Azért, hogy utólag, a vereség után hátat fordítottak a reformpolitikának, hogy úgy tettek és ma is úgy tesznek, mintha akkor nem ők szavazták volna meg a bátor, de népszerűtlen intézkedéseket.

Szégyenkezni azért kell, ha ma ugyanolyan megalapozatlan ígértekkel próbálják megnyerni az emberek támogatását, mint amilyenekkel közel két évtizeddel ezelőtt tették, és ami teljes hitelvesztéshez, majd Orbán kétharmadához vezetett. Azért szégyenkezni kell – nem kicsit, de nagyon.

Kifelé I.

Gulyás Gergely miniszter ma a kormány szokásos sajtótájékoztatóján bejelentette: Magyarország a továbbiakban nem vesz részt az Európai Unió közös vakcinabeszerzésében. Egyedül az EU tagállamai közül. Mint ahogy az EU tagállamai közül mindeddig egyedül alkalmaz olyan vakcinákat, amelyeket nem hagyott jóvá az Európai Gyógyszerügynökség.

Gulyás miniszter a döntést azzal indokolta, hogy azt követően, hogy mindenki megkapta az oltást, aki azt hajlandó felvenni, még mindig lesz raktáron készlet a most már jelentős mennyiségben érkező vakcinákból, további BioNtech/Pfizer vakcinára nem lesz szükség, és az EU közös beszerzés arra korlátozódik. Annyiban biztosan igaza van, hogy a Szputnyik V és SinoPharm vakcina behozatalával és a BioNtech/Pfizer, Moderna, AstraZeneca és Janssen vakcinák további szállításával az év hátralevő részében jelentős fölösleg jön létre, amelyet raktározni fognak. Jövőre viszont a kormány tervei szerint belépő debreceni gyárban már gyártják az új magyar vakcinát, azzal a hagyományos technológiával, amellyel a kínai SinoPharm is készül.

Mit jelent ez a bejelentés?

Azt jelenti, hogy az Unió által szállított vakcinamennyiség is elegendő az ország átoltására, csupán másfél-két hónappal később, mint amit az orosz és kínai vakcinák beszerzésével együtt el lehet érni.

Ez a másfél-két hónap különbség nem jelentene több megbetegedést és elhalálozást, ha Magyarországon is olyan széles körben alkalmaznák a tesztelést, kontaktuskövetést és karantént, mint mondjuk Ausztriában és Németországban, ahol jóval alacsonyabb a lakosság számához viszonyított halálozás.

Vajon helyettesíthető-e a BioNtech/Pfizer vakcina a majdani magyar vakcinával?

Ahogy a kínaival, gondolom, melyről Gulyás Gergely azt mondja, hogy jobb, mint a BioNtechNPfizer, a SzputnyikV  pedig még jobb. De mi lesz az idősekkel és a gyerekekkel? A kínai vakcinát időseken Kínában nem vizsgálták, a WHO először nem is javasolta ezt. A 18 éven aluliak számára egyelőre csak a BioNtech/Pfizer vakcinát hagyták jóvá Európában is és Amerikában is, őket Magyarországon is azzal oltják. Mi lesz velük jövőre?

Szijjártó engedélyezi majd a gyerekek oltását a Turul-V. vakcinával?

Sem Kína elnyomó intézkedéseinek elítélésekor, sem az Izrael és a Hamasz közötti konfliktussal kapcsolatos felhívás esetében nem vett részt az Orbán-kormány az Európai Unió közös diplomáciai fellépésében. Ez „csak” diplomácia, a vakcinabeszerzés és azzal összefüggésben az oltottsági igazolványok ügye azonban sokkal több: az Unió kiemelkedően fontos közös akcióinak elutasítása. Orbán a MAGA „szabadságharcával” kitartóan viszi az országot kifelé.

Ott voltam az Országgyűlésben

Igen, már megint az a megtiszteltetés ért, hogy ott lehettem ma az Országgyűlésben. Persze nem személyesen, személyesen már tizenkilenc éve nem voltam jelen parlamenti ülésen, mivel az SZDSZ akkori vezetői nem akarták, hogy továbbra is országgyűlési képviselő legyek.

