Kezdőlap Itthon Vélemény

Vélemény

ÖNKORMÁNYZAT ÉS PÁRTPOLITIKA

Legutóbb az a konfliktus állította előtérbe az önkormányzati tevékenység és a pártpolitika viszonyát, amikor a DK-s kerületi polgármesterek többsége nem volt hajlandó külön-külön tárgyalni Láng Zsolt kormánybiztossal az energiaköltségek emelkedése miatti kompenzációról, és emiatt ezek a kerületek nem is kapnak semmit.

Sokan érveltek úgy velük szemben, hogy a polgármesterek feladata a települési polgárok érdekének képviselete, és nem szabad pártszempontokat érvényesítniük azzal szemben.

Csak úgy mellesleg említem, hogy a DK-s polgármestereknek ebben a dologban igazuk volt.

Emlékezzünk csak arra, hogy a koronavírus-járványra hivatkozva a kormány megfelezte az önkormányzatokat megillető iparűzési adót, és az azokat emiatt ért veszteséget egyeseknek kompenzálta a költségvetésből, másoknak nem, és a válogatásban a fideszes vezetésű önkormányzatok jártak jól, az ellenzéki vezetésűek rosszul. Annak egyik eleme volt ez, ahogy a Fidesz az önkormányzatok önállóságának, biztonságos finanszírozásának felszámolására törekszik, s azokat a kormánytól hozza mindinkább függő helyzetbe. E gyakorlat újabb lépésére számítottak a kerületi polgármesterek, és ennek elkerülésére akartak nem egyenként, hanem együttesen találkozni a kormánybiztossal. Nem tévedtek: a fideszes vezetésű városok illetve budapesti kerületek megint jobban járnak, az ellenzéki vezetésűek pedig rosszabbul.

De továbbmegyek az általános kérdésre.

Vajon igaz-e az a tétel, hogy a pártpolitikának nincs helye az önkormányzatokban?

Vajon igaz-e, hogy az önkormányzatokban nem „ideológiával”, „pártállásponttal”, hanem ügyek megoldásával kell foglalkozni, mint azt több, három éve az ellenzéki pártok támogatásával megválasztott polgármestertől is hallani?

Miért szavaztunk három éve Karácsony Gergelyre, és nem Tarlós Istvánra? Miért szavaztunk a Fidesz jelöltjével szemben az ellenzéki polgármesterjelöltekre? Azért, mert abban bíztunk, hogy városukban is más politikát folytatnak majd, mint amilyet Tarlós és a többi fideszes polgármester vezetésével folytatna az önkormányzat. Vannak ebben ideologikus elemek is, például a közterületek átnevezése: Karácsony aligha szüntette volna meg Budapesten a Köztársaság teret vagy a Roosevelt teret, Tarlós pedig biztosan nem nevezett volna el közterületet kínai ellenállókról. De ennél fontosabb a különbség a társadalompolitikában: Tarlós partnere volt Orbánnak a hajléktalanok üldözésében, Karácsony – akárcsak a maga idejében Demszky – támogatja Iványiék erőfeszítéseit a segítésükre. A Karácsony vezette fővárosi önkormányzat kétségtelenül zöld politikát igyekszik folytatni, nem függetlenül attól, hogy Karácsony zöldpárti politikus. Igen, az önkormányzatokban ügyeket kell megoldani, ahogy az ország kormányzásában is. Csakhogy az ügyek megoldásában más prioritásokat követnek a különböző pártok politikusai. Ezért azután – kiváltképp a nagyvárosokban –

az önkormányzati politika is szükségképpen pártpolitika.

Nálunk is, mint szerte a világon. A főpolgármesteri székekért többnyire pártjelöltek versenyeznek, a nagyvárosok képviselőtestületeiben pártképviselők ülnek, a kampányok a pártok eltérő várospolitikai elképzeléseiről szólnak.

Annak az igénynek, hogy a pártok vonuljanak ki az önkormányzatokból, s amit legutóbb az Öt részvevőitől, majd egy másik műsorban Kukorelly Endrétől, a neves írótól hallottam, és amit most a Jobbik is képvisel, Vona Gábor alapítványának ötletét felkarolva, szerintem nincs értelme.

Arra szoktak hivatkozni: a polgármesterek, önkormányzati képviselők ne „pártérdekeket”, hanem a helyi lakosok érdekeit képviseljék. Ez is félrevezető érvelés. A pártok nem saját érdekeiket, hanem eszméiket képviselik, amely eszmék egyes embercsoportok érdekeinek, törekvéseinek adnak politikai megfogalmazást. Nem hiba, hanem erény, ha az önkormányzati politikusok az őket jelölő pártok eszméihez igazodnak, ahogy ezt Budapesten a maga idejében Demszky Gábor és önkormányzati képviselőtársai, most pedig Karácsony Gergely és képviselőtársai teszik, és tették illetve teszik kollégáik sokfelé az országban.

Politikai hamisságnak tartom, amikor egy párt által indított polgármester kilép pártjából és függetlenként csak a város érdekéről beszél, mint az egykori Jobbik-politikus Mirkóczki Ádám, aki pedig pártjának szóvivője is volt.

Ugyanarról a félreértésről van szó, mint amikor „szakértői kormánytól” várják az ország problémáinak megoldását. Ilyenkor is azt felejtik el, hogy az ország problémáira is különféle megoldásokat kínálnak a politikai erők. Az önkormányzatoknál is ez a helyzet. Ezért van helyük a pártoknak az önkormányzatokban, ezért helyénvaló, ha polgármesteri és önkormányzati képviselői helyekért is versenyeznek.

TÉVES HELYSZÍNVÁLASZTÁS

Olvasom az interneten – konkrétan a kiváló 444-en – hogy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában emlékezett meg vagy száz ember Tamás Gáspár Miklósról.

A tudósítás a megemlékezők közül Jámbor András, Szabó Tünde és Tordai Bence országgyűlési képviselőket, valamint Schiffer András és Szanyi Tibor korábbi képviselőket emeli ki. Szabó és Tordai a Párbeszéd vezető politikusai, Jámbor András is a Párbeszéd frakciójában ül, bár függetlenként, a Szikra mozgalom jelöltjeként indult az előválasztáson, és a Párbeszéd támogatásával győzte le a Fidesz jelöltjét, Szanyi Tibor MSZP-s volt, most a legegyszerűbben szélsőbaloldaliként jellemezhető ISZOMM alapító politikusa. Baloldaliak gyűltek össze tehát Tamás Gáspár Miklósra emlékezni, olyanok, akik politikai tevékenységükben valamilyen értelemben antikapitalistákként, az 1989-90 óta kialakult magyar piacgazdasági berendezkedés éles kritikusaként lépnek fel. Életének és közéleti tevékenységének utolsó évtizedeiben, a liberalizmustól való elfordulása óta TGM is a magyarországi piacgazdasági berendezkedés élet kritikusaként lépett fel, és ebben az értelemben vitathatatlanul jogos, hogy e baloldali politikusok közösen megemlékeztek róla. Jogos, hogy ők is magukénak tekintik TGM örökségének egy fontos részét, miközben mi, magyar liberálisok. egykori SZDSZ-esek is magunkénak tekintjük őt, ha ebben az utolsó időszakában a kapitalizmus megítélésében egyfelől a szocializmus lehetséges illetve kívánatos voltának megítélésében másfelől súlyos nézetkülönbség alakult ki köztünk. Közben persze haláláig összekötött minket elkötelezettsége a szabadság és szolidaritás mellett – egykori közös pártunk, az SZDSZ a szabadság és szolidaritás pártjaként definiálta magát, és annak idején az is volt. Gazsi öröksége sokunké.

Ugyanakkor fölöttébb szerencsétlennek tartom, hogy a baloldaliak megemlékezésének szervezői a Munkásmozgalmi Panteonhoz hívták a részvevőket. A Munkásmozgalmi Panteont az egykori magyar állampárt hozta létre, és az egészen 1989-ig az állampárt magasrangú vezetőinek és az általuk elismert egykori kommunistáknak hivatalos temetkezési helye volt. TGM mindig világossá tette, hogy az, hogy baloldalinak, marxistának, olyankor kommunistának minősítette önmagát, semmit sem változtatott azon, hogy élesen szemben állt az egykori kommunista párttal, az általa működtetett rendszerrel, az egykori „szocialista világrendszer” kommunista berendezkedésével, amelynek egyik államából, amelyben született és ahol gyermekéveit, ifjúságát töltötte, elüldözték, és ahova áttelepült, ott is elvesztette állását, hivatalos egzisztenciáját. Annak, amit Magyarországon szocialista rendszernek szoktunk nevezni, TGM egész felnőtt életében ellenfele volt, a magyar és nemzetközi kapitalizmusnak kritikusa. A tudósításban felsorolt politikusok közül Szanyi Tibor lett a magyarországi szocializmus apologétája, és nem tudni, hogy a szervezők és részvevők között voltak-e mások is ilyenek. Fontos ugyanakkor, hogy valóságos képünk legyen TGM nézeteiről és egész pályájáról, ha – nagyon helyesen – emlékezünk rá.

Orbán (2008): 12 ezer embert kirúgok a közszolgálatból

A címben szereplő kijelentésre emlékezett most vissza Nick Thorpe, a BBC budapesti tudósítója, aki 2008-ban kapott utoljára interjú lehetőséget Orbán Viktortól noha a nyolcvanas évek óta ismeri őt.

Nick Thorpe, aki 1986-tól tudósítja a BBC-t Budapestről szinte baráti kapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökkel, akinek legutóbbi nemzetközi sajtótájékoztatóján új interjú lehetőséget kért tőle. Legutoljára egy kávézóban találkoztak 2008-ban amikor Nick Thorpe megkérdezte a hatalomra készülő ellenzéki vezért: ugye Viktor nem készültök csoportos elbocsátásokra 2010-ben a választások után? De igen – mondta Orbán Viktor. Legkevesebb 12 ezer embert kirúgunk a közszolgálatból – mondta off the record Magyarország leendő miniszterelnöke 2008-ban. Orbán szerint ezek az emberek akadályoznák az új rendszer kiépítését.

2010 óta a Rákosi rendszer szelleme járja át Magyarországot:

aki nincs velünk, az ellenünk van!

– mutatott rá a nemzeti együttműködés rendszerét jól ismerő brit újságíró. Aki szerint sok a közös vonás a Kádár rendszer és a mai állapotok között.

Úton az egypártrendszer felé

Erről írt Nick Thorpe mire a hatalom hű propagandistái rátámadtak. A vita lezárult, de a probléma megmaradt. A fő gond nem is ez hanem az, hogy Magyarország sok problémája ma is megoldatlan: egészségügy, oktatás, szociális gondoskodás, szegények helyzete stb.

Nick Thorpe elmondta, hogy édesanyja egy közkórházban feküdt súlyos betegen Nagy Britanniában, ahol minden szükséges gondoskodást megkapott. A személyzet nagyrésze a kórházban migráns családból származott , de szakszerűen és emberségesen bántak az édesanyjával – mesélte a brit tudósító finom célzással arra, hogy a Nyugat haldoklása a gyakorlatban sokkal jobb kórházi ellátást jelent mint a szuverén magyar egészségügy.

A migránsok ügyében Orbán Viktor hazudott amikor azt állította, hogy 250 ezer migráns próbált meg átjutni a határ kerítésen a magyar-szerb határon- hangsúlyozta Nick Thorpe , aki elutazott a helyszínre, ahol azt tapasztalta , hogy egy migráns tízszer – húszszor próbál meg átjutni a határ kerítésen vagyis valójában körülbelül tízezer migránsról lehet szó nem pedig 250 ezerről. Minthogy a kormányzati sajtóértekezletek hemzsegnek a hasonló csúsztatásoktól, ezért nem nagyon érdemes azokon részt venni – jelentette ki Nick Thorpe, a BBC újságírója, aki 1986 óta tudósítója a brit közszolgálati médiát Magyarországról.

Gábor György: Elmemunka

Szerintem ideje volna annak, hogy a magyar ellenzéki pártok egyes képviselői végre elkezdjenek gondolkodni. Ez az Erasmus-történet a maga összetettségében nagyon is alkalmas volna az elmemunka beindítására.

Az Európai Bizottság döntése nem csak a hallgatókat sújtja a csereprogramok leállításával (Erasmus), hanem az egyetemeket is (Horizont), amelyeket ezáltal sok tízmilliós pályázati lehetőségektől fosztottak meg. Mindez rossz? Nagyon rossz, egyenesen katasztrofális.

Csakhogy!

Az EU továbbra sem fog tankokkal bevonulni az országba, nem fogja „testvéri segítségnyújtás” címén szétlőni a fővárost, s nem fog a Corvin közben vagy a Széna téren heves és elkeseredett harcokat előidézni.

Az ellenzék a lehető legnagyobb hibát követi el akkor, amikor akarva-akaratlan (de inkább akarva) átveszi a velejéig hazug fideszes narratívát, s most magyarság-versenyben próbál beelőzni: igen, nagyon rossz azoknak az alapítványi egyetemekre beiratkozott diákoknak, akik mostantól nem vehetnek részt az Erasmus csereprogramjában,

de talán nem kellett volna hagyni és elfogadni azt, hogy a kizárólagos politikai érdekektől vezérelve átlátszó, korrupt és a tisztességtelenség minden létező formájával kibélelt alapítványi formába izmozhassa át a kiszemelt egyetemeket a mi bölcs pártunk és kormányunk.

Csak halkan mondom: volt példa az ellenállásra, úgy hívták, hogy Freeszfe: oktatók és hallgatók közös, a személyes, a privát egzisztenciális félelmeken a köz érdekében példamutató bátorsággal és elszántsággal túllépő tiltakozás-sorozat, csak éppen a többiek, a gyáván hallgató Rektori Konferenciától az összes többi érintett egyetemig mindannyian eltartott kisujjal, s elegáns távolságtartással, kényelmes fotelből szemlélték az eseményeket, a szolidaritás jeleként pazar elméleti megbeszélést folytatva egy-egy baráti társaság familiáris félhomályában.

Lehet tehát felháborodottan az EB döntését bírálni, a nagy magyar-nemzeti oldal rozzant vádjaira válaszként, mintegy bizonyítandó, hogy az ellenzék is magyar, s a magyar diákok érdekeiért kiáll, nehogy megint és újfent és naponta hatszázszor, hanem érjük el, hogy mostantól naponta csak ötszázkilencvenhétszer üvöltsék ránk leépült, szellem- és intellektus nélküli, ám remekül kifundált repetitív aljasságaikat, hogy ezek nem magyarok, hogy háttérhatalom, hogy dollárbaloldal, hogy idegen szív, idegen érdekek, s lehet önkéntesen, saját erőből vinni a kötelet a kivégzésre, az akasztás úgyis megtörténik, csak éppen vicces lesz, hogy ezek még a kivégző eszközökről is maguk gondoskodtak.

És persze most panaszkodnak az érintett egyetemek, de hiszen van is okuk a panaszra: várhatóan nehezebb idők következnek. És most jönnek a jogvédők, a diákok jogaira kényesek, meg a saját egyetemeik anyagi helyzetéért aggódók, a bátrak, a hősök, akik mernek ellenállni az EB döntésének. Hülye EB!

Csakhogy!

Amikor jól érzékelhetően nehezebb idők következtek, akkor feszes vigyázzállásban várták a nehezebb időket: a totálisan átlátszó, ócska és persze időzített bombaként robbanásveszélyes alapítványosdi végső aláírási ceremóniáihoz maguk készítették oda a székeket, az asztalt, terítővel, virágos vázával és Bíró László József nagyszerű találmányát, a golyóstollakat. Meg sem hallották a legnagyobbak beszédeit, a célt, hogy a tudományt és az oktatást mostantól a „nemzeti” eszme hassa át (hogy micsoda???) az „internacionalista-globalista” eszmeiséggel szemben (hogy micsoda ???), s nem zavart senkit sem közülük az intézményes garanciák hiánya, az átláthatatlanság, a velejéig korrupt rendszer újabb szárba szökkenése, hogy totálisan inkompetens emberek kerülnek az egyetemi alapítványokba, teljhatalommal, közvetlenül bekötve a kormányhoz, az államigazgatáshoz, a fideszes önkormányzatokhoz, a fideszes rokoni, baráti és csókos körökhöz, hogy az egyetemeknek ebbe beleszólásuk sem lehetett, nekik a kuss jutott, cserébe a Karmelitából kinevezettek élethosszig tartó funkcióhoz jutottak, igazi, hamisítatlan politikai komisszárokként, 1-1,5 milliós fizetéskiegészítéssel.

Ámen!

Ez senkit nem zavart. Közben mindenki arról beszélt, hogy ez a rohadt Európai Unió elfordítja a fejét, semmit sem tesz, tizenkét éve lélegeztetőgépen tartja az Orbán-rezsimet, pénzeli a maffiaállamot, meg német autóipar, meg olcsó munkaerő, meg rabszolgapiac, meg így, meg úgy. És Merkel! És ez mind igaz volt, sajnos teljes mértékben. Most meg történni látszik végre valami, igen, fáj, ahogy fáj a köröm alá behatoló tüske, de fáj annak eltávolítása is. Most mindenki a maga bibijét emeli az égnek, s jajkiáltások közepette obégatja: nem, ezt nem lehet, mert ez fáj, de nagyon! És a Fidesszel vállvetve azonnal fegyverbe a közös ellenség, az Európai Bizottság ellenében, ahol ezt a csúnyaságot voltak képesek megtenni. Velünk. Pedig nekünk lenne sok jó ötletünk: igaz, eddig ezekből egy sem jött be, s a tehenek vígan döglenek továbbra is.

S ahogy emlékeim szerint simán és ellenállás nélkül átmehetett az alapítványi forma messziről bűzlő pokoli bugyra, ugyanúgy nem emlékszem arra, hogy például a közoktatásban részt vevő tanárok és diákok tüntetésein, megmozdulásain oly nagyon képviseltették volna magukat az egyetemek, az oktatók és a hallgatók, s az erasmusos jogvédő harcosok.

Pedig ott is a diákokról volt szó: oké, nem az Erasmus csereprogramjával külföldre utazókról, hanem „csak” azokról, akiknek jövője épp az általános iskolákban és a gimnáziumokban csesződik el véglegesen, akiket már az általános iskola első osztályában megfosztanak minden lehetőségtől a felzárkózásra, hogy ezzel egy életre esély és sors nélkülivé váljanak, akiket nem a nagy nemzetközi munkaerőpiacokon zajló versenyekre készítenek elő, tudásból, értelemből, korszerű felkészültségből, önálló, autonóm gondolkodásból, vitakészségből, hanem hittanból, erkölcstanból, testnevelésből és lojalitásból, leginkább a hazai cselédpiacot szem előtt tartva.

És akadnak, akik most azzal állnak elő, hogy minden jó lesz, minden szép lesz és példaértékű, mert megvan a megoldás: az alapítványi kuratóriumokból vonják vissza a minisztereket, államtitkárokat, kormánybiztosokat, polgármestereket, s ezzel minden hófehérré és átlátszóvá bír majd magasztosulni.

Hát egy nagy lófaszt!

Semmi sem magasztosul sehová, inkább még koszosabb, még büdösebb, még alpáribb lesz minden: hiszen ott maradnak azok, akik ezer szállal kötődnek a Fideszhez, nem miniszterek ők, de Lévai Anikó barátnői, a Tiborcz-tulajdonolta bank vezérigazgatói és így tovább, és így tovább, akik nagyon, de piszkosul, de marhára bizonyítani kívánnak, hisz bizonyítaniuk kell, ez a dolguk, ez a kötelességük, ezért kapják az obsitot, az egész még koszhadtabb lesz, de kényelmesen hátradőlhetünk, mert megoldottunk mindent, s nem csak az EU-t, de még magunkat is sikeresen átvertük!

Vivát!

És mi változott? Semmi. A mocsok megmaradt, a rendszer ugyanúgy átláthatatlan, változatlanul nincsenek összeférhetetlenségi szabályok, nincs egyetemi vétójog, nincsenek intézményes garanciák, az alapítványokban továbbra is élethossziglan üldögélhetnek a rendszer- párt- és kormányhű fidesznyikek, sub specie aeternitatis, a politikai idea változatlan, éljen és virágozzék a nemzeti eszméjű oktatás és tudomány, szemben az internacionalista-globalista eszmeiséggel, senkinek nem fáj semmi, ne is fájjon, arra érzékenyek vagyunk, mindenkinek a maga körömalja, egyre nagyobb a gyűlés, a furunkulus, sebaj, sose halunk meg, mit nekem te zordon, és az EB végre szokja meg és tanulja meg, milyen az a hamisítatlan, utánozhatatlan, sokszáz éves Magyar-vándor.

ÉRTÉKTELENÜL?

Azt hallom Horn Gábortól, a Republikon vezetőjétől, hogy a 2022. áprilisi ellenzéki szavazók leginkább a korrupció miatt, no meg azért szavaztak az ellenzéki listára, hogy ne Orbán Viktor legyen az ország ura. Ezután következnek a jobb életkörülmények, magasabb bérek és nyugdíjak reménye.

Olyan értékszempontok, mint demokrácia, európaiság, nyugati orientáció sokkal kisebb szerepet játszottak az ellenzék melletti döntésben. Ez szerepel a Republikon Intézet kutatási beszámolójában. Azoknak, akik saját nyilatkozatuk szerint az ellenzékre (a hatpárti összefogásra vagy a Kétfarkú Kutyapártra) szavaztak a 2022. április 3-i választáson, 24 százaléka első helyen a fideszes korrupció miatt, 21 százaléka Orbán Viktor megbuktatásában reménykedve, 15 százaléka a fizetések és nyugdíjak emelkedésében bízva szavazott így, és ezzel szemben mindössze 7 százalékuk az európai értékek megőrzése miatt, 5 százalékuk Nyugathoz tartozásunk miatt, és mindössze 3 százalékuk a demokrácia védelmében.

Az eredmény nem meglepő, az ellenzéki politikusok is azt gondolják, hogy így gondolkoznak az emberek, és ennek megfelelően elsősorban erről: a fideszes korrupcióról beszélnek, jobb életszínvonalat, magasabb béreket és nyugdíjakat ígérnek, és Orbán Viktort támadják. Teljes az összhang az ellenzéki pártok és választóik között.

De vajon mi az összefüggés iránya? Vajon nem azért a korrupciót jelölik meg motívumnak a választók, mert a pártoktól erről hallanak a legtöbbet? Vajon nem a magasabb bérekről, nyugdíjakról hallanak-e a legtöbbet a választók az ellenzéki pártoktól, s nem ezért várták ezt a remélt kormányváltástól? Vajon nem azért említik kevesen a demokráciát, a jogállamot, mert ilyesmiről nemigen hallottak, hallanak az ellenzéki pártoktól?

Nem tudom. Combino-jelenségen másfél évtizede azt értem, hogy a választók valamelyest követik pártjaikat: annak idején az MSZP-SZDSZ koalíciót támogató választóknak inkább tetszettek az új Combino villamosok, a fideszes választóknak meg inkább nem. Erre az összefüggésre sokkal súlyosabb példa az, hogy a fideszes szavazók közül többen utasítják el az Oroszország elleni szankciókat, és megértőek a putyini hadművelet iránt, mint az ellenzékiek közül. Vagyis követik, amit pártjaiktól, az általuk tisztelt politikusoktól hallanak, amit a fideszes médiában mondanak nekik.

Ez az ellenzéki oldalon is így van. Évek, közel egy évtized óta hallom, hogy a választók úgy általában ellenzik az „illegális bevándorlást”, támogatják a határkerítést. El tudom persze képzelni, hogy amíg semmit nem hallanak sem a kormánytól, sem az ellenzéktől, addig inkább idegenkednek az idegenektől, mint amennyire nyitottak a megjelenésükre. Közben persze a 2015-ös menekültválság idején megható segítőkészséget láttunk a budapesti tereken, és ugyanez ismétlődött meg most az ukrajnai menekültek esetében. De ha a kormánytól és a kormány médiájától masszív menekültellenes uszítást hallanak, az ellenzéktől pedig nem hallanak jószerével semmit, akkor az ellenzéki választók is inkább menekültellenesek lesznek és támogatni fogják a határkerítést. Évről-évre nőtt is Magyarországon 1995 óta az idegenellenesség. Vagy egy másik példa: a 2004. decemberi népszavazás idején még csak a választók csekély kisebbsége támogatta szavazatával a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, és a közvélemény-kutatások szerint is csak kisebbségük értett egyet vele. Azóta a Fidesz folyamatosan támadja Gyurcsányt és mindazokat, akik akkor a nem mellett kampányoltak, az MSZP pedig 2010 óta egyfolytában mentegetőzik akkori álláspontja miatt, és – talán egyedül engem kivéve – senki sem érvel a nyilvánosságban amellett, hogy a kettős állampolgárság helytelen, rossz eszköze a kisebbségi magyarok támogatásának. Közel két évtized elteltével, amikor már az ellenzéki pártok is helyeslik a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, a választók körében is többségre jutott annak elfogadása (miközben a szavazati jogot még mindig nem támogatja a többség).

Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, hogy annak, hogy azért is az ellenzéki választók fő motívuma azért is a korrupció meg az Orbántól való szabadulás vágya, és azért is sokkal kevésbé az olyan értékek, mint demokrácia, jogállam, szolidaritás, mert erre orientálják őket az ellenzéki pártok.

Orbán felzárkózik, de hova?

A magyar miniszterelnök karácsonyi vacsorán adta elő, hogy milyen irányban kívánja vezetni az országot a következő években.

Elképzelése, víziója nyíltan szembemegy a Biden adminisztráció programjával, amely szembeállítja a demokrácia táborát az “önkényuralmi rendszerekkel” mindenekelőtt Kínával és Oroszországgal. Orbán Viktor ezzel a szembeállítással és a gazdaságok szétválasztásával szemben az összekapcsolást javasolja vagyis a fokozott együttműködést a Nyugat és a Kelet között. Ez nem áll távol Scholz kancellár elképzeléseitől, aki sietett Pekingbe látogatni noha az Egyesült Államok vezetői lebeszélték erről. A magyar miniszterelnök attól tart, hogyha a Nyugat és a Kelet élesen szembekerül egymással, akkor Magyarország a periférián marad holott a célja a felzárkózás a fejlett államokhoz.

Felzárkózás de hogyan?

Előszöris Magyarországnak ki kell maradni a blokkból, mert azt egyértelműen Washingtonból irányítanák – mondja Orbán Viktor, aki szerint Széchenyi István és Teleki Pál a Nyugat és a Kelet közötti közvetítésben látták a felzárkózás útját. Széchenyi ugyan egyértelműen a Nyugat modelljét ajánlotta Magyarországnak a felzárkózásra, és a kiegyezés utáni évtizedek olyan gazdasági fejlődést jelentettek, amelynek eredményeképp Magyarország a csúcsra jutott: az első világháború előtti évben állt a legközelebb az európai színvonalhoz.

Azóta ezt nem sikerült elérni, és a rendszerváltás óta eltelt 33 év egyáltalán nem jelentett felzárkózást. Orbán emiatt nem fárasztotta magát az önkritikával noha 16 éven át ő volt a miniszterelnök. Feltehette volna a kérdést: miért nem lett kisebb a szakadék az osztrák és a magyar életszínvonal között?

Miért csak Bulgáriában és Romániában keresnek kevesebbet az emberek az Európai Unióban?

Míg a magyar oktatási rendszer Nobel díjasokat nevelt az Osztrák-magyar monarchia idején addig Orbán nemzeti együttműködési rendszerében a tanárok az éhbérek ellen tiltakoznak.

Mindez nem mutat felzárkózásra, de nagy dolgokat akarni is elég – véli Orbán Viktor. Aki hálózatként fogja fel a nemzetközi együttműködést, és azt tűzte ki célul, hogy Magyarországnak minél több partnere legyen. Ez üdvös elképzelés csakhogy a partnerek mit látnak: egy közepesen fejlett országot mely képtelen reális felzárkózási programot kitalálni nemhogy megvalósítani. Az unión kívüli partnerek számára egyetlen vonzereje van Magyarországnak: tagság az Európai Unióban. Kína, Oroszország vagy Törökország számára csakis ezért kívánatos Orbán barátsága. Tudja ezt nagyon is jól a magyar miniszterelnök is, de nem mondhatja meg híveinek, akiket azzal áltat, hogy Magyarország regionális középhatalom lesz.

Álmodik a nyomor

A régiónak két fontos országa van az Egyesült Államok számára: Lengyelország és Románia. Hozzájuk képest Magyarországnak esélye sincs a regionális középhatalom szerepére még akkor sem, ha Orbán Viktor felzárkózási tervei sikerülnének. Erre azonban csekély az esély: az egész régió felzárkózása a fejlett Nyugathoz sokkal inkább vágyálom mint valóság pedig közben Nyugat Európa gazdag országai is gyengén muzsikálnak. Európa versenyképessége és súlya a világban állandóan csökken. Az uniós felzárkózási tervek nem járnak eredménnyel: a digitális globalizáció rendszerében Európa a nagy vesztes, amely az ukrajnai háborúval újabb mélyütést kapott. Ebben a helyzetben Orbán Viktor felzárkózási tervei tragikomikus benyomást keltenek hiszen a reális feltételek egyáltalán nem kecsegtetnek semmifajta reménnyel arra, hogy utolérjük Ausztriát, melynek életszínvonalát Magyarország évszázadok óta aszimptotikusan közelíti, és ezen Orbán Viktor elképzelései aligha változtatnak.

Gyurcsánynak van igaza, nem pedig Nagy Attila Tibornak, Horn Gábornak, vagy akár Karsai Lászlónak.

Nagy is, Horn is, Karsai is kifogásolta néhány hete, hogy Gyurcsány nácinak minősítette Orbán Viktort. Nagy vagy Horn mint „elemző” ezzel a minősítéssel nem tud mit kezdeni. Karsai, aki mégiscsak nem médiapolitológus és nem is bukott politikai ügyintéző, hanem tudós történész, a huszadik századi fasizmus időszakának kiváló szakértője, szintén elutasítja, arra hivatkozva, hogy a nácizmust általános megfélemlítés és tömeges erőszak, terror és népírtás jellemezte, és ilyesminek Magyarországon nyoma sincs.

Amilyennek a náci rendszert Németországban megismertük, olyat valóban nem látunk ma Magyarországon. Karsainak mintha igaza lenne. De nincs, Gyurcsánynak van igaza. Egy más korszakban másképp jelennek meg a lényegüket tekintve azonos logikát követő folyamatok.

Gyurcsány első szövegének szóban forgó állítása így hangzik:

„Orbánnak nincs mondanivalója az egyetemes emberi fajról. Isten népéről. Miközben tudja, hogy a magyar is kevert világú nemzet, mint mindegyik, de mégis: náci módon magyar különlegességről, kiválasztottságról beszél és így cselekszik. Szerintünk a magyar akkor és csak annyiban jobb, ha egyáltalán, amennyiben jobb a teljesítménye másoknál. Csak azért, mert magyar, semmi dicsőség nem jár neki. Orbán ennek ellenkezőjét hazudja. Ha magyar vagy, jobb vagy. Ez az egyéni és nemzeti sikertelenség programja. Nem kell teljesíteni, ha magyar vagy, győztes vagy.

Orbán náci politikus. Mert a magyart fajnak, kiválasztottnak, felsőbbrendűnek tekinti, magát pedig az emberi világ feletti létvaló kiválasztottjának. Politikai szörny, mentálisan beteg.”

Az első bekezdés tulajdonképpen csak egy bornírt nacionalizmust ír le Orbán jellemzésére. Azt lehet mondani, hogy ez kevés ahhoz, hogy a második bekezdésben nácinak minősítse Orbánt. A bírálatokkal szembesülve Gyurcsány egy következő bejegyzésben alaposan megindokolja állítását. Idéznem kell a sorait.

„Igaz-e, hogy Orbán alatt a magyar múlt dicsőségesnek, heroikusnak, mondott, persze sokszor hazug elemekkel is tűzdelt, hétköznapi leegyszerűsítő propagandává silányított bemutatása a nemzeti karakterépítés hivatalos eszközévé vált?

Igaz.

Igaz-e, hogy mindennek célja, a magyarság, más népektől elkülönülő, azoknál nagyszerűbb, azok felett álló népként való bemutatása?

Igaz.

Létezik-e a külső és belő kiválasztottságban való hit, építenek-e erre eszmét, politikát, gyakorlatot a hatalmon lévők?

Igen.

Igaz-e a magyar föld és a magyar vér kultuszára épített nemzeti egységmítosz építése, az elkülönülés, a bezárkózás, mint nemzeti létformának és a túlélést biztosító létkötelezettségnek az igenlése?

Igen.

Igaz-e, hogy az orbáni világban fajnak tekintik a magyart, a nemzetek, kultúrák, a vér keveredését a nemzet felszámolálásához vezető hamis útnak gondolják?

Igaz.

Igaz-e, hogy mindeközben az orbáni történelem és nemzeti karakterológia az igaztalanul megcsalt, elárult, körbekerített, sértett de igazságos magyar hon képét festi, mely elszenvedett sorscsapásait kizárólag külső ármánynak, magyarellenes összeesküvésnek köszönheti?

Igaz.

Igaz-e az erő kultuszának megépítése az értelem, a tudomány, a művészet felett, a hétköznapi kapcsolatokban, az állam szervezésében és vezetésében?

Igaz.

Igaz-e, hogy a nemzeti stabilitást, az egyenlő bánásmódot garantáló, biztosító és ellenőrizhető intézmények, szabályok helyett a vezér és körének nyers akarata igazgatja az országot?

Igaz?

Létezik-e a vezérkultusz?

Igen.

Igaz-e a folyamatos külső és belső ellenségkeresés, az állandó harci készültség és harc, az ellenfél leállítása, a nemzetből való kirekesztési, kiiktatási szándéka?

Igaz.

Igaz-e a most hatalmon lévők kizárólagos történelmi, politikai, emberi, erkölcsi igénye a kormányzásra?

Igen.

Igaz-e a gyengék lenézése, kihasználása, megvetése, magukra hagyása, megbélyegzése, az állam tudatos elfordulása a gyengéktől? Iskoláik, intézményeik bezárása, különleges programjaik felszámolása, a szakemberek mellőzése, elismerésük megtagadása?

Igaz.

Ez mind így van.

Akkor mi a baj?

A baj nem az, hogy erről beszélünk, hanem az, hogy Orbán tényleg náci. Gondolom harsogó támogatóinak egy része is.”

Így kell érvelni. Gyurcsány lajstromba szedi a fasiszta rendszereknek a szakirodalomban feltárt legfontosabb jellemzőit, támaszkodva talán a magyar Bartus Lászlónak és Ungváry Rudolfnak az Orbán-rendszert elemző úttörő műveire is. Elfogadja, hogy náci helyett – mint e két szerző – az általánosabb fasiszta kifejezést használjuk. De ha azok az ismérvek, amelyeket Gyurcsány felsorol, érvényesek Orbán halomgyakorlására, akkor a rendszer leírására a „hibrid rendszer”, „vezérdemokrácia”, „sérült demokrácia” kifejezések biztosan nem elegendők, sőt kifejezetten félrevezetők. Még az önkényuralom vagy autokrácia sokunk által használt kifejezései sem ragadják meg kellőképpen az orbáni hatalomgyakorlás sajátszerűségét. Ezért van Gyurcsánynak igaza.

Más kérdés, hogy ha Gyurcsánynak ebben igaza van, s ha jellemzése nemcsak Orbán politikusi személyiségére, de az általa uralt rendszerre is igaz – márpedig igaz –, akkor

nem világos, hogy milyen alapon feltételezi, hogy az Orbán-kormánytól, az Orbán-rendszertől választáson, mégpedig az Orbán-rendszer által a saját szabályai szerint megrendezett választáson meg lehet szabadulni.

Az sem világos, hogy miért üzeni a DK az „árnyékkormány” brit mintára történő felállításával éppen ezt, az Orbán-kormány közeli leválthatóságát. Az Orbánról adott jellemzés azonban ettől függetlenül helytálló.

ELVESZETT MAGYAROK

Genocidiumról beszél az Erdélyi Magyar Szövetség a romániai népszavazás eredményeit kommentálva. Az derült ki ugyanis, hogy a tíz évvel ezelőtti népszámláláshoz képest 225 ezerrel, 20 százalékkal, a harminc évvel ezelőttihez képest 620 ezerrel, 40 százalékkal csökkent a romániai magyarok létszáma, és már alig haladja meg az egymilliót.

Ez a csökkenés, ha nem tévedek, még mindig kisebb, mint a vajdasági magyaroké, ami nagyjából a felére csökkent, de gyorsabb, mint a szlovákiai magyarok fogyása, ami harminc év alatt 25 százalék volt, és ma már a számuk 450 ezer alatt van.
„Békeidőben elkövetett csendes genocidiumról” beszélni még sem indokolt. Romániában a magyarok száma nagyjából hasonlóan csökken, mint a románoké, a magyarok részaránya a 23 millióról 20 millió alá csökkent népességen belül változatlanul 6 százalék, a csökkenés fő oka tehát az elvándorlás, részben Magyarországra, de növekvő arányban Nyugat-Európába is. Emellett szerepet játszik az asszimiláció, ami bizonyos mértékig természetes. Figyelemre méltó, hogy a szlovákiai népszámlálási adatok nemcsak azt mutatják meg, hogy a magyar anyanyelvűeknél kevesebben vallják magukat magyar nemzetiségűnek (462 ezerből csak 422 ezren), de a korábbi, 2011-es népszámlálás azt is felmérte, hogy az akkori, még 509 ezer magyar anyanyelvűből csak 472 ezren használták elsősorban a magyar nyelvet otthon, és csupán 392 ezren a nyilvános érintkezésben: a munkahelyen, sz oktatásban, a boltban. Szlovákiában a magyarok részaránya is csökken, a rendszerváltáskor még 10 százalék fölött volt, ma pedig már csak 8 százalék (anyanyelv szerint kicsivel több, nemzetiség szerint kicsivel kevesebb). A román népszámlálás a különbségből csak annyit mutat meg, hogy a magukat magyar nemzetiségűnek vallók 6 százalékos arányához képest 6,3 százalék a magyar anyanyelvűek részesedése, de ezek a számok nem tükrözik, hogy a válaszadók egy része nem nyilatkozott a nemzetiségéről, illetve az anyanyelvéről, s köztük lehetnek számosan a magyar anyanyelvüket elhagyók.
Korábban, az 1989-90-es fordulat előtt az asszimilációt joggal lehetett erőteljes állami kényszerre visszavezetni, azóta viszont létrejöttek a magyarok politikai pártjai, megerősödött a magyar nyelvű sajtó, konszolidálódott a magyar iskolarendszer, és még bővült is a magyar nyelvű felsőoktatás.

A természetes asszimiláció azonban folytatódik, ami ugyanúgy természetes, mint az elvándorlás.

A kisebbségi lét példáiként emlegetett finnországi svédek köréből is létezik elvándorlás Svédországba, és a dél-tiroli németajkúak közül is van, aki Németországban vagy Ausztriában, anyanyelvi környezetben keresi a boldogulását, csinál szakmai karriert. Hogyne látnánk ezt a szomszéd országokban élő magyaroknál! Az elvándorlás pedig a magyarországi magyarokat ugyanúgy érinti, mint a szomszéd országokban kisebbségben élőket. Ennek nem is a népességszám csökkenése az igazán aggasztó következménye, hanem a népesség korösszetételének kedvezőtlen alakulása, hiszen a fiatalok, aktív korúak mennek el, és az idősek maradnak, ami viszont nehezíti a nyugdíjrendszer és az egészségügy finanszírozását. A kisebbségek esetében az elvándorlásnak speciális hátránya, ha egy kisebbségi populáció saját értelmiség nélkül marad: nem lesznek pedagógusai, népművelői, könyvtárosai, ügyvédei, anyanyelvén beszélő orvosai, ápolói, bolti eladói, postásai, hivatali ügyintézői, ezért az élet mind több területén kényszerül a többségi nyelv használatára.

Amikor két évtizeddel ezelőtt Kolozsváron jártam, és fogadott az RMDSZ egy magasrangú vezetője, elmondta nekem, hogy azért támogatják az első Orbán-kormány státusztörvényét, mert azzal meg lehet úszni a kettős állampolgárságot, ami fokozná az elvándorlást, persze elsősorban a fiataloknál, aktívaknál.

Amikor azután a második Orbán-kormány a kettős állampolgársággal teljesítette ki a határon túli magyaroknak a magyar államhoz kötését, már Románia is az EU tagországa volt, és nem volt szükség magyar útlevélre az áttelepüléshez. Az RMDSZ pedig a Fidesz fenntartás nélküli híve lett. Az elvándorlást, a magyar kisebbség létszámának csökkenését ez már nem érinti.

Az RMDSZ elnöke másképpen, józanul értékeli a friss népszámlálási adatokat: szerinte azok sem büszkeségre, sem pánikra nem adnak okot. Ebben igazat adhatunk neki.

Már csak azért is, mert nem indokolt az olyan erkölcsi elvárás, hogy valakinek a szülőföldjén kellene maradnia. Ki-ki maga dönti el, hogy Romániában, Szlovákiában, Szerbiában vagy éppen Magyarországon marad, a szülőföldjén éli le az életét, élvezve az anyanyelvi környezet komfortját, az ismert környezetet, és ugyanakkor vállalva az együttélést olyan körülményekkel, amelyekkel nehezen tud megbékélni, vagy pedig odébb áll egy idegen, de jobb egzisztenciát, biztonságosabb életvitelt ígérő világba. Szerencsére ma már – vagy még? – nem kötnek adminisztratív akadályok senkit a szülőföldjéhez. Az államoknak ugyanakkor határozottan dolguk az, hogy – legalábbis a demográfiai és államháztartási egyensúly fenntartása érdekében, de azért is, hogy legyen Magyarországon is és a kisebbségi életben is elegendő szakember – igyekezzenek vonzóvá tenni a maradást. A magyarországi állam ugyanúgy nem tesz eleget ennek a követelménynek, mint a romániai, szlovákiai, szerbiai. Ehhez mérten lehet a szomszéd államokon bármit számon kérni.

Ukrajna legyen Kelet-európai Svájc

Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter, aki levelet írt a Washington Postnak, mely bírálta az Orbán kormány kétértelmű politikáját Ukrajnával szemben, Kelet-európa független virágzó államává tenné Ukrajnát.

Jeszenszky, aki washingtoni nagykövet volt az első Orbán kormány idején, levelében elismeri, hogy a Washington Post bírálata nem alaptalan, de arra mutat rá, hogy az új ukrán nyelvtörtény sem biztosítja a magyar kisebbség érdekeinek megvalósulását Ukrajnában. Szijjártó Péter külügyminiszter ki is jelentette: Magyarország továbbra sem támogatja Ukrajna NATO és EU tagságát, mert az új nyelvtörvény sem felel meg a kisebbségi jogoknak. Jeszenszky utal arra, hogy

Ukrajna nem sokkal a függetlenné válás után aláírt egy kétoldalú egyezményt Magyarországgal, melyben garantálta a magyar nyelvhasználatot. Jeszenszky Géza mint az egyezmény aláírója azt javasolja, hogy térjenek vissza ehhez a formulához.

A gond az, hogy a nyelvtörvény általában szabályozza a nyelv használatát Ukrajnában, ahol nagyon nagy az orosz kisebbség.

Magának Zelenszkij elnöknek is orosz az anyanyelve.

A háború miatt ez érthetően igen érzékeny kérdés Ukrajnában. Amikor Zelenszkij elnök nemrégiben Washingtonban járt, akkor a tudtára adták, hogy ideje lenne valahogy rendezni a kisebbségek ügyeit. Ezért írta alá Zelenszkij elnök az új nyelvtörvényt.

Kelet-európai Svájc?

Ezt javasolja Jeszenszky Géza Ukrajnának, amelynek a háború kellős közepén valószínűleg nem ez a legfontosabb problémája. Az ex külügyminiszter felvetése különben teljesen jogos hiszen nagyon sok kisebbség élt a háború előtt Ukrajnában.

Sztálin mint a Szovjetunió nemzetiségi népbiztosa ugyanis úgy rajzolta meg a határokat, hogy ne legyenek etnikailag egységes tagköztársaságok, mert akkor azok veszélyeztethetnék Moszkva egyeduralmát. Ukrajnához ezért orosz többségű tartományokat is hozzácsapott, az egyiket oly fontosnak tartotta, hogy a tartomány székhelyét Sztálinonak nevezte el – ez a mai Donyeck.

Ukrajnában élt a világ egyik legnagyobb zsidó közössége.

A zsidók külön nemzetiségnek számítottak a Szovjetunióban. Netanjahu izraeli miniszterelnök ősei is innen vándoroltak ki Izraelbe. Az ukrajnai zsidók döntő többségét a nácik meggyilkolták. A tömeggyilkosságokban részt vett az ukrán SS is. Maga Zelenszkij is holokauszt túlélő család tagja.

Magyarok csak 1945 óta élnek Ukrajnában, mert azelőtt Kárpátalja Csehszlovákiához tartozott, ahova a trianoni béke nyomán került.

Kárpátalján mindig is a szláv lakosság alkotta a többséget. Jeszenszky ex külügyminiszter százezer fölötti magyar kisebbségről írt a Washington Postnak. A háború előtt ennyien is voltak, de miután a döntő többség kettős állampolgár, ezért valószínűleg javarészük Magyarországra menekült a háború előtt.

A Kelet-európai Svájc gondolata különben nem új: jeles erdélyi értelmiségiek javasolták ezt a harmincas években a soknemzetiségű és sokvallású Erdély számára (Kós Károly, Szentimrei Jenő és mások). Sem a román sem pedig a magyar nacionalizmus nem fogadta el a Kelet-európai Svájc gondolatát, a nagyhatalmak pedig a pillanatnyi érdekek alapján döntöttek. Hitler a magyaroknak ítélte Észak Erdélyt.

Molotov szovjet külügyminiszter 1941-ben azt javasolta a magyar kormánynak: ha nem támadják meg a Szovjetuniót a nácikkal együtt, akkor a háború után megtarthatják Észak Erdélyt, ahol ekkor még magyar többség volt.

Horthy bízott a németek katonai fölényében, és elutasította a javaslatot. A második világháborút lezáró párizsi békében ezért újra Romániának ítélték Észak Erdélyt. Ahol aztán Sztálin utasítására létrehoztak egy Magyar Autonóm tartományt, melyet  Ceausescu szüntetett meg. Időközben a német és a zsidó kisebbség kivándorolt Romániából, a magyar pedig radikálisan csökkent. Svájcról immár senki sem beszél Romániában, amely hivatalosan egységes nemzetállam. Ez persze ma már egészen mást jelent mint Ceausescu idejében, de a svájci kanton rendszert egyetlen politikai erő sem tekinti reális elképzelésnek Romániában.

MEGSZORÍTÁS, IGEN

Megszorítás, állapítja meg diadalmasan szinte minden ellenzéki politikus az Orbán-kormány intézkedéseiről: a „rezsicsökkentés” szűkítéséről, a Kata átalakításáról, az „extraprofit-adókról”, melyeket az érintett vállalkozások nyilván tovább hárítanak és a többiről.

Megszorítás, sőt brutális megszorítás, mondják, és azt gondolják, hogy ezzel félig már meg is nyerték a következő választást. Természetesen a hónapról-hónapra gyorsuló infláció miatt is támadják a kormányt, joggal. És persze az újabb eladósodás miatt is, meg a költségvetési hiány miatt is.

Csakhogy, ha egyszer nem sikerül kézben tartani a költségvetési hiányt, ha új eladósodási hullámnak vagyunk tanúi, és ami a legfontosabb, rekordokat dönt az infláció, akkor felelős kormánynak fel kell lépnie ez ellen, és másképpen nem lehet értelmesen (és nem „ársapkákkal”) fellépni, mint a kereslet erőteljes korlátozásával, amit megszorításnak nevezünk. Felelős ellenzék nem kifogásolhatja, hogy a kormány – bármely kormány – az infláció elszabadulása ellen a kereslet korlátozásával, tehát megszorítással védekezik. Ez a dolga.

Amikor az Orbán-kormány azt állítja, hogy a megszorítás az ellenzék politikája volt, és ő nem csinál ilyet, szokása szerint hazudik.

Ha az ellenzéki politikus ezt a szemébe vágja, jól teszi. Azért viszont, hogy vállalja a megszorítást, nem szidalmazni kell, hanem megdicsérni.

Közben persze azt az orbáni hazugságot is le kell leplezni, hogy az inflációért Brüsszel szankciós politikája hibáztatható, hogy a boltokban „szankciós felárat” fizetünk. Nem így van,

a magyar infláció azért duplája a nyugat-európainak, mert az Orbán-kormány választási pénzszórása 2022 elején megalapozatlanul és ugrásszerűen élénkítette a belföldi keresletet.

Mellesleg – dehogy mellesleg, ez nagyon is fontos – a Matolcsy-féle jegybank növekedésiösztönző hitelszórása is. Azért, hogy megszorításokra van elengedhetetlenül szükség, valóban Orbán az egyes számú felelős, Matolcsy pedig a kettes számú. Helyes, ha az ellenzéki politikus ezt kimondja, de a megszorítás szükségességét el kell ismernie. Orbán ellenzékben sem a Bokros-csomag idején nem ismerte el, sem a második Gyurcsány-kormány idején, de felelős ellenzék nem követheti az ő példáját.

Bírálni az Orbán-kormányt a megszorítások szerkezete miatt helyes és kell. Nem amiatt, hogy szűkíti a „rezsicsökkentést”, hanem hogy fenntartja ahelyett, hogy megszüntetné, és – mint civilizált országokban teszik – hagyná az energiatarifákat olyan szintre emelkedni, amely erőteljesen ösztönzi (és nem elrendeli) az energiatakarékosságot, viszont a rászorulóknak nyújtana kompenzációt az energiaköltségek emelkedése miatt. Ismerjük el, hogy ennek primitív, a rászorultság szempontját rosszul beállítva érvényesítő módja a „rezsicsökkentés” részleges fenntartása, fideszül „megvédése”. Rosszul beállítva, mert jól jár vele a kis lakásban élő, keveset fogyasztó tehetős egyedülálló is, viszont rosszul jár a nagy lakásban élő, szükségképpen többet fogyasztó sokgyerekes vagy többgenerációs háztartás. De hát köti a kormányt a „rezsicsökkentés”, vagyis mindenki energia- és vízfogyasztásának közpénzből történő szubvencionálásának orbáni dogmája. Ezt kell támadni, és nem a szűkítést.

Egészen abszurd, hogy amikor Orbán végre feladja az üzemanyag-ársapkát, ami remélhetően véget vet az üzemanyag-vásárlás Európában egyedülálló növekedésének, és feleslegessé teszi a többszintű árazást, akkor van ellenzéki párt, amely azt követeli, hogy az áfa és a jövedéki adó csökkentésével újra 500 forint alá csökkenjen az üzemanyag-ár. (A DK árnyékkormánya „döntött” így.)

Muszáj mindig azt mondani, amit az emberek feltételezhetően hallani akarnak?

Olyasmit lehetne kívánni, hogy az állam az üzemanyagárak emelkedésének ellensúlyozására engedje el a gépjárműadót, akár átmenetileg a kötelező biztosítást is átvállalhatná, de magát az üzemanyagárat nem helyes elszakítani el a bekerülési költségektől és a környezetünkben kialakult áraktól.

Ahol az összkeresletet csökkenteni kell, ott nincs mese, nem pluszokat, hanem mínuszokat kell elosztani. A politikai kérdés, hogy milyen szerkezetben teszi ezt egy kormány. Megengedhető-e, hogy csökkenjen a reálbér? Igen, megengedhető, sőt az elmúlt évek fedezetlen béremelkedése után valószínűleg elkerülhetetlen, a bérből élők tömege nem vehető ki a megszorítás hatálya alól. Főleg, ha a választást megelőzően a bérből élők egyik részének – a kiskorú gyermeket nevelőknek – adott az Orbán-kormány a tavalyi személyi jövedelemadó visszafizetésével hatalmas fedezetlen többletjövedelmet.

Megengedhető-e, hogy csökkenjen a nyugdíjak reálértéke? Igen, bizonyos mértékig megengedhető, ha egyszer a nyugdíjasok kaptak a teljes tizenharmadik havi nyugdíj februári kifizetésével fedezetlen többletjövedelmet a választás előtt.

Ez volt a fogyasztói jövedelemnövekedés két legnagyobb tétele, amelynek árát a mai inflációban fizetjük meg. Akkor az ellenzéki pártok nem figyelmeztettek a pénzszórás kockázataira, és ezért esik ma nehezükre, hogy ne követeljenek teljes kompenzációt az infláció miatt. Pedig ezt maguk sem tudnák vállalni, ha kormányon lennének.

Ha az intézmények, önkormányzatok számára megszűnnek a „rezsicsökkentett” energiatarifák, az nem kifogásolandó, hanem üdvözlendő, viszont az önkormányzati szektorban, a kulturális és szociális intézmények támogatásában olyan normatív költségvetési szabályozásra (és nem szelektív, a kormányhoz közel állókat kedvezményező kompenzációra) van szükség, ami finanszírozhatóvá teszi a megnövekedett energiaköltségeket.

Azt is üdvözölni kell, hogy a kormány az összkereslet mérséklésének részeként állami beruházásokat halaszt el. Az alkalmazott szelekciós szempontokat viszont lehet és kell bírálni. Nem a százezrek életkörülményeket érintő közlekedési fejlesztéseket kellene halasztani, hanem a kormány presztizsépítkezéseiről, az országot keleti autokráciákhoz kötő gigaberuházásokról kellene végleg lemondani.

Erre persze nincs esély. Felelős kormányunk nincs, ne is reménykedjünk. De legalább felelős ellenzékünk lehetne. 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK