Vélemény

Orwell nem tévedett

Apám gyakran mesélte, hogyan veszítette el az állását 1949-ben pusztán azért, mert szocdemként nem volt hajlandó átlépni az MDP-be. Előbb csak a főnöke próbálta rábeszélni, aztán kikerült a neve a munkahelyi faliújságra, megrögzött „revizionista” lett, és nem sokkal később már „B” listára került. Attól kezdve – haláláig – soha többé nem kapott „tisztességes” munkát, ahogyan ő nevezte. Mert a lóverseny pályán pénztárosnak lenni, vagy egy kis építőipari szövetkezetnél anyagot beszerezni – hát nem ez volt élete álma.

Amikor 2010-ben a Fidesz „fülkeforradalmárai” elfoglalták az országot, egyetlen, korábban közhivatalt betöltő szakember sem érezhette magát biztonságban. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkárát bízta meg Orbán Viktor a „vérbíró” szerepével, akinek az volt a dolga, hogy magához rendelje minden minisztérium minden dolgozóját a főosztályvezetőktől a mezei ügyintézőig, és tudassa velük: fel is út, le is út. Legtöbbjüknél még a törvényesen járó végkielégítést is megsarcolták az emlékezetes 98 százalékos büntető adóval. De nem ez volt a legsúlyosabb büntetésük: utasítást kapott minden állami és önkormányzati hivatal, hogy az elbocsátottakat nem lehet közhivatalban alkalmazni.

Már akkor kimutatta a Nemzeti Együttműködés Rendszere a foga fehérjét.

Azóta sem lett barátságosabb a hazai politikai közhangulat. Aki nem működik együtt a Fidesszel, az ellene van, aki mást gondol az ország sorsáról az nemzetietlen, az ellenzék nem politikai vetélytárs, hanem ellenség. Eltaposandó, megsemmisítendő.

Hódmezővásárhelyen még csak próbálgatják egymást a politikai szorító ellenfelei. A hétvégi választás csupán egy előmérkőzés az áprilisi nagy összecsapás előtt, de már itt is látszik, a szabályokat meglehetősen szabadon kezelik a ringben. Látszólag minden a hagyományos szabályok szerint zajlik majd, ahol a mélyütésért is intés jár, azonban a látvány inkább hasonlít az utcai ketrecharcra. A kormánypárti jelölt nem is annyira a győzelemre, egyenesen a leszámolásra készül.

Márki-Zay ellen szokatlanul durva ellenkampány folyik, valami olyasmi, amit édesapámnak is meg kellett tapasztalnia az ötvenes évek elején. Őt nem a városi „faliújságon” plakátolták ki, szórólapokat terjeszt a kormánypárti jelölt, amelynek első oldalán az ellenfelét támogató pártok politikusai és Soros György látható, a hátoldalán viszont magánemberek nevei szerepelnek.

Ki tudja, hogyan derül ki, lelkünk mélyén kit támogatunk? Ki tudja, hogyan működik az orbáni gondolat rendőrség? Kubatov-aktivisták lesik minden megszólalásunkat? Jegyzőkönyvek készülnek mindenkiről, aki nem írja alá a fideszes jelölt ajánlását? Listáznak mindenkit, aki nem küldte vissza a nemzeti konzultációnak nevezett hecc kampány blőd kérdőíveit?

Ijesztő mi vár ránk. Orwell nem tévedett, csak az évszámot írta el.

Mindenki, aki számít

Ott volt mindenki, aki számít. Mindenki, akire számítottak, és aki számított valamire az elmúlt években. Az idei évértékelőn sem az volt a kérdés, hogy mit mond a vezér, hanem az, hogy mit hallanak azok, akik elmentek őt meghallgatni. Mit akartak hallani, és sikerült-e azt hallaniuk, amit hallani akartak.

A vejére súlyos megállapításokat tartalmazó OLAF-jelentés után mit tud nekik mondani a vezérük? Van-e mondanivalója arról, hogy kiderült: miközben milliárdokat költenek a Soros elleni gyűlöletkampányra, Magyarország befogadott menekülteket. Lesz-e valamilyen mondandója a vezérnek a Lázár Jánosék birtokai által körülölelt hódmezővásárhelyi luxuskastélyra? (Lázár, mintha ott sem lett volna.) Arra, hogy napnál világosabb lett, hogy a rezsicsökkentés szemfényvesztés, mert lehetne olcsóbb a gáz, mint amennyiért az állam adja az embereknek. (Németh Szilárd sem mutatkozott.)

Tudja-e lelkesíteni a hallgatóságát valamivel? Hogy mozduljanak, ha majd mozdulni kell?

Egymást vizslatták a meghívottak. Nem mindegy, hogy ki hol kapott helyet. Előrébb, mint tavaly, netán néhány sorral hátrébb lett helyezve. De legfőképp a másik arcát lesték, a rezdüléseit. Hogyan reagál a hallottakra, mer-e nem nevetni a miniszterelnök viccein.

A korábbi években sikk volt itt lenni. Elismertséget jelentett, az akol melegét, egzisztenciát. Azt, hogy benne vagy a brancsban.

Most nem sikk volt, hanem kötelező. (Mármint annak, akit meghívtak.) Akit nem, az már ment a levesbe. De ott lenni sem volt feltétlen öröm. Mutatják az ember képét a tévében, le sem lehet majd tagadni évek múltán. Lemondani csak igen alapos indokkal lehet a meghívást, amit vagy elhisznek odafent, vagy nem. Akiben már nem hisznek, annak annyi. Jobb tehát itt lenni és mosolyogni.

Ez a túlélés feltétele, és még ettől sem biztos semmi. Csak egy lehetőség, hogy holnap is legyen nap.

Nem arra volt kíváncsi a közönség, hogy mit mond a vezér, hanem arra, hogyan mondja. Papírról olvassa, görcsösen, mint már évek óta mindig? És ha valami fura huzat hirtelen kitépné a kezéből a leírt szöveget? Mit mondana akkor?

Sokan úgy tudják, hogy beteg, mások szerint csupán bizonytalan. Kérdés, hogy legalább rövid időre, a nyilvánosság előtt, tudja-e még erősnek mutatni magát. Mert a mi erőnk nála van. Addig vagyunk erősek, ameddig ő annak látszik. Ha neki vége, mi is becsukhatjuk a boltot.

Ha ő nincs, mi sem vagyunk.

Az a tévén keresztül is érződött, hogy megpróbált magabiztosnak mutatkozni. Hatalmasnak, tekintélyesnek. Jó lenne tudni, mi jött le mindebből az ő közönségének a helyszínen. Őszinte volt-e a taps a végén, vagy csupán a már megszokott ceremónia része.

Már csak másfél hónap van a választásig, utána meg majd csak kibírjuk valahogy.

Beteg beszéd

Orbán Viktor, láthatóan, érezhetően valamiféle vírussal küzdve tartotta meg 20. évértékelő beszédét; becsületére legyen mondva végigküzdötte magát az ötvenpercnyi szövegen. Miközben mielőbbi gyógyulást kívánunk a miniszterelnöknek, gyorsan biztosítjuk őt afelől is: nem vagyunk ellenzékiek, nem hatja át mondandónkat a gyűlölet – mint ahogy ő azt kijelentette a politikai ellenfelekkel kapcsolatban, – tehát, amikor gyógyulást kívánunk neki, akkor azt komolyan is gondoljuk.

Még akkor is, ha ő maga a magyar egészségügy állapotáról egy szót sem ejtett; ebben az állapotában talán érthetően.

Mint ahogy az oktatásról is csak abban az összefüggésben, hogy a felsőoktatásba mennyivel több cigány jutott be, ami persze fontos körülmény, de talán még sem meghatározója annak, ami e területen hazánkban történik.

Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert ez a miniszterelnöki év-, vagy nyolc év értékelő a nemzeti tudat, a nemzeti függetlenség megtartása, kivívása, megharcolása köré épült, márpedig ha nemzet, ha haza, ha magyarság, akkor mégis csak illett volna, kellett volna szólni az oktatásról is, kiváltképp akkor, amikor a magyar diákok éppen egyfajta választ várnak, remélnek az ország vezetőjétől, azokra a problémákra, amelyek bénítják a szakágat. Ilyet azonban nem kaptak Orbán Viktortól; természetesen nem várható a kormányfőtől, ráadásul ötven napnyira a választásoktól, hogy önbírálatot gyakoroljon egy ilyen ünnepi alkalommal, amikor a kiválasztottakhoz szólhat. Nem, tudjuk, hogy ilyet egyetlen vezető sem tenne; megbocsátható tehát, ha kizárólag az eredményekre koncentrál, és az is, ha a politikai ellenfeleket bírálja. Nincs abban semmi illegitim, ha csak saját magát, és az őt követőket tartja hazafinak, ezt más országok más vezetői is megteszik; ilyen a politika. Talán még az is belefér, hogy a vetélytársakról olyan stílusban szóljon, mint ahogy tette.

Belefér, mondjuk, miközben arra gondolunk, hogy Magyarország legnagyobb, vagy inkább: legjelentősebb közjogi méltóságától elvárható lenne az árnyaltabb tiszteletadóbb fogalmazás.

De persze értjük mi: ötven nap, az ötven nap, a választások meg választások, azaz semmit nem szabad a véletlenre bízni. Azt az emberek jobban értik, ha a vetélytársat csődgondnoknak nevezik, Gyurcsányt virtigli kommunistának, az összes létező pártot mindenre alkalmatlan hazafiatlan, nemzetellenes társaságnak. Mi több, mi azon sem akadunk fenn, hogy Orbán Viktornak egyetlen szava sem volt a korrupcióról, és zavartalanul folytatta migránsozó retorikáját, meg sem említve saját kormánya szerepét az általuk befogadottakról. Mondjuk azt: nem is vártuk tőle.

Folytassuk a sort, mi az, amit még ugyanígy elfogadhatónak tartunk, a jelen helyzetben és az orbáni évértékelő hagyományokat tekintve. Rendben van, ha úgy látja, és úgy akarja láttatni a szónok, hogy az elmúlt nyolc év kiemelkedő, még az általa vártnál és jobb eredményeket hozó időszaka volt az országnak. Gondolhatja úgy, hogy itt az új, hétszázezer munkavállaló nagyszerűen érzi magát, mint ahogy a nekik munkát adó vállalkozók is. Gondolhatja úgy, hogy a fiatalok családépítése is jó mederbe került, hála a Fidesz – na jó, a KDNP is – kormányzásának.

De, ha ennyi minden rendben volt ezzel a beszéddel, akkor mi volt benne, ami nem? Hát úgy az egész együtt. Mert ennek a mostani beszédnek igazában nem volt tartalma. Nem volt súlya. Fogalmazhatunk így is: rossz kampány-nyitó volt.

Színvonaltalan, a hazai és nemzetközi politika szereplőit alábecsülő, néhányat érthetetlenül felülértékelő (például Berlusconit). Igazán nem tudom hova tenni Orbán ama kijelentését, amit a Jobbikkal kapcsolatban hallottam: az egykor szebb napokat megélt pártól szólt. Vajon mire gondolt? Azokra az időkre, amikor még EU-s zászlót égettek, vagy nyíltan zsidóztak, cigányoztak? Merthogy ennek a pártnak ez volt az előélete. Ezek lennének a szebb napok? Hogy az elnök egy iszlámra vonatkozó mostani kijelentésével operált, miközben ezt megtehette volna éppen saját korábbi iszlámot dicsérő mondatának idézésével is.

De nem ezt tette. Nyilván azért nem, mert nem illett volna bele a szónoklatba.

Amelynek igazi veleje – bár nem illik ide ez a szó – mégiscsak az utóbbi két év kormányzati politikájának lényegét tükrözte: a migránsozást.

Ezzel kapcsolatban pedig már korántsem lehetünk oly megengedőek, mint a beszéd egyéb részeivel voltunk. A sorosozás újabb, hazug és igaztalan fokára lépett a miniszterelnök, kiterjesztve a támadás irányát Brüsszel, Párizs, és Berlin után az ENSZ-re is. Olyan fordulattal élt – biztosak lehetünk, hogy a következő napokban párttársaitól is hallani fogjuk -,

mely szerint egy nemzetközi vezető elkottyintotta magát, és arról beszélt, hogy kitenyésztik a homo sorosenzicust, mégpedig épp a bevándorlókból, mert azt látja, hogy a magyarok reménytelenül átformálhatatlanok.

Ezért kell minden szinten megharcolnunk velük, mert ezek ilyen nézeteket vallanak és ezt a gyakorlatot követik. Európát bevándorló földrésszé akarják tenni; itt válik ketté a nyugat-európai és a közép-európai akarat. Mert mi itt, a kereszténység utolsó bástyájaként védelmezzük az európai kultúrát és a nemzeti identitást. Orbán szerint győzelemre állunk.

Itt többes szám első személyt használt. De biztos, hogy csak magukat értette bele, mert meghirdette a tovább harcot – és kitiltást – azok ellen, akiket ők bevándorlás pártiaknak minősítenek, a majdani új törvény szerint.

Ha nyernek, lesz ilyen törvény. Azok pedig, akiket érinteni fog, boldogok lesznek, ha kitiltják őket ebből az országból.

Soros, Tiborcz, meg a többiek

Hivatalosan szombaton megkezdődik a 2018. évi választások kampánya, ha hinni lehet a jelzéseknek, többszáz párt és képviselőjelölt startol el, hogy pártját, vagy saját magát bejuttassa a parlamentbe. Az persze, hogy a hivatalos jelzőt használjuk, semmit nem jelent, tekintettel arra, hogy eddig is bőszen kampányolt mindenki, aki csak tehette, már ha anyagi erőforrásaiból futotta rá. Meg egyébként is: akadnak itt bőven olyanok, akik a törvényeket szabadon értelmezik és nem is kell attól tartaniuk, hogy bármely szervezet felelősségre vonná őket, netán szankcionálná is. Különösen erős tulajdonságokat mutat fel e téren a vezető kormánypárt – a másik alig létezik -, szabadon használva a kormányzati lehetőségeket és a költségvetésben található pénzeket, vagy az országgyűlés fórumait, nem utolsó sorban pedig médiáit.

Ez utóbbinál érdemes egy kicsit elidőznünk, már csak annak érdekében is, hogy olvasóink is lássák azt, mi történik ebben az országban. Az ugye már senki számára nem szolgál új információval, hogy mára a magyarországi média nagyjából kilencven százalékát uralja a Fidesz, beleértve azon tartalmakat is, – lám, a törvények…- ahol kiegyensúlyozott információ-szolgáltatásra lennének kötelezve.

Vagyis a köztévé és rádió, illetve az MTI is maximális kiszolgálója Orbán Viktornak, híven csatlakoznak a kormány és a Fidesz különböző információs attakjaihoz, mintegy ráerősítve, vagy olykor előkészítve a Mészáros-Vajna-Habony háromszög témaválasztását.

De hogy ennél egy kicsit konkrétabb legyek: hetek óta slágertéma Juhász Péter házasságának, pontosabban válásának, gyermekelhelyezésének ügye. Ugye ennek látszólag semmi köze a kampányhoz, ha nem tudnánk, hogy Juhász képviselő-jelöltként indul az egyik belvárosi választókerületben. Tegyük fel magunknak azt a kérdést: egy ilyen ügyhöz, vajon mi köze van a komplett  jobboldali médiának? Miért vállalják a tökéletesen etikátlan fellépést, hozzák nyilvánosságra a perlekedő felek egyikének állításait, egy amúgy semmiképp nem a nyilvánosságra tartozó ügyben.

Miért teheti meg a kormánypárti média, hogy félredobva minden erkölcsi megfontolást, és főként a volt házaspár gyerekeinek esetleges érzékenységét,

kitárják a hálószoba ajtaját, és onnan olyan jeleneteket vetítenek elénk, amelyek igazán nem tartoznak ránk, és nem biztos, hogy úgy történtek, hiszen csak az egyik, alaposan elfogult fél állításait közvetítik? Mi ez, ha nem a kampány része?

És vajon nem a kampány része, ha az egyik miniszter óvodásokat látogat meg, avagy ígér újra uszodát egy város lakóinak?

De ne legyünk elfogultak és egyoldalúak: voltaképpen senkit nem érdekel, hogy a választási kampány hivatalos időszaka mikor indul, ha egyszer a mai Magyarországon a törvények rugalmasan értendők és használandók, ennek összes kockázatával persze.

A kockázat nyilván az ellenzékre értendő; még akkor is belefuthat a hatalom lesújtó öklébe, ha nem követ el semmit – lásd: Állami Számvevőszék -, hát még akkor, ha el is követ valamit.

Márpedig elkövet; a jelöltjeik szórólapjai például már ott landoltak a postaládákban, pedig – mint jeleztük – a hivatalos rajtpisztoly még nem dördült el.

Mégis: vegyük komolyan a paragrafusokat, nézzünk előre:

mi várható az előttünk álló ötven napban?

Azt már tudjuk, és látjuk, hogy a kormánypártok számára tulajdonképpen egy téma létezik, mégpedig a migrációs válság. Igaz ugyan, hogy ennek hullámai éppen elcsendesültek, ráadásul hazánkban már hosszú ideje nem is tapasztalhatók, mégis: a Fidesz számára nem létezik más ügy, csak ez. Olyan helyzetbe akarja tolni az ellenzéket, hogy ő maga is ezt a témát válassza, kénytelen legyen védekezni; számára az is kedvezőbb helyzetet teremt, mintha a kormányzás részleteiről – oktatásról, egészségügyről, például – beszélnének. Az a médiafölény itt válik hatalmas erővé: a magyar lakosság nagy része csak arról értesülhet, hogy miközben Orbán Viktor és Fidesz megvédi őket a beáramló afrikai, közel-keleti millióktól – akiket ugye Soros György küld ide -, aközben az ellenzék pont az ellenkezőjét teszi; általa kiszolgáltatottá és idegen kultúrájúvá válik az ország.

A Fidesz-féle kommunikáció menthetetlenül kétfelé osztja a társadalmat – de elsősorban a politikai ellenfeleket -: itt vannak ők, a nemzet védelmezői, és ott vannak ők, a bevándorlás-pártiak.

Igen, erről fog szólni a kampány, ma még nem látjuk milyen innovációval ellátva, de ne legyen kétségünk: lesznek új ötletek. Mindent áthat majd az idegen-gyűlölet, csúcsra lesz járatva az ellenzék lejártatása, besározása, minek következtében ez a gyűlölet átcsap majd azon magyar emberekre is, akik nem sorakoznak fel a Fidesz mögé.

Sokszor leírtuk már, így választási hajrában, hogy minden idők egyik legmocskosabb kampánya jön. Most biztosak lehetünk benne, hogy az jön.

Miután a kormányoldal korlátlan forrásokkal rendelkezik – akár a dolgok anyagi, média, vagy intézményrendszer-beli oldalát nézzük  -, ezeket mind hadrendbe fogja állítani.  Ahova pénz kell, oda pénzt transzferál, ha a médiát kell mozgósítani, azt fogja tenni, úgy, hogy a kiválasztott téma végigfusson a köztévén, rádión, napilapon, kereskedelmi tévén és rádión, vidéki sajtón, közterületi reklámhordozókon; hogy még véletlenül se legyen egyetlen választó sem, aki nem találkozzon vele, végül pedig ha szükséges, az állam által kontrollált – amúgy függetlennek kikiáltott – intézményeket veti be a küzdelembe.

Mi állhat ezekkel szemben?

Az ellenzék lehetőségei, már ami a forrásokat, eszközrendszert illeti, meglehetősen szegényes. Programalapon semmiképp nem kampányolhat, kénytelen lesz azokra a témákra koncentrálni, amelyek valóban kriminálisnak tűnnek, és talán elérik az emberek ingerküszöbét. Ezért aztán biztosan uralni fogja az ellenzék számára rendelkezésre álló szűk terepet a nehezen védhető Tiborcz-ügy, valamint a kormány hazug bevándorlás-politikája.

Ma ez a két terep látszik olyannak, amelyben tettenérhető és nyilvánvaló a kormányoldal erkölcsi deficitje – hogy finoman fogalmazzak -, és ahol védekezésre kényszeríthető.

Ha és amennyiben az ellenzék valóban ezt az utat követi – és erre használja fel nem túl nagy mennyiségű felületeit -, akkor összességében is elmondható: nehéz erőpróba előtt áll a magyar lakosság. Olyan mértékben zúdul majd rá a gyűlölködő, lejárató kampány, hogy legszívesebben elmenekülne az országból; ne halljon, ne lásson semmit.

De elmenekülni nem lehet; választani kell.

Ami nem könnyű egy morálisan teljesen lezüllött országban, ahol nem pusztán a kampány időszakában, hanem folyamatosan kell szembesülni a rágalmazásokkal, hazugságokkal, korrupcióval. És ahol hiába kiáltana mindenki stopot, csak így önmagában, név nélkül. Hiába, mert úgy is más jön vele szemben.

Pisti a vérzivatarban: a súlytalan Tarlós

Pár hete még arról tudósítottunk, hogy Göncz Árpádról nevezik el a 3-as metró Árpád hídi megállóját, ma pedig azt voltunk kénytelenek leírni, hogy Tarlós István kitáncol az eldöntöttnek gondolt terv mögül. S bár igyekszik elkenni a várható kimenetel tényét, a metrófelújítás honlapjáról máris törölték a névváltoztatásról (így a többi állomáséiról is) tudósító közleményt – a galériából a gondatlan kezek sajnálatosan elfelejtették kigyomlálni a Göncz-állomás látványtervét.

Mindez azután történt, hogy az ötös számú tagkönyv birtokosa az Echo tv Sajtóklub című műsorában közölte: ha ez bekövetkezik, akkor le kell verni a névtáblát.

Kollégám aligha tévedett, amikor akként értékelte ezt, hogy „a főpolgármester egyszer már elkötelezte magát a Göncz név irányába, így nehéz nem összefüggést találni a Bayer-féle hozzáállás és a mostani visszalépés között”. Továbbá, hogy „ha tagadják, ha nem, teljesen nyilvánvaló, hogy ismét a szélsőjobb nyomásának engednek”.

Isten mentsen attól, hogy felülértékeljem az „ötös számút”, de az eset arra világít rá talán minden eddiginél élesebben, hogy Tarlós mennyire súlytalan figura. Arról eddig se nagyon lehetett senkinek kétsége, hogy „földim” bárdolatlansága (például „lerúgom a szemüveged, és még rá is ugrok”, ahogyan arról még óbudai elöljáróként hírhedetté vált) vagy szánalmas sértődöttsége (sajtótájékoztatók helyetti világfájdalmas tirádái) mintha karakteresebb tulajdonsága lenne városvezetői képességeinél.

De az még engem is meglep, hogy – ha valóban ez lesz a Göncz-állomás sorsa – ennyire nincs befolyása arra, mi történik a fővárosban. Most nem Budapest módszeres kifosztásáról, az iskolák, kórházak elvételéről van szó, még csak nem is a baráti cég által „ajánlott” használhatatlan buszok kényszerű megvételéről – a tenderen jogszerűen nyertes gyártó termékei helyett -, amelyekkel nem tudott (nem akart?) szembeszegülni.

Most igazán pimf ügyről van szó. Olyan pillanatban, amikor a Fideszben kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy elneveznek-e közlekedési csomópontot a nagyszerű államférfiről. Akit amúgy okuk van rühelleni, mert minden tulajdonságában holtában is élő tagadása a fennállónak, a humortalan, ostoba, agresszív, cinikus úrhatnámságnak.

De éppen akkor, amikor az egész Orbán-família ragad bele derékig a korrupció mocsarába, nos, egy ilyen kritikus időben nem érez magában erőt Tarlós ahhoz, hogy nemet mondjon? Ha így lesz, azzal beismeri, hogy még egy kivénhedt intellektuális verőember is fajsúlyosabb ebben a személyi függőségekkel terhes hálózatban.

MSZP: átjut-e a túlsó partra?

Egyelőre lehetetlen megjósolni, hogy mi fog történni a szocialisták péntek délutáni választmányi ülésén. Ennek a testületnek a feladata, hogy végső javaslatot tegyen a másnapi kongresszusnak arra, hogy kik szerepeljenek a párt választási listáján, hányadik helyen, arról pedig döntenie kell a testületnek, hogy kikkel folytat szövetségi politikát.

Az elmúlt napok meglehetősen viharosra sikerültek, főként a gyöngyösi intermezzo keltett zavart, és mutatott rá arra, hogy a viszonylagosan csendesen telt időszak nem azt jelentette, hogy eljött a béke az MSZP soraiba. Sőt, mint hírlik: most jöhet el az igazi kataklizma ideje, amikor is többeknek azzal kell szembesülniük: nem ők lesznek a kiválasztottak, avagy olyan helyet javasolnak számukra, amely biztosan nem lesz befutó. Nagy itt a tét: nem juthat mindenkinek parlamenti ülés azok közül, akik korábban tagjai voltak az országgyűlésnek, és olyanoknak sem, akiknek korábban azt ígérték.

De még mielőtt az egyéni aspirációkról szólnánk, érdemes egy pillantást vetni a tervezett szövetségre. Döntés ugyan még nincs, elkötelezettség azonban igen, arra nézvést, hogy a párt a Párbeszéddel közös listán nevez be a választásokra. Ez viszont azt jelenti, hogy kettőjüknek együtt tíz százalékot kell elérniük; már 9.99 százalék esetében is elbuknak, kiesnek a parlamentből. Korábban ez soha nem jelentett gondot a szocialisták számára, az elmúlt időszak – nem csak a Botka-féle kilenc hónap a végére elbukott építkezése -, hanem a korábbi esztendők bizonytalankodásai miatt ezúttal kockázatosnak tűnik. Kiváltképp egy önbizalomhiányos párt számára. Márpedig nagyon is illik ez a jelző a szocialistákra; az a temérdek konfliktus, ami kísérte őket útjukon alaposan megtépázta a tekintélyüket. Éppen ezért akadnak bőven olyanok, akik inkább elállnának a Párbeszéddel kötött megállapodástól, ez azonban lehetetlenné teszi, hogy Karácsony Gergely szerepet vállaljon a lista élen, azaz miniszterelnök-jelöltként álljon a startvonalra.

Egyes információk szerint Karácsony fellépése nem hozott jelentős előrelépést a közvélemény-kutatási adatok szerint, de megállította a visszaesést. Tavaly a szocialisták állítólag közel négyszázezer szavazót veszítetek el, ma még nem látni, hogy közülük hányat lehet visszahozni. A bizonytalanok továbbra sem látják, hogy merre induljanak, főként annak fényében, hogy Botka lemondás után sem oldódott meg a két párt, az MSZP és a DK közötti konfliktus, sőt, bizonyos értelemben Gyurcsány Ferenc élesebbé is tette azt. Elsősorban azzal persze, hogy a választásokhoz közeledvén sem fordult vissza korábbi önmagához, azaz nem kívánt már közös listán indulni az egyéni partnerekkel. Ez utóbbi megállapodás is meglehetősen későn, csak karácsony előtt köttetett meg, de mint jeleztük: a megállapodás nem hozta el a nyugalmat. Azért sem, mert a szocialisták egyre élesebben követelték a közös listát, mint az egyetlen üdvözítő utat a Fidesz leváltása felé, a DK viszont egyre élesebben reagált ezekre az üzenetekre. Nincs kizárva, nyilván egy későbbi elemzés adhat majd erre végleges választ, hogy bár az MSZP-nek lehet igaza ebben a kérdésben, talán túl későn szállt le – ha leszállt egyáltalán – erről a vonalról, miáltal a saját építkezését hanyagolta el. Feltételezhető, hogy abban a hitben éltek: a végén maga Gyurcsány is kénytelen lesz beadni a derekát, hiszen ő is hallja a választók hangját, követelését. Azt a követelést, amely a Fidesz leváltására vonatkozik, és amelyet nem lát másként megoldhatónak, mint az ellenzék együttes fellépését.

Márpedig, most már nyugodtan kijelenthetjük: ilyen fellépés nem lesz, a piacon lévő baloldali pártok túlságosan is önmagukra koncentráltak, miközben fúj Fideszt kiáltottak. Ez az elhúzódó folyamatos lánykérés bizony nem pusztán ártott az MSZP-nek, de a máskor stabilnak hitt szavazókat is elbizonytalanította.

Éppen ezért van most a dilemma: vállalható-e a tízszázalék elérése, vagy sem? Az igen mellett voksolok egyik érve az, hogy ma már lehetetlen Karácsony Gergely nélkül indulni, ha ugyanis a Párbeszédet kitessékelné maga mellől az MSZP, az együtt járna Karácsony távozásával, és egy újabb válsággal – alig két hónappal a választások előtt. A másik érv szerint, amennyiben a szocialisták a tíz százalékot sem érnék el, olyan marginális párttá válnának, ahonnan nincs visszaút, azaz megállíthatatlanul rohannak a megszűnés felé. Ezért aligha lehet többsége a választmányi szavazáson a Párbeszéd elutasításának, de mert a szocialisták üléseiről minden kiszivárog, így a várható ellenvélemények is, ezek nyilvánosságra kerülése is romboló hatású lesz. Márpedig az borítékolható, hogy lesznek a koalíciót ellenző felszólalások.

Épp a bizonytalanság az oka, hogy a Liberálisokat, a Fodor Gábor vezette pártot, bármennyire is voltak közös fellépések, az együttműködésre utaló jelek, végül nem vették be útitársnak, sőt egyelőre – Fodor Gábor gyöngyösi eseténél láthattuk – az egyéni körzetben sem vállalják fel őket. A Liberális párt ugyan közleményben kérte az MSZP választmányát: biztosítson lehetőséget Bősz Anett ügyvivő és Sermer Ádám elnökhelyettes felszólalására a választmányi ülésen, ez a kísérlet, még ha meg is kapják a lehetőséget, aligha visz eredményre. Ez alapján viszont az MSZP következetes közös-lista politikája végeredményben totális kudarc lett: csak egy olyan pártot tudott maga mellé emelni, amelynek a támogatottsága egy százalék körül mozog, igaz viszont az egyik legnépszerűbb politikust tudhatja soraiban. Néhány órával a végső szót kimondó ülés előtt tehát kimondhatjuk: az MSZP és a Párbeszéd együtt indulnak a listás szavazatokért, vagyis mindenképpen tíz százalék fölött kell áprilisban végezniük.

Nehezebb diónak látszik az egyéni körzetekben indulók a rajtlistáját összeállítani. A DK-val kötött megállapodás jelentősen lecsökkentette a mozgásteret, miközben a Fidesszel szemben egy ellenzéki jelölt  induljon elvét nem sikerült megvalósítani. A mozgástér lecsökkenésének nagyon nagy a jelentősége: ma a szocialisták azon a határon vannak, hogy nehezen tudnak átadni más pártok képviselőinek újabb helyeket. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a választási törvény úgy rendelkezik a költségvetési támogatások megszerzéséről, hogy határszámokat állít fel. Egy-egy határszám átlépése – visszafelé – 160 millió forint elvesztését jelenti, márpedig ezekre a pénzekre minden pártnak nagy szüksége van. Ha tehát, mondjuk, mégiscsak visszaléptetik Bangóné Borbély Ildikót Csepelen, mégpedig az Egy képviselőjének, Szabó Szabolcsnak átadva a helyet, máris bekorlátozzák magukat. Ami azt jelenti, ha az LMP mégis hajlandónak mutatkozik – a szocialisták szerint – racionálisan gondolkodni, és belemegy kompromisszumokba, akkor már újabb pénzügyi zuhanást kell az MSZP-nek elviselnie. Ráadásul, ha ez be is következne, nyilván azoknak a jelölteknek, akik keményen dolgoztak, és biztos ígérteket kaptak, valami más helyet kell felajánlani.

Nem könnyű játék ez, és csak távolról tűnik egyszerűen megoldhatónak. Mert mindenki szolgálat- és áldozatkésznek tűnik, mindaddig, amíg nem saját magáéról van szó.

Azt mondják, az ilyen listák és helyek elkészítése akkor sem megy botrányok, sértődések nélkül, ha egy párt várhatóan jól fog szerepelni. A pénteki választmánynak, és a szombati kongresszusnak azonban nem ezzel kell szembenéznie, sokkal inkább azzal: hogyan tudják a pártot átvinni a túlpartra

Mégis marad Hiesz György? FRISSÍTÉS: A helyi elnököt javasolják

Miközben az „évszázad botránya” van kibontakozóban a Fidesz háza táján, a showt ellopja előle a gyöngyösi MSZP-s skandalum. Hiába tűnik Tiborcz István és az Elios esete olyan leleplezésnek az OLAF részéről, annak részleteit a kormánypárti sajtó – kilencven százalék! – igyekszik elrejteni, helyette inkább bő terjedelemben foglalkozni azzal, mi is történt Gyöngyösön. A Független Hírügynökség több, mint ötven címet talált a Hírkeresőben, ötven olyan írást, amelyek mind azzal foglalkoznak, hogy a Heves megyei város polgármestere miért is lépett ki az MSZP-ből, ugyanakkor ennél sokkal vékonyabban csordogáltak a kormány, és személyesen Orbán Viktor számára kellemetlen ügyéről szóló tudósítások.

Ennek ismeretében is – nem megfeledkezve az Eliosról – most mi is a többség oldalát gyarapítjuk, ami érthető, legalább is abból a szempontból, hogy amíg van új információ, addig kötelességünk azt megosztani az olvasókkal. Most például azzal, hogy még semmi sem lefutott Gyöngyösön.

Az ügy előzményéről annyit, azok számára, akik még nem találkoztak az esettel, hogy Gyöngyös szocialista polgármestere lemondott párttagságáról, valamint arról, hogy ő induljon országgyűlési képviselő-jelöltként a térségben, az MSZP-Párbeszéd színeiben. Ez utóbbit nem teljesen önként tette; portálunk értesülése szerint ezt először a helyére jelölt Fodor Gábor (Liberálisok) közölte vele, később maga a párt elnöke, Molnár Gyula. Hiesz György, a polgármester úgy nyilatkozott nekünk, hogy ugyan tudomásul vette a döntést, de mert még a bejelentésnél is magára hagyták, végül úgy döntött, hogy hátat fordít a pártjának is, amelyben pedig alapító tag volt. Az ügyből botrány lett, az MSZP visszavonta a korábbi elképzelést, és közölte: Fodor Gábort nem indítja Gyöngyösön. Arról azonban nem nyilatkoztak, hogy helyette ki kapja meg a párt bizalmát. A lapok Orosz Bálint, helyi MSZP-s elnök nevét említették, mintegy tudomásul véve, hogy Hiesz György elképzelése végleges, és nem vállal további közösséget a szocialistákkal, Ezt a látszatot erősítette Molnár Gyula maga is, amikor arról beszélt, hogy tudomása szerint Hiesz már régen fontolgatta, no nem a pártból való távozását, hanem a képviselő-jelöltség feladását. Hiesz György azonban cáfolta, hogy lett volna ilyen kezdeményezése, sőt, mint mondta, ő maga jelentkezett a feladatra.

A Független Hírügynökség tudomása szerint még nem mondták ki a végső szót. Az MSZP választmánya pénteken tartja ülését, hogy meghozza az összes olyan döntést, amelyekre aztán a szombati kongresszus üti rá a pecsétet. Ezen döntések előkészítése lesz a csütörtöki elnökségi ülés feladata, amelyen többek között a gyöngyösi eset is terítékre kerül. Információnk szerint nem kizárt, hogy úgy határoznak: maradjon minden a régiben, azaz Hiesz György legyen továbbra is a jelölt. A gyöngyösi polgármesterrel beszélgetve a Független Hírügynökség tudósítója úgy érezte: a városvezető meggyőzhető, megfelelő bocsánatkérések, és tisztázó beszélgetések után hajlandó visszavonni a korábbi bejelentéseit. Hogy így lesz-e, annak megválaszolására, a mostani tudásunk szerint, kora délutánig kell várni.

FRISSÍTÉS: A MSZP gyöngyösi elnöksége végül úgy döntött: Orosz Bálintot javasolja képviselőjelöltnek.

Robbanhat a Fidesz a választások előtt?

Robbanás-közeli feszültség van a Fideszben, legalább is így értesült a Független Hírügynökség. Első megközelítésben meglehetősen lehetetlennek tűnik az állítás, hiszen – különösen választások előtt -, pont nem ez a jellemző erre a pártra. Sőt: sokkal inkább mutatja azt a képet, hogy bármily nagy frakcióval és kiterjedt hálózattal rendelkezik, mégis képes uralni tagságát, érdekköreit, híveit. Ahogy mondani szokták: amíg Orbán Viktor létezik, ő uralja a csapatot, nem engedi, hogy a külvilág bármily ellentétről értesüljön, ám ha ez elkerülhetetlen, akkor gyorsan lép, lokalizálja a problémát, és hatástalanítja az esetleges következményeket.

Ebből a szempontból tisztára olyan, mint Kádár, persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az MSZMP vezére igyekezett a kemény diktatúra évei után konszolidálni az országot, megnyerni magának minden társadalmi réteget, no de az egypártrendszer volt, Orbán viszont igyekszik kiélezni az ellentéteket, mert hát ez mégiscsak többpártrendszer. Azaz: nem kell szeretni a politikai ellenfelet, akkoriban meg nem volt, nem lehetett politikai ellenfél. Mégis, bizonyos szempontból megáll az összehasonlítás; Orbán is kivívott magának legalább akkora tekintélyt a maga táborában, mint amilyen Kádár Jánosnak volt. Kezében tartja a szálakat, mozgatja azokat, és amíg belátja a „határt” minden döntést fölfuttat magához.

Természetesen ennek a rendszernek ez egyben a rákfenéje is; ahogy növekszik a párt, ahogy szaporodnak a kisebb és nagyobb hatalmi centrumok, úgy távolodnak el a Vezér látóköréből az alsóbb szinten megjelenő érdekviszonyok, és döntési pontok. Egyre több a pénzcentrum és egyre több az éhes száj is. Az éhes szájat ne tessenek szó szerint érteni; alapvetően a gazdagodási vágy vezérli a cselekvéseket. A minta is adott: fent – értsd: legfelül – olyan pénzmozgások vannak, amelyek a hétköznapi emberek számára már felfoghatatlanok, annyi azonban eljut belőlük, hírként, a középrétegekhez, hogy érezzék, sőt tudják: a dolgok, így, nincsenek teljesen rendben. A naponta milliókkal gyarapodó Mészáros Lőrinc, a sorozatos pályázatnyertes Garancsi, valamint az Orbán család tagjai mind-mind szabad szemmel jól látható haszonélvezői a rezsimnek. És azt már nem lehet a szőnyeg alá söpörni, kommunikációs trükkökkel eltakarni, mindenki, aki Orbán közelében „járkál” – mint például Rogán Antal – nem pusztán a rendszer kegyeltjei, hanem a pénzcsapok kezelői is. Persze, amit most látunk egyáltalán nem újkeletű, ezt csinálja a Fidesz, mondanám, nyolc éve, de ez sem lenne igaz, mert sokkal korábban kezdte, és nem volt éppen vesztese a szocialista kormányzásnak sem.

Vagyis: ettől a folyamatos pénzgyűjtő akciótól, amelynek láthatóan soha nem lesz, lenne vége, még nem alakulna ki feszültség a párton belül. Elsősorban azért nem, mert a Fideszen belül az élni és élni hagyni elve érvényesül- ameddig Orbán engedi. De, ha már nem engedi, akkor sincs nagy baj, aki nem fordul szembe látványosan a szervezettel, annak nem engedik el a kezét; új pozíciót, új lehetőséget kap, s lehet, hogy – olykor csak átmenetileg – kivonják a forgalomból, teljesen kegyvesztetté nem válik. De ha így van, márpedig így van, akkor vajon mi magyarázhatja azt a robbanás közeli állapotot, amelyről, eléggé autentikus forrásból értesültünk, és amelynek feltétlenül érdemes hitelt adni. Mi történhet a Fideszen belül olyan, amit már Orbán Viktor sem tud kézben tartani?  Mondják: ilyen feszültségeket, ellentéteket csak a pénz tud teremteni.  Illetve az a helyzet, amikor olyan mértékben túlnő önmagán egy közösség, amikor már átláthatatlanokká válnak a viszonyok, kusza kapcsolatrendszerek alakulnak ki, és amikor olyan egymástól eltérő érdekek feszülnek egymásnak, amit lehetetlen hosszú távon hatalmi szóval féken tartani. Itt is erről van szó: Orbán szava és tekintélye ugyan nem engedi még felszínre törni az indulatokat, illetve a szereplők igyekeznek elrejteni előle a belső háborúkat, ám egyre több konfliktus tör fel a mélyből, egyre több kis háború jut el a nyilvánosság kisebb csoportjaihoz, hogy aztán onnan utat találjanak maguknak a nagyobb nyilvánosság felé.

Átélt már a Fidesz nehéz napokat, olyan időszakot, amikor csupa rossz döntést hozott, növelve ezzel a társadalmi feszültséget és az elégedetlenséget – körön kívül. Orbán pontosan akkor talál rá a migráció problémájára, amikor már kezdett felborulni a rend, megroppant a pártja és saját népszerűsége is. A párizsi merénylet azonban fordulatot hozott, sikerült Orbánnak visszarántania a kormányrudat, és ugyan egy ügyűvé tette a kormányt és a Fideszt, ennek hatásai, akciói elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy győzelem-közeli állapotba vezesse újra csapatát.

Akkor miért lennének újra viharfelhők, két hónappal a választások előtt? Milyen indoka lehet a feszültségnek, ha egyszer a párt magabiztosan vezeti a felmérések szerinti esélylistát?  Rosszak lennének az információink? Szándékosan félre akarnák vezetni a Független Hírügynökséget? Aligha, értelme sem volna. Az indokok között ott találjuk Altusz Kristóf óvatlan nyilatkozatát a Times of Maltanak, amivel igencsak megnehezítette – bár el nem térítette – a kizárólag migránsozásra, illetve az ellenfeleket bevándorláspárti szerepbe szorító kampányt. (Csak zárójelben: tudja valaki hova tűnt Altusz Kristóf? ) Igen, ez komoly gondot okozott a Fidesz stratégáinak, de mivel Orbán már nem engedett változtatni az irányvonalon, nem készült fel más csapásra, kénytelenek tovább folytatni az akciót, végigjárni az utat, végrehajtani a tervet. Ez a hiba azonban nem járhat együtt a belső válság megjelenésével. Annak oka, bizony most is a pénz. Úgy hírlik egyesek már tényleg túlzásnak tartják azt a felhalmozást, amit Mészáros Lőrinc végez, vagy végeztetnek vele. Kisebb körökben már úgy viselkednek, mint a szocialisták: egymást szidalmazzák a fideszesek, nem kímélve magát Orbánt sem. Az is elégedetlenséget hozott magával, hogy egyes pénzforrások mellől elzavartak olyanokat, akik pedig korábban ott ültek a csapok mellett, jelentős mennyiséget merítve önmaguknak. Hírlik: a tao-pénzek is tipikusan ilyen forrást jelentenek, amelyeket most már a minisztériumi emberek, másként: a kormány saját hatáskörébe vont.

Nem állítjuk, hogy a választások előtt feltétlenül fel is fog robbanni a Fidesz–bomba, bár ütőképesebb ellenzék képes lenne ezt előidézni. Ütőképes ellenzék azonban nincs, azt sem látni, hogy képes kilépni saját maga elleni háborújából, így aztán kizárólag azon múlik, hogy Orbán meddig képes visszaszorítani a dugót a palackba. Ha a Fidesz nyer, nyilván új fejezet kezdődik; Orbán azonnal hozzálát a rendcsináláshoz, ha nem szerez többséget, minden ki fog borulni. És ne legyen tévedés: van minek kiborulnia.

Zöldül a Fidesz: újrahasznosított, szelektív kampánnyal támadják Vonát

Nem tudni, hogy Habony Árpád megint Ibizán piheni ki akut orrfolyásos influenzáját, így kiveszett a pártból a kreativitás, vagy pedig Schiffer András gondolt egy nagyot és belépett a Fideszbe. Azt viszont látjuk, hogy bezöldült a narancs, a Fidesz újrahasznosított, szelektív kampány keretében igyekszik lejáratni Vona Gábort, a Jobbik elnökét.

A Mandiner YouTube-csatornáján látott napvilágot nemrégiben az a néhány videó 2013 őszéről, amelyen Vona Gábor törökországi turnéjának egy-egy félreérthető jelenete látható. Az egyiken elvileg a Szürke Farkasok török terrorszervezet nevét skandálják közvetlenül a jobbikos politikusé előtt. A másikon Vona azt fejtegeti, hogy számára az iszlám az utolsó fénysugár “a globalizmus sötétségében”, továbbá, hogy ha nem veszik fel Törökországot az Európai Unióba, akkor kilépünk és szövetkezünk turáni barátainkkal. Megint egy másikon pedig azt merészeli mondani a politikus, hogy „mi Attila unokái vagyunk, akiknek elve az igazság, akik bátran ellenállnak a rossznak, és senkitől nem félnek, csakis Allahtól”.

Aztán ahogy azt már megszokhattuk, a videók áttétesen szétterjedtek a propagandamédia beteg testében: a Lokál, az Origo, a PestiSrácok, a 888.hu és a Magyar Idők is átvették az anyagot. Persze mindenki a maga fűszerezésével, saját szája íze szerint adagolta hozzá a válogatott blődségeket, mert hát elvégre médiapluralizmus van. Nem mennék most bele a részletekbe, hogy mi miért csúsztatás vagy hazugság. Aki nem hisz a kormány lejáratásainak, az úgyis utánajár.

Nos, én ezen kívül is utánajártam valaminek, mégpedig annak, hogy hol is hallottam már ezeket a szólamokat. Nem pontosan ugyanezeket, de annyira déjà vu-m volt, hogy elő kellett kukáznom egy bizonyos Fidelitas-röpiratot tavaly júniusból. Íme:

A másik oldalon persze ott virít egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondat Botka Lászlótól is – akit természetesen Soros György Marionett bábként irányít –, de ez most már legfeljebb annyiban számít, hogy továbbra sem tudok szomorúbb sorsot elképzelni egy fának, minthogy a Fidesz NER-lovag- és bólogatókutyaképző szakiskolájának szóróanyagaként végezze.

A lényeg itt Vona Gábor 2013 őszén elhangzott kijelentése, amely szerint “az iszlám az emberiség utolsó reménye”. Ez a téma lett újra előhúzva a kalapból, kiegészítve pár félreérthető videóval. Ebben önmagában semmi meglepő nincs. Kezdődik a kampány, tudtuk, hogy mindent be fognak vetni.

Az viszont már fölöttébb érdekes, hogy múlt szombaton Hídvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója azt nyilatkozta az MTI-nek a Jobbik évértékelőjével kapcsolatban, hogy “Vona Gábor és pártja, a Jobbik a pénzért és a hatalomért mindenre képes”.

Nocsak, úgy látszik nem én vagyok az egyetlen, aki megőrizte az Orbán-úttörők lejárató anyagát tavalyról! A Habony-Rogán-féle Igazság-minisztérium is előtúrta, hogy aztán ismételten felmondják azt szóról szóra, persze Botka nélkül.

És mit ad Isten, a szórólap hátoldalát is újrahasznosították a minisztérium lelkes-lelketlen dolgozói:

Forrás: Fidesz / Facebook

Ez a Fidesz hivatalos Facebook-oldaláról származó kép gyakorlatilag a tavalyi Fidelitas-röpirat hátoldalának újragondolása Botka nélkül. Csak most a megbuktatott Botka helyett Soros, Vona, Gyurcsány, Szél és Karácsony akarja lebontani a kerítést. Még a piros mezőben fehér szöveges dizájnt is meghagyták.

A tavalyi Soros-tévészpot múlt heti Stop Sorossá változtatása után ismételten egy lenyűgöző, százszázalékos újrahasznosításnak vagyunk szemtanúi, amely egyben gondosan szelektív is: Orbán Viktor az iszlám civilizációt méltató beszéde az Arab Bankok Szövetségének 2015-ös közgyűléséről valahogyan lemaradt.

Összefoglalva: elővették valahol a Fidesz ifjúsági szervezetének a Fidesz politikáját támogató szórólapját, majd a véletlenek összjátéka során egy az egyben átvette az anyagot a kormányközeli “független” média minden egyes szereplője, illetve maga a párt is.

A propaganda kreativitásánk feladásával a Fidesz már leplezni sem akarja, hogy az egész országot központilag vezérlik, hogy minden szál összefut, és minden erő egy ember kezében összpontosul.

Száz Hegedűs Lacit, ezeret!

Lakossági fórumon kampányolt a Fidesz jelöltje mellett Lázár János Hódmezővásárhelyen. A Miniszterelnökséget vezető miniszter, volt vásárhelyi polgármester, otthon érezte magát a hazai pályán, amelynek – futballhasonlattal élve – minden fűszálát ismeri.

Ilyenkor az ember jobban elengedi magát, és még egy-két olyan trükköt is megenged magának, amelyet idegenben eszébe sem jutna kipróbálni.

Lázár János közlése szerint „170-180 ezer ember van közmunkában. Akinek reggel 6-kor el kell mennie melózni, és mondjuk Hegedűs Laci dolgoztatja itt, a hódmezővásárhelyi városházán, annak délután háromkor már nem sok kedve marad, hogy elmenjen lopni.”

Nem tudjuk, hogy kicsoda Hegedűs Laci, utánanézhetnénk a Google-n, de annyira nem érdekes. Feltehetőleg olyan ember, aki nagyon meghajtja a közmunkásokat. Szigorú, de igazságos, nála nincs lógás, semmittevés, kamuzás, aki nála dolgozik, annak jártányi ereje sem marad a nap végére, örül, ha elvánszorog hazáig, hogy belerogyjon az ágyába, nemhogy munka után még lopni legyen kedve.

Aki fáradt és kimerült, az nem lop, akinek van energiája, az tolvaj. Ha az ország teli lenne Hegedűs Lacikkal, akkor már rég felszámoltuk volna a korrupciót.

A szocialisták persze rögtön rárepültek Lázár János mondandójára és lecsapták a magas labdát. Rövid közleményt adtak ki, melynek lényege, hogy az összes fideszes menjen el közmunkásnak, és akkor megszűnne a lopás.

Ha ez ilyen egyszerű lenne! Mert, és ezt már mi tesszük hozzá, hány Hegedűs Lacira és hány városházára volna szükség ahhoz, hogy ez a szép álom beteljesüljön? Ebben az országban ugyanis sokan és sokféleképpen lopnak, mindennek lába kél. És nemcsak annak, ami mozdítható, de azt is megfújják, amiről korábban azt hittük, hogy mozdíthatatlan.

Mondjuk, nem kellene ahhoz munkában megfáradt közmunkás, vagy az őket a jelek szerint keményen megdolgoztató Hegedűs Laci. Elég lenne, ha mindenki betartaná a törvényeket. És nemcsak azok, akikkel betartatják, de azok is, akik ezeket a törvényeket megalkotják, és a parlamentben megszavazzák.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK