Vélemény

Békétlenség van a szívünkben

Van egy kis falu Spanyolországban, nem messze a tengerparttól. Lassan második évtizede, hogy időről időre elmegyek oda, leülök a főtéren a kis kávézó teraszára és nézem, hallgatom az öregeket, ahogyan károgó hangon múlatják az időt. A legöregebb ismerős arcok már el-eltűntek, a fiatalabbak öregedtek hozzájuk. Mindez az öregek kabátjáról jutott eszembe. Kopottas zakókról nem hiányozhattak a kitüntetéseik. Egyikük büszkén viselte a Köztársaság adományozta medálokat, a másik, amit a Francó-rezsimtől érdemelt ki. Ki tudja, annak idején nem egymással szemben harcoltak-e azokért a csatatér két oldalán? Mindegy is. Itt a téren évtizedek óta békésen kávézgatnak egy asztalnál.

Irigylem őket. Nálunk évtizedek múltán sem ülnek el a politikai viszályok, nálunk nem létezik megbocsátás. Nálunk bélyegek vannak, amelyeket rásütünk egymásra, és attól egy életen át nem lehet megszabadulni. Még akkor sem, amikor az „illető” már régen elköltözött a földi világról.

Károlyi Mihály emberléptékű szobrát az Országház mellett a gyűlölködő elvakultság jegyében képesek voltak évtizedekkel halála után is vörös festékkel leönteni, mert akik ezt tették, képtelenek voltak egy politikus életművét történelmi léptékkel értékelni. Vagy ott van a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodója, Lukács György, akinek még bronzba öntve is takarodnia kellett a főváros egyik legszebb közteréről. Pedig a korlátra támaszkodó törékeny emberke bronz alakja pontosan kifejezte a világ dolgairól elmélkedő filozófus kétkedését.

Most egy másik szobor bántja a hatalom szemét: a Vértanúk terén álló Nagy Imréé. A Parlamentre néző bronz miniszterelnök életútját lehet így is, úgy is értékelni, de volt az életében egy rövid pillanat, amikor méltó lett arra, hogy azon a téren álljon az emlékműve. De mennie kell neki is. Igaz, nem a szobor temetőbe, csak a Margit-híd lábához, oda, ahonnan néhány éve Marx szobrát takarították el. Nekünk ő sem kellett, noha a „kulturált világ” a közgazdaság legnagyobb gondolkodói között tartja számon, terek, utcák őrzik az emlékét.

Nekünk avítt lovas szobrok kellenek. Lebontott és most újjáépített, ismét bronzba öntött hercegek és grófok emlékművei, amelyeket egy korábbi kor, korábbi stupid ítészei takarítottak el a szemünk elől. Nekünk még Kossuthból sem jó, amit egy másik rendszer másik szobrásza mintázott meg. Nekünk az kell, amelyről bús-borongó társalakok tekintenek le ránk. Ez fejezi ki a lelkünket. Egykori nagy múltunk halványuló emlékét ezzel akarjuk felidézni.

Nincs és nem is lesz béke a lelkünkben. Nekünk nem egyformán mártír a kommunizmus áldozata és a fehérterroré, a fasizmus által meggyilkolt ember vértanúsága másik lapra tartozik, mint azoké, akik egy értelmetlen háborúban valahol messze, a Don-kanyarban pusztultak el. A Vértanuk terére most vissza fog kerülni az a 30-as években állított emlékmű, amelyre akkoriban felvésték a kommün négyszáz valahány áldozatának nevét, de nem írják oda azokét az ezrekét, akiket a Prónay-különítményesek bosszúhadjárata ölt meg, vagy azokét, akiket 1919-ben „kommunista tetteikért” Orgoványban gyilkoltak meg Héjjas Iván „szabadcsapatai”. A jobboldal népítéletnek, a baloldal tömeggyilkosságnak tartja a tetteiket. A kommün néhány száz áldozatának ismét lesz emlékműve, a terror néhány ezer vértanújának nevét senki nem őrzi meg.

Ha kicsit fintorogva is, de a mai kormányzat emlékszik Nagy Imrére és kivégzett társaira. A rendszerváltás után külön parcellát nyitottak a temetőben az 1956-os forradalom utáni megtorlás áldozatainak. De hol van emléktáblája Mező Imrének, Kállai Évának, Asztalos Jánosnak? A budapesti pártház előtt meglincselt ártatlan kiskatonáknak?

Nálunk sosem lesz béke a szívekben. Évtizedek, talán évszázadok múltán sem akarunk – nem tudunk – tanulni a spanyolok példájából. Nekünk vannak „tisztelhető” és „gyűlölhető” vértanúink. Újra és újra felállítunk és eltakarítunk a köz szeme elől szobrokat, megmondva az utca emberének: most őt tessék tisztelni, amazt pedig felejteni.

Elődeinknek bronzba öntve sem lehet nyugalma.

Matolcsy őszinte beismerésben, de számít ez bármit?

Büntetőeljárásban ismerik ezt a kifejezést, amikor a (nem feltétlenül értelmileg) terhelt megvallja vétkét, megváltva ezzel a későbbi büntetés egy részét. Fogalmam sincs, mi járt Matolcsy György fejében, amikor papírra vetette most nyilvánosságra hozott 180 lépéses javaslatukat a versenyképesség elérése érdekében. Ami azt illeti, azt se tudom, az ő fejéből pattantak-e ki a száz oldalas mű alapvetései, vagy ő csak aláírta a kevés megmaradt jó szakember apparátusa által a jegybankban készített javaslatokat.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy ez az összeállítás, amit kedden legott meg is vitattak a pénzügyminiszter és az innovációs miniszter társaságában, súlyos beismerése annak, hogy a kormány eddigi gazdaságpolitikája maga a zsákutcába vezető út. Ergo minden, amit

eddig csináltak, és amit – ismét csak Matolcsy vezetésével – a magyar „tündérmeséről” hét év alatt összeálmodtak, az a tartós leszakadáshoz vezet.

Fehéren-feketén leírják, hogy ha az ország nem hajtja végre az általuk javasolt reformot, akkor huss, elillan a növekedés, és bottal üthetjük a sógorok lába nyomát (az azért önmagában vicc, hogy az elmúlt időben ahány megnyilatkozás, annyiféle időpont az utolérésről; a hatvanas évektől e tájékon jól ösmerjük ezeket a vágyvezérelt, az akarat mindenhatóságában mélyen hívő gondolkodást).

A javaslat hemzseg az olyan tételektől, amelyek szöges ellentétei az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikájának. Nem csak úgy általában javítani a közoktatást (és nem köznevelést, ahogyan a fideszi újbeszél mondja), hanem a minden képzettség nélküli korai iskolaelhagyást csökkenteni, digitális ismeretek oktatása, általánossá téve a legalább kétnyelvűséget a tanításban, hogy csak néhányat említsek.

Vessük ezt össze a 16 évre leszállított kötelező oktatási idővel, a pocsék minőségű „kincstári” tankönyvekkel, a mindent eluraló centralizációval, az iskolák önállóságának kiirtásával, a kizárólag a hűségen alapuló személyi döntésekkel (amely már az ötvenes-hetvenes évtizedek ijesztő kontraszelekcióját idézi fel). Nem beszélve a Parragh-féle elmebeteg „szakképzéssel”.

Nem sorolom. És ez csak egyetlen terület, ne is beszéljünk az egészségügyben, mondjuk, az „alapszűréseket mindenkinek” javaslatáról, miközben súlyos betegségek első lépésére, a megfelelően gyors diagnózisra sincs pénz (meg aki megcsinálja).

Jellemző, hogy talán a legkevesebb (a fentiekben idézett) konkrétum éppen magukban a javallt gazdasági intézkedésekben van. Persze, hisz ekkor még inkább kiviláglana az eddigi gyakorlat értelmetlensége, de legalábbis iszonyatosan pusztító mivolta. Az, hogy gyorsuló sebességgel éljük fel a jövőt, és ijesztően közelg (cca három, esetleg négy év múlva),

amikor hirtelen zuhan be a magyar gazdaság szinte egyetlen támasza, az uniós támogatás.

És persze ha konkrét gazdasági intézkedések sorjáznának a színes-szagos ábrákkal teletűzdelt dolgozat lapjain, akkor válaszolni kellene (no, azért így is) korunk egyik legfeszítőbb kérdésére (az után természetesen, hogy „mit keres Oszkó Péter a Wizz Airben?”), hogy

mibű?

Merthogy Matolcsy és csapata a szerintük is itt lopakodó lecsúszás-veszély elkerülésére javasolja a minimálisan is több ezer milliárdos csomag(ok) véghezvitelét, de a dolgozat logikája alapján ennek végeredménye teremtené meg a tartós növekedést, vagyis ekkor lenne annyi többletpénz, ami viszont annak előtte kellene.

Ezt az ellentmondást nem ártana feloldani. Mert erre nem elég a kádári „reform” földszintes bölcsessége, a

„dolgozzunk többet és jobban, elvtársak!”,

aminek jegyében ’85-86-ban sikerült megduplázni az államadósságot.

Tekintsünk el pár pillanatra

a kormányzati gazdaságpolitikához Orbánnak amúgy nyolc éve ténylegesen fülbe súgó

Matolcsy szerepéről és megítéléséről. Arról, hogy mennyire ciki, amikor a világ szinte minden pontján a legkomolyabbnak elismert intézmények egyike, a központi bank élén nálunk olyan ember áll, akinek nem hogy összesúgnak a háta mögött sokat mondó szemjátékkal kísérve, hanem a szakma nagy része egyszerűen kiröhögi. Mert – mondják – az ilyen poszthoz nélkülözhetetlen tudásmélység hiányzik nála, a tudományos tanok (még ha kockázatosan újítók is volnának) helyét fantazmagóriával tömi ki. (Néhány korábbi „csoda” a jelzett személytől itt olvasható.) Amikor a közgazdasági tudományosság jeles, és nem megfontolatlan véleményalkotásáról ismert tagja azt mondja négy szem közt, hogy „ez egy idióta”, a mindenfelé mesélt különféle sztorikat pedig hagyjuk is, akkor el kell gondolkodni jövőnkön.

Beszéljünk inkább arról, mennyire komolyan vehető ez az egész dolgozat, amely – kétség ne legyen iránta –

tényleg időben érkezett, ha nem a huszonnegyedik órában.

Mert amíg folytatható az országos emberkísérlet és pilótajáték (felül ömlik az uniós pénz, az alsó négymilliótól még van mit elvenni), addig mehet a bohóckodás a tudatlan törzsi varázsló hozzáértéséhez mérhető magabiztos „társadalomátépítéssel”, a voluntarista reformok és tervek sorozatával.

Amihez szépen hozzásimul a Matolcsytól amúgy, hmm, távolságot tartó Varga főpénzügyér is, aki arról beszélt – az orbáni álmot delirálva – ma, hogy „Magyarország 2030-ra Európán belül az öt legjobb ország közé kíván kerülni, ahol érdemes élni és dolgozni”.

Holnap azonban szembejön a valóság.

„Szülessen több magyar gyermek” – ezt most olvasni is kínosan röhejes vágyálom, de nemsokára maga lesz a rémálom, amikor azt látjuk, hogy ennek semmilyen alapja sincs a tömeges nyomor és kimenekülés közepette.

Mert ez a XIX. század végi-XX. század eleji időket idéző orbáni újrendiségi világképkép és a modern kor kíméletlen követelménye

kábé úgy passzol egymáshoz, mint a kőbalta az információs társadalomhoz.

A történelem bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy prosperitás, hogy ne mondjam boldog társadalmi viszonyok közepette folyamatos fejlődés csak olyan viszonyokban lehetséges, amelyeknek minden elemét éppen most számolja fel a NER. A versenyt, s nem csak a gazdaságban, hanem a szellem világában is, az autonómiát az élet minden területén, a félelem nélküli alkotó szabadságot, a szó eredeti értelmében vett meritokratizmust satöbbi, satöbbi.

Kevésbé elvontan. Korszerű tudáson alapuló, digitális közszolgáltatásokra épülő társadalomban, az éppen szükséges méretűre fogott bürokráciával (most n+1-ik alkalommal beszélnek százezres tömeg átirányításáról a magángazdaságba) egyre hatékonyabban termelő gazdaság – nagyjából ezeket irányozza elő a Matolcsy-féle terv – némethszilárdokkal és mészároslőrincekkel, folyamatosan centralizáló hatalmi berendezkedéssel, mind pazarlóbb és rohamosan leépülő, sőt, szétzüllő közigazgatással és persze az ország szétlopásával, nos, ez

pont annyit ér, mint a bolsevik rezsimek akárhány ötéves terve a már akkor is „hanyatló” Nyugat közelgő megelőzésének ábrándjával.

Innen nézve voltaképpen mindegy is, mi jár Matolcsy fejében.

Csizmadia Ervin kontra TGM – a kor emberéről

A következőt mondja a magyar miniszterelnökről Tamás Gáspár Mikós a fuhu.hu-nak adott interjújában: „Pontosan az történik Európában, amit Orbán Viktor helyesnek tart. Nem azért, mert ő kényszerítette Európára, ez nem így van persze, de kétségkívül azok a preferenciák érvényesülnek, amelyet ő helyesnek tart. Ő a kor embere”.

TGM nem beszél arról, hogy nem minden kornak van embere, viszont minden kornak van valamije, amiért az fontos. Arról hosszasan értekezik, mekkorát tévedtünk a rendszerváltás idején a kelet-közép európai liberális kapitalizmus távlatait illetően. Viszont semmit sem mond arról, hogy az az időszak épp oly fontos volt, mint a mai. Csak nem az emberek (ne adj isten: a vezetők), hanem az intézmények miatt. 1989-90-nek nem voltak ikonikus személyiségei – legalábbis itthon nem. Ha lettek volna (mint például a cseheknek Havel vagy a lengyeleknek Walesa), akkor az elmúlt évtizedre talán nem alakul ki az az iszonyú erejű vezető-éhség, ami végül is (túlmenően persze Orbán talentumán) megalapozta Orbán Viktor felemelkedését. A magyar demokratizálódásnak maga a demokrácia megteremtése volt a meghatározó eleme. Ha úgy tetszik: a demokrácia volt a „kor embere”. A demokrácia volt a korszellem.

Csakhogy nem ártana figyelembe vennünk, hogy a korszellem sosem állandó. Engem őszintén meglep, hogy miközben a világon oly sokat írnak a demokrácia sérülékenységéről (vagy finomabban: változékonyságáról), alig olvasni arról, hogy a sérülékenységbe bizony beletartozhat, hogy a korszellem radikálisan megváltozik, és akár odáig mehet, hogy a demokratikus intézmények helyett a demokratikus vezetők válnak fontosabbá. Ráadásul ez nem egyformán jelenik meg az EU fejlettebb és kevésbé fejlett országaiban. Egyszerűen szólva ott, ahol az intézményes fejlődés hosszas előzményekre támaszkodhat, jobban tudják kezelni, ha netán ott is eltolódás következik be a vezetők javára, mint ott, ahol ez az intézményes fejlődés is csökevényes.

Majdhogynem azt is mondhatjuk, hogy a mélyenszántó intézményes alapozáson át nem esett országoknak nemigen van más választásuk, mint hogy a vezetőket kezdik előtérbe tolni. Logikus? Nagyon is, hiszen egy ország mégis csak egy nemzetközi térben mozog, és ha egy erős vezetőtől egy ország jobban reméli, hogy a nemzetközi versenyben előbbre lép, akkor bízvást el fog tekinteni az intézményekkel való „pepecseléstől”. De megfordítva is igaz: ha a demokratikus intézmények önmagukban garantálnák a belső ellentmondások és egyenlőtlenségek enyhítését valamint javítanának a nemzetközi pozíción, sohanapján nem jönne (kortényezőként) a nagy politikai vezető.

Voltaképp ilyen egyszerű ez. A kort mindig kifejezi valami. Hol non-perszonális, hol pedig perszonális tényezők. Minél inkább terhelt egy ország az intézményes stabilitás hiányával, annál inkább számíthatunk rá, hogy a korszellemet valamiféle váltógazdálkodás fogja jellemezni, s e váltógazdálkodásban (minél több a megoldatlanság, annál inkább) előtérbe kerül az egyszemélyi konfliktuskiélező és –megoldó. Orbán Viktor tehát nemcsak a „kor embere”, hanem a természetesen változó kor „tünete” is.

Még valamit. TGM interjúja kapcsán azonnal eszembe jutott Lermontov híres műve: a Korunk hőse. Fel is lapoztam, és újra elolvastam előszavát. Van benne egy ide vágó gondolat. Amikor a szerző arról beszél, hogy miközben az olvasók a valóságban rengeteg rosszal és csúf dologgal találkoznak, az ő regényében, a főszereplő személyében nem tudják elfogadni a rosszat. „Nem azért, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?” – kérdezi a szerző, és éppen ez az. A rendszerváltás illúziói abból fakadtak, hogy voltaképp az egészről nem tudtunk semmit. Fogalmunk nem volt, mi a kapitalizmus és a demokrácia, de hinni akartunk benne. És joggal, mert a rendszerváltás voltaképp a legtöbb konfliktust elmosta. Az úgynevezett elitek közötti konszenzus se volt más, mint a konfliktusok jegelése az átmenet sikere érdekében. Később viszont minden jég megolvad, és a konfliktusok mára teljes pompájukban itt virítanak előttünk.

Nem arról van szó, hogy a mai kor egyszerűen „több igazságot” tartalmaz, mint amennyit „kívánunk” és amennyit föl tudunk dolgozni? Nekem nagyon úgy tűnik: a legnagyobb kihívás a demokratikus babusgatásra épülő pszichénket érte. Nevezhetjük ezt kiűzetésnek is a paradicsomból.

Csizmadia Ervin

A tökös asszony, Gyuszi bá’ és a piac láthatatlan keze

Gigantikus piacot ígértek az újpestieknek, s bár az épület már fél éve elkészült, de a mai napig nem használható. Az ötmilliárd forintba kerülő Vásárcsarnok és Rendezvényközpont különlegessége az lesz, hogy zöldségekhez épp úgy hozzájuthatnak majd a vevők, mint hangversenyhez, vagy színházi előadáshoz. Egyelőre azonban nem világos, hogy a sülkolbász és a komolyzene együttes fogyasztásának kísérlete mikor kezdődhet. Hiába készült el ugyanis az épület négy szintje, ha az építők levonulása után fél évvel sem költözhetnek be a piacra a kereskedők. Ráadásul a kerület vezetői hivatalosan nem is indokolják, hogy az épület miért nem használható, s az átadásáról is legfeljebb homályos ígéretek hangzanak el. A pletykák szerint azonban a milliárdokért készült épület néhol beázik, megsüllyedt, és ezért törnek az ablakai.

 

Jolika, a nagyszájú zöldséges kofa fennen hirdeti, hogy az Újpesti Piacot elbaszták. Úgy ahogy van. Pedig az épület modern vasbeton, igaz kicsit talán szürke, de csupa üveg, ráadásul három emelet, plusz tetőterasz, legalább két folyamatosan működő lifttel, de alul pincegarázs, s lejjebb persze hűtőház is is van. Mégis az egész alapvetően el van barmolva – suttogja kérésünkre visszafogottabban Jolika, aki állítólag pertuban van az egyik építésvezetővel, tehát biztos forrásból tájékozódik. Jolika régi kofa – az asszonynevét elhallgatja – a legnagyobb bajnak azt tartja, hogy az épület szerinte megsüllyedt, emiatt az egyébként látványos üvegfalak időnként összeroppannak, tehát hiába készült el Újpest jövőbeni büszkesége, az utóbbi évtizedek gigaberuházását a mai napig nem használja senki.

Gyuszi bá’ évtizedek óta zöldséges Újpesten, ezért aztán nem is érti, ha Csóka Gyulának szólítják. A bemutatkozás után kávé, a kocsmárosné persze, hogy „Gyuszikának” adja az első duplát. Hősünk gondterhelten kavargatja, belekortyol, majd kifakad: a baj előre látható volt. Amikor még csak tervezték az  építést, személyesen közölte a polgármesterrel, hogy szerinte a piac kijelölt helyén veszélyesen süppedős a talaj, mert bizony az egész töltésre épülne. De a kerület első embere, Wintermantel Zsolt barátian nyugtatgatta az öreg zöldségest, hogy a mai fejlett építési technológiák csodákra képesek, így aztán az ilyesmi nem okozhat gondot. Hát kicsit süppedősebb a föld, akkor mi van?

FH

El is kezdték az építkezést, s a régi, kiszolgált piac oldalára elhelyezték a hirdetményt, amely még ma is ékesen bizonyítja, hogy az első ütem 2015 novemberében kezdődött, a második pedig 2017 júliusáig tart, – ugyanis addig kellett volna befejezni a piac építését. Ne tessék felhördülni, mert maga az épület szinte határidőre elkészült, viszont a befejezett építmény hónapok óta üresen áll. Csóka úr szerint az általa emlegetett laza talaj mégis kifoghatott a modernebb technológián, s emiatt süllyed az egész. Legalábbis ez a szóbeszéd. Lassan, hónapról hónapra tologatják az ünnepélyes piacnyitás határidejét. Először 2017 júniusa volt az első határidő, aztán az idei január, mára azonban már Telek Zoltán, az Újpesti Vagyonkezelő Zrt. igazgatója sem mond pontos dátumot. Így csak annyit sejthetünk, hogy talán augusztus végén, esetleg szeptember elején nyitnak. Esetleg később, de senki nem tudja, hogy miért. A képviselőtestület ellenzéki oldala is szűkszavú. Csak annyit mondanak, hogy az épületen előfordulnak előre nem tervezett repedések, szükség lehet a közel hatmilliárd forintért készült épület stabilizálására, szakmai megfogalmazás szerint injektálására. Így aztán mindenki hallja és terjeszti a pletykát, ami süllyedő épületről, beázásról, s eltörött üvegekről szól. Hivatalosan ugyanis senki sem cáfolja ezeket az állításokat.

FH

Gyuszi bá’ persze nem zárja ki, hogy nem az építkezés problémái miatt húzódik a piacnyitás. Sokkal inkább azért, mert az új épületben – a régi szolid árakhoz képest – két-háromszorosára nőtt az üzletek bérleti díja.  Csóka Gyula is akkor adta vissza az ipart, s vele a megbecsült pozícióját az újpesti zöldségesek között, amikor megtudta, hogy súlyos százezrekkel nő majd a zöldséges asztal bérleti díja. Ezt a pénzt szerinte senki nem tudja kigazdálkodni. A piaci árakat emelni pedig nem lehet, mert a szegény újpesti nép inkább elvillamosozik a közeli Lehel téri csarnokba. Tehát értelmetlen az erőfeszítés. Ha az üzleten csak bukni lehet, akkor inkább feladja.

FH

Az idők során aztán az is kiderült, hogy a Gyuszi bá’ nincs egyedül, hisz vele együtt a régi kereskedők sorra távoztak a piac színes világából.  Leköszön a Tejfölös Misi is, aki az új piac épületében biztosan nem akar már üzletet nyitni. Negyven évet töltött el a szakmában – mindig hosszú sorok kígyóznak az üzlete előtt –, de a magas bérleti díjakat már képtelen lenne kigazdálkodni. Árakat pedig szerinte sem lehet emelni, mert Újpest szegény kerület, pénze nincs itt az embereknek.  De lelépett már a színről a „tökös asszony”, is, aki sebes kézzel gyalulta a főzni való tököt, s évődött az arra járó idősebb urakkal. Elment a tarkababot, lencsét, sárgaborsót árusító „magvas ember” is, a magas bérleti díjakat már ő sem vállalta, hónapokkal ezelőtt bezárta az üzletét. Néha állítólag még visszajár, de a régi cimborák elkerülik szegényt, mert úgy látják, belebolondult a dologtalanságba.

Tehát január óta szinte minden hónapban költöztetni akarták a piacot, de eddig minden kísérelt kudarccal végződött. Legelőbb a húsvéti, majd a nyár eleji nyitás volt az ígéret, most pedig azt állítja Wintermantel polgármester, hogy augusztus vége, vagy szeptember eleje a végső dátum. Közben a placcon változik a hangulat, Fecó hentes talált magának egy másik üzletet, vagyis otthagyja a piacot. Pedig még a közeli önkormányzat dolgozói is nála vásárolnak. Sokan viszont kivárnak. A legismertebb húsos, aki szeletelt kolbásszal kínálja az arra járókat, kezdetben azt mondta, hogy ő aztán nem megy át az új épületbe, inkább feladja a szakmát. De aztán meggondolta, bérbe vett egy üzletet, persze alkudott, s a jelek szerint az önkormányzat engedett a magas bérleti díjból. Később pedig már többen ezzel próbálkoztak. Gyula bá’ szerint még így sem kelt el minden stand.

Miközben az új piac még sokáig zárva lehet, sikerült bepillanthatunk a modern vásárcsarnokba. Tágas belső tér, hosszú márványszerű lappal lefedett zöldséges asztalok, mindenütt ott az áramforrás, hogy a kasszákat beköthessék az adóhivatalba. Ha már Andy Vajna milliárdokat hozó kaszinóit nem tudják bekötni, legalább a kofák néhány ezer forintos bevétele ne maradjon adózatlan. A modern épületben néhol dolgoznak, a félig kész üzlethelyiségeket csempézik az üzlet bérlői. A földszinten és az első emeleten lesz a piac, a felsőbb szinten pedig a színházterem, illetve a kulturális központ összes hivatalos terme, a legtetején pedig terasz. Minden elegáns, új, illatos. Azt egyelőre senki nem tudja, hogy mi történik, ha a piacról a sültkolbász, a frissen készült lángos, esetleg a kocsmák borgőzös lehelete elindul a hangversenyterem felé. Vagy a kicsit piás rakodók elnyúlnak majd a színházi székeken. Ez még a jövő zenéje.

FH

Ne szaladjunk azonban annyira előre, hisz egyelőre csak ott járunk, hogy néhány évvel a meghívásos pályázat és többszöri szerződésmódosítás után sem készült el az Újpesti Piac és Rendezvényközpont. Még az sem világos, hogy az épületet műszakilag átvette-e már az üzemeltető, s ha nem készült el, akkor az építő cég, tehát a szép nevű Hídépítő-Soletanche Bachy Mélyalapozó kft. fizet-e kötbért a késedelemért. Ami szép pénz lenne, a szerződés szerint havonta 9 millió forint. Hivatalos források szerint azonban az épület már az Újpesti Vagyonkezelő Zrt. birtokában van, de a másik építésvezetővel is pertuba került csirkeárus asszony ezen a híren nagyot jót nevet. Vagyis a kofák sem tudnak semmit, de azt igen, hogy az építtető és az építő időhúzásra rendezkedett be. Ami így a futball világbajnokság idején meglehetősen logikus magyarázat.

3048 – a BKV Zrt. banánhéja

Az a bizonyos metró kocsi ott van, ahol nem is lehetne. Valaki észrevette egy orosz honlapon, hogy a Budapestről felújításra hazaszállított 3048-as roncs otthon árválkodik, holott a magyar illetékesek szerint épségben, felújítva, itthon teszi a dolgát.

Gy. Németh Erzsébet, a Demokratikus Koalíció fővárosi közgyűlési képviselője az internetre kikerült fotók alapján azt vetette a BKV Zrt. vezetőinek szemére, hogy a 3-as vonal szerelvényei nem felújítottak, hanem újak, tehát az első perctől kezdve nem mondanak igazat.

Az egész 69 milliárdos tendert a „nagy metróátverésnek” nevezte, ami miatt csalás címén feljelentésre készül a DK.

Bolla Tibor, a társaság vezérigazgatója pusztán vádaskodásnak mondja a képviselő asszony állítását, és az MTI-hez eljuttatott közleményben ismételten kijelentette, hogy az orosz fél a szerződés szerint mind a 37 szerelvényt leszállította. Pont.

Valaki nem mond igazat.

És aligha azok, akik azt állítják, hogy azok a kocsik, amelyeket márciusban leszállítottak, nem is azok, amelyeket roncs állapotban visszaszállítottak a gyárba. Senki nem mondta, hogy eggyel kevesebb kocsit kaptunk vissza, hogy rosszul számolták meg a vagonokat… Még azt sem meri senki egyértelműen kijelenteni, hogy ha nagyon megkapirgálnák a Moszkva környéki holtvágányokat, nem kerülne elő a többi „felújítva hazaküldött” jármű is.

Egyelőre csak egy, a 3048-as pályaszámú vagonról készült olyan fotó, ami nem is készülhetett volna, ha tényleg az történik a gyárban, amit a szerződésben vállaltak.

Alighanem most a vezérigazgató csak próbálja menteni a helyzetet, igyekszik „talpon maradni”, noha rálépett az elődei által eldobott „banánhéjra”. Inkább nem is arra felelt, amivel vádolják a cégét. Cáfolhatta volna, hogy

„na de kérem, az a képen látható roncs nem is a mi roncsunk, hiszen az eredeti köszöni szépen, jól van, és éppen most fékez a Nyugatinál”.

De inkább mellébeszél. A mundért védi: a felújítás keretében minden szerelvényt átvizsgáltak, állítja, és amennyiben szükséges volt, szerkezeti elemek cseréjét is végrehajtották. A korszerűsítés során megtörtént a járművek korrózióvédelme, újrakábelezése, a részegységeket rezgésgátló, hőszigetelő, hangszigetelő bevonattal látták el.  A vontatómotorokat kicserélték, a hajtásrendszert korszerűsítették, és így tovább, és így tovább.

Persze a kétkedők is óvatosan fogalmaznak. A Metróért Egyesület vezetője sem meri egyértelműen kijelenteni, hogy csalás történt, és azok a szerelvények, amelyek „hazajöttek” nem azok, mint amelyek „elmentek”, de különösnek tartja, hogy

az új metró kocsikban nincs egyetlen olyan alkatrész sem, amely csereszabatos volna a korábban idehaza használt vonatok alkatrészeivel.

A dologban – akár honnan nézzük – számtalan furcsa momentum van. Vajon életszerű, hogy egy 69 milliárdos felújítási megállapodás szakszerű végrehajtására egyetlen műszaki ellenőrt sem küldött ki a megrendelő a gyári munka ellenőrzésére? Ez csak akkor lehetséges,ha már az első perctől tudták a BKV Zrt.-nél, hogy a Metrovagonmas felújító üzemében nincs számukra semmi látnivaló.

Hogy valójában hol is van az a bizonyos 3048-as pályaszámú metró kocsi? Egy biztos: Moszkvában ott van. Hogy hol van a „felújított” reinkarnációja? Aligha lehet kideríteni. Az új járművek új pályaszámot kaptak.

Ki tudja, talán ezzel próbáltak fátylat borítani egy kapitális csalásra is?

Simicska-Orbán: újra kapcsolatban?

Sokféle pletyka terjeng a piacon arról, vajon mi történhetett Simicska Lajossal a súlyos választási kudarc óta, milyen lehet a viszonya Orbán Viktorral, mit tervez a televíziójával, mit az óriásplakátokkal; egyszer és mindenkorra hátat fordított-e a magyar politikai életnek, vagy csak erőt gyűjt?

Arról megoszlanak a vélemények, hogy lehetséges-e annyi nyilvános szembenállás után újra szövetséget kötni Simicska és Orbán között, esetleg visszatérni a régi viszonyhoz. Sokan állítják, hogy a volt pártpénztárnok már április 8-a előtt kereste a kapcsolatot a miniszterelnökhöz, annak ellenére, hogy egy-két hónappal korábban még teljes magabiztossággal hitt abban, hogy a Fidesz el fogja veszíteni a választásokat. Sőt nem csak abban, hogy a Fidesz veszít, abban is, hogy a magzabolázott Jobbik lesz a végső győztes. Erre nem kevés pénzt áldozott; jobbikos óriásplakátjai elárasztották az országot, Hódmezővásárhely után pedig végképp értelmesnek és eredményesnek látta a befektetést. Hiszen a hódmezővásárhelyi siker jórészt az általa patronált pártnak volt köszönhető, és nem pusztán azért mert a végül győztes Márki-Zay éppen a Jobbiktól kapta a bíztatást, hanem azért is, mert a kampány-munka dandárját az ő emberei végezték.

És mégis: egyre többet köszön vissza az az értesülés, hogy Simicska már április 8-át megelőzően kereste az utat Orbánhoz – feltehetően ez azért nem annyira bonyolult számára -, ami ha igaz, akkor az azt is jelenti, hogy már voltak információi arról, hogy számára mekkora vereséggel zárul majd a választás. A jólértesültek tudni vélik, hogy már akkor szó esett a médiáról, és arról, hogy az az út, amit addig járt a Simicska-portfólió nem járható tovább. Emlékszünk: a Magyar Nemzet és a Hír tv is folyamatosan robbantgatott, azaz szinte nap, mint nap jelentek meg tényfeltáró, a Fidesz korrupciós ügyeit feltáró írások, beszámolók. Más országban, más körülmények között, kevésbé beletörődő társadalomban ezek a leleplezések egyenként is elegendőek egy kormány megbuktatásához, Magyarországon azonban a többséget nem érdekelte, é simán leadta a voksát a Fideszre.

Nyilván ez az elsőszámú magyarázata annak, hogy Simicska nem várt lényegében még egy napot sem: azonnal bezárta Magyar Nemztet, a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte annak múltja, a pártállami időkben játszott pozitív szerepe; egy fillért sem volt hajlandó tovább költeni rá. Ma már inkább úgy fogalmaznék – abban az esetben persze, ha igaz az Orbánnal való kiegyezés megszellőztetése -, hogy nem akart több tényfeltáró riportot olvasni a lapban, másként: nem akart több borsot törni Orbán orra alá. Azóta – mármint a Lánchíd rádió és a Magyar Nemzet bezárása óta – kivonult a nyomtatott sajtó területéről a Heti Válasz is, jelentős létszámcsökkentés hajtottak végre a Hír tv-nél is, amelynek jövőjéről maga a tulajdonos nem nyilatkozott, noha ezzel kapcsolatban is terjengenek mende-mondák; ma a sajtó- és a politika piacán lehet hallani az esetleges bezárásáról – jól értesültek fél évről beszélnek -, arról is, hogy a Fidesz fogja felvásárolni ezt is, de rebesgetik azt is – egyre kevesebb meggyőződéssel -, hogy A Hír tv-t nem adja ki a kezéből Simicska.  Egyelőre annyit látni, hogy a csatorna működik, és talán jelentős politikai elmozdulást sem észlelni a műsoraiban, legalább is a zászlóshajónak számító Kálmán Olga produkcióban, az Egyenesenben nem. Hogy aztán ebből lehet-e bármilyen következtetést levonni, azt az olvasóra bíznám.

Mint ahogy annak az értesülésnek az elbírálást is, amely szerint Simicska az óriásplakát biznisztől is szívesen megválna, sőt tett is ajánlatot Orbánnak: állítólag egymilliárd forintot kért volna a portékáért. Egyébként a napokban felröppent a hír, hogy a Fidesz megvásárolná a Simicska-féle céget, a Publimont-ot, amely értesülést senki nem cáfolta, igaz, nem is erősítette meg. A Független Hírügynökség azonban úgy értesült, hogy az előbb említett egymilliárd forintos ajánlat valódi üzleti szándék volt, amire Orbántól csak az a válasz érkezett: annyit hajlandó adni érte, amennyiért Simicska is hozzájutott, tehát ingyen. Jópofa történet, és ne tagadjuk: a mai Magyarországon éppenséggel elő is fordulhat, hogy a miniszterelnök dönt arról, milyen piaci terméket vásárolnak meg, és mennyiért. Ebben az országban senki meg nem kérdőjelezi, hogy egy ilyen párbeszéd előfordulhatott, legfeljebb azon kétséget lehet megfogalmazni, hogy a gecizés után lehetséges-e négyszemközti tárgyalás az egykori barátok között. (Never say never, tartja a bölcs mondás, de itt azért engedtessék meg, hogy kijelentsük: a két férfiú még nem tart ott, hogy személyesen tárgyaljon egymással. De egy tranzakciót le lehet bonyolítani közvetítőkön keresztül is, a történetnek az orbáni üzenetről szóló része pedig olyannyira jellemző a miniszterelnökre, hogy akár meg is eshetett. Hogy aztán Simicska belekényszerül-e az óriásplakát cég eladásába, vagy sem, azt ma még nem tudjuk. Általánosságban azt lehet gondolni, hogy az üzletág Orbán nélkül is nyereséges, ám de az újabb kétharmados győzelem után a marketingesek és vezetőik nyilván erősen megfontolják, hogy elhelyezzenek-e reklámot egy olyan felületen, amely nem pusztán nincs a Fidesz, vagy a Fideszhez köthető emberek birtokában, hanem egyenesen az ellenséggé vált Simicska kezében van.

Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy noha egy-két pályázatot most, sokak meglepetésére, elnyert Simicska valamelyik cége, de azért a többség még nem hisz a látványos összeborulás, pláne az újbóli összebútorozás lehetőségében. Azt azonban bizonyossággal lehet tudni: Orbán a média-terjeszkedésben és a politikai tér szinte teljes elfoglalásában sem tud, akar, képes leállni. Ezért aztán az a törekvés hitelesnek tűnik, hogy a Fidesz holdudvarába kerüljenek azok a média-felületek is, amelyek képesek befolyásolni az embereket, illetve azok, ártani képesek a Fidesznek. Ennek jegyében tehát mindenképpen fontos az a sokezer közterületi reklámhordozó, ami ma még Simicska birtokban van. És fontos Orbán számára változatlanul az Index megszerzése, vagy éppen a Soroshoz köthető  444.-hu kiiktatása. A vájt fülűek úgy tudják: ezek Orbán tervei erre a ciklusra, és persze a politikai tér bővítése, illetve átalakítsa is. Ami nem jelent egyebet, mint a Jobbik teljes szétverését; a többiekkel meg majd csak elboldogul valahogy, ahogy eddig is tette. 

Orbán három harmada a kisebbség

A három harmadot fogom képviselni, mondta Orbán Viktor a győzelem éjszakáján, április 8-án, és azt is hozzátette: most kell szerénynek lenni, mert van mire. Nem tudom hányan vették komolyan a régi-új miniszterelnök szavait, hányan hittek abba, hogy elérkezett a szerénység, a visszafogottság ideje, a kormányzásnak az az időszaka, amikor már nem kell mindent és mindenkit maga alá söpörnie a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, de – tapasztalataim szerint – csak a meghatottság beszélt Orbánból. Személyisége, egyénisége nem viseli az ellentmondást, ami még hagyján volna, de azt sem, ha támadják őt. Márpedig az ellenzéknek – amely elvileg a három harmad egyharmadát hivatott megjeleníteni a parlamentben -, ahogy mondani szokták, von haus aus az a dolga, hogy támadja a kormányt és annak vezetőjét. Márpedig a miniszterelnöknél ütés nem maradhat megválaszoltalanul, vagyis a három harmad képviselet eleve kizárt. Illetve nem, abban az esetben nem, ha elfogadjuk az orbáni teóriáját, amely azt állítja, hogy az ellenzék le lett váltva. (Mellesleg ezt nem pusztán Orbán mondja, elemzők sora véli így, de persze egészen más, ha ilyet a politikai ellenfél, vagy a politológus állít.

Az országgyűlési választások óta eltelt két és fél hónap azt bizonyítja: a miniszterelnöknek esze ágában sincs visszafognia magát, ellenkezőleg: minden eddiginél nagyobb erővel hajtaja keresztül elképzeléseit a parlamenten, és építi tovább az általa megálmodott rendszert. Márpedig ez a rendszer felettébb távol áll a nemzeti együttműködéstől, nagyon is egyszemélyi, egyakaratú, amely mögé muszáj felsorakozni, aki nem ezt teszi, az veszít. A Fidesz nevében számtalan helyen indult meg a harc, illetve egyelőre ne nevezzük harcnak, inkább csak frontvonalnak, ahol nem tudjuk, hogy a front túloldalán vannak-e harcosok, vagy harcos kedvű emberek. A politikai ellenfél ugyanis valóban mintha nem is létezni, mintha tényleg leváltotta volna őt a választók serege; még csak azt sem mondhatjuk, hogy az erőgyűjtés időszakát éljük. A legnagyobb ellenzéki párt, a Jobbik, eddigi legnagyobb válságát éli át, ha túléli egyáltalán; a néppárti váltást elutasítók most látták elérkezettnek az időt, hogy átvegyék – vagy visszavegyék – a hatalmat, de miután ez meghiúsult, önálló útra lépnek, és ki tudja ez az út hova vezet. Ma egyáltalán nem tudni, hogy a hajdan egyértelműen radikálisnak, de talán szélsőségesnek nevezhető párt milyen irányt vesz, képes-e talpraállni, vagy végképp befellegzett a Simicska-féle kísérletnek. A hajdani Orbán- és Fidesz-barát oligarcha most teljesen elrejtőzött, tápot adva annak, hogy mindenféle mendemondák terjednek el róla. Többek között az is, hogy kiegyezett Orbán Viktorral, az élni és élni hagyni jegyében élik tovább az életüket. Hogy létezhet-e ennyi durva támadás után kiegyezés – nem békülés -, azt nem tudjuk, az mindenesetre tény, hogy Simicska feladta médiaportfóliója nagy részét, és azt még nem látni, hogy a maradékkal, a Hír tv-vel például mit kezd. Akárhogy is dönt, az nyilvánvaló, hogy Orbán ezt a csatát is megnyerte, és noha a Jobbik még létezik, de nyugodtan besorolhatjuk azon pártok közé, amelyeket a Fidesz elnökének sikerült eltüntetnie az útból, vagy úgy, hogy a megszűnés érte utol az adott pártot, vagy beszippantotta, vagy vegetációra ítélte.

Egyelőre ez a vegetációs sors látszik az MSZP-nek is, amely vasárnap tartja tisztújító kongresszusát. A kezdeti túljelentkezésből mára két elnök-jelölt maradt: Mesterházy Attila és Tóth Bertalan. Két külön út, két külön iskola, két külön személyiség. Az egyik energikusabb, emocionálisabb, rövid sikeres, de utóbb kudarcos elnöki múlttal, a másik csendesebb, visszafogottabb, éppen ezért önmagáról kevesebbet eláruló, és különösebb múlttal sem rendelkező politikus. Hogy a választás egyben irányt is kijelöl-e, illetve más-más irányba menne a párt, ha Mesterházyt, vagy Tóthot választják, azt ma még nem tudni. Egy biztos: a feladat a sorvadás megállítása, a párt visszarángatása a szakadék széléről. Nem könnyű lecke, már csak azért sem, mert a még folyamatosan fogyatkozó hívek soraiban is sok kétség. Ma a baloldal lényegében kiüresedett, hitehagyottá vált, ha szavaznak is a szocialistákra, nem meggyőződésből teszik. Nem kellene persze feltétlenül így lenni, hiszen a budapesti választási eredmények jó alapot adhatnának az építkezésre, a főváros lakossága ugyanis egyértelműen nemet mondott a Fidesz-hatalomra, de az ellenzékből egyetlen pártnak sem sikerült a vereség után a győztes retorikát választania, és kihasználnia azt, ami Budapesten történt. Egyelőre mindenki a vidék felé vette az irányt, ami helyes elképzelés, ám nehezen kivitelezhető mindaddig, amíg a kisebb települések – a helyi vezetőkön keresztül – a Fidesz kezében, mondhatni markában vannak. A nagyobb városok, és – ismételjük – Budapest jelenthetik az újrakezdés bázisát és reményét is. A szocialista választás – a vasárnapi kongresszus – feltehetően nem a koncepciók harca lesz, sokkal inkább annak eldöntése, hogy a felsorakozott küldöttek melyik jelölt csapatába igazoltak le. Az most még nem látni, hogy akár Tóth, akár Mesterházy milyen módon akarná kirángatni a sárba ragadt szekeret, mint ahogy azt sem látni, hogy lehetséges-e egyáltalán kirángatni.

A Fidesz most nagyon magabiztosnak látszik, bátran vág bele a különböző területek átszervezésébe, mit sem törődve az érintettek felháborodásával. Azt a bizonyos három harmadi gondolatot egy pillanatig sem vette komolyan senki; nagy kedvvel és lendülettel faragják, bővítik, csiszolják, alakítják saját képükre az alaptörvényt. Minden annak a politikának van alárendelve, amely a Fidesz számára elhozta a biztos sikert, annak a politikának, amelynek árnyékában bármit megtehetnek, a társadalom könnyedén átlép felette. A migráció ellenes, immár harmadik éve hódító politika, amelyről már többször hittük azt, hogy elfogytak a tartalékai, most új erőre kapott; nem pusztán Magyarországon, egyre több európai országban vált vezető témává a jobboldal részéről. Maga Merkel is fordított egyet a retorikáján – elismeréssel szólt a magyar határvédelemről -, Olaszország pedig egyértelműen ráült az orbáni vonalra. Itt, ezen a téren tehát semmi esélye és keresnivalója nincs az ellenzéknek; hiába beszél arról, hogy nem látni migránst az országban, a félelemmel szemben már nincsenek érvek.

Valószínűsíthető tehát, hogy ezért támad olyan erővel és próbál az új törvénnyel lesújtani Orbán a civil-szervezetekre; tulajdonképpen a menekültek szembeni politika erősítéséhez, szükség van rájuk, mint egy falat kenyérre; Soros mellett ők testesítik meg azokat az ellenségeket, akik idehozzák az idegen kultúrát és hitet ebbe az országba. Éppen ennek a gondolatnak van alávetve a keresztény kultúra védelmének állami követelménye is, amelyet most kívánnak beemelni az alkotmányba.

Mindent megteszünk, amit megtehetünk most – így gondolkodhat a miniszterelnök, és lássuk be alappal: a kétharmados győzelem, az ellenzék szétesése hátteret biztosít számára nyugodt cselekvésre. És mégis: mintha valami mozgolódás látszana. Mintha túl sok terepen nyitotta volna meg a frontot Orbán. Hiszen hadjáratot indított a bíróságok ellen; az új Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság létrehozása, illetve a bírókat érő fenyegető hangok felerősödése, a Magyar Tudományos Akadémia függetlensége elleni támadás, a lebegtetett önkormányzati törvény megváltoztatása, és persze azért a Stop Soros is, sok kis műhelyben adott alkalmat a suttogásra. Ezek a suttogások még nem összegződtek, nem váltak erős együtt szóló hanggá, nem hoztak magukkal cselekvő erőt sem, de azért hallani lehet őket. Hallani, még akkor is, ha a kormánypárti média még nyilvánvalóbban vált szolgájává és szolgálójává a jelenlegi rezsimnek. Nem lehet ugyanis nem meghallani a református püspök bírálatát, az akadémikusok felháborodását, vagy éppen a civil szervezetek mozgolódását. Nem hisszük persze, hogy Orbán ezektől megretten, ennél nagyobb gondot is kivédett már, de azért azt már érezni kell: nemhogy a három harmadot, már a kétharmadot sem képviseli. Csakis saját hatalmát. És ezzel a hatalommal szemben, rebesgetik, egy olyan mozgalom van kialakulóban, amely kibújt az ellenzéki pártok mögül, és saját magát igyekszik megszervezni, mindazokkal, akik nem részesei a kétharmadnak. Az előbb jeleztük: ilyenek egyre többen vannak. Lassan úgy vagyunk, mint hajdanán a magukat többségnek képzeli bolsevikok, valójában ők voltak a kisebbség. A kisebbség természetesen uralhatja akár a többséget, egy darabig.

Azt nem tudjuk, hogy ez a darabig időben mit jelent.

Dehogy lehet más a politika!

Ki van zárva, hogy más lehessen. Ha ebben az országban ma azt álltja magáról akár csak egyetlen politikai szereplő, hogy ő másképp áll hozzá közös dolgainkhoz, az vagy hazudik, vagy fogalma sincs arról, mit beszél. Attól tartok, az első változathoz tartoznak a pártjaink.

A kormányzó pártok politikai felfogásáról aligha tételezte fel bárki is, hogy egy kétharmados győzelem birtokában majd valami más következhet. Amikor nyolc évvel ezelőtt úgy érezték, hogy a „fülkeforr” népe korlátlan felhatalmazást adott a jogrendszer fenekestül történő felforgatására, egy percig sem haboztak. Úgy születtek zsinórban a kétharmados törvények, hogy szinte levegőt sem vettek két döntésük elfogadása között a szavazógép tagjai. Brüsszel és Budapest között utazgatva egy tableten át lehetett írni az alkotmányt, meg lehetett nyirbálni az Alkotmánybíróság szárnyait, rekvirálni lehetett három és fél millió ember magán-nyugdíjpénztári megtakarításait. Úgy lehetett „vezetni” ezt az országot, hogy

az „utasokról”, a parlamentben ücsörgő ellenzéki politikusok véleményéről, tudomást sem kellett venni.

Aztán a második ciklus megnyeréséhez is elég volt annyit ígérni a népnek, hogy folytatják. És azt is be is tartották. Kihúzták több ezer kisember alól a megélhetését jelentő trafikját, úgy árulták ki a nemzet földvagyonát a tűzhöz közeli politikusoknak és pereputtyuknak, mint valamelyik bolhapiacon az ócska bútorokat szokás. Aki kapta, marta. Legyen az illető műkörmös vagy polgármester, feltörekvő nagyvállalkozó vagy további földekre éhes – de amúgy politikailag megbízható – gazda. Hogy mégsem érhesse szó a házelejét, „csak” gazdálkodók indulhattak a liciteken, amihez nem kellett más, mint egy néhány órás, gyorstalpaló, aranykalászos gazdatanfolyam elvégzését igazolni, ami még Mészáros gazdának is sikerült. A nyilvánvalóan korrupcióval szerzett vagyonok felett szemet hunyt az állami ellenőrző apparátus, mert tudták,

 a NER kormánya nemzeti burzsoáziát épít, s eközben nem válogat az eszközökben.

Aztán most itt van a harmadik ciklus. Megint a kétharmad, és a folytatás: már be is jelentették, hogy újra fogják írni a gránitszilárdságú alaptörvényt, amelyet ki tudja már hányszor „csiszolgattak”, folytatják a sorosozást, nem is eredménytelenül, hiszen egyes civil szervezetek, olyanok, mint például a Nyílt Társadalom Alapítvány már veszi is a sátorfáját. És hozzájuk hasonlóan csomagol a CEU is, Európa egyik legrangosabb egyeteme. Következik a bíróságok megregulázása.

Nem érdemes azon rágódni, vajon

a teljhatalom birtokában hajlandó lesz-e a Fidesz önként visszafogni magát,

önkontrollt gyakorolni. Másképp viszonyulni az ellenzékhez, mint ahogyan tette korábban. Aligha. És abban igazuk is van a kormányzó pártoknak, hogy ez az ellenzék még kevésbé méltó arra, hogy „szóba álljanak” vele, mint a korábbiak voltak.

Ott van mindjárt a Lehet Más a Politika. Ezer példáját mutatta fel az elmúlt hónapokban, mennyire nem gondolják ők maguk sem komolyan a nevüket. A párt miniszterelnök jelöltje szemrebbenés nélkül azt hirdette, hogy ők ugyan egymaguk is képesek legyőzni a Fideszt, de nyitottak mindenféle együttműködésre a többiekkel. Kicsit finnyáztak ugyan, amikor a Demokratikus Koalícióról beszéltek, de

arcpirító kétszínűséggel még azt is vállalták, hogy elmennek a gyurcsányi barlangba „tárgyalni”.

A tárgyalási szándék persze kamu volt, de arra jó, hogy a delegátus Don Quijote azt nyilatkozza ezek után, hogy azért nem jutottak semmire, mert a házigazda részeg volt, és őket meg sem kínálta. Aztán valami hasonló kamutalálkozót összehoztak a Jobbikkal is.

Beszéltek persze összefogásról még az utolsó percekben is. Azt nem ellenezték, hogy valaki az ő érdekükben visszalépjen, de a kölcsönösség nem tartozik a „lehetséges más politika” fogalomkörébe. Most vált igazán nyilvánvalóvá, hogy eszük ágában sem volt megakadályozni a Fidesz újabb kétharmadát, sőt! Elég lett volna, ha a kormánypárti „nagyasszony” milliárdos fia önmérsékletet tanúsít, de nem tette. És jól tette. Mert ha ő is visszalép, most ott ülhetne a párt inkvizítorai előtt, akik a Rákosi-korszak vérbírái módján – ha nem is halálos – de

kemény büntetéseket szabnak ki azokra, akik úgy gondolták, az ellenzéknek nem egymás, hanem a fő ellenség ellen kell összefognia.

Ötéves eltiltást kapott, aki a XVIII. kerületben visszalépett a szocialista jelölt javára. Kétéves eltiltást kapott a korábbi társelnök, mert a visszalépéseket szorgalmazta, és voltak mások is, akik a pártbíróság elé kerültek, mert úgy gondolták, talán meg lehet állítani a fideszes úthengert. Akkor lehetett volna más a politikájuk, ha felül tudtak volna emelkedni- az ország érdekében – a kicsinyes pártérdekeiken. De nem tudtak.

A kutyából nem lesz szalonna, a farkasból bárány. Ezt tudta mindenki, aki nem egészen értette mit akar a Jobbik a cukisággal. Küldhetett Vona üdvözlőlapot a hanukát ünneplő zsidó közösségnek, attól még a kemény mag nem szakított az antiszemitizmusával. Beszélhettek dolgos cigányokról, meg jóravaló romákról, attól még senki nem gondolta, hogy a jobbikosok a keblükre ölelnek majd minden cigányembert, aki szemben jön velük a falu főutcáján. De ez

a cukiság sem tartott sokáig, az első adandó alkalommal egymásnak estek a középre húzók és a szélsőségesek.

Jelképesen előkerültek a gárdamellények, a délvidéki polgármester előbb csak frakcióba akarta sorozni a híveit, mire az elnökség másik fele fegyelmit követel ellenük. Borítékolni lehet a végeredményt.

Ott vannak a Liberálisok. Még meg sem melegedett a fenekük alatt a parlamenti fotel, máris felálltak, szakítottak azokkal, akiknek a vállain belovagoltak a T. Házba. Nem tisztünk igazat tenni a torzsalkodó „kicsik” között: vajon a Párbeszédnek (a nagyobbik kicsinek) van-e igaza, amikor anyagiassággal vádolja őket, vagy amazoknak, akik azt sérelmezik, hogy

ugyanolyan kirekesztően viselkedett velük a másik kicsi, mint az a mai politikai életben megszokott az erősebb és a gyengébb között.

Egy biztos, hogy az ellenzéki oldalon ugyanúgy folynak a harcok, a kiszorítósdi, mint a másik oldalon, velük szemben.

Miért lehetne más a politika a szocialisták táborában, mint bármelyik más párt esetében? Amikor mostanában kiderült, hogy a korábbi elnök bizonyos formai hibákat követett el, amikor egyezséget kötött az elnökség tudta nélkül az összefogás érdekében, vannak, akik a körmére akarnak koppintani. Nem elég, hogy belátta, nem sikerült komoly tényezőként a parlamentbe juttatni a pártját, a tetemre hívás sem marad majd el. Mint ahogyan biztosan vannak, akik úgy gondolják, ezzel el is lehetne intézni a vereség tanulságainak levonását.

Az exelnök a bűnbak, nincs semmi látnivaló, tessék továbblépni!

Valóban nincs semmi látnivaló, amit a budapesti szervezet tisztségújítása is pontosan igazol. A volt elnököt – ha minden jól megy és működik a szokásos kamarilla politika – sikerül feljebb buktatni, a helyére, beülhetett egy „kipróbált”, régi káder. Kívülről kicsit sárosnak tűnik, az első menetben kijelölt miniszterelnök-jelölt egyenesen árulónak nevezte, de ezen úgy tűnik mindenki túltette magát.

Ettől persze a budapesti szocialisták biztosan nem követnek majd „más politikát”,

mert az új műsorhoz általában új művészek kellenének. Ilyenek pedig se égen, se földön nem látszanak. Hogy készül-e új műsor országos szinten? Hamarosan kiderül. Ha így volna, kellemes „csalódást” okoznának a híveiknek.

A legvalószínűbb forgatókönyv: kormányoldalon és ellenzékben minden marad a régiben. Ott, ahol április 7-én ki-ki abbahagyta. Mi meg próbáljuk nekik elhinni, hogy esetleg más lesz a politikájuk. Ha most még nem is, de majd, valamikor. Ezentúl. Egyszer…

 

Egy úr a Kereszténydemokráciából

„Mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.” Ezt mondta Orbán Viktor a parlamentben, azon a napon, amikor az országgyűlés megválasztotta miniszterelnöknek. Jó lenne tudni, hogyan kell ezt értenünk? Királyi többes, vagyis, a szónok ebben az esetben magáról beszélt? Vagy úgy, hogy minden magyar kereszténydemokráciát akar?

Aki nem ugrál, nem kereszténydemokrata, hej, hej!

Volt már ehhez hasonló, például, amikor az volt a szöveg, hogy leraktuk a szocializmus alapjait. Annak sem volt értelme, nem is foglalkoztunk vele. Ha odafönn az uraknak jólesik azt hinni, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, ne ingassuk meg őket ebben a hitükben.

Mi a kereszténydemokrácia útján járunk.

Élünkön az egykori fiatal demokratákkal. Akik egy időben távolról sem voltak keresztények. „Térdre, imához”, kiabálták gúnyosan a szónoknak, amikor egy kereszténydemokrata képviselő beszélt a parlamentben.

Most meg kereszténydemokráciát akarnak. Nem csak maguknak, mindenkinek. A Fidesz frakciója, amely az utóbbi néhány ciklusban egy a parlamenthez közeli templomban közösen szokott imádkozni, idén sem szakított ezzel a szokásával. Igaz, ezúttal a tüntetések miatt az Országházban tették mindezt.

Ezek szerint a Fidesz frakció valamennyi tagja keresztény, és valamennyien templomba járó hívők. Egy sincs közöttük, aki más vallású lenne, vagy, ne adj’ isten, vallástalan.

Orbán Viktor azt ígérte, hogy 2030-ra mi leszünk az egyik legélhetőbb és legversenyképesebb ország az Európai Unióban. Benne leszünk az első ötben. Egyelőre ettől még messze vagyunk, leginkább a hátsó traktusban vitézkedünk, de ha úgy vesszük, már most kereszténydemokratábbak vagyunk, mint sok más állam. Igaz, ők az oktatásban állnak jobban, meg az egészségügyben, és a gazdaságban is előttünk járnak, ám kereszténydemokrataságban a fasorban sincsenek hozzánk képest.

Most már csak az kell, hogy Orbán Viktor erről ne csak a magyarokat, de az egyre morcosabb európai uniós vezetőket is meggyőzze. Akik mindenféle elavult értékeket vetnek a szemére. Úgymint a jogállam lebontását, a növekvő korrupciót, a szabad sajtó elhallgattatását. Pedig, ha lenne agyuk ezeknek az európai népeknek, és nemcsak a tudatlanság beszélne belőlük, akkor tudhatnák, hogy nem annak kellene hinniük, amit látnak, hallanak és tapasztalnak, hanem annak, amit Orbán Viktor mond nekik. Mert a helyzet egyszerűbb, mint gondolnák. Orbán és társai nem korruptak, épp ellenkezőleg: amiről Európában úgy gondolják, hogy korrupció, azt Magyarországon úgy mondják, hogy mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.

Ahogy a régi dakoták mondták: minden másra ott a MasterCard.

A tüntetés legszürkébb árnyalata

Nem volt nehéz megjósolni, hogy a Mi vagyunk a többség tüntetéssorozat ki fog fulladni. Talán kicsit tovább is tarthatott volna, de világos célok nélkül, unalomig használt és semmire sem ösztökélő helyszínek, gyengécske beszédek, na meg a zivatar miatt ennyire futotta.

A korábbi két demonstráción (Kossuth tér, Erzsébet híd pesti hídfője) több tízezren voltak, az országgyűlés alakuló ülésére szervezett tüntetésen már csak néhány ezren.

A beszédek továbbra sem voltak felemelők, akcióra buzdítók, habár tartalmilag már javultak a korábbiakhoz képest. Egy megfejthetetlen megoldással viszont rendre felsülnek a szervezők: a videóüzenetekkel. Korábban ellenzékinek számító színészek, polgármesterek üzentek a messzi távolból, most egy rendszeresen és tisztességgel kiálló író.

De miért videóüzenetben? Nem tudott eljönni?

Ha az üzenő nem tud eljönni, akkor a tüntetőknek, akik el tudtak jönni, mit üzen? A szervezők nem tudnak találni olyanokat, akik a helyszínen öntenek lelket a tömegbe?

Ami zivatar előtti tartalmasabb részt illeti: két roma polgár is felszólalhatott, Hidvégi Balogh Attila újságíró, a RomNet főszerkesztője és Lakatos Béla, Ács polgármestere.

Hídvégi beszédéből:

„Én vagyok a kilátástalanok, a reményvesztettetek, a meg nem hallott emberek lelkiismerete, szónoka. A mélységből kiáltok! Onnan, ahová nem jut el az igazság. A cigánytelepek viskóiban vegetáló ezrek, a falvak mélyén nélkülözni kényszerülő százezrek hangján kérdezem:

Miért gondolják az állam vezetői azt, hogy 600 év alatt nem tudtunk integrálódni?

Miért merül fel kétség, hogy erőforrásként, vagy tehertételként tekintsenek ránk?

Miért fordul meg államférfi fejében, hogy szétosszon minket Európában?

Miért vonja kétségbe bárki is, hogy közös történelmünk során a cigányok is életüket és vérüket adták ezért a hazáért?

Miért kényszerülnek arra otthonaikból elűzött emberek ezrei, hogy új hazát, boldogulást keressenek?

És miért a cigányságot okolják oly sokan a Fidesz kétharmados győzelméért?”

Lakatos Béla, Ács polgármestere (korábbi fideszes politikus, aki a Momentum színeiben indult a választáson) arról beszélt, hogy vidéken polgármesternek lenni ellenzékben nehéz dolog, nagyon meg kell alázkodni, hogy a településen lehessen fejleszteni.

Olyan emberekkel szemben vesztett a saját településén, akik be sem tették a lábukat Ácsra. Olyan elkeseredett volt, hogy be akarta fejezni.

“NEM HISZEM EL, HOGY AZ ERZSÉBET UTALVÁNY MEG A MIGRÁNSOZÁS TÖBBET ÉR, MINT A HELYBEN VÉGZETT MUNKA.”

Ezzel szemben az egyik szervező, Gulyás Balázs ezt nyilatkozta a HírTV-nek: „Abszolút elégedettek vagyunk, mert ezek a tüntetések nem csak a számokról szólnak, hanem arról is, amit az első tüntetésünk a választás utáni szombaton megmutatott, hogy nagyon sokszínű az a tömeg amelyik kritikus az Orbán-rendszerrel – ugye az árpádsávos zászlótól az uniós zászlóig a mostani tüntetésen is sok mindent láthattunk – és szólnak arról, hogy ez a tömeg nem csak tüntetni akar, hanem szerveződni is akarnak és ezt is üzentük.”

Hát ez fölöttébb kínos. Gulyás beállhatna a magyar ellenzéki pártok közé, amelyek azt akarják elhitetni a híveikkel, hogy április 8-án nem szenvedtek súlyos, megsemmisítő vereséget. És még kordont sem tudnak bontani.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK