Meghalt Nádas Péter, a magyar irodalom egyik legnagyobb, nemzetközileg is számon tartott alkotója. Életműve a személyes és történelmi traumák feldolgozásából épült fel, és olyan mélységgel beszélt a magyar múltról, amelyet kevesen mertek vagy tudtak megírni. A világ zajától elvonulva, Gombosszegen teremtette meg azt a szellemi műhelyt, ahonnan évtizedeken át hatott az irodalomra — és amelyből végül az egész magyar történelemre is rálátott.
Nádas Pétert 83 éves korában érte a halál az Őrségben, Gombosszegen. Évtizedek óta ebben a kis faluban élt, amelyet sokkal alkalmasabbnak talált az írói munkára, mint Budapestet. A főváros első szakaszában többször került életveszélybe: a zsidóüldözés idején 1944-ben, majd Budapest bombázásakor. Később édesapja, az ÁVH tisztje, öngyilkosságot követett el — és előtte habozott, hogy ne végezzen mindkét fiával is. A gyerekkori Svábhegy sem volt békés hely: családját azért költöztették oda, hogy Rákosi Mátyás és a kommunista vezetők biztonságban legyenek. Sétái során felismerte azt a villát is, amelynek pincéjében Rajk László kihallgatása zajlott. A kommunista belügyminisztert 1949-ben kivégezték, majd 1956-ban újratemették.
A kommunista múlt feldolgozása Nádas Péter életművének egyik központi témája lett. Az utóbbi években többször emlegették a Nobel-díj várományosaként.
A holokauszt élete végéig kísértette
„Apám nem láthatott a születésem napján 1942. október 14-én, mert munkaszolgálatos volt. Csak hat hónappal később láthatott. Ezen a napon egy kis galíciai faluban a hamburgi rendőri ezred 1293 zsidót ölt meg, jórészt asszonyokat és gyerekeket.” Ez a mondat jól mutatja, milyen mélyen épült be a holokauszt traumája Nádas gondolkodásába.
Első nagy művét, Egy családregény vége című könyvét Kisorosziban írta, és 1977-ben jelentette meg. 1973-tól dolgozott az Emlékiratok könyvén, amelyet 1985-ben fejezett be — abban az évben kapta meg a József Attila-díjat. 1992. március 15-én Kossuth-díjas lett. 2005-ben jelent meg monumentális regénye, a Párhuzamos történetek, amelyen tizennyolc éven át dolgozott. 2017-ben adta ki a Világló részletek című kötetet, amely az Osztrák–Magyar Monarchiától kezdve tekint vissza a múlt századokra. Idén Németország legmagasabb állami kitüntetését kapta meg.
Egy író nemzedék a múlt fogságában
Nádas Péter — Esterházy Péterhez és Spiró Györgyhöz hasonlóan — késve érzékelte korunk nagy fordulatát: az informatikai globalizációt, amely radikálisan leértékelte a múltat. Később azonban felismerte:
„nincs múlt és nincs jövő, csakis jelen van”
— így írta le azt a korszakot, amelyet ma a mesterséges intelligencia formál át.
A nemzedék negyedik nagy alakja, a tavaly Nobel-díjat kapó Krasznahorkai László bejárta a világot, és Tarr Béla legendás filmjeit inspirálta. Nádas ezzel szemben Gombosszegen rejtőzködött a világ elől. „Otthonom a munka” — mondta magáról. Valami olyasmire törekedett, mint Immanuel Kant, aki egész életében nem mozdult ki Königsbergből, mégis meghatározó hatást gyakorolt korának szellemi életére.
A magyar irodalom — akárcsak a német filozófia — korábban óriási politikai szerepet játszott. Elég Karl Marxra vagy Petőfi Sándorra gondolni. A huszonegyedik század prioritásai azonban mások. Ady Endre nem véletlenül írt a „perc embereiről”: a mai közélet hemzseg tőlük, mert olyan világot képviselnek, amelynek napja letűnt.
Olvassa-e a fiatal nemzedék Nádast?
Ez a nagy kérdés. Ha nem, akkor könnyen újra elkövethetik azokat a hibákat, amelyeket Nádas Péter olyan pontosan és szépen írt meg. A múlt feldolgozása nem irodalmi luxus, hanem társadalmi szükséglet. Nádas Péter szerdán reggel hunyt el Gombosszegen — abban a faluban, ahol évtizedekig dolgozott, és ahonnan a magyar irodalom egyik legnagyobb életművét építette fel.
