Cserna-Szabó András új regénye nem egyszerű családtörténet, hanem a magyar elit működésének mélyrétegeibe vezető vizsgálat. A könyv azt a kérdést teszi fel, amely generációk óta kísérti az országot: miért képes a hatalmi elit újra és újra megszerezni a vezetést, miközben ritkán képes tartós fejlődést létrehozni? A válasz nem a nemzeti végzetben, hanem a teljesítmény nélküli hatalomban keresendő — abban a rendszerben, amely a lojalitást jutalmazza az eredmény helyett.
Cserna-Szabó András szerint Magyarország történetének egyik legfájóbb tapasztalata, hogy az elit az elmúlt ezer évben újra és újra kirabolta a saját népét. Ez a kijelentés nem történészi tézis, hanem írói ítélet egy olyan társadalomról, amely képtelen volt szembenézni a saját múltjával, és ezért nem tudta átadni a következő nemzedékeknek az önismeretet és a történelmi folytonosságot. Az Anya csak egy című regény ennek a hiánynak a története: nem egyetlen anya portréja, hanem anyák, nagyanyák, elhallgatott családi sorsok és feldolgozatlan traumák egymásra rakódó rétege. A szerző nemzedéke nem kapta meg örökségként a múltját, ezért identitászavarossá vált — és ez a hiány a magyar történelemben is visszaköszön.
A regény egyik kiindulópontja Ingolstadt, ahol Cserna-Szabó nagyszülei a második világháború végén hadikórházban dolgoztak. A családi történetben nemesség, polgárosodás, háború, bukás és hallgatás fonódik össze.
Innen nézve az elit bírálata nem pusztán a gazdagok és szegények viszonyáról szól, hanem arról, hogy a vezető rétegek rendszeresen elmulasztják átadni a társadalomnak a jövőbe vetett bizalmat.
A több mint ezer évre kiterjesztett ítélet azonban túl általános. A magyar elit története nem egyetlen megszakítatlan rablástörténet. Voltak korszakok, amikor a hatalmi rétegek valóban saját vagyonukat és pozíciójukat védték, de akadt olyan időszak is, amikor az önérdek egybeesett az ország modernizációjával. A legfontosabb ellenpélda az 1867 és 1914 közötti dualizmus. Bár a korszak korrupt volt, társadalmi egyenlőtlenségekkel és politikai szűkösséggel terhelt, mégis ekkor épült ki a modern magyar állam és gazdaság jelentős része: országos vasúthálózat, világvárossá váló Budapest, fejlődő bankrendszer és ipar, bővülő közoktatás és államigazgatás, nemzetközileg versenyképes vállalatok és műszaki műhelyek. A modernizáció nem volt hibátlan, de az ország vitathatatlanul közeledett Európa fejlettebb térségeihez. A korszak nem sikertörténet, de nem is puszta kizsákmányolás — az elit akkor is „nyírta a birkát”, de felismerte, hogy előbb táplálnia kell.
A Mária Teréziának tulajdonított mondás —
„Táplálni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk” — ma is érvényes.
A hatalmi elit önérdeke és az ország fejlődése nem feltétlenül zárja ki egymást. A probléma akkor kezdődik, amikor a vagyonosodás forrása nem a teljesítmény, hanem az állami kapcsolat; nem az innováció, hanem a közbeszerzés; nem a verseny, hanem a politikai védelem. A járadékvadász elit nem azért gazdag, mert fejleszti az országot, hanem azért, mert ellenőrzi az erőforrásokhoz vezető kapukat.
Cserna-Szabó az elmúlt tizenhat év rendszerét Móricz Zsigmond Rokonok című regényéhez hasonlítja. A párhuzam pontos: Móricznál a korrupció nem néhány romlott ember magánbűne, hanem kapcsolati háló, amelyben rokonok, barátok, üzleti érdekeltek és politikai szövetségesek mozognak együtt. A 2010 után kiépült rendszerben is ez lett a központi probléma: nem pusztán az, hogy egyes politikusok vagy üzletemberek meggazdagodtak, hanem hogy a politikai hűség gazdasági erőforrássá vált. A piaci sikerhez már nem elegendő a jobb termék vagy az innováció — szükség van politikai rokonságra is. Ez a Rokonok modern változata: nem dzsentrik ülnek a városházán, hanem alapkezelők, magántőkealapok és közbeszerzési győztesek.
A magyar politikai gondolkodás száz éve újra és újra visszatér Trianonhoz. A trauma valós, de a probléma akkor kezdődik, amikor a múlt magyarázatból felmentéssé válik.
Trianon nem indokolhatja a rossz oktatást, az alacsony termelékenységet, a gyenge intézményeket vagy a korrupciót száz évvel később. Ausztria és Finnország története azt mutatja: nem az számít, milyen múlt jutott, hanem hogy az elit a sérelmet jövőépítéssel vagy állandó mozgósítással kezeli.
Hayek gondolatai valóban hatottak Thatcherre és Reaganre, de nem ő indította el a globalizációt. A világgazdaság összekapcsolódása évszázados folyamat volt, amelyet technológiai, pénzügyi és geopolitikai változások gyorsítottak fel. A leegyszerűsítés azért veszélyes, mert személyeknek tulajdonít olyan szerkezeti átalakulást, amelyet sok tényező együtt alakított.
Európa valóban lemaradt bizonyos technológiai területeken, de nem tűnt el. Erős a gépiparban, a gyógyszeriparban, a repülőgépgyártásban és az ipari automatizálásban, de gyenge a tőkepiaci integrációban, a gyors növekedésű technológiai vállalatok finanszírozásában és az energiaárak kezelésében. A technológiai verseny első számú tengelye Washington és Peking között húzódik, Európának pedig gyorsan kell cselekednie, ha nem akar mások innovációinak fogyasztójává válni.
Magyarország helyzete különösen nehéz: egy lassuló Európai Unió perifériáján próbál felzárkózni, miközben gazdasági modellje külföldi tőkére, összeszerelő iparra és olcsó munkaerőre épül.
Ez a modell munkahelyeket teremt, de nem garantálja a magyar tulajdonú, magas hozzáadott értékű vállalkozások megerősödését. A kudarc nem abban áll, hogy semmi sem épült, hanem abban, hogy a lehetőségekhez képest túl kevés.
Cserna-Szabó mondata azért talál célba, mert sok magyar számára ismerős tapasztalatot fogalmaz meg: az elit gyakran úgy gazdagodik, hogy közben nem teremti meg a közös gyarapodás feltételeit. A történelmi kép azonban nem az örök kudarcé. A dualizmus modernizációja, a reformkor, az 1968-as gazdasági kísérlet és az 1989 utáni nyugati integráció azt mutatja, hogy Magyarország képes változni. A visszatérő probléma nem valamiféle nemzeti átok, hanem az intézmények gyengesége és az elit ösztönzőinek torzulása.
A magyar macska tehát nem azért nem fog egeret, mert fekete, fehér, jobboldali vagy baloldali. Azért nem fog, mert túl gyakran azt jutalmazzák, hogy kihez tartozik, nem pedig azt, hogy mire képes. Innen valóban szép volna győzni — de ehhez előbb abba kellene hagyni annak bizonygatását, hogy minden vereséget ezer éve halott emberek okoztak.
