Kezdőlap Blogolda

Blogolda

A Szakács majd megmondja

Zavarban vagyok, csak kapkodom a fejem. Szakács Árpád kétségtelenül elgondolkodtató írásban rántja le a leplet a regnáló hatalom nagy gonddal megrostált, választékos kulturális preferenciájáról, amely Fekete Péter cirkuszigazgató-kulturális államtitkártól a Szijjártónak oly kedves Kis Grofón és Majkán, valamint a Fekete Pákóra orgiázó egykori győri polgármesteren, Borkai Zsolton át Fásy Ádám mulatóskirályig ível, akinek maga Orbán Viktor kívánt fejléccel ellátott és miniszterelnöki kerekpecséttel nyomatékosított episztolájában mielőbbi felépülést. Mi tagadás, eléggé elrettentő összkép.

Eközben Szakács Árpád is lajstromba veszi a saját kulturális preferenciáit, Prohászka Ottokártól Mindszenty Józsefen át Csurka Istvánig vagy Molnár Tamás filozófusig, ami szintúgy markáns ízlésvilágról tesz tanúbizonyságot. Az, hogy közben L. Simon Lászlót, ezt a „milliárdos földesurat” Szakács nem tartja sem elegánsnak, sem úriembernek, aligha vitatható.

Én például sosem fogom elfelejteni azt a kulturális bizottsági ülést, ahol L. Simon elnöklete alatt alázták meg és nyírták ki Lovász László matematikust, az MTA akkori elnökét.

S hogy a kulturális seregszemle még teljesebb legyen, olvasom, hogy az EMMI-nek ad milliókért tanácsokat Takaró Mihály és Raffay Ernő. Mindkét tanácsadó zsidó-ügyekben kétségtelenül igen otthonosan mozog és imponáló magabiztossággal van jelen. Raffay Ernő például most majd biztos eligazítja Kásler Miklóst, hogy a kiegyezést követően hazánkba beérkezett migráns csapat miként „túrta ki a pozíciójából a magyarságot”, meg arról is ad tanácsot, hogy „egy idő után a zsidó migránsok, miután letelepednek, házat szereznek és állást szereznek”, milyen furfangos módon kezdik el magyarnak vallani magukat, s talán még arra is kitér, hogy hány százalék zsidó tevékenykedik a hazai sajtóban, ennélfogva nem véletlen, hogy

„a Fidesz most megcsinálta a maga nagyon kemény sajtóbirodalmát.

És gyalázzák az egész világon. Hát persze, mert tőlük vette el. Csak ezt soha senki semmikor nem mondja ki.” Ezek korszakos tanácsok lesznek a hasznos és pontos információkra éhes Kásler és apparátusa számára, mint ahogy Takaró jóvoltából hamarosan nyugvópontra kerülhet a magyarok millióit izgató metafizikai alapkérdés, hogy végül is Kertész Imre magyar volt-e, vagy sem, Spiró György embernek nevezhető-e a továbbiakban, vagy sem, Petri György a pokolra került-e, vagy sem, s sajtótörténetileg végre megnyugtatóan rendeződik a súlyos dilemma, hogy a Nyugat kis zsidó lapocska volt-e, avagy nagynak nevezhető migráns lap e hon makulátlanul tiszta nemzeti ritmusra ziháló kebelén.

Ám ha a fenti kérdésekre mégsem találnák meg a végső megoldást, biztos vagyok abban, hogy Szakács Árpád a megnyugtató válasz érdekében készségesen besegít majd.

Gábor György

Foszlányaim… VII.

0

Számomra Jakab Péter a paraszt prolit játssza parlamenti megszólalásaiban, ami pont ugyanolyan populista kommunikációs fogás, mint amit a Fidesz populistái nap, mint nap tesznek.

Népszerűséghajhászas féligazságokból. Igaz, ezt hatásosan, sőt hatékonyan csinálja. Ettől azonban még nem lesz politikus, nem csak a szükséges tudás, műveltség, széleslátókörűség és az éleslátás előre tervezési képessége hiányzik belőle, hanem a hallgatni tudás bölcsessége is, márpedig enélkül csupán egy törekvő populista marad…aki, ha miniszterelnök-jelöltté avanzsál hát mentse meg az ellenzéket a Mindenható. És szavazzon rá ő.

Spiriturizmus – 2014/06/10

Elmúlt pünkösd és újra csendes Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak egyaránt; székely, csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok. Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak a búcsújárás képei, a misék üzenetei, a résztvevők gondolatai, véleménye.

Ha eredetileg a zarándoklat értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent” megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban való tisztázására használják.

Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal, hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni, hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt.”

A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti, a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus) csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre vadász.

Amióta tömegessé, ökumenikussá, és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is teszi a jelenséget.

A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat, dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ez a bűnbocsánatot jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió minden mozzanata, eredetileg ezért történt.

Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés” és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat. A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert

a katolicizmus „egyetemességét” helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel,

nemzeti szimbolikát és retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél; a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása, és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik.

Azt mondja a főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket és magyarságukat ne válasszák szét: “Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!).

Az egyetemes szentség, a búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik meg/használják ki.

A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását – az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak, fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben  elmaradhatatlan kütyüikkel.

A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt.

A kifejezést Vitos Botond fiatal szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta, lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével, illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának értékelésére.

Nem tartom szerencsés választásnak azt a bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának választottak:

„Boldog a méh, amely téged hordozott”.

A (sűrűn vitatott) szűzen fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás, „ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”, és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában – azt csak a főesperes mondhatná meg.

Megítélésem szerint Baudrillard híres Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett: „azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland … Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben … ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and Simulation, 1994).

Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított, hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a nemzeti együvétartozás felmutatására:

úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az “valóságos” lenne.

Lánczi rektor esete a tisztességgel

Lánczi András Karácsony Gergely által felhatalmazva érezte magát, hogy beszámoljon a főpolgármester PhD tanulmányairól.

Én pályám kezdete óta egyetemen tanítok, szinte minden létező helyzettel találkoztam már. Csak zárójelben mondom: nemrég köszönt el az egyik legtehetségesebb hallgatóm, mert felnőttként olyan gondjai akadtak, amelyek meggátolták abban, hogy folytassa egyetemi tanulmányait.

Lánczi Andrásban, ha volna egy parányi intelligencia, egy parányi tisztesség és egy parányi ismeret saját hivatásának alapjairól, sosem tett volna ilyet, még akkor sem, ha Karácsony Gergely erre külön felszólítja őt.

Egy tanár, legyen az oktatás bármely szintjén, nem teheti meg, hogy kibeszéli tanítványát a nagy nyilvánosság előtt, s kiváltképp nem használhatja fel politikai célokra az információkat, bármik legyenek is azok.

Szöges ellentétben azzal, amit most Lánczi rektor művelt. Ahogy a gyóntatófülkében elhangzottak is titkot képeznek, az orvosi rendelőben, vagy az ügyvédi irodában mondottak is, ugyanígy az oktatási intézményekben történtek sem válhatnak közüggyé, s főként nem ócska politikai célból. Vicces lesz, ugye, ha az orvos a pácienséről megtudja, hogy neki nem tetsző politikai pártnak dolgozik, azonmód publikálja valamelyik napilapban betegének minden baját, töviről hegyire, aprólékosan taglalva a legszenzitívebb részleteket. Vagy ugyanezt teszi majd az ügyvéd. Vagy a tanár, aki elmondja, hogy a Gyurcsány gyerek olyan szarul szolmizált, hogy berepedt tőle a füle; hogy Dobrev politechnikából rémes volt, szabás-varráson főzős kötényke helyett tizenhat személyes katonai sátrat hozott össze; hogy

Németh Szilárdka még tizenhét évesen is az ujjain adott össze, s a kettő meg kettő mindig nyolc volt nála; hogy Deutsch Tamás csak azért ment át a vizsgáin, mert odaszóltak a tanszékre, hogy ő lesz a sportminiszter, pedig lófaszt sem tudott a római jogból;

hogy a Hiller is hiába jön a latinjával, sokszor rosszul deklinált; hogy a Varga Judit csak azért ment át nemzetközi jogból, mert semmit sem tudott ugyan, de a professzor foci rajongó volt, s elkápráztatta őt a hallgató hölgy a dekázó képességével.

És ha eddig nem, hát most fogalmat alkothatunk arról, milyen rektorok és milyen kuratóriumok várhatók a jövőben, miután a Fidesz az ország majd’ minden egyetemét saját alapítványaiba mentette át.

Szerintem Lánczi már szervezi az egyetemén a besúgó- és jelentő hálózatát, hogy azokra is ráláthasson, akik megúszták Lánczi rektor óráit.

Végezetül Lánczi rektor tesz egy hatalmas felfedezést (nem hiába rektor ő), mégpedig azt, hogy a kommunista évek máig érzékelhető hatása, hogy még az egyetemeken is nagyon rossz az idegen nyelvek ismerete. Eddig ez beszarás! Majd levonja a konklúziót: „Kezdjük az alapoknál, különben az idegen nyelvekkel sem fog menni.”

Nem tudom, hogy Lánczi rektornak feltűnt-e, hogy az övéi lassan 12 éve vannak hatalmon (nem is akármilyen módon). Nyilván ugyanezzel a döbbenetesen újszerű tapasztalattal már rendelkezett 12 évvel ezelőtt is. Vajon miért nem akkor mondta azt, hogy drága, egyetlen, édes, kedves Viktorom, te is eléggé szarul beszéled az angolt, hihetetlenül komikus alaphibákkal, úgyhogy azt tanácsolom, ne kötelezően választható hittan és/vagy erkölcstan legyen az iskolákban, sokra mennek azzal, hanem nyelvoktatás és nyelvoktatás és nyelvoktatás, mert magyarul már Hegyeshalom és Záhony között sem boldogulhatnak a következő generációk.

Ha ezt mondta volt, akkor nem szóltam semmit. De ha nem mondta, akkor újfent tisztességtelen, gyáva és számító, mert csak akkor jön ezzel elő, amikor a sanda politikai érdekek úgy kívánják.

Végezetül:

emlékszik valaki arra, hogy tavaly, amikor a Fidesz úgy döntött, hogy az egyetemi diplomához nem szükséges nyelvvizsgát letenni, Lánczi rektor felhevülten ordított vagy tiltakozott volna? Mert ha igen, egy szót sem szóltam.

Ha azonban mégsem, akkor megerősítem, hogy Lánczi nem is annyira egyetemi oktatónak való, sokkal inkább politikai komisszárnak.

Gábor György

A belső hang esete a védelmező combozókéssel

Nemrég írtam itt azokról a bizonyos „belső hangokról”, amelyre a legelvetemültebb gyilkosok, gazemberek szeretnek hivatkozni. A démonról, a bentről megszólaló, felbujtó, sötét hangról, amely gyilkossá tette Macbeth-et, Raszkolnyikovot, s a történelem során megannyi mást.

Csakhogy ezek a hangok a mi hangjaink. Az a késsel támadó aljas gazember, aki egy autóbuszon megtámadott egy nőt annak SZFE-s szájmaszkja miatt, ugyanazokat a szavakat és indokokat mondta vissza a támadás okaként, amelyeket néhány nappal a támadást megelőzően hallott hozzá hasonló alakoktól, akik a keresztény-nemzeti-kormánypárti televízió keresztény-nemzeti-kormánypárti műsorában az eligazító belső hang szerepét töltötték be a történetben: a késes támadó „ótvar közösséget” emlegetett és a hatalom külső hangjaként megfizetett és jól tartott beszélgető partnerek is „ótvar szektaként” nevezték meg azt a közösséget, amellyel szemben

„nekünk itt könyörtelennek kell lennünk és azt kell mondani ennek a szektának, hogy takarodjatok.

Elég volt belőletek”, mondta a tévédaimón, s a „combozó kés” „külsővé tette”, „vita activá”-ba fordította a tévés belső hangok „vita contemplativá”-ját.

A minap pedig Kálmán Olga lefejezéséről, családjának kiirtásáról és felgyújtásáról imagináló, nyilvánvalóan keresztény-nemzeti-kormányhű honpolgár arról számolt be, hogy – feltételezhetően ő is megannyi belső hang következtében – „iszonyatosan, minden elképzelést felülmúlóan gyűlölöm a baloldalt”, s hogy most mégsem nyúlt a maga „combozó kése” után, annak nem az volt az oka, hogy kicsorbult az éle, hanem az, hogy legutóbb akkor kezdett el dünnyögni benne a belső hang, amikor odakint épp rendőrök tartózkodtak. Amúgy, ha épp nincs „combozó kés” olyankor fejsze is megteszi, s ha információ szükségeltetik annak szakszerű, gyors és pontos használatáról, Orbánon vagy Szijjártón keresztül könnyen elvezet az út az azeri baltás szakemberig, de ugyancsak Orbán és Szijjártó segítségével juthatunk el a kínai keresztény- és ujgur-üldözők módszereinek feltérképezéséig és házilagos használatáig.

Egy évvel a választás előtt fortissimo ordít a belső hang.

Az egyik keresztény csatorna rádióstévésmindenese „nyilvános hisztit csapó”, „hisztiző úrinőként” emleget egy politikust,

s bőrét és dekoltázsát felemlegetve egycsapásra hangot ad az önmagát bizsergető hímlöttyös hormonjainak, s még a politikus fizetését is szóba hozva felvonultatja, milyen a frusztrált és pitiáner irigységgé és a szomszéd tehenének pusztulását kívánó ismert hazai bölcsesség belső hangjává tett zúgolódás, a másik, ugyancsak a fenti keresztény csatornát szolgáló tévésrádiósmindenes pedig Arisztotelész és Linné után új állatrendszertant állít fel, a neki nem tetsző vitapartnerét a „gyáva féreg” és a „hazug disznó” rendszertani csoportba belebensőhangozva.

Igen kifejező volt a Kálmán Olga ellen felvonulni és hadba állni kész honfiú, aki elmondta, hogy

Kálmán Olga annyit támadta Orbán Viktort, hogy ezért szándékozott ő a bárddal vagy a pallossal történő lefejezés hagyományos, avagy a nyaktiló (guillotine) modernebb eszköztárával fellépni ellene.

Miután nem tudni arról, hogy Kálmán Olga szintén készült-e Orbán Viktor és családja lefejezésére, okkal feltételezhető, hogy az illető honpolgár mind szemantikailag, mind szintaktikailag alaposan félreértette a vita, a diszkusszió vagy a kritika valóságos súlyát és elengedhetetlen szerepét.

Nem tetsző politikai véleménynyilvánítás, s a munkában edzett szorgos kéz máris a combozó kés, a pallos vagy a nyaktiló után kap, avagy a vita a nagy lópikula nevű semmiről esetén gőgöske pökhendiséggel (pedig számtalan ok lenne a szerénységre) frusztrált, irigy, vagy a pianissimo állapotába került hormonháztartása okán a fogak léckerítésén át azonmód nyilvánosan hisztiző, nagypofájú úrinőt, továbbá férget és disznót böffent fel.

Pedig a vita, a polémia, a diszkusszió a zsidó-keresztény kultúrkörön belül (s tegyük hozzá: kifejezetten ott!) tradicionálisnak, s intellektuális tevékenységnek volt mondható (már akinek futotta erre), hasonlóképp a görögök óta az irónia és az önirónia (már ha egyáltalán akadt erre képesség), csakhogy az ország mentális állapota, szellemi és morális nihilje mára riasztóvá vált.

Van még egy év a választásig.

Nem kellene ezt az őrjöngést csendben befejezni? A nagy önmegvalósításokat más közegbe áthelyezni?

De ha nem, akkor viszont aligha kifizetődő erre a célra kiválasztott egyes személyek meggyalázásával és lemészárlásával vacakolni. Ma már egészen biztosan elő lehet állítani házilagosan készített atombombát vagy kiskertből indítható ballisztikus rakétát.

Minek elaprózni mindent? Ennek az országnak már úgyis mindegy.

Reménykedjünk a dédunokáinkban!

Gábor György

Gerinc nélküli sikerek

Nagyok az erőfeszítések, hogy a sikert sikerre halmozó Orbán-rendszer a kultúra felülről irányított, szelíden agresszív, szisztematikus átfarigcsálásával végre Orbán-korszakká magasztosuljon. Ennek két kötelező lépcsejét köszönthettük az elmúlt egy-két nap híreire bukkanva.

Mindjárt az első hír hallatán meg kell állapítanunk, hogy Marlon Brandónak viszonylag könnyű dolga volt, amikor a Keresztapa forgatásához kapott egy speciális protézist, hogy buldogszerű kinézete legyen.

De Rudolf Péternek már tíz kilót kellett magára szednie Török Ferenc 1945 c. filmjéhez. És ez még semmi! Hegedűs D. Géza húsz kilót volt kénytelen hízni Szász János A hentes, a kurva és a félszemű c. filmjének szerepéért.

Mindez azért jutott most az eszembe, mert olvasom, hogy Gyurcsány Ferencről és a 2006-os eseményekről készül egy film, hála az egészen kiváló Kálomista Gábor producernek, állítólag 800 milliós büdzséből.

Biztos vagyok abban, hogy remek produkció lesz: a méltán világhírű magyar dokumentarista hagyományhoz hűen történetileg hiteles, finoman árnyalt, ízléses és elegáns, megvilágosító erejű, differenciált látásmódról tanúskodó, minden ócska propagandisztikus eszköz elől megvetéssel elzárkózó, s az aktuálpolitikai elvárásokat méltósággal kizáró, magasan kvalifikált alkotás.

A hozzáadott értékből – reményeim szerint – tán még a Magyarságkutató Intézet neves szakértői is kiveszik a részüket.

Alig várom már!

Mint ahogy már most várom izgatottan a tizenöt év múlva leforgatandó filmet Orbán Viktor tizenkét esztendejéről, amelynek persze az addigra kisnyugdíjas Kálomista Gábor bácsi helyett minden bizonnyal már más lesz a producere.

A fenti példák nyomán egészen biztosan lehet majd találni színészt, aki Orbán Viktor alakításáért akár plusz harminc kilót is képes lesz magára venni.

De azt még nehezen tudom elképzelni, ki lesz az a színész, aki a hiteles megjelenítésért hajlandó lesz a forgatásra kioperáltatni a gerincét.

A mai kulturális hír szerint újabb mérföldkő szülésén vajúdik a NER tündökletes fényességességgel ragyogó csillagösvényes égboltján a pogánysággal egyesített nemzeti kereszténység (továbbiakban Christopaganos) sumér-szittya csodaszarvassal hímzett, s pártus herceggel ékített, bálványfaragó, táltos, sámándobos, transzpszichedelikus, halottlátó, a hőn áhított Orbán-korszakot megképző falvédő civilizáció: tudniillik, mint olvasom, a nyáron megnyitja kapuit a Szőcs Géza Magyar Történelmi Színház, amely a Szőcs Géza Nemzeti Lovaskultúra Központ online tartalmaival a magyar kultúrát és a tradíciókat kívánja népszerűsíteni, valamint a Simonpusztai Nemzeti Lovas és Hagyományőrző Egyesülettel vállvetve változatos programokkal készül az év hátralevő részére.

A hír értelmezésében némileg zavart okozott bennem, hogy jóllehet színházról van szó, ráadásul új színházról, továbbá egy Lovas Hagyományőrző Egyesületről, mégsem látom sehol Vidnyánszky nevét, de még egy szimpla tüzér ezredest sem sodor felénk a szeszélyes tavaszi széljárás,

aki – für alle Fälle – jól beijeszthetné a világ összes Hagyományőrző Egyesületét, hogy ők majd csak akkor hagyományőrízhetnek, ha erre megkapják a Magyar Nemzeti Hagyományőrző Egyesület akkreditációját és licencét, mellé Szarvas József méltán elhíresült dákóját, valamint azt, hogy az SZFE korábbi rektora által egy kissé használtnak ítélt WC-papírra lefektetett, s a hivatalos teendőket tartalmazó jegyzőkönyvet mielőbb vezessék át a Nílus deltájánál termő papiruszsásból előállított papiruszra, hogy Szarka kancellárnak is módjában álljon úgy tisztálkodnia, ahogy neki tetszik.

De feltétlen jó hír, hogy a tervezett „történelmi témájú családi darabok” mellett felbukkan a Lovas Mikulás-ünnepség sokat sejtető és bizsergetően kecsegtető tematikája. Lovas Mikulás-ünnepség! Ilyen állat nincs is, mondhatnánk, s ezt látszik igazolni Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve, amelynek bevezetőjében Borges azt írja, hogy a gyerekek szeretik látogatni az állatkerteket, ahol a gyerek „olyan élő állatokat lát, mint még soha: jaguárt, keselyűt, bölényt, és – ami a legkülönösebb – zsiráfot is. Először találkozik az állatvilág elképesztő gazdagságával, és lenyűgözi a látvány, holott meg is riaszthatná vagy rettenthetné…

Természetesen tagadhatjuk a valóságot.

Azt is állíthatjuk, hogy azok a gyerekek, akiket egyszer váratlanul elvittek az állatkertbe, húsz év múlva neurotikusok lesznek…” (Borges: Képzelt lények könyve, Bp. Helikon Kiadó, 1988. 5. Fordította: Scholz László)

Miután a Legenda aurea egyetlen helyen sem számol be arról, hogy a Mikulás, azaz Myrai Szent Miklós lóháton közlekedett volna, vagy a csodáit vágtatás közben abszolválta volna, föl a háztetőn, egészen a kéménynyílásig, zabla nélkül, esetleg hátrafelé nyilazva az ablakok felé, s ha netán a megjelenített lovak

A pozsonyi csata c. filmben megcsodált, jókora szarvakkal ellátott szkíta tér- és időutazásból elevenednének meg, mindjárt lenne remény arra, amit Borges méltán hiányolt: NER-neurózisban szenvedő gyerekek nagyszámú előállítására.

És a rénszarvashoz szokott gyerekek az Orbán-korszaknak köszönhetően máris eszükbe véshetik egy életre, hogy igenis, a világ eme táján minden állat létezik: a magyar lovasnomád múlttal összevegyült Szent Miklós, a barommal szimbiózisba lépett majom, s a sok marha, aki saját idiotizmusának kielégítésére szarkaként lopja a köz vagyonát.

Gábor György

Hullarablás ATV módra

Akkor most képzeljük el azt a helyzetet, hogy kétszer szabálytalanul, a startpisztoly eldördülése előtt kiugrom a startvonalról a 100 m-es síkfutás olimpiai döntőjében, amiért – a szabályok szellemében teljes joggal – kizárnak a további versenyből, ám én ezt követően azt kérvényezem, hogy ideiglenesen, mondjuk fél évre viszont adják nekem az olimpiai aranyérmet, s mindazt, ami vele jár. És bár „ideiglenesen”, de megkapom.

Szóval: elképzelhető?

Súlyos kényszerképzet fennállása esetén minden további nélkül, továbbá akkor, ha az olimpiai játékokat Magyarország rendezi, s a 100 m-es síkfutás döntőjének lebonyolítója a Médiatanács.

Történt ugyanis, hogy a Klubrádiótól (meggyőződésem szerint törvénytelenül) elvett frekvenciát, vagyis az aranyérmet „ideiglenesen” az a Spirit FM kapja meg, amelyet szabálytalanságért?, formailag vagy tartalmilag hibás pályázatáért?, a pályázat szakszerűtlenségéért, nívótlanságáért?, valamilyen összeférhetetlenségért?, ki tudja, miért, mindenesetre a nagyérdemű Médiatanács kizárt a pályázatból.

Most viszont a Médiatanács bejelentette, hogy a Spirit FM kérésére május 3. és október 29. között, nincs akadálya annak, hogy „ideiglenesen”, azaz „átmeneti időre” birtokba vehessék a frekvenciát”, s azt megkaphassa az ATV-csoporthoz tartozó Spirit FM.

Két eset lehetséges: az egyik az, hogy az ATV-csoport törvényesnek tartja a Médiatanács Klubrádióval szembeni eljárását, s ezért ül be minden skrupulus nélkül a helyébe. Ha így van, azt az ATV-csoportnak – félreértéseket elkerülendő – érdemes és szükséges lenne nyíltan deklarálnia, mondjuk az ATV legnézettebb műsorában.

A másik lehetőség, hogy az ATV-csoport nem tesz eleget ama – minimális – elvárásnak, amit jobb helyeken erkölcsi kötelességként szokás emlegetni. Ugyanis az adott helyzetben, amikor ráadásul még perek folynak a Médiatanács döntésével szemben annak jogszerűségét eldöntendő, vagyis amikor még – alaphangon fogalmazva – nem derült ki megnyugtatóan, hogy törvényes vagy törvénytelen volt-e az eljárás (szerintem az utóbbi, de nem vagyok én bíróság), nem ülök be másnak a helyébe, kiváltképp, hogy maradtak még súlyosnak tűnő kérdések.

Ez így semmi más, mint vagy hullarablás, ám úgy, hogy közben még a tiszteletre méltó megboldogult, azaz a Klubrádió teljes testi mivoltában itt jár-kel közöttünk; vagy azokra az időkre emlékeztető eljárás, amikor az elhurcoltak vagyonára lehetett pályázni (és persze pályáztak is, lakásra, eszcájgra, képekre, szőnyegekre, télikabátra, mindenre, ami csak vihető volt); vagy markecolás (az ellehetetlenített állapotba juttatott alany kifosztása), de akár így, akár úgy, nagyvonalú alibi biztosítása részben a Fidesz, részben a Médiatanács számára, amely utóbbinak legfőbb célja (kár itt minden mellébeszélés, csűrés-csavarás), hogy

a Klubrádió legyen minél inkább visszaszorítva a választások előtt.

Nem a politikusoknak üzenem, nekik szakmai kötelességük, hanem az ATV-be még mindig bejáró megmondó embereknek: ha nem volna meg Julien Benda Az írástudók árulása c. könyve Babits Mihály kiváló esszéjével egy kötetbe rendezve, antikváriumban beszerezhető.

Gábor György

Orbán, a tahó

Ami a rezidensek leinasozását illeti, azért szép lassan mondjuk már ki, hogy Orbán egy félművelt tahó. Süvít a paliról: ahhoz szokott hozzá, hogy bábuként tologathatja az embereit, s önmagán, családján és strómanjain kívül szarba sem vesz senkit.

Ezek a rezidensek – a szolgák – ötszázszor többet tanultak és dolgoztak életükben, mint a Dubajba röpködő, Zuckerbergnél okosabb, amúgy megszólalásai alapján enyhén retardáltnak tűnő gázszerelő, Orbán vagyonának tartótisztje. Ha az ország Döbrögije azt hiszi, hogy ezzel az inasozással megint mondott valami nagyon vicceset, szotyolaköpködősen-pálinkázósan-sok kislányt meglövő fehérvári huszárosan-hellóröfisen-kolbásztöltősen-asszonyságosan népszerűt, akkor ezzel már csak saját, legkitartóbb és leghűségesebb szektatagjait tudja lázba hozni és elszórakoztatni, azokat, akik ab ovo gyűlölik az egyetemet végzett értelmiségieket, frusztráltakká válnak tőlük, s annak örülnek, ha a hülye, szemüveges, romkocsmákban mélázó könyvmolyokat időnként a Döbrögi, sunyin, gyáván, aljas módon, hátulról jól seggbe rúgja, aztán röhögve körülnéz, és várja az elismerést.

Mert ő a főnök, neki szabad.

Szeretném elhessenteni a jókedvét: ezek az inasnak nevezett rezidensek (ez az ő nevük, még akkor is, ha nem áll a szájára ennek a tahónak), szóval ezek az inasok Munkácsy Ásító inasához hasonlóan ásítoznak és röhögnek rajta, épp úgy, ahogy mi röhögtünk az akkori Döbrögiken. És ne gondolja senki, hogy egy Komócsin-Döbrögi vagy egy Orbán-Döbrögi között oly nagy lenne a különbség.

A francokat!

Az imént felhívott tanszékünk legifjabb oktatója, aki tanít, s közben tehetséges doktorandaként végzi a doktori iskolát. Azt kérdezte tőlem, hogy mondd, Gyuri, ha én tanársegéd vagyok, akkor Orbán észjárása szerint szolga lennék?
Szélesen vett családomban épp akad egy rezidens, aki ezekben a percekben egy kórházban küzd az emberek életéért.
Két tehetséges, képzett, okos és becsületes fiatalember. Nem szolgák, nem inasok, nem az alpári gúny tárgyai: nem lopnak, nem tagjai semmilyen bűnszövetkezetnek, nincs jachtkikötőjük a Balatonnál, sem 20 milliós órájuk a kis kacsójukon, s nem tudom, hogy mennyire képesek saját lábukon megállni, de ha az ország miniszterelnöke a minimális tiszteletet nem képes megadni, mert erre ő ab ovo, eredendő tahóságából fakadóan képtelen, akkor ne csodálkozzon azon, hogy ezek az inasok és szolgák, ezek a romkocsmákban merengők szépen, annak rendje és módja szerint mielőbb elhúznak innen valahová.
Például angol nyelvterületre, ahol a miniszterelnököt prime ministernek, legelső miniszternek nevezik, vagyis a nép legelső szolgájának.
Döbrögi meg maradhat egyedül, a saját szektájával.
Gábor György

Herczeg Ferenc és Wass Albert igen, Ottlik Géza és Kertész Imre nem

Nézem az új magyar érettségi témák tervezetét. Annyi mindenesetre kiderülni látszik, hogy Herczeg Ferenc vagy Wass Albert bekerült az irodalmi tételek közé, Ottlik Géza és Kertész Imre azonban kimaradt.

Én most nem mennék bele esztétikai-irodalomelméleti eszmefuttatásba, jóllehet van véleményem, de a fenti szempontokat képviseljék a szakemberek, irodalom- és eszmetörténészek, valamint a Magyartanárok Egyesülete, amelynek – bizonyára véletlenül – nem küldték el a tervezetet.
Bennem csak az a historikus múltkép jelenik meg, amikor Wass Albert 1944-ben közzéteszi a minősíthetetlen (vagy inkább minősíthető) antiszemita irományát, a Patkányok honfoglalását, ugyanabban az évben, amikor Kertész Imre Auschwitz felé zötykölődik a marhavagonban.

Meg eszembe jut, hogy míg Wass Albert kétszer is megkapta a németektől a vaskeresztet, addig Kertész Imre – igaz, csak egyszer, de azt tartós használatra szánva – a sárga csillagot.

És ha már Herczeg Ferenc, eszembe jut a Kék róka című legnagyobb színpadi sikere, amelynek elhíresült alapkérdése: „Járt-e Cecile a Török utcában?”
A rejtélyt ne fedjük fel, ám az biztos, hogy Kertész Imre járt Auschwitzban és a szélsőségesen judeofób Wass Albert 1945-öt követően számtalan újnyilas-hungarista szerkesztőségben és bajtársi-baráti társaságban.

Mindenesetre Takaró Mihály korszakos jelentőségű irodalomtörténeti eszmefuttatását látszik visszaigazolni az Orbán-rezsim, hogy tudniillik Kertész Imre nem volt magyar, Spiró György nehezen nevezhető embernek, Petri György valószínűleg – így a tudós irodalmár – a pokolra kerül, s a Nyugat nem más, mint egy kis zsidó lapocska.

Fogalmam sincs, hogy az Orbán-kabinet hogyan teljesítene a magyar irodalmi érettségin, de hogy történelemből miként, azt már mindannyian láthatjuk.
Gábor György

Nem olyan buta, mint amilyen gonosz

Nem oly rég egy önmagáról nem megfeledkező, hanem önmagára teljes mértékben ráeszmélő figura (Bencsik András az ő neve) a tőle telhető legeslegintellektuálisabb érvként, hosszas gondolkodás után azt hozta fel egy ellenzéki parlamenti képviselőnő ellenében, hogy az illető amilyen ronda, olyan gonosz is.

A vita tehát az ezekben a körökben megszokott módon intellektuálisan szublimálódott és a tiszta libidó elfojtódott, épp olyan módon, ahogy az ilyen árulkodó mondatokat az a bizonyos bécsi doktor rendre analizálta. Vagyis ne tekintsük ezt a Bencsiket elhamarkodottan leépült agyú gonosz alaknak (helyesebben ne ezért tekintsük annak), tekintsük ezt az önmagából kirázott mondatot nemi vágya elfojtásának szexuális gátlásokhoz és neurózishoz vezető manifesztációjának, nárcisztikus énlibidónak, regressziónak, a gyermek „polimorf perverziójának”, amelynek még nem célja a genitális kapcsolat, csak a kényszeres kimondás szükséglete, vesd össze: kaki, pisi etc.
Ám sokkal érdekesebb, hogy ez a Bencsik, mint főszerkesztő-Superego a tudattalanjának sötétségéből megrendelt egy cikket egyik beosztottjától, ami el is készült, bizonyítandó a főszerkesztő-Superego igazát. Az internet legsötétebb bugyraiból előhalászott irományok nyomán és azokra hivatkozva aztán a beosztott elkészítette a cikket, amely szellemi gazdagságában és színvonalában alig múlja alul az eugenika egykori tudományos eredményeit. A cikkben olvasható például, hogy a „tipikus női arcvonású” női politikusok inkább republikánusok, mint a nemileg kétes vagy férfias arcvonású nőtársaik. Minél kevésbé nőies egy nő, annál valószínűbb, hogy demokrata párti szavazó.” Aztán az is, hogy „Minél jobban néz ki valaki, annál nagyobb a valószínűsége, hogy önmagát konzervatívnak tekinti. Tehát mind a jobboldali politikusok, mind a követőik „hajlamosak fizikailag vonzóbbak” lenni.
S ha ennyi jó kevés, még megtudható a publintásból, hogy „a konzervatívok azért boldogabbak a liberálisoknál, mert „racionalizálják (vagyis észszerű érvekkel magyarázzák) a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket”. Továbbá:

„A konzervatívok egyértelműen boldogabbak, mint a liberálisok, de mindnyájuk közül legboldogabbak a legszélsőségesebb politikai nézeteket vallók.”

Továbbá: „a jobboldaliak nagyobb valószínűséggel elégedettek a szexuális életükkel.” (Speciel nekem nincs okom panaszra – G.Gy.) Továbbá: „Egyáltalán nem meglepő módon a fizikailag erősebb férfiak inkább jobboldaliak, míg a gyöngébbek hajlamosabbak a gondviselő állam és a vagyon-újraelosztás, vagyis a fiskális fosztogatás támogatására – akárcsak a nők.” Továbbá: „A konzervatívok nagyobb önuralmat képesek tanúsítani a liberálisoknál, ezért sikeresebbek például a fogyókúrázásban is.”
Végül az alábbiakkal záródik a sumero-hun-magyar-kontinuitás-historológico-szexuálpolitológico-Jézusnemvoltzsidó-eugenikai alapvetés:
„Összegzésül, tudományos tényszerűséggel leszögezhető, hogy a balliberális oldal nő politikusai és női szavazói – finoman szólva – kevésbé nőiesek politikai riválisaiknál, férfi társaik pedig rosszabb megjelenésűek, férfi szavazóik alacsonyabbak, gyöngébb fizikumúak és fiatal nő társaikhoz hasonlóan potyalesőbbek, általánosságban is kevésbé boldogok és kevésbé elégedettek a szexuális életükkel, sikertelenebbek a párkeresésben, kevésbé egészségesek, kevésbé intelligensek, viszont kövérebbek és hisztérikusabbak, ráadásul a pszichéjük sincs teljesen rendben. Így minden okuk megvan rá, hogy gonoszak is legyenek. Az ellenkezője lenne meglepő. Bencsik András tehát fején találta a szöget, amint azt a tudomány egyértelműen bebizonyította.”
Írja mindezt egy Gazdag István nevű elnyomott tudattalan.
Megint sokat tanultunk. Bennem például megszólalt az a régi bon mot, ami a maga módján igyekezett kiröhögni az eugenika gigászi eredményeit. Így szólt:

Az igazi náci délceg, mint Goebbels, szőke, mint Hitler és snájdig, mint Göring.

Nekem már csak két megjegyzésem volna: az egyik az, hogy mikor jön létre az Orrvizsgáló Operatív Törzs, s milyen felületen kell orrméricskélésre regisztrálnunk?
Másrészt biztosan jól meggondolta a tudós szerző és a Superego főszerkesztő a cikk azon állítását, miszerint „szignifikáns genetikai kapcsolat van a testmagasság és az IQ-szint között, minél magasabb valaki, általában annál intelligensebb is.” Nem lesz ebből bajuk jó egy évvel a 2022-es választások előtt? Muszáj nekik ennyire határozottan és a tudomány legújabb vívmányaira támaszkodva állást foglalniuk már a választási kampány legelején?
Gábor György

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK