Címke: Orbán Viktor

Az alaphelyzet úgy nézett ki, hogy Magyarország a rendszerváltáshoz a világpiacon eladhatatlan árukat gyártó vállalatok tömegével érkezett (a „szocialista” KGST öröksége). Ehhez hozzájárult, hogy az aktív lakosság gyakorlatilag csak párttagokból és dolgozókból állt, mert a vállalatvezetőknek nem a piacot kellett kiszolgálni, hanem a minisztériumot (= kontraszelekció), ezért „vállalkozó”-ként szinte senkisem volt hadra fogható. A vállalkozó hiányon túlmenően már csak egyvalami nem volt. Tőke.

Elmondható tehát, hogy az ország kapitalista működéséhez a következők nem álltak rendelkezésre: termék, vállalkozó és pénz. Egyetlen lehetőség maradt, mindezt külföldről kellett importálni. Az persze nem tagadható, hogy néhány magyar megérezte az idők szelét, és „keletkeztek” hazai tőkések is több-kevesebb sikerrel, erre sikertelen példa Széles és az Ikarusz, sikeres példa Széles és a Videoton, Gyurcsány és a MOTIM, Csányi és az OTP.

A kamikáze Antall kormány az összeomlás közepette két dolgot tehetett: eladja a kapós vállalatokat egy külföldi tőkés cégnek vagy egy vállalkozónak (pl. Ganz), és bezárja azokat, amelyeket nem vesz meg tőle senki. Az utóbbiakból szabaddá vált, aránylag képzett és aránylag olcsó munkaerőt felajánlja az ide bejövő külföldi tőkének (pl. AUDI). Sajnos mindez kevésnek bizonyult, és az ország gazdaságilag lejtőre került, ugyanis a külföldi tőke a rengeteg utcára tett, képzetlen, de ahhoz képest drága munkaerővel nem tudott mit kezdeni. Ezt a „nép” is így látta, mert leváltotta az MDF-et Hornra, hátha újra lesz 3,60-as kenyér.

Horn egy pár hónapig nem csinált semmit, még szerencse, hogy ’95 elején Párizsban találkozott Lámfalussyval, aki közölte vele, hogy „Gyulám, ez így nem mehet tovább”. Horn ezt megértette, ami onnan tudható, hogy ekkor lett kinevezve Bokros és Surányi, akik szépen elinflálták a forintot (ehhez két ember kell, Bokros inflálta, Surányi meg hagyta = nem védte meg magas kamattal), és az ország olcsóvá válásával elkezdett beömleni a képzetlen munkaerőt is foglalkoztató külföldi tőke. Ebből következően az ország villámgyorsan elindult fölfele. A multik mellett egyre-másra létesültek a kisebb termelőüzemek, többek között vidéken is (ott főleg könnyűipar, varrodák, bútorüzemek, cipőkészítő üzemek, de műhelyek is), ami azért volt fontos, mert a vidéken élők 25 – 30 %-át kitevő, jórészt képzetlen népességet a munkaerőben ma már keveset igénylő mezőgazdaság nem tudta eltartani (ma sem tudja, ezért van közmunka). Magyarországnak tőkéje, technológiája és főként a világpiacon eladható saját terméke nem volt (ma is csak alig van), de azt szívesen hozták a németek meg az osztrákok, végül is európai ország, nincs messze, az infrastruktúrája elfogadható, a munkaerő olcsó (Bokros sei Dank), képzettség meg ezekhez a kisüzemekhez annyira nem volt szükséges. Az olcsó munkaerőt tekintve azért voltak képzettek is, ezeket a multik foglalkoztatták sikeresen (= „éltanulók lettünk”; ipari fejlődés 1995 – 1998 között: 4,5 % – 3 % – 11 % – 12 %).

Aztán jött a Tocsik ügy, és a nagyon utált Bokros érával súlyosbítva ezt már Horn se bírta politikailag. Így aztán megbukott, Orbánék meg beleültek a készbe. Két évig nem csináltak semmit, csak vitették magukat a langy bokrosi hullámokkal (ipari fejlődés 1999 – 2000 között: 10,5 % – 18 %), de aztán valaki (Matolcsy?) a homlokára csapott, hogy ebből így nem lesz világraszóló siker, mert a 4 – 5 % körüli éves GDP növekedéssel nem érjük be belátható időn belül napéldául Ausztriát. Ahhoz 7 – 8 % kellene. Évente. Kézenfekvő volt a módszer: pénzt kell önteni a nép közé (sajnos Orbánék ma sem tudnak többet ennél), azzal meglódul a kereslet, a pékek tíz zsemle helyett tizenkettőt fognak sütni, sít, sít, heuréka. Igen ám, de önteni való pénz nem volt (az soha sincs), fenti okból kitalálták, hogy majd jól megemelik a minimálbért, azt ugyanis nem az államnak kell fizetni, hanem a cégeknek. Örült az állam (több adóbevétel, több fogyasztás, nagyobb GDP, és mivel a GDP arányos államadósság egy hányados, még az is csökkent kisujjmozdítás nélkül. Örültek a munkavállalók is, mert több pénz állt a házhoz. Egy darabig. Aztán a kis könnyűipari cégek a megnőtt munkaerő költség miatt úgy elmentek innen, mint a sicc. Ez az elmenés nagyrészt már Medgyessy regnálása alatt történt, mert a gépleszerelés, végkifizetések, adminisztráció nem megy egyik napról a másikra, kapott is a kormány a Parlamentben a FIDESZ-től, hogy Medgyessyék elüldözik innen a cégeket, de hát hazudtak Orbánék már máskor is, nem volt gond nekik. A teljesen eszetlen módon duplájára megnövelt minimálbér hatására az ipari fejlődés az Orbán kormány utolsó két évében drasztikusan visszaesett (2001.: 4 %, 2002.: 2,5 %), az ország munkaerő olcsóságból következő versenyképessége pedig zuhant.

Persze, tettek még Orbánék mást is a „gazdasági felpörgetés” érdekében, mégpedig a támogatott kamatú lakáshoz jutási kölcsön bevezetésével, azaz az építőiparnak az adófizetők számlájára való felfuttatásával. Ezt az ország összes adófizetőjének pénzéből az ország 5 %-a használta ki, ennek kb. a fele (akiknek eleve volt pénzük) nyerészkedési célból, a 2. vagy 3. lakás családi megszerzése érdekében (az adófizetőknek máig nem köszönték meg), de aztán kiderült, hogy a kedvezményes hitel akkora terhet ró az államháztartásra, amelyet kibírni nem lehet. Végül Medgyessynek kellett leállítani (kapott is érte hideget-melege a Parlamentben – ki találja ki, hogy kitől?). Jórészt ennek következménye lett aztán a devizakölcsönök 2000-es évekbeli aranykora, ha a szomszéd, ismerős, barát tudott lakáshoz jutni, akkor én sem maradhatok ki szemlélet alapján. Az viszont nem közismert, hogy a devizahitelesek még mindmáig jobban jártak, mintha forinthitelt vettek volna fel, fenti okból sosem a devizahitellel volt baj, hanem a hitellel. Azt nem tudja a zemberek egy része fizetni. Pont úgy, ahogy ilyen tömegben a FIDESZ támogatott kamatú lakáskölcsönét se tudná az adott része, ha Medgyessy Orbánék követelésére meghagyja.

Amit Medgyessy még Orbánéktól örökölt, az néhány szakma kiürülése, mégpedig a közszolgálatban. A ritka ostoba módon duplájára emelt minimálbér a többi piaci bért is megnyomta (az állami szektort persze nem), és a tanítók, tanárok, nővérek tömegesen hagyták ott az iskolákat meg a kórházakat a több pénzért. Medgyessy úgy gondolta, a közszolgálati béreket felemeli, és ad 13. havi nyugdíjat, meg 13. havi fizetést, ezzel az egyensúly a reálszféra, a közszolgálati szféra és a nyugdíjszféra között helyreáll, aztán bokrosi mintára megint elinflálja a forintot, és Orbánék közgazdasági ámokfutása az olcsóságunk miatti újabb gazdasági ugrással máris korrigálva van (akkoriban még nem lett volna probléma elinflálni a forintot, lévén devizahitelesből elég kevés).

A terv lángelmés volt, csak az időzített bombával nem számolt. Az időzített bombát Járainak hívták, és Orbán örökségeként ült az MNB elnöki székében. Hát ő aztán „küzdött az infláció ellen” (meg is kapta a jutalmát érte már előre az első Orbán kormány által megszavazott horribilis fizetéssel, utána meg a Lex Járai formájában). Járai nem úgy „küzdött”, mint Surányi, aki hagyta Bokrost inflálni, hanem ellenkezőleg, 12 %-os kamat, bivalyerős forint (230 forintos euró), Járai győzött, László Csabáék vesztettek, pluszként az ország is, mert akkora kár érte, mint ilyen rövid idő alatt még soha. A könnyűipari cégek naná, hogy nem jöttek vissza, az import olcsó lett, a pénz ment ki az országból, a nem minimálbéres multijaink exportbevétele pedig az erős forint miatt csökkent, így GDP növekedéssel nem tudtuk kinőni azt a közszolgálati béremelést és 13. havi nyugdíjat, amit Medgyessy vezetett be. Fentiek miatt szidják ma a közgazdászok szegény Medgyessyt, pedig legelsősorban Járai volt az, aki az akkor Magyarországot sújtó, nem kicsi gazdasági kárért felelős. Hogy kinek a bíztatására, az ismert, hogy tudatosan-e, az némileg bizonytalan (mivel Járai feltehetően nem ostoba, a helyzet még szomorúbbnak látszik).

Következett azonban Orbánék áldásos tevékenységéből még valami. Mégpedig egy nagyon keserves esemény: Magyarország a ráoktrojált bérnövekedéssel túlfogyasztóvá vált (a termeléshez képest a jövedelmek előreszaladtak), és ezt valakinek helyre kellett állítani, mert a hitelfelvétel nem folytatódhatott a végtelenségig. Az Orbán-féle nehézssúlyú gazdasági saller hatásain Medgyessy csak rontott, helyrehozni Járai miatt nem tudta, maradt Gyurcsány, mint végső lehetőség, egyben áldozat. Megjegyzendő, hogy a túlfogyasztás visszafogása igenigen kellemetlen feladat (megszorítások, addig ingyenes szolgáltatások részbeni fizetőssé tétele, stb.), pláne, ha a nép nem tudja, hogy a helyrehozó nem azonos az elkövetővel. Mert nem tudja ám! És nem is mondta meg neki senki.

Így indult a sztori, amely végül, hála kiváló értelmiségünknek és derék, rájuk hallgató népünknek, Gyurcsány totális lenullázásához, és Orbán első kétharmadához vezetett. Ennek a rendkívül sikeres akciónak egy egész ország issza immár 13 éve a levét (kivéve a  gyevi bíróékat), és ahogy látszik, még fogja is egy darabig.

De az már egy másik történet. És az sem vidám.