Kezdőlap Szerzők Írta Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee
75 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Dél-Koreából jelentjük

A roppant sajnálatos, koreai turistákat is érintő Dunai sétahajó baleset Koreában komoly visszhangot keltett. Errefelé drága az emberélet amúgy is, de az, hogy ez pont egy hajóbaleset volt, azt itt különösen nehezen dolgozza fel a társadalom.

A Szevalhó komp épp öt éve süllyedt el Csedzsu szigetére tartva, a baleset több száz gyermek életét követelte, ez máig be nem gyógyult seb. Természetes, hogy egy szintén koreai áldozatokat követelő, külföldön történt hajóbalesetre különösen érzékenyek.

A politikai vezetés is arra törekszik, hogy szemben az ignoráns Pák-kormánnyal, ez esetben mindent, a végsőkig mindent megtegyenek, hogy csökkentsék a baleset következményeinek ránk nehezedő súlyát.

Itteni idő szerint hajnali négykor történt a baleset, reggel már ez volt az egyetlen hír, amiről minden televízió, újság, rádió beszámolt. Folyamatosan próbáltak több és több információt szerezni. Kezdetben ez nehezen ment, ezért ott élő koreaiakat hívtak fel, adtak be élő adásba, tőlük tudakolván, mit látnak a rakparton, tudnak-e bármit a történtekről. Másnap aztán már volt hír bőven, innen szakértők, külügyesek, maga a külügyminiszter is Magyarországra utazott, Mun elnök telefonon felhívta Orbán Viktort, és kérte, hogy találják meg az eltűnteket mindenképp.

Segítségként Korea különleges mentő egységeket is küldött Magyarországra, majd hozzátartozók is útra keltek, pszichiáterek, ügyészek segítik őket a holttestek hazaszállításának intézésében. A baleset hátterét, a felelősség kérdését az itteni hírcsatornák természetesen felvetik, mégis, most sokkal nagyobb súlyt fektetnek az eltűnt személyek előkerítésére.

A koreai kultúrában az eltűnt hozzátartozó nagyobb tragédia, mint a halott hozzátartozó.

A hitük szerint amíg nincs meg valakinek a holtteste, vagy annak legalább azonosítható része, addig a halál ténye “nem biztos”. Amíg a halál ténye nem biztos, addig a halottat nem temetik el, nem gyászolják meg, nem tudják elengedni. Ezért annyira fontos számukra, hogy előkerüljenek az eltűntek.

Tegnap a híradások arról szóltak többek között, hogy a TEK nem engedi a hajótestbe történő bemenetelt, míg a koreai mentők ezt nagyon szeretnék megtenni, hogy ellenőrizzék, hány halott van bent.

Így a hajó kiemelése után tisztán lehetne látni, kisodródott-e valaki a hajó testből. A mai friss hírek szerint a TEK továbbra sem járul hozzá, hogy a koreai búvárok bemenjenek a hajóba. Beszámoltak arról is, hogy a tegnapi merülés során a magyar búvárok a hajó közelében holttestre bukkantak, azt megjelölték, majd a koreai búvárok a felszínre hozták. Említik a Harta térségében civilek által talált koreai holttestet is.

Nagyon hangsúlyos az itteni híradásokban a magyar lakosság részvétnyilvánítása, még

a tegnapi arirang-éneklésből is játszottak be részleteket.

Mutatják a hidat, a partot, ahol virágok, mécsesek, rajzok emlékeznek a koreai áldozatokra.

Állami részvétnyilvánításról, vagy annak hiányáról nem esik szó.

Mióta kint vannak a Margit hídon a fekete zászlók, azóta azt is mutatják, de ahhoz soha nincs kommentár. Tegnap Szöul polgármestere üzent budapesti kollégájának, kérte, hogy keressék meg mindenképpen az eltűnt embereket.

A koreai turisták kilenc családból tevődtek ki, a legfiatalabb egy hat éves kislány, a legidősebb egy hetvenegy éves nagypapa, jelenleg mindkettő eltűnt státuszban. Az utat a tv shopban árulták, úgynevezett package (csomagban kínált) út volt, kilenc napos, öt országot érintő körút. Kedvező árú, népszerű utazásként ismerték,

most azonban a már befizetett utak közül 4000 csoport lemondta az utazást, új befizetések alig vannak, minden Európába utaztató iroda kivette kínálatából a sétahajó programokat.

Szakértők szerint a piac rendeződéséhez hat hónaptól egy évig terjedő időre lesz szükség annak függvényében, hogy most mit tapasztalnak, milyen benyomásokat szereznek a koreaiak a mentés kapcsán.

A külügyminisztérium telefonos applikációt hozott létre, és egyéb más intézkedéseket is tesz a külföldre utazó koreaiak biztonsága érdekében, emellett ellenőrizték a Hán folyón a balesetvédelem és a biztonság állapotát is, azt mondták, egy ilyen eset mindig jel, hogy az ország tegye meg, amit csak meg lehet tenni a biztonság érdekében.

A Mun kormány a kezdet kezdetétől elsőrendű feladatai közé sorolja az állampolgárok biztonságát, annak fokozását minden téren.

Tegnap újságírói kérdésre a külügyminisztérium képviselője nem válaszolt arra a kérdésre, hogy a mentés során keletkezett véleménykülönbség a két ország mentői között okozhat-e diplomáciai konfliktust.

Érezhető, hogy a magyar nép reagálását nagyra értékelik, míg a hivatalos szervek, a kormány reagálásáról nem esik szó, kivéve azt, amikor a koreai külügyminisztérium a magyar kormánnyal való szoros együttműködésről beszél. Mun elnök tegnapi beszédében is hangsúlyozta ezt, majd azt mondta, nagyon bízik abban, hogy a hozzátartozók reménye nem foszlik szét, és megtalálják az eltűnteket.

Timsel – Rajtad áll!

Tűz volt a DK épületében, sok a konteo, felgyújtották, magukra gyújtották, ki-ki pártszimpátia szerint ítél, mert ítélni muszáj (vajon muszáj?). – Ha a jól-fizetett Fidesz-média csámcsogna ezen, még érthető lenne, de nem. Az ún. ellenzéki újságírás maradéka próbál lájkvadász címekkel némi pénzt generálni, ami csak épp annyira gusztustalan, amennyire úgy általában az értékrend nélkül élő emberek viselkedése, azaz nagyon. – Nem ismerem a DK pártot, Gyurcsány Ferenc hajdani miniszterelnöki tevékenységével kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak, a politikai közeggel szemben, amibe akkor elfogadta a megbízást. Ugyanakkor azt hiszem, jó irányba indult, de a sajátjai kihátráltak mögüle. Hogy azt követően mit kellett volna tennie és mit nem, ez Magyarországon hitkérdés, én pedig egyetlen politikusban sem hiszek, általában igyekszem őket jószándékú kritikával figyelni, amíg el nem veszítik a bizalmam. Nem volt módom sem a volt miniszterelnököt, sem a DK-t közelről szemügyre venni, így csak annyit tudok, hogy ellenzéki párt, Orbán nem csípi őket, ami egy jó pont, Gy.F. jó szónok, kísérletezett parlamenten kívüli ellenállással, de eredménytelenül. – Így aztán nem is tudok, és nem is szeretnék a dolgaikról véleményt mondani, bár azt azért megjegyezném, hogy messiás-várásból még egy diktatúra sem dőlt meg. Tény viszont, hogy a felmérések szerint 3-7% a támogatottsága a teljes lakosság körében, valamennyivel több a biztos pártválasztók közt. Sajnos hogy így van, de ezzel a támogatottsággal is már tényező az ellenzéki térfélen a DK. – Márpedig ha az, akkor inkább kéne támogatni, mint ekézni, persze ezt csak a józan eszem diktálja, ábrándjaim nekem is lehetnének, de kinőttem őket. Az ellenzéki sajtó bizonyos része, úgy tűnik, nem jó barátja a logikának, ugyanis mintha többet ártana nekik, mint a kormánypárti. – Olyan snassz, proli-dolog lett Gyurcsány-támogatónak lenni, egész ciki, bezzeg képzelődni olyan ellenzékről, amelyet Magyarország csupán azért nem tud létrehozni, mert önmagában az óhajtott minőségek nincsenek meg, na az haladó és trendi. Én tényleg nem tudom, biztos jó-e ez annak, aki maró gúnnyal leírja, és a slepp meg lelkesedik. Biztos pénisznövelő hatása van a félmondatos, lekezelő beszólásoknak is, csak akkor nem kell csodálkozni, ha Orbán ükunokája is trónra kerül. Ilyen az, amikor az önismeret cseppet hiányos, az ún. véleményvezérek körében különösen. – Ott van aztán a Kálmán Olga-jelenség, ami megint egy érdekes kérdés; gerinces dolog-e egy Fideszes tévében ellenzékit játszani, vagy sem, még akkor is, ha mondjuk nincs ellenzéki televízió már a színpadon. Leülnék-e én vajon Bencsikkel egy asztalhoz vitázni? Nem, mert én tudok tapétázni, és üveget készíteni, beszélek idegen nyelveken, értek a buddhista pszichológiához is, vélhetően nem halnék éhen, valahol a világon megtalálnám a helyem még úgy is, hogy nem látok. Az ember mindig választ. Gyakran megesik, hogy szűk a lehetőségek tárháza, de akkor is van választás, választás mindig van. – Ismert emberek esetében ennek még a saját életükön túlmutató felelőssége is fontos, ugyanis sokak számára ők minták, példák, követendő személyek. – Mostanában a betagozódás korát éljük Magyarországon, ilyen-olyan kifogások mentén az emberek elfogadják, ami van, és megpróbálnak abban élni. A hétköznapi NER-alattvaló esetében ez nem is működik másképp, szokunk, vagy szökünk, ez van. – A sajtó, a népszerű emberek esetében azonban ez csak tovább generálja a szervilizmust, hiszen, ha ő, a nagy ember is, akkor pont én próbáljak széllel szemben?? Mindeközben azért újra elő lehet venni az orosz tankönyveket, az annak idején németre gyorstalpalón átképzett orosz-tanárokat vissza lehet állítani az eredeti szakmájukba. Úgy tűnik, hamarosan Magyarország is újra betagozódik, akárcsak a lakossága, csak ő majd Putyin alá. (Lehet , hogy a “majd” már nem is kellett volna az előző mondatba?) – Kurtág operáját hallgatom épp a hűtőből. Mielőtt igénytelennek tartanátok, AKG hangfalai vannak a hűtőnek, szóval szépen szól. Egyébként itt jött be a Bartók, ez az oka. Na de, én nem vagyok igazán művelt, úgyhogy először elolvastam a New York Times kritikáját, aztán a feldolgozott mű kivonatát, mivel a Bartókon mondták, hogy a nélkül érthetetlen lesz, a szöveg ebben az operában rendkívül fontos. Tudatlan vagyok, tehát tájékozódom. Veszem a fáradságot és utánajárok annak, ami felkelti a figyelmem, pedig nem könnyű, mert nemigen látok, és az olvasó-diktáló programokat sem kezelem még nagy biztonsággal, de azt is tanulom, mert muszáj. Értelmezni az adott szöveget szintén. A hallottat mérlegelni, az ok-okozati összefüggéseket használni, felfedezni, az önismeretet gyakorolni. Amiből kicsit kevesebb is elég lenne, az, azt hiszem a feltétel nélküli rajongás, illetve gyűlölet, és hit, politikusok és közéleti szereplők esetében különösen. – Arthurért rajongani teljesen veszélytelen hobbi, ő biztosan nem veszi el senki tisztánlátását, de az emberekkel én óvatosabb, körültekintőbb lennék beleértve önmagamat is, mert minden ott kezdődik, tetszik vagy sem.

Szádzsu és Arthur hamburgere…

Ma is kirándulni voltunk. A férjem iskolatársa volt a meghívó. Ebédre hívott bennünket vidékre, egy kolostor mellé, ő onnan származik. A bátyja a kolostor egyik vezető szerzetese.

Meséltem már korábban arról a fakéregről, ami gyógyszer és méreg egyben. Gyógyszer mindenkinek, aki nem allergiás rá, halálos méreg annak, aki viszont az. Ezzel a fával főznek meg igazi paraszt tyúkot, rizst és adnak hozzá helyben készült isteni finom kimcsit.

S. Lee

A tyúk olyan finom volt, mint amit anyám vett a Fehérvári úti piacon annak idején kiskoromban, amolyan igazi falusi tyúk, aki egy életen át kapirgál, és nem hizlalják puffadtra pár hónap alatt. Mivel a gyógyfa kérge valóban halálos méreg az arra allergiások számára, kaptunk ellenmérget még evés előtt, amit persze egyikünk sem vett be, sem Olivér, sem én, pedig nem is tudtuk a másikról az elején hogy így tett.

Hoztak italt is, sima 16 fokos szodzsunak tűnt, amibe szintén tettek a fából, amit egyébként otnámunak hívnak. Kiderült, hogy 35 fokos otnámu pálinka. A forró levessel, az otnámu vérkeringést serkentő hatásával együtt sikerült mindannyiunknak fejenként 3 kis pohártól úgy berúgni, mint az albán szamár. A mi autónkkal mentünk, de csak odafelé vezetett a férjem, utána egy barát, aki, mivel tegnap nagyon sokat ivott, ma hanyagolta. Mivel nem ettük meg az ellenmérget, azt mondták, hogy holnap reggelig, ha jelentkezne az allergia, azonnal orvoshoz kell fordulni, itt minden belgyógyász és bőrgyógyász tart olyan injekciót, ami megvéd a komolyabb problémától. Régen persze meglehetősen kockázatos volt ilyesmit fogyasztani, de annyira erős gyógyhatást tulajdonítanak neki, hogy vállalták a kockázatot. Rendszerint novemberben fogyasztják, 3-4 alkalommal. Úgy tartják, hogy egész évre megvéd a náthától és a bőrbetegségektől is, tisztítja az emésztő szerveket, amelyek a hagyományos gyógyászatban az emberi szervezet központi szerepét tölti be, azaz ha az rendben van, akkor semmilyen betegség nem tudja leteríteni az embert. Persze, ma már ez inkább kuriózum, valójában azért kaptuk ezt a meghívást, mert a barátok megtudták, hogy komoly baj van a szememmel, és azt szeretnék, ha minél többet meg tudnának nekem mutatni, amíg még lehet.

Az autóban kifaggattak, hogy pontosan mi a baj, elmondtam, aztán Olivér is, és valaki szóba hozta a sorsot, akkor mi mondtuk, hogy megkérdeztük a szádzsus barátot ismét. Mindenki feszült figyelemmel várta a választ. Hirtelen olyan csend lett az autóban, hogy vágni lehetett. Akkor elmondtuk, hogy a szádzsus barát szerint sem elkerülhető, hogy megvakuljak. Ennél meggyőzőbb dolgot nem mondhatunk volna. Az orvosi részét a dolognak nemigen értették, de a szadzsut, azt mindenki. Az egyik matematika tanár, a másik dizájner professzor egy egyetemen, a harmadik önkormányzati képviselő, a negyedik közgazdász és így tovább. Összesen kilencen mentünk. A szadzsuban való bizalom itt nem iskolázottság, vagy műveltség kérdése, abban feltétel nélkül hisz mindenki, tudják jól, hogy a sorsunk, karmánk sarokköveit mutatja meg avatott kezekben. Persze azt is lehet jól és kevésbé jól elemezni. Közös barátunk az egyik legjobb az egész országban, a férjem is tőle tanul, ugyanis az ő sorsában pedig a sorselemzés képessége van, amin egyedül ő csodálkozott, mi nem, hiszen a dédnagyapja, a nagyapja is híres szadzsu mester volt, az apja abba bolondult bele, hogy nem élt a képességével.

Ebéd után kijózanodás céljából autóztunk egyet a hegyek között, az a barát vezetett, aki nem ivott. Betértünk egy híres – neves teázóba, fermentált arany teát ittunk, ami tulajdonképpen speciálisan érlelt zöld tea, aminek vízben oldva valóban aranyszíne van. A sok teától rendbe jöttünk, és időt is kapott a szervezetünk, hogy feldolgozza az alkoholt. Utána elmentünk abba a kolostorba, ahol a vendéglátónk testvére szerzetes. Kicsit imádkoztunk, adtunk adományt, elvégeztük a szertartásos meghajlásokat is, bár a társaság férfi tagjai kint maradtak. Rajtam kívül mindössze egy hölgy volt a társaságban, őt nemrég műtötték mellrákkal, szóval mindkettőnknek volt oka az imára.

S. Lee

Végül hagyományos kimcsis edényt szerettünk volna venni, de ahová jutottunk, ott inkább művészi alkotásokat árultak, kimcsis agyagedényt nem. Út közben vásároltunk paprika – és babpasztát is házi készítőtől, kaptunk ajándékba egy nagy zacskó vad gombát és két óriás tál itteni kocsonyát. Hazafuvarozott mindenkit a józan barát, bár addigra már nyoma sem volt a részegségnek, de akkor is, az úgy biztonságos. A csirke lélegzetelállítóan finom volt, egyelőre allergiának nyoma sincs.

Viszont Arthur alaposan kibabrált velünk az éjjel, ugyanis amint azt említettem, Olivér kifutót épített neki, hogy ne kelljen az egész lakást minden reggel felsikálni. Igen ám, de ez azt jelenti, hogy az eddig megszokottnál kisebb térben játszott, azaz dörömbölt, valamit kitartóan lökdösött, súrolt és még millió hangot produkált. Olivér hajnali négykor megpróbálta rábeszélni, hogy aludjon, de hát ő sün, esze ágában sem volt aludni. Én is felébredtem, félálomban közöltem az urammal, hogy házi kedvencünknek ez a természetes habitusa és lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet az a karám vagy mi. Túl ezen, mivel evett a hamburgeremből, hasmenést kapott Arthur, úgyhogy a kirándulást követően őt is, meg a helyét is alaposan meg kellett mosdatni, így miatta négykor keltünk. Most itt alszik a lábamnál, már rendben van ő is.

Azt mondták a barátok, hogy a következő túra halas különlegesség lesz, ott másvalakinek vannak rokonai. Nagyon jó érzés, mert senki sem sajnál, a hátam mögött sem, mindenki azon van, hogy amíg lehet, minél többet lássak. És persze keresik a jobbnál jobb orvosokat, bár a szadzsu fényében ez számukra csak kötelező kedvesség, a szemükben a dolog eldőlt. Ezt a lehető legtermészetesebben kezelik, ami okán én ma rengeteget nevettem, remekül szórakoztam, a vendéglős néni, aki 85 éves, egy nagy zacskó levest és húsz tojást is adott, az autóig kísért bennünket. Beszélgettünk, imádkoztunk, teáztunk, gyönyörködtünk a tanpungban, bár azon a vidéken nem olyan látványos, mint a Dzsiri hegyen.

S. Lee

És mégis könnyű a lelkem, persze, fáradt vagyok, a szemem sem jó, de végre-végre természetesen tudtunk erről is beszélni és még millió más dologról, egymásnak mutogattuk az öreg fákat, a vörös levelű juhart, a sziklás szirteket, és valahogy önfeledten jó volt.

 

Arthur nem jött velünk

Végül is elindultunk kirándulni, bár esett.

Éjjel Arthur rájött, hogy sokkal takarékosabb, ha nem mini kakival jelöli ki a területét, hanem körbe pisili. A reggeli torna gyanánt végzett fertőtlenítős felmosás közben arra gondoltam, hogy tulajdonképpen Arthur és mi, titokban háborúban állunk egymással. Igaza lehet a ruhafestőnek, hogy a kis Tűmalacunk szorgos munkával megjelöli a területét, amit mi szintén szorgos munkával reggelenként eltüntetünk.

Magas hegyek ölelte, alagutak szabdalta autópályán haladunk. Itt nem olyan harsány az ősz, mint a Nedzsáng szánon, valahogy mégis méltóságteljesebb. Hoztunk magunkkal otthonról egy katicabogarat, de nem szándékosan. Beköltözött az autóba. Most épp a szélvédőn ül, pont ott, ahol Olivérnek ki kéne látnia. De nem bántja, azt mondja, élvezi a társaságát, alatta vagy fölötte próbál kinézni. Mivel mi nem vezetünk, hanem repülünk, ez nem a legbiztonságosabb szemlélet, de valamiben meg kell halni azt szokták mondani.

S. Lee

Olivérnek is lehet valami fixációja a sünökkel kapcsolatban, mert a katicabogárban is Arthurt látja. Azt mondja, épp úgy mozog, mint Arthur az ágyban a takarók sokasága között, amikor keresi a helyét. Megálltunk egy autópálya parkolóban, tankolni is kellett. Sokkal olcsóbb most a benzin, mert a koreai állam az üzemanyag adóterheiből elengedett 15%-ot, tekintettel a kőolaj származékok magas világpiaci árára.

Első állomáshelyünk egy, a Dzsiri hegy lábánál lévő gyógynövény piac volt, jól bevásároltunk különböző gyógynövényekből, gombákból. Apró, édesvízi csigából készült levest ettünk sokféle páncsánnak nevezett mellékfogással és rizzsel. Ott is kaptunk ajándékot – teát, gyümölcsöt, kóstolót- ahol nem is vásároltunk. Kirándulásunk következő állomása egy buddhista kolostor volt: a legszebb amit valaha láttam életemben. Újabb potyautasunk akadt, ezúttal nem katica, valami nagyobb és rondább bogár. Szerencsére a szélvédő külső felén ült. Azt hiszem, őt átköltöztettük egy másik megyébe, akaratlanul is.

S. Lee

Lefelé jövet a hegyről láttam egy éttermet, ez volt a neve: Szép Világ. Most, így a kolostor látványának emlékével a fejemben azt gondolom, valóban szép a világ. Azt mondta Olivér, hogy most nézz, amíg még látsz, a barátnőm, hogy gyűjtögess mindent az agyadban. Igyekszem megfogadni a tanácsaikat.

Kirándulásunk következő állomása egy teázó kellett volna, hogy legyen, de nem az volt, valószínűleg rossz címet kaptunk. Egy magánházhoz érkeztünk. A háziasszonnyal beszéltünk, aki azonnal behívott bennünket, megvendégelt kávéval, adott ajándékba egy nagy zacskó gyümölcsöt, amit saját maguk termesztenek. Csatlakozott hozzá a férje is, tanácsokat adtak a kirándulás hátralévő részének útitervét illetően. Ezen a vidéken is termesztenek teát. A hölgy elmondása szerint ebben a faluban, ahol épp akkor jártunk, egy ezer éves teafa is található, még mindig terem. Idáig, amit tapasztaltam: az álomszép környezet, rendkívül kedves, barátságos, szívélyes emberek, gyönyörű kolostor, csodálatos ősz. A kedvünkért még a nap is kisütött egy picit.

S. Lee

Van nekem buddhista olvasóm, persze hogy van, de az nagy, nyakba akaszthatós. Szerettem volna egy olyat, amit az ember a csuklójára húz, de Olivér nem vett nekem. Azt mondta, hogy meg fogok vakulni, ezért nem vesz. Azt hiszem, arra gondolt, nem segített Buddha, hogy megjavuljon a látásom, na de hát a Jóisten SEM, úgyhogy kvittek. Az igaz viszont, hogy keresztet nem kértem.

S. Lee

A hegy egyik részéről épp a másik része felé tartottunk. A főútról jól látni, ahogy a hatalmas csúcsok egyre halványabb kék sziluettjei végül beleolvadnak a levegőbe. Épp egy konténer mellett haladtunk el, ember nagyságú Buddha szobrokat árultak az udvaron. Nem álltunk meg, mert itt a hegyek között hamarabb sötétedik és van még látnivalónk bőven. Az órám szerint 1094 méter magasra jöttünk fel, de én a ködön, szélben táncoló fekete madarakon és néhány turistán kívül mást nem láttam. A férjem szerint azok a madarak varjak. Nekem gyanús a dolog, én eddig úgy tapasztaltam, hogy a varjak a vetésben szeretnek lenni, nem pedig hegycsúcsokon. Persze az is könnyen meglehet, hogy a koreai varjak ezt másképp gondolják. Északi irányba indultunk. Autópályán haladtunk vagy inkább repültünk. Itt, Koreában, ha valaki azt mondja, hogy ment már 150 km/óra sebességgel, az dicsekvésnek számít. A mi sebességmérőnk nem is járt még 150 alatt szerintem, de mégse mondhatom Olivérnek, hogy lassan vezess, szívem, mert Arthur vár bennünket otthon, vagy mégis? Mégis. Mondtam. Mondjuk nem ért sokat, de Arthur nevét hallván mosolyra húzódott a szája.

Az a hegy, ahol akkor jártunk, valamivel alacsonyabbnak tűnt, mint a Dzsiri hegy. Egy almatermesztőhöz mentünk, aki a férjem volt iskolatársa. Úgy hiszem, a kirándulás legszebb részén túl vagyunk. A baráttal való találkozás után már csak a péntek esti dugóban araszolás vár ránk majd hazáig .

S. Lee

Ott a kolostorkertben bóklásztam. Különböző irányba mentünk, fényképezni valót kerestünk. Egy hatalmas, sárga levelű fa alatt találtam magam. Épp felfelé néztem, hogy milyen szögből fényképezzem a velem szemben lévő épület tetejét, amikor a szél feltámadt és beterített aranyló levelekkel. Abban a másodpercben a napfény is áttört a masszív felhő rétegen, elvarázsolt pillanat volt. Nem tudom, miként alakul az életem, persze ki tudja, mindazonáltal azt hiszem, ma emlékeztetőt kaptam a sorstól, hogy sose feledjem, mennyi csodát láttam már, amit mások egy teljes élet alatt sem.

Arthur, a tűmalac

Már itthon vagyunk, Arthur a lábamhoz bújt, rendeltünk vacsorára hamburgert, Olivér egy másik barátjával beszél telefonon, elraktuk a vásárolt holmit, és a vadidegenektől kapott rengeteg ajándékot, közben azon gondolkozom, hogy nincs igazság, és igazságtalanság sincs, élet van, és ami két élet között zajlik, meg a tudat, amivel ehhez hozzáállok. Nekem, és minden más emberi lénynek, ennyiben áll a szabadságunk, a többi porhintés és önáltatás. Remek kirándulás volt, jó lenne, ha még visszatérhetnénk oda egyszer.

Arthur mesék 10. – A harapós

Tegnap még kissé féltékeny voltam Olivérre, Arthur olyan ájult csodálattal néz rá, és teljesen ellazulva, a végtagjait szétdobálva bújik hozzá ha van rá módja, míg ha nálam van, akkor fel-le rohangál rajtam, ás, mint egy vakond, majd valamelyik takaróredőben elpihen. Azonban több tekintetben is változott a helyzet. Először is, tegnap este megharapta Olivért. Na nem úgy, támadásból, dehogy! Jelezte ő, hogy szomjas, hiszen nyalogatta a férjem ujját, de ő azt hitte, hogy a kutyákhoz hasonlóan Arthur a szeretetét fejezi ki így. Ám nem, ő azt jelzi, hogy szomjas, és ezt az uram nem tudta, mivel én nem voltam bent, Arthur pedig éhes is volt, úgyhogy megharapta Olivér ujját, és várakozóan nézett, ahogy szokott, hogy na! Mi lesz már, éhes vagyok, szomjas vagyok, intézkedjetek. Én meg csak annyit hallottam a lakás túlsó végéből, hogy a férjem fennhangon mondja a magáét koreaiul, amit csak feldúlt állapotban szokott használni önmagában, majd mire visszaértem, a sününk már evett a helyén. Órákkal később mesélte, hogy képzeld el, engem ma Arthur megharapott. Kicsit csalódott volt a hangja. Kérdeztem tőle, hogy hogy harapott meg? Erre elmesélte, én pedig felvilágosítottam, hogy ez okból engem minden nap megharap, szerencsés esetben csak a ruhámat, de általában a lábujjamat nézi kukacnak. Ezt hallván megnyugodott, hogy nem vesztette el a kaktuszmalac bizalmát, csak nem értette mit akar, Arthur pedig igen erőteljesen képes azt tudatni, még az arckifejezése is OLYAN olyankor.

Másrészt tegnap ízelítőt kaptunk a koreai egészségügy szegényebb feléből is Tedzsanban, a megyei egyetemi kórházban, ahová a szemész utalt, nem találván okát a problémámnak. Ebben az országban az egészségügy úgy épül fel, hogy vannak egyes besorolású rendelők, ahol csak pár ember dolgozik, legtöbbször ott alvó szoba sincs, általában kisebb problémával megy oda az ember, mondjuk ha megfázott például. Ezt követik a második osztályba tartozó intézmények, itt követelmény, hogy minimum ötven főt foglalkoztassanak, legyen bentfekvő rész, végezzenek műtéteket, stb. Majd az ún. egyetemi kórházak következnek, ők a harmadik besorolású létesítmények, ahol kutatás, és medikusok képzése is folyik, mindenféle osztállyal rendelkeznek, az ott dolgozók száma több száz. Egyetemi kórházba ma már nem lehet csak úgy menni, második besorolású kórházból kell küldjék a beteget, ahogy ez velem is történt. A Csungcsannámdó megyei egyetemi kórház épülete már akkor is állt, amikor a férjem még itt élt, mint gyermek, az pedig nem tegnap volt. A gépparkot karbantartják, cserélik, de az intézmény rég kinőtte az öreg épületet, nincsenek beteghívó monitorok, épp úgy kiabálnak a nővérek, keresvén a tömegben a beteget, mint tették azt Magyarországon annak idején, bár nagyságrendekkel udvariasabban. Reggel nyolctól délután négyig volt alkalmam megfigyelni a munkamenetet. Elméletileg 12 és fél egy között ebédidő lett volna az orvosoknak és a segédszemélyzetnek, gyakorlatilag egy fiatal alkalmazott leszaladt a földszinti boltba, és hozott egy-egy üdítőt, meg egy csokit mindenkinek, a rezidenstől kezdve a takarítónőn át, a professzor főorvosig, nem láttam, hogy bárki meg lenne különböztetve. Azért volt ez így, mert nem végeztek a rendeléssel időben, az orvosok az utolsó beteg után fejvesztve rohantak műteni, közben megjöttek a délutános betegek, és a délutános orvosok is, de a rezidensek, ápolók, asszisztensek, recepciósok maradtak, és próbálták hűteni a kedélyeket, mert hát csúszott a rendelés, nem is keveset. Kicsit szakadt volt a szék, kicsit kopott a fal, kicsit régimódiak a váróban a fotelek, de minden gép új, vagy újszerű, az ott dolgozók kedvesek, hangosak, gyakorlatilag nem volt beteg, akiről ne tudta volna azonnal mindenki más, hogy mi baja, vagy mi baja nincs. A magánszférára nincs hely, én egy nagypapával párban olvastam a betűket, ami felettébb vicces volt, mert segítettünk egymásnak, ami valójában teljesen mindegy volt, mert minden egyes vizsgálatot, különböző körülmények között legalább háromszor megismételtek. Nekem például négy alkalommal CT-zték meg a szemem, abból egyszer kontraszt anyaggal beinjekciózva. Az összes többi gépi, és manuális vizsgálatot is több alkalommal végezték el, gondolom így szűrik ki az esetleges hibákat.

A zsúfoltság, a nem jó feltételek ellenére is roppant alapos, és kedves volt mindenki, bár szemmel láthatóan állandóan fáradtak. A főorvoshoz utaltak, részben maradtam is nála, részben kaptam egy másik kezelőorvost, egy specialistát, aki a már azonosított betegségemet próbálja majd lassítani. Egyéb vizsgálatok is jönnek még, furcsa mód azokra időpontot kellett kérni. Ez teljesen szokatlan Koreában, de itt így volt. 15.-re kaptam időpontot több vizsgálatra is, ami tíz nap, ami itt nagyon sok idő, morogtak is a betegek rendesen.

A csungcsannámdói egyetemi kórház vadonatúj épülete egyébként itt épül pár háztömbnyire tőlünk, de még csak az ötödik emelet környékén tartanak, az orvosok szerint még 2-3 év, amíg beköltözhetnek. Szegények, nem lesz könnyű kivárni, szokatlanul nehéz körülmények között dolgoznak.

Koreában ún. “pohodzsá” rendszer van, ami azt jelenti, hogy minden betegnek van egy potenciális gyámja, aki ha a beteg eszméletlen, illetve bármilyen oknál fogva döntésképtelenné válik, a pohodzsá hoz helyette döntést. Nekem természetesen a férjem a pohodzsám, és neki én vagyok adott esetben.

Abban a kórházban égen, földön én voltam az egyetlen külföldi beteg, az nem a Severance. Hamar elterjedt a dolgozók között, hogy beszélek koreaiul, és nem kell a nem létező angoltudásukat erőltetni, ezért hálásak is voltak. Az első látásvizsgálat egy olyan teremben zajlik, ahol a váró és a vizsgáló egyben van, ugyanis nincs hely. Ebből, és a koreaiak karakteréből az következik, hogy az éppen állva olvasó betegnek félhangosan szurkol a többi, pláne, ha az illetőnek kék haja van, és láthatóan nem ott született. Először szemüvegben kell abszolválni az olvasást, majd szemüveg nélkül. Az elsőben is pocsékul teljesítettem, de az nemigen volt észrevehető, a második fordulóban viszont a legnagyobb betű elolvasásáért is gyakorlatilag felmásztam a táblára, ugyanis azt az utasítást kaptam, hogy addig menjek előre a kijelölt csíkról, ameddig nem látom azt az írásjelet, amit egy hölgy lelkesen kopogtatott egy pálcával, hogy a denevér üzemmódban közlekedő betegek is eltaláljanak legalább a tábláig. Ez egy roppant vicces dolog, pláne, hogy a várakozók átalakulnak szurkolótáborrá, és amúgy egy család módjára segítenek, amiért az asszisztencia persze megrovó tekintetben részesíti őket. Ezzel gyakorlatilag meg is történik a beavatási szertartás, mindenki feloldódik, kérdez, meg mesél. Mivel igen hamar kiderült, hogy az orvosi titoktartást a hely adottságai nem teszik lehetővé, nem is igen próbálkoztam holmi titkolózással, aki tudni akarta, megtudhatta mi bajom, már azok közül, amire eddig fény derült. Aztán lassan elfogytak a betegek, de engem még mindig vizsgáltak, jöttek a délutánra előjegyzettek, de engem még mindig vizsgáltak, már a fülem is fájt, nem csak a szemem, mire összehoztak egy fél diagnózist, ami után jött a specialista, aki látta, hogy roppant fáradt vagyok, így abban maradtunk, hogy ad gyógyszert, és egy hónap múlva kontroll, bár tíz nap alatt is rengeteget romlott, szóval sok jóval nem biztatott, viszont ritka őszinte volt, Koreában ez szokatlan. Ezzel szemben a neurológus főorvos csak szuszogott, nyögött, sóhajtozott, csóválta a fejét, amivel nem használt a férjem amúgy is pánikhoz közelítő hangulatának, nekem már teljesen mindegy volt. Onnan még nincs diagnózis, oda kellenek a további vizsgálatok.

Közben időről időre jött egy rezidens, és megpróbálta elmagyarázni, amit már amúgy is tudtam, de a férjem érdeklődéssel hallgatta, majd egy alkalommal közölte velem, hogy “azt mondja ez a lány, hogy tele van a szemed makulával”. Van nekem egy nézésem ilyen esetekre, az igazán nem szándékos, de arról szól, hogy édesem, hogy a bánatba lehetsz ilyen hülye, és ezt tényleg nem szándékosan szoktam elővenni, de olykor rám talál. Persze Olivér jól ismeri, úgyhogy gondolkozott egy sort, majd hagyta, hogy a lány elmondja nekem amit szeretne, hazafelé pedig megbeszéltük, hogy mi micsoda az ember szemében.

Közben elromlott a rizsfőzőnk, jó régi darab volt, még anyósomtól maradt ránk, rendeltünk egy újat, és ma inkább tésztát gyúrtam, holnap érkezik. Nincs hideg, sokat enyhült az idő, de a szállópor koncentráció meglehetősen magas, ilyenkor nem szellőztetünk. A két hibiszkuszon együtt tíz virág virágzik épp, a férjem le is fotózta őket, olyan ritka, hogy egyszerre ennyi virágot hozzanak. Arthur még alszik, majd nemsokára játszom vele egy nagyot, és igyekszem azelőtt megetetni, mielőtt megharapna valamelyikünket.

Orbán kórokozó

Van itt a város külső részén egy űrteleszkóp, és akad az országban több hasonló létesítmény, fejlesztési, kutatási központ is, gyakran gyártanak a koreaiak alkatrészeket, részegységeket különböző űrprogramokhoz. Ennek ellenére itt nincs ehhez rendelt politikus, valahogy nem ezen múlik az ismeretterjesztés, és a nemzetközi kapcsolatok ápolása sem. Igaz, itt a riporternők nem rugdosnak fel menekült gyerekeket sem, de ha megtennék, nem csupán a törvény szigorával, de a társadalom teljes megvetésével is szembe kéne nézniük. Itt sem mindenki látja szívesen a bevándorlókat, de

abban mindenki egyetért, hogy aki az életét menti a háború elől, azt kötelességünk befogadni.

Aki meg gyermekbe rúg, azt nem mentjük fel a büntetés alól, pláne nem indokoljuk azzal, hogy a viselkedése nem volt kirívó, mert amennyiben ez a cselekedet nem kirívó, abban az esetben Magyarország még annál is nagyobb bajban van, mint azt gondoltam. Persze, tudom, hogy az indoklás az adott szituációra vonatkozott, de

én egy rugdosódó menekülőt sem láttam, ők csak futottak, a nő gáncsolt, tudatosan, szándékosan, és rúgott is, gyerekbe. Az ilyet nem tűri meg épeszű társadalom, és nem menti fel pártatlan bíróság.

A barátnőm portfóliót ír. Hosszú ideig ellenállt, a harmadik egyhuzamban megnyert választás után nekilátott megírni, az is több pénz valamivel, az igazságtalan minősítési rendszer eltörlésére remény sincs, mire várjon?

Egy másik ismerősöm ír, de neki abból kéne megélnie, hát pénzért próbál, persze becsapják, sok az eszkimó, kevés a fóka, nincs publikációs felület, ellenben rengeteg az éhen maradt újságíró, író. Nemigen van már ott sem lojalitás, azt mondják, igazából soha nem is volt, de most leginkább ott is a torokharapdálás a divat, nem látok oldalakat, az árkokat valóban betemették, kár, hogy azt követően az ideig-óráig tartott becsületnek vége lett, az ún. demokratikus oldal is az egyéni érdekei és elképzelései mentén próbál érvényesülni. Épp ma olvastam egy évek óta tartó vita részletét, hogy most akkor fogjon össze az ellenzék vagy ne, egyáltalán ki az ellenzék, és ki az álruhás Fidesz, meg, ha ellenzék is, csak a kisebb rossz, de nekünk piszok jók kellenek, csak arra lennék kíváncsi, hogy honnan, miből, milyen logika mentén gondolják azt sokan, hogy a sz@rból lehet várat építeni? Mert, hogy nem lehet. Akarhatok én egy szőke, kék szemű, nagy mellű, 180 centis miniszterelnöknőt Mun elnök után, csak nem fog összejönni, mert a koreai társadalom nem tud benne nem létező tulajdonságokkal felruházott egyedeket produkálni, ahogy semmilyen más társadalom sem képes erre, úgyhogy

több szerénységet elvtársak, a kisebb rossz is jobb ennél, ennél gyakorlatilag alig van rosszabb alternatíva, attól tartok.

Nem azért mert sokat lopnak, az csak pénz. Arra nagyon okosan vigyáznak, hogy az átlag, a középosztály ne éljen annyira rosszul sőt, egy picit jobban, akkor csendben marad, és lám, csendben is marad. Azért rendkívül kártékonyak, mert embertelenek, és

lassan felnő egy teljesen új generáció, ebben a tömény embertelenségben szocializálódva, na majd abból válasszatok hű de jó vezetőket, egy hű de jó tömeg fölé, ugyan már…

A hajléktalanság kriminalizálása már nem is téma. Pár napig az volt, most van más. Néhány bíró tiltakozik, majd abbahagyja, támogatás híján ugyan mit tehetne?

Jó sok a vicc, nem is vicc, inkább cinizmussal átitatott irónia, a tehetetlenség értelmiségi kifejeződése, elég rossz lehet nyakig ülni a trutyiban, amikor az illető ennek tudatában van, a többi meg melegszik benne és nem tudja, hogy jön a macska.

Persze, nem az én dolgom eldönteni, hogy Magyarország merre tovább, csupán felvetek egy logikai kérdést, miszerint ami nincs meg egy halmazban, azt nehéz lesz abból kivonni.

Itt Dél-Koreában, a 28. emeleten, a hightech-el körülvéve, miközben a sünöm játszik a bokámmal, könnyű nekem. Csakhogy ide el kellett jutni, és meg kell maradni, az élet pedig mindenhol kihívás, bevándorlóként, őslakosként is az, csak máshogyan, de akarat, erő, ésszerű kompromisszumok hosszú sora híján nem ment volna, nem menne. Nincs ez másképp nagyban sem.

Feldobott a FB egy képet, fiatal hölgy, amolyan igazolványképszerű, nem mosolyog, alatta pár szó, hogy ő indul a nemtudom hanyadik számú választókörzet valamilyen tisztségéért. Volt alatta 3 egész lájk, ami érthető. Ugyanis ilyet akkor jelent be az ember, ha demokratikus körülmények uralkodnak, ahol fent említett bejelentésnek súlya van, ezzel az erővel én is odaírhatnám, nagyjából ugyanazt jelentené.

Magyarország belavírozta magát a huszonkettes csapdájába, és azt gondolom, hogy ebből csak úgy, a megszokott módon nincs kiút, valami trauma kell, hogy a helyzet változzon, no meg sok, sok ember, aki valóban változást akar. Jelenleg a szélmalom-harcosok korát éljük, minden tisztelet az övék. A nemzetközi környezet hozhat meglepetést, bár nem biztos, hogy azoknak, akik reménykednek ebben.

Az Orbán kórokozó igen fertőző.

Arthur mesék 9. – házfoglaló

Arthur új házba költözött, nőtt, és szelídült, majd azt is eldöntötte, hogy ő valóban éjjeli állat, ugyanis ez eddig nem volt számára nyilvánvaló, hiába mondtuk neki, hogy a szakirodalom állítása szerint annak kéne lennie, meg magányos vadásznak, és házba kényszerített vadnak, valahogy egyiknek sem adta jelét.

Az új házba költözés két fázisban történt, azaz egyszer akaratunkon kívül elszúrtuk, ugyanis online rendeltünk lakást, de az nem az volt csak egy fura zseb, kellemetlen szagú, és nagyon műanyag, a sününk első pillanattól megvetéssel viseltetett iránta, pedig azóta már ki is mostam, de így sem kell neki, ragaszkodik a régi sünzsebhez, amibe viszont már csak nagy nehézségek árán tudja a hátsóját belepréselni. Másodjára már személyesen látogattunk el a PET shopba, ahol is vettem egy egész férfias, kék-fehér plüss házat, csupa pihe-puha béléssel, és vaskos, zöld színű bársonyszőnyeggel, amiben még én is elbújnék néha, ha lenne megfelelő méretben számomra. Ez tulajdonképpen lakásban tartott, kis méretű kutyáknak való ház, de Arthur igényeit is tökéletesen kielégíti, imádja. A macska WC is bevált, az önitatót egy lyukas orchidea cserépre szereltem, amit előtte a stabilitás kedvéért fejjel lefelé fordítottam, az éjszakai kalandozások is biztosítottak így, az új házból minden további nélkül ki tud jönni, és ki is jön. Mivel elfogyott a mennyei eledel, a szárított lisztkukac, azt is rendeltünk, és azt sem tettük jól. Nagy méretű, egyenes kukacok érkeztek, de világosabbak, és nem volt semmi szaguk. Arthur nem is ette meg őket, hiába találtunk ki minden trükköt. Aztán láttuk, hogy kínai, azt meg mi sem ennénk meg, úgyhogy félretettük, és rendeltünk igen drága belföldi szuper vastag, lisztkukacot, garantált minőségben. Miután így rendeződött a lakhatása a kaktusz malacunknak, és a fűtést is beindították 24 órában, ami azt jelenti, hogy folyamatosan meleg a padló, hiszen Koreában padlófűtés van, már évezredekkel ezelőtt is az volt, ma is tanulmányozzák a régészek, hogy, és miként vezették át a lakóház talaján a mellette lévő tűzhely forró füstjét. Persze ma már a modern változat dívik, de azt hiszem, még sehol sem láttam radiátort, vagy hasonlót.

Tehát Arthurra jó idők jöttek, van pihe-puha, elegáns háza, abban a régi, kis, ablakos ház, amabban meg a zseb, amiben pedig a sün, mindehhez folyamatosan meleg padló. No, igy valóban lehetetlen fázni, mit mondjak, néha irigylem. Előtte a macska WC, üvegtálban ennivaló, és friss víz. Azért, hogy a számára oly kedves félhomály biztosítva legyen, még az egész teret, ami a nappali beépített íróasztala székének helye, letakartuk a plüss plédjével, így aztán már tényleg komplett, és mondhatni tökéletes sün rezidencia alakult ki ott, amiből éjjel kijár randalírozni, ma éjszaka például lerágta az egyik futó szobanövényem levelét, ami lelógott a földre, és beköltözött a porcelános polcra, közvetlenül a hollóházi teáskészlet mellé, hajnalban az apja tette a helyére.

Tegnap kirándulni voltunk, illetve nem igazi kirándulásnak indult, csak láttunk egy dokumentumfilmet Csandzsu városról innen délre, ami már Csalládó megyéhez tartozik, és tudvalevően ott a legfinomabb az étel egész Koreában, a film pedig azt állította, hogy van egy negyed ott, ahol rengeteget adnak enni, ha rendel az ember egy kanna makkolit, ami erjesztett rizsbor, akkor még többet, érdemes kipróbálni. Nos, kipróbáltuk. Mivel Olivér vezet, én ittam egy pohárral, de nappal is volt, nem is kívántam, nem rendeltem újabb adagot, így is valóban rengeteg fogást szolgáltak fel, de azért nem volt az az igazi Csalládó megyei ízvilág, millió apró étel, persze, finom volt, és sok is, de azért ettem én már arrafelé nagyságrendekkel finomabb ételt is. Ezt érezhette a mellettünk étkező fiatal házaspár egy kisfiúval, egy idős pár, ők ketten voltak, és egy négy fős, középkorú asztaltársaság is. Hamar összeismerkedtünk, mindenki említette, hogy az inkriminált tv műsor okán jöttek olyan messze, és, hogy jó, jó, de nem az igazi. Aztán persze jött a ki, honnan való téma, mert koreaiak között az életkor után ez a második legfontosabb kérdés, ez esetben az életkor pedig egyértelmű volt. Kiderült, hogy az egyik férfi apósommal egy faluból való, és most Tedzsanban él, ami viszont a férjem szülőhelye. Ennek aztán mindenki nagyon örült. Az idősek Szaul alól érkeztek, ahogy a fiatalok is, csak másik városból. A következő fázisban elosztottuk az ételt, azaz ki, mit szeret alapon jöttek, mentek a tányérok az asztalok között, végül csak sor került a nyelvtudásom dicséretére is, és az óvatos puhatolózásra, hogy talán én mégsem Tedzsanban születtem.

Befejeztük az étkezést, elköszöntünk újdonsült ismerőseinktől, majd elindultunk haza, és belefutottunk a vasárnap esti, északra tartó szokásos dugóba, úgyhogy lekanyarodtunk (Gapsá) Kapszá kolostor felé, hogy megnézzük azt, a dugóban araszolás helyett. Közben azonban leszakadt az ég, nagyon fújt a szél, erősen lehült a levegő. Ennek ellenére elautóztunk a kis szerpentineken odáig, többnyire gingko biloba fasorok árnyékában, arany színű, frissen hullott bilobalevél tengerben, mesebeli élmény volt, egy-egy pillanatra még az idő is megállt velem. Elállt az eső, kisütött a nap, a Kerjong hegy csúcsai maradtak csak párában a nagy eső után, a szél hamar felszárította a nedvességet. Sétáltunk, fényképeztünk, de a kolostorba nem mentünk fel, az több kilométer gyaloglás hegynek fel, majd le, hideg volt, szél, és késő nekiveselkedni. Apró falvakon át értünk be Szedzsong városba, a kék háztetős kis parasztházak, és a tenyérnyi rizsföldek világából a harminc emeletes lakóépületek jövőt idéző városába. Ez az egyik, ami engem ebben az országban már lassan harminc éve folyamatosan lenyűgöz, a múlt és a jövő egyedülálló harmóniája, és az, ahogy az emberek szükség szerint mindkettőben otthonosan mozognak. A város közelében már mindketten Arthurra gondoltunk, aki aludt, amikor elindultunk, hogy vajon most mit csinál épp, hiányzunk-e neki. Olivér részletesen ecsetelte, hogy szerinte fel-alá rohangál a lakásban, és mondogatja magában, hogy apu, és anyu hol vannak már, vagy mérgében felmeresztett tüskékkel összerágja épp a bútorokat, mert dühös, hogy nincs aki az ágyába vigye őt, kézből etesse, és simogassa a pocakját. Olyan átéléssel magyarázta az egy kezemben elférő sün rémtetteit, hogy mire hazaértünk, mindketten könnyesre nevettük magunkat, és egész halloweeni rémtörténetet találtunk ki Arthur főszereplésével. Persze békésen aludt, észre sem vette, hogy nem voltunk otthon. Felkeltettem, betettem az ágyba, és a takaró alatt játszottam vele. Doboltam a mutató, és a hüvelykujjammal a lepedőn, ő meg rátette a fejét, hogy hagyjam abba. Kihúzta, megint doboltam, odébb jött, és megint lenyomta a fejével az ujjaim, végül belefeküdt a tenyerembe, gondolván, ezzel legyőz. Békésen elhelyezkedett a tenyeremben, majd nyalogatta az ujjaim, mint egy kiskutya. Hajlottam volna a feltételezésre, hogy így fejezi ki a szeretetét, de valószínűbb volt, hogy szomjas, úgyhogy kivittem inni, ivott is. Aztán még futott pár kört  keresztül-kasul rajtam, kidugta a nóziját a takaróm alól, én hozzáértem, ő visszahúzta, majd újra kidugta, megint hozzáértem, ismét visszahúzta. Ezt játszottuk nagy kacajok között, kapott pocak csikizést is, végül a helyére tettük, mi már kimerültünk, neki meg akkor kezdődött a nap. Most persze még alszik, a házikó házikójának zsebében békésen, én pedig feljebb költöztettem a hollóházit is, meg a futónövényt is, gondolatban elképzelve, hogy mit fog vajon ma éjjelre kitalálni meglepetésként.

Az én hőseim

Apám 1934-ben született, egy szerb család második gyermekeként. Az édesanyja nem dolgozott, az apja talán hentes volt, ha jól hallottam, a nagyapja meg neves kocsmáros, és fogadós Ráckeresztúron.
Tíz évesen apámék azt játszották, hogy kézigránátot dobáltak körbe egymásnak, és akinél felrobbant, az vesztett. Nagyon is… akinél robbant az az életét veszítette, apám meg tele lett repeszekkel, és kis híján elvérzett, de őt legalább megmentették.

Csak 170 centire nőtt, még az apja is magasabb volt nála, boxolni kezdett, azaz ökölvívó lett. Testnevelési főiskolára is jelentkezett, ahová fel is vették. Megházasodott, egy gyógypedagógust vett el feleségül, akinek a pedigréjében csak az nem tetszett a nagyszüleimnek, hogy cigány volt. Oda helyezték Pusztaszabolcsra dolgozni, tudtommal ott ismerkedtek meg. Két gyerekük született, egy fiú, és egy lány. Ez utóbbi szerencsétlenségére mindkettő tiszta apám volt, külsőleg feltétlenül.

Aztán egyik nap korábban ment haza, és ágyban találta a feleségét valaki mással, elköltözött, a gyerekeit sem látogatta többet, nem tudom miért.

1956-ban a bátyja, aki a család szeme fénye volt, tejföl szőke, bounty kék szemekkel, és valószínűtlenül fehér bőrrel nem tanult, nem dolgozott, de a szülei házat építettek neki a tőszomszédságukban, és életében ötször nősült, sőt kétszer ugyanazt a szerencsétlent vette el, nos ő elment a barátaival forradalmat csinálni, ami abból állt, hogy orosz katonai fegyvert szereztek, a vasútállomáson a levegőbe lövöldöztek, feltörtek egy vagont, és kiraboltak néhány helyi kiskereskedést, szóval balhézó fiatalok voltak, semmi több.

Abban az időben anyám, lévén pont tíz évvel fiatalabb apámnál, és az ország másik végében élt, egy dohánytermesztő nagygazda hetedik gyermekeként, félárván, szóval ő, a többi gyerekkel együtt elégette az orosz nyelvkönyvét, mert azt mondták a felnőttek, hogy soha többet nem kell oroszul tanulni.

Ezért aztán később nagyon elverték, de az élet igazságtalan, a felnőttek nem vállalták magukra, hogy valóban ők mondták volna. Anyám forradalmi hevülete a veréssel véget is ért, kapott új tankönyvet, és továbbra is kellett oroszul tanulni.

Apám szelíd ember volt, ő nem volt forradalmár, csak tanult, mellette dolgozott, és egyszer csak börtönben találta a testvérét, magát meg a Testnevelési Főiskola kapuin kívül, pont az utolsó évben, mert a testvérét „ellenforradalmárnak” minősítették. Ő is a rendszer ellenségévé vált, kidobták az egyetemről, soha többet nem mehetett az ökölvívás közelébe sem.

A nagybátyámat így aztán én sokáig nem is ismertem, kissé érzékeny volt köztük a viszony, pláne, hogy a szülők továbbra is az idősebb testvért preferálták.

Apám elment teherautó sofőrnek építkezésekre szállított anyagot. Anyámat a körtéri reggeliző büfében ismerte meg, ahol dolgozott, miután elszökött frissen szerzett mostohája verései elől. Apám építőipari technikumot végzett, de diplomája soha nem lett, de szerette, ha mérnök úrnak szólították, mindenkinek megvan a maga gyengéje. Anyám nyolc általánossal szökött fel a fővárosba, munka mellett tanult, érettségizett le, és szerzett vendéglátóipari képesítést.

Két elveszett lélek, valahogy egymásra találtak, pedig nem illettek össze soha, bár a végére mégis összekoptak.

Nálunk 56 csupán ennyi, nem voltak hősök, nem voltak elgondolások a tettek mögött, szegény apámnak még tettei sem voltak, ő csak a következményeket kapta.

Nem tudom, hogy az én végtelenül hétköznapi családom vajon e tekintetben roppant különleges-e, és minden nagy ellenálló tényleg valami magasztos eszme mentén harcolt, csak az én szüleim nem, ugyan lehetséges, de nem valószínű. Vélhetően a „forradalmárok” jelentős része pont ugyanolyan balhés fiatal volt, mint apám bátyja, vagy megtévesztett gyerek, mint anyám.

A valóság ismerete nincs jó hatással a pátoszra, én például csak szimpla udvariasságból nem röhögtem végig nagybátyám állami dísztemetését, ami járt neki, mint 56-os hősnek.

Mellesleg az ágyúk roppant hangosak, nem is gondoltam volna.

Félig süketen, alaposan elfáradva a sok tiszteletadástól, kardcsörtetéstől, betértünk hazafelé Érden a Pataky cukrászdába. Én megettem a szokásos meggyzselés tortaszeletemet jó nagy adag tejszínhabbal, ittam mellé egy frissen préselt narancslevet, és ezzel részemről le is volt tudva az 56-os hős.

Tudtam róla mindent, amit tudni érdemes, és ettől nem lett több a szememben, sőt.

Így aztán meglehetősen szkeptikus vagyok a hősökkel, és a mártírokkal szemben egyaránt, személyesen egyet sem ismerek, a mesékben pedig már rég nem hiszek.

Apósom is katonai tiszteletadás mellett lesz majd eltemetve, ő is „hős”. Úgy lett az, hogy a falujából a 15 éves gyerekeket összegyűjtötték ágyútölteléknek a koreai háborúban, köztük őt is, és elvitték le délre, Puszánba katonának. Egy egész hét kiképzést kaptak. Száz gyereket vittek el, apósom túlélte, de senki sem tudja hogyan. Egy amerikai kórházban találták meg, ahonnan kitették, mert az ő ételeiket nem ette meg, no meg sérült sem volt. Azóta sem világos, hogyan menekült meg, de egész életében nagyon gyáva ember volt, ezért aztán anyósommal, és a gyerekeivel roppant agresszív.

Most katonai kórházba jár, az állam fizeti az ellátását, valójában soha nem volt beteg, de azzal jól el lehet takarni az itt nem elfogadott lustaságot, és a súlyos depressziót, amivel a kérésemre kezdték el kezelni, bő tíz éve. Nagyon okos ember volt, ma már csak egy roncs, anyósom temetésére sem jött el, mondván fáj a dereka. Nem tudom, hogy ott, és akkor mit tett, vélhetőleg menekült, ő maga sem emlékszik semmire állítólag. A maradék hetven évben minden volt, de hős, az biztos nem, leginkább csak egy önző, féltékeny, és utóbb mindent megbánó, szerencsétlen ember, aki nem tud szeretni, és nem tudja azt elfogadni sem.

Majd megint nem nevetek a katonai temetésen, és bár itt nincs Pataky cukrászda, de tejszínhabos, meggyzselés torta van, úgyhogy valahogy csak megoldom.

Arthur mesék 8. – a magányos vadász

Éjjel eldőlt, hogy Arthur mégis csak  sün, ugyanis felkelt éjfél körül, hajnalig járkált a lakásban, majd a házában tett-vett, de csak reggel aludt el, azt sem sokáig, 11 körül nagy dörömbölésre lettem figyelmes a helye felől. Levettem a figyelmességből rátett plédet, és meglepve láttam, hogy őfelsége felháborodottan kopogtat az orrával a kijáraton, hogy márpedig ő fent van, és engedjem ki. Kiengedtem. Akkor meg neheztelve nézett, hogy de miért nem veszem fel, ahogy szoktam. Na jó, némileg lisztes kézzel, ugyanis pitét sütöttem épp, felvettem, és bevittem az apjához, aki dögönyözte, gurigatta, a pocakját csiklandozta, mindezt a „magányos vadász” igen élvezte, majd átváltott vakond üzemmódba, ásott pár alagutat a férjem ágyneműjébe, utána békésen elaludt az egyik redőben, ő meg szépen betette a sün -zsebbe, amibe az ifjú királyfi hátsóját már úgy kellett beszuszakolni, akkora.

Közben elkészült a pite, amit ismét csak nem magunknak, hanem vendéglátóinknak készítettem, ugyanis ma volt a ruhafestők ez évi modelljeinek országos bemutatója a házukban. Arthur ekkor már aludt, betettük a házába, és útra keltünk. Az ilyenkor szokásos csodás időjárásban volt részünk, ragyogott a nap, és minden az ősz teljes pompájában, a juharok tűzvörösen izzanak, a gingko fák aranysárgán festenek a többi lombhullató is ezer színben ragyog, a fenséges fenyők adják a változatlanság illúzióját. Aratják a rizst, mély, arany színe van a még lábon álló gabonának, de egyelőre a tarlónak is. Ress zöld az őszi káposzta, abból lesz majd a kimdzsáng kimcsi, a paprika növények csonttá száradtak, de rajtuk ezernyi húsos, vörös, csípős paprika lóg még, várva az  évi utolsó szénabetakarítást. A tó felett lebeg a pára, a környező fák nem olyan színesek, ott a mély víz az uralkodó. Az indigó kivirágzott, élénk rózsaszín fürtökben meredeznek a virágai. A kertben ültünk le, drága, kínai teát ittunk a pite mellé, hagyományos módon, amíg az első izzadtság cseppek meg nem jelentek a homlokunkon, az igazán jó teát itt így fogyasztják.

Beszélgettünk, vettünk sálakat minden családtagnak, mert most alapanyag árban lehet kapni őket, máskülönben ezek a ruhák számunkra elérhetetlenül drágák. Nem csupán a színeik miatt, nem is csak azért, mert minden egyes darab kézzel készül, és nincs két egyforma, hanem azért, mert olyan gyógynövények főzetében színezik őket, amelyek bőrön át szívódnak fel. A házaspár hölgy tagja külön emiatt elvégzett egy főiskolát, ahol megtanulta a tradicionális orvoslás alapjait, hogy tudja, melyik gyógynövényt használja fel, és hogyan, melyeket lehet kombinálni, és melyeket nem. Négy órakor hirtelen lebukott a nap a ház mögötti hegy takarásába, és hideg lett. Öt óra tájt köszöntünk el azzal, hogy a koranyáron megkezdett italozós vacsoráinkat akkor folytassuk, most már nálunk.

Hazafelé bementünk a régi lakásunk irodájába, hoztunk Arthur infralámpájának lámpatestet, és vettünk fertőtlenítőszert a minden boltban, szerettem ott lakni. Ugyan nem volt ilyen fancy, mint Szedzsong város, mégis. Igaz, itt is szeretek lakni. Kint vacsoráztunk, egy közeli étteremben, de ott már Arthur volt a téma, hogy vajon megint meg lesz-e sértődve, vagy alszik. Vettem tejet, Olivér cigit, és hazasétáltunk, őkelme aludt. Kiráztam a zsebből, álmosan kacsingatott, de örömmel evett. Most fent van, az ajtaja nyitva, mi bejöttünk a hálóba, hadd legyen sün megint éjjelre.

…megítéltek, és megítélnek

Nem voltam soha hajléktalan, de nem sokon múlott.

A napokban meghalt Sanyi bácsi, akiről írtam, hogy megjavította a vízcsináló gépünket, illetve beszerelte az újat.

Azt is odaírtam, hogy az életemnek volt egy olyan szakasza, amire nem szívesen emlékszem.

Ennek természetesen több oka van, az egyik anyagi természetű.

Meglehetősen jómódú családba születtem, ami azt jelenti, hogy a szüleimnek soha nem volt vagyona, de mindig volt pénze, és ebből nekem jutott bőven. Nálunk nem volt szokás engedélyt kérni, ha kellett valami, kivettem anyu táskájából a pénzt, és megvásároltam. Nem volt testvérem, a féltékenységet hírből sem ismertem, ha találkoztam vele, nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen nem értettem, hiszen nekem nem volt kire irigykednem, tudtam kapni, és adni is őszintén.

Aztán felnőttem, kaptam jó néhány pofont az élettől, de volt 4 olyan év, amibe kishíján belehaltam.

Ekkor apám haldoklott, a harmadik agydaganat-eltávolító műtét után már nem tért magához, félrebeszélt, kényszeresen mozgott, az izomsorvadás fájdalmat okozott neki, agyvérzést, majd tüdőgyulladást kapott, meghalni nem bírt, élni esélye sem maradt.

Akkor még bírtuk fizetni az orvosnak a havi sok-sok pénzt, hogy bent tartsa a Margitban, normális körülmények között, aztán már nem, csődbe mentünk, mint ahogy csődbe mehet bárki, bármikor, akár a saját hibáján kívül is, a vállalkozók élete már csak ilyen.

Apám volt üzlettársa ellopta apám üzletrészét, mi gyárat építettünk, belebuktunk, elúszott mindenünk.

Elment a budai villa, a Volvók, az antik bútorok egy része, a gyár, a lakástextil bolthálózat, az árukészlet, minden.

Vidékre költöztünk, nagyanyám üres kis házába. Gyerekkoromban éltem pár évet a Balatonon, de ez egy falu volt a semmi közepén, a ház közel az állomáshoz, onnan jártak be a gyerekek iskolába, hajnali ötkor, hogy beérjenek kezdésre.

Nem volt már autónk, az ékszereinket egyesével váltottuk ételre. A vizet kikötötték, nem tudtuk fizetni, egy infralámpa volt a fűtésem, penészes a ház, folyamatosan tüdőgyulladása volt a fiamnak, és nekem, a lányom dacos lett, és hallgatag, a fiú mások házifeladatát írta meg, egy-egy szendvicsért cserébe. Anyám, apám mellé került a kórházba, az a 8 év betegség nagyon hosszú volt, közben ő maga is munkaképtelenné vált. Kapott valami nyugdíjat ugyan, most is kap, durván 140 eurót, a vendéglősöknek nem számoltak fel többet, nagy dolog volt gebinesnek lenni, amíg még lehetett.

Nekünk a sok elveszített pénzből maradt hárommillió tartozás, nem tudtuk fizetni, ennivalóra sem futotta. Krumpli volt szerencsés esetben, liszt, és néha tojás nélküli tészta, azon éltünk. A fúrt kútnak nem volt teteje, ezért beleestek az apró állatok, alkalmasint bele is rohadtak. Hálót készítettem, úgy is beleestek. Utána apám lyukas halkiemelő hálóját megvarrtam, és naponta kihalásztam a dögöket, azzal a vízzel mosakodtunk.

Mosógép kezdetben volt még, aztán elromlott, nem volt pénz javítani, kaptunk egy törött gyermekkádat, abba beleraktam a szennyest, a legolcsóbb ultrát, és tapostam, tapostam, meg tapostam. Sebes lett a lábam, kit érdekelt. Öblíteni nem lehetett rendesen, télen, nyáron a kertben száradtak a ruhák, ágyneműk, penész szagúak voltak, vagy ha néha hozott valaki gallyakat, akkor meg füst szagúak, volt egy fatüzeléses kályha, fa nem volt..

Aztán már az áramot sem tudtuk fizetni, akkor előre fizetős órát kaptunk. Anyám tett el pénzt, havi 5000 forintot áramra, annyi futotta.

Húst hónapokig nem láttunk, anyám kapott pár néma kacsát tavasszal, azokat felnevelte, akkor volt hús is. Hajnalban csalánt szedett nekik, meg ettek amit találtak, azt hiszem.

Én voltam az ivóvíz felelős, azaz kimentem a temetőbe, sok kilométerre néhány marmonkannával, mintha sírt öntözni mennék. Valójában loptam a vizet. Hazacipeltem, de soha nem szoktam hozzá ilyesmihez, azt éreztem belehalok, egyrészt a szégyenbe, másrészt az erőfeszítésbe.

Nem volt sampon, hajbalzsam, egész rövid hajat vágtam magamnak, azon nem látszott a szappan nyoma. Arckrém, kézkrém, mosogatószer? Ugyan, ultra, mindenre, és hypo,  a legolcsóbb 53 forint volt egy flakonnal.

Néha megszánta anyámat valaki, vagy egy újabb ékszert adtunk el, akkor 40 kiló krumplit húztam haza, úgy sokkal olcsóbb volt megvenni, nagyban. Elkoptak a ruháim, a látszatot tartani kellett, a gyerekekét megvarrtuk.

A férjem elment Skandináviába dolgozni, de nem kapott állást, egy évig volt távol.

Apámat kidobták a kórházból, ülve odakötötték a betegszállító Barkas üléséhez a magatehetetlen, eszméletlen testet, majd két tagbaszakadt ember rádobta az ágyra, mint egy zsák krumplit, nyilván látták a házon, hogy borravalót nemigen fognak kapni. Minden nap hypoval mostam a falat, reggelre újra penészes lett. A budai háziorvosunk kiürítette a gyógyszeres szekrényét egy nylonzacskóba, és odaadta, mondta, hogy használjam, amit csak tudok belőle.

Nem sokkal azt megelőzően operálták a szívem, még gyógyszert kellett volna szednem, de nem tudtam kiváltani, ahogy senki másét sem.

Apám hazaérkezte után lassan megtöltötte a házat a halál édeskés, mindent átitató szaga, és egészen addig benne maradt a házban, amíg ott nem hagytuk.

Akkoriban volt itt is nagy gazdasági válság, apósom elvesztette a vagyona jelentős részét, a többihez nem fért hozzá, mondhatni minden ellenünk volt.

Munka? Hát hogyne. Kerestünk, hiszen akkoriban is azt mondták a nagyokosok, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, én akartam. Mentem a virágboltba, nem kellettem, elnézést kértek, de túl előkelő voltam nekik, szó szerint azt mondták. Mentem a boltba, sajnálkozva elutasítottak, hogy nem, egy úriasszony nem emelgethet rekeszeket, kínomban nevettem. Az önkormányzati irodai munkákért sorban álltak a csókosok, én jöttment városi voltam.

Egyszer a nagyobbik gyerek elesett. A szomszédnak volt telefonja, oda szóltak, hogy a fiam kórházban van, valószínűleg eltört a lába, menjek érte.

Egy forintunk sem volt, átmentem a szomszédba kérni vonatjegyre, a harmadik adott. Felmentem a gyerekért, nem volt eltörve, de begipszelték, a tömött vonaton ülve kísértem haza.

Hajléktalannak lenni nem munkahely kérdése, nyomorultnak lenni egy sajátos tudatállapot, amikor is a túlélés érdekében kikapcsol az ember szégyenérzete, a fájdalomérzete, a másokkal szemben egyébként érzett lojalitása, ösztönösen csak az utódait próbálja életben tartani, pont, mint az állatok, semmi különbség.

Elmentem a máltai szeretetszolgálathoz munkáért. Munkát nem tudtak adni, adtak segélycsomagot, volt benne ételkonzerv, olyat én soha nem ettem korábban, valami készétel volt benne, és egy banán, azt anyámnak adtam, ahogy apám haldoklott, vele fogyott anyám is, azt hittem egyszerre fognak elmenni.

Kaptam frivolt, az olcsó volt, és jó. Elraktam belőle minden nap, hogy majd beveszem, ha elég sok lesz, és ha a gyerekek már gimnáziumba kerülnek, bár azt hiszem elvitt volna a szívem is nemsokára.

Aztán találkoztam egy erdélyi cigányasszonnyal, nem is tudom, hogyan. Azt mondta, hogy ő lát, én meg, hogy nekem meg nincs pénzem a látását kifizetni, de nem kért pénzt, azt mondta menjünk Koreába, csak látogatóba, de menjünk, ott a megoldás kulcsa. Nevettem, hogy Budapestre sem tudok felmenni, nem Koreába, miről beszél? Csak mondogatta, hogy de szóljak a férjemnek.

Apám meghalt, a férjem dolgavégezetlen hazajött, anyám haldoklott, a gyereket megtámadták, a nagyobbik menekült ahová csak bírt.

A férjem felhívta az anyját, és kijöttünk. 3 hónapig voltunk itt, a gyerekek kettőig, mert kezdődött az iskola.

Anyósom sírva fakadt, mikor meglátott bennünket, hetekig csak ettünk, a gyerekek faltak, átölelték a rizses tálat, mint az állatok, nehogy elvegye valaki. Anyósom meg csak főzött, főzött, és főzött nekünk. Én takarítottam a házát hálából, vett ruhát a szakadtak helyett a gyerekeknek, küldött pénzt anyámnak, és csak sírt.

Aztán persze véget ért az az életszakasz is, ahogy minden véget ér egyszer, nem haltam bele, a gyerekek sem, a férjem sem, anyám sem.

Nyomai maradtak, mindenkinél más. Én azóta nem eszem meg a tésztát, és nem megyek temetőbe, európaiba soha.

Nem gondolom, hogy a budai úrilány túlélővé vált volna, egyszerűen csak korábban lett vége, mint ahogy az utolsó csepp remény is elfogyott volna, vagy a kellő számú rivotril összegyűlt volna.

Nemigen szoktam kitenni az ablakba ezt, de már nem szégyellem.

Szégyelljék azok, akik most bíróság előtt vegzálják a rákos, hajléktalan nőt, de azt is a másik szobából, mert gyávák még a szemébe nézni is.

Szégyellje magát az, aki még soha nem kényszerült ivóvizet lopni a gyerekeinek, és magának, de ítélkezik, és minősít, hogy mert büdös, és iszik. Nem akar beilleszkedni a társadalomba.

Szégyellje magát az, aki megítél bárki mást a látszat alapján, aki soha nem járt a valódi nyomor közelében sem, de ő tudja. Ugyan mit tud, ugyan honnan tudja?

Engem megítéltek, és megítélnek. Hol elkényeztetett egykének, hol sikeres üzletasszonynak, hol szerencsétlen nyomorultnak, hol halálos betegnek, hol gazdag külföldi unatkozó feleségének, aki kínjában sünnel szórakoztatja magát, de senki nem cipeli az én keresztemet, és én sem cipelem a másét.

Ha sok mindent nem is, egyet biztosan megtanultam a saját életemből, jelesül azt, hogy ne ítélkezzek. No nem azért, mert akkor engem sem ítélnek meg, ó dehogynem! Azért, mert nem tudhatom, ahogy rólam sem tudták, tudják, vagy nem hiszik el, vagy elhiszik, mellékes, azok mindig mindent tudnak, és mindig, mindent jobban, mint te, aki átélted, átéled.

Nem attól válsz hajléktalanná, hogy nincs lakásod, nem. Hajléktalannak lenni egy állapot, elsősorban mentális állapot, amiből egyedül nincs kiút, csak segítséggel, szeretettel, megértéssel, türelemmel, mások által.

Aki még bűnt is kreál a nyomorból, az gyilkos, tudatos gyilkos.

FRISS HÍREK

Tíz ellenzék...

Kreatív luxu...

Megbuktatják...

Vizsgálódik ...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK