Kezdőlap Címkék PSD-ALDE

Címke: PSD-ALDE

Brexitek és ki-be lépés a sötétbe

0

A tömegparanoiának az a típusa, melyet módszeresen és intézményesen igyekeznek kialakítani, ránk erőltetni, a hatalom elszabadult bajnokai, semmi máshoz nem vezethet, mint gyors válsághoz: rövid távon lehet ugyan alternatív tényekre, összeesküvés-elméletekre és poszt-igazságokra építeni “alternatív valóságot”, hosszú távra viszont nem.

A politikai kitalált világ mindenkor tartalmaz szimbolikus elemeket, utópiákat, és/vagy légvárakat, délibábos elemeket, de alapjáraton, mégiscsak a valósághoz igazodik, mégha egyidőben különféle értelmezései is léteznek a valóságnak, az érdekeknek, politikai meggyőződéseknek és elkötelezettségeknek, vagy, ha úgy tetszik ízlésnek, stb., megfelelően. Ami a brexitkor és Trump megválasztásával, de még előtte Putyin föllépésével és azután az Orbán őt utánzó politikai manővereivel, egész stílusával, stb., történt azt egyelőre nehéz értelmezni (még megfelelő kifejezést találni a “megnevezésére” is problémás), saját kontextusában. Magyarán előzmény nélküli, hogy országos politikaként megjelent és teret nyert a nyíltan vállalt hazugságokra, féligazságokra, stb., alapuló propaganda keretében. Ami történik az olyan mértékben rendszerellenes – és nemcsak a demokráciáról, vagy annak nyugati válfajáról, hanem a hagyományos autokráciákhoz mérten is az –, hogy vagy csak elévült összehasonlítások keletkeznek, vagy értetlenség övezi a jelenséget.
Paradox módon és éppen a keretezés és a tisztán analitikus fogalmak hiányában meglehet nem a politológia, vagy a politikai szociológia, hanem a filmművészet eszközeivel lehet jobban megérteni, vagy legalábbis megsejteni, hogy például a brexit, hogyan is volt lehetséges. A legújabb erről szóló film, már alcímében fölveti a kérdést, hogyan is lehetséges a polgártalan háború (Uncivil war)? Vagyis, hogyan lehetséges profi, de etikátlan és gátlástalan módszerekkel, fekete PR-el (black PR), azaz lejárató hadjáratokkal, minden ízében kontrollált politikai kommunikációval, összeesküvés-elméletekkel és hazudozással, sok, nagyon sok, érdekből elkövetett hazudozással, milliókat megvezetni. A film érdekessége, hogy nemcsak a felelőtlen és populista-demagóg politikusokat mutatja emberközelből, és valójában nem is az ők paranoiája a film témája, hanem a háttéremberek ténykedése, torz lelki alkata, a spin-doktorok világának etikátlansága, a kampány-gépezet hátterének feltárása. És persze a környezet, a közhangulat, az “ellenfelek” téves húzásai, a megtévesztő gépezet fogaskerekeinek naivsága és hiszékenysége, másfelől pedig a paranoid bizalmatlanság, a poszt-modern politika működésének módozatai, és a populista politizálás többi kellékei is sorra megjelennek. Erénye a filmnek, hogy – bár sematikusan – megmutatja, hogy a politikai mezőnyben a fikcióból, hogyan lesz hihető valóság, hogyan lehet kósza ötlettől elindulva az alternatív valóság fogyaszthatóvá kozmetikázott (hogy egy másik filmre utaljak, Truman-show-szerű) kulisszáit létrehozni.
A politikai valóság PR termék, és mint minden piacra dobott áru, megtévesztő tulajdonságokkal rendelkezik, csak így eladható, azzal az illúzióval, hogy a fogyasztó általa egyféle identitást, sőt szabadságot vesz meg. A film jól mutatja, hogy a (brit) szabadság jelképévé bármikor egy éppen gyakorlati/racionális értelemben elhibázott döntés válhat, s ha ez nem ment volna, majd kitalálnak mást, a “tartalom-szolgáltatók” és spinnelő hadsereg. Van a boltban sokféle áru és megannyi kütyű, s persze hálózat, azt elterjeszteni: a politikai bolt legfőképpen illúziót árul és ebből van biza elegendő mindenfele, csomagolás kérdése az egész. A függetlenség és szabadság illúziója, minden bizonnyal még a britek pénztárcájához mérten is igencsak megterhelő lesz, de sebaj, legfentebb majd visszakéredzkednek az unióba, lesz brex-in, ha úgy adódik, vagy más spin-doktorok jönnek divatba, jobb ajánlattal. Az infokalipszis idején, “annak van igaza, akinek a legtöbben hisznek”, és ezt az abszurd kijelentést is rengetegen elhiszik, a kritikai gondolkodás válsága, illetve a racionálisan fölfogható információs zuhatag feldolgozhatatlanságából származó krízisnek a korát éljük.
Paradox módon a Brexit. The Uncivil War, a maga eszközeivel és lehetőségeivel élve, nagyon jól kifejezi azt is, ami valóban a brexit mögött áll, azt, hogy Nagy-Britannia EU-s karrierje kezdettől fogva bizonytalan volt, bukásra volt ítélve. Sőt, ahogy egy meggondolandó cikk fogalmaz: az EU prosperitásához éppen arra van ma szükség, hogy Nagy-Britannia kilépjen. És valóban hosszan lehetne sorolni az örökös kifogásokat, a kerékkötést, amit a szigetország EU-s karrierje során elkövetett, az örökös ellenzékiséget, a szembenállást a kontinentális Európa szinte minden kezdeményezésével, az örökös kivételezettség kikövetelésétől, rengeteg Európából jövő projekt megvétózásáig, stb., stb. Az tűnik igazságnak, hogy a királyság soha nem gondolta hosszú távra a közösködést, soha nem vált identitásának elemévé az egyre inkább integrálódó EU, és ezért, végső soron, a brexit egyfajta “szerves fejlődés” eredménye, amit propagandisták jól becsomagoltak és végül áruként eladtak. (Ahogy a szerző, Eoin Drea, fogalmaz:”Britain never understood that contributing to the EU’s budget is not a commercial transaction, it is about investing in peace, stability and growth right on your doorstep”.)
A populizmus sajátja, hogy miközben elitellenességgel tüntet, a “kitalált nép nevében”, éppen maga termel ki egy autokratikus elitet, mely kénye-kedve szerint manipulál(hat). Jönnek is a megváltó politikusok, a földszintes messiások, akik ugyan nagyon is elkötelezettek valami mellett, de maguk sem tudják – hogy a hatalmon és az abból eredő mámoron kívül – miben is hisznek. Híveket toboroznak, szerveznek, fanatizálnak, ejtenek foglyul nem létző célok, alig körvonalazódó projektek megvalósításához, a kicsit hétköznapi, kicsit horrorszerű, de váltig hangoztatott megváltáshoz, mely egyszercsak minden bizonnyal jön, vagy nem jön (ahogy Orbán Viktor fogalmazott “bármi megtörténhet” politikai krédója megvalósítása nyomán). Tehetik, mert többségben vannak azok, akik hinni szeretnének, az álhírek, konteók és sulykolt hazugságok fogyasztói, akik fogyasztani akarnak, és kéznél van a hálózat, mely szinte rögtön reagál, a kommentariátus, és a troll-sereg, akik ugrásra kész várják a bizarr, groteszk és abszurd ötleteket is, hogy eladják. A fogyasztói kedv állandóan nő és egyre inkább kielégíthetetlen, és a politikai mezőny egyre inkább árupiac, a szórakoztató-ipar része, az információs források pedig infotainement-el, szórakoztató álhírekkel, konteókkal és igazság-utáni tartalmakkal szórakoztatják a nagyérdeműt, egyszóval fake news-t zabálni dívat. És, ahogy mondani szokás, ha egyszer egy üzlet beindul, hát csak a “fennvaló” ha megállítja, és az álhíreknek egyre kiterjedtebb piaca van.
Korunk jelszava a wisful-thinking lehetne, a racionálisan megalapozott, tényszerűen igazolható alapon hozott döntések helyett, a vágyálmok világa. Az akár bevallottan hamis logikára és kiindulópontokra épülő okoskodás, a bombasztikus-álvalóság, a generalizált Hollywood, vagy még inkább Disneyland, mely immár az elsődleges valóság helyére került. A látszólagosba, a hiperreálisba, a sokszorosan közvetített és végletesen eltorzított valóságba vetett (vak)hit – ahogy azt Jean Baudrillard mondaná – előbbre való a valós-valóságnál. És a brexit jelenleg is folyó sztorija azt is jól megmutatja – függetlenül az “eredménytől”, azaz a kilépés végső feltételeitől –, hogy nincs visszaút, a kilépés wisful-thinkigre épülő illúziója, ha egyszer valóságként tűnik föl, akként is viselkedik, visszafordíthatatlan folyamatot indít be. Nem élhetünk abban az illúzióban – és egész Európa sem –, hogy semmi sem történt, a brexit és Nagy-Britannia sorsa, annak kezelése, lereagálása az EU szintjén, legkevesebb, modellje lesz annak, ami más tagállamokkal történhet, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Észleljük vagy sem, az EU és benne minden tagállam, sőt a világrend(etlenség) alakulásának szempontjából is fordulóponton vagyunk (“történelmi időknek” szokták mondani az ilyesmit), és előre kellene menekülnünk. A baj, hogy nem látszik merre van az előre, az viszont igen, hogy egyre többen a múltban vélik fölfedezni a jövőt, és a visszafordulás, a “konzervatív forradalom”, a szélsőségesség nyer teret, képes kihasználni a ”káosz” (itt hoax) adta lehetőségeket.

Most a költségvetésről folyik nálunk egyfajta PR hadjárat, egészen biztos, minden hiteles, és szakmai fórum azt mondja, hogy nem lesz 5.5%-os gazdasági növekedés ebben az évben, de mert Dragnea and Co. érdeke ezt követeli, hát erre épül az idei – nagyon is megkésett – országos büdzsé. És ha a valóságot hajlítják a whisful-thinkig szerint, azaz az illúziók írják a büdzsét egészen biztosan bukás és krízis lesz a vége, de mintha ez nem érdekelné a hatalmon levőket és csatlósaikat, menetelnek a zsákutcában. Nem kétséges, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai támogatják a hoax-ot, a hazug büdzsét, és propagandát. Most ott tartunk, hogy a rommagyar politikai formáció azt mondja, majd jövőre fogja megszavazni az idei költségvetést, hiszen először meg akarja látni, hogy teljesülnek-e a benne foglaltak (sic!). Azt mondja a fiókpárt képviselője ugyanis, hogy “a PSD-től kapott ígéretek teljesítésén múlik, hogy az RMDSz támogatja-e a költségvetést”, értik ugye? Én érteni vélem, hogy hülyének néznek – a PSD-ALDE kormány támogatását rég eldöntötték, részben-egészben, éppen Budapesten – viszont a méret még a nekirugaszkodott hazudozás PR-jében is számít, és még sajtó sincs ki visszakérdezzen, hogy miért?

Magyari Nándor László

Cioloș PLUS-sza

Nincs is annál „pragmatikusabb” dolog – ha már a román-magyar megbékélést, mint politikailag fölfogott, „kényes” (sensitive issue) problémát vetjük föl –, mint újragondolni és újraírni a történelemkönyveket. Ameddig nem ezt – és utána egy sor a kölcsönös elismerés politikájával (politics of recognition), az emberi jogokkal és intézményes garanciáival, stb., kapcsolatos probléma megoldása következhet – tekintjük alapnak („első lépésnek”) a többi fölmerülő kérdés megoldása sem lehetséges. Az elismerés politikájának első lépése az erdélyi magyar, német, zsidó, roma, stb., mára kisebbségekké lett közösségek, történelmi jelenlétének és kulturális, gazdasági, oktatási, társadalomszervezési, stb., stb., érdemeinek világos és egyértelmű fölmutatása/elfogadása, jogos történelmi hagyatékként való elismerése.

Az aktuális „megfertőzött” historiográfia szigorú és a tudomány szempontjait követő kritikája nélkül lehetetlen újragondolni és újraírni a történelemkönyveket, egy eredendően nacionál-kommunista történetírás ideológiailag fertőzött és mitizált (Constantin Daicoviciu – Dej-ista/Sztálinista, nacionalista és kommunista „történész” kontinuitásról szóló téziseire épül még mindig, a román történelemtankönyvek többsége, hogy az agyament „protokronizmusról”, mint „történelmi forrásról” már ne is szóljak) platformján, a „román egység” kétezer évre visszavetített képzetére (Lucian Boia ezt joggal tekinti csupán történelmi mítosznak, visszavetített utópiának) épülő történelmi tudat mellett, stb., nem lehet átírni, modernizálni, a jelen viszonyokhoz igazítani, a történelemírást. Még kevésbé lehet megváltoztatni a történelmi tudatot, mely végső soron mégiscsak az iskolai curriculum leképeződése, illetve tükröződése, különösen olyanok számára, akiknek semmiféle tapasztalata nincs mondjuk a kisebbségek történetével, jelenlétével, stb., kapcsolatban. Csak egy példa, mely megvilágítja a hamis történelemtudat egyik aktuális termékét méghozzá a reklámban, a szlogen, hogy azt mondja: „A Timisoreana sör a hagyományos román sör”, kétszáz éve, azaz 1718-tól. Temesvár akkor éppen Savoyai Jenő (Prinz Eugen) herceg fennhatósága alatt, a töröktől fölszabadulva, Osztrák provincia központjává vált, valószínű még kereskedelmi kapcsolatok sem kötötték egyik román fejedelemséghez sem. Persze a sör így is iható, és ez a hamis történelmi vonatkozás könnyedén zárójelbe tehető egy temesvári kocsma teraszán. Csakhogy a történelmi tudat (is) ezekből az apró dolgokból áll össze, és aztán szilárdul meg, a történelmi mítoszok természete szerint, válik megkérdőjelezhetetlen „történelmi igazsággá” az, ami nem úgy, nem akkor, és végső soron, meg sem történt.

Akkor szoktak a román politikai pártok a rommagyar kisebbség problémáinak megoldásáról lemondani – mert az átfogó és megnyugtató, a kérdést rendező kisebbségpolitikák kidolgozása és főként törvényesítése, azután meg a törvények előírásának szigorú betartása még a retorika szintjén sem prioritás –, amikor két dolog kiderül. Egyfelől, hogy nem igazán hoz a politikai boszorkánykonyhára a méltányos és racionális rendezés, hiszen mindkét politikai fél úgy a román, mint a rommagyar, esetében zsarolási potenciált hordoznak a rendezetlen viszonyok, sőt akár a még kontrollálható konfliktus is; a kisebbségi kérdés nemcsak a többség egybentartására, a kéznél levő ellenség fölmutatására, a magyar veszély nacionalista politikák motiválójaként politikai muníció, hanem a rommagyar politikai mezőny – a hangzatos zengzetes egység – és a belső pluralizmus megtagadásának a motívuma is (kevesen vagyunk, ergo csak az elfideszeződött kelemenhunorokat kapjuk, sőt csak azokat is kaphatjuk, punktum). Nehéz rávenni egyszerre a román és a rommagyar politikai osztályt, hogy a konfliktus fönntartásában rejlő zsarolási potenciálról lemondjon; hogy a rommagyarság kérdése újra és újra ne váljék a politikai diskurzusok preferenciális szüzséjévé, pártok ágendájának aktuális témájává, és hogy a rommagyar politikum ne csupán a kisebbségi lét tehertételeire és szimbolikus összetevőire alapozza, cseppet sem pragmatikus politikáját. Aki azt gondolja, hogy a konfliktusok és azok kezelésének kultúrája vagy éppen annak hiánya, nem szerves része a politikának, az semmit sem ért a politizálás természetéből. Legfentebb egy-egy témát (fenomenológiai) zárójelbe lehet helyezni, nem függetlenül a politikai érdekektől, illetve – és konkrét példa erre a német-francia kiegyezés – eldönteni, hogy hosszú távon is kiiktatjuk a politikai arzenálból az adott konfliktust. Amilyen rutinszerűen termeli a román és benne a rommagyar politika a konfliktusokat, éppen olyan eszköztelen és tanácstalan azok megoldását illetően.

Másodszor, de még gyakrabban, akkor hagynak föl a román-magyar kibékülés ötletével a román politikai pártok, ha – jó esetben közvélemény-kutatásból, máskor inkább csak nacionalista feeling alapján, megérzésből – kiderül: több román (nacionalista) szavazatot veszítenek, ha a magyar kérdés konfliktusmentes megoldását, netán a magyar kisebbségnek kedvező intézkedéseket ígérnek, mint amennyi potenciális rommagyar szavazatot az ügyön nyerhetnek. A román nacionalista szlogenek szavazatokat termelnek, a magyarok úgyis csak a Fidesz itteni fiókpártjaira szavaznak – gondolják, és olykor mondják is – a román politika képviselői. Persze, ennek tükrében a nacionalista rommagyar szubkultúra is a tükörfogalmakból és populista frázisokból építkezik, és dominálja, illetve foglyul ejti, a rommagyar politikai mezőnyt. A kisebbségi nacionalizmus diskurzusai is népszerűek, ha semmi új, vagy építő, progresszív dolog eszébe nem jut a politikai mainstreamnek, hát ezzel kísérletezik, több-kevesebb sikerrel, szinte minden választást megelőzően.

Ezek a gondolatok a Dacian Cioloș – éppen új pártot gründoló (PLUS) volt miniszterelnök – által kezdeményezett román-magyar párbeszéd felélesztésére, megújítására, sőt a fölmerülő problémák megoldására irányuló nyilvános beszélgetés kapcsán (résztvevőként) jutottak az eszembe. Nehéz ugyan megítélni – egy első, tapogatózó – találkozóból, melyen nyilván azok vettek részt, akik egyáltalán hajlandók a kérdést komolyan venni, vagy valamilyen formában érdekeltek, hogy mennyire őszinte a politikai szándék, a valamit tenni akarás, a kezdeményezés azzal együtt rendben van, és pozitív hozadékkal zárult. És valóban jó alap lehet egy program vázlatának fölállításához, ha (amint a fő-előadó Szilágyi N. Sándor fogalmazott) „megkérdezik az érintetteket, hogy mi is a bajuk”, hogyan látják megoldhatónak a hosszú ideje fönnálló problémákat. És az is rendben van, hogy a problémák fölleltározását a közös értékek és érdekek perspektívájából és azok által keretezett (framing) módon vetették föl, előadók és hozzászólók egyaránt. Nem jutottak/jutottunk ugyan messzire, de a hangulat, a politikai klíma, amelyet a beszélgetés pár órára kialakított mégiscsak kedvezett annak, hogy egyfelől őszintébben, nyitottabban és nagyobb bizalommal, másfelől pedig pragmatikusabban közelítsünk a kérdésekhez. Persze, jó arról beszélni ami összeköt, összefoghat, az életrajzok kongruenciája, és a sok szempontból párhuzamos, de mégiscsak egy földrajzi/történelmi/kulturális térben játszódó életutak összetartozása, illetve integrálásuk lehetősége, pozitív élményt nyújt.

És azután marad a kérdés, hogy éppen a Dacian Cioloș által fémjelzett, személye köré épülő sokadik román párt lesz-e képes a román-magyar viszonyok megjavításában előre lépni? Nem példa nélküli sem a kezdeményezés, sem a jó irányba való első lépések megtétele, hiszen olyan 1995 magasságában, amikor a Demokratikus Konvenció (melynek egyik oszlopos kezdeményezője, ikonikus alakja a „senior” Corneliu Coposu parasztpárti vezér volt) alakult, hasonlóan nyitott módon közelített, azután meg beemelve a rommagyar szövetséget a kormányzásba, tett a viszony javításáért.

Most három okból gondolom, hogy jó esély van az ismételt közeledésre és az esetleges új alapok lerakására. Először mert a rommagyar politikai mezőny végzetesen jobbra (sőt egyre inkább szélsőjobbra) billenése és a Orbánféle illiberalizmusnak való kiszolgáltatása, kiegészítve a Fidesz fiókpártok elköteleződésével a PSD-ALDE kormányzat, a népszerűtlen Dragnea and Co. mellett, vagy az MPP bedarálása, az EMN(x)-ek hallgatása, stb., sokakban ellenszenvet kelt, de legalábbis fölveti a rommagyar politikai pluralizmus harminc éve rendezetlen kérdését. Most – ez szerintem a közelgő EP választásokon fog kiderülni – van elég sok elégedetlen, potenciális átszavazó, vagy még több passzívan, távolmaradással „ellenálló”, és proteszt szavazat a rommagyarságban. Érdemesnek, és eredményes lehet, vagy legalábbis annak tűnik, a román pártoknak ráhajtani ezekre a potenciális voksokra. Másodszor meg a román politikai mezőny éppen átszerveződik, újfajta pártok a meghatározóak, az USR és a PLUS (különösen maga Dacian Cioloș, mint a párt húzóereje, legismertebb politikusa, stb.) uralják az ellenzéki mezőnyt, a két hagyományos párt (PNL, PMP) árnyékban mocorog, alig látszik. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig rosszul pozicionáltak és képtelenek bármiféle újításra egyszerre foglyai Bukarestnek és Budapestnek.

Végül, Cioloș és pártjának népszerűségét, potenciális szavazatszerző képességét, éppen az ellene irányuló barbár támadássorozat, szekusozós, gyűlöletkeltő ellen-kampány jelzi. És ez a kampány előnyt hozhat számára, úgy pozicionálják, hogy előbb-utóbb a fő ellenzéki szereplő és az „új diskurzus” hiteles hordozója lesz, a megújuló européer hang. Ezért ráadásul nem is kell sok energiát és forrást bedobnia, helyzetbe hozzák, ingyen médiafelületet, láthatóságot, stb., biztosítanak számára az ellenfelei. Jellemző, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai szinte példátlan támadássorozatot indítottak ellene, az új influencerek, a párt aktuális arcai benne lelték meg – bizonyára nem spontánul, hanem tudatos tervezés és politikai kommunikációs stratégia részeként – a fő ellenséget. Magyarán a rommagyar politikai mainstream a leginkább Cioloștól tart, attól, hogy tényleg képes lesz új és hiteles nyelvezettel rommagyar szavazókat is megszólítani, sőt – legalábbis egy értelmiségi, urbánus csoportot – akár szavazóként is megnyerhet. Ebben a kontextusban a román-magyar megbékélésről szóló dialógusnak és diskurzusoknak is van esélye, talán nagyobb, mint eddig volt.

Magyari Nándor László

Alternatíva? Ja, az nincs

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktatúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoriter populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018)Egy ilyen egyirányúpolitikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁBrazília, Lengyelország, Magyarország) megjelentek?

Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer?

Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik?

Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus utcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrehajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjenek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti.Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen.

A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít.

Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni.

Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni…, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. 

Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes.

Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve ethosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”.

Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellett volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra-győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak.

két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkozatban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelölt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk Illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.

Magyari Nándor László

Dragnea hattyúdala

A politikai mérlegelés és döntés, a politikai diskurzus általában, ha nélkülöz mindenféle morális meggondolást, éppen annyira félrehord, mintha minden racionális (politikusok sokszor pragmatizmusnak mondják) meggondolást mellőzne. A politika morális dimenziója az egyetemes, vagy legalábbis a partikularizmust szélesebb keretbe foglaló szempontot jelenti, az ahhoz való igazodást, hogy más is ember és a politikai cselekedetek következményei így vagy úgy őket is érinti, ezért az ők érvei, szempontjai és érdekei is figyelmet érdemelnek, integrálni kell őket is. Az amorális politika t.k. – a békasegge alatti nézőpontok, a gyűlölködés, a többes mérce propagálása – politika alatti, a mégoly szenvedélyes, viszont egyoldalú és kirekesztő diskurzusok különösképpen a demokratikus politizálás mércéjét nem érik el: diszkurzív értelemben antipolitikák. Persze az uszító, lejárató, gyűlöletkeltő, kirekesztő és intoleráns, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, konteókra, magyarán szemenszedett hazugságokra, alapozott politikai diskurzusok hatnak, vagy még inkább fertőznek: a populizmus eléri és megerősíti közönségét, amikor minősít, ígérget, hiteget, kirekeszt és ajnároz.

Ezért is nehéz a PSD-vezér legutóbbi hosszú szövegelését valódi politikai előadásnak, különösen programatikus beszédnek tekinteni, egy sokszorosan meghasonult és rettegő politikai szereplő, önjelölt vezér, sőt diktátorjelölt, elkeseredett és cinikus, sőt szarkasztikus beszédét mondta vasárnap Liviu Dragnea. A király meztelen, hiszen ami két éve tudható, hogy a hatalmon levő párt(ok) egyetlen reális célja megvádolt, sőt elítélt vezéreinek (és egyéb korruptaknak) a fölmentése, minden eszközzel és minden áron, éppen beszédében vált egyértelművé. Az abszolút prioritás, minden kendőzés, ötölés-hatolás nélkül, az amnesztia és közkegyelem sürgősségi (sic!) kormányrendeletbe foglalása, mint utolsó lehetőség, hogy a vezérek megússzák a börtönt. Márpedig erre politikát, különösen racionális közpolitikákat építeni egyszerűen lehetetlen. Ezért történhetett meg két saját kormány elzavarása, a harmadik viszont fél éve nem képes semmiféle távlatos tervet kivitelezni, egyik napról a másikra sodródik, amint a pártvezér üzeneteit leső – illetve az itteni Habony, a szintén elítélt Darius Vâlcov “bölcs tanácsait” követő – báb-miniszterelnök asszony kormányon téblábol, sem autoritása, sem hozzáértése, biodíszlet.

Mit közvetít a pártnak és a “világnak” Dragnea pártvezér hosszas expózéjával? A pártvezér diskurzusa képtelen kontextust teremteni, ez a politikában – ezt Paretotól tudjuk – gyakran azt jelenti, hogy a politikus szenvedélyes lózungokkal elrejti valódi szándékait és érdekeit. Dragnea szarkazmusai mögül viszont minduntalan kilóg a lóláb, sőt már maga az egész lótetem. Mitől jobban fél, attól nagyobbakat mond, támad és lejáratni próbál mindent és mindenkit. Viszont az emlegetett – ügyészt fenyeget ezzel – megroggyanó térd éppen rá a jellemző, fél és félelmét igyekszik agresszív ellentámadásba csomagolni, hasztalan. De nemcsak logikus, vagy legalább követhető programot képtelen vázolni, hanem – bár az egész beszéde azt célozza, arra igyekszik – a fő ellenséget sem képes betájolni, és kétségbeesésében igencsak széles körben, egymásnak is ellentmondó részekből álló ellenség-felhőt vázol. Így lesz ellenség az EU-mellett az egész politikai nyugat, Soros, a multik, az ügyészek-bírák, és mindenekelőtt a “nem román” államelnök, akit hazaárulással vádol meg, sőt utasítja szárnysegédjeit, hogy mondvacsinált okokból konkrét vádemelést hoznának össze Johannis ellen. Beszédének egyetlen kötőeleme a szélsőséges etno-nacionalizmus (adott pillanatban a kormányról mondja, hogy “románnak kell lennie”, mintha a mostanit éppen harmadszorra és többszörös átalakítást követőn nem ő alakította volna olyanra, amilyen), amit viszont még “a köznapi értelmezhetőség” nyelvére sem képes lefordítani, beszéde szétesik, humorosnak vélt szarkasztikus megjegyzésekkel, vízkortyolgatásokkal és indokolatlanul kitartott sakállmosolyokkal igyekszik tagolni azt. Név szerint utasítgatja a kormánytagokat – mert a kormány a párt, mert maga a nép is a párt, ahogy azt a vranceai kisbáró szíves közléséből tudjuk –, mert miniszterelnök és miniszterek a PÁRT ÉS NEM AZ ORSZÁG “SZOLGÁI”, a PÁRT pedig DRAGNEA!

Más kérdés, hogy mitől virulensebb, parttalanabb és töredezettebb a beszéd annál nehezebb – illetve sok vonatkozásban egyértelműen abszurd és lehetetlen – gyakorlattá átfordítani, és minden valószínűség szerint gondot okoz majd kivitelezni. Ezt az (i)gazságügyminiszter máris jelzi, amikor az amnesztia és közkegyelemről hozandó sürgősségi kormányrendeletről mondja, hogy “utolsó megoldás” lehet, és egyelőre nincs is napirenden. De még kínosabb – nem is nyilatkozik a “kijelölt feladatokról” – az egyébként mindenben obediens miniszterelnök-asszony, számára vállalhatatlan a nyugatellenesség, amikor 2 hete maradt, hogy átvegye az “EU soros elnökségét”. Dragnea fenyegetései és etno-nacionalista kirohanásai megfejtésre várnak, ma még nem látható, hogy egyáltalán követi azt a pártapparátus – már a kötelező lojalitást fölmutató rituális gesztusokon és ismételgetésen kívül – vagy pusztába kiáltott szó marad. Ne feledjük a PSD a ceusescu-féle sajátos nacionál-kommunista párt örököse, hálózatai, egész beágyazottsága a régi párt modelljére épül, ezért a kettős beszéd (Orvell, na), a központi ukáz csendes elszabotálása és közben lojalitás mímelése a vérereiben van. Ami kívülállónak abszurdnak és lehetetlennek, ellentmondásosnak, illetve kognitív disszonanciát okozónak tűnik, azt a párt “alapsejtjei” simán megoldják képmutatással, mimézissel. Teszik ezt egyfelől a “fölfele nyalni, lefele rúgni” bizánci logikája szerint, másrészt viszont, néha fönt és a lent, a politikai karnevál groteszt szabályai szerint, megfordulnak, néha a vidék, a lent diktál. Nemcsak a vidéki szervezetek és potentátok, a megyei és városi kisbárók a foglyai Dragnea és társainak, hanem megfordítva a központ – végső soron, és a választási mobilizálásért cserében, a klienteláris viszonyok implicit szabályai szerint – is a párt alapsejtjeinek a foglya: róka fogta csuka.

Azután van egy másik körbefutó kisebb hálózat, egy egyre szoruló hurok, mely Dragneat és Tăriceanut, a kisebbik kormánypárt vezérét, összekapcsolja és a kölcsönös zsarolás helyzetébe hozza. A PSD azzal zsarolja a szenátus elnökét, hogy utat enged parlamenti szavazatával az ellene folyó újabb ügyészi kivizsgálás és esetleges megvádolásnak, ha nem támogatja az amnesztia és közkegyelem kihirdetését (már azon is túl, hogy maga is haszonélvezője lenne az intézkedésnek), amit megmaradt elveinek (még pontosabban az európai ALDE) nyomására nem szívesen támogat. Călin Popescu Tăriceanu, másfelől pedig arra akarja rávenni Dragneat, hogy ő maga legyen a PSD-ALDE közös államelnök jelöltje jövőre: csuka fogta róka.

És ha a központ és vidék, valamint a PSD és ALDE kölcsönösen zsaroló hálózatai, a román politikai mezőny struktúrájába illő hálózatok és hurkok, „hagyományos” politikai viszonyoknak mondhatók, a Fidesz itteni fiókpártjainak hatalmat, pontosabban Dragneat, támogató magatartása nem illik a képbe. Néhány körülmény van, ami minden valószínűség szerint – hiszen a titkolózás, a manipuláció, a sajtó megszállása, a cenzúra, a rommagyar egypártrendszer legfőbb jellemzői – motiválja a Dragnea-Tăriceanu-Kelemen trió szövetségét. Azt gondolom, hogy deduktív úton közelítve, elsősorban az orbáni illiberalizmus, játszik szerepet a trió fönntartásában, a fékek és ellensúlyok kiiktatásának, az (i)gazságszolgáltatás alávetésének a szándéka a közös. Azután az EU-ellenesség, mégpedig éppen azért, mert az bírálni merészeli a jogállamiság fenyegetettségét, számon kéri az európai normák betartását. De a Soros-konteó mantrázása, szintén közös, csak a rommagyar mainstream, érthető okokból, halkabban sorosozik. Végső soron pedig az orbáni etnonacionalizmus, a szélsőséges populizmus, pontosabban alt right-hoz való kapcsolódás a kötőanyag, aminek a kisebbség szempontjai szerinti újfradefiniálásával kapcsolatban adós még a rommagyar politikai spin doktorok hada.

Ott tartunk, hogy Dragnea nyugodt lélekkel támadhatja a visszaszolgáltatási folyamatot a Fidesz itteni fiókpártjai, egyetemben a folyamat fő haszonélvezőivel az egyházakkal, meg sem mukkan. Eddig úgy tudtuk, hogy az elkobzott javak visszaszolgáltatását (restitutio in integrum), illetve a kártérítést, ahol nem lehetséges, kezdeményezték, támogatták, sőt sürgették (még nemzetközi fórumokon is) a rommagyar politikai formációk és egyházak. Nos, mára már ezt is fölülírja az illiberalizmus, az alt right igenlése, az Orbán-imádat.
Meddig még?

Magyari Nándor László

Gyilkos politikai játszmák

0

A poszt-szocialista politikai klánok kiépítési folyamatában előljáró formációk, amelyek ráadásul a bürokráciát, a helyhatóságokat is klienteláris alapon megszállták, nehezen elmozdítható, falanxszerű tömböt képeznek. És nem vitás, hogy a ma kormányzó párt – a PSD, melyet fölösleges is szocialistának nevezni – lépéselőnyből kezdett, hiszen előszőr Iliescu, majd az őt követő Adrian Năstase és társai, sok vonatkozásban “megörökölték” a volt kommunista párt hálózatait, (ahogy Bourdieu mondaná) társadalmi tőkéjét, és rekonverziós eljárások során, képesek voltak uralni az “átmenet” politikai mezejét.

A poszt-Ceusiszta párt különféle megnevezések, eltérő felállások és személycserék, stb. hosszú során át, hol a pluralizmus és decentralizáció kibontakozásának akadályozását, hol ultrakonzervatív intézménypolitikát, hol neoliberális gazdaságpolitikákat tűzött zászlójára, és bár osztódással szaporodott, valamilyen mértékben mindig az etnonacionalista “doktrínát” is használta céljai eléréséhez. Ezért játszi könnyedséggel olvasztotta vissza magába azokat, akik adott pillanatban radikális nacionalista-soviniszta korszakuk felhagyását követően, a pártkapunál jelentkeztek (jellemző, hogy két igencsak befolyásos vezetője Codrin Ștefănescu pártfőtitkár és Olguța Vasilescu ex-, és jövendőbeli miniszter, mindketten megmondóemberek, a Vadim Tudor által vezetett volt PRM-ből igazoltak a PSD-be).

Miután a kilencvenes évek elején, az első Iliescu-rezsim bizonytalan irányba és az “eredeti demokrácia” szabályai szerint folytatta külpolitikáját, az első igazi kormányváltást (1996) követően mindenik párt a NATO-hoz és az EU-hoz való közeledést tekintette külpolitikai célnak. Kissé cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a poszt-ceausiszta párt is belátta – hatalmi pozícióit, amit a patronális pártépítés nyomán, mind a számára kedvezően alakuló gyors privatizácó következtében, ellenzékben, úgy kétezerre még meg is erősített – a nyugati nyitás nem zavarja meg belpolitikai céljainak követésében. Azután 2004-től éppen a PSD volt az európai és atlanti integráció gyakorlati kivitelezője, ami ha úgy tetszik, a régió történelmi csele, t.i., hogy a baloldaliak privatizálnak. Mára viszont az euroszkeptikus és nacionalista, valamint illiberális politikák követője a PSD, és egyre nyilvánvalóbb, hogy kormányképtelen, éppen mert semmiféle ország-projektje nincs, elítélt/megvádolt vezéreinek fölmentése az egyetlen célja, mely – nem mellesleg – a fékek és ellensúlyok úgy-ahogy működő rendszerének a felszámolásán keresztül vezet.

A rommagyar politikai mezőny egy rövid időszakot leszámítva, amikor kísérletek folytak a „belső pluralizmus” rendszerének kialakítására, gyakorlatilag sikeresen lépett föl a pluralizmus mindenfajta formájával szemben (nemcsak az adott pillanatban úgy ahogy működő belső platformokat sikerült bedarálni, ellehetetleníteni, hanem a pártkezdeményezéseket – MPP, és EMNx – is sikerült domesztikálni, illetve marginalizálni), ezért a rommagyar politikai közösség, illetve szavazóközönség számára (kivéve, akik román pártokra szavaznak) a választás lehetősége nem adott.

A mára a Fidesz itteni fiókpártjaivá zülött politikai formációk, amelyek megszállták és foglyul ejtették a rommagyar közösséget, nem hagynak alternatívát a számára. Ez talán nem is volt mindenestől tartalmatlan politikai opció, egészen addig, amíg a fő formáció – ki emlékszik már a hosszas vitára, hogy „szövetség” vagy „párt” legyen-e a jobb időket megélt néhai RMDSz? – kisebbségpolitikát, illetve identitáspolitikát folytatott. Előbbi az egyetemes emberi jogokból, a máshol már gyakorlattá vált kisebbségpolitikákból kiindulva kialakított jövőkép alapján működött. Utóbbi pedig az identitásmegőrzés, illetve létező identitáspolitikákból merített, a multikulturalizmus számunkra előnyös variációit tekintette követendő példának. Jellemző módon pedig, ezeket a törekvéseket, időről-időre az etnoterritoriális autonómia retorikája, az „autonómiázás” különféle formái váltották föl.

Mindkét retorika maradt, viszont – most már bevallottan – a párt(ok) Orbán Viktor (jó kérdés, hogy van-e formálisan bár Fidesz-politika, vagy csak a vezér „ötletei” és modelljei alakítják azt) követése, az illiberális demokrácia, magyarán a szélsőjobboldali etnonacionalizmus a követendő példa. A Fidesz itteni fiókpártjának főideológusa mondja ezt, nem más, persze úgy, hogy az illiberalizmust pragmatizmusnak nevezi, a klienteláris, vazallusi viszonyt pedig „barátinak” próbálja maszkíronzi, hosszú interjújában, úgy tesz mintha a Fidesz „egyik magyarországi demokratikus” párt lenne és nem egy bevallottan illiberális célokat követő, nyíltan alt right formáció.

Arról sem ő, sem párttársai nem szólnak, hogy kisebbségi helyzetben a radikális nemzeti retorika, a hibrid politikai eljárások, a fékek és ellensúlyok fölszámolási kísérlete, melynek aktív támogatói, sőt olykor kezdeményezői, az általános korrupció politikai támogatása, szemben a korrupcióellenes föllépéssel, stb., hogyan és mennyiben segítheti a „nemzeti identitás megőrzését”? Nemhogy nem előnyös, de minden bizonnyal az eddigi nyelvpolitikai és kulturpolitikai eredményeket veszélyezteti a kiépülő illiberális rendszer, és az EU-ellenesség, amihez álságosan „pragmatikusnak” mondott okokból csatlakoztak.

Semmiféle, sem pragmatikus, sem elvi- politikafilozófiai, illetve ideológiai, sem morális alapja nincs a PSD-ALDE melletti kiállásnak. Egyetlen más magyarázata sem látszik a dolognak, mint az, hogy budapesti sugallatra (esetleg expresis verbis, kulisszák mögött kimondott ukázra), az orbáni útra állítani a PSD (és ALDE-t), a jelenlegi román kormányt, magát Romániát.

Pedig a román politikai mezőny egyrészt szélesedik, újfajta pártok, politikai csoportok és formációk jelennek meg, még ha a régi, a jelzett módon jobban beágyazottak – mintegy, avant la lettre – igyekeznek lejáratni azokat, akkor is. Különös fejlemény, hogy a román EU-párti diaszpóra hallatja hangját, sőt sikeres politikai tevékenységet folytat (lásd Johannis megválasztása, vagy a tavaly téli tüntetések, a pillanatnyi kudarc és frusztráció eltakarja, de a tavaly augusztusban botrányos módon szétvert tüntetés utóhatásai is jelentősek lesznek a politikai mezőny strukturálásában), jól használja az internetes mozgósítás csatornáit, stb. A civil társadalom (különösen a globális civilek itteni nyúlványai) jól teljesítenek és gyakran pótolják az erőtlen és szétszabdalt ellenzék politikai föllépéseinek hiányosságait, a gyenge mobilizálást. Ezért – tetszik nem tetszik a Fidesz itteni fiókpártjainak – ROMÁNIA MÉG NEM MAGYARORSZÁG és nem is LENGYELORSZÁG, az illiberális és EU-ellenes fordulat még KÉTESÉLYES, sőt.

Az elnöki intézmény – azzal együtt, hogy a PSD-párti Alkotmánybíróság erősen korlátozta mandátumát, gyanúsan részrehajló határozataival – ellensúlyt képes a kormányzati hatalommal szemben, és bár előrehozott választások aligha lesznek, a közvélemény-kutatások is hatással vannak annak tudatosítására: a kormánypárt megfelezte támogatóinak számát, Dragnea vezér példátlanul népszerűtlen, és a képviselőházi többség is odavan.

A PSD-ALDE és csatlósa a Fidesz itteni fiókpártja FÉLNEK, félnek a korrupciós ügyleteik miatt, félnek a demokratáktól, az elnöktől, a civilektől, a EU-tól, a jövőbeli választási eredményeiktől, a hatalom elvesztésétől. Kétszeresen félnek a Fidesz itteni fiókpártjai, mert esetleges bukásukkal, azzal, hogy rossz oldalon állnak, nemcsak Bukarest jöhet megtorló intézkedésekkel és eshetnek ki a parlamentből (az EP-ből is, vagy onnan még inkább), hanem Budapest is bosszúálló, sőt. Ha a Fidesz fiókpártjai a PSD-ALDE-val buknak, jaj lesz nekük Budapesten is – bár olyan MKP-módra – csurrannak-cseppennek magyar adófizetői pénzek (a hálózat, az ú.n. akadémiák és egyházi infrastruktúrák kiépítve, klientúraépítés kipipálva), politikai hitelük, súlyuk végzetesen megcsappan: Orbán legfőbb jelszava, jajj a veszteseknek!

A Fidesz fiókpártjainak félelme motiválja azt a meredek és aránytalan támadássorozatot, ellenkampányt az új formációkkal kapcsolatban, melyek pedig a kisebbségi jogok terén, és más vonatkozásban is toleránsabbak, valamint EU-pártiak, jelenlegi szövetségeseiknél. Példátlan rágalomhadjáratokra használják energiáikat, az USR-vel és Dacian Cioloș volt kormányfővel szemben (aki ellen karaktergyilkossági kísérleteket nemcsak helyeselnek, hanem kezdeményezőleg lépnek föl), olyan társaságba keveredve, mely csak jót nem sejtet a kisebbségi ügyek vonatkozásában (aki Cioloșt támadja Ștefănescus hátszéllel, az semmi jóra ne várjon még az amúgy manipulált és foglyul ejtett, tudatlannak és balfácánnak nézett, rommagyarság részéről sem). A román politikai mezőny egésze változik, és egyre világosabb, döntenie kell a Fidesz itteni fiókpártjainak is, mind ahogy az is, kényszerpályán mozognak, zsákutcában menetelnek, önként és büszkén tartanak a nihilbe.

Magyari Nándor László

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!