De ma ott voltam a távolból, hiszen megint engem támadtak az Országgyűlésben napirend előtt. Az újdonság az volt a dologban, hogy ezúttal nem fideszes államtitkár támadott, mint korábban már többször is, hanem Ungár Péter, az LMP képviselője. Idéznem kell mai napirend előtti beszédéből. Íme:

„Amiről most beszélünk, az az ellenzéki előválasztás, ami azért nagyon fontos, mert az én személyes és közösségem politikai krédójával megegyezik. (…) Milyen előválasztásra készülünk? (…)

A helyzet az, hogy az LMP szerint az előválasztás lényegi kérdése az, hogy a neoliberális elmúlt tizenkét évvel szemben nem lehet neoliberális választ adni.

Mi azt gondoljuk, hogy az állam lehet jó gazda, azt gondoljuk, hogy az újraelosztás egy jó dolog, és mi azt gondoljuk, hogy a társadalmi és környezeti fenntarthatóság melletti jelölteket kell az előválasztáson kiválasztani, és ezért is támogatjuk, hogy Karácsony Gergely legyen az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje. Az a helyzet, hogy ha 2022-ben kormányváltás lesz, akkor sajnos, tisztelt kormánypárti képviselőtársak, véget fog érni az a világ, amelyet Szijjártó miniszter úr úgy jellemzett, hogy Önöknek fontosabbak a német autógyárak érdekei, mint a környezetvédelmi szabályozások.

Ennek a világnak vége lesz, és a

német autógyárak és a német tőke helyett a magyar választópolgárok érdekében fogjuk kormányozni az országot.

Énnekem az az álláspontom, hogy a Fidesszel szemben a nyugati mintakövetés és az Európai Unió kritikátlan másolása nem helyes politika. Ki kell tudnunk azt mondani, hogy az Európai Unió vezetése és a Fidesz szövetségesek, és mi mind a kettőnek az ellenzéke vagyunk. Az a helyzet, hogy a Fidesz, úgy tűnik, visszatalált liberális gyökereihez az elmúlt időszakban, hiszen amit Önök végrehajtottak itt, ebben az Országgyűlésben, az az egyetemi szféra teljes privatizálása volt, egy olyan dolog, ami Bauer Tamásnak nagy lelki örömet okozott volna valószínűleg.

Visszatértek oda, ahonnan indultak, a Szabad Demokraták Szövetségének ifjúsági tagozataként.”

Le kell szögeznem, hogy nekem nem okoz semmiféle lelki örömet az, hogy az Orbán-rendszer az egyetemeket állami egyetemből Fidesz-egyetemmé alakítja azzal a nyilvánvaló céllal, hogy hosszú távra biztosítsa az Orbán által Kossuth-rádióban nem internacionalistának, nem globalistának nevezett „nemzeti” világkép hegemóniáját. Mert ez és nem más ennek az átalakításnak a funkciója az orbáni politikában. Privatizációról nincs szó, a Fidesz által a maga hűséges káderei révén irányított és az állami költségvetésből finanszírozott, az állam által átadott vagyonból élő, semmiféle piaci vagy nyilvános kontrollnak nem alávetett intézmények nem magánintézmények. Nekem ez akkor sem okoz örömet, ha Ungár Péter nem érti, hogy a fideszesítés nem privatizáció.

Annak, amit a Fidesz csinál, sem hozzám, sem az SZDSZ-hez semmi köze. Azt is mondhatnám, hogy ezt a feltételezést kikérem magamnak.

Kétségtelen, hogy mi Ungárral egy sor alapvető kérdésben nem értünk egyet. Én bizony azt gondolom, hogy a mai Fidesztől eltérően számomra a gazdasági és politikai pluralizmussal: magántulajdonra épülő kapitalizmussal és parlamenti demokráciával jellemezhető Nyugat a modell,

a rendszerváltás számomra a szocialista tervgazdaságnak kapitalista piacgazdasággal, az egypárti önkényuralmat parlamenti demokráciával való felváltását jelentette.

Többek között azért, mert a gazdasági életben az állam nem bizonyult jó gazdának, ezért volt helyes privatizálni az állami ipari és kereskedelmi vállalatokat, a bankokat, ezért privatizálják Nyugat-Európában is a korábban állami kézben levő közlekedés vagy egészségügy számottevő részét is.

A mai Orbán Viktor és a mai Ungár Péter ezt szemlátomást tévútnak tekinti, szerintem viszont az orbáni haveri kapitalizmustól és egypárti önkényuralomtól ehhez az irányhoz kellene visszatérni. Orbán haveri kapitalizmusának természetesen semmi köze semmiféle liberalizmushoz, és engem elszomorít, ha

ma az ellenzékben is mintha egyre többen lennének, akiknek a liberalizmus Orbán Viktorhoz és Ungár Péterhez hasonlóan szitokszó.

Én az Európai Unió vezetésével szemben nem vagyok ellenzékben, én az Európai Unió vezetését, az európai demokráciák olyan vezetőit, mint Angela Merkel vagy Emmanuel Macron, Mark Rutte vagy Pedro Sánchez a magyar demokraták szövetségesének és nem ellenfelének tekintem, még ha nem is minden döntésükkel értek egyet. Őszintén érdekelne, hogy az ellenzék választási szövetségében mások, például Fekete-Győr András vagy Gyurcsány Ferenc mit gondolnak Ungár álláspontjáról, ők is ellenzékben látják-e magukat az Európai Unió vezetésével szemben, és hogyan fognak az LMP-vel közös programban megegyezni.

Orbán hazug, méltánytalan, voluntarista

Orbán szokásos péntek reggeli rádiónyilatkozatában a médiában sokszor emlegetett aktuális mondandója mellett csak úgy mellékesen megismételt két, korábbról már ismert üzenetet. Ezúttal is elmondta, hogy az ellenzék, „a magyar baloldal a járványügyben csúfosan leszerepelt, túlságosan messzire mentek, nem segítettek, hanem csak ártottak”. És tovább: „azt kell megjegyeznünk mindannyiunknak, hogy ha baj van, a baloldalra nem lehet számítani”.

Ha ő ismétel, én is elismétlem, hogy ez egyáltalán nem igaz. A védekezés szervezése annak dolga, akinek kezében van a végrehajtó hatalom. Országosan ez a kormány. Országosan az ellenzéknek nem a kormány intézkedéseinek támogatása, hanem értékelése és bírálata a dolga.

Márpedig van mit bírálni azon, amit az Orbán-kormány járványügyben tett illetve nem tett.

Immár több, mint egy éve bírálja az ellenzék, hogy az Orbán-kormány más országokhoz képest keveset tesztel, és a tesztek csak azok számára ingyenesek, akiknek már tünetei vannak. Ha valaki például azért kíván tesztet csináltatni, hogy merjen-e találkozni idős, beteg rokonával, ezt csak sok pénzért teheti meg. Ez fékezi a védekezést, mint ahogy fékezi az is, hogy aki saját vagy családtagjának pozitív tesztje miatt nem megy dolgozni, az nem kap száz százalékos táppénzt, és ezért sokan inkább bemennek a munkahelyükre.

Hogyne bírálná ezért az ellenzék a kormányt? Ez a dolga, ezért küldték választói a parlamentbe!

Mint ahogy azért is joggal bírálta, hogy az Európai Gyógyszerügynökség által nem jóváhagyott vakcinákkal oltanak Magyarországon, hiszen ez sokféle kockázattal jár. Ma sem tudjuk, hogy mennyire hatékony a Sinopharm vakcina, ellentétes értékelések vannak erről. Azért a másfél-kéthónapos előnyért, amit az oltási kampányban szerzett így a kormány, nem érte meg felrúgni a védőoltások alkalmazásának nemzetközi normáját. A csak jóváhagyott vakcinákkal történő, valamivel lassúbb oltási folyamatnak nem kellene több megbetegedést, több halottat jelentenie, ha a más országokban látotthoz hasonló mértékben alkalmazták volna a tesztelést, a kontaktuskövetést, a karantént.

Az ellenzék szerepét a járvány elleni védekezésben annak alapján helyes megítélni, amit ott tett az ellenzék, ahol maga gyakorolja a végrehajtó hatalmat – az ellenzéki önkormányzatokban.

Márpedig az ellenzékiek által vezetett önkormányzatok jelentős mértékben járultak hozzá a védekezéshez: védőeszközöket szereztek be az egészségügyi és szociális intézmények számára, tesztelték az ott dolgozókat és a lakosokat – vagyis azt tették, amit a kormány elmulasztott megtenni –, segítették az oltási kampányt, ha a kormány hagyta. Vagyis

Orbán állítása, hogy az ellenzék nem vesz részt a védekezésében, szemenszedett hazugság.

A Kossuth rádióban elhangzott interjú végén Orbán elismételte: „én azt szeretném, hogy ha azt mondhatnám, hogy nemcsak az életminőség, nemcsak a szívek fölemelése, nemcsak az élet szépségei tekintetében vagyunk előrébb, hogyha gyermekeink vannak, hanem hogy anyagilag is kiszámíthatóan és bizonyíthatóan jobban jár az a család, ahol több gyermeket vállalnak, mintha ezt nem tették volna meg.” És: „Én ugyan erőltetem ezt … de ebben a pillanatban még, bár a helyzet sokat javult, még mindig nem mondhatom azt …, hogy

aki gyermeket vállal, az havi költségvetése szempontjából is jobban jár, mintha nem vállalt volna.

… a havi rezsipénzeknél, költségvetésnél még nem ez a helyet. Tehát még növelni kell a családtámogatásokat, még növelni kell a gyerekek utáni adókedvezményt, és még mindenfajta egyéb támogatásokat kell adni a családoknak, hogy – ha mindent összevetünk, akkor – a havi költségvetés, családi költségvetés megtervezésekor vagy megszervezésekor azt mondhassa egy édesapa meg egy édesanya, hogy így, hogy több gyerekünk van, könnyebb is lesz az életünk.” Nemes célkitűzés? Sokak szerint igen, szerintem nem.

Ha valaki a fizetéséből gyerekeket is eltart, a család egy főre eső jövedelme a világon mindenütt alacsonyabb lesz, mint aki gyerekek nélkül él. A gyermekvállalást a legtöbb fejlett országban családi pótlékkal és/vagy adókedvezménnyel, nálunk emellett gyermekgondozási segéllyel illetve díjjal, a lakásszerzés illetve fenntartás költségeinek részbeni átvállalásával támogatják.

Magyarország a hatvanas évek óta, amikor alanyi jogúvá tették a családi pótlékot és bevezették a gyermekgondozási segélyt, nemzetközileg élen jár a gyermekvállalás pénzbeli támogatásában. Ez mérsékli a gyermekvállalásból eredő anyagi hátrányt, de nem szünteti meg.

A családtámogatások – akár direkt támogatásként, akár adókedvezményként nyújtják azokat – a költségvetésnek jelentenek terhet, a költségvetés forrásai pedig az adókból származnak, tehát azt jelentik, hogy a gyerekvállalás pénzügyi terheit részben a többi polgár fizeti. Nem magától értetődő viszont, hogy korlátlanul helyes a családtámogatások növelése. Bizonyos mértéken túl ez már társadalmilag méltánytalan: az Orbán által kívánatosnak tartott mérték az eleve szerencséseket tenné még szerencsésebbé a kevésbé szerencsések rovására. Különösen így van ez, ha figyelembe vesszük a családtámogatásoknak az Orbán-kormány által kialakított struktúráját. Mint tudjuk,

Orbán számára elvi kérdés, hogy csak a munkaviszonyhoz kapcsolódó támogatásokat, tehát az adókedvezményt növeljék, a családi pótlékot pedig nominálisan se növeljék, annak reálértéke tehát csökkenjen. (Ez a „munkaalapú társadalom” orbáni doktrínájából, a jóléti társadalom elutasításából következik.)

Ugyanígy a lakhatás támogatásában a saját tulajdonú lakás megszerzését támogatják hitelezési kedvezménnyel vagy a lakásvásárlást, lakásfelújítást szolgáló juttatással, a bérlakásban élést viszont nem támogatják. Mindez azt jelenti, hogy a gyerekesek napi megélhetésének támogatását is a stabil foglalkoztatás alapján tisztes jövedelemmel rendelkezőkre irányítják, és a jövedelmük szintje és stabilitása alapján hitelképesekhez irányítják a lakhatás állami támogatását is.

Az eddigi intézkedésekből jól látható, hogy a családtámogatások további bővítése is a Fidesz által kedvezményezett közepes illetve magas jövedelmű társadalmi csoportokra irányul.

Ezért volna kiváltképp méltánytalan, ezért sértené az elemi társadalmi igazságosságot, ha megvalósulna Orbán elképzelése, hogy az állam kifejezetten jobb anyagi körülményeket teremtsen másokhoz képest a gyerekesek számára.

Orbán elképzelése nemcsak méltánytalan, de téves is, amikor azt feltételezi, „hogyha jó gazdaságpolitikát, jó családpolitikát csinálunk, és elhárítjuk azokat az akadályokat, amelyek miatt a fiatalok kevesebb gyereket vállalnak végül, mint amit szerettek volna, akkor Magyariországnak a népesedési, biológiai, szellemi és lelki egyensúlya helyre fog állni.” Ez illúzió.

A családtámogatások erőltetett emelése máshonnan von el pénzt, másutt teremt feszültségeket, és ezek a feszültségek óhatatlanul az egész társadalom közérzetét rontják, márpedig a gyermekvállalást az össztársadalmi közérzet legalább olyan mértékben fékezheti, mint a gyermekvállalás közvetlen anyagi terhei.

A fejlett országokban sehol sem érték el azt a „népesedési egyensúlyt”, amelyet a maga intézkedéseivel Orbán megcéloz, mindenütt szükség van bizonyos mértékű bevándorlásra. Az orbáni családtámogatási politika nemcsak méltánytalan, nemcsak igazságtalan, hanem voluntarista is.

A Momentumtól sem fogadom el

A március 9-i Európa Napon jelentette be Fekete-Győr András, hogy az ellenzéki pártszövetség közös választási listájára a Momentum két külföldön élő magyart is felvetet: a Londonban élő Csillag Tamást, aki a Momentum londoni közösségének tagja, illetve a sepsiszentgyörgyi Tomos Endrét. Ez az a kérdés, amiben a legmélyebb az egyet nem értés köztem és a Momentum között.

Sok mindenben értünk egyet, évekkel ezelőtt – kéretlenül – alapos véleményt írtam vaskos programjukról, a legtöbb részt kifejezetten helyeseltem, és kevés helyen fogalmaztam meg kifogásokat, melyek közül a határon túli magyarokkal kapcsolatos álláspontjuk volt a legfontosabb.

Három évtizede, amikor kialakult az új magyar demokrácia, konszenzussal került a köztársasági alkotmányba, hogy a magyar állam „felelősséget érez” a határon túli magyarokért, és konszenzus volt abban is, hogy a magyar államnak sokrétű kulturális és oktatási támogatással kell hozzájárulnia ahhoz, hogy magyarként élhessenek teljes életet szülőföldjükön, a határ túloldalán, és hogy mindennapos kapcsolatban állhassanak az anyaországgal.

Azt azonban, hogy közjogi értelemben a magyar állam polgárai legyenek etnikai alapon, akkoriban az Antall József vezette MDF sem tudta elképzelni, nem is beszélve a magát még liberálisnak vélő,

a Trianon-évfordulón a házelnök Szabad György elrendelte parlamenti felállás miatt az ülésteremből kivonuló, Orbán és Kövér vezette Fidesz-frakcióról.

Amikor tíz évvel később, 2010 nyarán az MSZP-frakció nagy többsége megszavazta az Országgyűlésben a kettős állampolgárságról szóló Orbán-féle törvényt, ezt bizonyára inkább gyávaságból, mint meggyőződésből tette. Mire azonban létrejött a Momentum, az ebben is 180 fokos fordulatot végrehajtó Fidesznek már sikerült olyan helyzetet teremtenie a hazai politikai közgondolkodásban, hogy a politikába bekapcsolódó fiatalok számára magától értetődő lett annak magukévá tétele, hogy a magyarság nemcsak kulturális összetartozást jelent, de közjogi-politikai közösséget is, és ebből következően a budapesti parlamentben is képviseletet kell adni a „külhoni” magyaroknak.

Nemcsak választójogot, ahogy a Fidesz bevezette és az MSZP is elfogadta, de azt is, hogy olyanok képviseljék őket a budapesti Országgyűlés tagjaiként, akik maguk sem Magyarországon élnek,

hanem kisebbségben a szomszéd országok valamelyikében, illetve vendégmunkásként, bevándorlóként bárhol másutt a világban.

Márpedig ez nem helyénvaló. A népszuverenitás elvéből az következik, hogy a törvényhozó hatalom összetételének és ezáltal

a kormányzás irányának meghatározásában azoknak legyen szavuk, akik a parlament által hozott törvények hatálya alatt, a kormányzás által meghatározott körülmények között élnek, tehát Magyarország lakosainak.

Ezért tartom ma is helyesnek, hogy a 2010-ig érvényes törvény a választójogot magyarországi lakóhelyhez kötötte. Sőt, nemcsak az nem indokolt, hogy más országokban élők részt vegyenek a magyar törvényhozás megválasztásában, de az sem, hogy etnikai illetve történeti indokok alapján állampolgárságot kapjanak a más országokban élők. Aki Székelyföldön született, és ott is – mondjuk Sepsiszentgyörgyön – él, dolgozik, tanul és állami juttatásokban részesül, az noha ugyanazon a nyelven beszél, ugyanazokat az írókat olvassa, ugyanazokat a történelmi személyiségeket tiszteli (legalább nagyobb részben), mint mi Magyarországon, nem indokolt, hogy a magyar költségvetés elosztásáról illetve a Magyarországon élők különféle jogairól és kötelezettségeiről szavazzon az országházi ülésteremben.

Tudom, hogy amikor az ellenzéki pártok a 2018-as választás előtt közös választójogi törvénytervezetben egyeztek meg, az is tartalmazta ezt a megoldást, és ezt törvényjavaslatként is benyújtotta akkor az Országgyűlésben, de ebben a DK olyannyira fenntartotta különvéleményét, hogy ezt még a frakció számára készített módosító indítványban is megfogalmaztam a soha napirendre nem vett törvényavaslathoz.

Miért ragaszkodom ennyire a letelepedés nélküli kettős állampolgárság s az ehhez kötött választójog elutasításához?

Nem a praktikus következménye miatt, nevezetesen, hogy ez többletszavazatokat jelent a Fidesz számára. Ha egyszer majd eljutunk oda, hogy a magyar társadalom többsége meg akarja dönteni az Orbán-rendszert, a szomszéd országokban és másutt élő kettős állampolgárok kisebbségének a Fideszre leadott szavazatai nem fogják ezt megakadályozni. (Kisebbségének szavazatai, hiszen többségük jó ízléssel nem él a felkínált választójoggal.)

Más okból gondolom így én is, és sokan mások is, akik ugyanígy látják ezt. Az alapkérdés, hogy a politikai közösséget nem etnikai, nem vérségi, hanem polgári alapon értelmezzük: az állam polgárai alapesetben azok, akik a határai között élnek, s ezen csak a házasodás illetve a kiköltözés esetén szabad, és mindig csak egyes személyek tekintetében eltérni. Ez a nemzetközi norma, s a határváltoztatások folyományaként más államok határai közé került nemzetiségek problémáját a demokratikus világban kisebbségi jogokkal és nem kettős állampolgársággal kezelik.

Ahol ilyesfajta (és nem költözés vagy házasodás folyományaként létrejövő) kettős állampolgárságot vezetnek be (mint egyes balkáni országokban illetve az Orosz Föderáció peremvidékein), ott ez a kialakult határok megkérdőjelezésének kifejezése, korábbi vagy tervezett fegyveres konfliktusok hírnöke.

Aki – mint a Momentum – nyugati és nem keleti mintákat követő Magyarországot szeretne, annak, ha következetes akar lenni, le kell mondania a politikai közösség és az annak képviseletét ellátó parlament etnikai alapú értelmezéséről.

Akik kivándorolnak az országból, de állampolgárként kapcsolatban maradnak a magyar állammal, azok választójoga a nemzetközi gyakorlattal összhangban maradjon meg, de aki külföldön él, az nem tudja ellátni az országgyűlési képviselő munkáját. Nem tartom ezért jó ötletnek külföldre költözöttek jelölését sem a listára.

A nagy zabálás

A dán mesemondónak, Andersennek a császár új ruhájáról szóló meséjénél aligha van mélyebb és idehaza örökösen aktuálisabb történet. Ugye emlékszünk, miként fakadt ki a végtelenségig gyáva, teljesen leépült agyvelejű szolgalelkületű udvartartás a császár új ruháját meglátva? „Nagyon szép! Csodálatos! Szép, csakugyan szép! Bizony ez nagyszerű! Ó, milyen jól illik, felség! Milyen gyönyörű! Sose láttunk hozzá foghatót!”

Hát így öblöget mindig a szolgahad.

Köztudott, hogy a világ egyik legegészségtelenebb konyhája a magyar, amelyet újabban szokás „halálos magyar konyhának” is nevezni. Ugyancsak ismert a magas halálozási ráta, amelynek oka az egészségtelen táplálkozás következményeként jelentkező, rendkívül nagyszámú szív- és érrendszeri megbetegedés, az emésztőszervi rákbetegség, valamint az elhízás.

S most látom ám, hogy az Orbán pocakjára tett utalást követően úgyszólván a teljes udvartartásból kitört a kötelezően elvárt szolidaritásnak becézett elszabadult hajóágyú: emitt már a reggeli órákban kacérkodóan ringatja magát

a Facebookon egy pacalpörköltös szelíd költemény, amott a körömpörkölttel magasabbra lett állítva a NER-es hűségnyilatkozat szilaj hangja, de a magyaros disznótoros tálat, melynek fokhagymás kolbásza ideszaglik, aligha lehet überelni!

S a sok vizuálissá tett tartalom mellett határozott és egy irányba mutató kommentek jelzik a kormányköz „mindenki egyért” nemes és harcias tónusát. Van, aki csak hozza napi rutinját a kolbásszal és tükörtojással ékesített chili con carnéjával (visszafogott kűr, hiszen korábban már bárányfejet is fogyasztott), s akad tárca nélküli miniszter, aki a Paksi Atomerőmű bővítéséért felel, s aki filozófiai alapokra helyezi a kérdést, érzékivé varázsolva gondolatainak hömpölygését. A képen egy diszkrét tálalószekrény előterében ül szélesre terpeszkedő, s a hamarost fogyasztásra kerülő étkeknek szóló önfeledt mosolyával a tárca nélküli, valamilyen meghatározhatatlan kilós tömbből szel épp egy sokcentis darabot, mellette egy másik, ugyancsak behatolásra várakozó meghatározhatatlan félkilós, egy pirospaprika is bekacsint a portréba, s a kép előterét négy egymásba fonódó óriáskifli teszi sejtelmessé és elegánsan hivalkodóvá. Eközben

szókratészi bölcsességként csendül fel a népet megszólító kiáltás: ne keltsen senkiben sem bűntudatot a külseje, s útmutatásként beledübörög az éterbe „a fizikumunk magánügyünk, egyszemélyi felelősségünk” nem középiskolás fokú taní-tása.

A fizikumunk kétségtelenül magánügyünk, helyes, legalább ebben a kérdésben visszaköszönni hallani a máskor annyira nem fontos privacyt. De én azért eltöprengenék a tárca nélküli helyében, hogy akár tárcával, akár anélkül, mondhat-e ilyen baromságot egy miniszteriális kiválasztott egy totálisan egészségtelenül faló országban, ott, ahol mindnyájunk pénzéből üzemel az egészségügy, ahol mindnyájunk pénzén amputálnak szakmányban, s állítanak kilométeres sorokba, szakadó esőben és hideg szélben, hogy hipp-hopp, három és fél órás várakozás után, a szociális távolságra fittyet hányva már meg is kaphassa az ember a vakcináját.

Felágaskodik bennem a kérdés, vajon nem inkább az egészséges életmódról kellene így vasárnap reggelenként zümmögnie a tárca nélkülinek, meg a többi, paprikás zsírtól foltos abrosz fölött görnyedő, lezabált ingujjú, a közösségi érzést a szintazonképp gargantuai étvággyal faló társak jelenlétével manifesztálni szándékozó miniszteriális és holdudvari nemzeti zabagépeknek?

A zseniális dán mesemondó a mai Magyarországról szól. Azért, hogy a Vezér meg ne sértődjék, a szolgalelkület rapid módon igyekszik lefedezni magát pacallal és körömpörkölttel, kolbásszal, kinek épp mi jut a roskadozó asztalára, nyakig előre betojva attól, hogy Orbán mostantól kezdve vizslató tekintettel fogja fürkészni, miként tekintenek a hozzá közelben állók a pocakjára.

Egészségtelenül falunk, értelmetlenül terheljük a közpénzből fenntartott egészségügyet, tohonyák vagyunk, sej-haj, szívünk, májunk elzsírosodik, ihajja, idő előtt felfordulunk, csuhajja.

És persze megint a kifinomult keresztény nép-nemzeti konzervatívok által önfeledten „gyíkvállúaknak” gúnyoltak járnak jól.

Gábor György

Pozsgay-e- Lázár

Ezúttal is megnéztem az ATV Öt című műsorát. Az adás első felében Lázár Jánosról, a Telexen megjelent nagy interjújáról volt szó. A beszélgetés egy pontján az a meglepő állítás hangzott el, hogy Lázár a Fidesz Pozsgayja. Szerintem ez totális félreértés, félreértése mind az egykori MSZMP-nek, mind a mai Fidesznek. Miért is?

Az egykori MSZMP-vezetésében különböző politikai karakterű emberek voltak együtt Kádár vezetése alatt. Voltak köztük olyanok, akik a hatvanas évek eleje-közepe óta reformokat kezdeményeztek és részben irányították is a Kádár vezette MSZMP-n belüli keretek között, mint például Nyers Rezső vagy Fehér Lajos, és voltak az effajta reformokkal szembenálló, ortodoxabbnak tekintettek, mint egy időben Komócsin Zoltán, később Biszku Béla vagy Gáspár Sándor. Amikor Nyers Rezső vagy Aczél György miniszterből vagy miniszterhelyettesből a Központi Bizottság titkára lett és ilyen pozícióban reformokat irányíthatott, az a rendszer egyfajta lazulását, puhulását jelezte, amikor pedig ők kikerültek KB Titkárságából, az ellenkező irányú elmozdulást jelentett.

A fiatalabb generációból Pozsgay Imre vitathatatlanul a reformerek közé tartozott, akik a rendszer egyfajta „demokratizálását” képviselte a pártvezetésen belül,

a Népfront főtitkári pozícióját arra használta, hogy az MSZMP-n kívüli reformer értelmiségiekkel építsen kapcsolatokat, 1989-re az MSZMP reformköreinek egyfajta vezéralakja lett, és így lett az MSZP köztársasági elnökjelöltje.

Belátta, hogy nem tartható fenn az MSZMP hatalmi monopóliuma, és az MDF lakiteleki konferenciáján való fellépésével már az

MSZMP és az alakuló MDF közötti együttműködés útját egyengette, az elképzelt köztársasági elnöki pozícióban is egy MSZP–MDF koalíciós kormány létrejöttére törekedett volna.

(Ezt személyesen elmondta nekem is.) Miután az 1989. novemberi népszavazás keresztülhúzta köztársasági elnöki ambícióit, pályája éles fordulatot vett: elhagyta az MSZP-t, amelynek pedig frakcióvezetője volt, új pártot kísérelt meg létrehozni, majd élete utolsó éveiben a hatalmon levő Fidesszel működött együtt. Ez sem változtat azonban azon, hogy

a Kádár-rendszer keretei között az akkori MSZMP határozottan progresszív reformer profilú egyik vezetője volt, világosan elkülönülve a Kádár mögötti centrumtól.

Lázár János esetében semmi ehhez hasonlóról nem beszélhetünk. A Fideszen belül nem tudunk olyan irányzatokról, mint az egykori MSZMP-ben. 1993-ig voltak a Fideszben irányzatok, de azóta, hogy Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára, majd őket követően Szelényi Zsuzsa és Hegedüs István és sok országosan nem ismert társuk elhagyta az Orbán és Kövér vezette pártot, nem tudunk a Fideszben eltérő politikai arculatú politikusokról.

A nem a Fideszt szolgaian követő sajtóban, médiában, internetes portálokon előszeretettel tulajdonítanak ilyen szerepet az olyanoknak, akik elvesztettek valamilyen pozíciót, mint Navracsics Tibornak, Pokorni Zoltánnak, Stumpf Istvánnak, Lázár Jánosnak.

Végignéztem néhány hónappal ezelőtt az interneten Orbán Balázs államtitkár új könyvének bemutatóját a Matthias Corvinus Collegium szervezésében, ahol Lázár, Navracsics és Stumpf Orbán egykori kormányzati kulcsembereiként méltatták az államtitkár könyvét,

illetve a kormány korábbi időszakait. Mindhárman teljes mértékben azonosultak az orbáni politikával, Lázár pedig kiváltképp.

Lázár minden nyilatkozatában, minden gesztusában világossá teszi, mennyire követi az orbáni „szuverenizmust”.

Emlékezetes, hogyan lépett fel a civil szervezetekkel szemben, hogyan volt aktív szereplője az európai normák kijátszásának a legkülönbözőbb ügyekben.

Lázár Jánosnak semmiféle Orbánétól eltérő politikai profilja a Fideszen belül nincs. Őt állítani párhuzamba Pozsgayval totális tévedés.

Aki még emlékszik a több mint harminc évvel ezelőtti világra, az beláthatja: ha volt valaki, akinek Kádár mögötti pozíciója Lázár mai pozíciójához hasonlítható, az sokkal inkább Grósz Károly lehet, akinek nem volt világosan elkülöníthető politikai arculata az akkori MSZMP-n belül, csak azt lehetett tudni róla, hogy utódjelöltnek tekintette magát, mint ahogy annak is bizonyult.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK