Vélemény

Orbán militáns kormányt akar?

Kedden elindul útjára a magyar országgyűlés új, négyéves ciklusa; sokat nem várhatunk tőle. A választások nyomán kialakult összetétele ismét statisztaszerephez juttatja az ellenzéket, amely ezt –talán vonakodva?– készségesen eljátssza. Kövér László újra felül a parlament pulpitusára, és ugyanúgy, mint eddig, folyamatosan megalázza a politikai ellenfeleit.  Gúnyolódik, leszól és büntet, egy másodpercig sem akarja elhitetni senkivel, hogy ő pártatlan lenne. Kövér László egyetlen érdeme az, hogy róla nem derült ki semmilyen pénzügyi visszaélés, erős a hit, hogy ő legalább nem lop. Nagy dolog ez manapság, de persze nem ez repítette őt ismételten az elnöki székbe.

Nagy kérdés, hogy az ellenzéknek mit kellene, lehetne tennie, akár Kövérrel szemben is, úgy helyes, ha tűri a megaláztatásokat, vagy kitalálja a módját, hogy mit léphetne ellene. Közösen, gondolnám, de hát az ellenzék, bármily csekély létszámú, nem képes feladni töredezettségét, miáltal csekélyke izmát sem tudja megmutatni. Ez ugye kiderült most is, az alakuló ülés előtt; nem volt egységes ötlet arra, hogy a jelképessé silányult országgyűlést miként is kellene kezelnie az egyharmadnak. (Egyébként nem kellene magát ennyire alul kezelnie, hiszen össz-szavazat számban több embert képviselnek, mint a fideszesek.) Pedig szükség lenne az ötletre, mert különben semmi nem fog változni: a kormányzó párt kénye-kedve szerint fogja alakítgatni a törvényeket, gyurmaként kezelve az alkotmányt – bocsánat: alaptörvényt – is. De az sem igaz, hogy a kormányzó párt kénye-kedve szerint jár el; a fideszesnek, meg kereszténydemokratának nevezett képviselők pont olyan bábúi ennek a Háznak, mint az ellenzék.  Abban az elemzésben, amelyet a Fidesz  elmúlt időszakáról írtunk, szóltunk már a valós képről: az történik az országban és az országgal, amit Orbán Viktor akar.

De vajon mit akar Orbán Viktor?

Azt tudjuk, hogy a parlamentet demokratikus paravánként használja, azt azonban csak találgathatjuk, hogy mit tervez velünk, az országgal. Beszél ugyan arról, hogy a háromharmadot akarja képviselni, ezt azonban tekintsük csak ünnepi szólamnak, jól hangzó bon mot-nak. Orbánnak eszébe sem jut a három harmadot képviselni, de továbbmegyek: a kétharmadot sem. Hogy a sajátos választási rendszerben ilyen mérvű a támogatottsága, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a bizonyos parlamenti kétharmad valóban arra adott felhatalmazást, amit Orbán csinál. Mert hiába is hivatkozik erre a miniszterelnök, az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy miként kormányoz a Vezér, csak azt tudják és látják: erős kézzel teszi, és nincs sehol a környéken egyetlen ellenfele sem. Így aztán nincs más, aki számukra a biztonságot garantálhatná, márpedig arra szükség van, hiszen a gonosz Európai Unió telepakolná az országot migránsokkal, idegen kultúrájú emberekkel.  Igen, ezt tudják Orbánról, de hogy mit jelent a demográfiai alapú kormányzás, vagy a kereszténydemokrácia építése, arról lövése sincs a többségnek.

Nekem sincs.

Azt viszont látom, a miniszterelnöknek egy pillanatra sem lohad le a harci kedve. Magyarországot egy olyan terepasztalnak tekinti, ahol naponta kell hadseregparancsnokként mozgatnia csapatait, hol a szárnyvonalon, hol a széleken támadva, de folyamatos offenzívában létezve. Orbánnak jószerivel nincs olyan beszéde, nyilatkozata, ahol és amelyben ne használna militáns kifejezéseket; ő folyamatosan szárazon tartja a puskaport, igazgatja a harcosok klubját, és így tovább.

Sokáig azt hittem, hogy ezek a kifejezések nála csak színesítő elemek, a tábor – a hadsereg – folyamatos frappírozása, de rá kellett jönnöm, hogy súlyosan tévedek. És erre a tévedésre igazában most derült fény, avagy most jutott el Orbán abba az állapotba, amikor ezt a terepasztalt már valóságos hadszíntérnek tekinti, és ennek megfelelően állítja össze kormányát. Elképzelhető, hogy akadnak olyanok, akik vitatkoznának velem, azt állítanák, hogy túl messzire mentem következtetéseimben, de Orbán viselkedése, szófordulatai, jellemének rajzolata nagyon is abba az irányba mutatnak, hogy ehhez az állandó háborúhoz keresi meg a figuráit, ennek alapján konstruálja meg a kormányát.

Lássuk a tényeket. A rendszerváltás óta először fordul elő, hogy a honvédelmi miniszter posztját katona tölti be. Pedig Simicskó István áldozatkészségével, Orbánt szolgáló hűségével nem lehetett semmi baj, nem követett el olyan hibákat, mint az elődje – aki a hírek szerint némiképp tamáskodott a kerítést felállítani az országhatáron, illetve vonakodott a hadsereget szolgálatba állítani a migráns-ügyek kezelésében; így történt kedves Hende Csaba? -, és mégis: lecserélte őt a főnöke. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy Czinege Lajos vezérőrnagy babérjaira törve, magas rangú katonát ültetett a miniszteri székbe Orbán? Nehéz lenne azt hinni, hogy hirtelen csak egy katonában találta meg bizalmát, vagy hogy rájött: erre a feladatra egy civil bizonyosan alkalmatlan. De milyen feladatra? Emlékszem: a rendszerváltás környékén mily sokszor érveltek a demokrácia hívei azzal, hogy nincs már szükség miniszteri székben katonára, civilnek kell irányítani az apparátust, a hadsereget kell a tisztekre bízni. Mi változott most? Azt talán még sem hihetjük, hogy Orbán a hadsereg mozgósítását sem tartja kizártnak, illetve olyan akciókra készül, ahol és amikor már katonákra van szükség.  Ha nincs ilyen szándék, akkor viszont valahol a jelleménél, a pszichéjénél kellene keresnünk a választ, azt azonban még sem hihetjük, hogy gyermeki lényét, a katonásdi játszását akarná így felnőttkorban, és hatalommal a kezében kiélni.

Inkább arra kell gondolnunk, hogy a harci kifejezések használatának egyfajta lenyomata ez: ahová egyenruhásokat képzel az ember, ott legyenek is egyenruhások. Hiszen harc van, a harc pedig fegyelmet, hierarchiát követel, márpedig Orbánnál ezek a legfontosabb szempontok.

Ne feledjük: ő a belügyminiszteri posztra is igazi egyenruhást állított. És ez akkor is így van, ha tudjuk: miniszterként Pintér Sándor leszerelt, de – mondják – valójában mindvégig megmaradt rendőrnek. Ő irányítja a rendőrséget – állítólag ez akkor is így volt, amikor sem miniszter, sem rendőr nem volt hivatalosan – kezében van minden… Mi is? Egyesek szerint olyan információk, amelyek megingathatatlanul ott tartják őt Orbán közelében. Hiába terjedt el többször is, hogy visszavonul – hetven év környékén ezt sokan indokoltnak tartanák -, most is azt hírelték, nem lesz tagja az új kormánynak, ehelyett mi történt: miniszterelnök helyettes lett belőle, a belügyminiszteri stallum mellett.

Most tehát úgy néz ki, hogy Orbán kormányában két lényegében egyenruhás ember kapott funkciót, ráadásul közvetlen maga mellé rendelt egy új hírszerző központot. Mindezek együttesen okot adnának némi aggodalomra: egy jelképes országgyűlés, egy erősen militáns jegyeket mutató kormány, vajon milyen jövőt sejtet?  Nem tudjuk. Csak azt látjuk, hogy Orbán Viktor erősen harcias jelleme egyre jobban kidomborodik, és ez immár manifeszt megjelenik a kormányában is. Higgyünk benne, hogy az Európai Unió és a NATO tagjaként, ennek nincs semmi jelentősége, botor dolog lenne bármiféle következtetésre jutni.  A kormányfő csak játszik, elhiszi hogy egy hadsereget vezényel, ahhoz pedig kellenek a tábornokok.

De mi van, ha még sem játék?

Utálom, hogy Schilling emigrál

Nem bírom Schilling Árpáddal kapcsolatban azt a szót, hogy emigrál, mert ez azt jelenti, hogy menekülnie kell innen. És nemzetközi rangú rendezőknek ne kelljen piciny hazánkból eliszkolniuk! Ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, ne érezzék úgy, hogy elfogy körülöttük a levegő, nem nyúlik feléjük segítő kéz.

Schilling pár éve, A harag napja előadásában, a fekete ruhás nővér fájdalmas esetét alapul véve, vaslogikával és együttérző dühvel, sőt mondhatni, kétségbeeséssel, megrendezte, mi történik akkor, amikor egy roppant tehetséges, hazájáért aggódó, felelősséget érző ember, akire még hallgatnak is mások, totálisan reménytelen helyzetbe kerül. Visszavonulót fúj, de már ez sem segít, nevetséges fizetéssel járó kulimunkát alig mernek neki adni, ahogy valahogyan nem akadt például hazai nyomda, ami ki merné nyomni azt a hetilapot, amit a megszüntetett Magyar Nemzet újságírói alapítottak.

Schilling eddig Don Quijote módjára, illetve sokkal nagyobb ésszel, ment a falnak. Bizonyos előadásai a külföldön is nagy sikereket elérő Krétakör Színházzal, mint a Hazámhazám, a Feketeország, nyílt politikai kiállások voltak, intellektuális, de mégis vaskos politikai kabarék, kegyetlenül fullánkos szókimondással. Akadt is olyan előadás, amelyért még olajos halkonzerv tartalmával is megdobálták a színészeket, hiszen a produkciók hangos, provokatív tüntetéssel is felértek.

Schillinget mindig érdekelte a hatalom, persze áttételesebben is beszélt róla. Például a Woyzeck sajátos változatában, amit W-munkáscirkusz címmel játszottak, szólt arról, hogy milyen börtönszerű, totálisan kiszolgáltatott létbe kényszerítik a kisembert az elaljasodott hatalmaskodók, amitől a szerencsétlenből is előtör a pusztító agresszió. Bár valamivel szelídebben, de a Krétakör felfogásában még Molnár Ferenc Liliom című darabja sem hordozta a megszokott ligeti romantikát, megint csak azt érezhettük, hogy aki nem áll be a sorba, nem hajbókol, saját erkölcsei, törvényei szerint akar élni, hajlama van a nyakasságra, annak számára nincs itt tér.

Ezt hosszú ideje monomániásan mondja. És közben emelt fővel veri a fejét a falba. Ez az ő erkölcsi törvénye. Szól, ha úgy érzi szólnia kell. Kiabál, vagy egyenesen üvölt, ha úgy gondolja ezt kell tennie. Személy szerint sajnálom, hogy ezt nem teszi annyi előadással, mint régen. Az is az ő döntése volt, hogy szélnek eresztette a Krétakör társulatát. Úgy látta, hogy valami kifulladt, ami sokak szerint a topon volt. Amikor azért ezután rendezett valamit, mindig dugig lett a Trafó. Amikor pedig nyilatkozott, posztolt, vitatkozott, hadakozott, soha nem maradt el a felfokozott érdeklődés. Ha akarta, ha nem, ikonikus személyiséggé vált, akinek figyelnek a szavára. No, meg a gesztusaira is, ezekhez nagyon ért. Ha például lepukkant alsógatyában kiált világgá dörgedelmeket, az pillanatok alatt szétterjed a neten. Beszédtéma lesz belőle. Korábban arról is beszélt, hogy ő már itthon nem pályázik semmire, mert köszöni szépen, cinkelt lapokból nem kér. De hát akkor miből csinálna előadásokat, miből élne meg!? Hazai közéletünk, kevéssé létező kulturális mecenatúránk, nem arról híres, hogy akinek a kérés nagy szégyen, annak akkor is ad, ha nem kéri.

Így aztán Schilling megy, ami viszont szégyen. Előtte már ment a kiváló operarendező, Kovalik Balázs. Régóta nem dolgozik itthon, most éppen egy külföldi előadását invitálták vendégszereplésre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Bodó Viktor, aki szintén külföldön él, ebben az évadban egyet rendezett itthon, és ugyancsak a Tavaszi Fesztivál keretében kétszer látható volt egy produkció, amit a határon túl csinált. A szintén külföldön élő Dömötör András is rendezett ebben az évadban egyet itthon, de már nem kötődik hozzá osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tanítani nem lehet haza-haza ruccanva a messzeségből.

Ahogy annyi szakma, a színházrendezők bizonyos korosztálya is erősen foghíjas lett itthon. Schilling is újabb, óriási veszteség. Távozása nyilván segélykiáltás is, vészjelzés is, hogy ez nem mehet így tovább. De az a megalapozott gyanúm, hogy abszolút tovább megy. És ez az, amit fölöttébb utálok.

Orbán, az öreg harcos

Aki kellően öreg, az még emlékszik rá, hogy annak idején, a rendszerváltást megelőzően a szocializmus építéséről tanultunk az iskolában. Hogy pontosan mit jelentett a fogalom, mit takart a gyakorlatban, arról kevés benyomásunk lehetett, teoretikusan mindenesetre annyit feltétlenül, hogy a közösség építését, a közösségi tulajdon primátusát hangsúlyozták tanáraink. A való élet persze ennek az ellenkezőjét tükrözte, és nem pusztán akkor, amikor már nyíltan is lehetett vállalni a magántulajdon fontosságát, hanem akkor is, amikor a párt vezetői elítélték a maszek világot – létezik még ez a kifejezés? -, ezért aztán nem is a saját tudásukból, hanem a mások pénzén gazdagodtak.

A szocializmus építéséből – bár hosszú volt a tanuló idő – láttuk mi lett: összeomlás, lemaradás, a privilegizált emberek elküldése, már persze azoké, akik nem tudtak időben váltani és részeseivé válni a privatizációnak. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a szocializmus építésének végképp búcsút intsünk, és lám, mint hallhattuk pénteken reggel Orbán Viktortól a szokásos állami rádió-beli megnyilatkozásában, közel harminc év kapitalizmus-építés után beléptünk a kereszténydemokrácia építésének korszakába. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt ne kérdezzék, még akkor sem, ha látok némi hasonlóságot a szocializmus és a kereszténydemokrácia építése között. Mert ugyan az egyik a magán, a másik a közösségi tulajdonra épít, valójában azonban mindkettő fő tápláléka a közös pénz, a költségvetés jelenti a fő forrást. Lényegében mindkettő szép elvek mögé bújik el, de ez csak félig sikerül: az egyén gazdagodása szabad szemmel is jól látható.

De lépjünk el egy kicsit az elvi meghatározástól, és próbáljunk meg az orbáni meghatározás mögé nézni. Mit is gondolhatott a miniszterelnök a kereszténydemokrácia építésén. Alapvetően nyilván ennek is a bevándorlás ellenzése, azaz a migráció, és az ezzel érkező más kultúra elutasítása a lényege. Ma Orbán Viktor változatlanul nem tud, és nem is akar ettől a témától távolodni, olyannyira nem, hogy a jövő évi EU parlamenti választás kampánytematikáját is ebben jelölte meg. Bár azt is hangsúlyozta Orbán, hogy a következő négy évben nem lesz rendkívüli esemény, amiből arra is következtethetnénk, hogy lényegében megoldotta a migráció kérdését is, de az előbb idézett mondata ennek mégiscsak ellentmond.  (Nem lepődnénk meg, ha egyszer ezt is a saját érdemeként tüntetné fel, de politikai értelemben, pontosabban a politikai céljait illetően ennek még nem jött el az ideje. Ebből a rádióbeszédből megtudhattuk, hogy megoldott a Bokros-csomag okozta problémákat (1998), aztán a globális pénzügy válságból vezette ki az országot (2010), hogy az alkotmányos átalakítás után rá tudjon kanyarodni a migráció kérdésére. A felsorolásból persze úgy is tetszhet, hogy Orbán mégiscsak megoldotta ezt a kérdést is, de mint látjuk ebből hagyott hátra valamicskét, Európára is.)

Tekintsük tehát megfejtettnek a keresztény szó használatát, amelynek – és tegyük hozzá gyorsan – nincs semmilyen antiszemita felhangja. És nem csak ezért nincs, mert Orbán külön kiemelte a rádióinterjúban, hogy az antiszemitizmust nem tűri Magyarországon, hanem azért sincs, mert a Soros-ellenességben – még ha más okból is -, de mélyen egyetért a magyar és az izraeli miniszterelnök.

Hanem hát mit kezdjünk az összetett szó második tagjával, a demokráciával. Komolyan hiszi-e Orbán, hogy ő a demokráciát építi. A demokráciát építi akkor, amikor éppen lezáratja a parlament előtti teret, hogy ott ne lehessen tüntetni, amikor az épületen belül a többség őt ünnepli, illetve – ha már Soros -, akkor éppen arról beszél, hogy az amerikai-magyar üzletembernek Magyarországon árnyékhadsereg működik, és azért van szükség a Stop Soros nevű törvénycsomag azonnali elfogadására, hogy ez a hadsereg feljöjjön a fényre. (Hej, ha Bacsó Péter ezt megélhette volna…)  Mert ugye, ezek szerint, ma seregnyi ember dolgozik a föl alatt azért, hogy illegális bevándorlókat telepítsen be az országba. (Megint egy zárójel: nem olyan régen, ugyancsak a rádióban, arról beszélt Orbán, hogy pontosan ismerik ennek a kétezer embernek a nevét, vagyis ha ismerik – a Figyelő szorgosan közölt is egy fékezett habzású listát -, akkor kiknek kellene még feljönniük a fényre?) Vagy éppen az jelentené a demokrácia építését, ha ezeknek az embereknek – akik váltig tagadják, hogy Soros-ügynökök lennének, azt meg végképp, hogy illegális bevándorlókat telepítenének hazánkba – végképp kitennék a szűrét (copyright Orbán Viktor) Magyarországról. Az volna csak a demokrácia csúcsa, ha megteremtődne a lehetősége a magyar emberek kiutasításának Magyarországról?

Nincs a kérdésre válasz. Mint ahogy arra sincs, hogy miért akar a miniszterelnök testközelbe emelni egy új hírszerzési központot. Vajon ennek lenne-e dolga ezekkel a földalatti szervezetekkel? Vagy a határon túl is aktivizálná magát? Esetleg az uniós országokban is? Hiszen – hallhattuk Orbántól -, még a Néppárton belül is erős hasadás van; akadnak olyanok, akik támogatják a migrációt, sőt egyes országok nem átallnak ezért több pénzt kérni a szövetségtől, és ehhez még biztatást is kapnak uniós vezetőktől. (A mi kerítésünk ellenértéket bezzeg nem hajlandóak kifizetni…)

De csigavér – mondá országunk vezetője -, nem megy az olyan könnyen. Mint ahogy az sem, hogy holmi demokrácia-deficit miatt szankcionálják Magyarországot. Nélkülünk úgy sem fogadhatnak el semmit, vagyis, ha velünk nem egyeznek meg, nem lesz az Uniónak költségvetése. Szegény szervezet; amikor létrejött, abban a hitben tette, hogy mindenki a közösségért, a közös célokért válik taggá, és ha viták vannak is, van közös akarat, van közös jövő. Akkor nem gondolták, hogy lesz majd egy olyan ország – mintát adva másoknak -, amelyik pont az így megalkotott alapszabályba kapaszkodva akadályozzák a közösségi létet. Hogy lesz egy olyan ország, ahol kereszténydemokráciát építenek, és ebbe az építésbe sehogy sem fér bele semmiféle szolidaritás, együttes gondolkodás. Hogy lesz egy olyan ország, amely a demokráciát képes huszonhat másik állammal szemben értelmezni.

Hogy lesz egy olyan ország, amely önmagában alkot egy klubot, a harcosok klubját. Ezek volnánk mi, ahogy hallhattuk ezt pénteken reggel Orbán Viktortól.

A gyanú és árnyéka

Vad egyeztetési láz tört ki az ellenzék soraiban. A megbeszélés kezdeményezője Szél Bernadett arról a stratégiáról akar az ellenzéki pártokkal egyeztetni, amelyet a még meg sem alakult parlamentben alkalmaznának.  Az eseményen mindenki ott volt: az MSZP, a DK, a Párbeszéd, és a Jobbik képviselője is, korábban egyébként hasonló ötlettel a szocialisták is próbálkoztak.  A zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson az LMP társelnöke – a választások után két héttel – azt igyekezett a baloldali pártokban tudatosítani, hogy a jövőben a választókért kell dolgozni, illetve nem egymással, hanem a Fidesszel kell megküzdeniük. A hivatásos véleménymondók viszont azonnal emlékeztettek arra a „történelmi” bűnre, amelyet az LMP közvetlenül a választások előtt követett el azzal, hogy a fővárosban nem léptette vissza öt jelöltjét. Ha ezt megtette volna, akkor ma nincs a Fidesznek kétharmada, s az ellenzék sem marad teljesen eszköztelen parlamentben. Ez lett volna az igazi ellenzéki stratégia.

Ennek hiányában kitört a botrány az LMP-ben, de a mai napig nem azt kívánják tisztázni, hogy a választási véghajrában Szél Bernadett miért csak látszategyeztetéseket folytatott az ellenzék többi pártjával, s miért nem követelt kölcsönösen előnyös visszaléptetést.  Ha ugyanis a társelnök valódi egyezséget köt, akkor Orbán Viktor ma nem teljhatalmú ura az országnak; nincs alkotmányozó hatalma, nem nevezhetné ki ismét legfőbb ügyésznek Polt Pétert, nem lenne befolyása a Kúria új elnökének kiválasztásában sem, s nem dönthetne személyesen az idén kinevezendő alkotmánybírákról.  De ezt a hatalmi centralizációt nem akadályozta meg az LMP, ehelyett fegyelmi eljárást kezdeményezett az ellen a Hadházy Ákos ellen, aki az ellenzék jobb választási eredménye érdekében – talán nem a párt belső szabályzatának megfelelően – még időben visszaléptetett volna néhány ellenzéki jelöltet.

A többit már tudjuk, illetve az egészről fogalmunk sincs. Ugyanis Hadházy azért nem tudta a győzelemre esélytelen jelölteket visszaléptetni, mert a párt főtitkári teendőit ellátó Sallai Róbert Benedek az erről szóló javaslatot nem terjesztette a döntéshozó elnökség elé. Sallai ugyanis úgy vélekedhetett, hogy a „komcsik” erősödése nagyobb probléma, mint a Fidesz kétharmada. Ezért Schiffer András társaságában százmilliós kártérítési perekkel fenyegette meg a visszalépni akaró LMP-s jelölteket.  A kilátásba helyezett eljáráshoz Sallai pont azt az ügyvédet, Schiffer András kérte fel, aki feltehetően megfogalmazta ezt az alapszabályt, s aki regnálása idején egyébként szintén ellenzett mindenfajta együttműködést a baloldallal.

Az esetről nemcsak Hadházy nyilatkozott, de állítását az LMP más vezetői is megerősítették szerkesztőségünknek. Természetesen Schiffer és Sallai nyilvánosan cáfolják a történteket, de aki a politikát figyeli mégiscsak azt látja, hogy a Sallaival lefolytatott vita után kórházba viszik Hadházyt.  Az LMP pedig viselni kényszerül azt a bélyeget, amely kijár azoknak, akik tudatosan, vagy sem: kétharmados hatalomhoz juttatták Orbán Viktort. Miközben győzelmet ígértek, hisz az utcákon még látható művészi fotókon Szél Bernadett sejtelmesen és diadalmasan mosolyog: „most mi jövünk!” A plakátokat rövidesen lekaparják, de vele nem tűnik el az LMP-ben csalódott szavazók bizalmatlansága.

Ugyanis aligha lehet hitelvesztés nélkül Orbán Viktort teljhatalomhoz juttatni, s közben ellenzéki együttműködésről kerekasztalokat szervezni. A politika kulisszatitkait jól ismerő Herényi Károly a közelmúltban azt írta, hogy Schiffer egykori pártjának az a szerepe és küldetése, hogy az Orbán által kitalált centrális erőteret egyben tartsa. A nemzetközi hírű szociológus professzor, Szelényi Iván pedig azt nyilatkozta: ha az LMP nem létezne, akkor minden bizonnyal ezt írná fel az orvos Orbán Viktor számára. Az LMP azt csinálta, ami a Fidesz számára fontos. Persze Orbán nélküle is nyert volna, de ehhez az LMP nagyon jól bedolgozott. Mások pedig azt jósolták, hogy a párt zokszó nélkül elvállalná a koalíciós fél szerepét, ha a Fidesz kisebbségben maradna.

Mindez persze legfeljebb látszat, de olyan látszat, amely földig rombolhatja az LMP hitelét.
A pártvezetés is érezheti ezt a veszélyt, azért is siethetett Szél Bernadett mielőbb tárgyaló asztalhoz hívni az ellenzéki pártokat, hogy igyekezzen ellenzéki arculatot adni a pártjának.
S közben persze gyakran elhangzik az is, hogy az LPM eddigi teljesítményét visszaigazolja, hogy létezése óta idén érte el a legjobb választási eredményt.  Ami így nem igaz, mert az idei választásokon az LMP a szavazók 7.1 százalékának a szavazatait kapta, a 2010-es voksoláson pedig 7.48 százalékot gyűjtöttek be. Az végképp nem világos, hogy ezzel az eredménnyel, hogyan akar kormányozni a párt, ha nem koalícióban. Emlékeztetőül érdemes felidézni, hogy korábban az LMP visszautasította az alakuló Új Pólus formáció együttműködési ajánlatát is.

Pedig az LMP az egyik legkreatívabb, legharcosabb ellenzéki pártnak látszik, s ehhez a múltja is hitelt adhatna.  Hisz Hadházy és párttársai az elmúlt egy évben élesen támadták a vitatott paksi atomerőmű bővítését, s vele az Orbán-Putyin kapcsolatot. Leleplezték a kormány, vagy a kormányközeli oligarchák milliárdos csalásait, Farkas Flórián visszaéléseit, az OLAF jelentés nyomán feltárták az Elios ügy részleteit, s vég nélkül sorolhatnák Szél Bernadett büntetéssel is járó parlamenti akcióit.

Ugyanakkor nehéz elfelejteni, hogy az LMP elnökeként Schiffer András még 2009-ben segédkezet nyújtott a Fidesznek, és az akkor hatalomba készülő Orbán helyett feljelentést tett Sukoró ügyben. Ezzel segítette a Gyurcsány kormány elleni akciót – Császy és Tátrai ügyét – a politika felszínén tartani. Vagy amikor hiányzott a Fidesz kétharmada, akkor az LMP közreműködésével választottak alkotmánybírákat, ami lehetne józan, politikai döntés is. Ámbár annak fényében nehéz ezt hinni, hogy Tusványoson, Szél Bernadett viccelődve küldte el Soros Györgyöt melegebb éghajlatra. És most már ebbe a sorba illik az is, hogy az LMP a 2018-as országgyűlési választáson kétharmadhoz segítette a Fideszt. Legalábbis ez a látszat. Emiatt egyre nehezebb elhinni, hogy lehet más a politika.

MSZP: csontritkulás és demencia

Nem is tudom, honnan kellene nekifutni egy olyan elemzésnek, amely arra vállalkozik, hogy a Magyar Szocialista Párt állapotát, elmúlt esztendei állapotát akarja vizsgálni. Eleve már azt nehéz tisztázni, mi is ez a párt ma? Hiszen huszonnyolc évvel ezelőtti alapítása, gyenge parlamenti jelenléte után hihetetlen felfutás következett (1994), hogy aztán onnan kezdve csak lefelé vezessen az útja. És ez akkor is így van, ha az 1998-as vereség után – amely a Fidesz és a Kisgazda Párt összeborulása nélkül – győzelem lett volna -, némiképp váratlan sikerek következtek, kétszeri kormányalakítással, de végtelen megosztottsággal. Mondhatjuk: utoljára Horn Gyula volt képes uralni ezt a pártot, ami nem azt jelenti, hogy ő képes volt egységet teremteni, inkább csak annyit: a különböző irányokba menő pártot, a szanaszét húzó embereket képes volt olykor uralni. De már Horn Gyula regnálása alatt – és ez ma látható csak igazán – elindult a szétesés, már akkor felfedezhettük annak nyomait, aminek a végeredményét a legutóbbi választás mutatta meg igazán.

Az MSZP, már 1994-ben, megfeledkezett arról, hogy hálózatát építeni, működtetni, fejleszteni kell; igazán akkor hitte el magáról, hogy újra hatalmasra nőve kezében van az egész ország. Hát nem volt. Mert miközben a Fidesz rájött arra – főként 2002-es veresége nyomán -, hogy csak akkor lehet sikeres, ha országos hálózatot épít, megveti a lábát a legkisebb településen is, addig a szocialisták saját nagyságuk bűvöletében elrévedve a belső hatalmi rendszer megszilárdításán dolgoztak. A megyei vezetők a saját státus quo-jukat őrizték, a fővárosiak, a különböző áramlataikon keresztül pedig a dominanciára törekedtek – egymással szemben.

Erre a múltbéli kalandozásra csak azért volt most szükségünk, hogy jól lássuk: az MSZP elfáradása, a belső küzdelmek, helyezkedések kiváltotta eróziója nem most kezdődött; hiba lenne az elmúlt néhány évben látottak alapján ítélkezni. A folyamat tehát 1994-ben kezdődött, és bármily furcsa: Gyurcsány felbukkanásával erősödött tovább. Ő volt az, akire sosem tekintettek úgy, mint ős-szocialistára, olyanra, aki azonos kultúra részeként emelkedett a párt élére. (Ezt a kultúrát tessék sajátosan értelmezni, sem hely, sem tér nincs arra, hogy ezt itt és most bővebben kifejtsük, s arra főként nem, hogy megfejtsük. Elégedjünk meg annyival: ennek a pártnak igenis van egy sajátos szubkultúrája, egy olyan belső világa, ahol a párton belüli háborúk megvívása mindig fontosabb volt, a külső politikai ellenfél legyőzésénél, vagy finomabban: feltérképezésénél.)

Ezek az önsorsrontó háborúk is vezettek oda, hogy 2010-re egy végtelenül legyengült formáció hagyta maga mögött a nyolcéves kormányzást, amely kormányzás két miniszterelnöki bukást is magával hozott (Medgyessy, Gyurcsány), és amely még megosztottabbá tette a pártot. Ekkorra az MSZP végképp elszakadt a tömegektől, és bár magára még mindig nagy pártként gondolt, a valóság azonban azt mutatta: hívei könnyedén állnak át más pártokhoz, akár például a szélsőséges nézeteiről elhíresült Jobbikhoz. Újabb és újabb elnöki próbálkozások jellemezték az időszakot; nem tudott – talán nem is lehetett – egy olyan személyt találni, aki legalább annyira képes uralni a tagságot, mint Horn Gyula. A megosztottság, a különböző irányzatok immár nem ideológiai különbségeket jelentettek, nem a nép-urbánus, vagy éppen liberális-plebejus törésvonalat jelentették, hanem személyi háborúkat. Amely személyi háborúk is folyamatosan változtatták formájukat, kiterjedésüket éppen a pillanatnyi érdekek voltak a meghatározóak.

Mindezen jelenségek együttese eredményezte azt, hogy 2014-re, az ismételt kétharmados fideszes győzelem időszakára, még a legnagyobb ellenzéki pártként jutott a parlamentbe az MSZP, de valójában érzékelhető volt, hogy a lejtőn nincs megállás. Főként azért nincs, mert ehhez szükség lett volna a zsugorodás tényének felismerésére, elismerésére, ugyanakkor az építkezés megindítására. Ez azonban nem történt meg, a belső háborúk megmaradtak, legfeljebb annyiban terjedtek szélesebbre, hogy immár az ellenségek közé soroltatott az időközben MSZP-t elhagyó, önálló pártot alapító Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció is. (Most látható csak igazán, hogy az MSZP és a DK nem tudott külön-külön új híveket toborozni, a régi tagság osztódott meg, s nézett gyűlölettel a másikra.) Ennek legélesebb képviselője Botka László lett – róla bővebben megemlékeztünk már a Párbeszédről szóló elemzésünkben -, aki egészségesnek látszó küldetését azzal kezdte, hogy Gyurcsány Ferencet akarta elűzni a szocialisták – értsd: az összefogás – közeléből. Pedig Botka választása, miniszterelnök-jelöltté tétele biztató lépésnek tűnt; sikeres polgármesterként, a vidéket jól ismerő politikusként jó eséllyel indult a sikeresebb szereplés felé. Bár azért legyünk óvatosak: azok a törésvonalak, amelyek át, meg átszelik ezt a pártot, viszonylag csekély esélyt kínálnak, bárki számára. Ezzel együtt a Botka-féle koncepció, a tisztább baloldaliság fordulata, egy másik sikeres polgármester  – Tóth József – maga mellé emelése, megfelelő koncepciónak tűntek ahhoz, hogy egy erőteljesebb MSZP vágjon neki a 2018-as választásnak.

Ebből aztán semmi nem valósult meg. Nem valósulhatott meg már azért sem, mert az erők egy részét felőrölte a felesleges küzdelem az összefogásért, a közös lista, közös miniszterelnök-jelölt, az egy jelölt a Fidesz aspiránsával szemben megvalósításáért, a másik részt pedig elvitte a Botka eltávolításáért folytatott bozótharc. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy elkerülhető lett volna, pusztán azt jelezni: kilenc hónap úszott el úgy, hogy egy lépést sem sikerült előre tenni, sőt: a nyilvánosság másról sem hallhatott, mint ennek a megosztottságnak a különböző jeleiről. Nem folyt továbbra sem építkezés, ezzel szemben szinte visszafordíthatatlanná vált a lépülés. Nem térünk ki most olyan epizódokra, amelyek akkoriban azért uralták a nyilvánosságot: a Lattmann-féle futamra, vagy a Botka-éra utáni Gyurcsánnyal folytatott vitákra sem. Mert ugyan ekkorra már az MSZP bizonyult az ellenzéki oldalon a legrugalmasabb pártnak, ő mutatta magát a legnyitottabbnak, ez a nyitottság azonban inkább tűnt már inkább kontraproduktívnak, mint hasznosnak. (Jellemző, hogy a DK-val folytatott tárgyalásokat is a legrosszabb, pillanatban sikerült lezárni, akkor, amikor a DK a legerősebbnek mutatta magát, messze erősebbnek, mint amit az áprilisi végeredmény visszaigazolt. Ezért aztán a szocialisták egy sor olyan helyet adtak át a DK-nak, ahol a még meglévő, valamelyest erősnek nevezhető beágyazottságukról is lemondtak, csalódást, kiábrándulást okozva helyieknek, és ezzel egyszersmind kikapcsolva őket az eredményesebb kampányból.)

Ebből a perspektívából nézve súlyos vereségnek tekinthető Karácsony Gergely megjelenése az MSZP-lista élén. Egy kisebb párt vezetőjeként érkezett oda, s bármily rokonszenves politikusként lehetett őt bemutatni a közvélemény előtt, a belső elégedetlenséget csak átmenetileg volt képes csillapítani. Ma ugyan az a hivatalos kánon a szocialista párton belül, hogy Karácsony importálása jót tett a pártnak, nélküle még ez az eredmény sem született volna – csaknem minden közvélemény-kutató tíz százalék alá mérte őket -, önmagában a tény, hogy már nem találtak a vezetésre szocialistát, lefelé húzta a párt megítélését.

Nagy kérdés, hogy ezek után merre indulnak tovább. A szerény parlamenti jelenlét, ráadásul az a változatlanul létező hit, hogy a Fidesz befolyása elég erős a pártra, a vidéki hálózat szinte teljes lenullázódása nem kínál jó terepet a felemelkedésre. Még akkor sem, ha a lehetőség adott volna. Adott volna, hisz Budapest egyértelműen elutasította a Fideszt, egyéni képviselői szinten mindenképpen. Amiből viszont az következik, hogy csakis a hiteles embereken keresztül, és innen Budapestről indulhat meg a fejlődés, ha egyáltalán létezik még visszaút. A hamarosan sorra kerülő választásról egyelőre csak annyi hírlik, hogy a pécsi Tóth Bertalan látszik befutónak az elnöki posztra, arról azonban semmi információ, hogy mi a tényleges elképzelés a párttal: arccal a 2022-es megszűnés felé, vagy tovább az 1994-es úton.

Ez a tétje a kongresszusnak, és ez a tétje a mai magyar baloldalnak. Ma nehéz nem észlelni a csontritkulást, de ha e mellé még egy kis demencia is párosul, vagyis elfelejtik bevenni a csontokat erősítő gyógyszert, akkor mindannyiunk fölött győz az Alzheimer: elfelejtjük, hogy valaha létezett egy kormányzóképes MSZP.

Együtt kellett volna…

Emlékszem, nagyon sokan szorongtunk 2012. október 23-án a Szabad sajtó útján, az Erzsébet híd feljárójánál, és arra vártunk, hogy megszólaljon Bajnai Gordon. Hogy visszatérjen a magyar belpolitikai közéletbe és reményt adjon annak a sok tízezer embernek, hogy két év múlva összefogva, együtt, le lehet váltani a „fülkeforr” mámorában tobzódó, a kétharmad birtokában a demokráciának hadat üzenő kormánypártokat.

Akkor már elkövette a Fidesz az „ősbűnt”, belekényszerítve sok kis pártra szakadt ellenzékét egy olyan csapdába, amelyből azóta sem sikerült kikecmeregnie. Ismertük a 2011-ben elfogadott új választási törvényt, amely a korábbitól eltérően az országgyűlési képviselők választását egyfordulóssá tette. Az addig arányos rendszer irányából a többségi választási rendszer felé tolta el a hangsúlyt. A 199 főre csökkentett parlamenti helyek többségét már nem listáról, hanem az így felértékelődött 106 egyéni választókerületekből töltik be, s a választók attól kezdve csak az országos pártlistákra adhatják le a szavazataikat.

Azon a Milla rendezvényen a Haza és Haladás Egyesülettel karöltve Bajnai, Juhász Péter, Szigetvári Viktor és társaik elindították az „Együtt 2014” elnevezésű választási mozgalmat, azzal az ígérettel, hogy motorjai lesznek annak az összefogásnak, amely a 2014-es választásokat majd megnyeri.

Az „Együtt 2014 mozgalom” 2012 novemberében politikai nyilatkozatot tett közzé, és aláírásgyűjtést indított, eredetileg az olasz Olajfa koalíció mintájára balközép ellenzéki ernyőszervezet lett volna. Már itt akadályba ütköztek: a Lehet Más a Politika (LMP) kongresszusa 2012 novemberében és 2013 januárjában elzárkózott az együttműködéstől. Az MSZP vette át a baloldali ellenzéki összefogás irányítását, erre válaszul az Együtt-2014 az MSZP-től függetlenül kezdte meg kiépíteni támogatói bázisát. 2013-ban a mozgalom „Együtt-2014 Választói Szövetség Párt” néven párttá alakult, amelyet három társelnök – Szigetvári Viktor, a Haza és Haladás Egyesület alelnöke, Kónya Péter, a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke és Juhász Péter, a Milla Egyesület korábbi vezetője – irányított. Az új párt azonnal szövetséget kötött az LMP-ből január 26-án távozott politikusok által alapított Párbeszéd Magyarországért párttal (PM), 2013. június 28-án „Együtt – a Korszakváltók Pártja” néven vették őket nyilvántartásba.

Bajnai pártja azt ígérte, alapvetően egy új, balközép erő megteremtésén dolgoznak majd, ahogy akkor fogalmaztak: „Az emberek már kiábrándultak a narancsból, de a szegfűt sem szerették meg azóta sem”.

Ma már tudjuk, az Együttet még kevésbé.

Mert az Együtt története meglehetősen kacskaringósra sikerült. 2017. február 4-én Juhász Pétert választották elnöknek, ugyanezen a napon Berkecz Balázst és Hajdú Nórát alelnökökké, Szigetvári Viktor pedig a párt Országos Politikai Tanácsának elnöke lett. 2018. januárjában az Együtt politikusai bejelentették, hogy önállóan indulnak a 2018-as Magyarországi országgyűlési választáson, azzal, hogy a miniszterelnök jelöltjük Szigetvári Viktor. Alig három hónappal később, 2018. április 8-án éjjel a párt vezetői valamennyien lemondtak tisztségükről, s az Együtt hajóját sorsára hagyták.

Egy alapvetően elhibázott stratégia vezetett el a széthullás állapotáig. A külső szemlélő joggal érezhette úgy, hogy egyedül Juhász Péter az, aki megpróbálja kissé megzavarni a párt körüli állóvize. Egyéni akciókkal, performanszokkal kavart némi hullámokat, de azok alig voltak érezhetők a Belváros, jobb esetben a főváros kerületeinek határán túl. Hiába készítettek rendkívül drágán, mindenki másnál igényesebben egy vaskos kiadványt, amelyben pontról pontra elmagyarázták az olvasónak, hogyan képzelik el egy sikeres választást követően Magyarország jövőjét, aligha volt ember (néhány ebből elő politikai elemzőn kívül), aki töviről hegyire átrágta volna magát a „művön”.  Hajdú Nóra, Berkecz Balázs kétségtelenül igyekezett a szakértő politikusok benyomását kelteni, okos érveik a legtöbbször visszhang nélkül elhaltak, pedig mindkettőjüket „kedvelték” a híradós stábok.

A párt vezetői kissé későn tanulták meg, hogy a NER igazságtalanságokkal tarkított politikai akadálypályáján egyedül senki nem megy semmire. Lehet idegenkedni Gyurcsány Ferenc politikai múltjától, meg lehet bélyegezni a szocialistákat kormányon elkövetett sutaságaikért, de nincs értelme olyanokhoz dörgölődzni sem, mint amilyenek a Momentum önmaguktól kissé elszállt ifjú titánjai. Mert az ő szemükben ugyan rendszerváltás után alakult politikai formáció volt az Együtt, politikusaiknak – különösen Szigetvári Viktornak – éppen úgy múltjuk, „szaguk van”, mint a többieknek. Az LMP-ről pedig kiderült, hogy szerintük éppen attól lehet más a politika, ha a politikusok nem számoltak a realitásokkal.

Hogy mit gondoltak róluk a választók? Az alig valamivel több, mint fél százaléknyi voks erről mindennél többet mond. Amihez csupán egy szerény adalék, amellyel a párt facebook oldalán, a hozzászólások között találkoztam.

Íme az egyik: „Sajnálom hogy ezt kell mondanom de ne folytassátok. Örüljetek, ha összejön a pénz (amit vissza kell fizetni a Kincstárnak- a szerk). Jómagam normális esetben rátok szavaznék, de nincsenek normális idők. Szánalommal vegyes idegenkedéssel figyeltem az utóbbi két évben a működéseteket.”

Egy másik: „Juhász Péter, Gulyás Márton, Hadházy Ákos… hirtelen több politikus nem is jut eszembe, akik tettek is valamit, és nem a választóktól várták, hogy kikaparják a gesztenyét.” Ebben is van némi igazság: az Együtt és Juhász Péter kis csapata rossz helyen, és nem úgy kereste a „gesztenyét”, ahogyan érdemes lett volna.

Orbán a zsonglőr, övé a manézs

Vajon mit lehet mondai egy olyan pártról, amely sorozatban harmadszor nyeri meg az országgyűlési választásokat, ráadásul meggyőző fölénnyel, kétharmados többséggel?  Szabad-e kritikával illetni, arról beszélni, hogy antidemokratikus, minden maga alá gyűr, kiiktatja a fékeket és ellensúlyokat, formálissá teszi az ellenzék szerepét?  Nem követjük el azt a hibát, amelyre – lássuk be – hajlamosak vagyunk, és amely felmentést ad a gyengén teljesítők számára?

Nyilvánvaló, ha a szerző maga objektívnek is igyekszik feltüntetni magát, hamar lebukik, akár a Fidesz hívője, akár az ellenzéke. Az érvek, a teljesítmény értékelése, az a szempontrendszer, amellyel a témát megközelíti, nyilvánvalóvá teszi az álláspontját, az elvi megközelítését, de elfogultságait is. Olvasóink közül bizonyára többen is voltak már részesei olyan vitának, amikor egy-egy párt, politikai oldal teljesítményét próbálták értékelni; manapság sajnos nincsenek meggyőző érvek, mindig mindenre van valami válasz, amely vagy felment, vagy éppen kritizál.  Szóval, amikor most azt állítanánk, hogy mi ezúttal megpróbáljuk tárgyilagosan megvizsgálni, miként is szerepelt az elmúlt időszakban a vezető kormánypárt, aligha tetszeleghetünk az objektív elemző szerepében, pedig ezt hisszük magunkról.

MTI Fotó: Máthé Zoltán

Ráadásul, a Fideszről szólva, különösen nehéz a helyzetünk. (Sorozatunkból tudatosan hagytuk ki a Kereszténydemokrata Néppártot, a Fidesz testvérét, az párt ugyanis a közvélemény előtt valójában nem létezik. Van ugyan egy önálló frakciója a parlamentben – sokszor kinevezéssel jutnak oda az emberek – ennek a frakciónak azonban legfeljebb annyi a szerep, amit a Fideszben ráosztanak, sem önálló véleménnyel önálló hanggal, ennek megfelelően önálló karakterrel sem rendelkezik. Külön kitérhetnénk persze elnökére, aki egyszersmind miniszterelnök helyettes volt, van és lesz, Semjén Zsoltra, de az ő legnagyobb tette is, kimerül egy szarvas svédországi leterítésében. A KDNP munkáját tehát fedje jótékony homály, szerintem így járnak jobban).

Nem vagyunk könnyű helyzetben akkor sem, ha pusztán a Fidesz munkáját vizsgáljuk. Amit sietve le kell és le lehet róla rögzíteni, az a hihetetlen fegyelem, ahogy ez a párt működik. És ezt kéretik most nem a negatív tartományba sorolni; valóban nagy erény, ha egy politikai formáció képes azt a képet mutatni önmagáról, hogy ott egység van. Igaz, hogy a napokban Lázár János arról beszélt – még ha azt a hírügynökség meg is cenzúrázta – , hogy a Fideszen belül is akadtak olyanok, akik a párt, a kormány bukására játszottak, ebből hozzánk, földi halandókhoz semmi nem jutott el. Mi legfeljebb annyit láthattunk, hogy akár a párt elnöksége, akár parlamenti frakciója óramű pontossággal hajtja végre a rá kirótt feladatot. Ez a feladat, az elmúlt esztendőt, de inkább két évet vizsgálva, nem volt más, mint tudomásul venni a központi utasítást; semmi másról nem beszélni, mint a migránsokról. (Hogy ennek milyen túlhajtásai voltak, az szinte mellékes is, mivel a közönség semmin nem rendült meg, legfeljebb a baloldali értelmiségit zavarta, ha például a bogárevés kultúrájának térhódításáról beszélt egy miniszter; mellesleg nem ebbe bukott bele. )

Hiába volt a Fidesznek gigafrakciója, és hiába vezette és vezeti a legtöbb települést ennek a pártnak a tagja, híve, a központi akarat sehol nem futott ellenállásba, a nyilvánosságot, ha netán voltak is, elkerülték a viták.

Ha tehát a Fideszt kell mérlegre tenni, nem tehetjük meg, hogy csak a saját ízlésvilágunk, politikai kultúránk, meggyőződésünk alapján hirdessünk eredményt. Igen is, meg kell állapítanunk, hogy egy modern párt csakis így működhet. Most tehát nem arról beszélünk, hogy milyen programot követ,  miként vélekedik az állam szerepéről, hogyan használja a parlamenti többségét, pusztán csak azt hangsúlyozzuk: egy kormányzó párt csak akkor lehet igazán eredményes, ha fegyelmet tud tartani.

És, ha ezen túl vagyunk, akkor állapíthatjuk meg, hogy ezt a fegyelmet nem a kollektív vezetés, a közös gondolkodás, az egységes akarat tartja egyben.  Ha nem, akkor viszont mi? Mi az a kohézió, amivel elkerülhetővé válnak azok a konfliktusok, amelyek más pártokat olyan nagy mértékben jellemeznek?  A kérdésre mi magunk sem tudjuk a választ, legfeljebb tapogatózunk találgatunk, az eddig tapasztalatainkra hagyatkozunk. Ez a tapasztalat azonban meglehetősen gyenge alapokat ad, hiszen a magyar politikai életben eleddig ilyennel nem találkoztunk; a pártokra inkább az időről időre felbukkanó belső konfliktusok, az

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

állandóan előre haladó erózió volt a jellemző. A Fidesz az első olyan csapat, amely tényleg csapatként működik, illetve ezt a látszatot tudja kelteni. Nem rendítik meg a külső támadások – a külső értsd: itthonról és külföldről érkezőként – , de még a kriminális ügyek sem. A Fideszben nincs belső bírálat, nincs belső elhatárolódás – olykor egy-egy pletyka suhan csak el, például Elios ügyben a vej időleges eltüntetéséről a nyilvánosság elől, valahova külföldre, ha tényleg ez volt az ok, és tényleg így történt -; itt összetartás, vagy hallgatás van. A Fideszt nem rendítette meg, mint hittük, sem az előbb említett Elios ügy, sem a Kósa-ügy, sem egyetlen olyan eset, amelyről azt hittük: vége a párt virágkorának.

Hát nem lett vége. Vagyis térjünk vissza a kérdéshez: mi tartja egyben a Fideszt? Bármennyire szeretnénk elkerülni ezt a választ, ki kell mondanunk: bizony Orbán Viktor. Ő az, aki egyszemélyben kézben tartja a pártot, aki dönt a konkrét helyzetek megoldásáról, arról, hogy kit tart – egy darabig – az élvonalban, és kit tol a háttérbe. Ő dönt arról is, hogy melyik helyzetre milyen kommunikációs válasz dukál, ki mit mondhat, meddig mehet el. A választások eredményét figyelembe véve azt is megkockáztatom: ő dönt arról is, hogy ki milyen „alkotmányos” költséget engedhet meg magának. Erről, belátom, mást gondoltam egy-két hónappal ezelőtt: azt hittem, kicsúszott a kezéből a vezetés, nem uralja már a helyi kiskirályokat, túl nagy konglomerátumot – ha értik mire gondolok – kell lefednie, és bár a struktúra működésének alapja, hogy minden döntés felfut hozzá, ezt már nem képes uralni, átlátni, befolyásolni. Tévedtem. Látja, tudja, de feltehetően azt is, hogy mi ennek az ellenszere.  Az ellenszere pedig az országos hálózat, a helyi emberek hűsége, kötelesség tudata, az ottani közösség feletti uralma. Ez a titok nyitja.

Akkor tehát, ha a Fideszt akarjuk értékelni, Orbán Viktort kell értékelnünk, és el kell jutnunk odáig, hogy miközben a Fidesz Magyarország legnagyobb pártja, valójában egy egyszemélyes pártól beszélünk. Egy olyan pártról, ahol az erős, karizmatikus vezető pontos szereposztás szerint osztja el a feladatokat, megvan az intelligens, a bunkó, a hátteret építő és a nőket megszólítani képes figura, és senki nem léphet ki saját jelmezéből.

Sokszor írták már le, hogy ma Orbán Viktor szinte a legöregebb politikai szereplő, harminc éve uralja a pártját, illetve azokat az embereket, akik csatlakoztak hozzá. Elemezők azt mondják: akár húsz-harminc éve is lehet még neki, kiváltképp, ha továbbra is ilyen ügyesen játszik az emberekkel. Továbbra is, mint a zsonglőr dobálja őket, tudja ki repül lefelé, és ki felfelé. Nagyjából ennyi a titka. És mindaddig, amíg fel nem bukkan egy másik zsonglőr, övé a manézs.

Mészáros Lőrinc távozására

Üzleti ügyeire akar koncentrálni a jövőben Mészáros Lőrinc, ezért lemond a felcsúti polgármesterségről. A hír bombaként robbant; aligha van még egy polgármester az országban – beleértve a főpolgármestert is -, akinek lemondása ilyen hangsúlyt kapna a médiában. Pedig, ha belegondolunk, hogy egy egyszerű gázszerelőről van szó, akit feltehetően Orbán Viktor szemelt ki erre a posztra, nehezen érthetnénk meg, hogy mitől olyan jelentős egy négyezres falu éléről a távozás. De mindannyian tudjuk, hogy itt sokkal többről van szó, annál is többről, hogy maga a miniszterelnök jelölhette erre a posztra, és arról is, hogy történetes ők ketten jó barátok.

És még az sem lenne annyira izgalmas, legfeljebb érdekes, ha ez a gázszerelő történetesen Magyarország leggazdagabb emberei közé katapultálta magát; nyilván csodájára járnának a világban a ritka tehetséget emlegetve.

Mészáros Lőrinc azonban nem tartozik a legtehetségesebb emberek közé, legalább is erről az oldaláról nem sikerült megmutatkoznia.

Annál inkább volt összeköthető mesés gazdagodása Orbán Viktorral;

ki így, ki úgy találta meg azt a kapcsot, ami a két szereplőt összeköti. Mészáros ugyanis nem talált fel semmit, nem specializálta magát egy területre, ahol nagyot alkotott, ezzel szemben igazi polihisztorként, tényleg mindenhez értve ártotta bele magát az üzleti életbe. A dolog pici szépséghibája csupán az volt, hogy ezeket a lépéseket jobbára az állam is támogatta, úgymond, pályázati pénzekkel. A turizmustól kezdve a bankolásig, az útépítéstőlszállodaiparig mindenben otthon volt. És mindenütt, a háttérben –állították sokan – felsejlett a miniszterelnök.

Itt állunk tehát most ezzel a hírrel szemben, és nem tudunk vele mit kezdeni. Azt biztosan merjük állítani, hogy sokféle igazság lehet ebben az ügyben, csak az nem, amit hivatalosan mondanak. Ha valaki sok éven polgármesterként fungál, és egy átrepülő légy sem tudja megzavarni az egyéb területeken tapasztalható – de magyarázatokban szűkölködő – mesés pályázati sikereit, és gazdagodását, akkor vajon miért mond le ily hirtelenséggel? Miért nem tudta kivárni a jövő évi választásokat, illetve miért nem adott magának egy értelmes határidőt?

A választ persze nem tudjuk,

lehet, hogy soha nem is fog kiderülni.

Amit most ideírunk csak fantáziálás, miközben be kell látnunk: a mi fantáziánk messze nem volt képes követni azt a szárnyalást, amit ez a gázszerelő-miniszterelnök páros bemutatott az utóbbi években. Egyszer, majd az Orbán utáni korban, talán egy egyetemista megírja majd a diplomamunkájában, hogy a kétezres évek első felében, hogyan lehetett gazdaggá lenni olyasvalakinek, aki semmi egyébbel nem rendelkezett, mint hogy jó helyre született és jókor. Miáltal ő lett a kiválasztott.

És most következzen egy-két lehetséges tipp, ok, ami miatt Mászáros Lőrinc bejelentette távozását. (Azt azonnal dobjuk félre, hogy lehet-e ez is afféle G-nap; Mészáros Lőrinc túl kicsi pont ahhoz, hogy olyan konfliktusba keveredjen Orbánnal, mint Simicska Lajos. Ráadásul Simicskáról tudjuk, hogy van saját vagyona.)

  1. Olyan tranzakcióba kezd Mészáros, amelyet nem akar már a vagyonbevallásában feltüntetni.
  2. Olyan vizsgálat indulhat el az Unió részéről, amelynél jobb, ha Mészárost kivonják az önkormányzati munkából
  3. Olyan tranzakcióba kezd, amelyet polgármesterként nem kezdhetne
  4. Olyan pályázati pénzt fog elnyerni, amelyre csak hétköznapi emberként pályázhat.

A mi szűk fantáziánkkal eddig jutottunk. Lehet, hogy az olvasóknak vannak még ötletei. Persze az lenne a legjobb, ha elárulnák az igazat. Amire azért lenne szükség, mert az újkori demokráciánk legtalányosabb figurája készül eltűnni a szemünk elől. És még csak azt sem mondja, hogy kizárólag a kezét figyeljük…

Kétségek 2018. április 21-e után

A szombati tüntetés legnagyobb vesztese nem Orbán Viktor, az ő helyzete a megjelentek körében ennél rosszabb már nem lehet. A múlt hét szombaton még hezitáló tömeg egyértelmű ítéletet mondott a parlamenti ellenzék felett: ti senkik vagytok! Helyettetek mi vagyunk az ellenzék!

A szombati tüntetés más volt, mint az egy héttel korábbi. Legalább 4 eltérő jellegű szakaszból állt.

  1. Első etap: a gyülekezés. Egymást vizsgáló, a felismerés örömét kereső, kissé elveszett tömeg, ami érzékelhetően kudarcként élte meg a közepesnél is kisebb méretű sokaságot. Persze sok fiatal és sok idős jelent meg, de az egésznek volt egyfajta ismerős jellege: ez már „megint olyan tüntetés, amelyen voltam már” – érzés. Sokkal homogénebb gyülekezet jött össze ugyanis mint 1 héttel korábban.

Egy tömeg hasonló módon jellemezhető, mint egy hagyma. Különböző rétegei vannak: a legbelső magtól a legkülső peremig. A választói magatartás elméletben használt mag, gyűrű, perem fogalmakat kölcsönözve, a Kossuth téren a tiltakozók magja jelent meg. Azok, akik általában járni szoktak a tiltakozásokra, vagy legalábbis már többször voltak ilyen akción.

  1. Második etap: vonulás. A tömeg még inkább elmagányosodott, legalábbis a vonulás elején mindenképpen. Csenevész, erőtlen Orbán takarodj!, egy-egy Viktátor!, de inkább beszélgető emberek, akik a lelkük mélyén siratták az egy héttel ezelőtt elmulasztott lehetőségeket.

A helyzet valahol az Andrássy út torkolatánál változott meg. Önmagában, a múlt hét kiindulópontjának látványa elkezdte lelkesíteni a tömeget, ráadásul egyre többen csatlakoztak a menethez, és turisták sokasága kezdte el fényképezni a tömeget. Valaki mellettem eleresztett egy poént – jelzem, hogy ez volt az első, amit a Kossuth tértől odáig hallottam – „Bazári majmok lettünk. Akár belépti díjat is szedhetnénk!”. Az elárvult tömeg, mintha ekkor talált volna önmagára. Újra megjött a hangja, a humora, és ismét megérezte önnön fontosságát. Az emberek ismét felfedezték egymást. Magányos sétálókból közösséget építő sokaság lett pillanatok alatt. A mag tiltakozók mellé a gyűrű is felsorakozott.

Mire a Szabad sajtó útjához értünk, egy önmagát erősnek, lelkesnek és kitartónak tűnő tömeg képét mutatta az emberáradat. És várakozót: mi lesz most? Mit kapunk? Miért is vagyunk itt? Mi lesz a jövő? Talán, ezek voltak azok a kérdések, amik a leginkább foglalkoztatták az embereket.

  1. Harmadik etap: a beszédek első fele. Kevés dolog van, ami egy óriási – addigra a sokaság tényleg óriásivá növekedett, a mag, a gyűrű és a nézelődő, ad hoc perem tiltakozók (akár egyszerű bulizók) is jelen voltak – tömeg lelkesedését képes teljesen lerohasztani. Ezek – sorrendben –, ha kevesen vannak, ha rossz a hangosítás és ha rosszak a beszédek. Ebből az utolsó kettő tökéletesen működött. A tömeg kiábrándultsága és csalódottsága kézzel fogható volt.

A szervezők másodjára is elkövették ugyanazokat a hibákat, mint amiket a Kossuth téren egyszer már sikerült. Ritka rossz beszédek sora követte egymást, gyatra hangosítás mellett.

  1. Negyedik etap: beszédek második fele. Gyetvai Viktor és mindenek előtt Márki-Zay Péter mentette meg a tüntetést a teljes kudarctól, a súlyos és beláthatatlan károkat okozó arcvesztéstől. A tömeg fentebb jelzett legfontosabb dilemmájára, a miértre és a hogyan továbbra ugyanis a beszédek többsége nem tudott kézzel fogható választ adni. Az emberek mégis ezt várták: az azonnali megoldás ígéretét. Minden tömeg a „most”, a jelen pillanatában él. Olyan, mint egy mikroorganizmus: addig létezik, amíg táplálják. A táplálék pedig önmagából és a szónokokból ered. A több tízezres tömeg várta, hogy végre vezessék. Megmondják nekik, mi a cél, és ezért mit kell tennie. Szó sem volt már újraszámlálásról, szó sem volt már tömeges csalásokról, ezen túllépett az idő. Ahogy az ellenzéken is.

A szombati tüntetés legnagyobb vesztese nem Orbán Viktor, az ő helyzete a megjelentek körében ennél rosszabb már nem lehet. A múlt hét szombaton még hezitáló tömeg egyértelmű ítéletet mondott a parlamenti ellenzék felett: ti senkik vagytok! Helyettetek mi vagyunk az ellenzék! Túlléptünk rajtatok, mert 1 hét alatt sem értettétek meg a kívánságunkat: nincs LMP, nincs Jobbik, pláne nincs DK és MSZP. Kizárólag Orbán ellenzéke van. Márki-Zay megértette ezt az üzenetet. Nem állítom, hogy szánt szándékkal, de 2018. április 21-én ő volt a tömeg éltetője, vezetője, egyfajta instant népvezér. Lehet, hogy egy közepes város (ideiglenes) polgármestere nem tud ennek a feladatnak hosszú távon eleget tenni, és ő is Pukli István (tegye fel a kezét, aki emlékszik még rá) sorsára jut, de szombat este a nép őt akarta, ő pedig a tömeget. A jövőt meg majd május 8-án meglátjuk. Ha más nem, a parlamentben Orbán Viktor első megszólalásakor.

Tanmese tüntetőknek

És láss csodát: négy nappal később a hatalom meghátrált. Leváltották az állami televízió vezérigazgatóját, az akkori és ottani médiatanács elnökét és azt a négy szerkesztőt, akiket név szerint vontak felelősségre a tüntetők. Feloldották a B92-es rádió tilalmát, szabadon bocsátották a letartóztatottakat. A háborút azonban nem állították meg. Az már ott volt a fejekben.

Majd három évtizeddel ezelőtt történt a forrongó Szerbiában, 1991. március 9-én. Azóta ez a dátum a jelképe a mindenkori ellenzéki tüntetéseknek.

A helyzet a következő volt: Slobodan Milošević elnök átvedlett kommunista pártja (szocialista, ma is létezik, a jelenlegi kormánykoalíció tagja) éppen az ország szétverésével és a fegyveres harcol felkészítésével volt elfoglalva. A média (állami tévé, rádió) a teljes ellenőrzése alatt. A pártközpontból érkeznek a napi utasítások, kiket kell aznap gyűlölni. Akkor és ott nagyobb volt a választék: Soros helyett ott voltak az usztasa horvátok, a „rajtunk” élősködő szlovénok, de már készülődhettek bűnbaknak az addig csak bosnyákoknak nevezett gaz muszlimok (a migráncsok délszláv elődei).

A szerbiai ellenzék, amelynek kisebbik részét képezték a városi liberális fiatalok és a jóval nagyobbikat az árpádsávos zászló helyett csetnik szimbólumokat viselő torzonborz „forradalmárok”, jobbról igyekezték megdönteni a kommunisták/szocialisták hatalmát. Ez nagyon nehezen ment, hiszen komoly fantázia kellett volna ahhoz, hogy túlszárnyalják az állandósult háborús gyűlöletkeltést. Nem is tudták.

Vuk Drašković, az ellenzék jobboldali vezére tüntetést hívott össze Belgrád egyik legkedveltebb terére, a Köztársaság térre, a fiatalok kedvenc találkozóhelyére. Özönlött a tömeg, a hatalom idegeskedett és ebbéli kapkodásában könnygázzal várta a tüntetőket. Elszabadult a pokol.

Draškovićék azonban tántoríthatatlanok voltak. A térre néző Népszínház erkélyéről hangosbeszélőkkel buzdították a tömeget. A népharag tárgyává hamarosan a Belgrádi Televízió vezetősége vált. A kiváltó ok: egy kommentár, amelyben az egyik szerkesztő Tuđman horvát elnök és az usztasák (az akkori és ottani Sorosok) zsoldosának nevezte az ellenzéki Drašković-féle pártot (egyébként: Szerb Megújhódási Mozgalom).

Amikor a hangulat elérte a tetőfokát, Drašković kiadta az ukázt: Menjünk lerombolni a Bastille-t. Ebben az esetben a Belgrádi Televízió közelben levő épületét. Egyébként a rendőrség korábban leállította, később pedig letiltotta a B92 nevű ellenzéki rádió (vesd össze: Klubrádió) élő közvetítését.

Több órás zavargás következett. Természetesen a tüntetők nem jutottak be a rezsim agyközpontjába, mert ezt a rendőrség a körömszakadtáig védte. Később Milošević követelésére a vezérkari főnök harckocsikat vezényelt Belgrád utcáira. Két halálos áldozata volt a napnak: egy tüntető és egy rendőr. Több mint száz sebesült. Sokak szerint ez volt az utolsó alkalom, hogy megállítsák a háborúra készülő diktátort.

Viszont a történések utórezgései is tanulságosak. Egy napra rá fellázadt a belgrádi egyetemi város, a városrészt a rendőrség körül zárta. Ezzel párhuzamosan a kormánypárt ellentüntetést (békemenetet) szervezett, ahol az odautaztatott főleg idősebb korú honpolgárokat arra buzdították, hogy „takarítsák el az usztasákat” vagyis az egyetemistákat.

A szerb bársonyforradalom azonban nem ért véget: az egyetemisták nem adták fel. És láss csodát: négy nappal később a hatalom meghátrált. Leváltották az állami televízió vezérigazgatóját, az akkori és ottani médiatanács elnökét és azt a négy szerkesztőt, akiket név szerint vontak felelősségre a tüntetők. Feloldották a B92-es rádió tilalmát, szabadon bocsátották a letartóztatottakat.

A háborút azonban nem állították meg. Az már ott volt a fejekben.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK