Vélemény

A DK és a választás meséje

A Demokratikus Koalíció akármennyire is igyekszik megkérdőjelezni a választás tisztaságát, sikeresen szerepelt a választáson. Ennek a sikeres szereplésnek a titka pedig nem más, mint Gyurcsány Ferenc maga. Sorozatunkban az ellenzéki pártok elmúlt egy évét mutatjuk be.

 

A választás előtti tevékenység és kampány

A választást több botrány és egymásra mutogatás előzte meg.

Botka László a 2018-as választásra sajátos tervvel készült. Egy közös lista és teljes koordináció a baloldalon. Egy sokak által bírált kikötése volt Botkának, mely szerint nem hajlandó összefogni Gyurcsány Ferenccel a Demokratikus Koalícióval azonban igen. Gyurcsány Ferenc személye össze van kötve a párt létezésével ezért a DK vezetősége nem volt hajlandó lemondani Gyurcsány Ferencről.

2017. októberében Botka László lemondott a miniszterelnök-jelöltségről és hátra hagyta az ellenzéki civakodások és összetűzések világát. Úgy nyilatkozott, hogy

„Szétaprózott és széthúzó demokratikus ellenzékkel a rezsimet nem lehet leváltani”

Botka László eltűnésével miden akadály elgördült, mely meggátolhatott egy MSZP-DK megállapodást.

Botka László lemondása után Karácsony Gergely lett az MSZP miniszterelnök-jelöltje a Párbeszéd pedig szövetségre lépett az MSZP-vel.

Az áhított megállapodás megszületett az MSZP és a DK között, ami leginkább az egyéni választókerületi visszalépésekben volt tetten érhető.

Még 2017 októberében a Demokratikus Koalíció nagyszabású kampányba kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának elvételével kapcsolatban.

Gyurcsány Ferenc részéről ez a lépés nagyon taktikus és megfontolt volt.

A Republikon Intézet kutatásából, mely a 24.hu megrendelésére készült, kiderült, hogy a baloldali-liberális szavazók többsége elvenné a szavazati jogot a határon túli magyaroktól. Ez a többség a megkérdezettek 55%-át jelenti, míg ezen baloldali-liberális kötődésű megkérdezettek csupán 8%-a helyesli a határon túli magyarok választáshoz való jogának létét.

Ezzel a kampány stratégiával a DK képes volt arra, hogy egy közös ügy mentén, egy fedél alá terelje a baloldali és jobboldali választókat,

elterelve a figyelmet Gyurcsány Ferenc személyéből adódó megosztottságról. Mindezt úgy, hogy mobilizálja és aktivizálja saját szavazótáborát.

A választást megelőzően még márciusban napvilágot látott egy botrány, amikor is Vágó Gábor az LMP politikusa részegnek nevezte Gyurcsány Ferencet és így fogalmazott:

„ha én mondjuk részeg vagyok, és meghívok barátokat otthonra beszélgetni, az a minimum, hogy őt is megkínálom viszkivel.”

Ez a kijelentés nagy feszültséghez vezetett nem csak az LMP és a DK között de a választók is rossz szemmel nézték ezt a megnyilvánulást, mivel a széthúzás és egymás ellen való küzdelem egyik jelképévé vált. A nyomás és a perrel való fenyegetés hatására Vágó Gábor nyilvánosan bocsánatot kért kijelentéséért.

Ez az eset ékes példája volt annak, ahogyan

az ellenzéki pártok még a választást megelőző hónapban is egymás pozíciójának gyengítésével voltak elfoglalva

és nem a Fidesz-KDNP leváltására koncentráltak.

A közbeszédet ebben az időszakban nem a hangzatos kampányszövegek uralták, vagy a progresszív előremutató gondolatok, hanem az ellenzéki térfélen végbement helyezkedés.

Ezen események sokasága könnyedén megingathatta sok szavazó bizalmát.

A DK választási szereplése:

Budapest, 2018. április 9.
Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke beszél, mellette Molnár Csaba ügyvezetõ alelnök (j) és Székely Sándor, a Magyar Szolidaritás elnöke (b) a DK eredményváró rendezvényén a budapesti Anker’tben 2018. április 8-án.
MTI Fotó: Illyés Tibor

A Demokratikus Koalícióra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy sem tapasztalat, sem pedig tudatos stratégia nem rejlik tevékenysége mögött.

A 2014-es választási vereségből okulva a DK nem kívánt közös listán indulni az MSZP-vel. A közös lista helyett egy új hívószó lett az ellenzék reménysugara. Ez a hívószó a koordináció volt. Koordináció az egyéni választókerületekben úgy, hogy a legesélyesebb jelöltet kívánták szembe állítani a Fidesz-KDNP jelöltjével.

Április 8. után már tudhatjuk, hogy a teljes koordináció nem valósult meg.  Egyik párt sem volt hajlandó minden olyan választókerületben visszalépni, ahol előzetesen esélytelennek tűnt.

A Demokratikus Koalíció részéről több egyéni visszalépés is megtörtént az MSZP-P-el kötött megállapodás keretében.

A DK nem kevesebb, mint 60 egyéni választókerületben nem indította el egyéni jelöltjét.

A visszalépések azonban az MSZP-P javára történtek meg. Ez a döntés a DK részéről nagyon is taktikus és hatásos volt, ennek köszönhető a 3 egyéni választókerületi és 6 listás mandátum.

A DK esszenciális alapja:

A DK esszenciális alapját nem feltétlenül a párt értékszemlélete vagy tevékenysége adja, hanem maga Gyurcsány Ferenc.

Amennyiben valaki szimpatizálni kíván a párttal, annak első körben azt kell eldöntenie, hogy szimpatizál e Gyurcsány Ferenccel.

Gyurcsány Ferenc a párt megtestesítője. Ez a jelenség nem egyedüli, egy korábbi cikkben már kitértem arra, hogy a vezető politikusok egy része milyen nagy behatással van a párt egészének megítélésére.

A DK támogatottsága is nagy részben Gyurcsány Ferenc személyének köszönhető, ami egy kétélű kardként, meghatározza a párt sorsát.

Gyurcsány Ferenc ma az egyik, ha nem a legmegosztóbb politikus a politikai térben.

Így az állampolgárok egy részét vonzza míg egy jelentősebb, másik részét taszítja személye.

A 2018-as választás jól körül határolta a DK szavazóbázisát, és elérte korlátait,

mivel a választópolgárok már jobban nem fogják megkedvelni a vezető politikus személyét. Így egy következő választás alakalmával a DK-hoz hű szavazók tábora nehezen bővíthető.

A választás után:

A választás után a DK megtámadta a választás lebonyolításának módját és csalást sejt a választási eredmény mögött. Ezért több választókerületben is kérték a szavazatok újra számlálását, illetve a választások megismétlését.

A DK-t elkerülte a lemondási hullám.

Gyurcsány Ferenc és a DK vezetősége nem kívánt lemondani a választást követően, ami nem is meglepő, hiszen több mint megduplázták mandátumaik számát a Parlamentben.

Összességében ügy vélem elmondható, hogy

a DK önmagához mérten sikeresen szerepelt a választáson.

Ügyesen megtervezte kampányát a határon túli magyarság szavazati jogával kapcsolatos állásfoglalással, illetve az őszödi beszédről megfogalmazott egyszerű de sajátos véleményével, melyben Gyurcsány Ferenc őszinteségnek nevezi az elhangzott „beszéd” tartalmát.

A cikksorozat többi része az alábbi linkeken olvasható:

Ellenzék: Hogy volt, hogy lesz?

https://fuhu.hu/a-neppartosodastol-a-partszakadasig/

https://fuhu.hu/a-nolimpiatol-a-3-szazalekig-ez-volt-a-momentum-bo-egy-eve/

https://fuhu.hu/a-parbeszed-utja-a-sulytalansagbol-a-megmaradasig/

https://fuhu.hu/a-dk-es-a-valasztas-meseje/

Kötcsei piknik – kit érdekel?

Tizenhetedik alkalommal rendezi meg a Fidesz a kötcsei Pikniket. 2004-ben volt az első találkozó, ebből kiszámítható, hogy volt olyan év, amikor kétszer is összejöttek a nemzet nagyjai. Így lesz idén is, a tervek szerint szeptemberben újra megjelennek a Somogy megyei faluban, hogy megbeszéljék az ország dolgait.

Láthattuk a híradóban, amit sorra érkeznek a Fideszhez-közeli notabilitások. Politikusok elsősorban, volt és jelenlegi vezetők, de jöttek színészek, valamint más hírességek és persze a sajtó is jelentős tételben képviselteti magát.

Annak ellenére, hogy sok sikerélményre itt nem számíthatnak. Megtűrt páriák ők itt, különösen akkor, ha nem a kormányhoz közeli médiabirodalmat erősítik.

A nem kormánypárti sajtómunkások rendre elutasító válaszokat kapnak a kérdezettektől. Volt, akitől még azt sem, mert akadt olyan politikus, aki egyszerűen átnézett rajtuk. Tárgynak tekintette az őt kérdezőket, akiket legföljebb kikerülni kell, mert – egyelőre – eltaposni mégsem illő őket.

Tisztelet a kivételnek – mert azért olyan is volt, aki válaszolt – a legtöbben olyan lekezelően viselkedtek, hogy akár bunkóságnak is mondhatnánk. Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott például azt mondta az őt kérdezni kívánó sajtómunkásnak, hogy majd akkor válaszol, ha felnőnek hozzá szellemileg és erkölcsileg. Jeszenszky Zsolt lemezlovas pedig kijelentette: csak akkor válaszol, ha az illető újságíró legyőzi út fekvőtámaszban. (Az meg, szerencsétlen, kiállt vele versengeni, alulmaradt, Jeszenszky pedig nem válaszolt.)

Cinikus, pökhendi, arrogáns társaság ez. Az igazi probléma nem is az, hogy ezek milyenek, hanem az, hogy a sajtó tudomásul veszi ezt a lenézést, ezt a pökhendi, arrogáns stílust. Az újságírók sürögnek és forognak, egymást megelőzve próbálnak félmondatnyi információhoz, vagy annak látszó szöveghez hozzájutni.

Ahelyett, hogy hagynák fenébe az egészet. Ha lenne bennük tartás, és tudnák, hogy eredendően miről szól ez a szakma – a tisztességes tájékoztatásról például, – akkor addig nem mennének el a kötcsei piknikre, vagy hasonló helyekre, ameddig ezek a magukat uraknak nevező személyek bocsánatot nem kérnek tőlük. Ez lenne egy szakmailag elfogadható magatartás a sajtó részéről és talán még produktívabb is annál, mint ami most van. Mert ameddig Kerényi Kinyílott a Pitypang Megírom Imre megengedheti magának ezt a stílust, addig mindig lesznek olyan társai, akik még nála is otrombábban fognak viselkedni.

Kell ez nekünk, magyar polgároknak? Mi közünk van ehhez? Ott kell hagyni őket a francba, vagy már eleve oda se menni hozzájuk. Egyék meg a Németh Szilárd által főzött pincepörköltet, oszt jónapot!

Áder János aggódik az ország állapota miatt

Legalábbis, megtette már az első lépést az aggódás irányába. Előzetes normakontrollra küldte ugyanis  az Alkotmánybírósághoz a vízgazdálkodási törvény vízkivételekkel összefüggő módosítását.

Az nem tetszik Áder Jánosnak, hogy az Országgyűlés által július 20-án elfogadott, ám még nem kihirdetett jogszabály alapján nem kellene engedélyeztetni, sem bejelenteni a 80 méternél sekélyebb, és csupán a házi vízigényt kielégítő kutakat.

A köztársasági elnök alkotmánybírósági beadványban azt írja: a jogszabály az ivóvízbázis jelenlegi állapotát és védelmét tekintve visszalépésnek minősül, ez pedig sérti az alaptörvényben is garantált egészséges környezethez való jogot.

Áder János szerint a víz, az ivóvíz az emberi élet alapja, véges mennyiségben rendelkezésre álló, az alaptörvény által védett természeti kincs, amely elengedhetetlen az egészséges környezethez való jog érvényesüléséhez, és ezt sérti a törvény.

Irgum és burgum.

Már csak azért is, mert sokan Áder szemére vetik, hogy nem törődik az ország állapotával. Kizárólag a természeti környezet érdekli, annak is a globális – értsd: nem magyarországi – vetületei, a hazai fakivágások és a zöldterületek tönkre tétele kapcsán egyszer sem szólalt meg.

De a társadalom állapotáról sem mond véleményt Áder. Hogy tervszerűen és megállíthatatlanul zajlik a jogállam lebontása, a szabad és független sajtó felszámolása. Hogy beteg az egészségügy, lebutított az oktatás, csak a gazdagok gazdagodnak, a szegények egyre szegényebbek lesznek.

Most talán valami elindult: kis lépés a házi vízigényt kielégítő kutak építőinek, nagy lépés Áder Jánosnak. Innen már tényleg csak egy ugrás, hogy az államfő az élet más területein is észlelje a visszásságokat, és ha feltűnik neki valami, ami nem egyeztethető össze a demokratikus normákkal, vagy csak úgy általában a tisztességgel, mert mondjuk lopást észlel, a közvagyon lenyúlását, akkor időnként hallassa a hangját.

Első megválasztása előtt azt mondta Áder: Száz jó törvényből százat aláír, száz rosszból százat visszaküld. Akkor nagyon megörültünk, hogy ilyen nagyszerű köztársasági elnökünk lesz nekünk. Aki mindig tudja, hogy mi a jó, és azt is, hogy mi az, ami nem jó. Mert mi hétköznapi emberek, akik nem vagyunk államfők, szintén tudni véljük, hogy mi a jó, és mi az, ami nem. De Áder János nyilván nálunk is jobban tudja – ha nem így lenne, akkor nem ő lenne a köztársasági elnök, hanem valaki más.

Úgyhogy csak bíztatni tudjuk Áder Jánost: csak így tovább. ne álljon meg félúton! Ha felszámolta a házi vízigényt kielégítő kutak állapota körüli anomáliákat, rugaszkodjon neki a többi megtoldandó problémának is.

Gyürkőzz János, rohanj János!

Utálom, hogy Schilling emigrál

Nem bírom Schilling Árpáddal kapcsolatban azt a szót, hogy emigrál, mert ez azt jelenti, hogy menekülnie kell innen. És nemzetközi rangú rendezőknek ne kelljen piciny hazánkból eliszkolniuk! Ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, ne érezzék úgy, hogy elfogy körülöttük a levegő, nem nyúlik feléjük segítő kéz.

Schilling pár éve, A harag napja előadásában, a fekete ruhás nővér fájdalmas esetét alapul véve, vaslogikával és együttérző dühvel, sőt mondhatni, kétségbeeséssel, megrendezte, mi történik akkor, amikor egy roppant tehetséges, hazájáért aggódó, felelősséget érző ember, akire még hallgatnak is mások, totálisan reménytelen helyzetbe kerül. Visszavonulót fúj, de már ez sem segít, nevetséges fizetéssel járó kulimunkát alig mernek neki adni, ahogy valahogyan nem akadt például hazai nyomda, ami ki merné nyomni azt a hetilapot, amit a megszüntetett Magyar Nemzet újságírói alapítottak.

Schilling eddig Don Quijote módjára, illetve sokkal nagyobb ésszel, ment a falnak. Bizonyos előadásai a külföldön is nagy sikereket elérő Krétakör Színházzal, mint a Hazámhazám, a Feketeország, nyílt politikai kiállások voltak, intellektuális, de mégis vaskos politikai kabarék, kegyetlenül fullánkos szókimondással. Akadt is olyan előadás, amelyért még olajos halkonzerv tartalmával is megdobálták a színészeket, hiszen a produkciók hangos, provokatív tüntetéssel is felértek.

Schillinget mindig érdekelte a hatalom, persze áttételesebben is beszélt róla. Például a Woyzeck sajátos változatában, amit W-munkáscirkusz címmel játszottak, szólt arról, hogy milyen börtönszerű, totálisan kiszolgáltatott létbe kényszerítik a kisembert az elaljasodott hatalmaskodók, amitől a szerencsétlenből is előtör a pusztító agresszió. Bár valamivel szelídebben, de a Krétakör felfogásában még Molnár Ferenc Liliom című darabja sem hordozta a megszokott ligeti romantikát, megint csak azt érezhettük, hogy aki nem áll be a sorba, nem hajbókol, saját erkölcsei, törvényei szerint akar élni, hajlama van a nyakasságra, annak számára nincs itt tér.

Ezt hosszú ideje monomániásan mondja. És közben emelt fővel veri a fejét a falba. Ez az ő erkölcsi törvénye. Szól, ha úgy érzi szólnia kell. Kiabál, vagy egyenesen üvölt, ha úgy gondolja ezt kell tennie. Személy szerint sajnálom, hogy ezt nem teszi annyi előadással, mint régen. Az is az ő döntése volt, hogy szélnek eresztette a Krétakör társulatát. Úgy látta, hogy valami kifulladt, ami sokak szerint a topon volt. Amikor azért ezután rendezett valamit, mindig dugig lett a Trafó. Amikor pedig nyilatkozott, posztolt, vitatkozott, hadakozott, soha nem maradt el a felfokozott érdeklődés. Ha akarta, ha nem, ikonikus személyiséggé vált, akinek figyelnek a szavára. No, meg a gesztusaira is, ezekhez nagyon ért. Ha például lepukkant alsógatyában kiált világgá dörgedelmeket, az pillanatok alatt szétterjed a neten. Beszédtéma lesz belőle. Korábban arról is beszélt, hogy ő már itthon nem pályázik semmire, mert köszöni szépen, cinkelt lapokból nem kér. De hát akkor miből csinálna előadásokat, miből élne meg!? Hazai közéletünk, kevéssé létező kulturális mecenatúránk, nem arról híres, hogy akinek a kérés nagy szégyen, annak akkor is ad, ha nem kéri.

Így aztán Schilling megy, ami viszont szégyen. Előtte már ment a kiváló operarendező, Kovalik Balázs. Régóta nem dolgozik itthon, most éppen egy külföldi előadását invitálták vendégszereplésre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Bodó Viktor, aki szintén külföldön él, ebben az évadban egyet rendezett itthon, és ugyancsak a Tavaszi Fesztivál keretében kétszer látható volt egy produkció, amit a határon túl csinált. A szintén külföldön élő Dömötör András is rendezett ebben az évadban egyet itthon, de már nem kötődik hozzá osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tanítani nem lehet haza-haza ruccanva a messzeségből.

Ahogy annyi szakma, a színházrendezők bizonyos korosztálya is erősen foghíjas lett itthon. Schilling is újabb, óriási veszteség. Távozása nyilván segélykiáltás is, vészjelzés is, hogy ez nem mehet így tovább. De az a megalapozott gyanúm, hogy abszolút tovább megy. És ez az, amit fölöttébb utálok.

Orbán Viktor születésnapi üzenete a 88 éves Soros Györgynek

Tisztelt Soros úr, kedves Gyuri bácsi!

Engedd meg, hogy szívem teljes melegével.

Remélem, soha nem felejted el, amit értem tettél! Amíg csak élek, hálás leszek neked. Nélküled nem lennék ott, ahol most vagyok.

Először 1989-ben segítettél, amikor ösztöndíjat adtál nekem, hogy tanulhassak. Akkor még én, mint arra bizonyára jól emlékszel, liberális voltam. Kedveltem a nyílt társadalmakat, megértő voltam mások nézeteivel szemben és toleráns. Egyedül a vallást nem szerettem, meg Trianont, felállt a hátamon a szőr, ha valaki erről beszélt.

De most nem rólam van szó, Gyuri bácsi, hanem rólad, neked volt két nappal ezelőtt a születésnapod. A te pénzeden tanulhattam külföldön, gyakorolhattam az angol nyelvet és szélesedhetett a látóköröm. Hálás voltam neked, drága Gyuri bácsi. És most, megint hálás vagyok. Ha lehet, még annál is hálásabb, mint 1989-ben.

Ha te nem lennél, másik ellenségképet kellett volna keresnem a magyaroknak. Nem lett volna könnyű Gyuri bácsi, nekem elhiheted. Ez egy finnyás nép, nem fogadnak el bárkit ellenségnek. Szeretnek gyűlölni, de igényesek, ki kell érdemelni, hogy valakit utáljanak. Téged szívesen utálnak, és ezt külön köszönöm neked: nálad alkalmasabbat erre a szerepre keresve sem találtam volna. Te vagy az ideális választás, Gyuri bácsi, ha ezer évig castingolok, akkor sem találtam volna jobbat.

Egy olyan embert, mint amilyen te vagy, álmukból felébresztve is tudnak gyűlölni a magyarok. Gazdag vagy, sikeres és amerikai. És persze, nem utolsósorban zsidó. Igaz, ez utóbbi nem a fő csapásirány, ez csak, hogy is mondjam, amolyan mellékes hozadéka ennek a történetnek.

Már csak azt kellett kitalálni, hogy miért gyűlöljenek téged a magyar emberek. Nem volt nehéz, éceszgébereim fejéből nagyon hamar kipattant. Azt terjesztettük rólad, és terjesztjük ma is, hogy rosszat akarsz nekünk. Van egy gonosz terved, hogy Európát és benne Magyarországot, ellepjék a migránsok.  A bevándorlók. Ez a te gonosz terved, Gyuri bácsi, ezen munkálkodsz éjjel és nappal, ez az, amire nem sajnálsz se pénzt, se paripát se fegyvert.

Szükségem volt rád megint Gyuri bácsi, és örülök, hogy megtaláltalak. Amióta kitaláltuk, hogy te legyél az elsőszámú közellenség, a magyar emberek nem azzal foglalkoznak, hogy szétloptuk az országot. Hogy a csókosainkat hoztuk helyzetbe, miközben leromboltuk az oktatást, a földdel tettük egyenlővé az egészségügyet. A jogállamról, a sajtó szabadságáról most nem beszélek, a magyarokat ezek nem különösebben érdeklik. Bebeszéltem nekik, hogy ők egy szabadságszerető nép, miközben a vak is látja, hogy nem a szabadságot szeretik, hanem a szabadságharcot.

Ezért küldöm őket csatába minden nap Gyuri bácsi, hogy ne a saját bajaikkal foglalkozzanak, és főleg ne a bajaik okozóival, azaz, velünk.

Vigyázz magadra, Gyuri bácsi, nem szeretném, ha bajod esnék. Még sokáig szükségem lehet rád. Figyelj oda az egészségedre, s ha bármi gondod van, csak szólj nekem, biztosan tudok segíteni. Én nem felejtem el azokat, akik valamikor jók voltak velem – mindig emlékszem rájuk, és vagy támogatom, vagy eltaposom őket.

Remélem, nem szívtad mellre azokat a plakátokat, amelyekkel hónapokon át telerondítottuk az országot. Nem neked szóltak Gyuri bácsi, hanem azoknak a szerencsétlen hülyéknek, akiket az orruknál fogva vezetek. Röhögök rajtuk, mert bármit mondok nekik, elhiszik.

Gyuri bácsi, Isten éltessen még sokáig, jó egészségben!

Egy félresikerült fesztivál margójára

A magyarországi Koreai Kulturális Központ

주헝가리 한국문화원

koreai fesztivált hirdetett meg a MOM Kulturális Központ a tegnapi napra. Az állami intézmény hivatalos Facebook oldalán jelezhették a részvételi szándékukat a vendégek, a belépés ingyenes volt.

Mindazonáltal csak délután kettőig bírta a tömeget, a pocsék szervezést, azt, hogy a kultúrát egy magára hagyott kajagüm képviselte, a dzsuszak ételeket pedig a kínai kifőzdék színvonala alatt mozgó étkezdék, ahová többnyire el sem jutott a vendég a hatalmas tömeg miatt.

Vajon tévedek, mikor azt mondom, hogy mi, akik Koreában élünk, épp harcot folytatunk az eldobható, egyszer használatos poharak, evőeszközök, tányérok ellen? Ugye nem? Akkor miért gondoljuk azt, hogy más országokban nyugodtan használhatjuk ezeket? 

Nem láttam a képeken „Junorit”, ami a dzsuszak elengedhetetlen része, láttam viszont magyar gyerekeket K-Pop csapatnak öltözve, más magyarokat, akik a koreai kalligráfiát mutatták be, és egy morcos szakácsot, aki épp olyan rizst lapátolt egyszer használatos sztiropol tálcába, amit itt nem enne meg senki. Attól tartok, hogy ez így, ebben a formában nem öregbítette Dél-Korea hírnevét.

Úgy hallottam, hogy este még volt egy séf bemutató, de azt már a legtöbben nem várták meg, nagyon sokan már a több órás várakozás közben feladták, és elmentek a helyszínről. 

Szervezőt nemigen láttak a kint várakozók, csak biztonsági embereket, akik már dél körül nem engedtek be senkit, illetve annyi embert, amennyi kijött, miközben kint hideg volt, szakadt az eső, igen hosszú sorban várakoztak a látogatók. 

Barátnőm gyermekei háromszor mentek vissza, mert nem jutottak ételhez, de mégis meg szerették volna szerezni mind a kilenc pecsétet, azaz meglátogatni mind a kilenc helyszínt, és részt venni a tombola sorsolásán. A pecsétek megszerzése nem sikerült, pedig náluk elszántabb fiatalok alig hiszem, hogy voltak, a kilencből mindössze hatot sikerült, és emiatt egész napjukat ott töltötték, miközben hazamentek enni, inni.

Sokan, nagyon sokan mentek oda vidékről, nem tudom, vajon a szervezők tisztában voltak-e azzal, mennyibe kerül a vonatjegy, és mekkora teher az a fiataloknak, vagy a szüleiknek, pláne, ha be sem jutnak a meghirdetett rendezvényre.

A minimum az lett volna, hogy a be nem jutottakat felírják, és kártalanítják, bocsánatot kérnek tőlük, és bejutási elsőbbséget biztosítanak a következő rendezvényre, persze, ha marad még valaki, aki ezek után el akar oda menni. 

Dél-Korea rendkívül népszerű ma Magyarországon, azonban még néhány hasonló szervezésű esemény, és nem lesz az. 

A Koreai Kulturális Intézetet közalkalmazottak működtetik, akik fizetést kapnak a munkájukért, az a dolguk, hogy népszerűsítsék a koreai kultúrát a tegnapi rendezvényekhez hasonlókkal, ám ez most nagy félresikerült.

Tudom, hogy sok Magyarországon élő koreai önkéntesen dolgozik, tanít ebben az intézményben, és megtesz minden tőle telhetőt, nem is nekik szól a kritika, hanem azoknak, akik a koreai állam pénzéből ezt a szégyenletes produkciót nyújtották Koreai Fesztivál címen.

Rosszul feldobott fehér lepedők, kínai nylonszatyrok az asztalokon, koreai ember még mutatóban is alig, egy rózsaszín hánbokba öltöztetett kislány, aki néha ráütött a dobjára, ez lenne a koreai kultúra, vajon így kéne ötezer év hozadékát népszerűsíteni Magyarországon, ahol a lakosság számához képest az egyik legnagyobb rajongótábora van Koreának? 

Büszkén olvastam pár hónapja, hogy Európa második legnagyobb Kulturális Központja nyílik Budapesten. Tudom, hogy klubok vannak Pécsett, és más vidéki városokban is, ezeket jórészt a magyarok érdeklődése tartja fenn.

Itt, Koreában ha valaki, bárki, egy ilyen szervezettségű eseményt hozna létre, és közben olyanokat posztolna a Facebookon, hogy „sajnos már nem tudunk senkit beengedni”, miközben kilométeres sor várakozik a bejutásért, nos az másnap már ebben az országban nem lenne közalkalmazott.

Tudom jól, hogy sokan azt gondolják, azzal, hogy elmentek külföldre dolgozni, a golfozáson kívül nagyon mással nem kell foglalkozniuk, de ma már ez nem így van, kicsi lett a világ, egy ekkora kudarc híre másodpercek alatt ide is elér, és szégyenbe hoz bennünket is, akik fáradtságot, energiát, időt nem kímélve valóban népszerűsítjük a koreai kultúrát, tájékoztatunk a Koreai-félsziget aktuális politikai helyzetéről, miközben látjuk, hogy olyan emberek, akik soha nem jártak itt, és nem is fognak tudni megfizetni egy utat ide, szívből szurkolnak, hogy legyen béke, hogy mi, itt boldogabban éljünk. Ők azok, akik sorozatokat néznek, akik koreai történelmet, és nyelvet tanulnak, akik K-POP csapatoknak csápolnak, és olykor mégis eljutnak ide, hogy életük talán legmaradandóbb emlékeire tegyenek szert itt. 

Kedves Szervezők! 

Illene talán megtisztelni ezeket az embereket azzal, hogy ha már önök meghirdetnek egy ilyen fesztivált, azt épp olyan gondosan szervezzék meg, mintha az itt, Koreában lenne.

Esett az eső? Meg kellett volna nézni mit mond a meteorológiai előrejelzés.

Sokan jöttek?

Ez komolyan érv lehet egy koreainak, aki ötven millió másikkal él együtt a hazájában, sokkal kisebb területen?

Nincs pénz?

Ez esetben nem kell fesztivált szervezni, de az, amit önök műveltek, szégyen. Szégyen minden koreaira nézve, szégyen a koreai kultúra képviselőire nézve, szégyen a közalkalmazottakra, és szégyen ránk, akik itt élünk külföldiként, és valóban azon dolgozunk, hogy ennek az országnak nagy, és korrekt legyen az ismertsége, méltó a kultúra bemutatása.

Nem kell messzire menni, csak tessék a saját Facebook oldalukon elolvasni a hozzászólásokat, és válaszolni rájuk, bocsánatot kérni a méltatlan szervezésért, a sok csalódásért, amit az önök hanyag, színvonaltalan munkája eredményezett, amit itthon egészen biztosan nem mertek volna megengedni maguknak.

Vajon ha Japán szervez hasonlót, az is így sikerül? 

Végül közlöm önökkel, hogy most sincs a központ Facebook oldalán még egy két soros bocsánatkérés sem, mintha minden a legnagyobb rendben ment volna, mintha a koreaiak így szerveznének minden eseményt.

Szégyen!

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 2.

Arról jutott eszembe, amit Csecsenföld idilli viszonyairól olvastam.

Ha lehet, ott még jobban virágzik a nemzeti együttműködés rendszere. Nem csoda: ott is Putyin egy kedvence uralkodik, ahogy nálunk. De sajnálattal kell megállapítanom, hogy együttműködésileg lepipáltak minket. Annyira dúl a csecsen polgárok között a szeretet és az összetartozás érzése, hogy amikor Ramzan Kadirov diktátor unokatestvére halálra gázolt egy három tagú családot, a rokonok maguk könyörögtek, nehogy a gázolónak bármi kellemetlensége legyen. Hiszen az egész Kadirov család annyi jót tesz a nemzetnek, isten ments, hogy valamelyiküknek bántódása essék. Majdhogynem megköszönték, hogy volt olyan kegyes a halálba küldeni az áldozatokat. Ez csecsenre fordítva kb. olyan, mintha nálunk az érintett városok lakói esdekelnének: hadd nyerjen még néhány pályázatot a miniszterelnök veje, ha nem világítanak a lámpák, hát nem világítanak, mi az a kis félhomály a fiatalember egyéb érdemeihez képest.

A nagyvonalúan megbocsátó csecsen rokonokat egyébként meg lehet érteni: Kadirovval ajánlatos jóba lenni. Gyanakodnak, hogy gyilkosságokat és emberrablásokat rendel meg. Nyíltan is vallja a kollektív családi büntetés elvét: ha valaki beáll az ellene harcolók közé, a hozzátartozói házát is lerombolják. Nemrég még Putyin, a nagy patrónus is szemére hányta: rosszul veszi ki magát, hogy koncentrációs táborba viteti és megöleti vagy megkínoztatja a melegeket. Kadirov viszont tökéletesen tisztázta magát, mondván, hogy országában egyáltalán nincsenek homoszexuálisok. Ami – könnyen lehet – áldásos közreműködése nyomán most már igaz is: élők nemigen maradtak.

Előbb-utóbb nálunk is…

Szóval az jutott eszembe, hogy előbb-utóbb nálunk is meg kell köszönni mindazt, amin normális körülmények között háborognánk. Legalábbis ez az elvárás. Szájunkba rágják, hogy az ilyesmi voltaképpen a mi javunkat szolgálja. Kár, hogy nem fér abba a buta fejünkbe. Kiderült, hogy a rabszolgatörvény a leendő rabszolgák, akarom mondani munkavállalók érdekét szolgálja. A szóvivő szerint eddig csak azért hagyták el százezrével az országot, mert itthon nem túlórázhattak eleget. (Aztán hogy csalódhattak szegények, hogy pl. Németországban évi 200 órában maximálták a többletmunkát!) De majd most! Az, hogy majd három év múlva kaphatnak fizetséget érte, nyilván szintén nekik lesz jó. Ha túl korán a zsebükben lenne, csak elszórnák butaságokra: ételre, rezsiszámlákra, a gyerek cipőjére. Aki úgyis hamar kinőné. Bezzeg milyen jól jön majd évek múlva: ki lehet fizetni a felgyűlt hátralékokat, aki sokat dolgozott, annak talán a kamatra is futja.

Az Állami Számvevőszéknek is csak a dolgozói jólétén jár az esze. Most karácsony előtt százat küldött el közülük, de csakis az ő érdekükben. Ezt hivatalos közleményben tudatták a közvéleménnyel: az elbocsátás „teljes mértékben figyelembe veszi az érintett munkatársak mentális és szalmai érdekeit, hozzájárul pl. a munkahelyi kiégés elkerüléséhez, valamint az új karrierlehetőségek megtalálásához.” Istenem, milyen figyelmesek. A kirúgottak nyilván hálásak is érte. El is szégyelltem magam, hogy milyen érzéketlen bunkó vagyok. Eddig nem sokat törődtem pl. a miniszterelnök és a kormánytagok munkahelyi kiégésének veszélyével. Pedig mintha látszanának is már a jelei.

Tényleg csak az ő mentális és szakmai érdekükben vetem fel: nem kellene nekik is új karrierlehetőségek után nézniük? Például Csecsenföldön. Bizonyára ösztönzőleg hatna a nemzet szolgálatában kimerült mentális energiáikra a környezettel való teljesebb harmónia. Hétszentség, hogy ott kevesebb merev szabály béklyózza a szabadon szárnyaló karriervágyat is. Fogadni mernék, hogy túlórázni is korlátok nélkül lehet.

A zsidó, a gój és az energia ital

Néhány napja kapta a szerkesztőség az alábbi felhívást. Tulajdonképpen a tartalma egyszerűen butaságot állít, amit túlzás nélkül nevezhetnék akár hülyeségnek is.

„Cégünk a Kosher Energy Drink Zrt. már hetekkel ezelőtt jelezte a sajtónak, hogy közzéteszi és felhívja a zsidóság figyelmét arra, hogy termékünk bojkott alatt áll, az 1930-as német ,,ne vásárolj zsidótól,, mintájára.
Antiszemita cégek szégyen és ellen bojkott listája: Müller , MOL , dm , LUKOIL , ÖMV , ROSSMANN , Auchan , TESCO , SPAR , Del Fabro , Sauber F1 Team , FORBES , index.hu , 444.hu , Portfolio.hu…”

Történt ugyanis, hogy a cég energia italát nem fogadta be egyetlen nagyobb kereskedelmi lánc sem, de amennyire én a kisebb üzletek polcain kutakodni szoktam kijelenthető a kisebb láncok, üzletek sem.

Fogalmam sincsen milyen lehet a szóban forgó ital, oltja e szomjam, vagy legalább néhány pillanatra doppingol e, az viszont biztos

irtózatosan rossz szakembernek kellett lennie annak a marketingesnek, aki a világ lakosságának „Kosher” energy drink néven forgalomba enged egy üdítőt.

Nem a márkanév jelentésével van baj, hanem, hogy marketinges szempontból kifejezetten hátrányos a kereskedelemben a vásárlók egy viszonylag szűk rétege számára esetlegesen vonzó névválasztással piacra engedni terméküket. Ellenkezőleg a márkanév (brand) akkor jó ha minél szélesebb körben tud vonzóvá válni.

Ha viszont csak a ortodox zsidósághoz akarták eljuttatni e feltehetően emberi fogyasztásra alkalmas nedűt, akkor nem lenne szabad a márkanévvel (Kosher) és a terméknévvel (Moses) megcsúfolni sokak hitét.

Megjegyezném, hogy nem tudom mit szólnak a vallásukat gyakorlók, vagy éppenséggel csupán kellő empátiával rendelkező emberek ahhoz, hogy Mózes nevével terméket reklámoznak?

Még akkor is megrökönyödést válthat ki, ha igaz, hogy az eladások utáni bevétel tíz százalékát a zsidó közösség javára fordítják!

Ez idáig szokásos morgolódásaim egyike lehetne csupán, sőt mondhatom, a fentiek miatt az egész szót sem érdemelne és még az is lehet, hogy nincsen igazam! Csakhogy van még néhány mondat:

„Antiszemita cégek szégyenlistája! A meg nem jelentetés is gyűlöletkeltő! Ezért meghirdetjük az ellen bojkottunkat, ami felhívás a zsidóság és a toleráns társadalom(!!!) számára, hogy ,,antiszemita cégektől ne vásárolj „Aki elítéli az antiszemitizmust az a közzétett cégektől, NEM vásárol, NEM vesz szolgáltatást, és NEM olvassa őket”.”

Rögtön bevillant néhány jelenet kisgyerek koromból. Berta nagynénikémtől hallottam mindig, hogy a gójok így meg úgy, amit ugyan nem tudtam mit jelent de, mindig pejoratív volt a hangsúly amit viszont érzékeltem. Mivel nénikém hol gójoknak, hol náciknak hívta a vele egy házban lakó családokat, így bennem összemosódott a két szó, lassanként azonos fogalmat alkotott.

Az emlékkép második jelenete az volt amikor megtudtam, hogy én zsidó vagyok, jelentsen ez bármit is. Ezt

Kovács Andris mondta nekem, aki a szüleitől tudta, hogy pár év és a „maradékot” is kiírtják.

Andris sajnálkozva nézett rám, mert hát én mindig lepasszoltam neki a labdát, s ő rúgta a gólokat, nem úgy mint „Zűrzavar” – akinek kimondhatatlan neve talán ehhez a nem éppen felemelő szóhoz esett legközelebb -, ő persze egyedül vitte a Bazilika oldalában a makadámon felállított kiskapuig.

Hazaérve kérdésekkel bombáztam Nagyit. A Berta is ott ült kissé félrehúzódva, közelebb a jó meleg szeneskályhához. Mi az a zsidó, ki az a zsidó, mikor írtanak ki minket, ja és miért? Kikerekedett szemmel hallgattam, hogy az isten minket zsidónak teremtett, és habár sokszor írtottak minket, legutóbb például a nácik, de most nem fognak, s hogy nyomatékot adjon a dolognak hozzátette: „jó órában legyen mondva”. Persze Berta rögvest replikázott, „honnan tudod ezt Tercsi (nagyanyám) a szomszédban az a „náci gój” minden pillantásával elküldene a többiek után.” Na, innen kezdve végképpen nem értettem semmit a világból. Ki az az isten, kik a zsidók, a gójokról és nácikról már volt némi fogalmam, ők azok akik a Nagymező 14-ben Bertát meg akarják gyilkolni és nemsokára biztosan a 26-hoz érnek ahol mi lakunk és akkor én is sorra kerülök. Már olvasni tudó emberkeként leemeltem anyám könyvespolcáról a Révait és keresni kezdtem a gój szót. Buta ember lehetett ez a Révai, mert ilyen címszó nem volt. A magyarázatot a gaj címszó alatt találtam meg: A “gaj” (írásváltozatai: goj, gój) jiddis jövevényszó, melynek jelentése: nem zsidó.

Aha, értem – gondoltam – aki nem zsidó az gój és elvetemült gazember, gyilkos briganti, mert hát hogy képtelen volt zsidónak születni.

Ez jutott nekem eszembe amikor a közlemény „A meg nem jelentetés is gyűlöletkeltő!” mondatát olvastam.

Tudom, hogy szerte a világban nagy élelmiszerboltokban külön polcokon árulnak kizárólag kosher termékeket, ha jól emlékszem nálunk is van ilyen élelmiszerlánc. Ez a tény aztán – kedves Kosher Energy Drink Zrt. – nagyon is valószínűsíti, hogy

nem az üdítő eredetével, hanem kóserságával
lehet baj!

Utálom a zaklatási botrányt

Nehezen viselem, hogy névtelenül lehet vádolni két direktort is, miközben tudom, hogy ennek most így kell lennie.

Akit zaklattak, az maga is nehezen viseli el a szégyenét, tán máig kiható fájdalmát, és a tetejébe esetleg még fél is bosszútól, pertől,

így egy-két karakán kivételtől eltekintve, ha meg is szólalnak, inkognitóban maradnak az áldozatok. Jobbára csak név nélküli nyilatkozatok jelentek meg, amik persze így kétes hitelességűek, és, bár nem rendőrségen teszik ezeket, lényegében felérnek a névtelen feljelentésekkel. Alkalmasak emberek tönkretételére, akár karaktergyilkosságra.

Ha valaki névvel, arccal vállalja az ilyen típusú kijelentéseket, valószínűleg akkor sem tud bizonyítani semmit, hiszen két ember között történt, ami történt, vagy esetleg nem történt. Ha pedig netán nincs a vallomás mögött valós személy, akkor ilyen terhelően vádló szövegeket ki is lehet találni, és ettől kezdve bárki ellen fordítani.

Bárkiről kieszelhető, hogy évtizedekkel ezelőtt, vagy éppen minap, ezt meg azt csinálta egy nővel, esetleg férfival, még inkább esetleg, gyerekkel. És akkor az illetőnek rögtön vége lehet, lenullázódhat az életműve, ahogy ő maga is. Elég, ha hírbe hozzák, ez olyan természetű ügy, hogy mindenki a megvádolttól várja el, bizonyítsa, hogy nem igaz, amit állítanak róla, de hát, feltehetően egyik fél sem tud bizonyítani semmit. Ezért aztán rengeteg a találgatás, mi igaz, mi nem, ki miért száll be a ringbe, mi hihető abból, amit mond, és mi hihető a cáfolatból, miközben

az eddig megvádoltak nyilatkozatot kiadtak, de arccal, manipulálhatatlanul, kamera elé, élő adásban, nem ültek.

Ezt a vádlók közül is bármikor rendelkezésre állva, mindössze egyetlen ember vállalta, Sárosdi Lilla színésznő. Megrendítő volt, amit mondott, és az is, ahogyan mondta. Elindította a lavinát, ahogy ez tanúságtételét követően várható volt, miközben az ő esetében is akadnak akik kételkednek, és azt kérdezik, miért húsz évvel később állt elő ezzel a történettel? Ami egyébként bizonyos mértékben segítheti a közélet tisztulását.

Persze csak akkor, ha lelepleződések sora követi, és közel sem csak színházi területen, hiszen tudjuk, de legalábbis sejtjük, hogy ilyesmi bőven előfordul egyetemeken, kórházakban, hivatalokban, egyéb munkahelyeken. Szinte bárhol, tessék hát előjönni a farbával! Másrészt a névtelenség miatt attól is tartani lehet, hogy boszorkányüldözési perek kerekedhetnek. Többeknek, akikkel beszéltem erről, eszükbe jutott Arthur Miller klasszikussá nemesedett nagyszerű darabja, a Salemi boszorkányok, ami legutóbbi előadásakor igencsak erőteljesen aktuálisnak mutatkozott.

Az a helyzet, hogy

igen hamar szinte folyamatosan rágható gumicsonttá vált a zaklatási téma.

Csaknem mindenki latolgat, találgat, mi igaz, mi nem és naná, hogy terjed, ki lehet a következő. Már van is egy következő, neves és tehetséges erdélyi magyar színész, tehát már országhatáron túlra is tovább gyűrűzött a téma, ami eredetileg tengerentúli „ihletettséggel” érkezett hozzánk.

A zaklatás karaktergyilkosság rafinált eszköze is lehet, meg persze, hogy rácuppant a bulvár, dől a mocsok. És ebből az adott célszemélyen kívül bőven fröccsenhet az intézményre, ahol dolgozik, dolgozott, de még az egész szakmára is.

Lehet azt mondani, hogy ott tombol a fertő, az például szabados, liberális fészek, hát kérem akkor változások szükségesek ott, mert ugye rend a lelke mindennek.

Ezért az intézmény is kényszerhelyzetbe kerülhet, esetleg túlvédekezik. Ha premier marad el, azzal már másokat is büntetnek, azokat, akik munkát fektettek a produkcióba, és végső soron a közönséget ugyancsak.

Miközben csak drukkolni lehet annak, hogy az igazság napvilágra kerüljön, akinek vaj van a fején, bűnhődjön, csak hát tisztán kéne látni, és a zaklatás olyan természetű ügy, ami ezt csaknem lehetetlenné teszi.

Az elkövetkezőkben is tisztelet a bátraknak, a nyílt sisakkal kiállóknak, az akár egy életre megsebzetteknek, és természetesen bűnhődjön a bűnös. De riasztóan sok a hordalék, a mocskos áradat, a kárörvendő csámcsogás, és kevés a biztosan kontrollálható tény. Ezért utálom ezt az egészet, lényegében azt is, hogy írtam róla.

Jézusmária, győztünk!

Alighogy győztünk, máris fanyalgunk. Nem tetszik a hősünk, akit győzelemre segítettünk. Most jöttünk rá, hogy ez a mi győztesünk, aki által mi is győztesek lettünk, nem olyan, mint amilyennek gondoltuk. Valójában persze nem gondoltunk róla semmit, mert azt is csak titkon reméltük, hogy vele majd elkergethetjük a Fideszt Hódmezővásárhelyen.

Megtörtént.

Hogy is mondta a rendszerváltozás hajnalán, az MDF győzelmekor – hú, de régen volt! – Beke Kata? Jézusmária, győztünk!

Itt állunk most a győztesünkkel, tanácstalanul, és se kiköpni, se lenyelni, nem tudjuk. Sokunknak túlságosan jobboldali, a szükségesnél is keresztényebb. Lám, már a megválasztása estéjén is miket mondott. Másoknak, akik szintén velünk vannak, az új polgármester nem elég magyar, nem elég ájtatos, és még csak megközelítőleg sem olyan, amilyen.

A mi hazánkban már régóta két Magyarország van. E kétfelé szakított ország egyik felén azok élnek, akik szeretik, ha van valaki, aki megsimogatja a fejüket, amikor jók, és csak kicsit fájó kokit ad, ha rosszak. Elfogadják, hogy e diktatúrát üzemeltető bácsi mindenkiről tudja, hogy az illető jó-e vagy rossz.

Apánk helyett apánk.

Gondoskodik rólunk, gondolkodik helyettünk.

Ha lop, hát istenem, van ilyen – a másikak is loptak.

A múltba néző árvalányhajasok alattvalók szeretnek lenni, mert nem hisznek abban, hogy a sorsukat maguk is képesek irányítani.

A másik Magyarország lakói vegyes társaság: sok mindenről mást gondolnak, de néhány dologban egyetértenek. Abban például, hogy szeretik magunk eldönteni, hogy mikor jó magyarok, hazafiak, családapák, polgárok. Nincs szükségük arra, hogy más mondja meg helyettük, hogy mi a jó nekik. Magukban hisznek – abban, hogy nem a ráolvasás, hanem a munka számít. Nem a lózungok, hanem a 3 T. Tehetség, tudás, teljesítmény.

Ja, és nem szeretik a lopást. Azt sem, ha a mieink lopnak.

Akkor áll majd talpra ez az ország, ha e két tábor elfogadja a másikat. Nem holnap lesz ez, de olyan nincs, hogy valamikor ne váljon élhetővé ez a haza. Olyanná, amelynek a polgárai nem hivalkodnak a magyarságukkal, hanem büszkék arra, hogy magyarok. Mert lehet mellébeszélni, maszatolni, múltat másítani, de vannak örök emberi dolgok, amelyek nem változnak.

Például az, hogy a tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.

Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy nem csak mi vagyunk magyarok, nem csak mi vagyunk demokraták, hanem azok is, akik másként magyarok, és másként demokraták, mint mi.

Ez a hódmezővásárhelyi történet egyik fontos tanulsága: hogy nem a tévedésektől kell tartanunk, hanem a tévedhetetlenektől.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK