Featured

Tisztelt és szeretett néhai barátomat, Eörsi Istvánt sokkolta, hogy amikor 1960-ban a konszolidáció részeként kiengedték a börtönből, azzal kellett szembesülnie, hogy hogyan illeszkedett be az 56-ban még a forradalom oldalán álló értelmiségiek többsége a gyűlöletes Kádár-rendszerbe.

Azután teltek az évek, évtizedek, és a puha diktatúra egyre többeknek vált természetes életközegévé. Szerepet vállaltak a hivatalos intézményekben, a kulturális életben, beléptek a pártba, „társutasok” lettek, tudomásul vették az ideológiai korlátokat. Azután ahhoz hasonlóan, ahogy 1956-ra korábbi hithű kommunistákból lettek egyesek a forradalom hősei, sőt vértanúi, úgy lettek a hetvenes majd nyolcvanas évekre a rendszer fegyelmezett tisztségviselői közül sokan alapvető reformok kidolgozói és kiharcolói az ortodox pártemberekkel és a mögöttük álló szovjetekkel szemben.

Az Orbán-rendszer ideológusai számára nincs különbség mondjuk Biszku Béla és Nyers Rezső között, alaptörvényük egyként bélyegzi meg őket, a nyugdíjkiegészítésüket ugyanúgy vették el. A történelmi valóság azonban más, bonyolultabb, az életpályák sokfélék. A magyar demokráciának azok a kiharcolói, akik komoly egzisztenciális áldozatokat is vállaltak a hetvenes-nyolcvanas években, pontosan tudták ezt már akkor is, és a rendszerváltás előkészítésekor és megvalósításakor a gyakorlatban is együtt tudtak működni azokkal, akik nem voltak készek az övékéhez hasonló áldozatokra, akár állami vagy párttisztségeket is betöltöttek a rendszerben. Az effajta együttműködés nélkül nem jöhetett volna létre az új magyar demokrácia, ahogy a csehszlovák, lengyel vagy román és a többi sem.

A különféle pályák egybemosása az Orbán-rendszer ideológusainál tudatos történelemhamisítás, a politikailag csak 1989-90 után vagy még később eszmélők többségénél az ismeretek hiányára, felszínességére vezethető vissza.

A Momentummal létrejötte óta határozottan rokonszenvezve politikusaiban a leendő magyar demokrácia egyik reménységét látva a múlt értékelésében kezdettől fogva vitám van velük, és ennek egyes elemeit foglaltam össze korábban ezen az oldalon, vitatva Gelencsér Ferencnek azt a mondatát, hogy az elmúlt tíz évet két volt KISZ-titkár „veszekedése” határozta meg, merthogy nemcsak Biszku Béla és Nyers Rezső történelmi pályája között volt gyökeres különbség, de Orbáné és Gyurcsányé között is. Szerintem Orbán és Gyurcsány konfliktusában nem az a meghatározó, hogy mindketten KISZ-titkárként kezdték a politikát a pártállam utolsó éveiben, hanem az, hogy mit tettek és tesznek Magyarországgal a rendszerváltást követően, miniszterelnökként illetve ellenzéki politikusként. Ebbe a mondatomba kötött bele az Indexen (az egykor szabad szellemű, időközben a fideszes pártállam által magáévá tett portálon) Puzsér Róbert:

Tulajdonképpen megtisztelő, hogy a Facebookon megjelent véleményem köré valaki az Indexen kerít szenvedélyes, rá jellemzően kiválóan megírt publicisztikát. Csak az a baj, hogy nekem eszembe sem jutott bármiféle pártállami, tehát 1989 előtti „szennyest tisztára mosni”.

Előző írásomnak az egykori KISZ-vezetői szerep megítélése (akár Orbán, akár Gyurcsány esetében vagy az enyémben) egyszerűen nem tárgya. Orbán és Gyurcsány korábbi KISZ-titkár voltát nem én hoztam szóba, hanem Gelencsér Ferenc, én éppen ennek félrevezető voltáról beszélek. (Korrektnek tartottam megemlíteni, hogy diákkoromban magam is voltam KISZ-vezető.) Az alapkérdésnek azt tekintem, hogy mennyire mást tettek miniszterelnökként Magyarországgal. Számomra az egyik alapjában véve vállalható, támogatható, a másik viszont elutasítandó. Magam a közélet szereplőjeként az egyiket támogattam, a másik ellen harcoltam és írásaimmal harcolok ma is. Puzsér ebből a különbségből szemlátomást semmit sem ért, kísérletet sem tesz a megértésére.

Persze, nem kötelező megpróbálni megérteni. Én rendszerváltáson a tervgazdaságnak piacgazdasággal, a diktatúrának demokráciával való felváltását értettem korábban is és értem ma is. Ez Magyarországon szerintem megtörtént. Fontos eleme volt ennek a privatizáció – e nélkül rendszerváltás nem lehetséges –, és aki azt sommásan rablóprivatizációként jellemzi, mint Puzsér, arról nem tudom, egyáltalán híve-e annak, hogy a tervgazdaság helyébe piacgazdaság lépjen. Az sem világos, mit ért Puzsér azon, hogy a rendszerváltás „bűnben fogant” – szerintem ez az állítás Csurka Istvánra és mai fideszes követőire emlékeztet. Talán észrevette Puzsér, hogy 1989 után a magyar választók – akárcsak a lengyelek, románok, csehek, szlovákok, bolgárok, de még az ukránok is – rendszeresen leváltották addig hivatalban levő kormányaikat, vagyis éltek a létező demokrácia kínálta lehetőséggel, míg 2010 óta a magyaroknak – ugyanúgy, mint az oroszországiaknak – nincs részük efféle élményben. Vagy tényleg nem lát ebben különbséget?

Arra pedig, hogy miért mosnék én „közös pártállami szennyest” tisztára, akit már akkor kizártak az MSZMP-ből, amikor Puzsér épp hogy megszületett, Kádár János pedig a Központi Bizottság ülésén Illyés Gyuláé után másodikként említette az én írásomat mint a pártra nézve veszélyest, kár is lenne szót vesztegetni.