Kezdőlap Címkék Fake news

Címke: fake news

Összhang az orosz fake news és a fideszes média között – 2019. január

A „rabszolgatörvény” kapcsán is teljes mértékben azonosan tálalta a „rabszolgatörvény” miatti eseménysorozatot a fideszes média és a magyar nyelvű Kreml-párti orosz álhírgyár. A Political Capital egy különbséget talált: a Majdan-párhuzamot az oroszok „nyomták”.

A decemberi hazai közéletet uraló „rabszolgatörvény” parlamenti megszavazásában és az ez utáni tüntetések bemutatásában is testet ölt a szinte tökéletes összhang a Kreml által fenntartott – magyar nyelvű – orosz portálok és a Fidesz körüli média működésében – derül ki a Political Capital (CA) politikai álhírfigyelő összegzéséből. Miként már jó ideje megfigyelhető, ezúttal is jól felépített összhang mutatkozik közöttük.

Az orosz propagandaportálok teljes egészében a fideszes értelmezést vették át

az események ismertetésekor. Éppolyan egyoldalúan, csak a kormány álláspontját és magyarázatát közölve a tálalásban. A News Front és a VilágFigyelő nevű portálok vitték a prímet a PA elemzése alapján. Ezek az orosz médiumok pedig az Echo TV, a Pesti Srácok, az Origó híradásai alapján „magyarázták el”, hogy a tiltakozások mögött Soros áll, egyébként sem igazak a törvény állítólagos hátrányai a dolgozókra nézve.

Még olyan „melósokat” is „találtak”,

akik szerint kifejezetten előnyös a túlóra lehetősége,

mert többet lehet keresni ezzel. Éppen, mint a kormány érvelése a törvény mellett. Hasonlóképpen az utcai tüntetéseket és az állami tévében és körülötte történteket is kizárólag a kormányzati orgánumokban megjelentek alapján ismertették és magyarázták: Soros-hálózat, csőcselék, zaklatták az állami tévé munkatársait, és így tovább. Még az állítólagos „valódi” követeléseket is „megszerezték”, amelynek csúcsa az, hogy Gyurcsány Ferencet miniszterelnöknek!

A PA elemzése rámutat arra, hogy volt egy pont, amelyben tapasztalható volt aszimmetria az orosz és a fideszes-kormányzati magyar tálalás között. Az orosz oldalak az „őrjöngő” Soros-hálózati aktivistákat a 2014-es kijevi Majdan-téri felkelőkhöz hasonlították,

egyenesen polgárháború rémét delirálva a kormányellenes tiltakozásokban.

Ebben a párhuzamban visszafogottabb volt a hazai média, egyedül a Pesti Srácok közölt írást elvetélt Majdan-kísérletről az orosz értelmezésnek megfelelően.

Vagyis ma már a hazai belpolitika értelmezésében is szinte teljes az egyetértés és összhang a kormánypárti és az orosz álhírgyártó média között – vonta le a következtetést a PA.

Az álhírek és az oktatás

Az oktatási rendszer semmilyen segítséget se nyújt az álhírekkel szembeni küzdelemre, pedig a tanárok és a diákok is fontosnak tartanák. A fiatalok leginkább a celebekkel kapcsolatos (ál)hírekkel találkoznak, a tanárok szerint a „tudományos” fake news az ártalmasabb.

Tanárok és 16-24 éves fiatalok véleményét, tapasztalatait vette górcső alá a Political Capital (PA). A tudományos ismeretekkel és közéleti témákkal kapcsolatos álhírekről, a jelenség mértékéről, az álhírekkel szembeni fellépés lehetséges módjairól, valamint az ezzel kapcsolatos tanári igényekről tudakozódtak kérdőívvel és mélyinterjúkkal.

A kutatás eredményeinek kapcsán megállapítható, hogy olyan készségek fejlesztését (például önálló, kritikus gondolkodás, vitakészség) kívánna a diákok részéről, amelyeket a jelenlegi politikai akarat egyáltalán nem tart kívánatosnak. Hasonló a helyzet a tananyag módosításával, önálló médiahasználati ismeret oktatásával, ehhez a tanárok terheinek enyhítésével. De a hagyományos tanítási módszer helyett az interaktivitást, a segédanyagok készítését és használatát, szakértők igénybe vételét is lehetetlenné teszi az egységesítő, mindent központosító kormányzati felfogás.

Mindenki eldöntheti, mennyi realitása van a PC által javasoltaknak. Akár saját tapaztalatai alapján, akár annak ismeretében, hogy az EU-ban a magyar kormány az, amelyik (2010 óta) messze a legtöbb álhírrel bombázza saját lakosságát.

Látják a problémát

A PC szerint a kutatásból világosan kiderül, hogy

az álhírek problémáját a diákok és a tanárok egyaránt jelentősnek látják,

a téma iránt erős az érdeklődés. A diákok magabiztosan vallják, hogy ki tudják szűrni az álhíreket, a fókuszcsoportos foglakozások során azonban túlzottnak bizonyult az önbizalmuk, ami nem feltétlenül járt együtt a megfelelő ismeretekkel. A kérdőívet kitöltő tanárok kétharmada szerint pedig a középiskolás korosztály a felnőttekhez képest jobban ki van téve az álhíreknek.

A kutatásban részt vevő tanárok és diákok – egymástól függetlenül – részben hasonló területeket, készségeket neveztek meg, amelyeket erősíteni, fejleszteni kell az álhírek elleni védettség növeléséhez. Ilyenek például a közügyek iránti érdeklődés, a kritikus gondolkodás, a médiaismeret, a forráselemzői készség, az együttműködés, a vitakultúra.

Gyorsan és lassan ható mérgek

A kérdőívet kitöltő 210 pedagógus nagy többsége arról számolt be, hogy hetente vagy még gyakrabban találkozik olyan hírekkel, információkkal, amelyekről úgy gondolja, azok félrevezetően mutatják be a valóságot. A tanárok többsége online közösségi hálózatokon (főként Facebookon) találkozik álhírekkel.

A válaszadó tanárok meglehetősen magabiztosak abban, hogy tudják azonosítani az álhíreket. A mélyinterjúkból az derült ki, hogy

elkülönítették magukban azokat a forrásokat, amelyekben megbíznak, és azokat, amelyekben nem vagy kevésbé.

A vélt álhírekkel kapcsolatos kritikai beállítottság elsősorban attól függ, mennyire fontos, érdekes számukra a hír. Olyan hírrel, amelyről nem tudják első ránézésre eldönteni, hogy igaz-e, csak akkor foglalkoznak, ha annak témája kifejezetten érdekli őket. Egyéb esetben nem fordítanak energiát az ellenőrzésre.

A válaszadó oktatók nagyon veszélyesnek tartják az álhíreket, mind a társadalom egészére, mind az iskolájuk diákjaira nézve. A mélyinterjúk során megoszlottak a vélemények arról, hogy a közéleti témákkal vagy a tudományos ismeretekkel kapcsolatos álhírek-e a veszélyesebbek. Míg többségük szerint

a közéleti témájú álhírek rövid távon gyorsan hatnak, a tudományos ismeretekkel kapcsolatos álhírek hosszabb távon, a hatásuk pedig tartósabb.

A diákok inkább bulvárhírekkel találkoznak

A többség azonban kiemelte, hogy tanulóik jelentős része elsősorban nem ilyen témájú álhírekkel találkozik.

A diákok inkább a celebekkel és életmóddal (például étrend-kiegészítőkkel) kapcsolatos, bulvártémájú álhírekkel,

valamint saját társasága tagjainak magánéletével kapcsolatos pletykákkal találkozik. Ez annak tükrében érdekes eredmény, hogy a hatalom célzottan politikai tartalmú manipulációja eszerint sokkal rosszabb hatékonysággal éri utol a fiatalokat, ha azok alig olvasnak-néznek-hallgatnak közéleti tartalmakat.

A kérdőív kitöltőinek kétharmada szerint a középiskolás korosztály a felnőttekhez képest jobban ki van téve az álhíreknek. A tanárok túlnyomó többsége szerint a diákok nem tudják jól azonosítani az álhíreket. A mélyinterjú során azonban többen is azt mondták, hogy

a diákoknak jobb „antennájuk” van az álhírek felismerésére, mint az idősebbeknek.

A fiatalok jobb álhírkorrekciós képességét támasztja alá több kognitív pszichológiai vizsgálat is, a fiatalok sérülékenységét és erősebb kitettségét viszont sokan kiemelik.

Politikailag érzékeny téma

Teljes az egyetértés a vizsgálatban résztvevő tanárok között abban, hogy szükség volna az álhírek felismerésével kapcsolatos készségfejlesztésre és a tudatosság erősítésére. A nagy többség szerint a szülőknek, a pedagógusoknak és az iskoláknak egyaránt nagy szerepet kell vállalniuk az álhírek elleni fellépésben és készségfejlesztésben.

A kérdőívet kitöltő pedagógusok többsége arról számolt be, hogy

iskolájukban nem volt szervezett foglalkozás, készségfejlesztés az álhírekről.

Az viszont gyakran előfordul, hogy a pedagógus – tanórán vagy azon kívül – beszélget diákjaival álhírekről, nem ritkán a diákok kezdeményezésére.

A középiskolás korosztályban tehát egyértelműen kitapintható az érdeklődés és az igény, hogy beszélgessenek álhírekről.

A szervezett iskolai programok legnagyobb akadálya, hogy az intézményvezetők, pedagógusok, oktatási szakemberek nincsenek kellően felkészülve arra, hogyan lehetne, kellene az álhírekkel foglalkozni az iskolában. Emellett az időhiány és a tanárok leterheltsége is akadály. A tanárok egy jelentős része szerint

a téma politikailag érzékeny volta miatt sincs több fejlesztés, a válaszadók fele pedig bizonytalan abban, hogy szabad-e egyáltalán az iskolában közéleti témájú álhírekről beszélni.

A kérdőívet kitöltők több mint fele egyáltalán nem kap iskolájában segítséget ahhoz, hogy erősítse a diákok álhírekkel szembeni immunitását – pedig igény volna rá. Részletes útmutatókra, segédanyagokra mindenképp szükség van, ahogy viszonylag nagy igény mutatkozott a tapasztalatcserére, a kollégákkal, szakértőkkel való egyeztetésekre is.

Azzal kapcsolatban, hogy milyen készségeket érdemes fejleszteni a diákok körében, hasonló javaslatokkal éltek, mint amiket a fiatalok a fókuszcsoportokban maguk is megfogalmaztak. Egyebek mellett javasolták a közügyek iránti érdeklődés és általános tájékozódásra való igény felkeltését, a kritikus gondolkodás, a médiaismeret, a forráselemzői készség fejlesztését, az álhírekben rejlő veszélyek és a közösségi szerepvállalás fontosságának tudatosítását, az empátia, az együttműködés, a kommunikáció és a vitakultúra fejlesztését.

Más az álhír értelmezése a fiataloknál

A válaszok alapján a fiatalok mintha másképpen értelmeznék a fake news fogalmát és tartalmát. Ők az álhíreket leginkább az átveréssel, a félrevezetéssel, a lájkvadászattal, a pénzszerzéssel azonosítják, csak kisebb részben a politikai manipulációval. Saját tapasztalataik az álhírekkel kapcsolatban korlátozottak,

álhírként elsősorban a legegyszerűbb „átverések” jutnak eszükbe.

A részigazságokra épülő, de következtetésében teljességgel hamis álhír nem igazán ismert számukra, legalábbis saját példát alig tudtak hozni rá. Az álhírek terjedését ugyanakkor zavaró, negatív és veszélyes folyamatnak tartják.

A közélet megvitatása szinte nincs is

A közélet, a politika, azaz a világ eseményeinek feldolgozása, megvitatása többnyire nem a kortárscsoportban zajlik. Kisebb mértékben családi körben történik, de

sokaknak ez szinte teljesen hiányzik az életéből.

A fókuszcsoportban végzett, az álhírek azonosítását és ellenőrzését célzó gyakorlat azt mutatta, hogy elsődleges „radarjuk” viszonylag jól működik: jó arányban kiszúrták (gyanúsnak találták) a megadott hírekbe kevert álhíreket. Sokan voltak ugyanakkor azok is, akik ezeket az álhíreket inkább igaznak tartották. Az álhíreket egyszerű, kulcsszavas Google-kereséssel ellenőrizték, álhírellenőrző, „leleplező” oldalakat nem, vagy alig használtak. Sokat elmond továbbá, hogy

a résztvevők számára ez volt az első alkalom, hogy fókuszáltan ellenőrizték egy hír hitelességét.

Többet gondolnak magukról a diákok, mint a valóság

A diákok általában magas digitális jártassággal jellemzik magukat, és ezért kevésbé tartják megvezethetőnek magukat az álhírek által. Úgy vélik, technikai-gyakorlati ismereteik jók, többnyire idegen nyelvet is beszélnek. Sokan arról is meg vannak győződve, hogy néhány „külső tulajdonság” alapján el tudják dönteni egy hírről és/vagy hírforrásról, mennyire megbízható, és képesnek tartják magukat a becsapós honlapok kiszűrésére. Az önbizalom ugyanakkor sokszor túlzott, és nem feltétlenül jár együtt a megfelelő ismeretekkel és jártassággal.

Bár néhányan részt vettek korábban médiaismeret órákon, a túlnyomó többség egyáltalán nem részesült semmilyen képzésben, szisztematikus oktatásban az álhírekről (és általában a médiaértésről). Ez a téma

sem a tanáraikkal való beszélgetésekben, sem egymás között nem jön elő elmondásuk szerint.

Az álhírekre fókuszáló speciális oktatást, tréninget a megkérdezett diákok jó ötletnek tartják. Hozzáteszik azonban, hogy ennek a jelenlegi mainstream oktatástól nagyon eltérő formában és módszerekkel kell történnie. A lexikálisismeret-átadás helyett a cél a gondolkodás megtanítása kell, hogy legyen. Említették továbbá a vitakultúra fejlesztésének, a pro és kontra érvelés elsajátításának, valamint a másik nézőpontja elfogadásának fontosságát. Olyan gyakorlati, interaktív módszereket tartanak érdekesnek és hatékonynak, amelyek során a fiataloknak maguknak kell megtapasztalniuk, hogy milyen készségekre van szükségük az álhírek kiszűréséhez, és ehhez milyen eszközök állnak rendelkezésükre.

Ötlet van elég, de mire mennek velük?

A kutatók megfogalmazták javaslataikat, mit kellene tenni az álhírekkel szembeni védelem érdekében.

Az álhírekkel kapcsolatos oktatást be kell építeni az oktatási rendszerbe. A készségek hatékony fejlesztéséhez,

a fiatalok immunitásának széles körű erősítéséhez politikai akaratra

és rendszerszintű beavatkozásra van szükség: a médiaértéssel és álhírekkel kapcsolatos oktatásnak a tanterv szerves, kötelező részévé kell válnia, azt minél korábban meg kell kezdeni.

A rendszerszintű beavatkozás előfeltétele, hogy felkészült pedagógusok foglalkozzanak a témával. Ehhez kiemelten fontos az álhírekkel kapcsolatos oktatáshoz szükséges ismeretek, készségek és módszerek beépítése a tanárképzésbe, erre szakosodott civil szervezetek és szakemberek részvételével.

Rendszeres tanári továbbképzésekre van szükség. A tanároknak szóló tréningek, továbbképzések eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy

az egyszeri képzéseken oktatott technikák ritkán épülnek be a mindennapi gyakorlatba.

Szükség van az iskola és a külső szereplők együttműködésére. A külső szereplők (civilek, szakértők) nagy terhet vehetnek le a tanárok válláról, és új módszereket, ismereteket vihetnek be az oktatásba. Az oktatási rendszernek nyitnia kell a kompetens külső szereplők felé, az oktatásirányításnak és az intézmények vezetésének pedig ösztönöznie kell a velük való együttműködést.

A tanárok kapacitásának bővítése,

a leterheltség csökkentése és a tananyag reformja elengedhetetlen,

hogy a tényanyag megtanítása mellett nagyobb hangsúly, több idő és kreatív energia jusson a gyakorlati élethez, a társadalmi-közéleti részvételhez szükséges társas kompetenciák (vitakultúra, empátia, együttműködés), valamint a médiaértés, az álhírekkel szembeni immunitás és a kritikai gondolkodás fejlesztésére.

Frontális oktatás helyett alkalmasabbak az interaktív módszerek.

A médiaoktatás már a 90-es évektől kezdve a legmodernebb pedagógiai eszköztárral dolgozik, tevékenységalapú, kooperatív, gyakorlatias, a diákok élményvilágához közel álló. A rendelkezésre álló álhír-témájú tananyagok mind ilyenek. Ezt a megközelítést kell alkalmazni más tárgyak esetében is az álhírekkel kapcsolatos kompetenciák fejlesztéséhez.

Együtt és szervezetten többre mennének

Bár több civil szervezet és állami szerv foglalkozik álhírekkel kapcsolatos oktatási segédanyagok fejlesztésével, ezek alig vagy egyáltalán nem kapcsolódnak össze. A pedagógusok magukra vannak hagyva: maguknak kell kidolgozniuk az álhírekkel foglalkozó oktatási anyagokat, és nem vagy alig ismerik a témával foglalkozó oktatási szakembereket, szervezeteket, de még a hozzájuk hasonlóan aktív kollégáikat sem.

A téma iránt érdeklődő, azzal foglalkozó különböző szereplők közötti hálózat, valamint az információ-megosztást, tapasztalatcserét és a már kidolgozott oktatási anyagokhoz és jó gyakorlatokhoz való hozzáférést segítő felület létrehozásával

lehetőség nyílna a tapasztalatcserére és a szinergiák jobb kihasználására.

Szakórai keretekhez kapcsolódó segédanyagok elérhetővé tétele. Az álhírek témakörével minden szakóra keretében lehet és érdemes foglalkozni, de az elsődleges szaktárgyak, amelyek a téma mélyebb megbeszélésére alkalmasak, a médiaismeret, technika, életmód, történelem és állampolgári ismeretek, magyar nyelv és irodalom, valamint az idegennyelv órák. A témát be lehet építeni a tananyagba, akár az adott tantárgy álhíreire és téves információira fókuszálva.

A diákok nyelvén, ami őket érdekli

Fontos azonban, hogy az órai foglalkozások olyan témákat dolgozzanak fel, amelyek érintik és érdeklik a diákokat (emberekkel, viselkedésekkel, képességekkel kapcsolatos, illetve influenszerekről és hírességekről szóló álhírek). Így

a közéleti álhírek témájának elkerülése mellett is lehetőség adódik az álhírek kiszűréséhez

és ellenőrzéséhez szükséges készségek fejlesztésére.

A médiaoktatásra fokozottan igaz, hogy hatékonyan csak a család és az iskola szoros együttműködésében valósítható meg. Elengedhetetlen a szülők tudatosságának és ismereteinek fejlesztése, bevonása a szervezett képzésekbe. A programokba olyan elemeket is be kell építeni, amelyekben a szülő, a tanár és a diák együttműködik.

A tanárok egy jelentős része bizonytalan abban, hogy a közéleti témák mennyire dolgozhatók fel az iskolában, ami sokszor ezek tabusításához vezet.

A köznevelési törvény tiltja, hogy az oktatási intézményekben pártpolitikai tevékenységet folytassanak. A közéleti témák pártsemleges, aktuálpolitikától mentes feldolgozását, a diákok közéleti részvételének felkészítését azonban nem tiltja a törvény, sőt, erre kifejezetten szükség van. Ezért

növelni kell a tanárok tudatosságát és magabiztosságát

saját jogaikkal és munkájuk kereteivel kapcsolatban.

A kutatásban részt vevő tanárok és diákok – egymástól függetlenül – részben hasonló területeket, készségeket neveztek meg, amelyeket erősíteni, fejleszteni kell az álhírek elleni védettség növeléséhez: közügyek iránti érdeklődés és általános tájékozódásra való igény; kritikus gondolkodás, médiaismeret, forráselemzői készség; empátia, együttműködés, kommunikáció és vitakultúra; az álhírekben rejlő veszélyek és a közösségi szerepvállalás fontosságának tudatosítása.

Hazudhatnak-e politikusok fizetett hirdetésekben a Facebookon?

Hazudhatnak kérdezte a londoni Guardian a Facebook főnökétől Mark Zuckerbergtől, aki ismertette a világgal: miképp készülnek a 2020-as választásokra? “2016 óta sok minden megváltozott, a Facebook is változik. Múltkor a választások után reagáltunk, de most megpróbálunk elébe menni a dolgoknak!”- vázolta fel a milliárdos menedzser a Facebook terveit, amelyek befolyásolhatják a választások menetét – és nemcsak az Egyesült Államokban.

Nemcsak Oroszország, de Irán is nyomul a Facebookon

A cég informatikai biztonsági főnöke blogján közölte , hogy ezzel a két állammal kapcsolatban találtak igen problematikus dolgokat, melyek alkalmasak lehetnek a választások befolyásolására az USA-ban. Nathaniel Gleicher biztonsági főnök azt írta, hogy az oroszok egy egész állami ügynökséget tartanak fenn ebből a célból: Internet Research Agency /IRA/ a neve, és igen komoly pénzügyi források fölött rendelkezhet. Az oroszok gondosan ügyelnek arra, hogy eltüntessék a nyomokat abból a célból, hogy a felhasználó közönség ne érezze: külföldről akarják őt befolyásolni.

A 2020-as amerikai választási kampányt megcélzó orosz akció a Facebookon és az Instagrammon összesen 246 ezer követővel rendelkezett.

Több mint 75 ezer képet és szöveget posztoltak – legalábbis ennyit állapított meg a Graphika nevű cég, mely a Facebook megbízásából megfigyelte az oroszokat.

A legkülönbözőbb témákban nyilvánítottak véleményt: Trump mellett éppúgy mint egyik legfőbb bírálója, a demokrata Bernie Sanders szenátor mellett. Éppúgy mint a 2016-os kampányban a zűrzavar keltése volt az oroszok egyik fő célja. Ezért posztoltak olyan képeket és szövegeket, melyek a rendőrséget bírálták, mert a feketékkel szemben brutális módszereket alkalmaz. Ugyanakkor olyan anyagok is voltak, melyek a rendőrök jogos fegyverhasználatát hangsúlyozták.

Az irániaknak három akcióját figyelték meg: ezek elsősorban a Közel Keletre irányultak, de Latin Amerika is célpont. Az irániak ugyanis évtizedekkel ezelőtt felrobbantották Latin Amerika legnagyobb zsidó központját Buenos Aires mellett, és tagadták ezt egy darabig. Azóta Irán szavahihetősége a mélyponton van Latin Amerikában.

Általában módosított amerikai tartalmakat használtak

A Graphika jelentése szerint a társas oldalakon az USA-ban megjelent mémeket változtatták meg. Ritkán alkalmaztak direkt propagandát, inkább közvetve próbálták meg befolyásolni a választópolgárok hangulatát. Mi volt a céljuk? Joe Biden lejáratása! A talán legesélyesebb demokrata elnökjelöltet Trump is élesen támadta mondván: amikor alelnök volt, akkor fiát előnyös üzleti pozícióba helyezte Ukrajnában. Az oroszok álhírekkel (fake news) próbálták meg lejáratni Trump ellenfelét – méghozzá a szokásos módszerükkel. “Mind konzervatív mind pedig liberális álhíreket felhasználtak Joe Biden lejáratására!” – nyilatkozta a CNN-nek Ben Nimmo, a Graphika kutató csapatának vezetője.

Mit tervez Zuckerberg jövőre ?

Mindenekelőtt azt, hogy megerősítik a választott tisztségviselők oldalainak a védelmét, megszigorítják az ellenőrzést. Kitiltják a Facebookról azokat a politikai hirdetéseket, melyek arra ösztönzik a választó polgárokat, hogy maradjanak otthon, mert nem érdemes elmenni szavazni! Ez a tilalom a politikusokra is vonatkozik- hangsúlyozta Mark Zuckerberg. Korábban ugyanis a Facebook a politikusokat kivonta a tilalom alól. És mi van akkor, ha a politikus hazug hirdetést ad föl? – tudakolta a londoni Guardian, de egyelőre nem kapott választ Mark Zuckerbergtől, a Facebook alapító főnökétől.

Zsoldosok és hasznos idióták

A kiművelt fő, a pallérozott elme akadálya a populista politikai elit uralkodásának, ezért a megalapozott tudás okkult érdekből, valami megvetendő, lehurrogni való, idegen dologként tűnik föl követőik számára: ez már a szakértelem, a kompetencia leértékelődésének lejtője, ha még nem is a „vége”, mint Tom Nichols azt az USA kapcsán kifejti (lásd. – The Death of Expertise: the Campaign against Established Knowledge and Why it Matters, 2017).
Nichols abból a narcisztikus de téves meggyőződésből vezeti le a szakértelem leértékelődését, hogy amennyiben mindenki egyenlő, a jogait illetően, ugyanúgy egyformán intelligensek és felkészültek lennénk, hogy a vélemények azonos értékűek, mert ahogy mondani szokás mindenkinek van egy belőle. És nemcsak önmagában a tudatlanság válik egyféle erénnyé, hanem az indokolatlan arrogancia is, egy „egyre narcisztikusabb kultúra dühe, mely nem bírja elviselni a leghalványabb utalást sem az egyenlőtlenségre, függetlenül annak típusától”. Ez az alapvetés, melyet a média, annak különösen internetes és interaktív formája exponenciálisan fölnagyít és elképesztő gyorsasággal terjeszt a „populista kétely”-el kapcsolódik össze, mely elitellenességével oda vezet, hogy végül minden biztos, megalapozott, kiérlelt szakértői tudással szemben kételyeket ébreszt, míg az előítéletes és összeesküvés-elméletekre alapozott áltudást elfogad, sőt terjeszt.

A tudás természetének megváltozása

Azt írja egy egyébiránt és saját területén fölkészült pedagógus kolléga nemrég, hogy ő biza nem hisz a klímaváltozásban, mert a „tennap reggel es hideg vót ám”, és egyébként is az egészet csak a háttérhatalmak és titkosszolgálatok terjesztik. Amikor viszont érvelnie kellene állítása mellett, kijelenti, hogy hát nem az alapja a gondolkodásnak a Descartes-i dubito ergo cogito? A különös csak az, hogy egyre többen vallják a kételyhez való jogukat, ha tudományos eredményekről, megalapozott szakértelemről van szó, és mint barátunk teszi, egyáltalán nincsenek kételyeik a konteókkal kapcsolatban. Már ott is vagyunk a szimptómánál, hogy a populista kétely a tudományban – melynek, félreértés ne essék meglehet a maga marginális, azaz szélsőséges esetekben érvényes alapja, mert statisztikailag ugyan sokkal kisebb mértékben mint a „civilek”, de a tudósok is téved(het)nek – az igazol(hat)atlan, megalapozatlan, légből kapott, alternatív tényekre épülő és poszt-igazságokat pufogtató konteókban és előítéletekben való vakhittel társul. A rosszul értelmezett és gyakorolt álkritikai gondolkodás a másik részről mindenfajta kritika hiányával társul, mindenben ellentétesen azzal a régebbi meggyőződéssel és pedagógiai eszménnyel, hogy a tudományos tudás a biztosabb és igazolhatóbb, a jó- vagy rosszindulatú vélekedések pedig kritikai vizsgálat tárgyát kellene képezzék. Úgy hogy meggyőződésem, hogy a közös tudás, az általános műveltség természetében is változás állt be, nemcsak arról van szó – persze ez is lényeges eleme a közéletnek –, hogy a közösségi média, és általában a túl sok információt terjesztő internet és egyéb média a hibásak a tudományos világkép és képviselői népszerűségének lecsökkenése miatt, de megváltozott az elfogadott és működő köztudás, általános műveltség (éljen a brave new google-world) jellege, természete.

A manipuláció mesterei

Márpedig egyre nyilvánvalóbb, hogy a professzionalizmus, a tudományos tudás presztízse csökkent, abból is, hogy mindenféle (párt)propagandának, közönséges manipulációnak, alternatív tényeknek és poszt-igazságoknak bedőlünk. És ehhez nem elég még az internet és a közösségi média világában való – akár céltalan, időtöltésből való – dagonyázás, és az infotainment, a hírek és szórakoztató tartalmak spontán hatása, a manipulációnak, noha gyakran a háttérben maradó, de avatott szakértői vannak. Szervezett troll-központok és think tank csoportok készítik elő és indítják a világhálón és minden más felületen útjukra a legvalószínűtlenebb álhíreket, összeesküvés-elméleteket (nincs is könnyű dolga, ki ilyesmivel foglalkozik, és sikeres), rágalom- és gyűlöletkampányokat.

A populista pártok politikai ténykedésének, a polkommunikáció, a stratégiai közlés kidolgozása, a manipuláció tömeges elterjesztése lett a tartalma. Jobb sorsra érdemes spin doctorok éjt nappá téve dolgoznak a megvezetés és a tudományos világkép leépítésén, azon, hogy mindenféle álhírt és konteót valósnak gondoljon a közönség.

A hitmalmok 24/7 napon működnek, nyomják a közönség elé végtermékeiket, a hamis híreket és kétes tudást, míg minden és mindennek az ellenkezője is „igaz” nem lesz, ebben a manipulált térben: a látszólagos előbbre való a valós, tapasztalati és különösen a szakértői tudásnál, mindent ki kell kezdeni és helyettesíteni populista üzenetekkel, közönséges demagógiával, hitegetéssel. Mérgezett tudás gyárai működnek mindenfele – igazán ipari méretekben a nagyhatalmak rendelkeznek álhír gyárakkal, millió trollal és fizetett zsoldosokkal, akik központi kontroll alatt töltik föl a netre a propagandát –, de ma már Magyarország is térképen van. És, ha az anyaországi kormány és különösen a „kedves vezető” elől jár a populista manipulációban, hát az beindul a határon túli, az oly sokat emlegetett Kárpát-medencei „összmagyarság” (mintha ugyan máshol nem élnének magyarok szép számmal, sőt egyre többen) teljes politikai szcénáján. A legutóbbi rommagyar kampány nacionalista üzenetei jól példázzák a jelenséget, de szerepet játszik a manipulációban az elhallgatás, a lényeges de a hatalomnak kínos témák kisebb-nagyobb botrányokkal, vagy művi botrányokkal való elfödése (jobb híján, jól jön a maga idejében egy kis nacionalista provokáció, temetőfoglalás is), vagy apró ügyek fölnagyítása, komoly problémák lekicsinylése, stb. Szóval ránk nemcsak Bukarestből és Budapestről, (no meg Szentpétervárról, stb.) ömlik az áltudomány, a manipuláció, a fake-news özön, hanem újabban Kolozsvárról is. Kisebbségi helyzetünk még sebezhetőbbé tesz az etno-nacionalista uszításokkal szemben, mert az alapséma, ugye az, hogy „minden rossz, ami román”, és ugyanakkor elfogadóbbak vagyunk a magyar nacionalista propagandával, mert ugye „ami magyar, az csak jó lehet” (mint a megfelelő fake news oldal címe is jelzi).

Hasznos idiótaság, mint társadalmi jelenség

Kerülni szerettem volna a kifejezést (melyet azt hiszem nem kis malíciával tulajdonítanak Leninnek), de kifejező, mert jól lefedi azoknak a tevékenységét, akik szándékuk ellenére tudatlanságból, elfogultságból, tudálékosságból, dühödt frusztráltságból, stb, nem fizetségért és nem megbízatásként, mint zsoldos társaik,

ingyen, s bérmentve szolgálják a populizmus, sőt az alt right érdekeit, mint kommunikációs ügynökök. Igen, itt mindenekelőtt a kommentariátusra gondolok, azokra a „hasznos idiótákra”, akik (és ezt valóban Marx mondta) „teszik de nem tudják”.

Akik felülnek mindenféle manipulációnak, ugranak a fake news-re, szent meggyőződésből terjesztik a konteókat és írtják a szakértelmet, gyűlölik és lenézik, aki többet tud náluk, egyszóval az elitellenesség és tudományos világnézet fizetetlen ellenségei. Ha csak egy napi kommentfolyamot nézünk is megdöbbentő az a frusztráltság és elvakultság, előítéletesség és negatívizmus, nekikeseredett megveszekedettség és fantáziatlanság, amivel a hasznos idióták, a kommentariátus tálalja a történéseket, dekódolja a híreket, terjeszti, többek között, a gyűlöletbeszédet, a mindenféle ellenességet. Hát ezt fizetségért nem is lehetne, vagy hogy úgy mondjam nincs az a pénz, amiért józan-racionális emberek vállalnák. Önkéntesek ők, akik egyébként gyűlölnek minden másfajta önkéntességet és vezérük sugallatára, legszívesebben betiltanának mindenféle voluntariátust és civil szervezetet. De,

ne legyenek illúzióink, a hasznos idióták segítik a populisták hatalomra jutását az USA-tól, Anglián át, Kelet-Európáig és tovább, ők a megágyazói az autokratikus rendszereknek, ők segítik a demokratikus rendszerek leépülését, diktátorok fölemelkedését.

Ahogy tapasztalom a hasznos idiótaság nem fáj művelőinek, sőt egyfajta placebó hatást vált ki: „a beteg kibeszéli (kikommenteli, kidühöngi, kitrágárkodja – lehet választani) magát, a beteg megnyugszik” alapon. Régebbi és újabban netre jött hadak együtt és danolva űzik a végtelen trollkodás, a manipulált beszéd a konteók terjesztését, a háttérbeli zsoldosok felügyelete mellett. Elképzelem, amint Orbán szövegírói, a manipulátorok, a konteók és képtelen ötletek, az alternatív tényekre és világnézetre épülő kommunikátorok hangosan röhögnek, amikor a „népek” értelmezni próbálják agymenésüket, ha a főnök azt találja mondani példának okáért, hogy „keresztény szabadság”. Nem,

hölgyeim és uraim, a keresztény szabadság fogalmának nincs semmi rendkívüli, sőt logikus értelme, töltelékszó, politikai kommunikációs (hazugság) termék, mint régebb az állandó polgározás volt, és amit a kissé megkopott „illiberalizmus” helyett vezetett be a „kedves vezető”,

hogy buta halként ráharapjanak és míg horgon vannak nem foglalkoznak egyébbel, addig is lehet büntetlenül folytatni a „közvagyon magán jellegűvé alakítását”. Olyan a rendszer, hogy önmagát gerjeszti és terjeszti, működtetői/éltetői a hasznos idióták pedig önmagukat és szövegfolyásukat állandóan újratermelik, a hasznos idióták az (autopoietikus) önmagát újratermelő rendszer láncszemei. És nem is kell hozzá más, csak áram, net és billentyűzet, mert egyébként, ahogyan azt Murphy mondaná:

„Az intelligencia mennyisége a Földön állandó, a lakosság száma pedig egyre nő!”

Tartsuk azt is szem előtt, hogy arról sem írtak még angol tudósok, hogy a hasznos idióták a mennybe mennének, kár hagyni, hogy tudatlanul is pokollá tegyék a mi és egyaránt az ők földi életét.

A tisztességes demokrácia mint alternatíva

“Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”
J.A.

Az alternatív tények (ezeket Norman Mailer már negyvenöt éve faktoidoknak nevezte és úgy írta le, mint “olyan tény, ami csak akkortól létezik, amióta az újságokba bekerült”), és a posztigazságok, valamint a csapból is folyó ál- és rémhírek kommunikációs terében nemcsak maguk a tények, hanem a lehetséges alternatívák ugyanúgy elhalványulnak, árnyékba kerülnek, mint az előbbiek.

Miközben fantazmagórikus elképzelések – csak figyeljük meg, hogy akik azt mondják

“a békéért harcolni abszurdum”,

azt is sugallják, hogy az elfogult, harcos nacionalizmus elhozza a kontinens “kívánatos békéjét” –, mint reálisak kerülnek “eladásra”, illetve sulykolásra, a valós lehetőségek zárójelbe kerülnek. Gyakran éppen azok, akik a leginkább ilyen útmutatás-, illetve univerzális recept-szerű, megváltó alternatívákat követelnek, a legtudatlanabbak és megvezetettebbek. Nem csoda, hiszen egész gépezetek dolgoznak a beetetésükön, a manipulálásukon, annak bizonyításán, hogy márpedig egyetlen alternatíva sem életképes, csak az, amit, mosóporszerűen, a politikusok árulnak. A megvezetettek aztán még akkor is kitartanak idol-uk mellett, ha maguk is belátják, toxikus vezérről van szó, de hát ugye “nincs alternatíva”. A manipuláció, a “rábeszélőgép” nemcsak alternatív tényeket, hanem kitalált összefüggéseket is terjeszt, a manipulált összefüggéseket azután valósnak tekinti a jóhiszemű (vagy még inkább a rosszhiszemű) közönség, holott az összefüggések és alternatívák is kitaláltak, az “összefüggés-csinálók”, azaz a politikai “tanácsadók” és spin doktorok árucikkei. De mivel a közösségi médiák mindenki számára lehetővé teszik, a megvezetettek maguk is tovább szórják, megosztják az ál- és rémhíreket, bajnokai a fake news-ok terjesztésének. (Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép címen többszöri magyar kiadást is megélt kötetét középiskolai tantárgy részévé illene tenni. Olvasmányossága és tudományos értéke, valamint hasznossága a manipulációval, a megvezetéssel szemben, az “egészséges immunitás” kialakításában, vagy a hiszékenység ellen, mindenképpen indokolttá tenné).

Magyarországon az alávetettek intenzív „beetetése”, egyrészt arra, hogy a tények, azok nem tények, hogy csak a faktoidokra, az alternatív tényekre kell figyelni (nem amit mond, hanem amit tesz a főnök, illetve, amiről azt mondja, hogy teszi, amit megtehetne, stb.), másrészt arra, hogy nincs alternatíva, hogy a fennálló rend örökké való és leválthatatlan, szűk évtizede folyik. Amint látszik, ez az idő elég volt arra, hogy a szavazók körülbelül egyharmadát teljesen foglyul ejtse (ebből aztán, a kiegyensúlyozatlan választási rendszer következtében, toxikus kétharmad lesz az urnáknál) és kiszolgáltassa, ők nem látnak alternatívát, sőt nem is szeretnének semmiféle változást, minden úgy jó, ahogy a vezérnek tetszik, punktum. Ők a vevők a „migráncsozásra” – és nem is kell hozzá menekült/bevándorló, ők a gyűlöletbeszéd fogyasztói és aktív terjesztői –, vagy Magyarországon nem lesz multikulti, mondja a vezér és alávetett/kiszolgáltatott közönsége még rátesz egy lapát cigányellenességgel, alig burkolt antiszemitizmussal, muszlimgyűlölettel.

A rommagyarság beetetése viszont szinte három évtizede folyik, hogy t.i. az egyetlen politikai pártnak nincs alternatívája, (először még az az ártalmatlannak tűnő szlogen járta, hogy „Egységben az erő”!, azután már csak úgy, magától jött, hogy „ez van ezt kell szeretni”, „hol az alternatíva?” kérdik a kritikátlan követők), hogy ha kimaradunk a parlamentből (az EP-ből vagy a bukarestiből, az mindegy is), akkor végünk. Az a paradox a behódolás mechanizmusában, hogy a Fidesz-fiókpárt szavazóinak derékhada, miután rá szavaz, szinte folyamatosan kritizál, elégedetlen, böstörög és cinizál, stb. Ez már egyfajta politikai rituálé, és valójában a tudatlanság, az alternatíva fölfedezésének képtelensége, az önalávetés, vagy legalábbis a beletörődés egy sajátos fajtája, mely szinte általánosan jellemzi a rommagyar választóközönséget. Ráadásul ezt a „ráérünk arra még”, illetve ilyen a világ, ezt kell elfogadni, a legitimáló mítoszokban nagyon is „magyar”-ként jelenik meg: miközben „szabadságharcos” nemzetnek mondják a magyart, a szóbeli hősködés mellett az alávetettség tolerálása, a jobbágyszellem, a meghunyászkodás is mindig jelen van, a szimbolikus nemzetkarakterológiában. Nálunk, magyaroknál (nem kevésbé, s nehogy kifelejtsem, székelyeknél) biza, a „nép egyszerű fia” is „bonyolult teremtés”, csak az (ön)kritikai szellemhez nincs affinitása, azt sehogyan sem vállalja be: inkább szolgál és pusmog, csendben, „befele” háborog, mint nyíltan és határozottan föllépne az elnyomás ellen, legalábbis a hétköznapokban nem teszi meg. Történeti perspektívában, néha megtette, de mivel elbukta a forradalmakat, ez a tudat tovább erősítette a sunyító együttélést a gonosszal, a zsarnok kiszolgálásának mentalitását.

Számtalan példa van arra, amit a szociálpszichológusok kísérleti alapon rég tudnak, a hatalmasok elnyomó gépezete, a vezérek (az elitek elitje, aki ráadásul ma elitellenesen pozicionál) dominanciája, az alávetettekkel/kiszolgáltatottakkal való együttműködés eredménye, az elnyomottak nem egymással, hanem az elnyomókkal működnek együtt és termelik újra elnyomatásukat. A legitimáló ideológiák és mítoszok, magyarán az etnonacionalista szólamok – egyéb önigazoló és hatalmat fönntartó, elnyomást eltakaró diskurzusokkal, mint amilyen a rommagyar közösség esetében a románellenesség és az „autonómiázás” – meggyőzőbbek, mint a valós tények.

Aktuális, bár gondolom sok magyar, illetve rommagyar alternatíva hiányról sopánkodót meglep, ha így kicsivel március idusa után mondom, hogy a cenzúrával szembeni alternatíva, annak eltörlése, a vele szembeni tiltakozás minden lehető fórumon, az eltörlésének a követelése, és egyáltalán nem a sunyítás, a belenyugvás, a csendben maradás, majd mások fogják kikaparni a jogot, visszaállítani a sajtószabadságot, nemde? Érdekes, hogy eleink százhatvanegyéve ezt még tudták, gátlástalan és minden hájjal megkent PR-es nélkül is, nemcsak tudták, tették is.

Másik példa, hogy azt üzenik a rommagyar hatalmasok, hogy nincs mese “le kell menni kutyába”, a készülő kampányt a faluvégi kocsmabetyárok, (már elnézést, ha eltaláltam), “a János-nénik és Maris-bácsik” szintjéhez, ízlés(telenség)éhez kell igazítani. És lehetőleg gyűlöletkampányt folytatni, aki mást akar annak kuss, csak ez van, ezt mondja a “szakma” és ez a vezérek érdeke, punktum. És ezt rommagyarok többsége szemmel láthatóan elfogadja, nem fölvállalt szavakban, nem nyilvános beszédben, hanem magánbeszélgetésekben – ott sok a szájhős, a hőbörgő –, aztán meg ténylegesen is, az urnák magányában, amikor azokra szavaznak, akik így kampányolnak. Ja, és azután nattyon magyharosch, ha csupa rosszat mondunk a megválasztottakról, a kocsmaasztal mellett, magánbeszélgetésekben, vagy otthon behúzott függönyök mögött. Hirtelen nincs is fontosabb, mint az EP képviselet, még akkor is, ha azt holnaptól, valamely vezér sugallatára, szidni kezdünk, nem is ismerjük, működését, nem szeretjük, mert „gyarmatosít” (sic!), mert … Orbán Viktor azt üzente, ennyi.

Most két/három olyan jelöltet ajánl a rábeszélőgép a rommagyarság számára a közelgő EP-választásokon megszavazni, akiknek ismertsége föltűnően alacsony saját székelyföldi méréseim szerint, (mert a román vagy magyar közpénzen készült méréseket titkosként kezeli a Fidesz itteni fő fiókpártja), Winkler Gyula még elér úgy 40%-os ismertséget, miközben Wincze Lóránt csak húsz, Hegedüs Csilla nagyjából 10%-os ismertséggel bír. Nevezzenek javíthatatlanul naivnak, de ráadásul meggyőződésem, hogy ők maguk is csak fenntartásokkal fogadják el az underdog szerepet, a negatív-, illetve gyűlöletkampányt, amit pártjuk rájuk erőltet. És bár nincs garancia arra, hogy meglesz az EP-be való bejutáshoz szükséges 5%-os szavazatarány, sokan szavazni fognak, ismeretlenben, mert „a párt számít”, melyről szintén rossz a véleményük, de magukkal sem értenek egyet, mert … „nincs alternatíva”. Ilyenkor, amíg Orbánra nem kerül a szó, a párt a fontos, ugye értjük, aztán majd a személy lesz a meghatározó, így menyen ez, következetesen, magyarul. Pedig hogyne lenne akire szavazni, vannak számosan régi, és főként új pártok, hiteles személyiségek, akik meggyőzőbbek, hitelesebbek lehetnek, akik esélyt kapva hatékonyabbak is lehetnének, stb., Ja, „azok románok”, és ott vagyunk a legitimáló mítosz hatékonyságánál, „ezek magyarok”, és az örökös szembenállás logikátlan logikája ezzel el is dönti a szavazást.

Alternatíva a tisztességes demokrácia lenne, a piszkosból, a látszólagosból, a szimulákrumból már kaptunk eleget.

És végül hadd mondjak valami biztatót is, először, hogy a „rábeszélőgép” a Finkelstein-Habonyok diskurzusainak, illetve a piszkos propagandának van ellenszere, mégpedig olyan mely tanulható, a kritikai gondolkodás így hat, és ez tapasztalati tény, az egészséges szkepszis jó fegyver a manipulációval szemben.

A fake news-okat és összeesküvés-elméleteket, a dezinformációt többféle módon is le lehet leplezni, nemcsak hatástalanítani lehet, hanem preventív módon megelőzni is elterjedését, elfogadását (itt egy site, ami összefoglalja, hogy milyen lehetőségeink vannak: How to spot the fake news?: http//www.ifla.org/publications/node/11174), a valós kritikai szellem, és szakmailag is helyes tudás képes győzni a szimulákrum fölött. Az úgynevezett „egyszerű nép” nem kutyába akar lemenni, hanem vevő lenne a bizonyítható igazságra, a tisztességes közéletre és demokráciára, vagy hogy ismét Attilát parafrazeáljam, a köznép „ugrana egy jó szóra”, ha lenne ilyen a politikai prérin.

Brexitek és ki-be lépés a sötétbe

0

A tömegparanoiának az a típusa, melyet módszeresen és intézményesen igyekeznek kialakítani, ránk erőltetni, a hatalom elszabadult bajnokai, semmi máshoz nem vezethet, mint gyors válsághoz: rövid távon lehet ugyan alternatív tényekre, összeesküvés-elméletekre és poszt-igazságokra építeni “alternatív valóságot”, hosszú távra viszont nem.

A politikai kitalált világ mindenkor tartalmaz szimbolikus elemeket, utópiákat, és/vagy légvárakat, délibábos elemeket, de alapjáraton, mégiscsak a valósághoz igazodik, mégha egyidőben különféle értelmezései is léteznek a valóságnak, az érdekeknek, politikai meggyőződéseknek és elkötelezettségeknek, vagy, ha úgy tetszik ízlésnek, stb., megfelelően. Ami a brexitkor és Trump megválasztásával, de még előtte Putyin föllépésével és azután az Orbán őt utánzó politikai manővereivel, egész stílusával, stb., történt azt egyelőre nehéz értelmezni (még megfelelő kifejezést találni a “megnevezésére” is problémás), saját kontextusában. Magyarán előzmény nélküli, hogy országos politikaként megjelent és teret nyert a nyíltan vállalt hazugságokra, féligazságokra, stb., alapuló propaganda keretében. Ami történik az olyan mértékben rendszerellenes – és nemcsak a demokráciáról, vagy annak nyugati válfajáról, hanem a hagyományos autokráciákhoz mérten is az –, hogy vagy csak elévült összehasonlítások keletkeznek, vagy értetlenség övezi a jelenséget.
Paradox módon és éppen a keretezés és a tisztán analitikus fogalmak hiányában meglehet nem a politológia, vagy a politikai szociológia, hanem a filmművészet eszközeivel lehet jobban megérteni, vagy legalábbis megsejteni, hogy például a brexit, hogyan is volt lehetséges. A legújabb erről szóló film, már alcímében fölveti a kérdést, hogyan is lehetséges a polgártalan háború (Uncivil war)? Vagyis, hogyan lehetséges profi, de etikátlan és gátlástalan módszerekkel, fekete PR-el (black PR), azaz lejárató hadjáratokkal, minden ízében kontrollált politikai kommunikációval, összeesküvés-elméletekkel és hazudozással, sok, nagyon sok, érdekből elkövetett hazudozással, milliókat megvezetni. A film érdekessége, hogy nemcsak a felelőtlen és populista-demagóg politikusokat mutatja emberközelből, és valójában nem is az ők paranoiája a film témája, hanem a háttéremberek ténykedése, torz lelki alkata, a spin-doktorok világának etikátlansága, a kampány-gépezet hátterének feltárása. És persze a környezet, a közhangulat, az “ellenfelek” téves húzásai, a megtévesztő gépezet fogaskerekeinek naivsága és hiszékenysége, másfelől pedig a paranoid bizalmatlanság, a poszt-modern politika működésének módozatai, és a populista politizálás többi kellékei is sorra megjelennek. Erénye a filmnek, hogy – bár sematikusan – megmutatja, hogy a politikai mezőnyben a fikcióból, hogyan lesz hihető valóság, hogyan lehet kósza ötlettől elindulva az alternatív valóság fogyaszthatóvá kozmetikázott (hogy egy másik filmre utaljak, Truman-show-szerű) kulisszáit létrehozni.
A politikai valóság PR termék, és mint minden piacra dobott áru, megtévesztő tulajdonságokkal rendelkezik, csak így eladható, azzal az illúzióval, hogy a fogyasztó általa egyféle identitást, sőt szabadságot vesz meg. A film jól mutatja, hogy a (brit) szabadság jelképévé bármikor egy éppen gyakorlati/racionális értelemben elhibázott döntés válhat, s ha ez nem ment volna, majd kitalálnak mást, a “tartalom-szolgáltatók” és spinnelő hadsereg. Van a boltban sokféle áru és megannyi kütyű, s persze hálózat, azt elterjeszteni: a politikai bolt legfőképpen illúziót árul és ebből van biza elegendő mindenfele, csomagolás kérdése az egész. A függetlenség és szabadság illúziója, minden bizonnyal még a britek pénztárcájához mérten is igencsak megterhelő lesz, de sebaj, legfentebb majd visszakéredzkednek az unióba, lesz brex-in, ha úgy adódik, vagy más spin-doktorok jönnek divatba, jobb ajánlattal. Az infokalipszis idején, “annak van igaza, akinek a legtöbben hisznek”, és ezt az abszurd kijelentést is rengetegen elhiszik, a kritikai gondolkodás válsága, illetve a racionálisan fölfogható információs zuhatag feldolgozhatatlanságából származó krízisnek a korát éljük.
Paradox módon a Brexit. The Uncivil War, a maga eszközeivel és lehetőségeivel élve, nagyon jól kifejezi azt is, ami valóban a brexit mögött áll, azt, hogy Nagy-Britannia EU-s karrierje kezdettől fogva bizonytalan volt, bukásra volt ítélve. Sőt, ahogy egy meggondolandó cikk fogalmaz: az EU prosperitásához éppen arra van ma szükség, hogy Nagy-Britannia kilépjen. És valóban hosszan lehetne sorolni az örökös kifogásokat, a kerékkötést, amit a szigetország EU-s karrierje során elkövetett, az örökös ellenzékiséget, a szembenállást a kontinentális Európa szinte minden kezdeményezésével, az örökös kivételezettség kikövetelésétől, rengeteg Európából jövő projekt megvétózásáig, stb., stb. Az tűnik igazságnak, hogy a királyság soha nem gondolta hosszú távra a közösködést, soha nem vált identitásának elemévé az egyre inkább integrálódó EU, és ezért, végső soron, a brexit egyfajta “szerves fejlődés” eredménye, amit propagandisták jól becsomagoltak és végül áruként eladtak. (Ahogy a szerző, Eoin Drea, fogalmaz:”Britain never understood that contributing to the EU’s budget is not a commercial transaction, it is about investing in peace, stability and growth right on your doorstep”.)
A populizmus sajátja, hogy miközben elitellenességgel tüntet, a “kitalált nép nevében”, éppen maga termel ki egy autokratikus elitet, mely kénye-kedve szerint manipulál(hat). Jönnek is a megváltó politikusok, a földszintes messiások, akik ugyan nagyon is elkötelezettek valami mellett, de maguk sem tudják – hogy a hatalmon és az abból eredő mámoron kívül – miben is hisznek. Híveket toboroznak, szerveznek, fanatizálnak, ejtenek foglyul nem létző célok, alig körvonalazódó projektek megvalósításához, a kicsit hétköznapi, kicsit horrorszerű, de váltig hangoztatott megváltáshoz, mely egyszercsak minden bizonnyal jön, vagy nem jön (ahogy Orbán Viktor fogalmazott “bármi megtörténhet” politikai krédója megvalósítása nyomán). Tehetik, mert többségben vannak azok, akik hinni szeretnének, az álhírek, konteók és sulykolt hazugságok fogyasztói, akik fogyasztani akarnak, és kéznél van a hálózat, mely szinte rögtön reagál, a kommentariátus, és a troll-sereg, akik ugrásra kész várják a bizarr, groteszk és abszurd ötleteket is, hogy eladják. A fogyasztói kedv állandóan nő és egyre inkább kielégíthetetlen, és a politikai mezőny egyre inkább árupiac, a szórakoztató-ipar része, az információs források pedig infotainement-el, szórakoztató álhírekkel, konteókkal és igazság-utáni tartalmakkal szórakoztatják a nagyérdeműt, egyszóval fake news-t zabálni dívat. És, ahogy mondani szokás, ha egyszer egy üzlet beindul, hát csak a “fennvaló” ha megállítja, és az álhíreknek egyre kiterjedtebb piaca van.
Korunk jelszava a wisful-thinking lehetne, a racionálisan megalapozott, tényszerűen igazolható alapon hozott döntések helyett, a vágyálmok világa. Az akár bevallottan hamis logikára és kiindulópontokra épülő okoskodás, a bombasztikus-álvalóság, a generalizált Hollywood, vagy még inkább Disneyland, mely immár az elsődleges valóság helyére került. A látszólagosba, a hiperreálisba, a sokszorosan közvetített és végletesen eltorzított valóságba vetett (vak)hit – ahogy azt Jean Baudrillard mondaná – előbbre való a valós-valóságnál. És a brexit jelenleg is folyó sztorija azt is jól megmutatja – függetlenül az “eredménytől”, azaz a kilépés végső feltételeitől –, hogy nincs visszaút, a kilépés wisful-thinkigre épülő illúziója, ha egyszer valóságként tűnik föl, akként is viselkedik, visszafordíthatatlan folyamatot indít be. Nem élhetünk abban az illúzióban – és egész Európa sem –, hogy semmi sem történt, a brexit és Nagy-Britannia sorsa, annak kezelése, lereagálása az EU szintjén, legkevesebb, modellje lesz annak, ami más tagállamokkal történhet, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Észleljük vagy sem, az EU és benne minden tagállam, sőt a világrend(etlenség) alakulásának szempontjából is fordulóponton vagyunk (“történelmi időknek” szokták mondani az ilyesmit), és előre kellene menekülnünk. A baj, hogy nem látszik merre van az előre, az viszont igen, hogy egyre többen a múltban vélik fölfedezni a jövőt, és a visszafordulás, a “konzervatív forradalom”, a szélsőségesség nyer teret, képes kihasználni a ”káosz” (itt hoax) adta lehetőségeket.

Most a költségvetésről folyik nálunk egyfajta PR hadjárat, egészen biztos, minden hiteles, és szakmai fórum azt mondja, hogy nem lesz 5.5%-os gazdasági növekedés ebben az évben, de mert Dragnea and Co. érdeke ezt követeli, hát erre épül az idei – nagyon is megkésett – országos büdzsé. És ha a valóságot hajlítják a whisful-thinkig szerint, azaz az illúziók írják a büdzsét egészen biztosan bukás és krízis lesz a vége, de mintha ez nem érdekelné a hatalmon levőket és csatlósaikat, menetelnek a zsákutcában. Nem kétséges, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai támogatják a hoax-ot, a hazug büdzsét, és propagandát. Most ott tartunk, hogy a rommagyar politikai formáció azt mondja, majd jövőre fogja megszavazni az idei költségvetést, hiszen először meg akarja látni, hogy teljesülnek-e a benne foglaltak (sic!). Azt mondja a fiókpárt képviselője ugyanis, hogy “a PSD-től kapott ígéretek teljesítésén múlik, hogy az RMDSz támogatja-e a költségvetést”, értik ugye? Én érteni vélem, hogy hülyének néznek – a PSD-ALDE kormány támogatását rég eldöntötték, részben-egészben, éppen Budapesten – viszont a méret még a nekirugaszkodott hazudozás PR-jében is számít, és még sajtó sincs ki visszakérdezzen, hogy miért?

Magyari Nándor László

Álhírek és álhírek

Kérem, tisztázó jellegű írás következik, ugyanis mindenféle fogalmak keverednek a köztudatban, az álhírekről, a hírhamisításról, a fake newsról… tegyünk rendet, főleg a Spiegel-botrány alkalmából. Mert sokan vannak, akik azt is ki akarják használni, politikai célok érdekében. És még többen, akik nem értik, miről van szó.

Elsőként azt szögezzük le, hogy sajtóban hazudni pedig nem szabad

Azt a legtilosabb.

Viszont nem is mindig a sajtómunkás tehet arról, ha az információi eltérnek a valóságtól, Pár éve, az első komolyabb internetes fake news-botrányok idején láttam egy tudósítás kommentjeit, az írás egy lezuhant repülőgépről szólt. A kedves hozzászóló hazugnak kiáltotta ki a szerzőt, mert az ő – későbbi – információi szerint több halott volt és kevesebb sebesült, mint amennyi a cikkben szerepelt. Hát igen: ugyanis azt leadták mondjuk hétkor, nyolcra meghalt pár súlyos sebesült, változott az arány. Ezt a hozzászóló nem volt hajlandó figyelembe venni, azt állította, félretájékoztatták, még kártérítést is követelt, meg az írás számadatainak állandó pontosítását. Hát, ha annyi ember dolgozna a magyar sajtóban, hogy minden tíz soros hír mellé őrszem jutna…

Ez például tipikus esete volt annak, ami sem nem hazugság, sem nem fake news: a valóság folyamatosan változik, és felülírja az adatainkat. Olyan cikknél lehet ezt számon kérni, amibe fontossága miatt beleírták, hogy „folyamatosan frissül”. Ami nem, az frissül majd holnap.

Amikor a sztárriporter hazudik…

Hazugság volt viszont, méghozzá valódi, amit a Spiegel munkatársa, a nagyon sikeres Claas Relotius művelt. Ráadásul a Spiegel oknyomozásokkal is foglalkozik, és pont ez az a műfaj, amiben tévedni sem illik, nem is szabad. Mi több, Relotiust 2014-ben a CNN az év újságírójának nevezte, Németországban pedig néhány hete az év riporterének választották: pedig manipulálta az adatait. És ezek nem rövid hírek, jegyzetek voltak, hanem nagy költséggel, utazásokkal járó riportok – teljesen érthető, hogy kitört a botrány. Ilyenek a magyar sajtóban már régóta nincsenek is, hiszen kinek van pénze messzi földre utazni, akkor is, ha érdemes lenne? Jó esetben meg lehet csípni egy alapítványi támogatást, és nagyon szoros elszámolással nagyon ritkán lehet némi esély ilyesmire. Bár, manapság már szinte esélytelen.

A Spiegelnél ezeket az utakat – Szíriába, Guantanamóba, az Egyesült Államokba – a cég fizette, érthető is a haragjuk. Kiderült, hogy Relotius legutóbbi hatvan írásából tizennégyben olyan informátorokra hivatkozott, akikkel vagy nem beszélt, vagy nem is léteznek.

A sztárriportert különben egy kollégája leplezte le: Juan Morenonak feltűnt pár hatalmas tévedés egy mexikói riportban, ezek nyomán indult meg az általános vizsgálat. Most Relotius szánja és bánja, amit tett, természetesen távozott székéből és ígéri: segítséget fog kérni. Orvosit, ha van orvos, aki ezen segíteni tud: lényegében véve olyan hazugságok csapdájába esett, amik a cikkek prekoncepcióját erősítettek, és amik azt bizonygatták, amit az olvasók hinni akartak.

Azért is hitték őket el.

De hazugságok voltak. Csúnya ügy ez, nem is illik titkolni. Volt már ilyen, nem egy, nem kettő: a ritkaság benne az, hogy nagy világlapnál esett meg, ahol az információkat ellenőrizni szokás. De hát megesett. Relotius balra el, mi meg lapozhatnánk – ha hagynák.

A Magyar Idők fenyegetőzik

Csak nem hagyják: a Magyar Idők külön jegyzetet szentel az esetnek, hivatkozik a kifejezetten összeesküvés-elméleteket gyártó Udo Ulfknottéra és fenyeget. „Kezdhetnek félni a ballib hírhamisítók” – írja Csépányi Balázs. Hát azért kormányoldalon kicsivel több ok lenne a félelemre hírhamisítás miatt. Én nem mondom, hogy a független sajtó tévedhetetlen, azt sem, hogy kizárólag Grál-lovagok és liliomos szüzek dolgoznak benne, de hírt mifelénk tudatosan nem szokás hamisítani. Tévedés megesik, az sincs kizárva, hogy félreinformálják az embert – ezért kell nagyon vigyázni a „kiszivárogtatott hírekkel”, de azért tudatos, szándékos álhír elfogadott, rendes független lapnál nincs.

Persze, attól függ, minek tekintjük például az álhírlapokat, mert én még sajtónak sem. A Mindenegyben vagy a Nép Hangja nem lap, csak betűhalmaz, köze nincs médiához és nem is sajtómunkások rakják őket össze, hanem a Nép Hangját például egy Manyika nevű akárki. Onnan tudjuk ezt is, hogy egyszer nyitva felejtette a nyilvánosság számára is a szerkesztői felület egy részét, és látszott, hogy ezen a néven van bejelentkezve. Ezek az orgánumok hazudnak bőven, kedvenc eszközük az ismertebb embereknek tulajdonított „nyílt levél”, tele helyesírási hibákkal, logikátlan szamárságokkal, vagy más ismert emberek halálhíre – és az emberek habzsolják őket.

Körülbelül idén kezdték felfedezni ezek a valódi hírhamisítók a magyar belpolitikai életet, amivel részint erősen növelik a forgalmukat (ez a reklámbevételeik miatt fontos), részint mondhatatlan kárt okoznak a valódi sajtónak. Ugyanis kiderült, hogy az olvasóközönség jó részének mindegy, igaz-e egy hír vagy sem – ha egybevág saját politikai nézeteivel. Mikor szembesül azzal, hogy hamis, megrántja a vállát és azt mondja: „De hiszen igaz is lehetne!” és megy tovább, egy másik álhírt terjeszteni.

A valódi lapok valódi munkatársait meg megüti a guta

Nekünk dolgozni kell azért az információért, rohangálni, emberekkel felvenni a kapcsolatot, nem ritkán több száz oldalas törvényeket, jegyzőkönyveket átolvasni, erre fel jön egy Manyika, hazudik egyet és pénzt keres vele. Nem is keveset. Többet, mint mi, az biztos.

Ha ezeket fenyegetné Csépányi mester, még segítenék is neki: de ezekkel épp semmi baja. Baja – elég csak naponta ránézni a kormánymédia címlapjaira – azzal a kevés, még megmaradt független lappal van, ami igazat ír ugyan, sok munka árán, csak neki nem tetszik ez az igazság.

A Manyikákat persze, hogy hagyják hazudozni, egy Origo- vagy Magyar Idők-írást sem láttam még, ami a valódi álhírlapokkal foglalkozott volna, pedig ki sem nagyon lehet kerülni őket, de az fontos nekik, hogy ha az Átlátszó vagy a 444, netán az Index ír valamit, azt azonnal nevezzék fake newsnak.

Pedig igazat írnak: csak nem a kormány igazságát

Félő, nagyon félő, hogy egy tudatos akciót látunk. Az álhírgyárak szabadjára engedésével hiteltelenítenek minden médiumot, és mikor már senkinek sem hisz az olvasó, egyszerűen bevezetik „az elszabadult álhírek miatt” a központi sajtószabályozást és a kötelező kamarai tagságot. Azt meg, hogy ki lehet kamarai tag, ők mondják meg, de aki nem lesz az, nem írhat majd országos terjesztésű sajtótermékbe. És manapság minden online lap országos terjesztésű, hiszen nem lehet földrajzilag korlátozni a világhálót.

Hát ezért jut eszébe a kormánymédiának még a Spiegel botrányáról is az, hogy rettegjen az ellenzéki sajtó.

Pedig hát, tekintve elvesztett sajtópereik és helyreigazításaik számát, nekik volna félnivalójuk: nem is sorolnám az eseteket, nincs rá elég hely.

De tegyünk rendet

Van a karrierizmusból, anyagi haszonért elkövetett hírhamisítás, erről szólt Relotius esete. Nem mentegetjük, nem is lehetne.

Aztán van az iparszerűen elkövetett, rendszeres, üzleti alapú álhírgyártás, ez a Mindenegyben és társai. Ők bizony a körömgomba-reklámokból élnek.

És van a politikai manipuláció, amit a kormánymédia űz, végül is mindegy neki, ha meg is büntetik érte: van pénzük elég.

Aztán van egy negyedik dolog is, amikor ugyanez a hazugságon ezerszer rajtakapott kormánysajtó vádolja hazugsággal a valódit.

Ez az utolsó már nem csak álhír terjesztése, de pofátlanság is.

Bréking nyúz, szeptember 8. – Tudósítás a másik valóságból

0

KIhúzta a gyufát Orbán Viktorhoz intézett nyílt levelével Vekerdy Tamás, akit keresetlen szavakkal illet a Figyelő publicistája. Nem véletlen időzítésként az Orbán számára sorsdöntő európai parlamenti szavazás előtt nekimegy a kormánypárti média Sargentininek éppen úgy, mint Merkelnek. 

Figyelő – Vekerdy Tamás előkerül, avagy „hozzátok a bénát!”

Vekerdy Tamás, aki az átlag napjain a vulgárpszichológia pétergábora, most a hosszú böjt elteltével kilépett a koplalókamrájaból, és a bűntudat, a kárhoztatás felkent antiapostolaként, a nagy mágusok utolsó erejével még egyszer, de nem utoljára szamizdat-evangéliumot imádkozik bele a sötét és végtelen ugarpusztákba.

Vekerdy Tamás nem kevesebbet állít, mint azt az Iványi Gábor nyomorevangélista kijelentései óta közismert spirituális tényt: Orbán Viktor, s vele együtt a magyar nép, mint a sátán szolgája, menthetetlenül a pokolra jut.

Vekerdy sérelmezi a keresztény Magyarország terminust. Mondván, ez túl vagonszagú. Mert a keresztény azt jelenti: nem zsidó. Nem kell ennyire rettegni Tamás bá. Ami keresztény, az bizony zsidó is.

Ha már kereszténység és Jézus, kárhozat és gonoszság, akkor talán érdemes lenne sürgősen ördögűzést tartani Tamás bátyánál. Ide illik az ördöngös gadarénus története. Ebben az esetben nehéz eldönteni, hogy Vekerdy a felszabadított gadarénus, vagy a kétezer vízbefulladt disznó szerepével analóg inkább. Súlyos dilemma.

De annyit segítenék a Vekerdyhez kiérkező exorcistának, hogy ha a rituáléra sor kerül, a ördögök légiójának urát a nevén kell megnevezni, hogy parancsolni tudjanak neki, de most mondom, ne szarozzanak, nevezzék ezt a mesterdémont bátran Kun Bélának.

Origo – Sargentini újabb megdöbbentő akciója Magyarország ellen

A magyar- és Orbán-fóbiás politikus ismét megmutatta, hogy ha meg kell villantania magyarellenességét, akkor eszköztára kiapadhatatlan, fantáziája határtalan. Itt az újabb, minden eddiginél súlyosabb támadás Magyarország ellen.

A holland politikus hisztérikus kampányba kezdett, és Twitterén totális támadást intézett Orbán Viktor és polgári kormánya ellen. Oldalai az elmúlt napokban egy underground Soros-szervezet lakossági fórumára hajazó felületté változtak, annyiban nem meglepő, hogy a holland politikus az amerikai milliárdos politikai és feltehetően gazdasági befolyása alatt áll.

Most pedig minden határt túllépve közösségi oldalain petíciót indított Magyarország és a magyar kormány ellen.

A politikus Twitter- és Facebook-oldalán is megtalálható az üzenet, amely a következőképpen hangzik: „A következő héten az Európai Unió hitelességéről szavaznak az Európai Parlamentben. Itt az ideje, hogy kiálljunk közös értékeinkért, még Magyarországon is. Támogassa Judith-ot, írja alá a petíciót.” Majd a megadott linkre kattintva a petíció szövegét olvashatják el az érdeklődők.

A látványos politikai szerepvállalás azért tűnhet egy kicsit furcsának, mert amikor tavaly májusban Sargentinit felkérték, hogy készítsen különjelentést Magyarországról, az lett volna a dolga, hogy az általa elkészített dokumentum jogi szempontból is megállja a helyét, mindenféle politikai motivációtól mentes legyen, független, mindenre kiterjedő vizsgálat előzze meg.

888.hu – Saját kémfőnöke erősítette meg, hogy Merkel orbitálisat hazudott

A múlt héten Angela Merkel kancellár is reagált arra a videóra, amely az interneten terjedt és amelyen az látható, hogy szélsőségesek Chemnitz belvárosában külföldiekre vadásznak. A kancellár szerint progromok és lázadás zajlik éppen Chemnitzben. Michael Kretschmer, Szászország tartományi miniszterelnöke hamar visszautasította a kijelentést, pénteken pedig Hans-Georg Massen, a belföldi titkosszolgálatok irányítója mondta, hogy szerinte hamis a videó.

A dolgok normális, természetes rendje az lenne, hogy a tudatosan hazugságot terjesztő kancellárt azonnal be kellene támadnia az ellenzéknek.

Ám Merkel ellenzéke még jobban migránspárti, mint ő maga, ennek megfelelően az ellenzéki pártok még a kémfőnököt ítélték el nyilatkozatáért.

Érdemes tudni, hogy Merkelnek korlátlan hozzáférése van azokhoz az adatokhoz, amelyek beérkeznek Maassen hivatalába, tehát a kancellárnak pontosan tudnia kellett, hogy a videó hitelessége megkérdőjelezhető.

A Spiegel a napokban azzal vádolta a jobboldali magyar médiát, hogy “fake news”-t terjeszt Chemnitz-cel kapcsolatban, azonban úgy tűnik, hogy

épp Merkel próbálja megbélyegezni azokat a németeket, akiknek nem tetszik a tömeges migráció és ennek érdekében akár a hazugságok terjesztésétől sem riad vissza.

Felismeri az álhíreket? Tesztelje tudását!

0

Elárasztanak minket mostanában az álhírek, mindenki találkozik velük. Ön vajon felismeri, hogy melyik hír igazi és melyik kitaláció?

Néhány nappal ezelőtt részletesen bemutattuk, milyen jellemzők alapján lehet felismerni az álhíreket. Most viszont arra kérjük Önöket, hogy teszteljék tudásukat: kiválasztottunk néhány, különböző médiumban megjelent hírt – szavazzanak, hogy melyik valódi és melyik hamis. Egy kicsit azért nehezítünk a dolgon: nem írjuk le, melyik hírnek mi volt a forrása, az ugyanis jelentősen megkönnyítené a feladatot.

Tömegesen hagyják ott a német hadsereget a pilóták, hogy így tiltakozzanak az oroszellenes kampány miatt.

Tárgyal-e külön Trump és Orbán a NATO-csúcson?

Rituálisan kivégeztek egy ötéves albínó kislányt Maliban.

Fordulatot jelent, hogy Orbán keleti veszélynek nevezte Oroszországot?

Milliárdos állami szerződést kapott Simicska Lajos cége.

Ön szerint ki lesz a világbajnok?

Egy EU-párti moldovai politikus 50 évre bérbe adná a fővárost, Kisinyovot Abu-Dhabi hercegének.

Ön szerint mi az oka annak, hogy a Fidesz tarol az időköziken?

Holnap, vagyis szerda délben a megfejtéseket is eláruljuk, valamint azt is megmutatjuk, Önök melyiknél mekkora arányban találták el, hogy álhírről vagy valódi hírről van szó.

Tudta? Így ismerheti fel az álhíreket

Egyre nagyobb problémát jelentenek az álhírek, pedig a túlnyomó többségüket nem is lenne olyan nehéz felismerni.

Forrás: Wikimedia Commons

Álhírek régóta léteznek a világban, de nagy hangsúlyt igazából az utóbbi néhány évben kaptak, az egyre erősebb orosz dezinformációs kampányok, a Brexit és Donald Trump választási győzelme után. Hiába akar ellene küzdeni a Facebooktól a Google-ön és különböző egyetemeken át egészen az Európai Unióig (szinte) mindenki,

a „fake news” megállíthatatlanul terjed,

elsősorban a közösségi médiában.

És nem csak ott. Magyarországon ugyanis a kormányközeli média gyakran maga terjeszt álhíreket, akár tudatosan, akár ismerethiány miatt – erről ide kattintva olvashat bővebben.

Mi most azonban segítünk Önöknek, hogy könnyebben felismerjék, ha álhírekkel találkoznak. Ezeket az aspektusokat érdemes mindig megvizsgálni:

Mi az adott információ forrása?

Vagy másképp fogalmazva: hol találkozott a hírrel? Érdemes megnézni az adott weboldal impresszumát: van neki egyáltalán? Mi szerepel benne? Eleve gyanús, ha egy magát híroldalnak evező site-nak nincs impresszuma, nem tüntetik fel, ki írja a cikkeiket, és az is, ha van ugyan valami ehhez hasonló, csak épp a szerzőket nem sorolják fel.

Érdemes megnézni a weboldal címét is, sok álhíroldal ugyanis azzal veri át a gyanútlan olvasókat, hogy egy már ismert, valódi hírportálhoz hasonló nevet vesz fel.

Valódi címe van a cikknek, vagy kattintásvadász?

A nagyon kattintásvadász címek eleve gyanúsak. Ráadásul sokan, sokszor úgy osztanak meg a Facebookon valamit, hogy magát a cikket el se olvassák, csak a címet látva egyből nyomnak is a megfelelő gombra. Egy kutatás szerint 10 emberből hatan így tesznek. Így mindenképp azt tanácsoljuk:

soha, semmit ne osszon meg, amit előtte nem olvasott végig.

Olvasás közben ugyanis az is kiderülhet, hogy a kattintásvadász címnek valójában semmi köze nincs a valódi tartalomhoz.

Ki írta a cikket?

Ha egy-egy oldalon szinte csak olyan cikkek vannak, amelyeket nem vállal névvel a szerzőjük, az is gyanús kell, hogy legyen. Az általános újságírói gyakorlat szerint ugyanis azokat a cikkeket szokás szerző nélkül megjelentetni, amelyek mondjuk egy hírügynökségi hír átvételei, más portálok cikkeinek szemléi stb. Nagyobb munkát igénylő anyagokat az újságírók névvel vállalnak – hiszen büszkék a teljesítményükre.

Forrás: Flickr / Mike MacKenzie

Persze, ha van név, az sem mindig megnyugtató. Érdemes utánanézni, hogy valódi szerzőről van-e szó, akinek máskor is jelentek-e meg már cikkei.

Vannak hivatkozások a cikkben?

Az álhírek sokszor mindenféle hivatkozás nélkül írnak bizonyos eseményekről – az ilyen cikkeket is érdemes mindig fenntartásokkal kezelni. Ha pedig vannak hivatkozások, akkor meg kell nézni, hogy valóban hiteles médiumoktól származnak-e az információk, vagy más álhíroldalaktól, hiszen ezek szeretik egymást körbehivatkozni.

A magyar kormánymédiában például az utóbbi időben gyakran találni arra példát, hogy a hangzatos címmel írt cikkekben az orosz propagandaipar termékeire, vagy

oroszbarát álhíroldalakra hivatkoznak,

ami egyből megkérdőjelezi a valóságtartalmukat.

Ha pedig szakértők szerepelnek a cikkben, akkor két dolognak érdemes utánanézni: egyrészt, hogy valódi, létező szakértőkről van-e szó, másrészt, hogy valóban azt mondták-e, amit a szájukba adtak.

Mikori is a cikk?

A Facebooknak megvan az a sajátossága, hogy nem mutatja, hogy egy-egy cikk mikor íródott. Így aztán mindenki belefutott már olyanba, hogy egy-egy ismerőse újdonságként posztolt olyan írásokat, amelyek valójában hónapokkal, akár évekkel korábban készültek – gyakorlatilag minden hírportálnál tudnak példát mondani az ott dolgozók, hogy egyszer csak azt látták, a közösségi médiában hihetetlenül elkezd pörögni egy régi cikkük.

Erre persze egyszerű a megoldás: meg kell nézni a cikk publikálásának dátumát, akkor egyből kiderül, hogy friss vagy régi.

Mindezeken kívül azt is mindig érdemes megnézni, hogy nem egy viccoldal publikálta-e a cikket (mondjuk a Hírcsárda, vagy az angol nyelvűek közül a The Onion). Az is gyanús kell, hogy legyen, ha egy cikk azt állítja:

„a mainstream média nem hajlandó ezzel foglalkozni”.

Az esetek túlnyomó többségében ugyanis ilyenkor egyszerűen arról van szó, hogy nem igaz az információ. Erre jó példa volt, amikor azt terjedt el, hogy Svédországban a muszlimok miatt be akarják tiltani a karácsonyi dekorációt:

Közzétette: Calımero – 2016. november 21.

Éppen ezért, minden esetben meg kell vizsgálnunk saját magunk gondolatait is: pszichológiai tény ugyanis, hogy mindenki hajlamosabb olyan dolgokat elhinni, amelyek amúgy közelebb állnak a gondolatvilágához.

És persze az is hasznos, ha minél többször kilépünk a Facebook által teremtett buborékból, és nem csak az ottani falunkat használjuk hírforrásként, hanem ellátogatunk különböző híroldalakra is.

Cikkünk a FactCheck.org, a Psychology Today és a BBC anyagainak felhasználásával készült.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK