Vélemény

Simicska-Orbán: újra kapcsolatban?

Sokféle pletyka terjeng a piacon arról, vajon mi történhetett Simicska Lajossal a súlyos választási kudarc óta, milyen lehet a viszonya Orbán Viktorral, mit tervez a televíziójával, mit az óriásplakátokkal; egyszer és mindenkorra hátat fordított-e a magyar politikai életnek, vagy csak erőt gyűjt?

Arról megoszlanak a vélemények, hogy lehetséges-e annyi nyilvános szembenállás után újra szövetséget kötni Simicska és Orbán között, esetleg visszatérni a régi viszonyhoz. Sokan állítják, hogy a volt pártpénztárnok már április 8-a előtt kereste a kapcsolatot a miniszterelnökhöz, annak ellenére, hogy egy-két hónappal korábban még teljes magabiztossággal hitt abban, hogy a Fidesz el fogja veszíteni a választásokat. Sőt nem csak abban, hogy a Fidesz veszít, abban is, hogy a magzabolázott Jobbik lesz a végső győztes. Erre nem kevés pénzt áldozott; jobbikos óriásplakátjai elárasztották az országot, Hódmezővásárhely után pedig végképp értelmesnek és eredményesnek látta a befektetést. Hiszen a hódmezővásárhelyi siker jórészt az általa patronált pártnak volt köszönhető, és nem pusztán azért mert a végül győztes Márki-Zay éppen a Jobbiktól kapta a bíztatást, hanem azért is, mert a kampány-munka dandárját az ő emberei végezték.

És mégis: egyre többet köszön vissza az az értesülés, hogy Simicska már április 8-át megelőzően kereste az utat Orbánhoz – feltehetően ez azért nem annyira bonyolult számára -, ami ha igaz, akkor az azt is jelenti, hogy már voltak információi arról, hogy számára mekkora vereséggel zárul majd a választás. A jólértesültek tudni vélik, hogy már akkor szó esett a médiáról, és arról, hogy az az út, amit addig járt a Simicska-portfólió nem járható tovább. Emlékszünk: a Magyar Nemzet és a Hír tv is folyamatosan robbantgatott, azaz szinte nap, mint nap jelentek meg tényfeltáró, a Fidesz korrupciós ügyeit feltáró írások, beszámolók. Más országban, más körülmények között, kevésbé beletörődő társadalomban ezek a leleplezések egyenként is elegendőek egy kormány megbuktatásához, Magyarországon azonban a többséget nem érdekelte, é simán leadta a voksát a Fideszre.

Nyilván ez az elsőszámú magyarázata annak, hogy Simicska nem várt lényegében még egy napot sem: azonnal bezárta Magyar Nemztet, a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte annak múltja, a pártállami időkben játszott pozitív szerepe; egy fillért sem volt hajlandó tovább költeni rá. Ma már inkább úgy fogalmaznék – abban az esetben persze, ha igaz az Orbánnal való kiegyezés megszellőztetése -, hogy nem akart több tényfeltáró riportot olvasni a lapban, másként: nem akart több borsot törni Orbán orra alá. Azóta – mármint a Lánchíd rádió és a Magyar Nemzet bezárása óta – kivonult a nyomtatott sajtó területéről a Heti Válasz is, jelentős létszámcsökkentés hajtottak végre a Hír tv-nél is, amelynek jövőjéről maga a tulajdonos nem nyilatkozott, noha ezzel kapcsolatban is terjengenek mende-mondák; ma a sajtó- és a politika piacán lehet hallani az esetleges bezárásáról – jól értesültek fél évről beszélnek -, arról is, hogy a Fidesz fogja felvásárolni ezt is, de rebesgetik azt is – egyre kevesebb meggyőződéssel -, hogy A Hír tv-t nem adja ki a kezéből Simicska.  Egyelőre annyit látni, hogy a csatorna működik, és talán jelentős politikai elmozdulást sem észlelni a műsoraiban, legalább is a zászlóshajónak számító Kálmán Olga produkcióban, az Egyenesenben nem. Hogy aztán ebből lehet-e bármilyen következtetést levonni, azt az olvasóra bíznám.

Mint ahogy annak az értesülésnek az elbírálást is, amely szerint Simicska az óriásplakát biznisztől is szívesen megválna, sőt tett is ajánlatot Orbánnak: állítólag egymilliárd forintot kért volna a portékáért. Egyébként a napokban felröppent a hír, hogy a Fidesz megvásárolná a Simicska-féle céget, a Publimont-ot, amely értesülést senki nem cáfolta, igaz, nem is erősítette meg. A Független Hírügynökség azonban úgy értesült, hogy az előbb említett egymilliárd forintos ajánlat valódi üzleti szándék volt, amire Orbántól csak az a válasz érkezett: annyit hajlandó adni érte, amennyiért Simicska is hozzájutott, tehát ingyen. Jópofa történet, és ne tagadjuk: a mai Magyarországon éppenséggel elő is fordulhat, hogy a miniszterelnök dönt arról, milyen piaci terméket vásárolnak meg, és mennyiért. Ebben az országban senki meg nem kérdőjelezi, hogy egy ilyen párbeszéd előfordulhatott, legfeljebb azon kétséget lehet megfogalmazni, hogy a gecizés után lehetséges-e négyszemközti tárgyalás az egykori barátok között. (Never say never, tartja a bölcs mondás, de itt azért engedtessék meg, hogy kijelentsük: a két férfiú még nem tart ott, hogy személyesen tárgyaljon egymással. De egy tranzakciót le lehet bonyolítani közvetítőkön keresztül is, a történetnek az orbáni üzenetről szóló része pedig olyannyira jellemző a miniszterelnökre, hogy akár meg is eshetett. Hogy aztán Simicska belekényszerül-e az óriásplakát cég eladásába, vagy sem, azt ma még nem tudjuk. Általánosságban azt lehet gondolni, hogy az üzletág Orbán nélkül is nyereséges, ám de az újabb kétharmados győzelem után a marketingesek és vezetőik nyilván erősen megfontolják, hogy elhelyezzenek-e reklámot egy olyan felületen, amely nem pusztán nincs a Fidesz, vagy a Fideszhez köthető emberek birtokában, hanem egyenesen az ellenséggé vált Simicska kezében van.

Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy noha egy-két pályázatot most, sokak meglepetésére, elnyert Simicska valamelyik cége, de azért a többség még nem hisz a látványos összeborulás, pláne az újbóli összebútorozás lehetőségében. Azt azonban bizonyossággal lehet tudni: Orbán a média-terjeszkedésben és a politikai tér szinte teljes elfoglalásában sem tud, akar, képes leállni. Ezért aztán az a törekvés hitelesnek tűnik, hogy a Fidesz holdudvarába kerüljenek azok a média-felületek is, amelyek képesek befolyásolni az embereket, illetve azok, ártani képesek a Fidesznek. Ennek jegyében tehát mindenképpen fontos az a sokezer közterületi reklámhordozó, ami ma még Simicska birtokban van. És fontos Orbán számára változatlanul az Index megszerzése, vagy éppen a Soroshoz köthető  444.-hu kiiktatása. A vájt fülűek úgy tudják: ezek Orbán tervei erre a ciklusra, és persze a politikai tér bővítése, illetve átalakítsa is. Ami nem jelent egyebet, mint a Jobbik teljes szétverését; a többiekkel meg majd csak elboldogul valahogy, ahogy eddig is tette. 

Orbán három harmada a kisebbség

A három harmadot fogom képviselni, mondta Orbán Viktor a győzelem éjszakáján, április 8-án, és azt is hozzátette: most kell szerénynek lenni, mert van mire. Nem tudom hányan vették komolyan a régi-új miniszterelnök szavait, hányan hittek abba, hogy elérkezett a szerénység, a visszafogottság ideje, a kormányzásnak az az időszaka, amikor már nem kell mindent és mindenkit maga alá söpörnie a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, de – tapasztalataim szerint – csak a meghatottság beszélt Orbánból. Személyisége, egyénisége nem viseli az ellentmondást, ami még hagyján volna, de azt sem, ha támadják őt. Márpedig az ellenzéknek – amely elvileg a három harmad egyharmadát hivatott megjeleníteni a parlamentben -, ahogy mondani szokták, von haus aus az a dolga, hogy támadja a kormányt és annak vezetőjét. Márpedig a miniszterelnöknél ütés nem maradhat megválaszoltalanul, vagyis a három harmad képviselet eleve kizárt. Illetve nem, abban az esetben nem, ha elfogadjuk az orbáni teóriáját, amely azt állítja, hogy az ellenzék le lett váltva. (Mellesleg ezt nem pusztán Orbán mondja, elemzők sora véli így, de persze egészen más, ha ilyet a politikai ellenfél, vagy a politológus állít.

Az országgyűlési választások óta eltelt két és fél hónap azt bizonyítja: a miniszterelnöknek esze ágában sincs visszafognia magát, ellenkezőleg: minden eddiginél nagyobb erővel hajtaja keresztül elképzeléseit a parlamenten, és építi tovább az általa megálmodott rendszert. Márpedig ez a rendszer felettébb távol áll a nemzeti együttműködéstől, nagyon is egyszemélyi, egyakaratú, amely mögé muszáj felsorakozni, aki nem ezt teszi, az veszít. A Fidesz nevében számtalan helyen indult meg a harc, illetve egyelőre ne nevezzük harcnak, inkább csak frontvonalnak, ahol nem tudjuk, hogy a front túloldalán vannak-e harcosok, vagy harcos kedvű emberek. A politikai ellenfél ugyanis valóban mintha nem is létezni, mintha tényleg leváltotta volna őt a választók serege; még csak azt sem mondhatjuk, hogy az erőgyűjtés időszakát éljük. A legnagyobb ellenzéki párt, a Jobbik, eddigi legnagyobb válságát éli át, ha túléli egyáltalán; a néppárti váltást elutasítók most látták elérkezettnek az időt, hogy átvegyék – vagy visszavegyék – a hatalmat, de miután ez meghiúsult, önálló útra lépnek, és ki tudja ez az út hova vezet. Ma egyáltalán nem tudni, hogy a hajdan egyértelműen radikálisnak, de talán szélsőségesnek nevezhető párt milyen irányt vesz, képes-e talpraállni, vagy végképp befellegzett a Simicska-féle kísérletnek. A hajdani Orbán- és Fidesz-barát oligarcha most teljesen elrejtőzött, tápot adva annak, hogy mindenféle mendemondák terjednek el róla. Többek között az is, hogy kiegyezett Orbán Viktorral, az élni és élni hagyni jegyében élik tovább az életüket. Hogy létezhet-e ennyi durva támadás után kiegyezés – nem békülés -, azt nem tudjuk, az mindenesetre tény, hogy Simicska feladta médiaportfóliója nagy részét, és azt még nem látni, hogy a maradékkal, a Hír tv-vel például mit kezd. Akárhogy is dönt, az nyilvánvaló, hogy Orbán ezt a csatát is megnyerte, és noha a Jobbik még létezik, de nyugodtan besorolhatjuk azon pártok közé, amelyeket a Fidesz elnökének sikerült eltüntetnie az útból, vagy úgy, hogy a megszűnés érte utol az adott pártot, vagy beszippantotta, vagy vegetációra ítélte.

Egyelőre ez a vegetációs sors látszik az MSZP-nek is, amely vasárnap tartja tisztújító kongresszusát. A kezdeti túljelentkezésből mára két elnök-jelölt maradt: Mesterházy Attila és Tóth Bertalan. Két külön út, két külön iskola, két külön személyiség. Az egyik energikusabb, emocionálisabb, rövid sikeres, de utóbb kudarcos elnöki múlttal, a másik csendesebb, visszafogottabb, éppen ezért önmagáról kevesebbet eláruló, és különösebb múlttal sem rendelkező politikus. Hogy a választás egyben irányt is kijelöl-e, illetve más-más irányba menne a párt, ha Mesterházyt, vagy Tóthot választják, azt ma még nem tudni. Egy biztos: a feladat a sorvadás megállítása, a párt visszarángatása a szakadék széléről. Nem könnyű lecke, már csak azért sem, mert a még folyamatosan fogyatkozó hívek soraiban is sok kétség. Ma a baloldal lényegében kiüresedett, hitehagyottá vált, ha szavaznak is a szocialistákra, nem meggyőződésből teszik. Nem kellene persze feltétlenül így lenni, hiszen a budapesti választási eredmények jó alapot adhatnának az építkezésre, a főváros lakossága ugyanis egyértelműen nemet mondott a Fidesz-hatalomra, de az ellenzékből egyetlen pártnak sem sikerült a vereség után a győztes retorikát választania, és kihasználnia azt, ami Budapesten történt. Egyelőre mindenki a vidék felé vette az irányt, ami helyes elképzelés, ám nehezen kivitelezhető mindaddig, amíg a kisebb települések – a helyi vezetőkön keresztül – a Fidesz kezében, mondhatni markában vannak. A nagyobb városok, és – ismételjük – Budapest jelenthetik az újrakezdés bázisát és reményét is. A szocialista választás – a vasárnapi kongresszus – feltehetően nem a koncepciók harca lesz, sokkal inkább annak eldöntése, hogy a felsorakozott küldöttek melyik jelölt csapatába igazoltak le. Az most még nem látni, hogy akár Tóth, akár Mesterházy milyen módon akarná kirángatni a sárba ragadt szekeret, mint ahogy azt sem látni, hogy lehetséges-e egyáltalán kirángatni.

A Fidesz most nagyon magabiztosnak látszik, bátran vág bele a különböző területek átszervezésébe, mit sem törődve az érintettek felháborodásával. Azt a bizonyos három harmadi gondolatot egy pillanatig sem vette komolyan senki; nagy kedvvel és lendülettel faragják, bővítik, csiszolják, alakítják saját képükre az alaptörvényt. Minden annak a politikának van alárendelve, amely a Fidesz számára elhozta a biztos sikert, annak a politikának, amelynek árnyékában bármit megtehetnek, a társadalom könnyedén átlép felette. A migráció ellenes, immár harmadik éve hódító politika, amelyről már többször hittük azt, hogy elfogytak a tartalékai, most új erőre kapott; nem pusztán Magyarországon, egyre több európai országban vált vezető témává a jobboldal részéről. Maga Merkel is fordított egyet a retorikáján – elismeréssel szólt a magyar határvédelemről -, Olaszország pedig egyértelműen ráült az orbáni vonalra. Itt, ezen a téren tehát semmi esélye és keresnivalója nincs az ellenzéknek; hiába beszél arról, hogy nem látni migránst az országban, a félelemmel szemben már nincsenek érvek.

Valószínűsíthető tehát, hogy ezért támad olyan erővel és próbál az új törvénnyel lesújtani Orbán a civil-szervezetekre; tulajdonképpen a menekültek szembeni politika erősítéséhez, szükség van rájuk, mint egy falat kenyérre; Soros mellett ők testesítik meg azokat az ellenségeket, akik idehozzák az idegen kultúrát és hitet ebbe az országba. Éppen ennek a gondolatnak van alávetve a keresztény kultúra védelmének állami követelménye is, amelyet most kívánnak beemelni az alkotmányba.

Mindent megteszünk, amit megtehetünk most – így gondolkodhat a miniszterelnök, és lássuk be alappal: a kétharmados győzelem, az ellenzék szétesése hátteret biztosít számára nyugodt cselekvésre. És mégis: mintha valami mozgolódás látszana. Mintha túl sok terepen nyitotta volna meg a frontot Orbán. Hiszen hadjáratot indított a bíróságok ellen; az új Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság létrehozása, illetve a bírókat érő fenyegető hangok felerősödése, a Magyar Tudományos Akadémia függetlensége elleni támadás, a lebegtetett önkormányzati törvény megváltoztatása, és persze azért a Stop Soros is, sok kis műhelyben adott alkalmat a suttogásra. Ezek a suttogások még nem összegződtek, nem váltak erős együtt szóló hanggá, nem hoztak magukkal cselekvő erőt sem, de azért hallani lehet őket. Hallani, még akkor is, ha a kormánypárti média még nyilvánvalóbban vált szolgájává és szolgálójává a jelenlegi rezsimnek. Nem lehet ugyanis nem meghallani a református püspök bírálatát, az akadémikusok felháborodását, vagy éppen a civil szervezetek mozgolódását. Nem hisszük persze, hogy Orbán ezektől megretten, ennél nagyobb gondot is kivédett már, de azért azt már érezni kell: nemhogy a három harmadot, már a kétharmadot sem képviseli. Csakis saját hatalmát. És ezzel a hatalommal szemben, rebesgetik, egy olyan mozgalom van kialakulóban, amely kibújt az ellenzéki pártok mögül, és saját magát igyekszik megszervezni, mindazokkal, akik nem részesei a kétharmadnak. Az előbb jeleztük: ilyenek egyre többen vannak. Lassan úgy vagyunk, mint hajdanán a magukat többségnek képzeli bolsevikok, valójában ők voltak a kisebbség. A kisebbség természetesen uralhatja akár a többséget, egy darabig.

Azt nem tudjuk, hogy ez a darabig időben mit jelent.

Dehogy lehet más a politika!

Ki van zárva, hogy más lehessen. Ha ebben az országban ma azt álltja magáról akár csak egyetlen politikai szereplő, hogy ő másképp áll hozzá közös dolgainkhoz, az vagy hazudik, vagy fogalma sincs arról, mit beszél. Attól tartok, az első változathoz tartoznak a pártjaink.

A kormányzó pártok politikai felfogásáról aligha tételezte fel bárki is, hogy egy kétharmados győzelem birtokában majd valami más következhet. Amikor nyolc évvel ezelőtt úgy érezték, hogy a „fülkeforr” népe korlátlan felhatalmazást adott a jogrendszer fenekestül történő felforgatására, egy percig sem haboztak. Úgy születtek zsinórban a kétharmados törvények, hogy szinte levegőt sem vettek két döntésük elfogadása között a szavazógép tagjai. Brüsszel és Budapest között utazgatva egy tableten át lehetett írni az alkotmányt, meg lehetett nyirbálni az Alkotmánybíróság szárnyait, rekvirálni lehetett három és fél millió ember magán-nyugdíjpénztári megtakarításait. Úgy lehetett „vezetni” ezt az országot, hogy

az „utasokról”, a parlamentben ücsörgő ellenzéki politikusok véleményéről, tudomást sem kellett venni.

Aztán a második ciklus megnyeréséhez is elég volt annyit ígérni a népnek, hogy folytatják. És azt is be is tartották. Kihúzták több ezer kisember alól a megélhetését jelentő trafikját, úgy árulták ki a nemzet földvagyonát a tűzhöz közeli politikusoknak és pereputtyuknak, mint valamelyik bolhapiacon az ócska bútorokat szokás. Aki kapta, marta. Legyen az illető műkörmös vagy polgármester, feltörekvő nagyvállalkozó vagy további földekre éhes – de amúgy politikailag megbízható – gazda. Hogy mégsem érhesse szó a házelejét, „csak” gazdálkodók indulhattak a liciteken, amihez nem kellett más, mint egy néhány órás, gyorstalpaló, aranykalászos gazdatanfolyam elvégzését igazolni, ami még Mészáros gazdának is sikerült. A nyilvánvalóan korrupcióval szerzett vagyonok felett szemet hunyt az állami ellenőrző apparátus, mert tudták,

 a NER kormánya nemzeti burzsoáziát épít, s eközben nem válogat az eszközökben.

Aztán most itt van a harmadik ciklus. Megint a kétharmad, és a folytatás: már be is jelentették, hogy újra fogják írni a gránitszilárdságú alaptörvényt, amelyet ki tudja már hányszor „csiszolgattak”, folytatják a sorosozást, nem is eredménytelenül, hiszen egyes civil szervezetek, olyanok, mint például a Nyílt Társadalom Alapítvány már veszi is a sátorfáját. És hozzájuk hasonlóan csomagol a CEU is, Európa egyik legrangosabb egyeteme. Következik a bíróságok megregulázása.

Nem érdemes azon rágódni, vajon

a teljhatalom birtokában hajlandó lesz-e a Fidesz önként visszafogni magát,

önkontrollt gyakorolni. Másképp viszonyulni az ellenzékhez, mint ahogyan tette korábban. Aligha. És abban igazuk is van a kormányzó pártoknak, hogy ez az ellenzék még kevésbé méltó arra, hogy „szóba álljanak” vele, mint a korábbiak voltak.

Ott van mindjárt a Lehet Más a Politika. Ezer példáját mutatta fel az elmúlt hónapokban, mennyire nem gondolják ők maguk sem komolyan a nevüket. A párt miniszterelnök jelöltje szemrebbenés nélkül azt hirdette, hogy ők ugyan egymaguk is képesek legyőzni a Fideszt, de nyitottak mindenféle együttműködésre a többiekkel. Kicsit finnyáztak ugyan, amikor a Demokratikus Koalícióról beszéltek, de

arcpirító kétszínűséggel még azt is vállalták, hogy elmennek a gyurcsányi barlangba „tárgyalni”.

A tárgyalási szándék persze kamu volt, de arra jó, hogy a delegátus Don Quijote azt nyilatkozza ezek után, hogy azért nem jutottak semmire, mert a házigazda részeg volt, és őket meg sem kínálta. Aztán valami hasonló kamutalálkozót összehoztak a Jobbikkal is.

Beszéltek persze összefogásról még az utolsó percekben is. Azt nem ellenezték, hogy valaki az ő érdekükben visszalépjen, de a kölcsönösség nem tartozik a „lehetséges más politika” fogalomkörébe. Most vált igazán nyilvánvalóvá, hogy eszük ágában sem volt megakadályozni a Fidesz újabb kétharmadát, sőt! Elég lett volna, ha a kormánypárti „nagyasszony” milliárdos fia önmérsékletet tanúsít, de nem tette. És jól tette. Mert ha ő is visszalép, most ott ülhetne a párt inkvizítorai előtt, akik a Rákosi-korszak vérbírái módján – ha nem is halálos – de

kemény büntetéseket szabnak ki azokra, akik úgy gondolták, az ellenzéknek nem egymás, hanem a fő ellenség ellen kell összefognia.

Ötéves eltiltást kapott, aki a XVIII. kerületben visszalépett a szocialista jelölt javára. Kétéves eltiltást kapott a korábbi társelnök, mert a visszalépéseket szorgalmazta, és voltak mások is, akik a pártbíróság elé kerültek, mert úgy gondolták, talán meg lehet állítani a fideszes úthengert. Akkor lehetett volna más a politikájuk, ha felül tudtak volna emelkedni- az ország érdekében – a kicsinyes pártérdekeiken. De nem tudtak.

A kutyából nem lesz szalonna, a farkasból bárány. Ezt tudta mindenki, aki nem egészen értette mit akar a Jobbik a cukisággal. Küldhetett Vona üdvözlőlapot a hanukát ünneplő zsidó közösségnek, attól még a kemény mag nem szakított az antiszemitizmusával. Beszélhettek dolgos cigányokról, meg jóravaló romákról, attól még senki nem gondolta, hogy a jobbikosok a keblükre ölelnek majd minden cigányembert, aki szemben jön velük a falu főutcáján. De ez

a cukiság sem tartott sokáig, az első adandó alkalommal egymásnak estek a középre húzók és a szélsőségesek.

Jelképesen előkerültek a gárdamellények, a délvidéki polgármester előbb csak frakcióba akarta sorozni a híveit, mire az elnökség másik fele fegyelmit követel ellenük. Borítékolni lehet a végeredményt.

Ott vannak a Liberálisok. Még meg sem melegedett a fenekük alatt a parlamenti fotel, máris felálltak, szakítottak azokkal, akiknek a vállain belovagoltak a T. Házba. Nem tisztünk igazat tenni a torzsalkodó „kicsik” között: vajon a Párbeszédnek (a nagyobbik kicsinek) van-e igaza, amikor anyagiassággal vádolja őket, vagy amazoknak, akik azt sérelmezik, hogy

ugyanolyan kirekesztően viselkedett velük a másik kicsi, mint az a mai politikai életben megszokott az erősebb és a gyengébb között.

Egy biztos, hogy az ellenzéki oldalon ugyanúgy folynak a harcok, a kiszorítósdi, mint a másik oldalon, velük szemben.

Miért lehetne más a politika a szocialisták táborában, mint bármelyik más párt esetében? Amikor mostanában kiderült, hogy a korábbi elnök bizonyos formai hibákat követett el, amikor egyezséget kötött az elnökség tudta nélkül az összefogás érdekében, vannak, akik a körmére akarnak koppintani. Nem elég, hogy belátta, nem sikerült komoly tényezőként a parlamentbe juttatni a pártját, a tetemre hívás sem marad majd el. Mint ahogyan biztosan vannak, akik úgy gondolják, ezzel el is lehetne intézni a vereség tanulságainak levonását.

Az exelnök a bűnbak, nincs semmi látnivaló, tessék továbblépni!

Valóban nincs semmi látnivaló, amit a budapesti szervezet tisztségújítása is pontosan igazol. A volt elnököt – ha minden jól megy és működik a szokásos kamarilla politika – sikerül feljebb buktatni, a helyére, beülhetett egy „kipróbált”, régi káder. Kívülről kicsit sárosnak tűnik, az első menetben kijelölt miniszterelnök-jelölt egyenesen árulónak nevezte, de ezen úgy tűnik mindenki túltette magát.

Ettől persze a budapesti szocialisták biztosan nem követnek majd „más politikát”,

mert az új műsorhoz általában új művészek kellenének. Ilyenek pedig se égen, se földön nem látszanak. Hogy készül-e új műsor országos szinten? Hamarosan kiderül. Ha így volna, kellemes „csalódást” okoznának a híveiknek.

A legvalószínűbb forgatókönyv: kormányoldalon és ellenzékben minden marad a régiben. Ott, ahol április 7-én ki-ki abbahagyta. Mi meg próbáljuk nekik elhinni, hogy esetleg más lesz a politikájuk. Ha most még nem is, de majd, valamikor. Ezentúl. Egyszer…

 

Egy úr a Kereszténydemokráciából

„Mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.” Ezt mondta Orbán Viktor a parlamentben, azon a napon, amikor az országgyűlés megválasztotta miniszterelnöknek. Jó lenne tudni, hogyan kell ezt értenünk? Királyi többes, vagyis, a szónok ebben az esetben magáról beszélt? Vagy úgy, hogy minden magyar kereszténydemokráciát akar?

Aki nem ugrál, nem kereszténydemokrata, hej, hej!

Volt már ehhez hasonló, például, amikor az volt a szöveg, hogy leraktuk a szocializmus alapjait. Annak sem volt értelme, nem is foglalkoztunk vele. Ha odafönn az uraknak jólesik azt hinni, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, ne ingassuk meg őket ebben a hitükben.

Mi a kereszténydemokrácia útján járunk.

Élünkön az egykori fiatal demokratákkal. Akik egy időben távolról sem voltak keresztények. „Térdre, imához”, kiabálták gúnyosan a szónoknak, amikor egy kereszténydemokrata képviselő beszélt a parlamentben.

Most meg kereszténydemokráciát akarnak. Nem csak maguknak, mindenkinek. A Fidesz frakciója, amely az utóbbi néhány ciklusban egy a parlamenthez közeli templomban közösen szokott imádkozni, idén sem szakított ezzel a szokásával. Igaz, ezúttal a tüntetések miatt az Országházban tették mindezt.

Ezek szerint a Fidesz frakció valamennyi tagja keresztény, és valamennyien templomba járó hívők. Egy sincs közöttük, aki más vallású lenne, vagy, ne adj’ isten, vallástalan.

Orbán Viktor azt ígérte, hogy 2030-ra mi leszünk az egyik legélhetőbb és legversenyképesebb ország az Európai Unióban. Benne leszünk az első ötben. Egyelőre ettől még messze vagyunk, leginkább a hátsó traktusban vitézkedünk, de ha úgy vesszük, már most kereszténydemokratábbak vagyunk, mint sok más állam. Igaz, ők az oktatásban állnak jobban, meg az egészségügyben, és a gazdaságban is előttünk járnak, ám kereszténydemokrataságban a fasorban sincsenek hozzánk képest.

Most már csak az kell, hogy Orbán Viktor erről ne csak a magyarokat, de az egyre morcosabb európai uniós vezetőket is meggyőzze. Akik mindenféle elavult értékeket vetnek a szemére. Úgymint a jogállam lebontását, a növekvő korrupciót, a szabad sajtó elhallgattatását. Pedig, ha lenne agyuk ezeknek az európai népeknek, és nemcsak a tudatlanság beszélne belőlük, akkor tudhatnák, hogy nem annak kellene hinniük, amit látnak, hallanak és tapasztalnak, hanem annak, amit Orbán Viktor mond nekik. Mert a helyzet egyszerűbb, mint gondolnák. Orbán és társai nem korruptak, épp ellenkezőleg: amiről Európában úgy gondolják, hogy korrupció, azt Magyarországon úgy mondják, hogy mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.

Ahogy a régi dakoták mondták: minden másra ott a MasterCard.

A tüntetés legszürkébb árnyalata

Nem volt nehéz megjósolni, hogy a Mi vagyunk a többség tüntetéssorozat ki fog fulladni. Talán kicsit tovább is tarthatott volna, de világos célok nélkül, unalomig használt és semmire sem ösztökélő helyszínek, gyengécske beszédek, na meg a zivatar miatt ennyire futotta.

A korábbi két demonstráción (Kossuth tér, Erzsébet híd pesti hídfője) több tízezren voltak, az országgyűlés alakuló ülésére szervezett tüntetésen már csak néhány ezren.

A beszédek továbbra sem voltak felemelők, akcióra buzdítók, habár tartalmilag már javultak a korábbiakhoz képest. Egy megfejthetetlen megoldással viszont rendre felsülnek a szervezők: a videóüzenetekkel. Korábban ellenzékinek számító színészek, polgármesterek üzentek a messzi távolból, most egy rendszeresen és tisztességgel kiálló író.

De miért videóüzenetben? Nem tudott eljönni?

Ha az üzenő nem tud eljönni, akkor a tüntetőknek, akik el tudtak jönni, mit üzen? A szervezők nem tudnak találni olyanokat, akik a helyszínen öntenek lelket a tömegbe?

Ami zivatar előtti tartalmasabb részt illeti: két roma polgár is felszólalhatott, Hidvégi Balogh Attila újságíró, a RomNet főszerkesztője és Lakatos Béla, Ács polgármestere.

Hídvégi beszédéből:

„Én vagyok a kilátástalanok, a reményvesztettetek, a meg nem hallott emberek lelkiismerete, szónoka. A mélységből kiáltok! Onnan, ahová nem jut el az igazság. A cigánytelepek viskóiban vegetáló ezrek, a falvak mélyén nélkülözni kényszerülő százezrek hangján kérdezem:

Miért gondolják az állam vezetői azt, hogy 600 év alatt nem tudtunk integrálódni?

Miért merül fel kétség, hogy erőforrásként, vagy tehertételként tekintsenek ránk?

Miért fordul meg államférfi fejében, hogy szétosszon minket Európában?

Miért vonja kétségbe bárki is, hogy közös történelmünk során a cigányok is életüket és vérüket adták ezért a hazáért?

Miért kényszerülnek arra otthonaikból elűzött emberek ezrei, hogy új hazát, boldogulást keressenek?

És miért a cigányságot okolják oly sokan a Fidesz kétharmados győzelméért?”

Lakatos Béla, Ács polgármestere (korábbi fideszes politikus, aki a Momentum színeiben indult a választáson) arról beszélt, hogy vidéken polgármesternek lenni ellenzékben nehéz dolog, nagyon meg kell alázkodni, hogy a településen lehessen fejleszteni.

Olyan emberekkel szemben vesztett a saját településén, akik be sem tették a lábukat Ácsra. Olyan elkeseredett volt, hogy be akarta fejezni.

“NEM HISZEM EL, HOGY AZ ERZSÉBET UTALVÁNY MEG A MIGRÁNSOZÁS TÖBBET ÉR, MINT A HELYBEN VÉGZETT MUNKA.”

Ezzel szemben az egyik szervező, Gulyás Balázs ezt nyilatkozta a HírTV-nek: „Abszolút elégedettek vagyunk, mert ezek a tüntetések nem csak a számokról szólnak, hanem arról is, amit az első tüntetésünk a választás utáni szombaton megmutatott, hogy nagyon sokszínű az a tömeg amelyik kritikus az Orbán-rendszerrel – ugye az árpádsávos zászlótól az uniós zászlóig a mostani tüntetésen is sok mindent láthattunk – és szólnak arról, hogy ez a tömeg nem csak tüntetni akar, hanem szerveződni is akarnak és ezt is üzentük.”

Hát ez fölöttébb kínos. Gulyás beállhatna a magyar ellenzéki pártok közé, amelyek azt akarják elhitetni a híveikkel, hogy április 8-án nem szenvedtek súlyos, megsemmisítő vereséget. És még kordont sem tudnak bontani.

Orbán militáns kormányt akar?

Kedden elindul útjára a magyar országgyűlés új, négyéves ciklusa; sokat nem várhatunk tőle. A választások nyomán kialakult összetétele ismét statisztaszerephez juttatja az ellenzéket, amely ezt –talán vonakodva?– készségesen eljátssza. Kövér László újra felül a parlament pulpitusára, és ugyanúgy, mint eddig, folyamatosan megalázza a politikai ellenfeleit.  Gúnyolódik, leszól és büntet, egy másodpercig sem akarja elhitetni senkivel, hogy ő pártatlan lenne. Kövér László egyetlen érdeme az, hogy róla nem derült ki semmilyen pénzügyi visszaélés, erős a hit, hogy ő legalább nem lop. Nagy dolog ez manapság, de persze nem ez repítette őt ismételten az elnöki székbe.

Nagy kérdés, hogy az ellenzéknek mit kellene, lehetne tennie, akár Kövérrel szemben is, úgy helyes, ha tűri a megaláztatásokat, vagy kitalálja a módját, hogy mit léphetne ellene. Közösen, gondolnám, de hát az ellenzék, bármily csekély létszámú, nem képes feladni töredezettségét, miáltal csekélyke izmát sem tudja megmutatni. Ez ugye kiderült most is, az alakuló ülés előtt; nem volt egységes ötlet arra, hogy a jelképessé silányult országgyűlést miként is kellene kezelnie az egyharmadnak. (Egyébként nem kellene magát ennyire alul kezelnie, hiszen össz-szavazat számban több embert képviselnek, mint a fideszesek.) Pedig szükség lenne az ötletre, mert különben semmi nem fog változni: a kormányzó párt kénye-kedve szerint fogja alakítgatni a törvényeket, gyurmaként kezelve az alkotmányt – bocsánat: alaptörvényt – is. De az sem igaz, hogy a kormányzó párt kénye-kedve szerint jár el; a fideszesnek, meg kereszténydemokratának nevezett képviselők pont olyan bábúi ennek a Háznak, mint az ellenzék.  Abban az elemzésben, amelyet a Fidesz  elmúlt időszakáról írtunk, szóltunk már a valós képről: az történik az országban és az országgal, amit Orbán Viktor akar.

De vajon mit akar Orbán Viktor?

Azt tudjuk, hogy a parlamentet demokratikus paravánként használja, azt azonban csak találgathatjuk, hogy mit tervez velünk, az országgal. Beszél ugyan arról, hogy a háromharmadot akarja képviselni, ezt azonban tekintsük csak ünnepi szólamnak, jól hangzó bon mot-nak. Orbánnak eszébe sem jut a három harmadot képviselni, de továbbmegyek: a kétharmadot sem. Hogy a sajátos választási rendszerben ilyen mérvű a támogatottsága, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a bizonyos parlamenti kétharmad valóban arra adott felhatalmazást, amit Orbán csinál. Mert hiába is hivatkozik erre a miniszterelnök, az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy miként kormányoz a Vezér, csak azt tudják és látják: erős kézzel teszi, és nincs sehol a környéken egyetlen ellenfele sem. Így aztán nincs más, aki számukra a biztonságot garantálhatná, márpedig arra szükség van, hiszen a gonosz Európai Unió telepakolná az országot migránsokkal, idegen kultúrájú emberekkel.  Igen, ezt tudják Orbánról, de hogy mit jelent a demográfiai alapú kormányzás, vagy a kereszténydemokrácia építése, arról lövése sincs a többségnek.

Nekem sincs.

Azt viszont látom, a miniszterelnöknek egy pillanatra sem lohad le a harci kedve. Magyarországot egy olyan terepasztalnak tekinti, ahol naponta kell hadseregparancsnokként mozgatnia csapatait, hol a szárnyvonalon, hol a széleken támadva, de folyamatos offenzívában létezve. Orbánnak jószerivel nincs olyan beszéde, nyilatkozata, ahol és amelyben ne használna militáns kifejezéseket; ő folyamatosan szárazon tartja a puskaport, igazgatja a harcosok klubját, és így tovább.

Sokáig azt hittem, hogy ezek a kifejezések nála csak színesítő elemek, a tábor – a hadsereg – folyamatos frappírozása, de rá kellett jönnöm, hogy súlyosan tévedek. És erre a tévedésre igazában most derült fény, avagy most jutott el Orbán abba az állapotba, amikor ezt a terepasztalt már valóságos hadszíntérnek tekinti, és ennek megfelelően állítja össze kormányát. Elképzelhető, hogy akadnak olyanok, akik vitatkoznának velem, azt állítanák, hogy túl messzire mentem következtetéseimben, de Orbán viselkedése, szófordulatai, jellemének rajzolata nagyon is abba az irányba mutatnak, hogy ehhez az állandó háborúhoz keresi meg a figuráit, ennek alapján konstruálja meg a kormányát.

Lássuk a tényeket. A rendszerváltás óta először fordul elő, hogy a honvédelmi miniszter posztját katona tölti be. Pedig Simicskó István áldozatkészségével, Orbánt szolgáló hűségével nem lehetett semmi baj, nem követett el olyan hibákat, mint az elődje – aki a hírek szerint némiképp tamáskodott a kerítést felállítani az országhatáron, illetve vonakodott a hadsereget szolgálatba állítani a migráns-ügyek kezelésében; így történt kedves Hende Csaba? -, és mégis: lecserélte őt a főnöke. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy Czinege Lajos vezérőrnagy babérjaira törve, magas rangú katonát ültetett a miniszteri székbe Orbán? Nehéz lenne azt hinni, hogy hirtelen csak egy katonában találta meg bizalmát, vagy hogy rájött: erre a feladatra egy civil bizonyosan alkalmatlan. De milyen feladatra? Emlékszem: a rendszerváltás környékén mily sokszor érveltek a demokrácia hívei azzal, hogy nincs már szükség miniszteri székben katonára, civilnek kell irányítani az apparátust, a hadsereget kell a tisztekre bízni. Mi változott most? Azt talán még sem hihetjük, hogy Orbán a hadsereg mozgósítását sem tartja kizártnak, illetve olyan akciókra készül, ahol és amikor már katonákra van szükség.  Ha nincs ilyen szándék, akkor viszont valahol a jelleménél, a pszichéjénél kellene keresnünk a választ, azt azonban még sem hihetjük, hogy gyermeki lényét, a katonásdi játszását akarná így felnőttkorban, és hatalommal a kezében kiélni.

Inkább arra kell gondolnunk, hogy a harci kifejezések használatának egyfajta lenyomata ez: ahová egyenruhásokat képzel az ember, ott legyenek is egyenruhások. Hiszen harc van, a harc pedig fegyelmet, hierarchiát követel, márpedig Orbánnál ezek a legfontosabb szempontok.

Ne feledjük: ő a belügyminiszteri posztra is igazi egyenruhást állított. És ez akkor is így van, ha tudjuk: miniszterként Pintér Sándor leszerelt, de – mondják – valójában mindvégig megmaradt rendőrnek. Ő irányítja a rendőrséget – állítólag ez akkor is így volt, amikor sem miniszter, sem rendőr nem volt hivatalosan – kezében van minden… Mi is? Egyesek szerint olyan információk, amelyek megingathatatlanul ott tartják őt Orbán közelében. Hiába terjedt el többször is, hogy visszavonul – hetven év környékén ezt sokan indokoltnak tartanák -, most is azt hírelték, nem lesz tagja az új kormánynak, ehelyett mi történt: miniszterelnök helyettes lett belőle, a belügyminiszteri stallum mellett.

Most tehát úgy néz ki, hogy Orbán kormányában két lényegében egyenruhás ember kapott funkciót, ráadásul közvetlen maga mellé rendelt egy új hírszerző központot. Mindezek együttesen okot adnának némi aggodalomra: egy jelképes országgyűlés, egy erősen militáns jegyeket mutató kormány, vajon milyen jövőt sejtet?  Nem tudjuk. Csak azt látjuk, hogy Orbán Viktor erősen harcias jelleme egyre jobban kidomborodik, és ez immár manifeszt megjelenik a kormányában is. Higgyünk benne, hogy az Európai Unió és a NATO tagjaként, ennek nincs semmi jelentősége, botor dolog lenne bármiféle következtetésre jutni.  A kormányfő csak játszik, elhiszi hogy egy hadsereget vezényel, ahhoz pedig kellenek a tábornokok.

De mi van, ha még sem játék?

Utálom, hogy Schilling emigrál

Nem bírom Schilling Árpáddal kapcsolatban azt a szót, hogy emigrál, mert ez azt jelenti, hogy menekülnie kell innen. És nemzetközi rangú rendezőknek ne kelljen piciny hazánkból eliszkolniuk! Ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, ne érezzék úgy, hogy elfogy körülöttük a levegő, nem nyúlik feléjük segítő kéz.

Schilling pár éve, A harag napja előadásában, a fekete ruhás nővér fájdalmas esetét alapul véve, vaslogikával és együttérző dühvel, sőt mondhatni, kétségbeeséssel, megrendezte, mi történik akkor, amikor egy roppant tehetséges, hazájáért aggódó, felelősséget érző ember, akire még hallgatnak is mások, totálisan reménytelen helyzetbe kerül. Visszavonulót fúj, de már ez sem segít, nevetséges fizetéssel járó kulimunkát alig mernek neki adni, ahogy valahogyan nem akadt például hazai nyomda, ami ki merné nyomni azt a hetilapot, amit a megszüntetett Magyar Nemzet újságírói alapítottak.

Schilling eddig Don Quijote módjára, illetve sokkal nagyobb ésszel, ment a falnak. Bizonyos előadásai a külföldön is nagy sikereket elérő Krétakör Színházzal, mint a Hazámhazám, a Feketeország, nyílt politikai kiállások voltak, intellektuális, de mégis vaskos politikai kabarék, kegyetlenül fullánkos szókimondással. Akadt is olyan előadás, amelyért még olajos halkonzerv tartalmával is megdobálták a színészeket, hiszen a produkciók hangos, provokatív tüntetéssel is felértek.

Schillinget mindig érdekelte a hatalom, persze áttételesebben is beszélt róla. Például a Woyzeck sajátos változatában, amit W-munkáscirkusz címmel játszottak, szólt arról, hogy milyen börtönszerű, totálisan kiszolgáltatott létbe kényszerítik a kisembert az elaljasodott hatalmaskodók, amitől a szerencsétlenből is előtör a pusztító agresszió. Bár valamivel szelídebben, de a Krétakör felfogásában még Molnár Ferenc Liliom című darabja sem hordozta a megszokott ligeti romantikát, megint csak azt érezhettük, hogy aki nem áll be a sorba, nem hajbókol, saját erkölcsei, törvényei szerint akar élni, hajlama van a nyakasságra, annak számára nincs itt tér.

Ezt hosszú ideje monomániásan mondja. És közben emelt fővel veri a fejét a falba. Ez az ő erkölcsi törvénye. Szól, ha úgy érzi szólnia kell. Kiabál, vagy egyenesen üvölt, ha úgy gondolja ezt kell tennie. Személy szerint sajnálom, hogy ezt nem teszi annyi előadással, mint régen. Az is az ő döntése volt, hogy szélnek eresztette a Krétakör társulatát. Úgy látta, hogy valami kifulladt, ami sokak szerint a topon volt. Amikor azért ezután rendezett valamit, mindig dugig lett a Trafó. Amikor pedig nyilatkozott, posztolt, vitatkozott, hadakozott, soha nem maradt el a felfokozott érdeklődés. Ha akarta, ha nem, ikonikus személyiséggé vált, akinek figyelnek a szavára. No, meg a gesztusaira is, ezekhez nagyon ért. Ha például lepukkant alsógatyában kiált világgá dörgedelmeket, az pillanatok alatt szétterjed a neten. Beszédtéma lesz belőle. Korábban arról is beszélt, hogy ő már itthon nem pályázik semmire, mert köszöni szépen, cinkelt lapokból nem kér. De hát akkor miből csinálna előadásokat, miből élne meg!? Hazai közéletünk, kevéssé létező kulturális mecenatúránk, nem arról híres, hogy akinek a kérés nagy szégyen, annak akkor is ad, ha nem kéri.

Így aztán Schilling megy, ami viszont szégyen. Előtte már ment a kiváló operarendező, Kovalik Balázs. Régóta nem dolgozik itthon, most éppen egy külföldi előadását invitálták vendégszereplésre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Bodó Viktor, aki szintén külföldön él, ebben az évadban egyet rendezett itthon, és ugyancsak a Tavaszi Fesztivál keretében kétszer látható volt egy produkció, amit a határon túl csinált. A szintén külföldön élő Dömötör András is rendezett ebben az évadban egyet itthon, de már nem kötődik hozzá osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tanítani nem lehet haza-haza ruccanva a messzeségből.

Ahogy annyi szakma, a színházrendezők bizonyos korosztálya is erősen foghíjas lett itthon. Schilling is újabb, óriási veszteség. Távozása nyilván segélykiáltás is, vészjelzés is, hogy ez nem mehet így tovább. De az a megalapozott gyanúm, hogy abszolút tovább megy. És ez az, amit fölöttébb utálok.

Orbán, az öreg harcos

Aki kellően öreg, az még emlékszik rá, hogy annak idején, a rendszerváltást megelőzően a szocializmus építéséről tanultunk az iskolában. Hogy pontosan mit jelentett a fogalom, mit takart a gyakorlatban, arról kevés benyomásunk lehetett, teoretikusan mindenesetre annyit feltétlenül, hogy a közösség építését, a közösségi tulajdon primátusát hangsúlyozták tanáraink. A való élet persze ennek az ellenkezőjét tükrözte, és nem pusztán akkor, amikor már nyíltan is lehetett vállalni a magántulajdon fontosságát, hanem akkor is, amikor a párt vezetői elítélték a maszek világot – létezik még ez a kifejezés? -, ezért aztán nem is a saját tudásukból, hanem a mások pénzén gazdagodtak.

A szocializmus építéséből – bár hosszú volt a tanuló idő – láttuk mi lett: összeomlás, lemaradás, a privilegizált emberek elküldése, már persze azoké, akik nem tudtak időben váltani és részeseivé válni a privatizációnak. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a szocializmus építésének végképp búcsút intsünk, és lám, mint hallhattuk pénteken reggel Orbán Viktortól a szokásos állami rádió-beli megnyilatkozásában, közel harminc év kapitalizmus-építés után beléptünk a kereszténydemokrácia építésének korszakába. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt ne kérdezzék, még akkor sem, ha látok némi hasonlóságot a szocializmus és a kereszténydemokrácia építése között. Mert ugyan az egyik a magán, a másik a közösségi tulajdonra épít, valójában azonban mindkettő fő tápláléka a közös pénz, a költségvetés jelenti a fő forrást. Lényegében mindkettő szép elvek mögé bújik el, de ez csak félig sikerül: az egyén gazdagodása szabad szemmel is jól látható.

De lépjünk el egy kicsit az elvi meghatározástól, és próbáljunk meg az orbáni meghatározás mögé nézni. Mit is gondolhatott a miniszterelnök a kereszténydemokrácia építésén. Alapvetően nyilván ennek is a bevándorlás ellenzése, azaz a migráció, és az ezzel érkező más kultúra elutasítása a lényege. Ma Orbán Viktor változatlanul nem tud, és nem is akar ettől a témától távolodni, olyannyira nem, hogy a jövő évi EU parlamenti választás kampánytematikáját is ebben jelölte meg. Bár azt is hangsúlyozta Orbán, hogy a következő négy évben nem lesz rendkívüli esemény, amiből arra is következtethetnénk, hogy lényegében megoldotta a migráció kérdését is, de az előbb idézett mondata ennek mégiscsak ellentmond.  (Nem lepődnénk meg, ha egyszer ezt is a saját érdemeként tüntetné fel, de politikai értelemben, pontosabban a politikai céljait illetően ennek még nem jött el az ideje. Ebből a rádióbeszédből megtudhattuk, hogy megoldott a Bokros-csomag okozta problémákat (1998), aztán a globális pénzügy válságból vezette ki az országot (2010), hogy az alkotmányos átalakítás után rá tudjon kanyarodni a migráció kérdésére. A felsorolásból persze úgy is tetszhet, hogy Orbán mégiscsak megoldotta ezt a kérdést is, de mint látjuk ebből hagyott hátra valamicskét, Európára is.)

Tekintsük tehát megfejtettnek a keresztény szó használatát, amelynek – és tegyük hozzá gyorsan – nincs semmilyen antiszemita felhangja. És nem csak ezért nincs, mert Orbán külön kiemelte a rádióinterjúban, hogy az antiszemitizmust nem tűri Magyarországon, hanem azért sincs, mert a Soros-ellenességben – még ha más okból is -, de mélyen egyetért a magyar és az izraeli miniszterelnök.

Hanem hát mit kezdjünk az összetett szó második tagjával, a demokráciával. Komolyan hiszi-e Orbán, hogy ő a demokráciát építi. A demokráciát építi akkor, amikor éppen lezáratja a parlament előtti teret, hogy ott ne lehessen tüntetni, amikor az épületen belül a többség őt ünnepli, illetve – ha már Soros -, akkor éppen arról beszél, hogy az amerikai-magyar üzletembernek Magyarországon árnyékhadsereg működik, és azért van szükség a Stop Soros nevű törvénycsomag azonnali elfogadására, hogy ez a hadsereg feljöjjön a fényre. (Hej, ha Bacsó Péter ezt megélhette volna…)  Mert ugye, ezek szerint, ma seregnyi ember dolgozik a föl alatt azért, hogy illegális bevándorlókat telepítsen be az országba. (Megint egy zárójel: nem olyan régen, ugyancsak a rádióban, arról beszélt Orbán, hogy pontosan ismerik ennek a kétezer embernek a nevét, vagyis ha ismerik – a Figyelő szorgosan közölt is egy fékezett habzású listát -, akkor kiknek kellene még feljönniük a fényre?) Vagy éppen az jelentené a demokrácia építését, ha ezeknek az embereknek – akik váltig tagadják, hogy Soros-ügynökök lennének, azt meg végképp, hogy illegális bevándorlókat telepítenének hazánkba – végképp kitennék a szűrét (copyright Orbán Viktor) Magyarországról. Az volna csak a demokrácia csúcsa, ha megteremtődne a lehetősége a magyar emberek kiutasításának Magyarországról?

Nincs a kérdésre válasz. Mint ahogy arra sincs, hogy miért akar a miniszterelnök testközelbe emelni egy új hírszerzési központot. Vajon ennek lenne-e dolga ezekkel a földalatti szervezetekkel? Vagy a határon túl is aktivizálná magát? Esetleg az uniós országokban is? Hiszen – hallhattuk Orbántól -, még a Néppárton belül is erős hasadás van; akadnak olyanok, akik támogatják a migrációt, sőt egyes országok nem átallnak ezért több pénzt kérni a szövetségtől, és ehhez még biztatást is kapnak uniós vezetőktől. (A mi kerítésünk ellenértéket bezzeg nem hajlandóak kifizetni…)

De csigavér – mondá országunk vezetője -, nem megy az olyan könnyen. Mint ahogy az sem, hogy holmi demokrácia-deficit miatt szankcionálják Magyarországot. Nélkülünk úgy sem fogadhatnak el semmit, vagyis, ha velünk nem egyeznek meg, nem lesz az Uniónak költségvetése. Szegény szervezet; amikor létrejött, abban a hitben tette, hogy mindenki a közösségért, a közös célokért válik taggá, és ha viták vannak is, van közös akarat, van közös jövő. Akkor nem gondolták, hogy lesz majd egy olyan ország – mintát adva másoknak -, amelyik pont az így megalkotott alapszabályba kapaszkodva akadályozzák a közösségi létet. Hogy lesz egy olyan ország, ahol kereszténydemokráciát építenek, és ebbe az építésbe sehogy sem fér bele semmiféle szolidaritás, együttes gondolkodás. Hogy lesz egy olyan ország, amely a demokráciát képes huszonhat másik állammal szemben értelmezni.

Hogy lesz egy olyan ország, amely önmagában alkot egy klubot, a harcosok klubját. Ezek volnánk mi, ahogy hallhattuk ezt pénteken reggel Orbán Viktortól.

A gyanú és árnyéka

Vad egyeztetési láz tört ki az ellenzék soraiban. A megbeszélés kezdeményezője Szél Bernadett arról a stratégiáról akar az ellenzéki pártokkal egyeztetni, amelyet a még meg sem alakult parlamentben alkalmaznának.  Az eseményen mindenki ott volt: az MSZP, a DK, a Párbeszéd, és a Jobbik képviselője is, korábban egyébként hasonló ötlettel a szocialisták is próbálkoztak.  A zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson az LMP társelnöke – a választások után két héttel – azt igyekezett a baloldali pártokban tudatosítani, hogy a jövőben a választókért kell dolgozni, illetve nem egymással, hanem a Fidesszel kell megküzdeniük. A hivatásos véleménymondók viszont azonnal emlékeztettek arra a „történelmi” bűnre, amelyet az LMP közvetlenül a választások előtt követett el azzal, hogy a fővárosban nem léptette vissza öt jelöltjét. Ha ezt megtette volna, akkor ma nincs a Fidesznek kétharmada, s az ellenzék sem marad teljesen eszköztelen parlamentben. Ez lett volna az igazi ellenzéki stratégia.

Ennek hiányában kitört a botrány az LMP-ben, de a mai napig nem azt kívánják tisztázni, hogy a választási véghajrában Szél Bernadett miért csak látszategyeztetéseket folytatott az ellenzék többi pártjával, s miért nem követelt kölcsönösen előnyös visszaléptetést.  Ha ugyanis a társelnök valódi egyezséget köt, akkor Orbán Viktor ma nem teljhatalmú ura az országnak; nincs alkotmányozó hatalma, nem nevezhetné ki ismét legfőbb ügyésznek Polt Pétert, nem lenne befolyása a Kúria új elnökének kiválasztásában sem, s nem dönthetne személyesen az idén kinevezendő alkotmánybírákról.  De ezt a hatalmi centralizációt nem akadályozta meg az LMP, ehelyett fegyelmi eljárást kezdeményezett az ellen a Hadházy Ákos ellen, aki az ellenzék jobb választási eredménye érdekében – talán nem a párt belső szabályzatának megfelelően – még időben visszaléptetett volna néhány ellenzéki jelöltet.

A többit már tudjuk, illetve az egészről fogalmunk sincs. Ugyanis Hadházy azért nem tudta a győzelemre esélytelen jelölteket visszaléptetni, mert a párt főtitkári teendőit ellátó Sallai Róbert Benedek az erről szóló javaslatot nem terjesztette a döntéshozó elnökség elé. Sallai ugyanis úgy vélekedhetett, hogy a „komcsik” erősödése nagyobb probléma, mint a Fidesz kétharmada. Ezért Schiffer András társaságában százmilliós kártérítési perekkel fenyegette meg a visszalépni akaró LMP-s jelölteket.  A kilátásba helyezett eljáráshoz Sallai pont azt az ügyvédet, Schiffer András kérte fel, aki feltehetően megfogalmazta ezt az alapszabályt, s aki regnálása idején egyébként szintén ellenzett mindenfajta együttműködést a baloldallal.

Az esetről nemcsak Hadházy nyilatkozott, de állítását az LMP más vezetői is megerősítették szerkesztőségünknek. Természetesen Schiffer és Sallai nyilvánosan cáfolják a történteket, de aki a politikát figyeli mégiscsak azt látja, hogy a Sallaival lefolytatott vita után kórházba viszik Hadházyt.  Az LMP pedig viselni kényszerül azt a bélyeget, amely kijár azoknak, akik tudatosan, vagy sem: kétharmados hatalomhoz juttatták Orbán Viktort. Miközben győzelmet ígértek, hisz az utcákon még látható művészi fotókon Szél Bernadett sejtelmesen és diadalmasan mosolyog: „most mi jövünk!” A plakátokat rövidesen lekaparják, de vele nem tűnik el az LMP-ben csalódott szavazók bizalmatlansága.

Ugyanis aligha lehet hitelvesztés nélkül Orbán Viktort teljhatalomhoz juttatni, s közben ellenzéki együttműködésről kerekasztalokat szervezni. A politika kulisszatitkait jól ismerő Herényi Károly a közelmúltban azt írta, hogy Schiffer egykori pártjának az a szerepe és küldetése, hogy az Orbán által kitalált centrális erőteret egyben tartsa. A nemzetközi hírű szociológus professzor, Szelényi Iván pedig azt nyilatkozta: ha az LMP nem létezne, akkor minden bizonnyal ezt írná fel az orvos Orbán Viktor számára. Az LMP azt csinálta, ami a Fidesz számára fontos. Persze Orbán nélküle is nyert volna, de ehhez az LMP nagyon jól bedolgozott. Mások pedig azt jósolták, hogy a párt zokszó nélkül elvállalná a koalíciós fél szerepét, ha a Fidesz kisebbségben maradna.

Mindez persze legfeljebb látszat, de olyan látszat, amely földig rombolhatja az LMP hitelét.
A pártvezetés is érezheti ezt a veszélyt, azért is siethetett Szél Bernadett mielőbb tárgyaló asztalhoz hívni az ellenzéki pártokat, hogy igyekezzen ellenzéki arculatot adni a pártjának.
S közben persze gyakran elhangzik az is, hogy az LPM eddigi teljesítményét visszaigazolja, hogy létezése óta idén érte el a legjobb választási eredményt.  Ami így nem igaz, mert az idei választásokon az LMP a szavazók 7.1 százalékának a szavazatait kapta, a 2010-es voksoláson pedig 7.48 százalékot gyűjtöttek be. Az végképp nem világos, hogy ezzel az eredménnyel, hogyan akar kormányozni a párt, ha nem koalícióban. Emlékeztetőül érdemes felidézni, hogy korábban az LMP visszautasította az alakuló Új Pólus formáció együttműködési ajánlatát is.

Pedig az LMP az egyik legkreatívabb, legharcosabb ellenzéki pártnak látszik, s ehhez a múltja is hitelt adhatna.  Hisz Hadházy és párttársai az elmúlt egy évben élesen támadták a vitatott paksi atomerőmű bővítését, s vele az Orbán-Putyin kapcsolatot. Leleplezték a kormány, vagy a kormányközeli oligarchák milliárdos csalásait, Farkas Flórián visszaéléseit, az OLAF jelentés nyomán feltárták az Elios ügy részleteit, s vég nélkül sorolhatnák Szél Bernadett büntetéssel is járó parlamenti akcióit.

Ugyanakkor nehéz elfelejteni, hogy az LMP elnökeként Schiffer András még 2009-ben segédkezet nyújtott a Fidesznek, és az akkor hatalomba készülő Orbán helyett feljelentést tett Sukoró ügyben. Ezzel segítette a Gyurcsány kormány elleni akciót – Császy és Tátrai ügyét – a politika felszínén tartani. Vagy amikor hiányzott a Fidesz kétharmada, akkor az LMP közreműködésével választottak alkotmánybírákat, ami lehetne józan, politikai döntés is. Ámbár annak fényében nehéz ezt hinni, hogy Tusványoson, Szél Bernadett viccelődve küldte el Soros Györgyöt melegebb éghajlatra. És most már ebbe a sorba illik az is, hogy az LMP a 2018-as országgyűlési választáson kétharmadhoz segítette a Fideszt. Legalábbis ez a látszat. Emiatt egyre nehezebb elhinni, hogy lehet más a politika.

MSZP: csontritkulás és demencia

Nem is tudom, honnan kellene nekifutni egy olyan elemzésnek, amely arra vállalkozik, hogy a Magyar Szocialista Párt állapotát, elmúlt esztendei állapotát akarja vizsgálni. Eleve már azt nehéz tisztázni, mi is ez a párt ma? Hiszen huszonnyolc évvel ezelőtti alapítása, gyenge parlamenti jelenléte után hihetetlen felfutás következett (1994), hogy aztán onnan kezdve csak lefelé vezessen az útja. És ez akkor is így van, ha az 1998-as vereség után – amely a Fidesz és a Kisgazda Párt összeborulása nélkül – győzelem lett volna -, némiképp váratlan sikerek következtek, kétszeri kormányalakítással, de végtelen megosztottsággal. Mondhatjuk: utoljára Horn Gyula volt képes uralni ezt a pártot, ami nem azt jelenti, hogy ő képes volt egységet teremteni, inkább csak annyit: a különböző irányokba menő pártot, a szanaszét húzó embereket képes volt olykor uralni. De már Horn Gyula regnálása alatt – és ez ma látható csak igazán – elindult a szétesés, már akkor felfedezhettük annak nyomait, aminek a végeredményét a legutóbbi választás mutatta meg igazán.

Az MSZP, már 1994-ben, megfeledkezett arról, hogy hálózatát építeni, működtetni, fejleszteni kell; igazán akkor hitte el magáról, hogy újra hatalmasra nőve kezében van az egész ország. Hát nem volt. Mert miközben a Fidesz rájött arra – főként 2002-es veresége nyomán -, hogy csak akkor lehet sikeres, ha országos hálózatot épít, megveti a lábát a legkisebb településen is, addig a szocialisták saját nagyságuk bűvöletében elrévedve a belső hatalmi rendszer megszilárdításán dolgoztak. A megyei vezetők a saját státus quo-jukat őrizték, a fővárosiak, a különböző áramlataikon keresztül pedig a dominanciára törekedtek – egymással szemben.

Erre a múltbéli kalandozásra csak azért volt most szükségünk, hogy jól lássuk: az MSZP elfáradása, a belső küzdelmek, helyezkedések kiváltotta eróziója nem most kezdődött; hiba lenne az elmúlt néhány évben látottak alapján ítélkezni. A folyamat tehát 1994-ben kezdődött, és bármily furcsa: Gyurcsány felbukkanásával erősödött tovább. Ő volt az, akire sosem tekintettek úgy, mint ős-szocialistára, olyanra, aki azonos kultúra részeként emelkedett a párt élére. (Ezt a kultúrát tessék sajátosan értelmezni, sem hely, sem tér nincs arra, hogy ezt itt és most bővebben kifejtsük, s arra főként nem, hogy megfejtsük. Elégedjünk meg annyival: ennek a pártnak igenis van egy sajátos szubkultúrája, egy olyan belső világa, ahol a párton belüli háborúk megvívása mindig fontosabb volt, a külső politikai ellenfél legyőzésénél, vagy finomabban: feltérképezésénél.)

Ezek az önsorsrontó háborúk is vezettek oda, hogy 2010-re egy végtelenül legyengült formáció hagyta maga mögött a nyolcéves kormányzást, amely kormányzás két miniszterelnöki bukást is magával hozott (Medgyessy, Gyurcsány), és amely még megosztottabbá tette a pártot. Ekkorra az MSZP végképp elszakadt a tömegektől, és bár magára még mindig nagy pártként gondolt, a valóság azonban azt mutatta: hívei könnyedén állnak át más pártokhoz, akár például a szélsőséges nézeteiről elhíresült Jobbikhoz. Újabb és újabb elnöki próbálkozások jellemezték az időszakot; nem tudott – talán nem is lehetett – egy olyan személyt találni, aki legalább annyira képes uralni a tagságot, mint Horn Gyula. A megosztottság, a különböző irányzatok immár nem ideológiai különbségeket jelentettek, nem a nép-urbánus, vagy éppen liberális-plebejus törésvonalat jelentették, hanem személyi háborúkat. Amely személyi háborúk is folyamatosan változtatták formájukat, kiterjedésüket éppen a pillanatnyi érdekek voltak a meghatározóak.

Mindezen jelenségek együttese eredményezte azt, hogy 2014-re, az ismételt kétharmados fideszes győzelem időszakára, még a legnagyobb ellenzéki pártként jutott a parlamentbe az MSZP, de valójában érzékelhető volt, hogy a lejtőn nincs megállás. Főként azért nincs, mert ehhez szükség lett volna a zsugorodás tényének felismerésére, elismerésére, ugyanakkor az építkezés megindítására. Ez azonban nem történt meg, a belső háborúk megmaradtak, legfeljebb annyiban terjedtek szélesebbre, hogy immár az ellenségek közé soroltatott az időközben MSZP-t elhagyó, önálló pártot alapító Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció is. (Most látható csak igazán, hogy az MSZP és a DK nem tudott külön-külön új híveket toborozni, a régi tagság osztódott meg, s nézett gyűlölettel a másikra.) Ennek legélesebb képviselője Botka László lett – róla bővebben megemlékeztünk már a Párbeszédről szóló elemzésünkben -, aki egészségesnek látszó küldetését azzal kezdte, hogy Gyurcsány Ferencet akarta elűzni a szocialisták – értsd: az összefogás – közeléből. Pedig Botka választása, miniszterelnök-jelöltté tétele biztató lépésnek tűnt; sikeres polgármesterként, a vidéket jól ismerő politikusként jó eséllyel indult a sikeresebb szereplés felé. Bár azért legyünk óvatosak: azok a törésvonalak, amelyek át, meg átszelik ezt a pártot, viszonylag csekély esélyt kínálnak, bárki számára. Ezzel együtt a Botka-féle koncepció, a tisztább baloldaliság fordulata, egy másik sikeres polgármester  – Tóth József – maga mellé emelése, megfelelő koncepciónak tűntek ahhoz, hogy egy erőteljesebb MSZP vágjon neki a 2018-as választásnak.

Ebből aztán semmi nem valósult meg. Nem valósulhatott meg már azért sem, mert az erők egy részét felőrölte a felesleges küzdelem az összefogásért, a közös lista, közös miniszterelnök-jelölt, az egy jelölt a Fidesz aspiránsával szemben megvalósításáért, a másik részt pedig elvitte a Botka eltávolításáért folytatott bozótharc. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy elkerülhető lett volna, pusztán azt jelezni: kilenc hónap úszott el úgy, hogy egy lépést sem sikerült előre tenni, sőt: a nyilvánosság másról sem hallhatott, mint ennek a megosztottságnak a különböző jeleiről. Nem folyt továbbra sem építkezés, ezzel szemben szinte visszafordíthatatlanná vált a lépülés. Nem térünk ki most olyan epizódokra, amelyek akkoriban azért uralták a nyilvánosságot: a Lattmann-féle futamra, vagy a Botka-éra utáni Gyurcsánnyal folytatott vitákra sem. Mert ugyan ekkorra már az MSZP bizonyult az ellenzéki oldalon a legrugalmasabb pártnak, ő mutatta magát a legnyitottabbnak, ez a nyitottság azonban inkább tűnt már inkább kontraproduktívnak, mint hasznosnak. (Jellemző, hogy a DK-val folytatott tárgyalásokat is a legrosszabb, pillanatban sikerült lezárni, akkor, amikor a DK a legerősebbnek mutatta magát, messze erősebbnek, mint amit az áprilisi végeredmény visszaigazolt. Ezért aztán a szocialisták egy sor olyan helyet adtak át a DK-nak, ahol a még meglévő, valamelyest erősnek nevezhető beágyazottságukról is lemondtak, csalódást, kiábrándulást okozva helyieknek, és ezzel egyszersmind kikapcsolva őket az eredményesebb kampányból.)

Ebből a perspektívából nézve súlyos vereségnek tekinthető Karácsony Gergely megjelenése az MSZP-lista élén. Egy kisebb párt vezetőjeként érkezett oda, s bármily rokonszenves politikusként lehetett őt bemutatni a közvélemény előtt, a belső elégedetlenséget csak átmenetileg volt képes csillapítani. Ma ugyan az a hivatalos kánon a szocialista párton belül, hogy Karácsony importálása jót tett a pártnak, nélküle még ez az eredmény sem született volna – csaknem minden közvélemény-kutató tíz százalék alá mérte őket -, önmagában a tény, hogy már nem találtak a vezetésre szocialistát, lefelé húzta a párt megítélését.

Nagy kérdés, hogy ezek után merre indulnak tovább. A szerény parlamenti jelenlét, ráadásul az a változatlanul létező hit, hogy a Fidesz befolyása elég erős a pártra, a vidéki hálózat szinte teljes lenullázódása nem kínál jó terepet a felemelkedésre. Még akkor sem, ha a lehetőség adott volna. Adott volna, hisz Budapest egyértelműen elutasította a Fideszt, egyéni képviselői szinten mindenképpen. Amiből viszont az következik, hogy csakis a hiteles embereken keresztül, és innen Budapestről indulhat meg a fejlődés, ha egyáltalán létezik még visszaút. A hamarosan sorra kerülő választásról egyelőre csak annyi hírlik, hogy a pécsi Tóth Bertalan látszik befutónak az elnöki posztra, arról azonban semmi információ, hogy mi a tényleges elképzelés a párttal: arccal a 2022-es megszűnés felé, vagy tovább az 1994-es úton.

Ez a tétje a kongresszusnak, és ez a tétje a mai magyar baloldalnak. Ma nehéz nem észlelni a csontritkulást, de ha e mellé még egy kis demencia is párosul, vagyis elfelejtik bevenni a csontokat erősítő gyógyszert, akkor mindannyiunk fölött győz az Alzheimer: elfelejtjük, hogy valaha létezett egy kormányzóképes MSZP.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK