Orbán három harmada a kisebbség

0
438
facebook

A három harmadot fogom képviselni, mondta Orbán Viktor a győzelem éjszakáján, április 8-án, és azt is hozzátette: most kell szerénynek lenni, mert van mire. Nem tudom hányan vették komolyan a régi-új miniszterelnök szavait, hányan hittek abba, hogy elérkezett a szerénység, a visszafogottság ideje, a kormányzásnak az az időszaka, amikor már nem kell mindent és mindenkit maga alá söpörnie a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, de – tapasztalataim szerint – csak a meghatottság beszélt Orbánból. Személyisége, egyénisége nem viseli az ellentmondást, ami még hagyján volna, de azt sem, ha támadják őt. Márpedig az ellenzéknek – amely elvileg a három harmad egyharmadát hivatott megjeleníteni a parlamentben -, ahogy mondani szokták, von haus aus az a dolga, hogy támadja a kormányt és annak vezetőjét. Márpedig a miniszterelnöknél ütés nem maradhat megválaszoltalanul, vagyis a három harmad képviselet eleve kizárt. Illetve nem, abban az esetben nem, ha elfogadjuk az orbáni teóriáját, amely azt állítja, hogy az ellenzék le lett váltva. (Mellesleg ezt nem pusztán Orbán mondja, elemzők sora véli így, de persze egészen más, ha ilyet a politikai ellenfél, vagy a politológus állít.

Az országgyűlési választások óta eltelt két és fél hónap azt bizonyítja: a miniszterelnöknek esze ágában sincs visszafognia magát, ellenkezőleg: minden eddiginél nagyobb erővel hajtaja keresztül elképzeléseit a parlamenten, és építi tovább az általa megálmodott rendszert. Márpedig ez a rendszer felettébb távol áll a nemzeti együttműködéstől, nagyon is egyszemélyi, egyakaratú, amely mögé muszáj felsorakozni, aki nem ezt teszi, az veszít. A Fidesz nevében számtalan helyen indult meg a harc, illetve egyelőre ne nevezzük harcnak, inkább csak frontvonalnak, ahol nem tudjuk, hogy a front túloldalán vannak-e harcosok, vagy harcos kedvű emberek. A politikai ellenfél ugyanis valóban mintha nem is létezni, mintha tényleg leváltotta volna őt a választók serege; még csak azt sem mondhatjuk, hogy az erőgyűjtés időszakát éljük. A legnagyobb ellenzéki párt, a Jobbik, eddigi legnagyobb válságát éli át, ha túléli egyáltalán; a néppárti váltást elutasítók most látták elérkezettnek az időt, hogy átvegyék – vagy visszavegyék – a hatalmat, de miután ez meghiúsult, önálló útra lépnek, és ki tudja ez az út hova vezet. Ma egyáltalán nem tudni, hogy a hajdan egyértelműen radikálisnak, de talán szélsőségesnek nevezhető párt milyen irányt vesz, képes-e talpraállni, vagy végképp befellegzett a Simicska-féle kísérletnek. A hajdani Orbán- és Fidesz-barát oligarcha most teljesen elrejtőzött, tápot adva annak, hogy mindenféle mendemondák terjednek el róla. Többek között az is, hogy kiegyezett Orbán Viktorral, az élni és élni hagyni jegyében élik tovább az életüket. Hogy létezhet-e ennyi durva támadás után kiegyezés – nem békülés -, azt nem tudjuk, az mindenesetre tény, hogy Simicska feladta médiaportfóliója nagy részét, és azt még nem látni, hogy a maradékkal, a Hír tv-vel például mit kezd. Akárhogy is dönt, az nyilvánvaló, hogy Orbán ezt a csatát is megnyerte, és noha a Jobbik még létezik, de nyugodtan besorolhatjuk azon pártok közé, amelyeket a Fidesz elnökének sikerült eltüntetnie az útból, vagy úgy, hogy a megszűnés érte utol az adott pártot, vagy beszippantotta, vagy vegetációra ítélte.

Egyelőre ez a vegetációs sors látszik az MSZP-nek is, amely vasárnap tartja tisztújító kongresszusát. A kezdeti túljelentkezésből mára két elnök-jelölt maradt: Mesterházy Attila és Tóth Bertalan. Két külön út, két külön iskola, két külön személyiség. Az egyik energikusabb, emocionálisabb, rövid sikeres, de utóbb kudarcos elnöki múlttal, a másik csendesebb, visszafogottabb, éppen ezért önmagáról kevesebbet eláruló, és különösebb múlttal sem rendelkező politikus. Hogy a választás egyben irányt is kijelöl-e, illetve más-más irányba menne a párt, ha Mesterházyt, vagy Tóthot választják, azt ma még nem tudni. Egy biztos: a feladat a sorvadás megállítása, a párt visszarángatása a szakadék széléről. Nem könnyű lecke, már csak azért sem, mert a még folyamatosan fogyatkozó hívek soraiban is sok kétség. Ma a baloldal lényegében kiüresedett, hitehagyottá vált, ha szavaznak is a szocialistákra, nem meggyőződésből teszik. Nem kellene persze feltétlenül így lenni, hiszen a budapesti választási eredmények jó alapot adhatnának az építkezésre, a főváros lakossága ugyanis egyértelműen nemet mondott a Fidesz-hatalomra, de az ellenzékből egyetlen pártnak sem sikerült a vereség után a győztes retorikát választania, és kihasználnia azt, ami Budapesten történt. Egyelőre mindenki a vidék felé vette az irányt, ami helyes elképzelés, ám nehezen kivitelezhető mindaddig, amíg a kisebb települések – a helyi vezetőkön keresztül – a Fidesz kezében, mondhatni markában vannak. A nagyobb városok, és – ismételjük – Budapest jelenthetik az újrakezdés bázisát és reményét is. A szocialista választás – a vasárnapi kongresszus – feltehetően nem a koncepciók harca lesz, sokkal inkább annak eldöntése, hogy a felsorakozott küldöttek melyik jelölt csapatába igazoltak le. Az most még nem látni, hogy akár Tóth, akár Mesterházy milyen módon akarná kirángatni a sárba ragadt szekeret, mint ahogy azt sem látni, hogy lehetséges-e egyáltalán kirángatni.

A Fidesz most nagyon magabiztosnak látszik, bátran vág bele a különböző területek átszervezésébe, mit sem törődve az érintettek felháborodásával. Azt a bizonyos három harmadi gondolatot egy pillanatig sem vette komolyan senki; nagy kedvvel és lendülettel faragják, bővítik, csiszolják, alakítják saját képükre az alaptörvényt. Minden annak a politikának van alárendelve, amely a Fidesz számára elhozta a biztos sikert, annak a politikának, amelynek árnyékában bármit megtehetnek, a társadalom könnyedén átlép felette. A migráció ellenes, immár harmadik éve hódító politika, amelyről már többször hittük azt, hogy elfogytak a tartalékai, most új erőre kapott; nem pusztán Magyarországon, egyre több európai országban vált vezető témává a jobboldal részéről. Maga Merkel is fordított egyet a retorikáján – elismeréssel szólt a magyar határvédelemről -, Olaszország pedig egyértelműen ráült az orbáni vonalra. Itt, ezen a téren tehát semmi esélye és keresnivalója nincs az ellenzéknek; hiába beszél arról, hogy nem látni migránst az országban, a félelemmel szemben már nincsenek érvek.

Valószínűsíthető tehát, hogy ezért támad olyan erővel és próbál az új törvénnyel lesújtani Orbán a civil-szervezetekre; tulajdonképpen a menekültek szembeni politika erősítéséhez, szükség van rájuk, mint egy falat kenyérre; Soros mellett ők testesítik meg azokat az ellenségeket, akik idehozzák az idegen kultúrát és hitet ebbe az országba. Éppen ennek a gondolatnak van alávetve a keresztény kultúra védelmének állami követelménye is, amelyet most kívánnak beemelni az alkotmányba.

Mindent megteszünk, amit megtehetünk most – így gondolkodhat a miniszterelnök, és lássuk be alappal: a kétharmados győzelem, az ellenzék szétesése hátteret biztosít számára nyugodt cselekvésre. És mégis: mintha valami mozgolódás látszana. Mintha túl sok terepen nyitotta volna meg a frontot Orbán. Hiszen hadjáratot indított a bíróságok ellen; az új Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság létrehozása, illetve a bírókat érő fenyegető hangok felerősödése, a Magyar Tudományos Akadémia függetlensége elleni támadás, a lebegtetett önkormányzati törvény megváltoztatása, és persze azért a Stop Soros is, sok kis műhelyben adott alkalmat a suttogásra. Ezek a suttogások még nem összegződtek, nem váltak erős együtt szóló hanggá, nem hoztak magukkal cselekvő erőt sem, de azért hallani lehet őket. Hallani, még akkor is, ha a kormánypárti média még nyilvánvalóbban vált szolgájává és szolgálójává a jelenlegi rezsimnek. Nem lehet ugyanis nem meghallani a református püspök bírálatát, az akadémikusok felháborodását, vagy éppen a civil szervezetek mozgolódását. Nem hisszük persze, hogy Orbán ezektől megretten, ennél nagyobb gondot is kivédett már, de azért azt már érezni kell: nemhogy a három harmadot, már a kétharmadot sem képviseli. Csakis saját hatalmát. És ezzel a hatalommal szemben, rebesgetik, egy olyan mozgalom van kialakulóban, amely kibújt az ellenzéki pártok mögül, és saját magát igyekszik megszervezni, mindazokkal, akik nem részesei a kétharmadnak. Az előbb jeleztük: ilyenek egyre többen vannak. Lassan úgy vagyunk, mint hajdanán a magukat többségnek képzeli bolsevikok, valójában ők voltak a kisebbség. A kisebbség természetesen uralhatja akár a többséget, egy darabig.

Azt nem tudjuk, hogy ez a darabig időben mit jelent.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..