Brexitek és ki-be lépés a sötétbe

0
77
facebook

A tömegparanoiának az a típusa, melyet módszeresen és intézményesen igyekeznek kialakítani, ránk erőltetni, a hatalom elszabadult bajnokai, semmi máshoz nem vezethet, mint gyors válsághoz: rövid távon lehet ugyan alternatív tényekre, összeesküvés-elméletekre és poszt-igazságokra építeni “alternatív valóságot”, hosszú távra viszont nem.

A politikai kitalált világ mindenkor tartalmaz szimbolikus elemeket, utópiákat, és/vagy légvárakat, délibábos elemeket, de alapjáraton, mégiscsak a valósághoz igazodik, mégha egyidőben különféle értelmezései is léteznek a valóságnak, az érdekeknek, politikai meggyőződéseknek és elkötelezettségeknek, vagy, ha úgy tetszik ízlésnek, stb., megfelelően. Ami a brexitkor és Trump megválasztásával, de még előtte Putyin föllépésével és azután az Orbán őt utánzó politikai manővereivel, egész stílusával, stb., történt azt egyelőre nehéz értelmezni (még megfelelő kifejezést találni a “megnevezésére” is problémás), saját kontextusában. Magyarán előzmény nélküli, hogy országos politikaként megjelent és teret nyert a nyíltan vállalt hazugságokra, féligazságokra, stb., alapuló propaganda keretében. Ami történik az olyan mértékben rendszerellenes – és nemcsak a demokráciáról, vagy annak nyugati válfajáról, hanem a hagyományos autokráciákhoz mérten is az –, hogy vagy csak elévült összehasonlítások keletkeznek, vagy értetlenség övezi a jelenséget.
Paradox módon és éppen a keretezés és a tisztán analitikus fogalmak hiányában meglehet nem a politológia, vagy a politikai szociológia, hanem a filmművészet eszközeivel lehet jobban megérteni, vagy legalábbis megsejteni, hogy például a brexit, hogyan is volt lehetséges. A legújabb erről szóló film, már alcímében fölveti a kérdést, hogyan is lehetséges a polgártalan háború (Uncivil war)? Vagyis, hogyan lehetséges profi, de etikátlan és gátlástalan módszerekkel, fekete PR-el (black PR), azaz lejárató hadjáratokkal, minden ízében kontrollált politikai kommunikációval, összeesküvés-elméletekkel és hazudozással, sok, nagyon sok, érdekből elkövetett hazudozással, milliókat megvezetni. A film érdekessége, hogy nemcsak a felelőtlen és populista-demagóg politikusokat mutatja emberközelből, és valójában nem is az ők paranoiája a film témája, hanem a háttéremberek ténykedése, torz lelki alkata, a spin-doktorok világának etikátlansága, a kampány-gépezet hátterének feltárása. És persze a környezet, a közhangulat, az “ellenfelek” téves húzásai, a megtévesztő gépezet fogaskerekeinek naivsága és hiszékenysége, másfelől pedig a paranoid bizalmatlanság, a poszt-modern politika működésének módozatai, és a populista politizálás többi kellékei is sorra megjelennek. Erénye a filmnek, hogy – bár sematikusan – megmutatja, hogy a politikai mezőnyben a fikcióból, hogyan lesz hihető valóság, hogyan lehet kósza ötlettől elindulva az alternatív valóság fogyaszthatóvá kozmetikázott (hogy egy másik filmre utaljak, Truman-show-szerű) kulisszáit létrehozni.
A politikai valóság PR termék, és mint minden piacra dobott áru, megtévesztő tulajdonságokkal rendelkezik, csak így eladható, azzal az illúzióval, hogy a fogyasztó általa egyféle identitást, sőt szabadságot vesz meg. A film jól mutatja, hogy a (brit) szabadság jelképévé bármikor egy éppen gyakorlati/racionális értelemben elhibázott döntés válhat, s ha ez nem ment volna, majd kitalálnak mást, a “tartalom-szolgáltatók” és spinnelő hadsereg. Van a boltban sokféle áru és megannyi kütyű, s persze hálózat, azt elterjeszteni: a politikai bolt legfőképpen illúziót árul és ebből van biza elegendő mindenfele, csomagolás kérdése az egész. A függetlenség és szabadság illúziója, minden bizonnyal még a britek pénztárcájához mérten is igencsak megterhelő lesz, de sebaj, legfentebb majd visszakéredzkednek az unióba, lesz brex-in, ha úgy adódik, vagy más spin-doktorok jönnek divatba, jobb ajánlattal. Az infokalipszis idején, “annak van igaza, akinek a legtöbben hisznek”, és ezt az abszurd kijelentést is rengetegen elhiszik, a kritikai gondolkodás válsága, illetve a racionálisan fölfogható információs zuhatag feldolgozhatatlanságából származó krízisnek a korát éljük.
Paradox módon a Brexit. The Uncivil War, a maga eszközeivel és lehetőségeivel élve, nagyon jól kifejezi azt is, ami valóban a brexit mögött áll, azt, hogy Nagy-Britannia EU-s karrierje kezdettől fogva bizonytalan volt, bukásra volt ítélve. Sőt, ahogy egy meggondolandó cikk fogalmaz: az EU prosperitásához éppen arra van ma szükség, hogy Nagy-Britannia kilépjen. És valóban hosszan lehetne sorolni az örökös kifogásokat, a kerékkötést, amit a szigetország EU-s karrierje során elkövetett, az örökös ellenzékiséget, a szembenállást a kontinentális Európa szinte minden kezdeményezésével, az örökös kivételezettség kikövetelésétől, rengeteg Európából jövő projekt megvétózásáig, stb., stb. Az tűnik igazságnak, hogy a királyság soha nem gondolta hosszú távra a közösködést, soha nem vált identitásának elemévé az egyre inkább integrálódó EU, és ezért, végső soron, a brexit egyfajta “szerves fejlődés” eredménye, amit propagandisták jól becsomagoltak és végül áruként eladtak. (Ahogy a szerző, Eoin Drea, fogalmaz:”Britain never understood that contributing to the EU’s budget is not a commercial transaction, it is about investing in peace, stability and growth right on your doorstep”.)
A populizmus sajátja, hogy miközben elitellenességgel tüntet, a “kitalált nép nevében”, éppen maga termel ki egy autokratikus elitet, mely kénye-kedve szerint manipulál(hat). Jönnek is a megváltó politikusok, a földszintes messiások, akik ugyan nagyon is elkötelezettek valami mellett, de maguk sem tudják – hogy a hatalmon és az abból eredő mámoron kívül – miben is hisznek. Híveket toboroznak, szerveznek, fanatizálnak, ejtenek foglyul nem létző célok, alig körvonalazódó projektek megvalósításához, a kicsit hétköznapi, kicsit horrorszerű, de váltig hangoztatott megváltáshoz, mely egyszercsak minden bizonnyal jön, vagy nem jön (ahogy Orbán Viktor fogalmazott “bármi megtörténhet” politikai krédója megvalósítása nyomán). Tehetik, mert többségben vannak azok, akik hinni szeretnének, az álhírek, konteók és sulykolt hazugságok fogyasztói, akik fogyasztani akarnak, és kéznél van a hálózat, mely szinte rögtön reagál, a kommentariátus, és a troll-sereg, akik ugrásra kész várják a bizarr, groteszk és abszurd ötleteket is, hogy eladják. A fogyasztói kedv állandóan nő és egyre inkább kielégíthetetlen, és a politikai mezőny egyre inkább árupiac, a szórakoztató-ipar része, az információs források pedig infotainement-el, szórakoztató álhírekkel, konteókkal és igazság-utáni tartalmakkal szórakoztatják a nagyérdeműt, egyszóval fake news-t zabálni dívat. És, ahogy mondani szokás, ha egyszer egy üzlet beindul, hát csak a “fennvaló” ha megállítja, és az álhíreknek egyre kiterjedtebb piaca van.
Korunk jelszava a wisful-thinking lehetne, a racionálisan megalapozott, tényszerűen igazolható alapon hozott döntések helyett, a vágyálmok világa. Az akár bevallottan hamis logikára és kiindulópontokra épülő okoskodás, a bombasztikus-álvalóság, a generalizált Hollywood, vagy még inkább Disneyland, mely immár az elsődleges valóság helyére került. A látszólagosba, a hiperreálisba, a sokszorosan közvetített és végletesen eltorzított valóságba vetett (vak)hit – ahogy azt Jean Baudrillard mondaná – előbbre való a valós-valóságnál. És a brexit jelenleg is folyó sztorija azt is jól megmutatja – függetlenül az “eredménytől”, azaz a kilépés végső feltételeitől –, hogy nincs visszaút, a kilépés wisful-thinkigre épülő illúziója, ha egyszer valóságként tűnik föl, akként is viselkedik, visszafordíthatatlan folyamatot indít be. Nem élhetünk abban az illúzióban – és egész Európa sem –, hogy semmi sem történt, a brexit és Nagy-Britannia sorsa, annak kezelése, lereagálása az EU szintjén, legkevesebb, modellje lesz annak, ami más tagállamokkal történhet, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Észleljük vagy sem, az EU és benne minden tagállam, sőt a világrend(etlenség) alakulásának szempontjából is fordulóponton vagyunk (“történelmi időknek” szokták mondani az ilyesmit), és előre kellene menekülnünk. A baj, hogy nem látszik merre van az előre, az viszont igen, hogy egyre többen a múltban vélik fölfedezni a jövőt, és a visszafordulás, a “konzervatív forradalom”, a szélsőségesség nyer teret, képes kihasználni a ”káosz” (itt hoax) adta lehetőségeket.

Most a költségvetésről folyik nálunk egyfajta PR hadjárat, egészen biztos, minden hiteles, és szakmai fórum azt mondja, hogy nem lesz 5.5%-os gazdasági növekedés ebben az évben, de mert Dragnea and Co. érdeke ezt követeli, hát erre épül az idei – nagyon is megkésett – országos büdzsé. És ha a valóságot hajlítják a whisful-thinkig szerint, azaz az illúziók írják a büdzsét egészen biztosan bukás és krízis lesz a vége, de mintha ez nem érdekelné a hatalmon levőket és csatlósaikat, menetelnek a zsákutcában. Nem kétséges, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai támogatják a hoax-ot, a hazug büdzsét, és propagandát. Most ott tartunk, hogy a rommagyar politikai formáció azt mondja, majd jövőre fogja megszavazni az idei költségvetést, hiszen először meg akarja látni, hogy teljesülnek-e a benne foglaltak (sic!). Azt mondja a fiókpárt képviselője ugyanis, hogy “a PSD-től kapott ígéretek teljesítésén múlik, hogy az RMDSz támogatja-e a költségvetést”, értik ugye? Én érteni vélem, hogy hülyének néznek – a PSD-ALDE kormány támogatását rég eldöntötték, részben-egészben, éppen Budapesten – viszont a méret még a nekirugaszkodott hazudozás PR-jében is számít, és még sajtó sincs ki visszakérdezzen, hogy miért?

Magyari Nándor László

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..