Kezdőlap Szerzők Írta Sikorsky

Sikorsky

Sikorsky
93 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Ismét – Nagyratörő vízió: Érdekek és ellentétek a szaúdi vallásreform mögött

0

Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg a “mérsékelt és  toleráns iszlámhoz való visszatéréséről” szóló elképzelését nemcsak az “országimázs javítása” miatt jelentette be. Szaúd-Arábia ugyanis súlyos kül-és belpolitikai válságokon megy keresztül, amelyekből az egyetlen kiutat a rendszer gyökeres megváltoztatása jelenti. Csakhogy mennyire hajlandó ebbe belemenni a helyi vallási vezetés

Gazdaság

Hiába adja Szaúd-Aráiba a világ olajtermelésének 10%-át és a globális export negyedét, az elmúlt években komoly gazdasági, szociális és társadalmi nehézségekkel kénytelen szembenézni. Az egyre csökkenő olajár miatt körülményesebbé vált finanszírozni az állami kiadásokat. Ez megmutatkozik többek közt abban, hogy

2016-ban a szaúdi költségvetési hiány 79 milliárd dollár volt

Az évek folyamán teljesen eltorzult a szaúdi munkaerőpiac. Magas munkanélküliség a fiatalság körében (egyes kimutatások szerint 30 százalékos), miközben az országban még a helyi statisztikai adatok szerint 8 millió vendégmunkás dolgozik, akik elsősorban a szegény muszlim államokból (Banglades, Pakisztán) érkeztek. Ez azért van így, mert a fiatalok többsége – és igazából a szaúdi dolgozók majdnem 75 százaléka – inkább a jól fizető és kevés fizikai munkát igénylő állami szektorban helyezkedik el. Ám a külföldi munkalehetőség sem jelent alternatívát, mivel a szaúdi oktatásból kifolyólag egyáltalán nem versenyképes a tudásuk.  A nők aránya a szaúdi munkaerőpiacon általában 20 és 25 százalék között ingázik, és a férfi családtagoknak kötelező őket elvinni a munkahelyükre vagy hazahozni onnan.

Tehát Mohamed bin Szalmán többek közt ezért is hirdette meg a “Vision 2030” nevű programot, amelynek része az előző cikkünkben említett NEOM-projekt is. A két billió dolláros “Vision-2030” terv célja, hogy “átvezesse a Perzsa-öböl menti monarchiát a 21.századba”.

Röviden az ambiciózus program célja, hogy

 “a szaúdi szénhidrogéneken alapuló gazdaságot megújulóvá, a korábban rendkívül zárt szaúdi piacot nyitottá, az oktatást tudásalapúvá, a közigazgatást pedig e-kormányzativá tegye”.

Csakhogy ilyen léptékű átalakításokat – a jelenlegi olajárak mellett – Szaúd-Arábia nem tudna egyedül megvalósítani. Ezért is szükség van arra, hogy sokkal nyitottabbá tegye az ország piacát a külföldi – nemcsak a muszlim – befektetők előtt. Igaz, a vallási turizmus, mint a mekkai zarándoklat (hadzs), továbbra is a szaúdi államkassza egyik legfontosabb bevételi forrását képezné, hiszen 2030-ra 30 millió zarándoklóval számolnak.

Azonban az állami támogatások, mint az üzemanyag és az élelmiszer, megvágása nagyon sok szegény szaúdit hozott nehéz helyzetbe és az ellenállás miatt a kormánynak bizonyos mértékig visszakoznia kellett. Ugyanúgy korántsem biztos, hogy minden megvalósult szaúdi projektnek sikerül felkeltenie a külföldi üzletemberek figyelmét.

Például ott van Abdullah király pénzügyi kerülete, amelynek építése már 2006-ban elkezdődött,de a mai napig egyetlen nemzetközi pénzügyi intézmény sem jelezte, hogy kérne a 73 épület valamelyikéből. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ráadásul az állami kiadások nagy része nem a szociális kiadásokra vagy a gazdasági programokra megy el. Rijád ugyanis rengeteget költ a saját hadserege fejlesztésére, valamint több közel-keleti csoportot – nem egyszer terrorista szervezetet – felfegyverzésére. Szaúd-Arábia már évek óta a világ második legnagyobb fegyverimportőre, tavaly például 8 százalékot tett ki globális fegyverimportban.  Legutóbb például Donald Trump amerikai elnök látogatása során hoztak tető alá egy 109 milliárd dollár értékű fegyvervásárlási szerződést.

Külpolitika

Azonban figyelve az elmúlt évek szaúdi külpolitikának az eredményességét, igencsak megkérdőjelezhetővé vált ezeknek a kiadatásoknak a hatékonysága. Hiába támogatták dollármilliókkal és fegyverrel a különböző iszlamista csoportosulásokat Szíriában, ma már alig játszanak szerepet az országban nyolc éve dúló háborúban.  Szaúd-Arábiának elmúlt hónapokban valamennyire rendeződött a viszonya Egyiptommal, de a bizalmatlanság továbbra is érezhető Kairó és Rijád közötti kapcsolatokban.

Ám, ami igazán súlyosan érinti Szaúd-Arábiát és rámutat az eddigi katonapolitika és fegyverkezés kudarcára, az Jemen. 2015. március 26-án Rijád tíz másik afrikai és ázsiai országgal együtt beavatkozott  a “Szaúd-Arábia hátsó udvarának” tartott Jemenben, hogy visszaültessék elnöki székbe a Rijád-barát Abd-Rabbuh Manszúr Hádi miniszterelnököt.A koalíciós erők csak bombázásokkal, majd a nyár folyamán szárazföldi haderővel próbálta meg térdre kényszeríteni a jemeni lázadókat, vagyis a húszikat. Az amerikai támogatást élvező és fejlett hadieszközökkel rendelkező szunnita haderő arra még elég volt, hogy visszaszorítsák a húszikat Áden kikötővárosának környékéről, de arra már nem, hogy elfoglalják vele a jemeni fővárost, Szanaat.

A hivatalos bejelentések ellenére a harcoknak egyáltalán nincs vége: a koalíció veszteséglistája egyre hosszabb, és még a hetekben is előfordult, hogy a határ menti szaúdi területeken lévő bázisokat támadtak meg a jemeniek, miközben az ország belsejét  ballisztikus rakétákkal lövik. A több mint 10 000 halálos áldozattal és 40 000 sebesülttel járó jemeni háborúban végrehajtott szaúdi légitámadások miatt szinte az egész ország romokban hever, a kolera április óta tombol az országban, megfertőzve több mint 800 000 embert és az egész országot kiszáradás fenyegeti. Szóval sikerekről aligha lehet beszélni.

Például ez a Twitterre feltett összehasonlító térkép mutatja meg jól, hogy mennyit változott a koalíció által uralt terület nagysága 2016. október 17 és 2017. október 16 között: Gyakorlatilag semmit.

A koalíciós támadások eredménytelenségével már Rijádban is kénytelenek szembenézni.  Annyira követhetetlenné és tarthatatlanná vált az országban, hogy Mohamed bin Szalmán

ki akar vonulni Jemenből,

legalábbis ez derült ki a nyáron kiszivárgott, amerikai tisztségviselőknek írt leveléből. A háború ugyanis nemcsak mély nyomot a szaúdi hadseregen és gazdaságon, hanem rontott az ország megítélésén is, amelynek a külkapcsolatok látták a karát.

Először járt szaúdi uralkodó Moszkvában. A kép forrása: MTI/EPA/Szergej Csirikov

Éppen ezért a szaúdi vezetést 2017 elejétől igyekszik javítani a régión kívüli országokkal való viszonyán is. Sőt, elsősorban nem a nyugati országok felé “kacsingat” : 2017 tavaszán a Szalmán bin Abdul-Aziz Al-Szaúd – Mohamed apja – uralkodó egy ázsiai körutat tett , amely során Indonéziában Japánban, Kínában és Malajziában járt és egymás után kötötte a több milliárd dolláros szerződéseket. (Kína esetében egy 65 milliárdosat írtak alá.)

Az igazi meglepetést azonban az okozta, amikor október elején a szaúdi király Vlagyimir Putyin elnökkel találkozott Habár a találkozó során elsődlegesen a fegyvervásárlási kérdések (Sz-400 Triumf vagy Kalasnyikov gyártási licence) domináltak, szaúdi befektetők közel 1 milliárd dollár értékben ruháznak be Oroszországba.

Megbomlott egység 

Az országimázs javítása, az új befektetők Perzsa-öböl menti monarchiába való csalogatása, a külkapcsolatok erősítése és a gazdasági rendszer gyökeres átalakítása vezetett oda, hogy Mohamed bin Szalmán bejelentse a “mérsékelt és toleráns iszlámhoz való visszatérést”.

Mivel a szaúdi állam aspektusából túl sok minden forog kockán, ezért Szalmán hajlandó nekimenni a társadalom erkölcséjéért felelős vallásrendőrségnek, amelynek jogkörét és hatalmát már korábban sikerült megnyirbálnia. Ugyanúgy Koránt és a saríát (iszlám jog) szélsőséges értelemező vahabita papság domináns befolyását is igyekszik visszaszorítani.

Csakhogy ez komoly feszültségeket gerjeszt a két fél között, hiszen a Szaúd-Arábia léte is a vahabita papság és Szaúd-uralkodócsalád 80 évvel ezelőtti kiegyezésének az eredménye. Ahogyan az elmúlt időszakban látható, Mohamed bin Szalmán az elődjeinél ellentétben jóval messzebb hajlandó elmenni a vahabiták hatalmának korlátozása terén, ami természetesen nekik egyáltalán nem tetszik.

A 2015-ös esztendő nem éppen a szaúdi zarándokok éve volt: egy daru is rádőlt a tömegre és mintegy 107-en vesztették életüket az incidensben. Ezért is a szaúdi államot és hatóságokat okolták. A kép forrása: Youtube.

Már így is komoly ellenszenvet okozott a körükben, amikor a király egy szeptember végi rendeletben a jövő évtől fogva ismét engedélyezte a szaúdi nők számára a vezetést. A vahabita papság a mai napig a szaúdi államot okolja a 2015-ös mekkai zarándoklat katasztrófájáért, amelyben a hivatalos adatok szerint több mint 700-an vesztették életüket. Egyes értelmezések szerint ez volt Allah jele, hogy a Szaúd-család elvesztette a jogát a két szent város, Mekka és Medina ellenőrzésére. Ezután már csak hab a tortán, hogy a prédikátorok rendszeresen bírálják az uralkodócsalád egyes hercegeit azok kicsapongó, nem iszlámhoz méltó, alkoholokat fogyasztó és prostituáltakkal szórakozó életmódja miatt.

Ez a bizalomvesztés pedig kölcsönös: többen úgy vélik a szaúdi uralkodóházban és az állami vezetésben, hogy egyes prédikátorok és a vallástudósok szoros kapcsolatokat ápolnak az olyan terrorista szervezetekkel, mint az Iszlám Állam. Sőt, néhány vahabita pap nem egyszer uszított a szaúdi állam ellen is, és a szaúdi hatóságok feltételezései szerint párszor segítő kezet nyújtottak az ISIS-nek, amikor ők szaúdi célpontok és állampolgárok ellen követtek el merényletet. Rijádnak pedig az sem nagyon tetszik, hogy a vahabita papság fokozatosan önállósította magát: például 2015-ben tucatnyi szaúdi imám közösen hirdetett dzsihádot Oroszország és Irán ellen, mivel ők beavatkoztak a szíriai polgárháborúba. Szaúd-Arábia azonnal visszakozott, az akkori  külügyminiszterük Moszkvába utazott “elmagyarázni” a kijelentést, és visszafogták a vahabitákat, hogy többet ilyet az állam megkérdezése nélkül ne csináljanak.

Tehát a törésvonalak kevésbé látványosan ugyan, de már évek óta megvoltak a szaúdi uralkodóház és a papság között. Azonban ha Mohamed bin Szalmán megvalósítja az elképzelését akkor egy valóságos szakadék alakulhat ki a felek között.

Pirruszi csalás – Venezuela az elnökválasztások után

0

Korántsem okozott meglepetést, hogy vasárnap Nicolas Maduro nyerte meg a venezuelai elnökválasztásokat. Az ellenzéki jelölteknek nem sok esélyük volt a győzelemre, mivel a pálya minden kétséget kizáróan az eddigi elnök felé lejtett.  Azonban a választások után Maduro nem dőlhet hátra elégedetten a székében: Venezuela már csak árnyéka tíz évvel ezelőtti önmagának, s Caracas szinte megállíthatatlanul rohan a szakadék felé. 

Szinte már általános trenddé vált májusban, hogy kevesen mentek el szavazni az ebben a hónapban tartott választásokra, mint az irakira vagy libanoniraEz alól Venezuela sem kivétel: vasárnap a szavazóképes lakosság 46 százaléka (alig 9 millió ember) járult az urnákhoz, amely a messze legalacsonyabb adat 1958 óta, hiszen az elmúlt évtizedekben nem volt ritka a 90 százalékos részvételi arány sem. Sőt, az ellenzék azt pedzegeti, hogy ez a kormány által közzétett adat sem felel meg a valóságnak. Ugyanis a venezuelai hatóságoknak még plusz két órán át nyitva kellett tartaniuk a szavazóhelyiségeket, mert a részvételi arány este hatkor 30 százalék körül mozoghatott.

Nicolás Maduro venezuelai elnök caracasi kampánygyűlésén. Maduro ingén elődjének, Hugo Chávez néhai elnöknek a képe. A kép forrása: MTI/EPA/Cristian Hernández.

Azonban még ez az alacsony mutató sem akadályozhatta meg a 2013 óta hatalmon lévő, egykori buszsofőr Nicolas Madurót abban, hogy “történelmi rekordról” és “elképesztő aktivitásról” számoljon be a győzelmi beszédében. A 11 évvel ezelőtt alapított Venezuelai Egységes Szocialista Párt (spanyolos rövidítéssel PSUV) jelöltje gyűjtötte be a leadott szavazatok több mint kétharmadát, miközben előtte az összes idei, nem kormánypárti közvélemény-kutatás 20 és 30 százalék közötti támogatottságot mért. Maduro szinte mindent megígért a híveinek: egy új venezuelai gazdaság megteremtését, védelmet az Egyesült Államok és a latin-amerikai szövetségeseinek “ármánykodásától”, a szervezett bűnözés elleni harc fokozását, valamint a bolívár (Venezuela pénzneme) megerősödését. Sőt, igencsak elragadta őt a hév, amit jól mutat

“Baszd meg magad imperializmus” kijelentése is. 

Bojkottra fel! 

A vasárnapi választásokon Maduro semmit nem bízott a véletlenre. A “Köztársaság-hadművelet” keretében lezárták a határokat és közel 300 000 rendőrt, illetve katonát mozgósítottak, elsősorban az ellenzéki településeken és kerületetekben állomásoztatva őket. Országszerte Úgynevezett  „vörös pontokat”  állítottak fel: ezek olyan kormányzati sátrak voltak, ahol a választók beszkennelték a venezuelai állam által kibocsátott elektronikus kártyáikat, és a leadott PSUV szavazatokért cserébe ételcsomagokat vagy kupont kaptak. A kormány mintegy 13 000 ilyen pontot állított fel, ami azért jócskán kimeríti a „szavazatvásárlás” fogalmát.

Maduro mellett négy másik jelölt mérettette meg magát a választásokon. Ennél ugyan jóval többen voltak, de a legtöbbjüknek megtiltották az indulást. Ezért az ellenzéki pártok és jelöltek a bojkott mellett döntöttek, s mint ahogyan később látható volt, a venezuelai állampolgárok eleget is tettek a felhívásnak. Ezen a téren a Demokratikus Egység Asztala (MUD) töltötte be a vezető szerepet, amelyet hivatalosan kizártak és “újraregisztrációra” kényszerítettek a hatóságok. Ők eleve 2018 decemberére akarták átrakni a választások időpontját, de ezt a kormánypárt megakadályozta.

Henri Falcon venezuelai ellenzéki elnökjelölt támogatói egy választási kampányrendezvényen Caracasban 2018. május 14-én. A kép forrása: MTI/EPA/Cristian Hernández.

Korántsem véletlen, hogy az ellenzék ilyen követeléseket mert támasztani Caracassal szemben.  Tavaly ugyanis Maduro azt tervezte, hogy a Legfelsőbb Bíróság segítségével feloszlatja a parlamentet és korlátozni fogja a képviselők mentelmi jogát. Csakhogy ez korábban soha nem látott tiltakozási hullám kitöréséhez vezetett az országban, amelyben több tucatnyian vesztették életüket és a letartóztatottak száma elérte a 150-et. Habár a polgárháború-közeli állapotok miatt végül nem léptették hatályba a törvényt, Maduró elérte, hogy megválasztják az  Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjait, akikkel le akarta cseréltetni még az elődje, Hugo Chávez által 1999-ben bevezetett alkotmányt és átvenni az irányítást a parlament felett. Ez pedig újabb tüntetéseket váltott ki, s csak ebben az évben eddig 30 nagyobb demonstrációról és zavargásról van tudomásunk.

Henri Falcon venezuelai ellenzéki államfőjelölt sajtótájékoztatót tart Caracasban 2018. május 20-án, miután elvesztette az aznapi előrehozott elnökválasztást. MTI/EPA/Christian Hernández.

 

A  második helyen Henri Falcón végzett, aki a leadott szavazatok 20 százalékát szerezte meg. A Lara nevű régió kormányzója egykoron még a PSUV színeiben politizált, de 2012-ben saját pártot alapított. Ez azonban nem oszlatta el a kételyeket vele kapcsolatban, hiszen az ellenzék soraiban sokan “a kormány ötödik hadoszlopának” tartják, még akkor is, ha nyitna Washington felé és átalakítaná az ország gazdasági rendszerét.

 

11 százaléknyi szavazatot kapott Javier Bertucci lelkipásztor, aki elsősorban a keresztény értékekhez való visszatérésre és a népszavazások kezdeményezésére (legyen szó az abortuszról vagy akár a homoszexuálisok örökbefogadásáról) helyezte a kampányát. Sem Falcón, sem Bertucci nem ismerte el Maduro “történelmi” győzelmét és mindketten a választások megismétlését követelik.

Szankciók szankció hátán

Az ellenzékhez hasonlóan vélekedtek a választás “tisztaságáról” és “demokratikusságáról” az országon kívül is. A választási rendszer és Maduro újraválasztása ellen tüntettek a külföldre menekült venezuelaiak, akiknek a száma 2015 és 2017 között majdnem 1,3 millió fővel nőtt. Az 14 amerikai és karibi országot magába foglaló úgynevezett Lima-csoport tisztességtelennek és áltathatatlannak minősítette az egész választási rendszert, diktátornak nevezve az államfőt. Többen visszahívták a nagyköveteiket, tiltakozó jegyzéket adtak át és a Caracasszal fenntartott diplomáciai kapcsolatok korlátozását hirdették meg. Ehhez még párosult az is, hogy mindent latba vetnek majd azért, hogy

” a nemzetközi hitel- és pénzintézetek ne adjanak többé kölcsönt a dél-amerikai országnak”

A bírálók közé tartozik az Európai Unió és az Egyesült Államok is. Washington egyáltalán nem habozott és egy nappal Maduro győzelme után újabb szankciókat lépetetett életbe Caracas ellen. Ezek négy venezuelai állampolgárt és három külföldi céget érintettek, mint a Noor Plantation Investments LLC és a SAI Advisors Inc. Kiutasítottak két venezuelai diplomatát az Egyesült Államok területéről, és egyes feltételezések szerint már a nagykövetség esetleges bezáratásárán gondolkodnak.

Egyelőre csak Venezuela „barátai” ismerték el az eredményeket, köztük  Vlagyimir Putyin orosz államfő, a nemrég beiktatott Miguel Díaz-Canel kubai elnök, vagy Eva Morales bolíviai elnök, aki egyenesen „az intervencionizmus és az észak-amerikai birodalom feletti” győzelemként aposztrofálta a venezuelai választásokat. Ezekkel az országokkal Caracas igyekszik még szorosabbá fűzni a kapcsolatait a közeljövőben, de már többen megjegyezték, hogy a Venezuela által kiépített szövetségesi rendszerben megjelentek a jól látható repedések.

Országok, amelyek elismerték Maduro győzelmét. Pirossal vannak jelölve az elutasító, zölddel pedig a támogató államok. A fekete szín Venezuelát jelenti Kép forrása: Wikimedia Commons.

Bukott állam, romos gazdaság 

A nagyfokú passzivitás nemcsak az ellenzék által meghirdetett bojkottban gyökeredzik: az alacsony részvételi arányhoz nagymértékben hozzájárult a dél-amerikai ország gazdasági és szociális mélyrepülése is. Már Hugo Chávez életének utolsó éveiben látszódott, hogy a “venezuelai modell” kimerülőben van, mivel a költségvetési deficit hirtelen a bruttó hazai termék közel 20 százalékát tette ki, miközben az államadósság a tízszeresére növekedett.

A viszonylagos jólét alapja a kőolaj volt, a latin-amerikai ország kivitelének több mint 90 százalékát ez az energiahordozó tette ki. Paradox módon mégis előfordult, hogy a benzin ugyanúgy hiánycikknek számított a lakosság körében, mint a cukor, a liszt vagy a tej. Caracas számára súlyos csapást jelentett, amikor a nemzetközi kőolajárak öt évvel ezelőtt hirtelen csökkenni kezdtek. Ennek következtében a termelés mára 1,4 millió hordó/napra esett vissza, ami a 2015-ös adatok felét jelenti. Év végéig legalább 15 százalékos GDP-esés várható, az államdósság elérheti az 50 milliárd dollárt.

Ám, amiben Caracasnak egyértelműen “sikerült” egy regionális rekordot felállítania, az a hiperinfláció. Egyes gazdasági elemzők szerint 

a pénzromlás meghaladhatja a 16 000 (!) százalékot is. 

Vagyis a latin-amerikai országban körülbelül minden huszadik napban megduplázódnak az árak, leginkább az élelmiszereké. Ezt az inflációt a Maduro-adminisztráció pénznyomtatással igyekszik ellensúlyozni. Ugyanúgy folyamatosan “emelik a fizetést”, például a minimálbér 2,5 millió bolívár,  ami viszont csak 25 amerikai dollárnak felel meg. A lakosság gyakran már a rezsiszámlát sem tudja kifizetni, miközben csak májusig 700 000 áramkimaradást regisztráltak az országban. A korábban mintaként beállított egészségügyi rendszer teljes romokban hever, a maláriában vagy a tuberkulózisban elhunyt betegek sem számítanak ritka jelenségnek.

Ám még ha ez nem lenne elegendő, a venezuelai társadalmat rendkívül sok feszültség szabdalja belülről.  Caracas ma a világ legélhetetlenebb városai közé tartozik, és az egész országban átlagosan 60-an vesztik életüket valamilyen erőszakos cselekményben. A bűnbandák rendes utcai háborúkat vívnak a hatóságokkal, miközben vidéken, főleg a határ menti szakaszokon szinte mindennaposak a gerillák által végrehajtott támadások. Emiatt a hadsereg szétesőben van, s a dezertálások száma – köztük a tiszteké is – a duplájára emelkedett az előző évhez képest.

Előttünk a vízözön 

A “venezuelai álom” és a “chávizmus” már évekkel ezelőtt kipukkant. Maduro tisztában van azzal, hogy az újabb hat évig tartó elnöksége alatt a gazdaság rendbetételére kell a legtöbb energiát, időt és pénzt fordítania. Máskülönben még az év vége előtt egy nyílt forradalommal vagy polgárháborúval lesz kénytelen szembenézni. Ám a jelenlegi vezetés hatalmára nézve nem a politikai ellenzék vagy más térségbeli országok jelentik a legnagyobb veszélyforrást.

A venezuelai hadsereg okozhat komoly fejfását, mivel könnyen a saját kezébe veheti az irányítást. Igaz, az ország történelmében bőven akad példa a sikertelen puccskísérletekből, többek közt maga Hugo Chávez is megpróbálta magához ragadni a hatalmat 1992-ben, de már önmagában súlyos csapást mérne a PSUV befolyására és pozíciójára az, hogy ha a hadsereg egy katonai államcsínyt tervezne. Ezért korántsem hagyhatók figyelmen kívül Rex  Tillerson korábbi amerikai külügyminiszter szavai, aki a dél-amerikai országgal kapcsolatban megjegyezte:

“Venezuelában és Latin-Amerikában gyakran előfordul, hogy a hadsereg számít a változás ügynökének akkor, amikor már olyan rossz a helyzet, hogy a vezetés többé már nem a népet szolgálja”

Trónörökös kerestetik – Rejtélyek és kételyek a rijádi lövöldözés körül

0

A Közel-Keletet és a világot is megosztja az a kérdés, hogy pontosan mi történt Rijádban egy hónappal ezelőtt. A hivatalos források egy “ártalmatlan” lövöldözésről tesznek említést, miközben a szaúdiak ellenfelei puccskísérletről, illetve a trónörökös haláláról beszélnek. Bármi legyen az igazság, egy dolog biztos: nemcsak a régióban, hanem Szaúd-Arábián belül is vannak olyan csoportok, akiknek nem lenne ellenére a jelenlegi uralkodói klikk bukása.

 

Április 21-én egy szokatlan eseményről számoltak be Rijád utcáin a regionális és a nemzetközi hírügynökségek.  A helyiek a királyi palota körül egy intenzív fegyverropogásra lettek figyelmesek, amely több mint fél percen át tartott. A fül- és szemtanúk szinte azonnal azt a konzekvenciát vonták le, hogy egy merényletnek, sőt mi több, egy éppen folyamatban lévő államcsínynek a tanúi. Ebbéli meggyőződésüket rekordsebességgel osztották meg az interneten, gyakran érdekes, meg nem erősített értesülésekkel színezve ki a történetet.

Például egy gépfegyveresekkel teli járműből nyitottak tüzet Mohamed bin Szalmán (MbS) trónörökösre és kíséretérére. A koronaherceget a közeli légi támaszponton található bunkerbe menekítették. Habár a lövöldözés idején Szalmán ibn Abdul-Aziz idős szaúdi uralkodó nem tartózkodott a palota közelében, de a puccs hírére elhagyta az országot. Az egész államcsíny fő szervezője és végrehajtója Allukasz Neplísz, a szaúdi szárazföldi haderő altábornagya volt, akinek már más szaúdi katonatisztek is hűséget fogadtak.

A lövöldözésről készült egyik telefonos felvétel.

Oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló… 

Rijád kicsit megkésve, de leszögezte, hogy

“Semmiféle puccs nem zajlik Szaúd-Arábiában.” 

A halálos áldozatokkal és sérültekkel nem járó lövöldözést egy pilóta nélküli repülőgép (drón) váltotta ki, amely túlságosan megközelítette a királyi palotát.  Ez a drónt sem kamerákkal, sem rakétákkal nem volt felszerelve, tehát nem jelentett közvetlen fenyegetést MbS-re nézve. Az a fajta “hobbidrón”, amely az arab felső középosztálybeliek körében szintén nagy népszerűségnek örvend, és előszeretettel “röptetik” azokat a szabadidejükben. Mivel a szaúdi hatóságok egy három évvel ezelőtt hozott rendelet értelmében engedélyhez kötötték a távirányítású gépek használatát, ezért a hivatalos hírmagyarázatok szerint tökéletesen érthető a biztonsági szolgálatok kissé heves reakciója, amikor lelőtték a feléjük szálló drónt.  (Az incidens óta egyetlen hivatalos “drónengedélyt” sem adtak ki az országban, más források a zavaróberendezések számának megnöveléséről tesznek említést).

külföldi aktivisták, újságírók és tudósítók arra figyelmeztettek, hogy április 21-én éjjel Rijádot nem zárták le, az internet megszakítás nélkül működött az országban, sem helikopterek, sem pedig páncélozott járművek nem járőröztek a fővárosban, így alighanem minden államcsínnyel kapcsolatos hír légből kapott. Vagy az egész egy tudatos lejárató- és rémhírkampány része, amelyet Szaúd-Arábia külső ellenségei terjesztenek. Rijád az egész káoszért – akárcsak a monarchiával szomszédos Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek – az olyan hírszolgáltatókat tette felelőssé, mint a katari székhelyű al-Dzsazíra.

Apa és fia – Szalmán ibn Abdul-Aziz (bal oldalon) és Mohamed bin Szalmán (jobb oldalon)

Rijád valószínűleg abban reménykedett, hogy ennyiben marad a történet és rövid idő alatt elfelejtődik ez a kis incidens. Ám azóta szinte megállás nélkül bukkannak fel új információk vagy elméletek. Felmerült, hogy az egész lövöldözést az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet vagy annak szaúdi szimpatizánsai követték el. A másik közkedvelt feltételezés, hogy a sivatagi királyságba beszivárgó, Jemenből származó „húszi kommandó” felelős a lövöldözésért, mivel Szanaa így akarta kiiktatni MbS-t. Ugyanúgy az iráni Forradalmi Gárda különleges egységei vagy a Katar által felbérelt zsoldosok szintén szerepeltek a “gyanúsítottak” között.

Eltűnve a radarról 

Elsőre a szaúdi puccsal kapcsolatos híresztelések a tipikus “fake news-nak” tűnnek, amelyet most nem elsősorban nem az oroszok, hanem a  regionális riválisának számító perzsák vagy a szaúdiakkal súlyos diplomáciai válságba kerülő katariak karoltak fel. Ezek a források rendre felteszik azt a kérdést, hogy amennyiben április 21-én este tényleg nem történt semmifél közvetlen támadás a koronaherceg ellen, akkor azóta

“miért nem mutatta meg magát a nyilvánosság előtt?” 

Ugyanúgy kifogásolják, hogy egyetlen hivatalos fénykép vagy videó sem jelent meg MbS-ről. Az iráni PressTV azt emelte ki, hogy amikor Mike Pompeo április végén Szaúd-Arábiában járt, akkor a hivatalos közlemény szerint közösen vacsorázott a trónörökössel. Csakhogy az eseményről közzétett képeken nincs rajta MbS, helyette az amerikai külügyminiszter csak az idős uralkodóval és Ádel al-Dzsubeir külügyminiszterrel látható. A libanoni székhelyű,  Hezbollah-párti al-Manar arra mutatott rá, hogy a koronaherceg nem jelent meg a május 15-én tartott miniszteri tanácskozáson. Sőt, az egyik iráni lap ennél tovább ment: egy meg nem nevezett arab ország hírszerzési apparátusától szerzett jelentésére hivatkozva azt írta, hogy az április 21-i incidensben „két golyó érte Mohamed Bin Szalmánt, aki már valószínűleg halott”, csak Rijád nem meri elismerni a trónörökös halálát, mivel tart a következményektől.

Természetesen a szaúdi hatóságok sem tétlenkedtek, s harcba szálltak az ilyenfajta híresztelésekkel szemben. Május 18-án MbS irodája egy olyan képet tett közzé a Twitteren, amelyen az emírségi trónörökössel, bahreini uralkodóval és Abdel Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnökkel éppen egy “baráti találkozót” tartanak. Ugyanúgy a helyi sajtóban kiemelten tudósítottak arról, hogy Mohamed bin Szalmán még április végén egy több milliárd dolláros projekt (hatalmas ipari és szórakozópark) megnyitóján vett részt, s erről egy videófelvétel is készül. Ráadásul a legutóbbi hivatalos értesülések szerint szerdán telefonon beszélt egymással Emmanuel Macron francia elnök és szaúdi trónörökös, amely során megvitatták a legfontosabb regionális kérdéseket.

Fortyogó tűzhányó

Legyen bármi is az igazság, egy dolgot semmikép sem szabad figyelmen kívül hagyni: egy esetleges szaúdi puccsal kapcsolatos (ál)hírek korántsem minden alap nélküliek. Szalmán király és a koronaherceg a fejlesztési terveikkel (a “Vision 2030” nevű program), az óvatos társadalmi és vallási reformjaikkal (nők vezetése vagy a mozik újranyitása) és a több mint három éve indított, de eddig komoly eredménnyel nem járó jemeni hadjáratukkal bizony rendkívül sok ellenséget szereztek maguknak az országon belül. Különösen a királyi család más ágában.

Épp ezért nem csoda, hogy a sivatagi királyságban egy kiterjedt leszámolás vette kezdetét. Például tavaly 11 olyan szaúdi herceget tartóztattak le, akik veszélyt jelenthettek volna MbS hatalmára nézve vagy elorozhatták volna tőle a trónt, ha majd az édesapja távozik az élők sorából. Ugyanúgy a kormányban, gazdasági életben, médiában és a fegyveres testületeknél végrehajtott kiterjedt tisztogatások is azt mutatták, hogy mindenfajta potenciális veszélyforrástól vagy bíráló hangtól igyekeztek megszabadulni. Ennek ellenére mégsem sikerült a kedélyeket teljesen lecsillapítani. Sokan továbbra is hangot adnak a kritikáiknak, sőt néhányan egyenesen már követelik, hogy a hadsereg vagy az uralkodói család belső ellenzéke aktivizálja magát és szervezzen meg egy palotaforradalmat vagy  államcsínyt.

Ezek közé tartozik a Németországban menedékjogot kapott Háled bin Farhán, az egyik legrégebbi és legnagyobb befolyással rendelkező szaúdi nemesi család sarja. A héten adott interjújában megemlítette, hogy bár szerinte a múlt havi események nem egy puccs jelei voltak, de az eset mégis

“rendkívül megalázó volt a Szalmán-klán számára, mivel rámutatott arra, hogy mennyire gyenge a pozíciójuk az országon belül”

Szerinte nem kell sok, hogy valaki megelégelje a “Szálmán-duó” túlkapásait és eredménytelen intézkedéseit, s akcióba lendüljön. Mert ha a jelenlegi vezetés folytatja az “irracionális, tévelygő és idióta politikáját”, akkor azzal nemcsak a Szaúd-család bukását, hanem egyben egész Szaúd-Arábia összeomlását előidézik.

Farhánnal készített interjú.

Kinyilatkoztatásra várva

Az arab világban korántsem számít meglepőnek, ha egy vezető arab személyiség halálát először eltitkolják és csak később ismerik el. Ugyanúgy az ellenkezőjére is akadt példa, amikor valaki több hétnyi távollét és halálát keltő tucatnyi híresztelés után váratlanul életjelet adott magáról. Ezért korántsem lenne meglepő vagy szokatlan, hogy az MbS-ről szóló hírek valójában egy a Szaúd-Arábia ellen irányuló (újabb) dezinformációs hadjárat részei, amelyek sikeresen vertek gyökeret az arab közbeszédben.

Viszont egy szaúdi puccsról vagy palotaforradalomról szóló elképzeléseket egyáltalán nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hiszen az áprilisi incidens rámutatott azokra a vérre menő intrikákra, amelyek a világ egyik legelzártabb királyi családjában zajlanak. Már csak Farhán figyelmeztető szavai miatt sem lehet félvállról venni egy esetlegesen elmélyülő válságot:  “Szaúd-Arábia egy kitörés előtt álló vulkán, amely ha kitör, akkor az súlyos hatással lesz nemcsak a Közel-Keletre, hanem egész Európára is”.

Vitorlát bonts! – Parlamenti választások Irakban

0

Több mint egy hetet kellett várni, de végül szombat reggelre megérkeztek a múlt héten tartott iraki választások hivatalos eredményei. Mivel az Iszlám Állam (ISIS)  legyőzése után most először dönthettek az irakiak a parlamentjük összetételéről, ezért a nemzetközi téren kiemelt figyelmet szenteltek az eseménynek, ami ismét pár meglepetéssel szolgált. 

Akárcsak Libanonban, ugyanúgy Irakban sem szóltak másról az elmúlt hetek, mint a közelgő parlamenti választásról. Eredetileg tavaly szeptemberben tartották volna meg, de két dolog miatt elhalasztották:

az ISIS és a kurdok.

Az iszlamista terrorszervezet 2016 végétől egymás után vesztette el területeit Irakban. Ugyan az észak-iraki Moszul már 2017 nyarán felszabadult, több a szíriai határ mentén fekvő iraki település még mindig az ISIS igája alatt nyögött. Végül az iraki jelenlétüket csak tavaly decemberben tudták teljesen felszámolni és időbe tellett, amíg a két millió menekült visszatér a saját lakhelyére (ennek ellenére még így is sokan szavaztak a menekülttáborokban sebtében felállított szavazóhelyiségekben).

A késlekedés másik oka pedig a 2017. szeptember 25-re kiírt kurd népszavazás volt. Maszúd Barzáni vezette Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) óriási kockáztatott vállalt, hiszen egy önálló észak-iraki Kurdisztánt akartak létrehozni. Habár a kurd szavazók több mint 93 százaléka igennel voksolt a javaslatra, örömük nem tartott sokáig: Ankara, Bagdad és Teherán azonnal mozgásba lendült. Alkotmányellenesnek minősítették a népszavazást, leállították a térségbe irányuló kereskedelmet és a légiforgalmat. Az iraki kormány októberben hadműveletet indított, amely során a hadsereg a síita milíciákkal együttműködve bevonult minden olyan területre, amelyet korábban a kurdok foglaltak el az ISIS-től. A pesmergák egy-két kivételtől eltekintve nem vállalták a fegyveres harcot és nem tört ki az iraki-kurd háború, de a feszültség továbbra is fennmaradt az etnikumok között.

Összefoglaló a kurd referendumról.

Otthon maradva

Végül az iraki parlamenti választások időpontjának május 12-ét tűzték ki. Szigorú biztonsági intézkedéseket vezettek be az országban, miközben a csalások kiszűrése érdekében ujjnyomat alapú személyazonosító rendszert vezettek be, ami nagyon lassúvá és körülményessé tette a voksolást. Ebből kifolyólag a

a szavazóképes 24 millió iraki lakosságnak alig 44,5 százaléka járult az urnákhoz.

Szaddám Huszein bukása óta egyetlen másik választáson sem esett a részvételi arány 60 százalék alá. További okként jelölik meg az új iraki választási törvény bevezetését és a társadalomban tapasztalt apátiát. Ezzel együtt szerepet játszhatott Irak vallási megosztása is, mivel az ország 64 százaléka síita, 30 százaléka szunnita, de a nyugalom és az együttműködés mára szinte ismeretlen fogalommá vált a két csoport.

A szunnita régiókban sokan bojkottálták a választásokat, mivel egyszerűen nem tartják legitimnek és úgy vélik, hogy még mindig nem szólhatnak bele érdemben az ország működésébe. 

Egy iraki katona leadja szavazatát egy bagdadi szavazóhelyiségben 2018. május 10-én, két nappal az iraki parlamenti választások előtt. Az egymillió főnyi katonaság és rendőrség tagjai azért adhatják le korábban voksukat, hogy a választás napján teljes egészében a lakosság védelmére tudjanak összpontosítani. A kép forrása: MTI/EPA/Ali Abbász.

Pedig Irakban az állampolgárok egyáltalán nem szenvedtek hiányt a jelöltekből. Közel 7000-en, több mint 200 párt színeiben indultak el, hogy ülőhelyet szerezzenek maguknak a 329 fős iraki parlamentben. A jelöltek a teljes politikai spektrumot lefedték: iszlamisták, liberálisok, nacionalisták, civilek és kommunisták versenyeztek a szavazatokért. Például közöttük találjuk azt a híres iraki újságírót, aki 2008-ban két cipővel dobta meg az arab országba érkező, az akkori iraki miniszterelnökkel (Núri al-Máliki) együtt sajtótájékoztató tartó George W. Bush amerikai elnököt.

A cipőt hajító újságíró Muntadar az-Zejdi, az al-Bagdadíja iraki televízió munkatársa volt, aki azóta nemzeti hőssé vált az arab világban. Egy szobrot is emeltek a tiszteletére Tikritben, de pár nappal később az iraki hatóságok eltávolították azt. A kép forrása: Youtube.

Hosszú menetelés a győzelemig

Az iraki választások legnagyobb nyertese Muktada asz-Szadr síita hitszónok, akinek most először adódott lehetősége bekerülni a parlamentbe, mégpedig az asz-Szajrúnt pártszövetség élén. Ez alighanem Irak történelmének legfurcsább politikai képződménye, mivel

vallásos síiták és az ateista kommunisták ülnek egy pártkoalícióban  

Muktada asz-Szadr korántsem ismeretlen személy Irakban, hiszen Szaddám bukása után lassan, de biztosan építette ki a befolyását az országban. Amivel igazán nagy figyelmet váltott ki, az nem a heves Amerika-ellenessége volt (a „Mehdi Hadserege” nevű milíciájával több felkelést is vezetett az amerikai csapatok ellen), hanem Irán folyamatos bírálata. Annak ellenére, hogy asz-Szadr a síita vallási felekezethez tartozik és évekig élt a szomszédos perzsa államban, szinte állandóan ostorozta Teheránt, amiért az beavatkozott az iraki politikába. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan kritizálta az iráni Forradalmi Gárda (IRGC) egységeit, mivel szerinte ők egyfajta ütközőzónaként használják Rijáddal  szemben, de ebből az irakiak semmit nem profitálnak, csak áldozatai az iráni-szaúdi hidegháborúnak.

Muktada asz-Szadr képét emelik magasba annak hívei. A kép forrása: MTI/EPA/Hider Abbász

A többi síita párt és hitszónok, akik szoros kapcsolatot ápoltak az iráni vezetéssel, sokáig képesek voltak háttérbe szorítani, de Szadr szunniták felé történő nyitásával, az elszegényedett déli síitáknak tett szociális és gazdasági ígéreteivel, valamint “Teherán és Washington befolyásától mentes Bagdad” jelszavával sikerült sokakat megnyernie. Így az asz-Szajrúnt koalíció 54 mandátumot szerezett a parlamentben, és Irak 18 tartományból hatot ők vezethetnek.

Látható, hogy sem az amerikai, sem pedig az irániak nem örülnek az eredménynek. Egyelőre egyikük sem gratulált Szadrnak, csupán elismerték a választások kimenetelét, mivel mindketten tudják, hogy ezután egy különösen nehéz időszak veszi kezdetét az Irakkal fenntartott kapcsolataikban. Iránnak már így is komoly gondot jelentett, hogy nemrég az Egyesült Államok farolt a 2015-ös atommegállapodás mögül, és egy nehezebben irányítható Irak csak éket verne Teherán és az annak arab szövetségesei – Hezbollah, Szíria – közé. Az Egyesült Államoknak pedig leginkább az nem tetszik, hogy Szadr minden eddiginél aktívabb szerepet akar szíriai háborúban, valamint a kurdok önrendelkezését illetően is teljesen más véleménnyel van, mint az eddigi iraki vezetések.

Jamis Mattis amerikai védelmi miniszter egykoron Irakban szolgált. A sors iróniája, hogy ő vezetésével harcoltak Mehdi Hadserege ellen, most viszont kénytelen lesz együttműködni annak vezetőjével, Szadrral.

Futottak még… 

Az iraki parlamenti választások második helyezettje az 47 ülőhelyet szerző és 4 tartományt vezető Fatah lett. Ez magába foglalja szinte az összes síita milíciát és fegyveres csoportot, akik elsősorban az ISIS felett aratott győzelemből igyekeztek politikai tőkét kovácsolni. Ugyanúgy ők kapják a legtöbb iráni támogatást, így az iraki választások után Teherán nem fogja teljesen elveszíteni a befolyását az arab ország felett. A szövetséget az a Hádi al-Amiri egykori közlekedési miniszter vezeti, aki több ISIS-ellenes csatában is részt vett.

A többi párt ezzel szemben mind rosszul vagy a vártnál gyengébben szerepelt. Például Núri al-Máliki, aki az ISIS megerősödésében játszott felelőssége miatt kényszerült lemondani 2014-ben, pártja katasztrofális vereséget szenvedett, hiszen az ülőhelyeinek 70 százalékát elvesztette.

Haider Al-Abádi. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ennél jobban teljesített Máliki helyébe lépő Haider Al-Abádi, akivel kapcsolatban kezdetben nagy elvárásokat fogalmaztak meg, hiszen azt hitték sikerült kibékítenie egymással a szunnitákat és síitákat, egy közös egységfrontot létrehozni az ISIS-el szemben, de ezek az erőfeszítések nem nagyon vezettek eredményre. Ezzel együtt amiatt is sokan bírálták őt, hogy a terrorszervezet elleni harcban túlságosan engedett az amerikai nyomásnak, miközben az iráni IRGC iraki jelenléte ellen sem tett semmit. Abádi által vezetett Győzelem nevű koalíció 42 mandátumot szerezett az iraki parlamentben, de csupán egyetlen tartományban, Ninivében végzett az első helyen.

Végezetül pedig meg kell említeni a kurdokat is, hiszen a jelenlegi választásra súlyos árnyékot vetett a tavalyi függetlenségi referendum kimenetele. Barzáni október 29-én bejelentette lemondását, és két nappal később 12 év után távozott a hatalom éléről.  Ez azonban korántsem oldotta meg a problémát, sőt inkább súlyosbította azt: a régi kurd politikai csoportok (KDP és a Kurd Hazafias Szövetség – PUK) és a pár éve formálódott ellenzéki erők között nem egyszer halálos kimenetelű összecsapásra került sor. A május 12-i választáson a kurd pártok közül a legjobban az immáron Barzáni unokaöccse által vezetett KDP szerepelt, mintegy 25 helyet szerezve, de a PUK is elégedett lehet a maga 18 mandátumával. Nem úgy mint a kurd ellenzéki pártok, akik egyáltalán nem fogadták el az eredményt, sőt, az elmúlt napokban fegyveresek szállták meg az egyik szavazati helyiséget, hogy az eredmény megváltoztatására kényszerítsék a helyi bizottságot.

Koalíciós játékok

A parlamenti választások után a legfontosabb kérdést a leendő iraki kormány összetétele jelenti. Ugyanis hiába a Szadr által vezetett koalíció gyűjtötte be a legtöbb szavazatot, a síita hitszónok nem jelöltette magát miniszterelnöknek. Ahhoz pedig, hogy kiválassza a neki megfelelő embert, szüksége van mások támogatása is. Már zajlanak az egyeztetések a kurd ellenzéki mozgalmakkal és a kisebb pártokkal, miközben a Fatah, a KDP és a Győzelem szintén igyekszik egy parlamenti tömböt létrehozni.

Ráadásul úgy tűnik, hogy egy dologban mindenképp konszenzus van a felek között. Ez pedig egy amerikaiak által bevezetett gyakorlat megszüntetése: a miniszterelnöknek síitának, a parlamenti elnöknek szunnitának, az államfőnek pedig kurdnak kell lennie, de ezt sokan a külföldi befolyás szimbólumaként értelmezik az országban, amelynek megszüntetésével lehet egy új korszakba lépni.

Költözési hullám – Ezek az országok teszik át a nagykövetségüket Jeruzsálembe

0

Ezen a héten Donald Trump amerikai elnök beváltotta az egyik legtöbb nemzetközi vitát kavaró ígéretét: az amerikai nagykövetség átköltöztetését Tel-Avivból Jeruzsálembe. Az Egyesült Államokon kívül más – főleg latin-amerikai országok – is jelezték ebbéli szándékukat, amely leginkább abból fakadt, hogy már a hidegháború óta szoros kapcsolatot ápoltak Izraellel. 

Miután Donald Trump amerikai elnök tavaly december 6-án aláírta a Jeruzsálemet Izrael fővárosaként elismerő dekrétumot, az ENSZ Közgyűlésén szavazásra bocsátottak egy olyan határozatot, amely felszólította az Egyesült Államokat, hogy vonja vissza a döntését. Erre 128 ország igennel szavazott, 35 távol maradt, 21 pedig nem adta le a voksát. Ellenben kilenc állam kiállt Washington döntése mellett: Guatemala, Honduras, Izrael, Marshall-szigetek Mikronézia, Nauru, Palau és Togo. Ezzel együtt egy tucatnyi ország – köztük a Magyarországgal szomszédos Románia és Csehország – jelezte, hogy a nagykövetség kérdését illetően az amerikaiak hasonlóan lépésre szánták el magukat. Ezzel együtt pedig az izraeli kormány azt ígérte, hogy az első tíz “költöző ország” kedvező adminisztratív és jogi kedvezményekben fog részesülni.

Donald Trump amerikai elnök videoüzenetben szól a résztvevőkhöz a Tel-Avivból Jeruzsálembe költöztetett amerikai nagykövetség megnyitóünnepségén 2018. május 14-én. A kép forrása: MTI/EPA/Abir Szultan.

Habár egyes országokban ez a döntés elég nagy belpolitikai feszültséget – például Romániában, de erről lásd majd bővebben a következő cikkünket – generált, mások már jelezték, hogy május végére megtörténik a “jeruzsálemi átállás”.  További érdekesség, hogy Közép- és Dél-Amerikában található országok döntöttek így:

Honduras, Guatemala és Paraguay

Elsőre úgy tűnhet, hogy ezek az országok az Egyesült Államok miatt döntöttek így, hiszen a hidegháború óta (nagyrészt) Washingtonhoz igazították a külpolitikájukat,  s ha ezekben az államokban veszélybe kerültek az amerikai érdekek vagy szimplán csak “túl cikivé” váltak az amerikai elnökök számára, akkor egy puccsal/katonai hadművelettel buktatták meg őket (pl. Guatemala 1954-ben, Panama 1989-ben). Csakhogy a valóság ennél sokkal árnyaltabb:

ezek a latin-amerikai országok a mai napig szoros viszonyt ápolnak Izraellel.

Leghűségesebb partner 

Jorge Gracia Granados guatemalai nagykövet. A kép forrása Wikimedia Commons.

Guatemala volt az első dél-amerikai ország, amely 1948. május 19-én elismerte az önálló Izraelt. Ám már előtte is különösen szoros kapcsolatot tartott fenn a zsidó szervezetekkel és korántsem elhanyagolható szerepet töltött be az önálló zsidó állam megteremtésében. Ugyanis Guatemala tagja volt a 1947. május 15-én megalakult „Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottságának” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP), amely megvizsgálta Izrael létrehozásának jogi kérdéseit és felmérte annak esetleges következményeit. Jorge Garcia Granados ENSZ nagykövetük  bejárta Palesztinát és a többi latin-amerikai országot, meggyőzve őket Izrael létrehozásának szükségességéről. Egyike volt azoknak, akik 1947. november 29-án megszavazták a  Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervét.  A guatemalaiak pozitív Izrael-képe elsősorban vallási okokból fakadt:

a lakosság egynegyede evangélikus volt, akiknek befolyása nagy a politikai és üzleti életre. Ők pedig kiemelten támogatták egy zsidó állam létrejöttét a Szentföldön. 

Ugyanúgy Guatemala volt az első ország, amely 1955-ben Jeruzsálembe költöztette át a nagykövetségét, igaz, az ENSZ 478. számú határozata és a helyi farmerek nyomására – akik elsősorban arab piacra termeltek – visszatértek Tel-Avivba. Ennek ellenére ez az esemény sem befolyásolta negatívan a két ország közötti együttműködését, mert Guatemalában a hatóságok erőszakos spanyolosításba kezdtek a maják körében (több száz tiszta maja települést romboltak le, betiltották a nyelvhasználatot stb.), miközben egy rendkívül véres polgárháború zajlott az országban. Mindezek miatt a guatemalai kormányok egyre inkább elszigetelődtek a világban, s a hetvenes évektől már az Egyesült Államok is megvonta a segélyek átutalását.

Így latin-amerikai állam vezetése számára hamarosan Izrael lett a legfontosabb fegyverellátó, az IDF (Israel Defense Force) kiképzői oktatták a helyi katonai és a rendőri erőket (számukat 300-ra becsülik), valamint a két ország titkosszolgálata számos közös akciót hajtott végre. Ugyan a polgárháború 1996-os befejezésével és a belpolitika demokratizálódásával Guatemala elszigeteltsége csökkent, ez sem vetett véget a két fél közötti szoros együttműködésnek.

Sőt, 2015-től egy teljesen új szintre léptek  a kapcsolatok.  Ebben az évben megválasztott Jimmy Morales, egy egykori színész-humorista, akit „Guatemala Donald Trumpjának” hívnak, Washington legszorosabb partnerévé vált a térségben. Évenkénti 500 millió dollárnyi támogatást kapnak az Egyesült Államoktól, amiért cserébe a guatemalai vezetés szinte minden téren támogatja az amerikai elnököt, legyen szó Izraelről vagy az amerikai-mexikói határon lévő fal felépítéséről.

A guatemalai zászló már több hete kitűzték Jeruzsálemben. A kép forrása: Twitter.

2016-ban Izrael volt az első régión kívüli ország, ahova Morales ellátogatott. Az útja során számos mezőgazdasági, tudományos és műszaki egyezményt írtak alá, a guatemalaiakat leginkább az izraeliek vízgazdálkodás felhasználása terén elért eredményei érdekelték.  Tavaly Morales egyfajta „karácsonyi ajándékként” közölte, hogy Guatemala az Egyesült Államok után szintén Jeruzsálembe fogja költöztetni a nagykövetségét.

Azóta pedig nem telt el úgy hét, hogy az izraeli kormány valamelyik prominens tagja ne fejezte volna ki háláját, és rendre felemlegetik a guatemalai döntéshozók “bátorságát”. Morales márciusban tartott amerikai zsidó lobbiszervezet, az AIPAC,  éves konferenciáján tűzte ki a költözés pontos dátumát:

“Két nappal az amerikaiak után, vagyis május 16-tól már Jeruzsálemben fog működni az guatemalai nagykövetség is”

Mintakövetők 

Az izraeli vezetésben sokan bíznak abban, hogy miképp 1948-ban, ugyanúgy most 2018-ban is Guatemala jelenti a “vízválasztó vonalat” a térségben, s hamarosan a többi régióbeli állam szintúgy követi a példáját. Már egy ország jelezte, hogy bár tavaly decemberben nem jelentette be, de idén május végére szintén átköltözteti a nagykövetségét. Ez az ország pedig Paraguay. A megnyitó ünnepségen pedig lehet számolni a paraguayi elnök, Horacio Cartes részvételére, mivel május 21-én és 22-én egy izraeli körúton vesz részt.

Ám ennél többet nem nagyon tudni Paraguay szerepéről vagy arról, hogy Asunciónban miért döntöttek a költözés mellett. Eddig ugyanis viszonylag kevés figyelmet fordítottak az izraeli-paraguayi kapcsolatok történetére, mivel sokkal kevesebb eredményt mutathatnak fel, mint például Guatemala esetében. Sőt, 2002-ben “költségvetési megfontolások” miatt bezárták a diplomáciai képviseleti irodákat egymás országaiban.

Annyi bizonyos, hogy Cartes személye jelentősen hozzájárult a két ország közötti viszony rendezéséhez. Az ő győzelmében nem kis szerepe volt a közel-keleti országnak, mert a paraguayi elnökválasztási kampányának tanácsadói és szakértői között szép számmal akadtak izraeliek. Hálából a segítségért, Cartes a 2013-as megválasztása óta nem egyszer maradt távol vagy vétózott az Izraelt elítélő vagy valamire kényszerítő (például a nukleáris létesítmények megnyitása a nemzetközi ellenőrök előtt) határozatok ellen.  2015-re újranyitották a nagykövetségüket, s azóta a bilaterális kereskedelmük nagysága 200-250 millió között mozog.  További érdekesség, hogy a két állam titkosszolgálata együttműködik egymással a Hezbollah ellen, amely komoly kapcsolatokkal és üzleti hálózattal rendelkezik a dél-amerikai országban.

Az egyik Paraguayba utazott tanácsadó például a képen Netanjahu mellett álló Ali Harov volt. Ő egykoron az izraei miniszterelnök kabinetfőnöke volt, aki tavaly vádalkut kötött és átadta az összes miniszterelnök korrupciójáról szóló anyagot.

Guatemalán és Paraguayon kívül még egy latin-amerikai ország jelezte, hogy Tel-Avivból Jeruzsálembe költöztetné át a nagykövetségét, ám pontos időpontot még nem közöltek. Hondurasban Orlando Hernandez elnök tavaly decemberben még Panamával együtt jelentette be ezt a szándékát. Ez korántsem keltett meglepetést, hiszen ő a MASHAV, vagyis az Izraeli Külügyminisztérium Nemzetközi Együttműködés által indított oktatási programon belül és ösztöndíjából érettségizett le, azóta pedig rendre felemlegeti Izrael-barátságát. Ezt bizonyítva tavaly decemberben vétózott az Egyesült Államokat és Izraelt elítélő határozat ellen, ahogyan azt megelőző években is távol maradt vagy nemmel szavazott, ha a zsidó államról volt szó.

Márciusban a hondurasi parlament elfogadta az átköltöztetésre vonatkozó határozatot, s az izraeli kormány is felkészült az elnök fogadására. Csakhogy Hernandez izraeli útja

nagy belpolitikai vihart kavart Izraelben. 

Az izraeli baloldal és ellenzék a hondurasi vezetés korrupciója, a bűnszervezetekkel való együttműködése, és emberjogi helyzet miatt utasították el a hondurasi elnök érkezését. Az ellenállás miatt végül Hernandez április végén lemondta az ünnepségen való részvételt. Azóta pedig hirtelen megszakadt mindenféle kommunikáció a felek között, semmi konkrétumot nem tudni azzal kapcsolatban, hogy a közép-amerikai ország vajon tényleg kitart-e a korábbi döntése mellett vagy inkább visszakozik.

Hondurason kívül Panama esetleges költözése szintén bizonytalan. A Palesztin Hatóság tavaly decemberben terjesztette el, hogy ez az ország szintén csatlakozik Trump döntéséhez. Azóta viszont ezt az információt a hivatalos panamai csatornák nem erősítették meg, igaz, nem is cáfolták érdemben. Ez annak tükrében furcsa, hogy Isabel Saint Malo de Alvarado elnökasszony szintén széles körben ismert az Izrael-iránti barátságról, de még ő sem említette adta jelét annak, hogy valóban átköltöztetné a követséget.

Isabel Saint Malo de Alvarado panamai elnökasszony és Reuvén Rivlin izraeli államfő találkozója 2015-ben. A kép forrása: Wikimedia Commons

Dominóeffektus vagy elszigetelt esetek? 

Természetesen nem mindegyik latin-amerikai ország viszonyult pozitívan Trump döntéséhez és többször leszögezték, hogy továbbra sem lesznek hajlandóak elismerni Jeruzsálemet Izrael fővárosának, s nem fogják átköltöztetni a nagykövetségüket sem. Az elmúlt napokban Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke Venezuelában járt, ahol felszólította a térség államait, hogy ne kövessék Guatemala és Paraguay példáját. Egyes országok a “tradicionális Amerika-ellenességük”, mások ellenben az arab országokkal való szoros kapcsolataik miatt mindenképp a palesztin elnök felszólításának fognak eleget tenni.

Ráadásul az egész költözés paradoxona, hogy amikor tavaly szeptemberben Benjamin Netanjahu – az első izraeli miniszterelnökként – egy történelmi látogatást tett Latin-Amerikába, akkor nem kereste fel Guatemalát, Hondurast és Paraguayt. Ellenben az izraeli miniszterelnök által meglátogatott Argentína, Kolumbia, Mexikó mindössze annyit tettek, hogy távol maradtak a tavaly decemberben tartott ENSZ Közgyűlés szavazásán, de a költözés kérdése fel sem merült az esetükben. Ez pedig alighanem arra készteti a mostani izraeli vezetést, hogy újragondolja az ország közép-és dél-amerikai politikájának prioritásait.

Az atom útvesztőjében – Európa és az iráni megállapodás jövője

Az Egyesült Államok kihátrálása súlyos, de (egyelőre) nem végzetes csapást mért az iráni atomalkura. Az európai országok ugyanis jelezték, hogy semmi áron sem fogják veszni hagyni a megállapodást, még abban az esetben sem, ha emiatt nyíltan szembe kell menniük Washingtonnal. Ám ezen a téren  nemcsak az amerikai elnök jelenti az egyetlen kihívást, hanem az iráni belpolitikában zajló hatalmi harcok is. 

A nemzetközi médiában már hónapok óta számoltak azzal a lehetőséggel, hogy Donald Trump beváltja a 2016-os elnökválasztási kampány során hangoztatott fenyegetéseit, vagyis felmondja a még az Obama-adminisztráció által kötött iráni atommegállapodást. Az első viharfelhők akkor bukkantak fel az égbolton, amikor 2017 októberében Trump nem hitelesítette a megállapodást (a törvény értelmében az amerikai elnöknek 90 naponta meg kell vizsgálni, hogy Irán mennyire tartja be az előírásokat), de akkor még beérte ennyivel, nem vezetett be szankciókat a perzsa ország ellen.

Csakhogy 2018 elejétől kezdve Trump egyre többször hangoztatta, hogy

“megjavítja Amerika történetének legrosszabb szerződését” 

és egy teljesen új megállapodást fog tető alá hozni, ami a véleménye szerint nagyobb átláthatóságot ígér, s sokkal szigorúbb nemzetközi ellenőrzés alá helyezi Teheránt. Ez megszólaltatta a vészcsengőt a nyugat-európai államfők és kormányfők fejében, akik valóságos diplomáciai hadjáratot indítottak az amerikai elnök meggyőzése érdekében. Először Emmanuel Macron franciai elnök, majd Angela Merkel kancellár próbálta meg jobb belátásra bírni Trumpot, végig rámutatva a megállapodás előnyeire. A brit diplomácia szintén többször jelezte, hogy különösen veszélyes helyzetet teremtene a Közel-Keleten, ha az Egyesült Államok felmondaná az egyezményt.

Donald Trump amerikai elnök mutatja az aláírásával ellátott rendeletet az Irán elleni szankciók visszaállításáról. A kép forrása: MTI/EPA/Michael Reynolds.

Újranyílott szelence 

Ám az érvek, mint ahogyan az május 8-án kiderült, korántsem hatották meg Donald Trumpot, aki sokak megrökönyödésére bejelentette az Egyesült Államok kilépését a szerződésből. Világszerte heves reakciókat váltott ki, még Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter is azt mondta, hogy az iráni atomalku egy

“olyan nemzetközi vívmány, amit kár lenne veszni hagyni”

Csupán Izrael és Irán legnagyobb szunnita ellenlábasa, Szaúd-Arábia fejezte ki örömét és egyetértését Trump lépésével kapcsolatban. A döntés meghozatalában Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök aktív szerepet játszott, hiszen az elmúlt hetekben nem tett mást, mint előadásokat tartott “Irán hazugságáról”, vagyis arról, hogy folytatta a katonai atomprogramját.

Netanjahu előadása az “iráni hazugságokról”

Közben pedig egyre súlyosbodik az a fegyveres konfliktus, amely az 1973-as negyedik arab-izraeli háború óta a legsúlyosabb államközi összecsapást jelenti a térségben: az izraeli erők az iráni Forradalmi Gárda (IRGC) szíriai állásait és bázisait kezdték el bombázni Szíriában, miközben az arab országból rakétatámadásokat indítottak a megszállt Golán-fennsíkon lévő izraeli települések ellen. Ezzel párhuzamosan Rijád jelezte, hogyha Irán valóban a nukleáris fegyverek előállításába kezd, akkor rövid időn belül ők is kifejlesztik a saját atomarzenáljukat. Vagy esetleg a  Szaúd-Arábiával szoros viszonyban álló, szintén atomhatalmi státusszal rendelkező Pakisztántól vásárolnák meg a robbanófejeket.

Ezekből a példákból is jól látható, hogy Trump újra felnyitotta Pandóra (atom)szelencéjét, amit úgy tűnt, hogy három évvel ezelőtt már sikerült bezárni. Most viszont egy újabb és kiterjedtebb fegyveres konfliktus rémképe villant fel az amúgy is évek óta háborúk és válságok által szabdalt régióban. Egy ilyen helyzet nemcsak a nemzetközi energetikai piacra (főleg a kőolajéra) lehet negatív hatással, hanem

egy újabb és súlyosabb menekültválságot idézhet elő, amelynek a levét ismételten Európa issza meg.

Saját utakon 

Ezért korántsem véletlen, hogy az Európai Unió jelezte: ha kell, akkor az Egyesült Államok nélkül, sőt akár Washington haragjával dacolva, de továbbra is tartani fogja magát az iráni atomalkuhoz. Ez a fajta elhatározás már csak azért sem meglepő, mivel az európai országok nem kevés energiát, időt és pénzt áldoztak a 2015. július 14-én aláírt Közös Átfogó Akciótervre (Joint Comprehensive Plan of Actio – JCPOA). Közel 13 éven át tartó diplomáciai huzavona után a P5+1 nevű csoport (Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az Európai Unió) úgy döntött, hogy feloldja az Irán elleni szankciókat. Cserébe viszont a perzsa ország átláthatóvá teszi a nukleáris programját és lemond az atomfegyverek előállításáról.

Csoportkép az iráni atomegyezmény aláíró politikusokról. A kép forrása: Wikimedia Commons

Az európai országok tűkön ülve várták az Irán elleni szankciók feloldására. 2010 előtt a nyugat-európai országok voltak Irán  legfontosabb régión kívüli kereskedelmi partnerei: az iráni import egyharmada – a gépkocsiktól kezdve, az orvosi eszközökön át egészen a vegyipari termékekig bezárólag – innen származott, miközben naponta körülbelül 600 000 hordónyi kőolajat importáltak a térségből.

Ezért szinte azonnal ugrottak, amikor 2016. január 16-án a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) közzétett végleges jelentésében megállapította, hogy Teherán minden ígéretének eleget tett, ezért már büntetés nélkül lehet kereskedni a közel-keleti országgal. Meghívták Hasszán Róháni iráni elnököt, aki egy 120 fős kereskedelmi küldöttség élén látogatott el Európába. Habár nem volt hiány a botrányokból és a kisebb diplomáciai incidensekből, de ezek sem akadályozhatták meg, hogy jelentős szerződéseket hozzanak tető alá.

Hasszán Róháni a római útja során találkozott Ferenc pápával is. Róháni útjának egyik botránya az volt, hogy az iráni elnök érkezése miatt eltakarták az olaszországi szobrok nemi szervét. A kép forrása: Vatikán.

Az iráni nyitásból elsősorban Franciaország és Olaszország profitált. Rómával mintegy 18,4 milliárd dollár nagyságú üzletet ütöttek nyélbe, amely többek között olasz gépipari berendezések, járművek és “high tech” termékek leszállítását tartalmazta. Párizs pedig mintegy 150 000-200 000 hordó perzsa kőolajat vásárolt; a Peugeot az iráni Khodroval együtt gyárt kocsikat Teheránban; francia cégek újítják fel az iráni vasútállomásokat, autópályákat és repülőtereket. Ám mind közül az Airbussal – amelyet most elég nagy amerikai nyomás alá helyeztek – kötött megállapodás volt a legjelentősebb:

25 milliárd euró értékben 114 utasszállító repülőgép megvételéről állapodtak meg.

Ennyit vesztene Európai Unió. A kép forrása: Statista.com

Mindezekből alapján érthető Washington nyugat-európai szövetségesei részéről tapasztalható ellenállás és érkező bírálat. Angela Merkel német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök, Theresa May brit miniszterelnök egy közös nyilatkozatban ítélték el az amerikai elnök bejelentését. Hangsúlyozták, hogy mindent megtesznek azért, hogy az iráni atomprogram továbbra is békés és civil maradjon.

Federica Mogherini uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő sajnálatát fejezte ki Trump döntésével kapcsolatban, de azonnal hozzátette, hogy a magállapodás sikere
“nem egyetlen ország hozzáállásától függ”. Leszögezte, hogy Brüsszel elkötelezett marad a JCPOA iránt. Pozitív fejleménynek nevezte, hogy Róháni továbbra is kitart a 2015-ös megállapodás mellett. A főképviselő egyben jelezte, hogy május 15-én Irán és a P5+1 csoport európai tagjainak a külügyminiszterei az atomalku jövőjéről fognak tárgyalni.

Az iráni elnök sajtóhivatalának felvételén Haszan Róháni iráni elnök beszédet mond Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter (j2) jelenlétében Teheránban 2018. május 8-án, miután Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az iráni atomegyezménybõl, és elrendelte az Irán elleni szankciók visszaállítását. Róháni az állami televízióban közvetített beszédében közölte, hogy Irán tartja magát az atomprogramjáról kötött egyezményben foglaltakhoz, és kész folytatni a munkát a többhatalmi szerzõdést aláíró többi országgal. (MTI/EPA/Iráni elnök sajtóhivatala)

Hazai pálya nehézsége 

Valóban reménykeltő, hogy az iráni kormányban úgy vélik, az európai országokkal áthidalható lesz az amerikai kivonulással okozta válság. Az iráni parlament például már Trump bejelentésekor jelezte, hogy két hónapot várnak arra, hogy az európaiak milyen ötletekkel állnak elő és milyen garanciát fognak vállalni a JCPOA-ra. Az Európa iránti iráni bizalom megerősödéséhez nagyban hozzájárult az is, hogy az elmúlt hónapokban több kedvező dolog történt az iráni-uniós kapcsolatokban.

Például áprilisban 16-án – Olaszország ellenkezésére – Brüsszel nem szavazta meg azokat a szankciókat Teherán ellen, amelyeket eredetileg a perzsa állam ballisztikus rakétaprogramja miatt akartak bevezetni. Pár nappal később a felek megegyeztek, hogy a kereskedelmüket többé nem dollárban, hanem euróban fogják elszámolni. Sőt, mivel Trump büntetné azokat az Iránnak továbbra is kereskedő külföldi cégeket és kormányokat, ezért az Európai Unió jelezte, hogy hajlandó a Kereskedelmi Világszervezet elé vinni minden, az európai vállalkozások érdekeit sértő egyoldalú amerikai intézkedést. Ezt pedig egyfajta geopolitikai sikerként könyvelték el Teheránban, mert szerintük

“Irán kérdésében sikerült éket verni az Egyesült Államok és Európa közé”

Azonban a megállapodás szempontjából nem kizárólag az Egyesült Államok jelenti a fenyegetést. Ugyanis mostantól igencsak nehéz lesz a mérsékelteket és reformistákat vezető, a Nyugattal együttműködést hirdető Róháninak megtartani a hatalmat. Ez eddig sem volt könnyű feladat: dacára annak, hogy a 2017-ben tartott elnökválasztásokat ismét ő nyerte meg, és a parlamentben a reformista pártok vannak többségben, nem sikerült mérsékelni az ultrakonzervatívok, a radikálisok és a Forradalmi Gárdisták befolyását.

Az iráni parlamentben Róháni-ellenzéke egy amerikai zászlót égetett el, amire még nem volt példa az ország történetében.

Ők már a kezdettől fogva kritizálták az atomalkut, bírálták Trumpot és Nyugatot, s ahol lehetett, igyekeztek gyengíteni Róháni hatalmát. Tőkét kovácsoltak minden, az iráni mérsékeltek gazdasági és nemzetközi politikájának sikertelen elemeiből fakadó, országon belüli elégedetlenségből. Ez történt például 2017 végén, amikor országszerte tüntetéseket tartottak az iráni kormány ellen, de az események gyorsan kikerültek a konzervatívok ellenőrzése alól, s az egész egyfajta rendszerellenes megmozdulásba csapott át. Most pedig Trump a bejelentésével gondoskodott arról, hogy kellő mennyiségű muníciót kapjon a Róháni-ellenes kampány.

Ami késik, nem múlik – Parlamenti választások Libanonban

Majdnem kilenc évet kellett várni a libanoni lakosságnak arra, hogy dönthessenek a parlamentjük összetételéről. A vasárnapi választásokon sem meglepetésekből, sem beteljesülő jóslatokból nem volt hiány. Ám még a győztes sem dőlhet hátra elégedetten a székében, ahogyan a vesztes számára is van ok a reménykedésre. 

Az elmúlt hetek nem szóltak másról Libanonban, mint a május 6-án megtartott parlamenti választásokról. A “cédrusok országát” ellepték a plakátok, a médiában folyamatosan megméretették magukat a különböző pártok jelöltjei, heves viták alakultak ki a közösségi oldalakon, miközben az utcákon egyáltalán nem számított szokatlan látványnak  a különböző mozgalmak híveinek összecsapása. A felfokozott hangulat és az intenzív kampány hátterében az állt, hogy a libanoni állampolgárok legutoljára 2009-ben dönthettek a 128 fős törvényhozás összetételéről.

Választási plakátot helyeznek el egy ház homlokzatán Bejrútban 2018. április 10-én. A kép forrása: MTI/EPA/Vael Hamzeh.

Azóta többször elhalasztották a választásokat, elsősorban a szomszédos Szíriában zajló harcok és az országból érkező közel 1,5 millió menekült miatt. Másodsorban pedig a folyamatos belpolitikai válság miatt nem került sor erre: 2014 és 2016 között egy politikai vákuum alakult ki, mert nem tudtak megegyezni az elnök személyéről; az iráni-szaúdi ellentét ostora rendre a Földközi-tenger keleti térségben fekvő országon csattant, a szemétválság mai napig megoldatlan problémát jelent a hatóságok számára; valamint 2017 második felében látványos módon próbálták meg eltávolítani az ország miniszterelnökét (erről bővebben később).

Bejrútban végül úgy állapodtak meg, hogy

“ha törik, ha szakad, Libanonban  mindenképp lesznek választások 2018 májusában.”

Ebbéli elhatározásukat jól szimbolizálta, hogy tavaly egy új választási törvényt vezetettek be, amellyel alaposan átalakították az ország választási rendszerét. A 26 választási kerület számát lecsökkentették 15-re, szigorítottak a jelöltségeken (például nem indulhatnak két párt színeiben, ami azelőtt bevett szokás volt), és a parlamenti küszöböt felemelték 10 százalékra. Igaz, így is sok bírálat érte a törvényt, mert például kimaradt a női kvóta, a szavazati korhatárt nem vitték le 21 évről 18 évre, vagy a hadsereg szerepét sem sikerült úgy megerősíteni, ahogyan az eredetileg elképzelték.

Ám a legfontosabb, az ország történelmét és a politikáját meghatározó dologhoz nem nyúltak hozzá: a felekezeti alapú hatalommegosztáshoz. Mivel Libanon 4,5 milliós lakosságának 54 százaléka muszlim – kb. fele-fele arányban szunnita-síita – és 40 százalék pedig keresztény, ezért már az ország függetlensége (1946) óta egy rendkívül bonyolult politikai rendszer működik, amely a paritás elvén biztosítja a képviselői helyek elosztását a 18 különböző felekezet között. Továbbá azon sem változtattak, hogy

Libanon államfőjének maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnitának, a parlament elnökének síitának kell lennie. 

A 15 választókerület és a jelöltek megoszlása a felekezetek szerint. A kép forrása: Link.

Apátiából jeles 

Mindenezek ellenére némi csalódást okozott az országban és a régióban egyaránt, hogy május 6-án a libanoni szavazóképes lakosságnak mindössze 49,2 százaléka adta le a voksát. Vagyis öt százalékkal kevesebben voltak most, mint 2009-ben. Érdekes módon pont a fővárosban mérték a legalacsonyabb részvételt. Pedig jelöltekből egyáltalán nem volt hiány:

a visszalépések és kizárások után is 917 jelölt marad, ebből 111-en nők voltak. 

Először az ország történelmében indultak nagy számban újságírók, civil társadalom aktivistái és vállalkozók. A választások alatt relatíve nagy volt a nyugalom, ami a libanoni fegyveres erők (LAF) jelenlétének köszönhető. Csupán egy-két helyről jelentettek verekedéseket vagy lövöldözéseket, amelyek rendszerint két tábor hívei között zajlottak.

Még egy kizárólag női jelöltekből álló párt is indult a választásokon, amely az Akkár (Libanon egyik régiója) Női nevet vette fel. A kép forrása: a párt honlapja

Egyelőre még folyik a vita az elemzők és az újságírók körében, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben miért kevesen járultak a szavazóurnák elé. Leginkább a pénzalapok gyors kimerülését és a szunnita-síita ellentét kiéleződését hozzák fel magyarázatként, de ugyanúgy hozzájárulhatott a korábbi nagy szövetségek, vagyis inkább parlamenti blokkok felbomlása is, ami még inkább növelte a libanoni politika átláthatatlanságát. 2018-ig ugyanis két ilyen koalíció határozta meg a közel-keleti ország sorsát:

a Március 8-i Szövetség és a Március 14-i Blokk 

A Március 14-i Blokk a hadsereget, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat fogta össze. Vezéralakja Szaad Haríri kormányfő, Szaúd-Arábia, a többi szunnita ország, illetve a nyugati államok támogatását élvezi. Ezzel szemben állt a síitákat tömörítő Hezbollah (ennek van egy politikai és egy katonai szárnya), a Nabíh Berri házelnök vezette, szintén síita és magát szekulárisnak valló Amal Mozgalom, valamint a Michel Aún köztársasági elnök által alapított Keresztény Szabad Hazafias Mozgalom is (Free Patriotic Movement – FPM). Az országban ők a legnagyobb támaszai a szomszédos Szíriában hatalmon lévő Bassár el-Aszad elnöknek. A legtöbb külföldi segítséget Irántól kapják és a vádak szerint elsősorban az iráni, és nem a libanoni érdekeket próbálják meg érvényesíteni.

Egy katona jelenlétében állnak sorba a szavazók a libanoni parlamenti választásokon Baaklinban. A kép forrása: MTI/EPA/Vael Hamzeh.

Üröm az örömben 

Szinte az összes választások előtti elemzés a Március 8 két tagját, a Hezbollah-Amal szövetséget hozta ki győztesnek. Tehát a kérdés sokkal inkább az volt, hogy mennyivel fognak majd nyerni, főleg miután, hiába síiták, még szunnita jelölteket is sikerült indítaniuk. Papíron a Hezbollah és annak szövetségesei negyvenegy mandátumot szereztek a 128 fős libanoni törvényhozásban, ami egyben azt jelenti, hogy a libanoni síiták több mint 90 százaléka továbbra is őket támogatja.

Ugyanakkor pár dolog beárnyékolta az ünneplésüket, és jövőt illetően komoly gondolkodásra késztette a párt vezetését. Haszan Naszralláh sejk, aki már 1992 óta vezeti a Hezbollahot, a választási kampány során kénytelen volt háttérbe szorítani a “megszokott” Izrael-ellenességét, Nyugat kritizálását és Szaúd-Arábia bírálatát. Ehelyett sokkal inkább a gazdasági helyzet jobbítására, a korrupció felszámolására és a középosztály elszegényedésének megállítására helyezte a hangsúlyt. Ugyanis

az elmúlt években a libanoni síita területeken érzékelhetően nőtt az elégedetlenség,

mert a szervezet még mindig túl sok pénzt költ a szíriai beavatkozásra, hiszen ők már 2012 óta Damaszkusz oldalán harcolnak, és a legalacsonyabb becslések szerint is közel 1500 fegyveresük vesztette életét a konfliktusban. Ehhez pedig párosultak még tavaly az újabb amerikai szankciók, illetve egy újabb Hezbollah-Izrael közötti összecsapásra való felkészülés is, amelyek miatt már alig jut anyagi erőforrás az általános életszínvonal fenntartására.

Gebran Bassil. A kép forrása: Wikimedia Commons

A másik tanulság pedig az, hogy nem konkrétan a Hezbollah győzött (ők ugyanúgy 12 helyet szereztek, mint 2009-ben), hanem annak szövetségesei (Amal, FPM) szerepeltek jól. Ebből pedig egyenesen következik az a kérdés, hogy vajon ez az eredmény arra készteti-e a feleket, hogy együttműködjenek Naszralláhhal vagy akár egymással.

Ugyanis pár hónappal a választások előtt ellentét robbant ki a Március 8-i Szövetségen belül, amely nyílt utcai konfliktusba torkollott. A vitát az váltotta ki, hogy Gebran Bassil külügyminiszter, aki egyben Michel Aún elnök veje,

gengszternek nevezte az Amal vezetőjét és a parlament elnökét, Berrit.

Habár azóta a Hezbollah vezetésével elsimították az ügyet, a koalíció megrendült. Annyira, hogy bár egyes helyeken még indítottak közös jelölteket, de országos szinten külön listákon indultak. Ennek köszönhetően az FPM különösen jól szerepeltek, hiszen harminc mandátumot szereztek. Egyelőre ugyan még zajlanak a tárgyalások az egykori Március 8-i Szövetséggel, de a pártban igencsak azon gondolkodnak, hogy önálló frakciót fognak alakítani.

Vesztesek padján 

Ennél sokkal rosszabbul alakult a Március 14-i Blokk sorsa. Náluk a felbomlás már évekkel ezelőtt kezdetét vette, amikor Valíd Dzsumblatt drúz vezető – a szíriai drúzok szélsőséges iszlamisták általi lemészárlása miatt –  kilépett a formációból. Ugyanúgy nem kedvezett számukra az sem, hogy Szaad Haríri alig két évnyi miniszterelnökség után szíriai közbenjárással megbukott. 2011-ben az életét féltve Szaúd-Arábiába menekült és a blokk legerősebb pártja, a Jövő Mozgalma vezető nélkül maradt és folyamatos frakcióharcok gyengítették.

A kaotikus időszak végét jelenthette volna, amikor 2014-ben Haríri visszatért az országba és a 2016-os kiegyezés értelmében megkapta a kormányfői posztot. Azonban pár hónappal később azzal szembesült, hogy a

legfőbb külföldi támogatója, vagyis Szaúd-Arábia fordult ellene.

2017 novemberében tett rijádi útja alatt egy televíziós beszédben váratlanul lemondott a hivataláról, állítása szerint azért, mert “megpróbálják őt megölni”, mégpedig az Iránhoz közel álló libanoni szervezetek. Ezt a magyarázatot azonban sem Libanonban, sem a nemzetközi közösségben nem fogadták el.  A médiában számtalan fejtegetés látott napvilágot: a legtöbb gyanú Szaúd-Arábiára terelődött, mivel a libanoni miniszterelnök már elvesztette a szaúdi uralkodócsalád kegyeit, mert nem tudta megfékezni az iráni befolyás növekedését és képtelen volt a libanoni szunnita közösség pozícióját is megerősíteni

Haríri felolvassa a lemondását:

Végül Szaad Harírit elengedték, november végén visszatért az országba. Ahelyett, hogy megerősítette volna a lemondását, december 5-én hivatalosan visszavonta azt. Ez azonban egyáltalán nem hatotta meg a szövetségeseit. A libanoni szunniták az egész esetből azt a konzekvenciát vonták le, hogy a kormányfő gyenge, nem méltó a 2005-ben meggyilkolt édesapja (Rafík Haríri) örökségére. A Jövő Mozgalmán belül – például Fuad Szinióra egykori miniszterelnök – is sokan támadták őt, hogy “semmit nem tett a szaúdi nyomás ellen”.

Épp ezért nem véletlen, hogy a Jövő Mozgalom pártja mindössze 20 mandátumot szerzett a parlamentben, vagyis hattal kevesebbet, mint 2009-ben. Sőt, a parlamentbe bekerült szunnita törvényhozók egyharmada nyíltan ellenséges Harírivel, még ha nem is feltétlenül a Hezbollah támogatói. A helyzet iróniája, hogy a kormányfő már hónapokkal korábban megérezte korábbi támogatottságának jelentős csökkenését, ezért is erősködött az új választási törvény bevezetése mellett. Csakhogy ez paradox módon pont fordítva sült el:

Eredetileg így akarta a Hezbollah hatalmi bázisát meggyengíteni, de ezzel csak azt érte el, hogy véget vetett pártja dominanciájának a libanoni szunniták körében.

Haríri számára az egyetlen fájdalomdíjat az jelentheti, hogy a korábban említett hatalommegosztás értelmében csak egy szunnita lehet a kormányfő, s az ország stabilitásának fenntartása érdekében meghagyják őt a miniszterelnöki poszton.

A Közel-Kelet lökhárítója

Libanon eddig sem volt könnyű helyzetben, hiszen a politikai instabilitáson kívül komoly gazdasági problémákkal volt kénytelen szembenézni. A világ legeladósodottabb országa csak a nemzetközi szervezetek segítségével és a kölcsönökkel tudja fenntartani magát és az országban élő szíriai menekülteket. Haríri egy igencsak ambiciózus – több tízmilliárd dollár nagyságú – gazdasági programot tervezett bevezetni, de ezt most átnyomni egy, a Hezbollah szövetségei által uralt libanoni parlamentben igencsak nehéz lesz.

Ugyanakkor a síita szervezet sem ülhet nyugodtan a babérjain, hiszen az, hogy a libanoni politika domináns szereplője legyen, nagyban függ a partnerei hozzáállásától. Ugyanis az elért eredmények tükrében könnyen úgy dönthetnek, hogy talán itt az ideje önálló irányt képviselni.

Egy dolog viszont biztos marad: a parlament összetételétől függetlenül Libanonnak továbbra is folytatnia kell a külpolitikai egyensúlyozást. Ez pedig igencsak nehéz feladat lesz, különösen most, hogy az Egyesült Államok felmondta az iráni atomalkut.

Vigyázó szemetek Jerevánra vessétek! – Kormányfőválasztás Örményország

0

Először még úgy tűnt, hogy az örményországi tüntetések sikerrel jártak: habár a kaukázusi országot több mint tíz éven át irányító elnök lemondott, továbbra sem sikerült megegyezni az új kormányfő személyéről. Csakhogy az elhúzódó instabilitás magában hordozza egy súlyos konfliktus lehetőséget, de jelenleg egyetlen nagyhatalomnak sem áll az érdekében, hogy ismét elharapózódjon az erőszak a térségben. 

Az örmény forradalmi hangulatot az idézte elő, hogy Szerzs Szargszján egykori elnököt a parlament kormányfővé választotta, miután egy 2015-ben végrehajtott alkotmánymódosítással parlamenti rendszerré alakította át az országát. Mivel az ellenzék szerint Szargszján miniszterelnökké váló “megválasztása” gyakorlatban a hatalom átmentését jelentette, ezért tiltakozó demonstrációkat szerveztek az örmény fővárosban.

A tüntetők lezárták a legfőbb állami épületeket (adóhivatalt, külügyminisztériumot), összecsaptak a hatóságokkal, és mintegy 200 demonstrálót vettek őrizetbe. Ez azonban nem vetett véget a megmozdulásoknak, és április közepétől mintegy 160 ezer ember vonult fel Jereván legnagyobb terén, követelve a tíz éven keresztül elnöki székben ülő Szargszján minél előbbi és feltétel nélküli távozását. A helyzet súlyos összecsapással fenyegetett, miután katonák, köztük a Hegyi-Karabah háborút megjárt veteránok, átálltak a demonstrálók oldalára.

Katonák csatlakozása a tüntetőkhöz.

A 11 napig tartó tüntetéshullám április 23-án hozta meg a gyümölcsét, amikor Szargszján bejelentette a hatalomból való távozását. Ezt kitörő örömmel fogadták a főváros utcain. Több sem kellett az ellenzéknek és a demonstrálóknak, akik a “korrupciós összefonódások és a családi kapcsolatok” miatt követelni kezdték az egész kormány leváltását és egy új választások megtartását, amellyel végre

“egy új korszak veheti kezdetét Örményországban”.

Nikol Pasinján. A kép forrása: MTI/EPA/Zurab Kurtsikidze.

Nikol Pasinjánt, a Jelk (Kiút) pártszövetség vezetőjét és a tüntetések fő szervezőjét kérték fel, hogy induljon a május 1-én megrendezésre kerülő választásokon. Addig ideiglenesen Karen Karapetján egykori miniszterelnök és jereváni polgármester vezeti az országot, aki Szergszján egyik legfontosabb híve. Pasinján korántsem ismeretlen személy a kaukázusi országban, hiszen az újságíró végzettségű politikus korábban kiemelten támogatta Levon Ter-Petroszján egykori ellenzéki politikust és elnökjelöltet. Kulcsszereplője volt a tíz évvel ezelőtti örményországi tüntetéseknek. Ezeket akkoriban szintén Szergszján ellen tartották, de a megmozdulások végül tíz halálos áldozattal és letartóztatások sorozatával végződtek. Maga Pasinján szintén bujkálni kényszerült, majd feladta magát és csak a 2011-es amnesztiahullám után engedték szabadon őt. Azóta megállás nélkül politizált és bírálta a hatalmon lévő Örmény Köztársaság Pártot (RPA).

Az idei áprilisi tüntetéssorozat egy kiváló lehetőséget teremtett az örmény ellenzék számára. Megcsillant a remény, hogy megszabaduljanak a kaukázusi országot 1999 óta kormányzó RPA-tól, amely azonkívül, hogy több demonstrációt vert le (2008, 2013), folyamatosan korrupciós botrányba keveredett, mivel szoros üzleti kapcsolatokat ápolt az oligarchákkal, valamint a saját barátaiknak és rokonaiknak adták oda a legfontosabb pozíciókat. Ugyanúgy a mai napig tartja magát az a vélemény, hogy az 1999-es, nyolc halálos áldozattal járó parlamenti mészárlást az akkor még nemzetbiztonsági miniszteri poszton lévő Szergszján szervezte meg, hogy így akadályozza meg az azeri-örmény kibékülést.

Politikai cunami

Csakhogy az elemzők és a szakértők már korábban figyelmeztettek: hiába a kormányfő távozása, a PRA korántsem fogja megkönnyíteni Pasinján dolgát. Habár az ellenzék vezetője elérte, hogy csak egyetlen jelöltjeként induljon a keddi parlamenti szavazáson és a kormánypárt se indítson saját embert, azt már nem tudta elérni, hogy meg is válasszák őt. A majdnem kilenc órán át tartó ülésen csupán 45 képviselő támogatta Pasinjánt, de ahhoz, hogy kormányfő lehessen abszolút többségre, vagyis 53-ra lett volna szüksége a 105 fős jereváni parlamentben.

Ez nem kevés felháborodást váltott ki az országban. A miniszterelnök-jelölt aznap éjjel általános sztrájkra és útblokádra szólította fel a híveit, és így nemcsak Jerevánban, hanem más városokban (Gjumri, Maralik Vanadzorba) is csatlakoztak a tüntetőkhöz. Ismételten blokád alá vették a legfontosabb közintézményeket, de már a metróállamosokat, valamint a szomszédos Grúziába és Iránba tartó vasútvonalakat ugyanúgy elfoglalták. Továbbá Pasinján a rendőrséghez és a hadsereghez intézett beszédében arra kérte őket, hogy ne avatkozzanak be, sőt, ismételten álljanak a tiltakozók oldalára. Nincs kétsége afelől, hogy a RPA mindent megtesz majd a hatalom megtartása érdekében, de szerinte – ahogyan az elemzők szerint is – van egy bizonyos határ, ameddig el mernek menni.

Jereván, 2018. május 2. –  Nikol Pasinján örmény ellenzéki vezető támogatói élőlánccal zárnak el egy utat a fővárosban. A kép forrása: MTI/EPA/Zurab Kurtsikidze.

Nyugtalan pillantások 

Egy elhúzódó konfliktus nem érdeke sem a jelenlegi elitnek, sem pedig a környező országoknak, különösen Oroszországnak. Az orosz vezetés már eddig is viszonylagos csendben és kissé aggódva figyelte az örményországi eseményeket.

Ugyanis Szergszján Vlagyimir Putyin egyik legfontosabb külföldi szövetségesének számított. 

Moszkva a kaukázusi államok közül Örményországgal ápolta a legszorosabb viszonyt. Az oroszok korábban már segítettek az örmény elnöknek a 2008-as és 2013-as megmozdulások leverésében. Oroszország két bázist üzemeltet az ország területén, valamint ő az örmény hadsereg legnagyobb fegyverellátója. Szergszján gazdasági téren szintúgy igyekezett szorosabbra fűzni a kapcsolatait Moszkvával, ezért 2015-ben csatlakozott az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz. Ebből egyelőre alig profitált az ország gazdasága, sőt, egészen furcsa helyzetet teremtett az azeriekkel mai napig fennálló hegyi- karabahi konfliktus miatt.

Mindezek ellenére úgy tűnik, mintha Moszkvába könnyen beletörődtek volna Szergszján távozásába. Múlt héten az orosz diplomácia jelezte, hogy

“Örményországban nem látnak olyanfajta destabilizációs folyamatokat ,mint 2014-ben Ukrajnában vagy 2008-ban Grúziában.”

Lényegében csak a “válság tárgyalásos megoldására” szólították fel a feleket, és igyekeznek elkerülni azt a vádat, miszerint beleavatkoznának az ország belpolitikájába. Igaz, Karapetján ideiglenes kormányfő egykoron a Gazprom fontos vezetője volt és mai napig Kreml (második) legfontosabb emberének tartják, de ha túlságosan elfajulnának az események, akkor Moszkva aligha gördítene nagyobb akadályt a távozása elé.

Nagyhatalmi jelenlét a Kaukázusban. A kép forrása: Link

Ennek oka, hogy Putyin most mindenáron nyugalmat és stabilitást akar a szomszédban: Oroszországot túlságosan leköti a szíriai beavatkozás, nem akar egy újabb “közelkülföldi” konfliktusba belekeveredni. Ugyanúgy azt sem szeretnék, ha ismét kiújulna az azeri-örmény ellentét, mivel 2016-ban a két ország egy rövid, de intenzív háborút vívott egymással a Hegyi-Karabah autonóm területért. Végül pedig egy súlyosbodó válság megterhelné Moszkva viszonyát az Örményországgal szomszédos Iránnal, illetve az Azerbajdzsánt támogató Törökországgal, miközben az orosz diplomácia a szíriai rendezésben leginkább az iráni és a török vezetőkre támaszkodik.

Kérdés marad viszont, hogy vajon Nikol Pasinján folytatná-e elődei Oroszország-politikáját. Természetesen az elmúlt napokban nem győzte hangsúlyozni, hogy “Örményországot közel tartja Moszkvához”, és csak a RPA korrupciója ellen harcol, valójában erre nincs egyértelmű garancia. Sőt, az esetleges kormányfő már hónapokkal korábban pedzegette, hogy itt az ideje javítani a nyugati-örmény kapcsolatokon. Megválasztásával elkezdené a tárgyalásokat az Európai Unióval, amelynek a fő célja a vízumrendszer eltörlése lenne, s egy szabadkereskedelmi megállapodás megkötésétől sem zárkózott el.

Tűkön ülve 

Az örmény alkotmány értelmében amennyiben az új miniszterelnök személyének kiválasztása kudarccal végződik, akkor egy héten belül meg kell tartani a második fordulót. Ennek időpontját május 8-ra tűzték ki, s ha Pasinjánnak most sem sikerül megszereznie az abszolút többséget, akkor fel kell oszlatnia a parlamentet.

A hazai és a nemzetközi közösség lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi lesz a szavazás eredménye, hiszen ha bármelyik fél rosszul reagál az eredményre, akkor azzal egy igencsak zavaros időszak beköszöntét kockáztatja Örményországban.

Véres örökség – Feloszlatta magát az ETA

0

Egy korszak lezárult: május 2-án az ETA nevű terrorista szervezet egy levélben jelentette be a feloszlatását. Habár az elmúlt időszakban a szervezet lassan, de biztosan haladt az önfelszámolás felé, mégis a mai napig mindenkinek a rettegés és a véres erőszak jut eszébe a csoport neve hallatán.

Az El Diario lap május 2-án hozta nyilvánosságra azt a baszk nyelven írt levelet, amelyet a Baszk Haza és Szabadság (ETA) nevű terrorszervezet még április közepén küldött szét számos spanyol intézménynek és rendőrőrsnek. Ebben a terrorszervezet vezetése közölte, hogy véget vetnek a több mint 50 éve tartó “függetlenségi harcuknak”.

Baszkföld most egy új lehetőség előtt áll, hogy végleg lezárja a konfliktus időszakát, és építse a közös jövőt”.

– olvasható az írásban. Ugyanakkor leszögezték, hogy ez még korántsem jelenti a francia és a spanyol kormánnyal folytatott konfliktus végét, hiszen jogi és politikai eszközökkel tovább folytatják a harcot.

Az ETA logója. A felirat jelentése: Menj előre mindkét úton, amely egyszerre jelenti a politikai és a fegyveres harcot. A kép forrása: Wiki.

Az ETA nevű terrorszervezet gyökerei egészen a spanyol Francisco Franco több mint három évtizeden át tartó uralmáig nyúlnak vissza. A tábornok által fenntartott nacionalista rendszer nem ismerte el a Spanyolország területén élő kisebbségek jogait, és erős központi spanyolosítást indítottak országszerte. Az Észak-Spanyolországban és dél-nyugat Franciaországban élő, teljesen önálló nyelvet beszélő és sajátos kultúrát alkotó baszkok ellenálltak ennek a folyamatnak. Ugyanakkor nem mindenki volt elégedett a baszkföldi pártok és szervezetek hatékonyságával, mivel Madriddal szemben túlságosan megalkuvóknak tartották őket. Ezért 1959. július 31-én a bilbaói egyetem egykori diákjai hivatalosan bejelentették az Euskadi Ta Askatasuna, vagyis az ETA nevű szervezet megalakulását.

A függetlenség megszerzésén kívül egy szocialista berendezkedésű állam létrehozását tűzték ki a legfőbb céljuknak. Franciaország területén szervezték a gyűléseiket és innen irányították a kezdetben erőszakot elutasító szervezetet. Azonban a Franco-rendszer túl nagy veszélyforrásnak ítélte őket, ezért a baszkföldi szimpatizánsaik és rendezvényeik ellen is keményen léptek fel. A vízválasztó az volt, amikor Txabi Etxebarrieta ETA-tag 1968 nyarán meggyilkolt egy rendőrt, majd a fegyveres összecsapásban vele is végeztek.

Ettől kezdve bontakozott ki az a terrorhadjárat, amelynek köszönhetően rettegett hírnévre tettek szert nemcsak Spanyolországban, hanem egész Nyugat-Európában. Az ETA egymás után végzett a spanyol kormány baszkföldi alkalmazottaival, tehát a rendőröktől kezdve a tisztségviselőkön át egészen a bírókig bezárólag mindenki célpontnak számított. Madrid  szigorúbb szabályozással, kiterjedt akciókkal, letartóztatási hullámmal, valamint halálbüntetésekkel válaszolt, de képtelen volt megfékezni az erőszakspirált.

Franco tábornok ugyan 1973-ban távozott a hatalomból, ám ez sem vetett véget az ETA tevékenységének. Éppen ellenkezőleg: immáron sokkal nagyobb és látványosabb merényleteteket hajtottak végre, nem válogatva az eszközökben és a módszerekben. Emberrablásokat – többek közt külföldi diplomatákat is elraboltak, például a német konzult 1970-ben – éppúgy elkövettek, mint ahogyan pokolgépes merényleteket. Általánossá vált, hogy a szervezet postán vagy telefonon keresztül értesítette a hatóságokat egy készülő akciójáról. Amennyiben nem vették komolyan a figyelmeztetést vagy nem értek oda időben, akkor az ETA minden felelősséget a rendőrségre hárított.

Idővel nemcsak Baszkföldön hajtottak végre akciókat: a világot meglepte, amikor 1973-ban távirányítású pokolgépekkel végeztek Franco kijelölt örökösével, Luis Carrero Blanco miniszterelnökkel, amikor Madridon utazott keresztül a gépkocsijával. Ezek a merényletek súlyos árnyékot vetettek a spanyol hatalmi átmenetre és a demokrácia kiépülésére.

Annak ellenére, hogy az utolsó kivégzést 1975-ben hajtották végre (sortűz végzett két ETA-terroristával) és Madrid egyre több önrendelkezési jogot biztosított a baszkoknak, a nyolcvanas években tetőpontjára ért az erőszak. Szinte mindennapossá váltak az összecsapások Baszkföldön, a terrorszervezet pedig már Spanyolországon kívül (Franciaországban és Olaszországban) is hajtott végre akciókat. Ebben az évtizedben követték el a legtöbb halálos áldozattal járó merényletüket: a Hipercor nevű bevásárlóközpont mellett egy gépkocsiba rejtett bomba meggyilkolt 21 embert, s mintegy 45 megsebesített.

Hipercor a robbanás után. A kép forrása: Wikimedia Commons

Spanyolország és Portugália Európai Unióhoz való csatlakozása miatt immáron az egész világon (Egyesült Államok, Kanadában, Franciaországban) harcoltak a szervezet ellen, több tagjukat letartóztatták, bankszámláikat befagyasztották.  A kilencvenes évek második felétől a madridi kormányzatok egyre inkább kiszélesítették Baszkföld autonómiáját és a tárgyalóasztal mellett próbáltak megegyezni az ETA-val.

A lassú, de hatékony politika 2006-ban hozta meg a gyümölcsét, amikor az ETA vezetése bejelentette az

örökös tűzszünetet.” 

Ezután a szervezet passzivitásba vonult, s miközben belső harcok szabdalták, több szakadár egység folytatta a harcot. Ilyen volt például a Baszk Haza és Szabadság, amely 2009-ben felrobbantotta a Burgos-i katonai csendőrség laktanyáját. Az ETA főparancsnoksága azonban már nem a teljes elszakadásért, hanem a belső autonómiáért és a kiegyezésért harcolt. 2011-ben a központi vezetés a fegyveres aktivitás végleges beszüntetésére adott utasítást. 2017 tavaszán átadták egy listát, amely a titkos fegyverraktárak helyeit jelölte, így a hatóságok pár nap alatt felszámolták a teljes fegyverarzenáljukat.

2018. április 20-án nyilvánosságra hozott közleményében az ETA vezetése elismerte a felelősségét és bocsánatot kértek a károkért, illetve az áldozatokért. A legutóbbi baszk értesülések szerint május 5-én az  ETA egy látványos “felosztási ceremóniára” készül a franciaországi Bayonneban, ahol “ünnepélyes keretek között” kihirdetik a szervezet megszűnését.

Az ETA 1968 óta 3300 támadást hajtott végre, több mint 800 emberrel végzett, 2000 embert sebesített meg, és a mai napig mintegy 300 tagjuk ül rács mögött.

Elnökváltás Kubában: Járt utat járatlanért…

Inkább a politikai kontinuitást, semmint egy új korszak kezdetét jelenti, hogy pár napja már nem egy Castro foglalja el az elnöki széket Kubában. Bár Miguel Díaz-Canel hozhat némi színt a karibi szigetország életébe, de sok tekintetben folytatni fogja elődje politikáját, főleg mert ugyanazokkal az égető problémákkal kénytelen szembenézni. 

 

Már évekkel Raúl Castro – a 2016-ban elhunyt Fidel Castro öccse – hatalomból való távozása előtt azt rebesgették, hogy a jelenleg 58. életévét betöltő Miguel Díaz-Canel lesz az utód. Ennek ellenére először nemcsak a nemzetközi közösséget, de még a dél-amerikai régiót is meglepetésként érte a megválasztása. Igaz, nem volt a Kubai Kommunista Párt (KKP) legismertebb “arcainak” egyike (azok Ramiro Valdés Menéndez egykori belügyminiszter és jelenlegi alelnök és Salvador Valdés Mesa alelnök), de Díaz-Canel évtizedek óta fontos állami és pártpozíciókat töltött be: az ifjúsági szervezet tagja, majd a tartományi bizottság első titkára, Kuba oktatási minisztere és a szigetország harmadik elnökhelyettes volt.

A helyi “Mátyás-király”

Miguel Díaz-Canel. Volt, hogy álruhában járt a minisztériumokba és a boltokba. A kép forrása: MTI/EPApool/Adalberto Roque.

Díaz-Canelnek sikerült az elmúlt években rendkívül pozitív képet kialakítania magáról: a kubai “emberarcú szocializmust” népszerűsítő, a néppel folyamatosan kapcsolatban álló, a problémáikat meghallgató és ezekre megoldást kereső politikus képét. Ráadásul kellő nyitottsággal állt az olyan kérdésekhez, mint az internet bevezetése vagy az LMBT-közösség jogainak biztosítása, s így nem kevés szimpátiát váltott ki a fiatalság körében. Közben pedig mindvégig kitartott a KKP elsőbbsége és a kubai szocializmus védelme mellett, és gyakran intézett támadást – nemcsak verbálisan, hanem jogi eszközökkel,a hatóságokkal közösen – a demokratikus ellenzék, az emberjogi aktivisták, valamint az Egyesült Államok ellen.

 

Miguel Díaz-Canel iránt csak akkor kezdett el nagyobb figyelmet tanúsítani a külföld, amikor a március 11-i kubai parlamenti választások előtt Raúl Castro bejelentette, hogy nem vállal újabb elnöki terminust. A választásokat követően a leendő elnök legtöbb riválisa – köztük Raúl fia, Alejandro Castro – be sem került a 605 fős kubai Nemzetgyűlésbe, így szinte minden akadály elhárult Miguel Díaz-Canel kinevezése előtt. Az április 18-án tartott alakuló ülésen államfővé választották, és egy nappal később már el is foglalhatta a hivatalát. Ugyanakkor a KKP örömét beárnyékolta, hogy

a 2018-as választásokkor a részvételi arány “mindössze” 85 százalék volt, miközben  azt megelőző években mindig 90 százalék feletti

Fiatal kubai úttörők ügyeltek a “választások tisztaságára”. A kép forrása: Link.

Pénz beszél

Ez ugyanis sok elemző és szakértő szerint annak volt a jele, hogy a lakosság egyre elégedetlenebb az ország vezetésével. Ezek az ellenérzések pedig elsődlegesen a gazdasági nehézségekből fakadnak. Kuba a hidegháború vége óta hullámzó gazdasági teljesítményt nyújtott, 2016-ban azonban mély recesszióba süllyedt. Addig képes volt eltartani magát a  Venezuelából származó energiahordozókból befolyó pénzekből, de mivel Hugo Chávez utódja, Nicolás Maduro alatt gyakorlatilag összeomlott a dél-amerikai ország, így Kuba elvesztette a legfontosabb ellátóját. Ezzel párhuzamosan a cukor, a dohány és a nikkel árának csökkenése is nehéz helyzetbe hozta a szigetországot, hiszen ezek számítanak a legfontosabb exporttermékeinek.

Ezért, ha Díaz-Canel társadalmi és politikai reformokat nem is lesz hajlandó bevezetni, a gazdasági problémákra mindképp megoldást kell találnia. A Bloomberg a kubai gazdaságról szóló cikkében több ilyen nehézséget, illetve azok megoldási lehetőségét sorolja fel: az energiahiányt a víz- és szélerőművekkel kellene megoldani, ki kellene bővíteni a központilag engedélyezett vállalatok működését, szigorítani a munkaügyi előírásokon, több külföldi tőkét kellene beengedni az országba. Ezek közül néhányat már Raúl megoldott, például azzal, hogy egymillió hektárnyi földet biztosított magánszemélyeknek, illetve átalakította az adórendszert, így Díaz-Canelnek lényegében már csak az előre kijelölt utat kellene követnie.

Árvízben álló utca Havannában 2017. szeptember 10-én, az Irma hurrikán elvonulása után. A trópusi szélvihar több kubai várost letarolt és több milliárd dolláros károkat okozott, amelyet a szigetország a mai napig nem hevert ki.  A kép forrása: MTI/EPA/Ernesto Mastrascusa.

Ugyanakkor a kubai üzleti és politikai elit számára a legtöbb fejtörést a kettős valutarendszer okozza. Létezik egy helyi és egy konvertibilis peso, ez utóbbit a dollár árfolyamához rögzítenek. Ez a rendszer ugyan lehetővé tette, hogy a kubaiak olcsón jussanak az alapvető szükségletekhez, illetve előlendítette a turizmust, ám eközben stagnálást és gyakori hiányt (hús, sajt, tej) okozott. A kettős valutarendszer lényegében

egy “22-es csapdájába” hajtotta a karibi országot.

Vagyis, ha az egyik valutát szüntetik meg, akkor a turizmus és a külföldi befektetés omlik össze, ha a másikat, akkor az elszegényedés és az áruhiány ölthet drasztikus méreteket.

Barátok nélkül mit érek én 

Díaz-Canel elnökségének második fontos kérdéskörét a külpolitika jelenti. Venezuela “elvesztése” után Havannának újra kell definiálni magát Latin-Amerikában, hiszen Bolíviát leszámítva egyetlen jelentősebb térségbeli ország sem viszonyul pozitívan a kubai vezetéshez. A 2004-ben létrehozott Bolivári Szövetség Amerika Népei Számára (ALBA) szövetségi rendszer jelenleg 11 tagállamot számlál, ám minden gazdasági integrációs törekvése mára elakadt vagy kudarccal végződött. Habár tavaly elterjedt, hogy Oroszország visszatérne Kubába, többek közt újranyitva az egykori szovjet bázisokat, azóta sincs semmi jele az egykori jó viszony visszaállásának Havanna és Moszkva között.  Ugyanúgy csalódást keltett Kína Kuba számára: ugyan Peking az évek során nagy érdeklődéssel fordult a régió iránt, de Kuba nem tartozik a legfontosabb országok közé számára. Annyira nem, hogy tavaly 30 százalékkal visszesett a két ország kereskedelmi forgalma, és a fejlesztési projektek nagy része sem valósult meg.

Nicolás Maduro venezuelai és Raúl Castro kubai elnök részt vesz a Bolivári Szövetség Amerika Népei Számára (ALBA), azaz a bolivári szövetség megalapításának 12. évfordulója alkalmából tartott találkozón Havannában 2016. december 14-én. A kép forrása: MTI/EPA/Ernesto Mastrascusa

A szigetország számára az egyik legnagyobb lehetőséget az Egyesült Államok jelentette volna. A Barack Obama elnöksége idején végrehajtott “kubai nyitás” sikeresen végződött: a politikai foglyok szabadon engedéséért és a rendszer enyhüléséért cserébe Washington levette Kubát a terrorizmust támogató országok listájáról. Eltöröltek több amerikai szankciót, a mezőgazdaságtól kezdve a turizmuson át a banki szolgáltatásokig.  A kapcsolatok rendezésének legfőbb jelképe az volt, amikor 2016-ban – 88 év után – amerikai elnök járt Kubában.

Csakhogy Donald Trump megválasztása után minden a visszájára fordult, s a nyitásból hirtelen zárás lett. Hallgatva a Havannával való kiegyezést ellenző republikánusokra és a többnyire Miamiben élő kubai közösségre, az amerikai elnök felmondta az Obama-adminisztráció által kötött egyezményt, mondván, abból csak a kommunista párt és a hadsereg profitált. Korlátozták az országba áramló dollár mennyiségét, ismét tiltólistára került néhány áru, s az amerikai turisták újra nehezebben juthattak el Kubába. Ugyan Trump a korábbi fenyegetéseivel ellentétben nem zárta be a 2015-ben újranyitott amerikai nagykövetséget Havannában, de jelentősen lecsökkentette a személyzet létszámát: szeptemberben hazarendelte az amerikai diplomaták mintegy felét, és október 3-án 15 kubai állampolgárt utasítottak ki az Egyesült Államok területéről. Ennek oka a hivatalos magyarázatok szerint az volt, hogy

a Kubában dolgozó amerikai diplomaták „akusztikus támadás” áldozatai lettek.

Diaz-Canel elnökségét sem fogadták pozitívan Washingtonban, és nem is várható lényeges változás az amerikai Kuba-politikában.

Az amerikai nagykövetség Kubában. A kép forrása: Youtube.

Kuba számára az egyetlen reményt az Európai Unió jelentheti. Brüsszelben történelmi fordulatként élték meg a Castro-éra végét, és bíznak a kereskedelmi kapcsolatok további erősödésében. Ezen a téren a szigetország ellen bevezetett uniós szankciók eltörlése óta már komoly eredményeket értek el: 2016-ban 2,4 milliárd dolláro értékű kereskedelmi forgalmat bonyolítottak, s szinte állandósultak a magas szintű találkozók. Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője tavaly év végén Kubában járt, s 50 millió euró értékű megállapodást írt alá a kubai vezetéssel a mezőgazdaság fejlesztéséről és a megújuló energiáról.

Háttérből irányítva

Miguel Díaz-Canel előtt nem kis feladatok tornyosulnak, s ezek teljesítése nem kevés erőt és energiát fognak igényelni. Azonban hiába került az elnöki székbe, ez még korántsem jelentheti azt, hogy a saját elképzelései szerint kormányozhatja a karibi szigetországot. Ugyanis fő gazdasági-politikai kérdésekben a legfontosabb döntéshozó továbbra is a párt központi bizottsága marad. Sőt, Raúl újabb három évig a KKP főtitkára, így a Castro-család még mindig meghatározó szereplő marad a szigetországban. Közben az idő szorít: a kubai vezetésnek minél előbb meg kell oldania a nehézségeket, ha nem szeretnék, hogy az ország Venezuela sorsára jusson.

FRISS HÍREK

Tíz ellenzék...

Kreatív luxu...

Megbuktatják...

Vizsgálódik ...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK