Kezdőlap Szerzők Írta Föld S. Péter

Föld S. Péter

689 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Orbán és a Fidesz sikerének titka

Orbán Viktor sikeres politikus. Pártja, a Fidesz háromszor egymásután kétharmadot szerzett, az utolsó három választáson rajt-cél győzelmet arattak.

Most ne kérdezzük, hogy mennyire volt törvényes, ahogyan nyertek, mennyi volt benne a gyanús elem, a szabálytalanság. A megszállt és hazugságokra használt média, a Fidesz érdekei szerint átírt választási körzetek és választási honlap (rendszer?) meghibásodása.

Ezeket a kérdéseket nem most, hanem a maguk idejében kellett volna feltenni. És – ebből a szempontból, de tényleg csak ebből – most az sem érdekes, hogy milyen az ellenzék. Gyenge, szétesett, egy része a Fidesz tenyeréből eszik – akik nem, azok lassú kivéreztetésre vannak ítélve.

Ne kérdezzünk semmi olyat, amivel nem jutunk közelebb a tárgyhoz, vagyis ahhoz, hogy miért sikeres Orbán Viktor és a Fidesz. Nem abban az értelemben sikeresek, hogy jót tettek volna az országgal. Mondjuk, ha fejlesztették volna az egészségügyet, növelik az oktatás színvonalát, csökkentik a szegénységben élők számát. De semmi ilyet nem tettek, épp ellenkezőleg: talán az Orbán-kormány által mostanság preferált Horthy kormányzó idején volt ennyi szegény ember az országban, mint most. Az egészségügy romokban – a legutóbbi napok fejleményei, a Honvéd kórház sürgősségi osztályán történtek csak a jéghegy csúcsa. Az oktatás a padlón, aki teheti, elsősorban a politikai és a gazdasági elit tagjai, magániskolába járatja a gyerekeit.

Mégis, ha egy választáson a Fidesz elindul – néhány egészen ritka kivételtől eltekintve – nyer.

Szokás erre mondani, hogy nem Orbán alakította át Magyarországot, hanem az ország termelte ki magának Orbánt. Ha nem őt termelte volna, talált volna magának másik uralkodót. Horthy Miklóst, Kádár Jánost is milyen szépen megtalálta magának a nép. Jellemző, hogy a Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete is Orbánhoz fordult, volna oly kedves visszaállítani a vasárnapi boltzárat. A kormánynak persze esze ágában sincs teljesíteni a kérést, egyszer már majdnem megégette magát ezzel az ostoba ötlettel, le is söpörte most gyorsan az asztalról. De jellemző a helyzetre, hogy a miniszterelnököt kérik egy olyan intézkedés meghozatalára, ami nem az ő személyes kompetenciája. Elintézhetjük mindezt azzal, hogy ez egy ilyen ország. Szabadnak gondolja magát, bátornak és szabadságszeretőnek, miközben, amikor csak módjában áll, beáll a sorba.

Azt is szokták mondani, hogy Orbán minden más magyar politikusnál jobban ismeri a magyar néplélek természetét. Tudja, hogy mit gondolnak az emberek, és el is mondja neki. Bözsi néninek – Helló, röfik! – például megígéri, hogy ha a számok úgy alakulnak, akkor emelni fogja a nyugdíját. Nem fogják, hanem fogja. Ő, Orbán Viktor.

Az igazság ennél azért talán és remélhetőleg árnyaltabb. Az ország nem elhanyagolható hányadának valóban egy bölcs, gondoskodó vezető kell. És egy olyan, biztonságot nyújtó állam, amely elosztja a közös javakat. Eldönti, hogy kinek mennyi jár. Mindenkinek érdemei szerint jár, de abban is az állam dönt, hogy kinek mekkorák az érdemei.

Ez is benne van a pakliban. És még sok minden más. Például a szerencse. Az utolsó szocialista kormány idején volt egy nagy világgazdasági válság, amit az akkori kormány nem tudott jól kezelni. Orbánnak idáig ebben is szerencséje volt: 2010 óta gyakorlatilag konjunktúra van a világgazdaságban, jönnek az uniós pénzek, amelyekből ő és barátai, valamint egy nem túl széles, de azért nem is jelentéktelen réteg jól él. Nincsenek nagyon sokan, de ahhoz épp elegen, hogy Orbán és társainak a hatalmát biztosítsák.

Orbán Viktor és a Fidesz hatalmát egyelőre nem fenyegeti semmilyen veszély. Amerre a szem ellát, ők vannak mindenütt. A politikai ellenzék lejtmenetben, a világgazdaság – bár vannak borúlátó jóslatok – egyelőre működik. És hiába a megannyi éles pengeváltás Brüsszellel, az Európai Néppárt, különösen a közelgő választásra tekintettel, mindig ki fog állni Orbánék mellett. Kellenek a Fidesz szavazatai, és ez minden európainak nevezett értéket felülír. Jogállamiság, sajtó- és szólásszabadság, fékek és egyensúlyok: fontos dolgok Európában – a szólamok szintjén.

Egyszer persze minden véget ér. Orbán Viktor és a Fidesz hatalma sem tart örökké. Hogy meddig menetel győztesen a sereg, azt ma még nehéz megjósolni. Leginkább azokkal lehet egyetérteni, akik azt gondolják, hogy sokáig, de a végén, ahogyan azt a pártállam esetében is láttuk, a ma még bivalyerős hatalom nagyon gyorsan fog összeomlani.

Blaskó színművész, aki nem akarta összegyurcsányozni a kezét

„A Kossuth-díjat muszáj volt visszaadni. Ma is vállalom az akkor közzétett nyílt levelem minden szavát, amelyben felsoroltam, miben és mennyit ártott Gyurcsány Ferenc az országnak.” Sok más mellett erről is beszélt a minap Blaskó Péter színművész az Origónak adott interjúban.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik úgy emlékeznek magukra, hogy a rendszerváltozás után születtek. Nem terhelik őket a múlt bűnei, mert soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük. Tisztakezűek és ártatlanok, mint a ma született bárányok.

Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra a hatvanasokra, hetvenesekre, akiknek szelektív az emlékezetük. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is… Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok. Léteztek már korábban is, de élni csak 28 évvel ezelőtt kezdtek.

Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.

Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt közel tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.

Szelektív az emlékezet.

A rendszerváltozás után a mi országunknak is meg voltak a maga hősei. Kis ország vagyunk, kicsiny, földszintes hőseink vannak. Ilyen Blaskó Péter, aki 2008. március 14-én úgy döntött, hogy nem veszi át a Kossuth-díjat Gyurcsány Ferenctől, a Magyar Köztársaság miniszterelnökétől. Nem a feleségének mondta ezt, nem is néhány kollégájának a színházban, hanem nyílt levélben közölte a lesújtó hírt a közvéleménnyel.

Volt ebben a levélben minden, de leginkább az, hogy ő, Blaskó Péter nem akar kezet fogni a miniszterelnökkel. Mert akkor – így Blaskó színművész – hogyan tudná ugyanazzal a „gyurcsányos” kézzel a gyerek arcát megsimogatni? Vagy a feleségéét?

Nagyon tiszta lehetett az a kéz, ha ennyire vigyázott rá a tulajdonosa! Valószínűleg még soha nem sározódott be, nem koszolódott össze. 1981-ben sem, amikor a Jászai díjat kellett átvenni. Nem Orbán Viktortól, hanem az akkori pártállam valamelyik prominensétől. Akkor ennek a tiszta kéznek a tulajdonosa még nem volt annyira finnyás, mint most. Nem tartott attól, hogy beszennyeződik a keze.

Vagy a szappanok voltak jobbak a mostaniaknál.

Élni kellett.

És e tiszta kéz tulajdonosa gond nélkül átvette 1986-ban az Érdemes Művész kitüntetést is. Akkor még, ha nem csal az emlékezetünk, Kádár János volt az első titkár.

Korábban meg, szintén a pártállam idején, a Szocialista Kultúráért díjat sem utasította vissza Blaskó úr. Jó szappanjai lehettek a művész úrnak, ha annyira megtisztította a kezét, hogy sokáig vigyáznia kellett rá.

További jó egészséget, Blaskó művész úr!

És ha teheti, naponta többször mosson kezet!

Miért lett Orbán olyan, amilyen?

Pökhendi, arrogáns, cinikusan lekezelő válaszokat ad a sajtónak. Már ha szóba áll egyáltalán igazi újságíróval. Olyannal, aki valódi kérdéseket tesz (tenne) fel neki. Már a választás előtt is bosszút emlegetett, azóta bizonyította, hogy nem beszélt a levegőbe. „Ha valaki idesuhint, akkor arra válaszolunk, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.”

Elméletek vannak arra, hogy miért lett ilyen. Nehéz gyermekkor, erőszakos apa, kisebbségi komplexus – sok mindennel lehet magyarázni.

Álljon itt egy egészen más elmélet arról, hogy miért lett olyan, amilyen.

Azért lett rossz, mert nem hagyták, hogy jó legyen. Amikor 2010-ben megint miniszterelnök lett, jó akart lenni hozzánk. Adni akart mindenkinek, önzetlenül, két kézzel. Mert az ember eredendően jó. Magához főként, de van, hogy másokhoz is.

Csak annyi kell, hogy hagyják jónak lenni.

Neki nem jött össze. 2010-ben, nyár végén, azzal ment Brüsszelbe, hogy majd idehaza szépen elengedi a hiányt. Azt gondolta, ebből oszt majd az embereknek, de a szőrösszívűék odakint nem örültek az ötletének. Az a Barroso nevű csúnya portugál, aki az uniót akkoriban vezette, azt mondta neki, hogy nem.

Ilyenek ezek a portugálok. Persze, a többi náció sem különb. Különösen a németek, meg a franciák. De főként az amerikaiak. Ne is beszéljünk róluk. Innen számítódik minden, ezért lett, hogy a fülkeforradalom után jött a szabadságharc.

Adni akart, de nem engedték. Ami Kádárnak összejött, azt akarta ő is. Hogy szépen emlékezzenek rá az emberek. A kompromisszumok robotosa – ha nem is ezekkel a szavakkal, de valami ilyenre vágyott mindig.

Mindenből a legtöbbet kihozni. Mint János bácsi, akit kezdetben ugye majdnem mindenki utált. Nem ok nélkül, valljuk be. Voltak neki viselt dolgai, 56 után főleg, de aztán szépen megjavult. Ő lett a mi János bácsink, és mi lettünk a legvidámabb barakk. Jobb volt, mint Brezsnyev, Zsivkov, Novotny, Gomulka, vagy teszem azt, Honecker. Ceausescuról nem is beszélve.

Orbán maga mondta: ha nem a Kádár rendszerben nő fel, hanem most, akkor legföljebb agronómus lett volna belőle, vagy traktoros.

Most meg ránk haragszik, amiért nem lehetett az, ami lenni szeretett volna. Ezért gyűlöl mindenkit, mert nem engedték meg neki, hogy jóságos legyen, osztogató, kedves vezető.

Innen már nincs visszaút, el van ez rontva rendesen. Ő előre menekül, mi – most még – előle menekülünk.

Mészáros Lőrinc nem stróman, csak időnként vesz ezt-azt Orbán Viktornak – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Most, hogy Mészáros Lőrinc lemondott a polgármesteri posztról, igyekszünk illő módon elbúcsúzni tőle. Mivel a Nemzet Gázszerelője nem ad interjút a kormányhoz nem közeli sajtónak, előkerestünk egy olyan, vele korábban készült interjút, amelyben szintén nem nyilatkozott, ezért nemcsak a kérdéseket, de a válaszokat is mi írtuk meg helyette.

 

Mészáros úr, elárulná a titkát, hogyan tud ennyi pénzt keresni?

– Nem tudom. A múltkor meg is kérdeztem erről Orbán Viktort, de nem akarta megmondani.

Nem mondta meg Orbán, hogy Önnek honnan van a vagyona?

– Azt mondta, örüljek, hogy nem tudom.

Azt mondják, hogy ami az Ön nevén van, az valójában Orbán Viktor pénze.

– Erről őt kellene megkérdezni, a mások pénzéről én nem nyilatkozhatom. Különben is megkért a Viktor, hogy erről ne beszéljek senkinek.

Ezek szerint elismeri, hogy Ön Orbán Viktor strómanja?

– Nem tudom, mit jelent az a szó, hogy stróman. A nyelvekkel már az iskolában is hadilábon álltam.

Magyarul csendestársnak mondhatnánk. A stróman olyan ember, aki a saját nevére veszi valaki másnak a pénzét.

– Ja, így már értem! A Viktor, aki nekem ugye gyerekkori pajtásom, időnként megkér, hogy vásároljak neki ezt, azt. Jachtot, villát az Adrián, mikor mi adódik.

És akkor Ön vásárol?

– Ha magát odahaza megkéri az asszony, hogy amikor jön hazafelé a munkából, vegyen a boltban zöldséget, húst, kenyeret, akkor visszautasítja?

Ön földeket vásárolt Mészáros úr, televíziót, lapkiadót, futballcsapatot. Azért ez más, mint kiflit venni a boltban.

– Nem szoktam kiflit vásárolni. Ha kiflit akarok enni, veszek egy pékséget. De ha a Viktor megkér, akkor veszek neki valamit. Eléggé macerás, de az ember, ahol tud, segít.

Ön szerint az életszerű, hogy egy gázszerelő Magyarország leggazdagabb emberei közé tartozik?

– Ez azért így nem teljesen igaz.

– Nem tartozik a legvagyonosabbak közé?

– Nem gázszerelő vagyok, hanem gáz- és vízszerelő.

Kezdő kukázók éneke – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, de hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy mindent tudok.

Úgy tesz, mintha nem is érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Mint aki halkan belenézett. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Új lehet a kukázók világában. Ezt onnan gondolom, mert még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szégyellnek semmit.

Nem hajléktalan, őket könnyű megismerni. Nem csak onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, hanem, mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete nem riadt, inkább kifejezéstelen. Nemrégiben veszíthette el az egzisztenciáját, a családja még kitart mellette, a barátai is biztatják. Ha nagyon erőlködik, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Most még csak ismerkedik a lehetőségekkel: nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi csupán a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő: ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel. Megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Végzett közben a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a kukák tetejét, mint akit nem is érdekel, mi van bennük.

Épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

És tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam mindebben, hátha segítek neki ezzel a kis hazugsággal. Hogy még vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

Háborúban megfelel, békében alkalmatlan – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Az elmúlt években jelentősen megváltozott biztonsági környezetben új típusú kihívások vannak. Benkő Tibor honvédelmi miniszter indokolta ezzel azt a szerdán az Országgyűlésnek benyújtott javaslatot, amely Magyar Honvédség új szervezeti rendjének kialakításáról szól. Ebből számunkra, akik nem vagyunk egyenruhások, az a fontos és főleg érthető, hogy a mostani 40 helyett 50 évre emelnék a behívhatósági korhatárt.

Orbán Viktor és a Fidesz borzolgatja katonás témákkal a közvélemény idegeit. Volt, amikor a sorkatonaság visszaállításával riogatták a polgárokat – igaz, a maguk által fellőtt füstbombára adott válaszuk mindig az volt, hogy nem támogatják, ezért nem is tervezik a bevezetését. De a téma azért mindig előjött: Orbán maga nyilatkozta évekkel ezelőtt, hogy az ő falujukban nem tartották komoly embernek azt, aki nem volt katona. Más alkalommal arról elmélkedett, hogy nem kedveli a pocakos tábornokokat, igaz, az ötvenévesre emelt korhatár alapján behívhatók nem tábornokként, hanem közkatonaként lennének bevethetők az ütközetekben,

Már amennyiben komolyan kell venni ezt a mostani javaslatot

Orbánéknak ugyanis eszük ágában sincs a valóságban is katonásdit játszani, úgy kell nekik egy háború, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Nem háborúra készülnek, hanem a háborús retorika fenntartására, mert az az érdekük, hogy szinten tartsák a feszültséget.

70 ezer migráns várakozik a határok közelben, talán már meg is indultak – ilyen és ehhez hasonló hívószavakkal igyekeznek ébren tartani a tábor harckészültségét. Miközben egyetlen migránst sem látni a közelünkben – se katonai távcsővel, se szabad szemmel.

Mindennek gyakorlati haszna is van a mostani kormány számára, hiszen eltereli a figyelmet egy sor valódi problémáról. A működésképtelenség határán egyensúlyozó egészségügyről, a versenyképtelen oktatásról, a növekvő szegénységről, a diplomáciai elszigeteltségről. Fontos ez a kormány számára, de még ennél is lényegesebb, hogy ez a fajta retorika nem áll távol Orbán személyiségétől, mentalitásától. Orbán Viktor olyan katona, aki háborúban megfelel, békében alkalmatlan. Neki a harc az igazi terepe, békeidőben tétován tántorog, mint a partra tévedt tengerész.

Lényege a háború. Ő maga mondta évekkel ezelőtt, hogy érzi a puskapor szagát. Aki ott is puskaporszagot érez, ahol nincs, annak soha nem megy ki az orrából e különös illat. Amint fegyverhez jutott (vagyis kormányra került), háborúba indult a világ ellen. Megharcolt a Világbankkal, nekiment a multiknak, a saját köreihez nem tartozó oligarcháknak, összeveszett Brüsszellel és mindenkivel, akivel csak lehetett. Egy ideje a civil szervezetek ellen harcol és egy csaknem 90 éves magyar származású amerikai milliárdos ellen toborozza hadait.

Orbán születésétől fogva katona, ráadásul a legelszántabb fajtából

Az utolsó töltényig tüzel – sőt, még azon is túl. Ha nincs ellenség, teremt magának és az övéinek. És mintha egy számítógépes játékból bújt volna elő: ha lelövik, mindig marad még néhány élete. Mindig csatába készül, a muníciót, akaratunk ellenére, mi szállítjuk az ütközethez. A mi pénzünkből fegyverkezik a világ, elsősorban Európa ellen, a mi pénztárcánkból lopja ki a lőporra valót, a mi bankszámlánkról emeli le a puskaporszag árát.

Ha el is fogadják Benkő tábornok előterjesztését, annak nem lesz jelentősége. Magyarország belátható időn belül – bizonyára és remélhetőleg – nem vív valódi háborút senkivel, ebből a szempontból tehát teljesen mindegy, hogy 40, 50, vagy éppen 70 év a behívhatósági korhatár.

Ha csak arra nem gondolnak a tervezet kiötlői, hogy a tartalékos katonát békeidőben is lehet – méghozzá fizetség nélkül – mozgósítani. Szemétszállításra például, ha mint most, ott van rá szükség.

2018 (szubjektív) legjobbjai – Áder-magyar értelmező szótár

A Független Hírügynökség megszerezte Áder János államfő újévi beszédének hiteles magyar fordítását. A szöveget elsőként mi tesszük közzé.

Az MTI közlése szerint az államfő az újév első perceiben sugárzott beszédében minden jóakaratú embernek, minden magyarnak, a nemzet minden polgárának boldog új esztendőt kívánt, mindenkinek, aki szeretteire gondolva ugyanazt érzi, ugyanazt kívánja „széles e hazában”.

A szöveg magyar fordítása: az államfő elnézést kért a magyar emberektől, amiért idáig nem nyilvánult meg a nemzetet érintő fontos kérdésekben. A pártok fölöttiséget úgy értelmezte, hogy nem foglalkozik a hazai belpolitika alakulásával, nem szól bele abba, hogy számtalan esetben sérült a jogállamiság, a demokratikus intézmények kiüresedtek, az egészséges verseny helyett pedig a csókosok vagyonosodása vált általánossá Magyarországon.

Áder János bizakodásra okot adó új esztendőt kért az elesetteknek, a segítő kezet nyújtóknak, a szárnyaikat próbálgatóknak. Reményeiket valóra váltó új esztendőt kért az új álmok megálmodóinak, az okos terveket kovácsolóknak, a hitet másokban is táplálóknak. Békés új esztendőt kívánt az elnök a járt úton haladóknak, és a járatlan utat választóknak, az áldozatot vállalóknak, a gyermekeikért szeretve aggódóknak, a személyes vágyaikból közös jövendőt építőknek, mindenkinek, aki „másokkal együtt vagy éppen magányosan ünnepelve a szeretteire gondol”.

A szöveg magyar fordítása:  Áder János itt valójában azt kívánta elmondani: szégyenteljesnek tartja, hogy a kormány milliárdokat költ arra, hogy a magyarokban gyűlöletet keltsen a civil szervezetek, valamint más nemzetek tagjai iránt. Ellenséget kreál ott, ahol nincs, megbélyegez másokat, hamis vádak alapján indulatokat szít. Ezzel, mondja az államfő, a kormány a lényeges dolgokról akarja elterelni a figyelmet, például az egészségügy kritikus helyzetéről, az oktatás vállalhatatlan állapotáról, valamint a szegénységről, amely egyre több magyar családot érint.

A köztársasági elnök szerint az új év első perceiben elhangzó jókívánságok sokasága bizonyítja, hogy természetes vágyunk legjobb énünkkel fordulni a másik felé. Kiemelte: mindenki azt szeretné, ha családjával, barátaival osztozna a szeretetben, az új év örömében, a reményteli bizakodásban. „Bármiben hiszünk, bármilyen célok vezérlik életünket, ilyenkor nem fukarkodunk egymásnak újra és újra sikert, boldogságot kívánni. Őrizzük meg e pillanat varázsát az egész esztendőben!”

A szöveg magyar fordítása: Haladéktalanul abba kell hagyni az adófizetők pénzből finanszírozott gyűlöletkampányt, a kirekesztést, valamint azt a hazugságokra épülő politikát, mely minden bajunk forrását az amúgy nem létező Soros-tervben látja. Áder János szerint a Brüsszel elleni hangulatkeltés nem szolgálja a magyar érdekeket, és ő személy szerint ezért is sajnálja, hogy csak most, 2018 első perceiben emelte fel a szavát e visszás jelenségekkel szemben.

Áder János hangsúlyozta: rajtunk múlik, hogy az első órák öröméből, reménységéből, szeretetéből mennyi marad velünk a folytatásra. „Tudunk-e azzal a bizalommal fordulni embertársainkhoz, amivel a legjobbat kérjük számukra az óév végén, az új esztendő kezdetén? És amit ilyenkor oly sokszor megfogadunk: elhagyjuk-e rossz szokásainkat, megőrizzük-e azt a lelkesedést, amivel most régi – új célokat tűzünk magunk elé? Tisztelettel, megbecsüléssel fordulunk-e barátaink, munkatársaink, szomszédaink felé?”

A szöveg magyar fordítása: Áder János megígérte, hogy a jövőben valóban a köztársaság elnökeként fog viselkedni és megnyilvánulni. A globális felmelegedést, valamint a Föld jövőjét érintő ökológiai problémákat továbbra is fontosnak tartja, de mostantól Magyarország jelene sem lesz közömbös a számára, ezért a jövőben minden rendelkezésére álló  eszközzel fel kíván lépni az egész országot behálózó és gyengítő korrupció, valamint a demokratikus jogállam lebontóival szemben.

Az államfő Assisi Szent Ferenc gondolataival zárta beszédét: „szeretet legyen ott, ahol ma gyűlölet van. Megbocsátás, ahol bűn. Egyetértés széthúzás helyett, Legyen igazság, ahol tévedés van, És öröm ott, ahol ma szenvedés. Sötétség helyén hit legyen!”

A szöveg magyar fordítása: Befejezésként az államfő azt kérte a magyaroktól, hogy ne üljenek fel a hazug propaganda által terjesztett gyűlöletbeszédnek. Akik valóban keresztény embernek tartják magukat, ítéljék el azokat, akik a kereszténység álarca mögé bújva Jézus tanításaival ellentétes eszméket terjesztenek, azaz, gyűlöletet keltenek mások iránt, az elesetteket pedig nem felsegítik, hanem lerúgják az út széléről a szakadékba.

2018 legjobbjai – A szökőkútnál az osztály jót nevetett

Áll a két tanárnő a bevásárló központ üzletének kirakatánál, és hátukat a kirakatüvegnek támasztva magyaráznak a körülöttük álló mintegy 25 gyereknek. A diákok, tizennégy évesek lehetnek, jól öltözöttek és elevenek, érdeklődve hallgatják, amint a tanáraik elmondják nekik, hogy melyik szinten milyen boltok, üzletek találhatók.

Másfél órátok van, senki ne késsen el, legyetek pontosak, mert a busz időben indul, fejezi be az eligazítást az idősebb tanárnő. A gyerekhad pedig vidáman szétszéled: várja őket a nagy kaland, a bevásárlóközpont csillogó ajánlataival.

Mi, néhány évtizeddel korábbi kisdiákok, még egészen másfajta osztálykirándulásokon vettünk részt

Várakat és kastélyokat néztünk meg – ilyen „fondorlatos” módon „adták el” nekünk a magyar történelmet. Barlangokat látogattunk, hegyekre másztunk, és korábban sosem látott kisvárosok templomaiban gyönyörködhettünk. Persze, nem állítom, hogy a gyakran fárasztó séták minden pillanatát maradéktalanul élveztük volna. s ha választhattunk volna a hatodik megtekintett várkastély és egy csilivili, tucatnyi mozgólépcsővel és gyorsétteremmel felszerelt bevásárlóközpont között, bizonyára mi is az utóbbit díjazzuk. Ám így utólag egyáltalán nem bánom, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti iskolai kirándulások révén bebarangolhattuk szinte az egész országot.

Nem kívánnék persze pálcát törni a ma pedagógusainak szokásai fölött. Még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy a bevásárlóközpont meglátogatása egyfajta jutalom volt a gyerekek számára – az egész napos fárasztó városnézést díjazták ezzel a „bonusszal” a tanárok. Lehet, hogy a csoport ezt megelőzően már megnézte a Halászbástyát, sétált a Margitszigeten, nézelődött a Belvárosban, és talán a Budai Várra is jutott félórájuk.

Nem is lenne ezzel semmi baj – talán csak az egykori, fővárosi kisdiák beszél belőlem

Mert nekünk, pestieknek, természetes volt, hogy ott van a Corvin áruház, a maga „minden szinten szinte minden” választékával, ám egy vidékről, főként kisebb faluból érkező kisdiáknak ez lehetett a Kánaán. Nem ítélkezem tehát, csak jelzem, hogy valami megváltozott. A bevezetőben leírt példa ugyanis egyáltalán nem rendkívüli és nem is szokatlan. Egyre több a bevásárló központ, és a sok gonddal küszködő tanárok számára is egyszerűbb, ha biztonságos helyen tudják a rájuk bízott tanulókat. A gyerekek pedig egyáltalán nem bánják, hogy így alakult. A televízióban és a reklámokban úgysem tájakat és várakat mutatnak nekik, s talán még a szüleik is örülnek, hogy gyermekeik tiszta, kulturált körülmények között voltak.

Emlékszünk, Cseh Tamás annak idején még arról énekelt, hogy „a legjobb kirándulásuk kilencszázhatvankettő elején volt. Fenn a Lajos forrásnál, ahol az osztály jót nevetett.” Meg arról, hogy bibéket és porzókat különböztettek meg az útjuk során.

Ha jobban belegondolunk a lényeg nem változott: a forrás ugyan kissé átalakult, árammal működtetett, programozott szökőkút lett belőle, de aki hozzáértéssel legelteti a szemét a „felhozatalon”, bibéket és porzókat a bevásárlóközpontokban ma is megkülönböztethet.

2018 (szubjektív) legjobbjai – Ellenzék: hogy volt, hogy lesz?

Megvédem az ellenzéket. Nem nagyon, kicsit. És nem azért, mintha megérdemelnék. Merthogy tényleg olyanok voltak, mint amilyennek láttuk őket. Töketlennek, bénának, következetlennek. Sorozatunkban az ellenzéki pártok elmúlt egy évét mutatjuk be.

Talán, mert nem a győzelemre játszottak, hanem a túlélésre.

A túlélést ebben az esetben pénznek hívják. Arról a pénzről van szó, amit a pártok az államtól kapnak a működésükhöz. Vagyis, tőlünk, adófizetőktől.

Mert az államnak nincsen saját pénze. Gazdag rokona sincs Amerikában, aki ajándékozhatna neki egy nagyobb összeget. És csengeri, vagy az ország más településére való háztartásbelije sincs neki, aki egy állítólagos gazdag embertől milliárdokat örökölhetne.

Az államnak csak mi vagyunk, magyar adófizetők.

Az ellenzéki pártoknak több ellenféllel is meg kellett (volna) vívniuk, és nem biztos, hogy ezek sorában a Fidesz volt a legfélelmetesebb erő.

Már egy évvel ezelőtt is téma volt az ellenzék pártjai között, hogy jó lenne, ha a Fidesz jelöltjeivel szemben minden körzetben csak egyetlen ellenzéki induló állna. Jó lett volna, talán még a győzelemhez is elegendő, de a mostaninál tisztesebb vereséghez mindenképpen.

Volt egy másik ellenfél is. A kétely, hogy a Jobbikkal lehet-e, szabad-e együttműködni. Különös tekintettel arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy a Jobbik nem is olyan régen még meglehetősen náci-jellegű pártként viselkedett. És közben odafigyelni arra is, hogy a Jobbik az elmúlt években megváltozott, vagy legalábbis azt mondja magáról, hogy már nem olyan, amilyen valaha volt.

Ezt innen nehéz eldönteni, nyilván a magukat demokratikusnak nevező baloldali ellenzéki pártok sem tudták ezt egyértelműen megítélni. És hát, tegyük hozzá, a Jobbik sem igen kívánt együttműködni senkivel. Lehet, hogy ez is másként alakul, főleg, ha azt látták volna, hogy a többi ellenzéki párt már megállapodott egymással.

A választást megelőző évben többször is felvetődött a választás bojkottálása. . Nem ördögtől való az a gondolat, hogy az ellenzék pártjai ne induljanak a választáson. Mert az nem demokratikus, nem tisztességes és abban a rendszerben, ami most van, nem egyenlők a feltételek. Lehetett volna erről is normális vitát folytatni, talán még értelme is lett volna a bojkottnak, de csak abban az esetben, ha minden ellenzéki párt minden jelöltje benne van. És ez még mindig csak a kezdet lett volna, mert nemcsak a pártokat és a jelölteket kellett volna erről meggyőzni, hanem a szimpatizánsokat is. Hogy ők is bojkottálják a választást, ne menjenek el szavazni, hadd láss az egész világ, hogy Magyarországon a választás nem tisztességes, nem demokratikus, stb. – lásd, mint fenn.

Lehetett volna tárgyalni erről is, de csak akkor, ha az ellenzék jobb állapotban van, mint amilyenben az elmúlt egy évben – és azóta is – van. Egy hasonlattal élve: aki tud ultizni, annak nem kell magyarázni, hogy betlit épp olyan nehéz játszani, mint durchmarsot.

Az ellenzék pártjai ezt a gondolkodást is megspórolták. Azt bizonyára felismerték, hogy a Fidesz ellen csak egy az egy ellen lehet – valamennyi – esélyük, de azt gondolták, hogy előbb magukat építik minél nagyobbra a többiek rovására, és ráérnek majd az utolsó pillanatban megállapodni.

Aztán az utolsó pillanatban is csak néhány helyen állapodtak meg.

Most egy kicsit ellent fogok mondani a cikk eleji önmagamnak: még egy kicsit sem védem meg az ellenzéki pártokat. Merthogy, arról is ők tehetnek, amiről látszólag nem. Hogy lejtett a pálya, hogy a játékvezető az ellenfélnek minden szabálytalanságot elnézett.

Merthogy ez nem egyik napról a másikra alakult így – a Fidesz az elmúlt nyolc év alatt fokozatosan üresítette ki a jogállam intézményeit, foglalta el a sajtót. Utóbbinak köszönhető, hogy a vidéki Magyarországon gyakorlatilag csak a Fidesz hangját hallhatták az emberek. Hogy jön a veszedelem, el akarják foglalni a hazánkat, és egyedül Orbánban bízhatunk, ő majd megvéd minket.

Mindez a Fidesz bűne, de nem csupán az ő sara. Az ellenzék nyolc éven át, tátott szájjal nézte, hogy mi történik Magyarországgal. Jó, tudjuk, a lehetőségek korlátozottak voltak. Se pénz nem volt, se paripa, se fegyver.

De ez sem csak úgy, egyetlen pillanat lett, hanem fokozatosan alakult ki.

Úgyhogy, az ellenzéknek, bár vannak közöttük felkészült, okos és tisztességes politikusok is, összességében nem tudok jó osztályzatot adni. Meg nem buktatnám őket, mint a tüntetések – különösen a második – résztvevői, de a tőlem kapott bizonyítványt sem teszik ki az ablakba.

Hogyan tovább? Tényleg nem tudom. Ha azt gondolnám magamról, hogy tudom, bizonyisten ellenzéki politikus lennék.

A cikksorozat többi része az alábbi linkeken olvasható:

Ellenzék: Hogy volt, hogy lesz?

https://fuhu.hu/a-neppartosodastol-a-partszakadasig/

https://fuhu.hu/a-nolimpiatol-a-3-szazalekig-ez-volt-a-momentum-bo-egy-eve/

https://fuhu.hu/a-parbeszed-utja-a-sulytalansagbol-a-megmaradasig/

https://fuhu.hu/a-dk-es-a-valasztas-meseje/

Ismét (szubjektív) – Félszbuk

Szokta olvasni, amiket írok, és szívesen lájkolna a Facebookon, de fél, hogy baja lesz belőle. Középkorú nő mondja ezt az utcán. Szégyenkezés van a hangjában. Pedig, nem neki kellene szégyenkeznie, gondolom magamban, de nem mondok semmit. Mit is mondhatnék egy embertársamnak, aki tisztességesen élt idáig, és most újból meg kellett tanulnia félni.

Nem először hallom ezt a mondatot, mások is mondtak már hasonlókat.

A félelem benne van a levegőben.

Halkan mondunk mindent, megfontoltan, előtte alaposan körülnézünk. Magunk sem értjük, hogyan juthattunk idáig, hogy megint ezt suttogjuk a mobilba: ez nem telefontéma.

Megint tudunk írni és olvasni a sorok között. Pedig már azt hittük, hogy vége, elfelejthetjük örökre. Nem hittük volna, hogy lesz idő, amikor újra hasznunkra válik. Akik átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – az újak, akik már a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, mi történik velük.

Félni mindenhol lehet: vasúton, hajón, autóban, buszon, villamoson, metrón. Péknél, zöldségesnél, virágosnál, trafikban, bankban. Azok is félnek, akiknek a javaik megfogyatkoztak, s reményeik mintha sosem lettek volna, és azok is, akiknek még van mit a tejbe aprítaniuk.

A félelem demokratikus: jómódú és szegény egyaránt szabadon félhet.

Lehet félni piacon, postahivatalban, mindenütt. Van, aki a fodrásznál fél, mások az iskolában, gyárban, irodában. Félünk az egyenruhától, és félünk akkor is, ha egyenruhások vagyunk: tűzoltók, katonák, rendőrök.

Fél az ápoló, és fél az ápolt.

Félnek a fiatalok, mert azt látják, hogy a szüleik félnek. Utóbbiak nem mutatják, de ettől még látszik rajtuk. Kiül az arcukra, látszik a tartásukon, érződik a bőrük szagán. A félő ember másképp mozog, mint az, akinek nincs baja.

Félnek az idősek, mert azt látják, hogy a gyerekeik és az unokáig félnek.

Félünk játék közben, munkaidőben, szabadságon. Zenét hallgatva, könyvet lapozgatva, újságot olvasva.

Egyszer majd elmúlik ez is, a félelem sem tart örökké. Ám addig nem árt, ha alaposan meggondoljuk, hogy mit lájkolunk a Facebookon.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!