Kezdőlap Itthon Vélemény

Vélemény

Már megint Gulyás-infó

Azt vártam, hogy ebben a válsághelyzetben nem kell majd kommentálni Gulyás Gergely miniszter sajtótájékoztatóját. De kell.

Amikor egy újságíró arról kérdezte, hogy mit szól az ellenzék reakcióihoz a kormány intézkedéseire, a következőképpen válaszolt:
Nem akarok a jelenlegi helyzetben az ellenzékkel foglalkozni. Az ellenzékiek közül is nagyon kevesen vannak, akik az országgal foglalkoznak a jelenlegi helyzetben. Majd egyszer, amikor véget ér a válság, akkor érdemes lesz megnézni azokat a javaslatokat, amiket ők tettek. Sok csupán elmélyítené a válságot és meghosszabbítaná. De nem akarok szándékosan ellenzékiekkel foglalkozni. Az a jelenlegi helyzetben elvárható, hogy az Országgyűlésben az ellenzék adja meg azt a négyötödös támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy soron kívül, azonnal el tudjuk fogadni a felhatalmazó jogszabályt, ami továbbra is a vészhelyzet fenntartását lehetővé teszi, ezen túlmenően pedig nem szeretnék az ellenzék magatartásával és javaslataival foglalkozni. Vannak kevesek, akik felelősen cselekszenek, és vannak olyanok, akik, úgy tűnik, hogy a vírusnak drukkolnak. És van egy harmadik kategória, aki pedig azért szomorkodik, hogy nem magyar, hanem külföldi volt az első beteg.
Noha több komoly jogász egybehangzóan vonja kétségbe a veszélyhelyzet kihirdetésének alkotmányosságát, a pártok minden bizonnyal meg fogják annak fenntartását szavazni. Gulyás miniszter ennek tudatában beszél így az ellenzékiekről. Én is figyeltem arra, hogy miket javasoltak illetve miket követeltek az elmúlt hetekben az ellenzéki pártok. Sok olyat hallottam, amivel egyetértek, és néhány olyat is, amivel nem. De olyat, amelyre azt lehetne mondani, hogy „csupán elmélyítené a válságot és meghosszabbítaná”, én nem hallottam. Azt pedig kifejezetten aljas feltételezésnek tartom, hogy bárki is „a vírusnak drukkolna”.

Gulyás miniszter mondatain újra meg újra áttör a politikai ellenfelekkel szembeni vak gyűlölet.

Én sok rosszat gondolok az Orbán-kormányról, hibáztatom azért is, hogy milyen állapotban van ma a magyar egészségügy, de olyat sosem mondanék rájuk, hogy a vírusnak drukkolnak.

Stan wojenny – Hadiállapot

A cím lengyel kifejezés, szó szerint hadiállapotot jelent, bár annak idején magyarra szükségállapotnak fordították. A fiatalabbak már nem emlékeznek rá, de a mi történelmi tudatunkhoz hozzátartozik: 1981 december 13-án hirdette ki Lengyelországban Jaruzelski tábornok, pártfőtitkár és miniszterelnök, hogy megállítsa a kommunista pártállam szétesését és törvényen kívül helyezze a Szolidaritás szakszervezetet.

Arról jutott ez eszembe, hogy az Orbán-kormány most 140 vállalatot „a hadsereg ellenőrzése alá von”, katonatiszteket küld ki a kiválasztott, stratégiai jelentőségűnek minősített vállalatokhoz az „operatív törzs”. Az 1981-es lengyel szükségállapot esetében láttunk hasonlót, ott helyeztek minden nagyvállalatot a hadsereg ellenőrzése alá, de hát ott katonai junta (Wojskowa rada ocalenia narodowego, a nemzet megmentésének katonai tanácsa) vette át a főhatalmat az országban. Figyelem a médiát, az internetet, de egyetlen európai ország esetében sem hallottam, hogy a járvány elleni intézkedésekben ilyen feladatot róttak volna a hadseregre.

Igaz, olyat sem láttam máshol, hogy magas rangú rendőrtiszt vezetné a járványügyi intézkedésekről folytatott kormányzati kommunikációt, de még olyat sem, hogy „operatív törzsnek” nevezzék a járványügyi intézkedéseket koordináló kormányzati szervet.

Persze, nem minden európai országról vannak ismereteim.

Az eddig politológusként ismert Farkas Örs, aki most a miniszterelnökség egyik szóvivője, képtelen volt Bolgár Györgynek a Klubrádió adásában megindokolni, hogy miért kell a katonatiszteket a vállalatokhoz küldeni. Mint ahogy azt sem, miért kell katonai őrjáratokat küldeni az utcákra.

Én egyetlen magyarázatot tudok: Orbán Viktor, a „vezénylő tábornok” erőteljes vonzódását mindenféle fegyveres intézményhez: katonasághoz, rendőrséghez.
És még egy megjegyzés egy hírhez. Most hallom, hogy Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója fordult a nagy könyvkereskedő cégekhez és könyvkiadókhoz, hogy bocsássanak rendelkezésre könyveket a karanténba zárt emberek számára. Maga a könyvakció rendben volna, csak egyet nem értek. A megkeresés a könyvkiadók és könyvterjesztők egyesületéhez érkezett. Miért Demeter Szilárdtól? A kormány bármely hivatala közvetlenül is fordulhatott volna az egyesülethez. Az, hogy Demeter Szilárdra bízták a feladatot, azt mutatja: őt a kormány az egész kultúra, benne a könyvszakma főnökének tekinti már az Orbán-kormány.

Érzek némi rokonságot Demeter szerepe és a katonatisztek vállalatokhoz küldése között.

Zavarban – zavar van

A különböző országok más és más válaszokat adnak a terjedő járvány megállítására. Vannak országok ahol a rendelkezések hatékonynak bizonyultak mégsem azt másolják le a vírus terjedésének hatékony gátját kereső országok. Hogy kinek van igaza azt a jövő dönti el, az azonban biztos többféle úton indultunk el és reméljük ugyanoda érkezünk.

“Nem írtam róla ezen az oldalon, de most utólag leírom: némi töprengés után egy héttel, tíz nappal ezelőtt azt gondoltam, hogy az egyetemeket és a középiskolákat be kell zárni a koronavírus miatt, a bölcsődéket, óvodákat és általános iskolákat azonban nem, mert a kisgyerekekre valakinek vigyázni kell, és mi lesz, ha az orvosok és nővérek közül a gyerekesek nem tudnak bemenni a munkahelyükre.
Én nem is háborodtam fel azon, hogy az Orbán-kormány péntek estig csak az egyetemek bezárását hirdette meg, mert józan érveket láttam e mellett is. Múlt csütörtök este hallottam az ottani köztévében Christian Drosten német virológustól, a berlini Charité kórház professzorától, aki Merkel kancellárnak is adott tanácsokat, hogy az is emberéletekbe kerülhet, ha az iskolák bezárása miatt egyes kórházakban nem lesz orvos és nővér, aki a súlyos betegeket ellássa.

Az iskolák bezárása azzal a veszéllyel is jár, hogy a dolgozó szülők kénytelenek a gyerekeket a magamfajta nagyszülőkre bízni, akiket leginkább fenyeget a vírus, hiába is igyekszik lebeszélni őket erről a kormány.

Azután a pénteki nap folyamán megváltozott a magyar kormány álláspontja, a hét végén a németeké is – elsőként a bajor tartományi kormányé, majd egymás után a többi tartományé is –, de a britek még ma is nyitva tartják az iskolákat is, az egyetemeket is. (Csak megjegyzem: Ausztriában, Németországban az iskolákban biztosítják az egészségügyben, rendőrségnél, közlekedésben dolgozók gyerekeinek felügyeletét és foglalkoztatását, és nem arra beszélik rá őket, hogy csoportosan szervezzék meg a gyerekek otthoni felügyeletét, mert az is kockázatos lehet.)
Olvasom a Facebookon:

Svédországban már csak a veszélyeztetett korosztályt tesztelik, a többieket nem, mert szerintük nincs értelme.

Ha a fiatalabbak észreveszik magukon a tüneteket, írja a szerző, maradjanak otthon, és majd meggyógyulnak. Mindegy, hogy a koronavírustól, vagy mástól betegedtek meg, nem érdemes ezt tisztázni.
Németországban ezt így ugyan nem mondják ki, de ott is az a gyakorlat, hogy csak azt tesztelik, aki fertőzött területen járt vagy onnan jött emberrel találkozott, és tüneteket is mutat, csak az egyik nem elég.

Itthon közben azt hallom mindenfelől, hogy sokkal többet kellene tesztelni, s hogy Dél-Korea sikere a védekezésben annak köszönhető, hogy nagyságrendileg több tesztet készítettek, mint az európai országok.

Kínáról pedig azt tudjuk, hogy a járvány terjedését azzal sikerült megállítani, hogy nemcsak az iskolákat és egyetemeket zárták be, hanem az érintett területeken a munkahelyeket is, megvalósították a kijárási tilalmat, az élelmiszereket is házhoz vitték, vagyis messze tovább mentek, mint akár az olaszok és franciák, akik Európában a legkeményebb intézkedéseket tették.
Azt hallom a hírekben, hogy Ausztriában már tízezer fölötti új munkanélküli jelentkezett a hatóságoknál, és a számuk akár százezerre is felmehet. Itthon pedig azt követeli egy ellenzéki párt (történetesen saját pártom, a DK), hogy a járvány hónapjaiban tiltsák meg az elbocsátásokat. Sőt azt is, hogy a kézfertőtlenítőre és maszkra vezessenek be hatósági árat – mintha már elfelejtették volna, hogy a hiánycikkre megállapított hatósági árnak mindig a feketepiac a következménye.
Azért írtam le mindezt, hogy érzékeltessem: a világjárvány idején sem lehet a felvetődő kérdésekre egyszerű, magától értetődőnek tűnő válaszokat adni. Ilyenkor is helye van a józan mérlegelésnek.”

Befogadna-e Márki-Zay Péter menekült gyerekeket?

Márki-Zay Péter volt az Egyenes Beszéd vendége március 13-án. Az interjúban, melyben a műsorvezető szóba hozta Márki-Zay március 8-i Facebook-bejegyzését arról, hogy az ellenzék nem győzhet a DK nélkül, de nem győzhet akkor sem, ha az összefogást Gyurcsány vagy Dobrev vezeti.

Márki-Zay megerősítette a Facebook-bejegyzésben mondottakat, és többek között a következőket mondta (hosszabb idézet következik):
„… az ellenzéki pártoknak meg kell alkotniuk egy közös programot. A szavazóknak azt kell látniuk, hogy ha a Fidesz nem győz, akkor mi következik utána. Mi lesz az Orbán Viktor utáni Magyarország. Milyen lesz ez a Magyarország. És hogyha van egy program, és abban ők láthatják azt, hogy például marad a kerítés, sőt, a Fidesz által betelepített migránsokat is átvilágítjuk, és a bűnözőket, a terroristákat azokat kiutasítjuk az országból, vagy ha azt látják [Merthogy a Fidesz hozott be bűnözőket, terroristákat?] Zaid Naffa, Gruevszki, tehát sorolhatnánk, de tudjuk, húszezer letelepedési kötvényes, körülbelül száztizenhétezer egyetlenegy év alatt, akiket egyébként engedéllyel beengedtek, tehát

pontosan tudjuk azt, hogy ebbe az országba senki, tehát sem Soros, sem Juncker, sem az ellenzék nem tud, nem is hozott be migránsokat, csak a Fidesz.

De sorolhatom még, hogy mik azok a témák, amelyek kellően megosztóak ahhoz, hogy ha a választók nem kellően nyugodtak afelől, hogy a Fidesz riogatása alaptalan, akkor nem lesz rendszerváltás. Tehát nagyon fontos nekem, s a választók jelentős részének, hogy legyen egy közös program, amely mellett minden párt elköteleződik.”

Engem nem az foglalkoztat elsősorban Márki-Zay érvelésében, amit a Facebookon arról ír, hogy ne Gyurcsány vagy Dobrev személyesítse meg miniszterelnök-jelöltként az ellenzéket (míg

az interjú nem idézett részében Karácsony Gergely mellett önmagát tartja erre alkalmasnak),

hanem az, amit az idézetben a menekültkérdésben mond. Van, amiben egyetértek vele, nevezetesen abban, hogy a politika tartalmi kérdéseiről kell beszélni. Egyetlen tartalmi politikai kérdésben foglal állást, nevezetesen a menekültkérdésben, és abban a Jobbik álláspontját adja elő: semmiféle „migráns” ne jöhessen Magyarországra.

A Jobbik, mint tudjuk, nem kifogásolja azt, hogy Orbán mindenféle migrációt elutasít, hanem ennek következetesebb érvényesítése mellett van: pénzért se jöhessenek olyanok, akik az Orbán-kormány idején befektetési kötvénnyel jöhettek be Magyarországra, és azok sem, akinek a magyar hatóságok a nemzetközi menekültügyi szabályok szerint szabályos eljárásban menedékjogot adtak.

E szerint Márki-Zay, ha a részvételével, netán vezetésével létrejövő ellenzéki összefogás kormányra kerülne, nem változtatna a Fidesz Európában legkeményebb menekültellenes politikáján, sőt – a Jobbik retorikáját követve – még következetesebb lenne annak érvényesítésében.

Mint tudható, ezekben a napokban különös élességgel vetődik fel a Törökországból Görögországba átengedett, illetve a Törökországhoz közel fekvő görög szigetekre átjutott és a túlzsúfolt táborokban például Leszbosz szigetén tengődő menekültek helyzete. A német kormány – támaszkodva sok német város felajánlására – kezdeményezte, hogy az EU erre kész tagországai fogadjanak be egyelőre ötezer szülők nélkül ott élő illetve beteg gyereket. Azt a feltételt szabták azonban, hogy a kezdeményezéshez más tagországok is csatlakozzanak.

Ez idő szerint mindössze hét ország kész a részvételre, a „hajlandók koalíciója” („Koalition der Willigen”). A hét ország között két volt szocialista ország is van, Horvátország és Litvánia. Vajon a Márki-Zay által elképzelt Orbán utáni Magyarország kész lenne-e csatlakozni a „hajlandók koalíciójához”, és befogadni mondjuk kétszáz menekült gyereket? Vajon kész lenne-e arra, hogy visszaállítsa az ENSZ menekültügyi egyezménye szerinti menekültügyi eljárást? Vagy ott folytatná egy esetleges váltás után, ahol Orbán abbahagyta?

Hová valósi?

Többórás vitát folytatott az Országgyűlés egy kurta törvényjavaslatról, amelynek címe: „a származási hely feltüntetése érdekében a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény és az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény módosításáról”. Kivétel nélkül minden frakció kijelentette, hogy elfogadja, meg fogja szavazni a törvényt, mégis órákon át vitatkoztak a képviselők. Ugyan miért?

A törvényjavaslat arról szól, hogy ezentúl az anyakönyvbe és a személyi igazolványba a születési hely mellett írják be a személy „származási helyét”, amelyet ő maga, vagy születéskor illetve gyerekkorban az anya jelöl meg. Az anyakönyv már 1991 óta tartalmazza a születési hely mellett a származási helyet is, ahol az illető születését követően élt (mivel a születési hely rendszerint az a település, ahol a kórház, melyben született az illető, található). Az előterjesztők szerint a szülőföldhöz való kötődést erősíti, ha a személyi igazolványban is feltüntetik a származási helyet, és az 1991 előtt születettek esetében is bevezethetik az anyakönyvbe illetve a személyi igazolványba a származási helyet.
Lásuk be: ennek a dolognak igazából semmi értelme. A születési hely, születési idő bejegyzése az anyakönyvbe és a személyi okmányokba, amit Magyarországon az „anyja leánykori neve” bejegyzés is kiegészít, semmi mást nem szolgál, mint a személyek megbízható azonosítását.

Identitásunk, településhez vagy tájhoz való kötődésünk nem attól függ, hogy be van-e az jegyezve hivatalos papírokba.

Ráadásul gyerekkori költözések miatt sokan nem oda kötődnek, ahol születésük után az első hónapokat, éveket töltötték, hanem oda, ahol gyerekkoruk éveit töltötték. Tanultuk az iskolában, hogy Petőfi Kiskőrösön született, de Kiskunfélegyházán töltötte a gyerekkorát. Akkor most hova valósi? Mi tekintendő a „származási helyének”?
A törvényjavaslat előterjesztői indoklásában összefüggésbe hozták a kormány vidékpolitikájával, a „modern faluprogrammal”, annak gazdája volt az előterjesztő, és ez késztette az ellenzékieket is arra, hogy, miközben magát a törvényjavaslatot támogatják és meg is tervezik szavazni, támadja a kormányt a vidék helyzetével, a falvak állapotával kapcsolatban.

Volt gyurcsányozás, elmúlt nyolc évezés, szemrehányás a Jobbiknak, amiért a baloldallal szövetkezik és így tovább.

Arról, hogy a „származási hely” bevezetése az anyakönyvekbe és a személyi igazolványokba milyen többletterhet jelent az egyébként is túlterhelt közigazgatásnak, nem esett szó. Pedig jelent többletterhet. Értelme viszont nincs, hiszen identitásunk, kötődésünk szülővárosunkhoz, szülőfalunkhoz nem azon múlik, hogy be van-e jegyezve a személyi igazolványunkba, holott ott semmi szükség rá. Én nem szavaznám meg, ha szavaznék róla.

Az EU szégyene

A görög-török határra látogatott Ursula von der Leyen bizottsági elnök, Charles Michellel, az Európai Tanács elnökével és David Sassolival, az Európai Parlament elnökével együtt. Helikopterről szemlélték meg a határt, és kifejezésre juttatták szolidaritásukat Görögországgal. Természetesen ott volt velük Micotakisz görög (továbbá Plenovi horvát) miniszterelnök is.

Eddig a hír az internetes portálokon és a tévéhíradókban. Mellette a másik hír, képekkel és filmrészletekkel illusztrálva: görög rendőrök könnygázzal és vízágyúkkal szorítják vissza a Szíriából, Irakból, Afganisztánból jött és jó időt Törökországban töltött menekülteket.

Az AFP hírügynökség szerint a görög rendőrök éles lőfegyvert is használtak, több menekült megsérült és egyikük a kórházban életét vesztette. Ezt a görög illetékesek cáfolták. A könnygázt és a vízágyút nem cáfolta senki.

A német köztévé híradói arra hívják fel a figyelmet, hogy a hatályos nemzetközi jogrend szerint Görögországnak a határára érkező menedékkérők esetében el kellene indítania a menekültügyi eljárást. Korábban – még az előző, baloldali Cipras-kormány idején – Görögország beengedte a menekülőket, és hagyta őket továbbutazni Macedónián és Szerbián át, így jutottak el a magyar határig. Azután jött az EU 2016-os megállapodása Törökországgal, amely szerint a török hatóságok éveken át megakadályozták a menekültek továbbutazását, és a Micotakisz-kormánynak már nem kellett szembenéznie menekültek tömegével. Miután Erdoğan elnök lényegében felmondta a megállapodást, most megérkeztek az első ezrek a határra, és a görög állam vízágyúval, könnygázzal és a szigeteknél csáklyával fogadta őket, visszalökve gumicsónakjaikat a tengerre. Ezzel a fogadtatással fejezte ki „szolidaritását”, vagyis egyetértését Ursula von der Leyen és az EU többi csúcsvezetője.

A Szíriából, Irakból, Afganisztánból érkezett menedékkérőkkel, akikkel mint tárgyakkal játszik Erdoğan, és akiket vízágyúval, könnygázzal és esetleg lőfegyverrel szorít vissza a görög állam, az EU csúcsvezetői nem szolidárisak. Nekik, róluk Ursula von der Leyen nem mondott semmit. Szégyen, gyalázat.

Ursula von der Leyen a Merkel-kormány minisztereként, a CDU alelnökeként rendszeresen kiállt Angela Merkel 2015-ös döntése, kormányának humánus menekültpolitikája mellett. A Bizottság elnökeként egészen másképp viselkedik. Míg Németországban a baloldali pártok – a zöldek, a szociáldemokraták és a Balpárt – azt szorgalmazzák, hogy Németország újra vegyen át menedékkérőket, a CDU ezzel szemben nyilatkozik, a szélsőjobboldali AfD pedig a német határok lezárását követeli.
Míg az Európai Parlament szocialista és a liberális frakciója a Néppárttal együtt tavaly megszavazta Ursula von der Leyen bizottsági elnökségét, a zöld frakció nemet mondott rá. Velük értettem egyet akkor is, most is.

Nemzeti sebek, amiket az idő nem gyógyít

75 év. Ennyivel ezelőtt honfitársaink még azt hihették, minden rendben lesz… de azután minden megváltozott. Három emberöltő, háromnegyed évszázad. Hosszú idő, de úgy látszik, a tisztánlátáshoz nem elég. – írja Sermer Ádám Facebook bejegyzésében.

Talán az időnek ehhez semmi köze – egy nemzet lelkiismeretének tisztulásához az idő önmagában még kevés. Nem az eltelt idő, és nem is a miatyánk nem volt eddig elég, hogy tovább léphessünk, hanem a valódi megbánás. Anélkül elfogadni a magyar történelmet és felvállalni hazánk múltját egyszerűen nem kivitelezhető.

Az úgy nem működik, hogy a nemzettudatunk szelektíven, csupán a számunkra kedves eseményekről vesz tudomást.

Sajnos.

Sajnos be kell lássuk, hogy nemzettudatunkban összekapcsolódunk a második világháború nyilasaival ugyanúgy, mint a szovjet megszállás során munkába álló III/3-as ügynökökkel is.
Ez persze távolról sem jelenti, hogy minden magyar állampolgár neonáci, vagy kommunista lenne.

Azt viszont kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ha fontos közösségszervező erőként tekintünk a nemzet fogalmára – én büszke patriótaként így teszek – akkor tetszik, nem tetszik a szélsőségek mindkét pólusával is egy közösséget alkotunk. Egy sokszínű, egészségesen működő társadalomban a szélsőségek marginális létezése nem jelentene komoly veszélyt, de Magyarországon a helyzet jelenleg nagyon más, ezért égető szükség lenne végre a múltunk őszinte lezárására.

Mert ahol egy autoriter hatalom ráteszi a kezét a tudományra, a kultúrára és az oktatásra…
Mert ahol egy autoriter hatalom vallási nézeteket próbál ráerőltetni egy egész társadalomra…
Mert ahol egy autoriter hatalom elkezdi táborokban átnevelni a gyermekeket…
Mert ahol egy autoriter hatalom bírósági ítéletek, és ezáltal a jog fölött állónak érzi magát…
Mert ahol egy autoriter hatalom személyi kultuszt épít a vezetője köré…
Mert ahol egy autoriter hatalom az állampárt rendezvényére kivezényli tapsolni a honvédségi vezérkart…
Mert ahol egy autoriter hatalom rasszizmust táplál és egymás ellen fordítja az állampolgárait…

… ott végül mindig egy diktatúra születik.

Hogy ez a diktatúra hazánkban még végérvényesen nem jött létre, arra október 13. jó példa, de napról napra egyre közelebb kerülünk a végkifejlethez, ezért szükséges mielőbb cselekedni.

30 év nem volt elég ahhoz, hogy felfogjuk, milyen tragikus árat kellett fizetnünk a kommunizmus és a szocializmus látszatáért. Rendben, ez történelmi léptékben nézve felfogható egy lassú tanulási időszakként, melynek egyszer az lesz a vége, hogy végül már senki sem fog Kádár-nosztalgiával keseregni a kapitalizmus nehézségein.

De úgy fest, 75 év sem volt elég ahhoz, hogy megértsük, ha ez a nemzet hagyja, hogy megosszák, akkor mindig tragédiákkal kell számoljon. De

a legnagyobb probléma, hogy sem 30, sem 75 év nem volt elég, hogy a magyar társadalom vállalja és elfogadja 20. századi múltjának legborzasztóbb szakaszait is.

Talán tényleg nem az időn múlik.

Egyre többször hallani újnáciktól az antikommunizmust, és radikális újbaloldali szélsőségesektől az antifasizmust, mint egyfajta furcsa önigazolást. Meggyőződésem, hogy ezek a párhuzamok nem valódi érvek, inkább csak valamiféle kicsavart önigazolási kísérletek.
Én például egyenlő távolságra (pontosan nem mérhető, de a végtelenhez konvergál) vagyok mind a szélsőséges baloldali eszméktől, mind a szélsőséges jobboldali eszméktől. Bár választási együttműködést egyik szélsőséggel sem tudnék elképzelni, de sem az antifasizmusomat, sem az antikommunizmusomat nem fogom feladni azért, mert bármelyik esetén azonos álláspontra kerülök egy másik szélsőséggel.

Liberális vagyok, és egyaránt elfogadhatatlannak tartom a szélsőbaloldali utópisztikus hazugságok oltárán feláldozott egyéni szabadságjogok lehetőségét, mint a szélsőjobboldali fajelméleti rendszerek gondolatát.

Talán éppen amiatt, mert mindkét szélsőség távol áll tőlem – de én tisztán látom, hogy a 20. században hazánkban milyen pusztítást okozott az önkény, a diktatúra – bármelyik oldalról is származott.

Számomra az is egyértelmű, hogy igazán nagy pusztítást és máig sem begyógyuló sebeket a magyar nemzet testén éppen azért tudott ejteni mind a fehér, mind a vörös terror, mert Magyarország mindkét esetben szövetségese volt a diktatúráknak, a magyar nép egységesen nem ellenállóként, hanem nagyon sok esetben a rendszer szerves részeként aktivizálódott.

Többször is próbáltunk az ördöggel cimborálni, aztán valahogy mindig nagyon rövidet húztunk, majd gyáván mutogattunk a mások által már legyőzött gonoszra, hogy mindenről ő tehet.

Hazánk emlékezetpolitikája mindaddig kényes téma fog maradni, ameddig ezt a fájó nemzeti felelősséget nem vállaljuk.

Nemzetként diktatúrákkal, és diktátorokkal, nácikkal és kommunistákkal szövetkeztünk, ami több esetben is honfitársaink százezreinek került végül az életébe.

Addig nem rendeződhet az emlékezetpolitika, addig nem lehet valódi nemzeti együttműködés, amíg egy széles társadalmi réteg nem hajlandó tudomást venni a magyar zsidótörvények, a nyilasok, a megbújó néma- és az aktív pusztító antiszemitizmus és rasszizmus hazai valóságáról, viszont válaszként előszeretettel kommunistázik. Ahogy addig sem rendeződhet az emlékezetpolitika, és addig sem lehet valódi nemzeti együttműködés, amíg egy széles társadalmi réteg nem hajlandó tudomást venni az ÁVÓ-sok, a III/3-as ügynökök, a besúgó panel-szomszédok, a Kremlbe jelentéseket küldözgető magyar honpolgárok történelmi felelősségéről, viszont válaszként előszeretettel nácizik.

Mindkét esetben megértem a viszolygást, de ez nem így működik.

Az áldozatok emléke mindkét esetben azt követeli, hogy ne próbáljuk eltagadni a bűnösök felelősségét.

Nemzeti szinten csak úgy lesz esélyünk, hogy a lelkiismeretünk tiszta lehessen, ha egyszer végre szembenézünk a történelmi valóságunk szégyenteljes szakaszaival is.

Ha ez az őszinte szembenézés valaha megtörténne, annak sok jelét fogjuk egyértelműen érzékelni, én most mégis kiemelek két nagyon fontos szimbólumot. Ha szabadon hozzáférhetővé válik minden 1990 előtti ügynökakta, valamint a Szabadság térről eltűnik a történelemhamisító nácikra mutogató emlékmű, akkor biztosan tudhatjuk, hogy a folyamat elindult, és talán tényleg többé nem ismétli magát történelmünk egyik borzalmas időszaka sem.

Ezeken a sebeken az idő nem fog segíteni, ezeket csak a valódi megbánás és felelősségvállalás gyógyíthatja be egyszer.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem tudok mást kívánni, mint nyugalmat és békét az áldozatoknak, megbékélést a hozzátartozóknak, és mielőbb nyilvánosságra hozott ügynökaktákat a múlt lezárása és a szembenézés jegyében.

Vagyonok

Jól szórakozott az ATV-ben a két reggeli műsorvezető azon a híren, hogy az MFOR szerint 637 százalékkal nőtt 2010 óta az országgyűlési képviselők pénzvagyona (banki megtakarítás plusz értékpapír-állomány).

Azután jött a szakértő, és megmutatta egy nagy kijelzőn, hogy Rogán Antal vezet, utána jön Gyurcsány Ferenc, őt pedig Seszták Miklós követi, akinek az ügyvédi irodájából jön a jövedelem. Azt is megmutatta, hogy kiknek van a legnagyobb adóssága. Bravó, a néző is jót mulatott, azaz hogy bosszankodhatott a képviselők gazdagságán.
Nagyon nincs ez így jól. De mondhatom mindenkinek, aki minden februárban a képviselői vagyonnyilatkozatokon lovagol. Magam is töltöttem ki ilyet két évtizeddel ezelőtt, és tudom, hogy az országgyűlési képviselők jó részének a lakásán, autóján, esetleg nyaralóján és némi megtakarításon kívül nincs komolyabb vagyona, úgy él, mint a magyar középosztály. És van egy másik részük, akkoriban még kisebbség, akik összekötötték a politikát az üzlettel, és jelentős vagyonról adtak számot a nyilatkozatukban. Nem volt igaz, és szerintem ma sem az, hogy a vagyonnyilatkozatok nem érnek semmit: meg lehet belőlük állapítani, hogy változott-e és hogyan egy négyéves ciklus alatt a képviselők vagyoni helyzete. Életvitelükről, ingatlanjaikról egyébként is tudnak valamennyit az emberek, s az is feltűnik, ha egyeseknél – a képviselők kisebbségénél – a bevallott vagyon köszönőviszonyban sincs azzal, amit az emberek látnak.

Szerintem kár olyan benyomást kelteni, mintha az országgyűlési képviselők kivétel nélkül dúsgazdagok lennének, és törvénytelen úton tettek volna szert a gazdagságra. Márpedig az ATV műsorvezetői ezt tették, és ehhez járult hozzá az MFOR újságírója is.

Félrevezető, amikor az újságírók nem tesznek különbséget aközött, hogy valaki politikusi életét megelőzően üzletemberként jutott vagyonhoz (mint Gyurcsány Ferenc), esetleg örökölte azt (ennek közismert példája az LMP-s Ungár Péter), vagy pedig politikusi karrierje alatt tett rá szert, különféle előnyös üzleti konstrukciók révén, amelyekben politikusként juthatott szerephez.
Jó lenne továbbá, ha a magyar vagyonnyilatkozati rendszer bírálói nem feledkeznének meg arról, hogy itt súlyos elvi problémával kerül szembe a jogalkotás. Az egyes magánszemélyek jövedelemhez jutása személyes adat, ami nem tartozik sem az államra és annak szerveire, sem pedig a nyilvánosságra. Az adóhivatalra természetesen igen, de az adóhivatal ezeket az adatokat senki másnak nem hozhatja tudomására (kivéve csak a nyomozó hatóságot, büntetőeljárás esetén), azok a magyar jog és a legtöbb ország joga szerint adótitkok.
Ehhez képest jelent súlyos engedményt a közélet tisztasága érdekében, amikor az országgyűlési képviselőket vagyonnyilatkozat tételére kötelezik, és a vagyonnyilatkozatokat nyilvánosságra is hozzák. Amikor az országgyűlési képviselő elindul a választáson, majd elfogadja a mandátumot, ezt annak tudatában teszi, hogy a törvény korlátozza személyes adatai fölötti rendelkezési jogát. Az országgyűlési képviselő azonban önálló magánszemély, és önálló magánszemélyek a hozzátartozói is. Egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a törvény a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget a közvetlen hozzátartozókra is kiterjeszti, vagyis az ő személyes adatuk fölötti rendelkezését is korlátozza, és felmerül, hogy az ő vagyonnyilatkozatukat is hozzák nyilvánosságra. Az pedig végképp

képtelenségnek tűnik, hogy ne csak a jövedelmek és vagyonok forrásáról kelljen nyilvános nyilatkozatot tenni, de arról is, hogy mire költi az ember a pénzét.

Ez már végképp olyan személyes adat, amely sem az államra, sem a nyilvánosságra nem tartozik. Csínján kellene az ilyesmivel bánni.

Már csak azért is, mert nemcsak hozzátartozók vannak, de barátok is. Ismerünk, ugyebár, példát arra, hogy valakinek a vagyonnyilatkozata szerint semmi megtakarítása nincs, viszont barátjának rohamosan növekvő vagyonáról széles körben feltételezik, hogy valójában az övé.

Akárhogy terjesztik is ki a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget, ezt nem tudja megakadályozni.
Igazából az a helyzet: olyan társadalomban, ahol létezik a szégyen és működik a megszégyenülés, ott a viszonylag egyszerű, a személyes adatok fölötti rendelkezést csak a legszükségesebb mértékben korlátozó vagyonnyilatkozat is elegendő. Ahol pedig a szégyen ismeretlen, ahol nincs megszégyenülés, ott semmiféle vagyonnyilatkozati megoldás sem segít. Ez a helyzet ma Magyarországon.

A parlamenti ellenzék csődje

Nem értem. A Fidesz a múlt év végén úgy módosította az országgyűlési törvényt és a házszabályról szóló országgyűlési határozatot, hogy korlátozza az országgyűlési képviselők belépését a közintézményekbe, és keményebben bünteti az országgyűlési szabályok megsértését, az ülésteremben szervezett demonstrációkat, figyelemfelhívó akciókat. Mindezt elnevezték „szájzártörvénynek” (hogy miért annak, azt nem tudom, de mindegy), és megfelelő tiltakozó akciót helyeztek ellene kilátásba.

Megismétlem, amit már korábban is leírtam itt: alkotmányosan elfogadhatatlannak tartom, hogy a parlamenti többség rendszeresen tiszteletdíj-elvonással büntesse a parlamenti kisebbséghez tartozó képviselőket.

Minden olyan üléstermi akciót, amely nem akadályozza a parlamenti működést, a többségnek el kell viselnie.
Hadházy Ákos tiltakozó akciói például nem akadályozzák. Ha a választók nem tartják indokoltnak az ilyen akciót, elfordulnak a végrehajtójától. Ha nem fordulnak el tőle, az azt jelenti, hogy indokoltnak tartották. Elfogadhatatlan, ha ezért Kövér László illetve a fideszes többség az ilyesmiért bárkit bármilyen módon megbüntet.

Van tehát mi ellen tiltakozni.

Javasoltam is adekvát tiltakozási formát. A kormánytöbbség viselkedése ellentétes a parlamenti működés lényegével, többség és kisebbség partnerségével, a parlamentet a maga birtokának tekinti. Erre az lenne a méltó válasz, ha az ellenzékiek lemondanának minden parlamenti és bizottsági tisztségről, nem vállalva társfelelősséget azért, ami a parlamentben – a plenáris üléseken és a bizottságokban – folyik. Nem fosztaná ez meg a képviselőket semmiféle olyan lehetőségtől, hogy a plenáris ülésen és a bizottságokban felszólalva és szavazva kifejezésre juttassák a kormányétól eltérő álláspontjukat, kifejezésre juttassák választóik akaratát.
Az ellenzékiek pont az ellenkezője mellett döntöttek. Ma a napirend előtti felszólalások után kivonultak a parlamentből, nem tették fel kérdéseiket, nem mondták el interpellációikat. Parlamenti és bizottsági tisztségeiket persze megtartják. Mi ennek az értelme?
Két hónap szünet után ült ma össze az Országgyűlés.

Rengeteg dolog történt e két hónap alatt, amivel kapcsolatban olyan kérdéseket tehettek volna fel, amelyekkel megszégyeníthetik a minisztereket, államtitkárokat, és rajtuk keresztül az egész Fideszt. Éppen erről mondtak le. Mire jó ez? Nem értem.

Még valami. Megírtam tegnap, hogy mi mindent hazudott össze Orbán az „évértékelő” beszédében. (Nem mindent, csak a hét legfontosabbat.)

Mint legotrombább hazugságot jellemeztem, hogy azt volt képe állítani Soros Györgyről, hogy háromszor is megpróbálta kifosztani Magyarországot. Egyik, általa felhozott eset sem Magyarország kifosztásáról, hanem az országnak illetve Európának nyújtott segítség szándékáról szólt.

Ma azután a napirend előtti hozzászólók érthető módon Orbán tegnapi beszédével foglalkoztak. (Nemcsak az ellenzékiek támadták a beszédet, a kormánypártiak is annak állításait ismételgették.) Helyesen tették az ellenzékiek, hogy leleplezték Orbán hamis állításait. Azt azonban nem tették helyesen, hogy nem utasították vissza a Soros elleni gyalázatos vádaskodást.

Erkölcsi kötelességük lett volna kiállni az ember mellett, aki rengeteget tett a szabad Magyarországért.

Nem emlékszem rá, hogy amióta ez a gyalázatos kampány folyik ellene, bárki bármikor kiállt volna mellette az Országgyűlésben. Igaz, az ilyen kiállással nem sok szavazatot lehet szerezni. Mégis, meg kellett volna tenniük. A Jobbiktól vagy az LMP-től nem várnék ilyesmit.
Gyurcsány Ferencre és Szabó Tímeára, akik egyébként kitűnő beszédet mondtak ma, és akikhez baráti kapcsolat fűz, kifejezetten neheztelek, amiért sem most, sem máskor nem tették meg.

Paródia

Azt mondják az úgynevezett elemzők, hogy Orbán beszédében az az újdonság, hogy klímaprogramot hirdetett. Amit elmondott, az valójában a klímaprogram paródiája.

Miért mondom ezt? Amit előadott, az javarészt olyasmit tartalmaz, amit a civilizált országok évek óta mondanak és csinálnak, részben még Magyarország is. A Ne szemetelj! feliratokra gyerekkoromból emlékszem, a faültetési programokra is („ültessetek fát, úttörők!”), napelemekkel már vagy egy évtizede tele vannak a német háztetők, és a pet-palackok és konzervdobozok visszaváltását is még akkor vezették ott be, amikor a zöldek a szociáldemokratákkal közösen kormányon voltak, annak pedig már tizenöt éve.
Klímapolitikán azt értjük, amikor a társadalom elfogad kellemetlen, költséges intézkedéseket is, hogy unokáink és az ő unokáik számára is élhető legyen a Föld. Orbán pontjai közül az ilyenek hiányoznak. Ilyen lenne például az egykori Gagarin Hőerőmű, ma Mátrai Erőmű bezárása, ő azonban erre nem hajlandó. Ilyen lenne, ha a napelem-program mellett végre újrakezdődne a szélenergiára alapuló áramtermelés terjesztése is, de erre sem hajlandó. Igaz, a szélkerekek zavarják azokat, akik közelében azokat felállítják, de ez is olyan áldozat, amit a jövő érdekében kell vállalni.

Orbán nem ezért tiltja a szélerőműveket, hanem mert nem akar konkurenciát kedves atomerőművének, Paks II-nek.

Azt állítja, hogy az atomenergia környezetkímélő, hiszen nem termel széndioxidot. Azt nem, kiégett fűtőelemeket viszont igen, és azok elhelyezésére továbbra sincs semmi elképzelés.
Igen, a megújulókkal termelt energia összességében lehet drágább, mint a fosszilis energiahordozók elégetésével termelt energia, legalábbis azonnal, és ez óhatatlanul többletkiadást jelent az emberek számára. Ez az, amit Orbán azzal a hamis állítással kerül meg, hogy az atomenergia majd olcsó lesz, mint ma Paks I árama, csakhogy Paks II árama bizonyosan sokkal drágább lesz, nem is beszélve a hitelek törlesztéséről és az atomszemét majdani elhelyezéséről. Minderről Orbán a maga úgynevezett klímaprogramjában hallgat.
Az eddigi reakciókból ítélve, az ellenzék sem tud ezzel mit kezdeni, talán mert ők sem mondják meg a választóknak, hogy ingyenlevest klímaügyben sem kínálhat senki.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK