Vélemény

Túlélhető-e az Orbán-rendszer? – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Ha nem figyelünk oda, akkor hamarosan arról olvashatunk, hogy egypárti parlament lesz Magyarországon. A legfrissebb felmérések a tendencia erősödését mutatják; most már nem csak az ország Budapesten kívüli területe, de maga Budapest is behódol a kormánypártnak. A kutatást, tudom, illik óvatosan fogadni, hiszen a Fidesz-barát Nézőpont készítette, de sajnos az időközi választások eredményei nem tehetik optimistává azokat, akik áprilisban még váltásban reménykedtek.

Ma már vannak olyan települések, ahol ellenfél nélkül indul a Fidesz, de legutóbb vasárnap, Pakson is csak egy párt vállalkozott arra, hogy megméresse magát, azt se nagyon lehet nevezni ellenzékinek (Munkáspárt). Ennek megfelelően a Fidesz jelöltje majd’ 95 százalékkal hozta el a helyi képviselői helyet.

A fővárosban, a Nézőpont szerint, szintén megfordult a helyzet; az emberek ma már jobban bíznak Orbán pártjában, mint az ellenzéki erőkben. Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, mondanám, de a mondásnak semmi értelme: valamiért szükségszerű volt, hogy a pártok azt az utat kövessék április 8-a után, amely biztosan a szétesés felé vezet.

De erről később.

Most koncentráljunk arra, hogy vajon merre viszi az országot az egyre erősödő Fidesz. Persze ezzel az erősödéssel is illik óvatosan bánni; az emberek politikai érdeklődése jelentősen csökkent, választási hajlandósága kifejezetten gyenge, ezért aztán ezek az időközi megmérettetések mutathatnának torz képet is. Vigasztalhatnánk magunkat azzal – már azok, akik nem kedvelik ezt a kurzust -, hogy a többség továbbra is a Fidesz ellen van, ami lehet – bizonyos szempontból – igaz, valóban a lakosság többsége nem nevezhető Fidesz-pártinak, csakhogy ez a többség egyelőre senki mellett nem áll, kiváltképp az ellenzéki pártok mellett nem.

Szomorúan mondom: Orbánnak igaza volt, amikor ellenzék-leváltó hangulatról beszélt; ez az érdektelenség pontosan azt mutatja, hogy a felnőtt lakosság senkit nem akar maga fölött látni. Korábban azt írtuk, mondtuk: apátia van, politikai csömör jellemzi az embereket, nem látnak alternatívát, ezért nem is adják oda szavazatukat az ellenoldalnak, ma ennél többet kell mondanunk. Azt, hogy a választók nem azért nem mennek el szavazni, mert nem látnak esélyes ellenjelöltet, hanem mert nem akarnak szavazni. A Fideszt nem szeretik, viszont senki mástól nem kapnak garanciát a biztonságukra. És itt nem pusztán a migránsokkal szembeni védelemre gondolok, nyilván arra is, hanem arra, hogy nincs más formáció, amelyben bízhatnak, hogy megőrzi a státus quo-t. Már ugyanis a Fidesz szinte teljes mértékben leosztotta a lapokat, ki-ki megtalálta a maga túlélési pozícióját, stratégiáját, egész egyszerűen félnek attól, hogy egy új vezetés erre képtelen lenne. Képtelen lenne, mert a Fidesz veresége békétlenséget hozna, olyan békétlenséget, amellyel szemben a többi politikai erő képtelen eredményesen fellépni, másrészt az elmúlt nyolc évben kivívott viszonylagos biztonság – munkahely, pici üzleti lehetőségek – is megtarthatatlanná válnának. És ez a helyzet rosszabb, mint az apátia, még a beletörődésnél is rosszabb; a passzivitás mögött tudatos cselekvés, fogalmazzunk inkább így: tudatos nem cselekvés rejlik. Maradjon minden így; nem támogatom őket – értsd: a Fideszt – a szavazatommal, de nem is megyek velük szemben.

Látja ezt a helyzetet, hogyne látná Orbán Viktor is, és ne legyen kétségünk: ki is fogja használni. Idejekorán meghirdette, hogy szeptembertől jelentős változások lesznek, és ugyan nem árulta el, hogy mikre gondol, de szinte mindenki elhelyezte ezeket a negatív oldalra. Vagyis: olyan lépéseket tervez a miniszterelnök, amelyek még tovább fogják szűkíteni a vele szemben állók mozgásterét, és még erőteljesebb hatalomkoncentrációt hoznak majd magukkal. A miniszterelnök, ha lehet fokozni hatáskörét, még erőteljesebben veszi kézbe az élet összes területét; a politikai, gazdasági és kulturális élet valamennyi szegmensét. Kövér László már szólt róla: újabb törvények szükségesek, olyanok, amelyek ezt a többpártinak látszó demokráciát simán lebontják, és teszik az eddiginél is egypártibbá; a pluralitás fenntartásának látszatával. Az Orbán által kiválasztott gazdasági szereplők hatalma is tovább erősödik és koncentrálódik, miközben az embernek az az érzése, hogy valójában minden a miniszterelnök kezében van. A Tiborcz-Mészáros Lőrinc páros közös piaci szerepvállalása és tőzsdei jelenléte azt mutatja: a korábban felhalmozott, állam által kistafírozott üzletek immár a szabad tőzsdei kereskedés részévé, ezért aztán átláthatóvá váltak; törvényesen gazdagodik, itt a szemünk láttára, az Orbán-család, és Mészáros is korrektül teljesítette azt, amit feladatul kapott. A politikai stabilitás után a miniszterelnök bízhat a gazdaságiban is; az ország elég jó állapotban van ahhoz, hogy a középrétegek féltve őrizzék, a fentebb felvázolt pozíciójukat, az itt-ott felbukkanó elégedetlenséget meg viszonylag könnyen tartja kézben a kormányfő. Nyugodtan tekintgethet egyrészt külföldre, hogy megteremtse ott is a tekintélyét, másrészt az itthoni kulturális életre, hogy a művészetek terén is megszerezze azt az elismerést, amelyre feltétlenül vágyik.

Ami a külföldet illeti: Orbán számára komoly hinterlandot jelent harmadszori kétharmados győzelme, no és persze az a tény, hogy hamarosan Európa-parlamenti választások lesznek; szükség lesz a Fidesz által biztosan szállított képviselői helyekre. Természetesen a kontinens józanabbik fele tart az orbáni populizmus erősödésétől, ugyanakkor a magyar politikus erejét és bátorságát mutatja, hogy ma már szembe mer szállni Európa erős embereivel, Merkellel és Macronnal is. Megteszi, mert támogatói is vannak; a szélsőségesen migránsellenes szereplők, éppen a magyarországi sikerei okán, erős partnert látnak Orbánban. És lássuk be: míg korábban kalandornak, az ország elveszejtőjét láttuk Orbánban, ma már nem mernénk ilyen magabiztossággal kijelenteni, hogy vereségre van ítélve. Nem pusztán azért, mert olasz, osztrák, német, cseh, lengyel partnerei vannak, hanem mert Európa továbbra sem találta meg a menekültválság megoldásának kulcsát. márpedig, mindaddig, amíg ez így van, a félelemkeltés módszere hatékony eszköznek bizonyul. Láthatjuk itthon is: az emberek akkor is félnek, ha egy darab migránst nem látnak az országban. Éppen ezért ezt a kártyát Orbán sosem fogja elengedni, sőt amennyire tudja, szétteríti. Mindezt a nemzeti létünk biztonságának leplébe csomagolva, ami persze teljesen hamis retorika, de működik. Orbánnak sokan elhiszik, hogy Magyarország ma a saját lábán áll, és noha a nemzetközi liberális körök önállótlanná akarják tenni, ő ezt megakadályozza. Feltételezem: ehhez a folyamatos manőverezéshez van szüksége egy erőteljesebb nemzetinek nevezett kultúrára; olyan művészekre, akik alkotásaikkal a magyar modell tükrözésével, megéneklésével, felrajzolásával bizonyítják a rendszer erejét. A kulturális önrendelkezés megteremtése, önmagában teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen kifejezés, de arra jó, hogy mögé bújva olyan rendszert teremtsenek, amely a kiválasztott embereket hozza helyzetbe, épp úgy, mint a gazdaság terén. Ebbe azonban, mondják az optimisták, bele fog törni Orbán bicskája; a művészvilágot, az alkotókat nem lehet a totális behódolásra kényszeríteni.

Meglátjuk.

Mint ahogy meglátjuk azt is, hogy az ellenzék meddig zsugorodik még tovább. Ungár Péter új szlogent hirdetett: eddig az összefogás mantrája körül mozgott az összes ellenzékinek nevezett párt;  Ungár hirtelen szakított a korábbi úttal, és az egyéni boldogulás politikáját hirdette meg. Vagyis: innen kezdve, szerinte, csak abban lehet bízni, ha az ellenzéki oldalon is felnő egy erős párt, amit úgy is megfogalmazhatunk: az a párt lesz a Fidesz kihívója, amely képes felfalni a többieket. A módszer ugye ki van próbálva: a Fidesz, Orbán Viktor, éppen ezt az utat járta, szép módszeresen számolta fel a jobboldali pártokat, meghagyva egyet, egy tökéletesen Fideszbe simuló pártot, a KDNP-t, amelynek látszólagos önálló léte az egyház miatt volt lényeges számára. Ungár gondolata, tehát nem lenne rossz, talán a pénze is megvan hozzá, legfeljebb az a karizma hiányzik, amely Orbánban megvolt, megvan. Ráadásul, noha – mint említettük – az ellenzéki pártok „nanosodása” folyamatos, felszámolásuk, még sem megy olyan egyszerűen, mint ahogy a jobboldali formációké ment. (A jelen állapot alapján üzenném Ungárnak: bízza ezt csak rá magukra a pártokra, elvégzik a feladatot, élükön saját csapatával, az LMP-vel.)

Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, térek most vissza egy korábbi állításomhoz. Budapesten az április 8-i választások lényegében ellenzéki sikert hoztak, olyan eredményt, amelyre alapozva el lehetett volna kezdeni az építkezést. Nem ezt tették, és ez az esély – úgy látszik – elúszott. Nem látjuk, hogy mi adódik helyette. Mi, ki lesz az, ami megakadályozza, hogy a totális  Orbán-hatalom épüljön ki, és rögzüljön hosszú évekre. Nem látszik ötlet sem az ellenzéki pártok, de a lényegében térdre kényszerített civil világ részéről sem. Mintha ők is csak a túlélésben bíznának, miközben a Fidesz-világban nekik legfeljebb akkor van helyük, ha behódolnak, az Orbán által rájuk osztott szerepet játsszák el. Ha ezt vállalják – élhetnek, ha nem, az enyészet vár rájuk. Ha vállalják – léteznek. De ha léteznek, akkor meg minek.

Öt hónappal ezelőtt, a kétharmados vereség dacára, optimistábbak voltunk.

Kétségek 2018. április 21-e után

A szombati tüntetés legnagyobb vesztese nem Orbán Viktor, az ő helyzete a megjelentek körében ennél rosszabb már nem lehet. A múlt hét szombaton még hezitáló tömeg egyértelmű ítéletet mondott a parlamenti ellenzék felett: ti senkik vagytok! Helyettetek mi vagyunk az ellenzék!

A szombati tüntetés más volt, mint az egy héttel korábbi. Legalább 4 eltérő jellegű szakaszból állt.

  1. Első etap: a gyülekezés. Egymást vizsgáló, a felismerés örömét kereső, kissé elveszett tömeg, ami érzékelhetően kudarcként élte meg a közepesnél is kisebb méretű sokaságot. Persze sok fiatal és sok idős jelent meg, de az egésznek volt egyfajta ismerős jellege: ez már „megint olyan tüntetés, amelyen voltam már” – érzés. Sokkal homogénebb gyülekezet jött össze ugyanis mint 1 héttel korábban.

Egy tömeg hasonló módon jellemezhető, mint egy hagyma. Különböző rétegei vannak: a legbelső magtól a legkülső peremig. A választói magatartás elméletben használt mag, gyűrű, perem fogalmakat kölcsönözve, a Kossuth téren a tiltakozók magja jelent meg. Azok, akik általában járni szoktak a tiltakozásokra, vagy legalábbis már többször voltak ilyen akción.

  1. Második etap: vonulás. A tömeg még inkább elmagányosodott, legalábbis a vonulás elején mindenképpen. Csenevész, erőtlen Orbán takarodj!, egy-egy Viktátor!, de inkább beszélgető emberek, akik a lelkük mélyén siratták az egy héttel ezelőtt elmulasztott lehetőségeket.

A helyzet valahol az Andrássy út torkolatánál változott meg. Önmagában, a múlt hét kiindulópontjának látványa elkezdte lelkesíteni a tömeget, ráadásul egyre többen csatlakoztak a menethez, és turisták sokasága kezdte el fényképezni a tömeget. Valaki mellettem eleresztett egy poént – jelzem, hogy ez volt az első, amit a Kossuth tértől odáig hallottam – „Bazári majmok lettünk. Akár belépti díjat is szedhetnénk!”. Az elárvult tömeg, mintha ekkor talált volna önmagára. Újra megjött a hangja, a humora, és ismét megérezte önnön fontosságát. Az emberek ismét felfedezték egymást. Magányos sétálókból közösséget építő sokaság lett pillanatok alatt. A mag tiltakozók mellé a gyűrű is felsorakozott.

Mire a Szabad sajtó útjához értünk, egy önmagát erősnek, lelkesnek és kitartónak tűnő tömeg képét mutatta az emberáradat. És várakozót: mi lesz most? Mit kapunk? Miért is vagyunk itt? Mi lesz a jövő? Talán, ezek voltak azok a kérdések, amik a leginkább foglalkoztatták az embereket.

  1. Harmadik etap: a beszédek első fele. Kevés dolog van, ami egy óriási – addigra a sokaság tényleg óriásivá növekedett, a mag, a gyűrű és a nézelődő, ad hoc perem tiltakozók (akár egyszerű bulizók) is jelen voltak – tömeg lelkesedését képes teljesen lerohasztani. Ezek – sorrendben –, ha kevesen vannak, ha rossz a hangosítás és ha rosszak a beszédek. Ebből az utolsó kettő tökéletesen működött. A tömeg kiábrándultsága és csalódottsága kézzel fogható volt.

A szervezők másodjára is elkövették ugyanazokat a hibákat, mint amiket a Kossuth téren egyszer már sikerült. Ritka rossz beszédek sora követte egymást, gyatra hangosítás mellett.

  1. Negyedik etap: beszédek második fele. Gyetvai Viktor és mindenek előtt Márki-Zay Péter mentette meg a tüntetést a teljes kudarctól, a súlyos és beláthatatlan károkat okozó arcvesztéstől. A tömeg fentebb jelzett legfontosabb dilemmájára, a miértre és a hogyan továbbra ugyanis a beszédek többsége nem tudott kézzel fogható választ adni. Az emberek mégis ezt várták: az azonnali megoldás ígéretét. Minden tömeg a „most”, a jelen pillanatában él. Olyan, mint egy mikroorganizmus: addig létezik, amíg táplálják. A táplálék pedig önmagából és a szónokokból ered. A több tízezres tömeg várta, hogy végre vezessék. Megmondják nekik, mi a cél, és ezért mit kell tennie. Szó sem volt már újraszámlálásról, szó sem volt már tömeges csalásokról, ezen túllépett az idő. Ahogy az ellenzéken is.

A szombati tüntetés legnagyobb vesztese nem Orbán Viktor, az ő helyzete a megjelentek körében ennél rosszabb már nem lehet. A múlt hét szombaton még hezitáló tömeg egyértelmű ítéletet mondott a parlamenti ellenzék felett: ti senkik vagytok! Helyettetek mi vagyunk az ellenzék! Túlléptünk rajtatok, mert 1 hét alatt sem értettétek meg a kívánságunkat: nincs LMP, nincs Jobbik, pláne nincs DK és MSZP. Kizárólag Orbán ellenzéke van. Márki-Zay megértette ezt az üzenetet. Nem állítom, hogy szánt szándékkal, de 2018. április 21-én ő volt a tömeg éltetője, vezetője, egyfajta instant népvezér. Lehet, hogy egy közepes város (ideiglenes) polgármestere nem tud ennek a feladatnak hosszú távon eleget tenni, és ő is Pukli István (tegye fel a kezét, aki emlékszik még rá) sorsára jut, de szombat este a nép őt akarta, ő pedig a tömeget. A jövőt meg majd május 8-án meglátjuk. Ha más nem, a parlamentben Orbán Viktor első megszólalásakor.

Orbán végképp beállt a világ újfasisztái közé 

Nem először hivatkozom arra, hogy az orbáni illiberális állam jelentős átfedéseket mutat a fasiszta rendszerekkel, most azonban épp a magyar miniszterelnök igazolja vissza ennek a jellemzésnek a pontosságát.

Fontos, hogy még mielőtt a hivatásos és önkéntes hőbörgők nekem esnek, tisztázzunk valamit: a fasizmus nem egyenlő a nácizmussal. Sajnálatos módon a magyar közbeszédben ez a két fogalom jelentős mértékben összemosódott, pedig az átfedések és ideológiai összekapcsolódások mellett is érdemi különbség van a kettő között.

Mindkét rendszer törekszik a totalitárius berendezkedésre, de a nácizmus ehhez egyik alapkőként a fajelméletet használta, amelyre bár a fasiszták is mutattak némi nyitottságot, mégsem ez jelenti államelméletük gyökerét. A fasisztoid rendszerek ismérvének a putyinista berendezkedés ugyanúgy megfeleltethető, mint az orbáni illiberalizmus.

Umberto Eco olasz író és filozófus értekezéseiből tudjuk, hogy a fasizmus a nacionalista autoriter rezsimek gyűjtőneve.

Eco világosan és tömören összefoglalta a fasiszta rendszerek lényegét is: a hagyománykultuszra épül, beemeli a vallást a nemzeti politikába, megbélyegzi az egyet nem értést, hazaárulónak/idegenszívűnek minősíti az ellenzéket és kisajátítja a nemzet fogalmát, félelmeket generál elsősorban az idegengyűlöletre építve, a többség akaratára hivatkozva söpör le minden ellenérvet, elveti a parlamentarizmust, torzítja és felnagyítva használja a külső- és belső ellenség képét, folyamatosan hangsúlyozza férfias jellegét, míg a nők szerepét a családra redukálja, illetve egyszerre populista és elitista, élén egyetlen Vezérrel.

Nincs olyan tétele ennek a leírásnak, amely ne felelne meg a nemzeti együttműködés rendszerének. A Fidesz támogatói természetesen gondolhatják azt, hogy ez mind rendben van és számukra ez a rendszer tökéletesen megfelelő így, letagadni azonban, hogy

a NER egy virtigli fasisztoid rendszer, egyértelmű és világos hazugság.

Már csak azért is, mert Orbán Viktor épp a következő napokban saját maga igazolja mindezt. Ő lesz annak a római konferenciának az egyik „sztárja”, amely az ’Isten, Nemzet, Becsület’ címet viseli és amely a nemzeti konzervativizmus lehetőségeit vitatja majd meg két napon át. Orbán mellett olyan újfasiszta politikusok szólalnak itt fel, mint a szélsőségesen EU-ellenes és vállaltan Putyin-rajongó olasz Matteo Salvini, vagy a szintén vállaltan EU-ellenes francia LePen-család egyik legfiatalabb reménysége, Marion Maréchal. De az esemény egy másik kiemelt szereplője is egyértelmű értékválasztást mutat: Orbán mellett felszólal a Benito Mussolini szellemi örökségét nyíltan vállaló Fratelli d’Italia/Olaszország Fivérei párt elnöke, Giorgia Meloni is.

Apró adalék, hogy utóbbi, nyíltan újfasiszta párt képviselői abban az EP-frakcióban ülnek, amely tárt karokkal várja a Fideszt és amelynek a Deutsch Tamás vezette EP-delegáció tagjai is bizonyosan részesei lesznek a Néppártból való távozásukat követően.

Mindezek után azt teljesen felesleges tagadni, hogy Orbán Viktor nyílt közösséget vállal a világ újfasisztáival és maga is egy fasiszta politikai rendszert épített ki Magyarországon.

Csak az a kérdés, hogy ez hova vezet és milyen károkat okoz a magyar nemzetnek, amely egyszer már – a nácizmus és a sztálinizmus szörnyű szellemiségével együtt – ledobta magáról ezt az ideológiát és elzavarta elvtelen főpapjait.

Csak remélni lehet, hogy a NER vége nem olyan lesz, mint amilyen ezeknek a rendszereknek a sajátja: sokkszerű háború.

Újhelyi István

Hé nagyurak!

Csak szólok, hogy Gyurcsány a polgármesterek előtt elmondott beszéde felér egy második őszödi beszéddel! Nem ártana, ha az érintettek komolyan vennék. Vigyázat! Tanult a múltból, most elmondta mindenkinek!

 

Simicskának két hónapja van, hogy legyőzze Orbánt

Itt az ideje, hogy áttekintsük, miként is áll az Orbán-Simicska háború. Számos okot találhatunk erre, de hogy a legalapvetőbbet említsük: hamarosan elindul a 2018-as parlamenti választás hivatalos kampánya, és ugye ez lesz az első alkalom, amikor a két jóbarát egymás ellen fog harcolni. Ezen felül, említsük meg azért ezeket is: január 28-án töltötte be Simicska az 58. születésnapját, márpedig egy férfi életében a hatvanadik év közeledte már önmagában is válságot tud okozni, vagy egyfajta katarzist, tegyük hozzá: ritkán jót. De indok lehet az is, hogy mindjárt itt a G-nap évfordulója; február 6-án lesz három éve, hogy nyilvánossá vált a háború a két korábbi cimbora között. Arról persze már mindenki tudott, a zuhanyhíradók öntötték a híreket, hogy megromlott a kapcsolat; az agyat és a pénzt képviselő Simicska szembefordult patronáltjával, és elhagyni készül a birodalmat. Vagy fordítva: Orbán akarja őt eltávolítani, egyrészt mert túl sok beleszólást engedélyezett neki, másrészt pedig már megtanult tőle mindent, amit meg kellett tanulnia. Ne higgyük, hogy ezek pozitív dolgok; ma már Simicska is szégyelli őket, bár azt nem tudni, hogy miért. Azért, mert szembesülnie kellett azzal, hogy feleslegessé vált, hogy rájöttek: az a rafinált, agyafúrt, minden helyzetre jogi megoldást találó tanácsadó, és ehhez elegendő pénzt is biztosító személy helyettesíthető, vagy valóban azért, mert úgy érezte: ő maga is sokat ártott a demokráciának.

Ma Simicska ezt vallja, és ezzel párhuzamosan azt is vállalja: nemtelen szerepet játszott Orbán mellett. Hogy valóban: a működése alatt olyan dolgok történtek, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a mai helyzet kialakulásához, vagyis ahhoz, hogy Orbán autoriter hatalmat építsen ki. Ő a válás konkrét pillanatait az orosz kapcsolattal magyarázza; az már neki is sok volt, hogy a szovjet-gyűlöletből orosz-barátság lett, amelynek alapjait sokkal inkább a pénz, az anyagi haszonszerzés dominálja, nem pedig a valódi értékazonosság.

Érdekes módon arról kevesebb információ jutott a nyilvánosság elé, hogy Orbánnak mi is volt a baja Simicskával. Hogy egyáltalán volt-e baja? Arról ugyan beszéltek, hogy a fehérvári diáktárs, akit maga Orbán nevezett nagyon okos fiúnak, túl nagymit?

Hatalmat akart magának, bele kívánt szólni személyi ügyekbe is, de ez a magyarázat eléggé halványnak tűnik ahhoz képest, mi mindent hajtott végre együtt az addig elválaszthatatlannak hitt két barát.

De hagyjuk is a múltnak ezt a szálát, egyszer talán kiderül minden, de az sem kizárt, hogy soha. Nyilván ez is a magyarázata annak, hogy időről időre felbukkannak olyan vájtfülű értesülések, miszerint az egész csak színjáték, a háttérben minden ugyanúgy zajlik, mint korábban. Termesztésen egy ilyen okfejtésben nincs semmi racionalitás, de pont azért jelennek meg ilyen vélemények, mert a történéseket nagyon nehéz ésszerű oldalról megközelíteni.

Ha már az ésszerűség került szóba: az elmúlt három év – hogy a G-naphoz nyúljunk vissza – Simicska részéről meglehetősen furcsa futamokat hozott; a trivialitástól kezdve, Orbán egyértelmű minősítéséig, minden belefért. Belefért, anélkül, hogy bármi érdemben történt volna. Orbán hatalmát egy cseppet sem sikerült megrendíteni, sőt támadási felületet adott maga ellen, hogy – előbb csak rejtve, utóbb nyíltan vállalva – a Jobbik oldalára állt. Pontosabban mellé. Tette ezt azért, és sokak szerint erről szentül meg van győződve, mert szerinte a Jobbik le tudja, le fogja győzni a Fideszt. Azt, hogy a Jobbik ma nem ugyanaz a párt, mint néhány éve volt, és az a Vona, aki Orbán köpönyegélből bújt ki, már nem az Vona, aki korábban volt, azt a legtöbben Simicskának tulajdonítják. Merthogy ő valóban nem tűri az antiszemitizmust, nem szívleli a rasszizmust, a szélsőségeket, még akkor sem, ha olykor éppen a saját alpári megszólalásai tűnnek szélsőségesnek. De, mondják, és ez feltehetően így is van: ez pusztán egy indulatos ember olykori kitörését mutatja, nem pedig azt, hogy maga hajlamos lenne a politikai szélsőségre.

Azt is rebesgetik különben, hogy Simicska még fogadásokat is hajlandó kötni arról, hogy a Jobbik legyőzi a Fideszt, persze ezek a fogadások olyanok, hogy a vele szemben álló fél szívesen veszít.

A kérdés az, hogy van-e ennek bármi realitása? Lehetséges-e a Jobbik, vagy bármely párt, esetleg pártszövetség számára a választási győzelem? Kiváltképp akkor, amikor a Fidesz hatalmas médiafölényben van, az ország jelentős részéhez el sem jutnak az ellenzéki információk; a kormányzathoz tartozó média – és ez ma már az összes médiafelület kilencven százaléka – be sem számol az olyan ügyekről, amelyek a Fidesznek és a KDNP-nek kellemetlenek lennének. Így aztán hiába van Simicskának is médiabirodalma, ez csak a tíz százalékon belül számít birodalomnak.

Az igazi probléma azonban még sem ez. A nagyobbik baj, és erről nem beszél Simicska, viszont annál nagyobb örömet okoz Orbánnak, hogy a Jobbik a demokratikus pártok számára továbbra sem elfogadható partner. Mi tagadás: tagjai között változatlanul találhatók kirekesztő véleményeket hangoztatók, és a múlt e téren elkövetett bűneit sem sikerült lemosniuk magukról. Így aztán Simicska teljesen magára maradt a pártjával együtt, és bár időnként hallani szirénhangokat, esetleges együttműködési hajlandóságot, ezek inkább csak a találgatásoknak számítanak. Márpedig az önálló indulás kevés esélyt kínál, még akkor is, ha sokan vélekednek úgy, hogy a közvélemény-kutatások egyáltalán nem megbízhatóak. Éppen a Jobbik házatájáról származik az az információ, hogy ma a választó polgárok közül tizenegy megkérdezettből csak egy ad hiteles választ arra kérdésre, hogy kire adja majd a voksát. Nem tudhatjuk, hogy ez így van-e, annyi azonban bizonyos, hogy az emberekben van félelem, és nem biztos, hogy őszintén hajlandóak nyilatkozni saját akaratukról. Ezzel együtt néhány időközi, helyi választás azt mutatja, hogy a Fidesz valóban a legnépszerűbb párt, vagyis Orbán kellő önbizalommal várhatja április 8-át. És ez az önbizalma meg is van: láthatjuk mozgásából, hallhatjuk nyilatkozatiból. Mégis: az szintén nyilvánvalónak tűnik, hogy képtelen megszabadulni Simicska-fóbiájától, amit nevezhetünk akár Jobbik-fóbiának is. Ami azt jelenti, hogy valahol ott, legbelül, tart még az egykori kollégiumi társtól. Mi laikusok, vagy az Orbán-rezsim bukásában reménykedők, azt hisszük: Simicska mégiscsak tartogat valamit, ami megrendíti a mostani hatalmat. Pedig ő maga világossá tette: nincs ilyen – ahogy mondani szokták –  „atombomba”- a birtokában, meg különben sem akar öngyilkos tempóba kapcsolni. És ezt az öngyilkos kifejezést értse mindenki úgy, ahogy akarja.

Ám, ha így van, miért hisz mégis a leváltásban? Azt mondják az őt jól ismerők: nagyon is racionális típus, megtervezi a lépéseit, és bár egyesek szerint sokszor az alkohol befolyásolja, – erre utalt Deutsch Tamás a legutóbbi, meglehetősen bárdolatlan megjegyzésével -, a logikus lépéseket és döntéseket akkor sem véti el. Ebben az esetben viszont látnia kell, hogy magára van utalva, és nem tud olyan szenzációt szállítani, ami ledöntené a bálványt, alias Orbán Viktort. Mondják: nagyon sokat vár attól, hogy az 1300 menekült titokban történt befogadása megrendítő erejű csapást mért és mér a Fideszre és Orbánra. Hogy a hívők többsége rádöbben: folyamatos hazudozás áldozata lett. Csakhogy – és ezzel senkit nem akarunk megfosztani a reménytől – idézzük ide Vásárhelyi Mária ezzel kapcsolatos mondatát. Próbáld meggyőzni a hívőt arról, hogy nincs Isten. Próbáld meg meggyőzni a hívőket arról, hogy nem Orbán az Isten.

Szájer József tragédiája

Nyolc évig (1994 és 2002 között) együtt voltunk országgyűlési képviselők. A Fidesz alapító generációjához tartozik, az ELTE római jogi tanszékéről „származik”. Amikor elkezdtem hallgatni a felszólalásait – még az első ciklusban, amikor én még nem voltam képviselő – mindig lenyűgözött tiszta logikájával, a tárgy ismeretével. Élvezet volt őt hallgatni.

Azután a Fidesz frakcióvezetője lett,előbb az ellenzéki Fidesz-frakcióé, majd az első Orbán-kormány idején is

ő volt a Fidesz mint vezető kormánypárt parlamenti frakcióvezetője, ami sokszor hálátlan feladat, bánni kellett tudnia a parlamenti szabályok minden részletével, és vissza is kellett élnie azokkal a kormányzó Fidesz disznóságait szolgálva.

Ennek akkor még nem kellett lelkiismereti problémákkal járnia. Akkoriban ez még nem feltétlenül állt ellentétben azzal a konzervatív liberális világnézettel, amellyel Szájer a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a római jogi tanszékről a pártpolitikába és parlamenti politikába lépett át.

Amikor a Fidesz 2002-ben újra ellenzékbe szorult, Szájer egy időre a parlament alelnökeként töltötte utolsó két évét a magyar országgyűlésben, majd – mint már magyarországi képviselőként is európai politikával sokat foglalkozó politikus

– tizenhat évre vezető szerephez jutott a Fidesz európai parlamenti frakciójában.

Amit ma utólag a Fidesz antiliberális fordulatának nevezünk, s ami a Fideszt az európai politikában a liberális pártcsaládból a konzervatívba, a Néppártba vitte át, akkoriban még elsősorban militáns antikommunizmust, a baloldallal való éles szembenállást jelentett, az MSZP vezette kormánynak európai fórumokon való támadását, de semmiképpen nem a Nyugattal, az Európai Unióval való szembenállást. Ez nem eshetett nehezére Szájernak.

Megváltozott a helyzet 2010 után, a második Orbán-kormány megalakulásával, majd a harmadik, negyedik Orbán-kormánnyal. Ez már az Európai Unió intézményeivel kialakult – pontosabb úgy fogalmazni: kialakított, hiszen e konfliktusokat mindig a magyar kormány kezdeményezte olyan lépéseivel, amelyek az Unió normáival kifejezetten ellentétesek voltak, és ezt Orbánék pontosan tudták – szembenállás, az Unióval szembeni „szabadságharc” időszaka. Ebben újra

hálátlan szerep hárult Szájerra, neki kellett újra meg újra megvédenie a védhetetlent az európai színtéren.

Gondolom, Szájer számára ez továbbra is a baloldallal, a szocialistákkal szemben vívott harcként volt megemészthető.

Igazán tragikussá azzal fordulhatott a dolog, hogy egy olyan időszakban, amikor Nyugat-Európa jogrendje már eljutott a melegek teljes emancipációjához, lassan mindenütt lehetővé teszik a melegek házasságát, és vezető politikusok vállalják melegségüket és állnak a nyilvánosság elé meleg házastársukkal,

az Orbán-rendszer politikája a menekültek és Soros mellett fokozatosan identitáspolitikájának fontos elemévé emelte a homofóbiát.

Szájerről viszont hosszú ideje tudni lehetett, hogy meleg. (Amikor néhány éve Ungár Klára Kocsis Mátét és Szájert nevezte meg meleg politikusként a Fideszből, és Kocsis ezért beperelte, Szájer nem tett semmit.) Az, hogy másfél évtizede Brüsszelben él, nyilvánvalóan megkönnyítette ennek összeegyeztetését azzal, hogy formálisan továbbra is házasságban él Handó Tündével, lányuk pedig már régen felnőtt.

Olyan családi élete, amelyet meleg kapcsolatai zavartak volna, már régen nem lehetett.

Tévednek ezért, akik brüsszeli életének ezzel az elemével kapcsolatban erkölcsi problémát vetnek fel.

Szerintem tévednek azok, akik Szájer hét végi brüsszeli botrányát a Borkai-ügyhöz hasonlítják. Borkai adriai szexpartyja prostituáltak kizsákmányolását jelenti egy bizonyára korrupt vállalkozóval közösen, családi életével összeegyeztethetetlen módon.

Szájer „házibulija” önmagában erkölcsileg nem kifogásolható, csak éppen politikailag áll szöges ellentétben a Fidesz ma hivatalosan képviselt és jogrendjének részévé tett hivatalos álláspontjával. Nem volna benne semmi jogellenes, ha nem találtak volna nála kábítószert, és az adott esetben nem sértette volna a koronavírus-járvány miatt Belgiumban éppen hatályos korlátozásokat.

Amikor Orbán most azt nyilatkozza, hogy”amit tett”, az nem fér össze „politikai közösségük” értékrendjével, akkor nem tudhatjuk: a járványügyi szabályok megsértésére, a kábítószerezésre vagy a melegségre utal.

Nyilván szándékosan fogalmazott ilyen ködösen. Ugyanúgy nemcsak a képviselőségről kell lemondania, hanem a Fideszből is ki kell lépnie, mint Borkainak. A nyilvánvaló cél, hogy Orbán fenntarthassa egyfajta erkölcsiség látszatát. Ebben nincs semmi meglepő. Ami zavaró, az az, hogy azokban a nyilvános támadásokban, amelyek az elmúlt napokban Szájer eljárása kapcsán a Fideszt érik, szintén összemosódik az, ami jogsértő, azzal, ami a többség ízlését vagy éppen prüdériáját sérti.

Ezért adok igazat Tamás Gáspár Miklósnak abban, hogy egy szóval sem volt hajlandó az ATV-ben Szájer ügyét kommentálni.

Mert hiába mondja el valaki egy kommentár bevezetéseként, hogy mindenkinek magánügye, hogy miként éli szexuális életét, a Szájerrel történtekkel kapcsolatos háborgás és élcelődés óhatatlanul a melegekkel szembeni kirekesztő előítéleteket is meglovagolja.

Szájer az elmúlt két évtizedben politikai ellenfelünk volt, akit jó adag felelősség terhel olyasvalakiként, aki nemzetközi hátteret biztosított az orbáni önkényuralmi építkezéshez. Ugyanakkor ami most történt személy szerint vele, az igazi sorstragédia.

Kétszeresen megfordítva az ismert formulát: az ellenforradalom kiköpi saját gyermekeit.

Ideológiai abúzus

Hatszáz gyermek imádkozott a „nemzet vezetőiért” a Parlamentben, vagyis a magyar törvényhozás épületében.

A gyermekek missziójára szakosodott, s épp 10. évfordulóját ünneplő Pápai Missziós Művek Szent Gyermekség Műve a gyerekeket előbb a Szent István Bazilikába vitte, ahol a gyerekek misén vettek részt, majd innen egyenest – gondolom, a Szent István Bazilikát és a törvényhozást nem csupán szellemileg, hanem immár fizikailag is közvetlenül egybekapcsoló titkos (egyre kevésbé titkos) föld alatti járaton – a Parlamentbe, ahol a gyermekeknek megadatott, hogy egy bizonyos Soltész Miklós nevű egyházi államtitkárnak csúfolt szakrális cukros bácsi és télikabát-nyitogató vezetésével, irányításával és kormányhű felügyelete mellett a kis misszionáriusok Orbán Viktorért, az Orbán-rendszerért, az Orbán-kormányért, s az Orbán-éra minden haszonélvezőjéért mondhattak imát. Az ima végeztével a szekuláris cukros bácsi és télikabát-nyitogató azzal az elkötelezett XXI. századi tudás-, és információs nemzetstratégiai szándékkal indította útjára a gyermekeket, hogy a nemzet nagy dicsőségére legyenek közülük minél többen papok és szerzetesek. Az ördögűzésre (exorcizmus) történő szakosodás lehetőségével Soltész szakrális cukros bácsi és télikabát-nyitogató még nem kecsegtetett, ez a feladat kizárólag a leghűségesebbekre vár majd.

Na mármost a „La Pontificia Opera Dell’Infanzia Missionaria O Santa Infanzia” erre vonatkozó szempontjai között nem találtam olyat, amely a gyermekeknek a politikai életben való, akár közvetlen, akár közvetett szerepvállalást írna elő, s azt, hogy a gyermekekben „felébresztett egyetemes misszionáriusi lelkiismeret” a Parlamentbe szólítsa őket, s előirányozzon az ország vezetőiért (akármilyenek is legyenek azok) mondott imákat.

A dokumentumok szólnak arról, hogy a gyermekek osszák meg hitüket és anyagi eszközeiket más gyermekekkel a rászoruló régiókban; szólnak a gyermekek misszionáriusi szellemének felébresztéséről, élénkítéséről és támogatásáról; szólnak arról, hogy

a gyermekek gazdasági áldozatokkal segítsék rászoruló társaikat etc., de parlamenti jelenlétről és a hatalmon lévők nyílt, leplezetlen, transzparens és szimbolikus támogatásáról sehol nem leltem előírásokat.

Ámde mégis!

Mert az egyik elvi szempont így hangzik: „A gyermekek a gazdasági áldozatuk révén mutatják meg, hogy szeretnék a hitüket megosztani és ezáltal más gyerekeknek segíteni, hogy nagyobb barátaivá váljanak Jézusnak.” (Inoltre attraverso la loro cooperazione economica i bambini si propongono di condividere la loro fede e aiutare affinchè gli altri bambini divengano amici di Gesù.”)

Így már világos!

Hiszen a Parlamentben üldögélő és szavazgató kormánypárti „gyermekek” kifejezetten szeretik az őértük, családjaik és barátaik érdekében meghozott gazdasági áldozatokat, amúgy pedig rájuk fér, hogy végre Jézus barátaivá váljanak, mert eddig leginkább az Antikrisztussal haverkodtak, vagyis a hamis Krisztusokkal és hamis prófétákkal, elkövetve a „törvényszegés és a törvénytaposás bűnét”, megjelenve „a hazugság minden hatalmával és jelével…, valamint a gonoszság minden csalárdságával” (2Thessz 2,7-10).

Csak azt nem értem, mi a francnak kell az imához egy spirituális föld alatti járat a Bazilikától a Parlamentig, mi a francnak kell gyermekeknek mutogatni a télikabát alól kikandikáló politikai züllöttséget és ideológiai abúzust, mi a francnak kell hatszáz gyereknek imádkoznia Orbánért, Semjénért, Rogánért, Gulyásért, Rasiért, Tiborczért, Orbán Mészáros Viktor Lőrincért, Polt Péterért és a többiért, s mi a francnak kell megbecsteleníteni kisgyerekeket, akiknek java része – ha van eszük – pár év múlva úgyis lelép innen, s valahonnan kintről fog okádni azok nevének hallatán, akikért most imádkoznia kellett.

Takarítás

Az egész dolog úgy kezdődött, hogy a Spárga macska elkezdett nagyon érdeklődni a lámpa zsinórja iránt. Nem mondom, szép, vastag, gumírozott kábel, jól lehet rángatni. Aztán már nagyon érdekelhette, csak akkor én sajnos aludtam, így hát nem lehettem a tanúja annak, mikor átalakította a szobát posztmodern installációvá, ízléses őskáosszal a kellős közepén.

Reggel már csak a végeredményt csodálhattam meg: letépte a lámpát a falról, munka közben felrúgta az éjjeliszekrényt, minek következtében a helyiség be van terítve csavarhúzókkal, fogókkal, szódabikarbónával, Negróval, hivatalos levelekkel és ócska telefonokkal, bár elképzelhető, hogy akad a szemétdombon máig harcoló partizánalakulat is. Öreg délután lesz, mire minden a helyére kerül, elvégre dolgozni is kéne. Azt nem értem, hogy fért el ennyi minden azon a kis éjjeliszekrényen?

És hogy került elő nagymamám érettségi bizonyítványa, ami meg sem volt? És mi ez a három éves fizetési meghagyás, mely szerint öt napon belül rendezzem a tartozásomat, vagy küldik a végrehajtót? Lehet, hogy járt is itt, csak eltévedt a lomok között?

És mióta van nekem csőrös fogóm? A múlt hónapban mennyire kellett volna… de akkor még biztos voltam benne, hogy ilyen szerszámom sosem volt.

Azt még értem, hogy a negyvenkét gumiszalag azért van itt, mert valamiért sosem dobom el az ilyesmit, jó az, ha van a háznál, hasznos, mint a körülbelül fél kiló anyacsavar, különböző méretekben, gumiszalag és anyacsavar nélkül tapodtat sem mozdul a modern értelmiségi, ahogy a tíz éves, már használhatatlan Nokia telefon is elengedhetetlenül szükséges. Ugyanis ha úgy alakulna a helyzet, az anyacsavart kiválóan lehet rögzíteni a gumiszalaggal a telefonon, mely által csodálatos eszközt nyerünk, ami sok mindenre jó, csak sajnos fogalmam sincs, mire.

Na jó, hát az ötven tönkrement öngyújtót csak nem dobja ki az ember. Bármikor megeshet, hogy sétálunk a sivatagban, szembejön Potrien őrmester és negyven rabló, kérnek ötven hibás öngyújtót, mit mondunk nekik? Hogy kidobtuk, mert nem gondoltuk volna, miszerint szükség és igény volna rájuk?

Ilyesmi szóba sem kerülhet.

Akkor itt van háromszáz CD. Ezeket gondosan meg kell őrizni, ugyanis hiába, hogy már CD-olvasót sem nagyon használunk, de olyan értékek vannak rajtuk, mint a Windows ’95, vagy a világ összes DOS-os játéka. Ugyan fogalmam sincs, min futna el például a Fantasy General (talán DOS-box kéne hozzá) vagy az Imperium Galactica első része, az is kérdéses, mikor volna nekem időm ilyen szamárságokra, de csak legyenek meg. Mi van, ha ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy Imperium Galacticázzak?

Oké, ez a kulcs még a szekszárdi lakás postaládájához tartozott, miért nem adtam oda az új tulajdonosnak, mikor röpke huszonöt éve elcseréltük a bérleményeket? Most van egy kiváló kulcsom egy szekszárdi postaládához, jó is az, meg kell becsülni.

Magnókazetták. Jé, ezen még Hair van. Meg kéne hallgatni, csak min? Kazettás magnót se láttam már jó tizenkét éve. Illetve láttam, futólag az egyik nagyváradi piacon, meg kellett volna venni, ha akkor eszembe jutott volna. Most milyen jó lenne.

Dedikált esszékötet, szép ajánlással, pár éve letettem az éjjeliszekrényre, hogy feltétlenül el kell olvasnom, mert írnom kell róla. Ahogy nézem, az írás meg is jelent, csak a könyvet nem olvastam el, de most már mindenképpen.

Tíz svéd öre. Életemben nem jártam Svédországban, csak mindig szerettem volna, ez hogy került hozzám? Értékét tekintve talán egy doboz gyufát is lehetne vásárolni rajta mondjuk Norköppingben. Jó az, ha van.

Tulajdonképpen micsoda éjjeliszekrény ez? Igazából nem is nachtkaszli, mert az első 286-os gépemet rátettem egy konyhaszékre. Az előoldalon kivettem a lemezolvasót, így az ember kiváló fiókot nyer. Nagyon praktikus, lehet benne mindenfélét tartani, például pipadohányt. Az most is van benne. Csodás bútordarab, míg fel nem borítja a kandúrmacska.

No, minden rosszban van valami jó, legalább fel fogok tudni seperni alatta. Talán fel is mosok.

Igazság szerint nem fogom én ezt a macskát megbüntetni. Úgysem értené, mi a bajom vele, ráadásul van némi igaza.

Inkább intézményesíteni kéne.

Tessék elképzelni egy nagy, országos méretű macskát, aki egyszer csak ráugrik a mi nagy, közös éjjeliszekrényünkre, felborítja és szétszórja az összes elfelejtett lomot, évtizedek hordalékát, atyák bűneit, ezer elhallgatott gondunkat, Árpádtól Orbánig és vissza.

És akkor nekünk majd végre már muszáj lesz kitakarítani. Kisöpörni, kidobni, ami ócska, szemétre való, megőrizni azt, ami értékes.

Gondosan szétválogatni, mi kell, mi nem. A felesleges régiségeket eltenni az almáriumba.

Macska kéne nekünk, egy nagy, hatalmas, rosszalkodó macska…

Na, takarítsunk.

Itt az ideje.

Széttépik a szocialistákat? – avagy öt százalék, bizony, dalolva ment…

Bizony így van: vérszagra gyűlik az éji vad. Amióta ugyanis megjelent a Nézőpont Intézet legfrissebb felmérése a pártok népszerűségéről, mintha darabokra akarnák szaggatni a szocialista pártot. Az amúgy a közvélekedés szerint erősen Fidesz-befolyás alatt álló műhely a teljes népesség körében öt százalékot mutatott ki az MSZP számára, vagyis kérdésessé tette a parlamentbe jutását is, sorra jelennek meg az olyan nyilatkozatok, amelyek készpénzként veszik az eredményt, miáltal a felmérés maga is önbeteljesítő jóslattá válhat. Bár ezt a megállapítást Hahn Endre, a Medián vezetője erősen vitatja, szerinte a szocialistákkal szimpatizálók nem fognak megmozdulni és átpártolni egy másik párthoz, mások szerint ez nem egészen így van. Hahn különben nem gondolja, hogy a Nézőpont manipulálná a számokat, amiben persze lehet egy jó adag szakmai szolidaritás is. Hahn azt mondja, őket is éri ilyen vád, ha túlságosan eltér az eredmény némelyek várakozásától, azonnal összeesküvés elméleteket gyártanak.

De maradjunk egyelőre a szocialistáknál és a Nézőpontnál – a Medián egyébként hét százalékot mért nekik -: egyáltalán nem kizárt, hogy vannak olyan szándékok, amelyek alapján nem kell feltétlenül kizárnunk egy kis részrehajlást. Noha néhány hónapja még pont azt lehetett olvasni, hogy a Fidesz abban érdekelt, hogy az MSZP bent maradjon a parlamentben és nagyjából a tízszázalékos szinten, most már hallani olyan hangokat is: egyáltalán nem bánná, ha egyedül képviselné a rendszerváltást az országgyűlésben. Orbán hitének, küldetésének, történelem magyarázatának ez felelne meg a legjobban; még egyértelműbben húzná magára a történelemformáló politikus szerepét. Ezzel természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy a Nézőpont által publikált eredményt egyenesen a kormánypárt rendelte meg, de azt se zárjuk ki teljesen, hogy az MSZP esetében vékonyan fog a ceruza.

Természetesen minden hasonló feltételezés alapja mégiscsak az, hogy a szocialisták hosszú ideje rászolgáltak a róluk szóló rossz hírek terjesztésére; belső háborúik, a nyilvánosság előtt vívott harcaik nem hagyták, nem hagyhatták érintetlenül a választó polgárokat. Ebből különösen kiemelkedett a Botka-korszak; az a kilenc hónap, a kezdeti gyarapodás ellenére súlyos csapást mért a pártra. Igaz ugyan, hogy eme időszak lezárta után Molnár Gyula, a Független Hírügynökségnek nyilatkozva arról beszélt, hogy kemény kézzel fogja a következőkben irányítani csapatát, aminek most még nem látjuk a jeleit. Igaz, hogy nincsenek mindennapos negatív hírek, nem hallani most belső háborúkról, de egyelőre (?) hiányoznak a pozitív üzenetek is. Mondhatni: némi pangás tapasztalható, és ebbe a pangásba robbant bele a Nézőpont öt százalékos híre. Ilyen súlyosan hátrányos helyzetűnek a rendszerváltás óta nem mérték ezt a pártot, amiben nem is a lassan megszokottá váló egyjegyű szám a rémisztő, hanem –ismételjük – az esély: akár el is búcsúzhatnak, már 2018-ban a parlamenttől. Korábban is esett már szó, néhány bátrabb elemző és az MSZP-t feltétlenül elparentáló politikus beszélt arról, hogy az MSZP – vagy szívesen emlegettek ehelyütt utódpártot – megérett a megszűnésre, ezeket a jóslatokat azonban nem lehetett komolyan venni. De ez az öt százalék még egy hónappal ezelőtt is képtelennek tűnt, ám pont az a drámai ebben a mostani mérésben – még ha egyesek manipuláltnak is vélik –, hogy akár igaz is lehet. Éppen ezért idéztük a bevezetőben Arany Jánost (Walesi bárdok); mindazok, akik érzik a szocialista tábor szétverésének lehetőségét, rögtön odanyilatkoznak: vége van ennek a pártnak. Gémesi György, az Új Kezdet vezetője kifejezetten durván fogalmazott, de mások, politikai elemzők sem riadtak vissza attól, hogy temessék az MSZP-t. Hallani arról szintén, hogy Gyurcsány Ferenc sem bánkódik a kialakult helyzet miatt; szívesen látná a Demokratikus Koalíció szavazótáborában azokat, akik eddig a szocialistákat támogatták.

Nagy hibát követnek el a baloldali párt vezetői, ha megelégednek egy legyintéssel, mondván: a  Nézőpontot nem kell komolyan venni. Ami lehet, hogy így van, de az előbb említett hitet viszont mindenképpen illik. És, ha nem lesznek képesek előrukkolni olyan akciókkal, egyáltalán: jelenléttel, amely az életképességüket bizonyítja, akkor az éji vad elvégzi a dolgát.

A Fidesz rendet rak Európában

Gulyás Gergely a mai kormányinfón azt találta mondani, hogy mostanáig adtak időt a Néppártnak, de a frakciójuk nem élt a Fidesz biztosította lehetőséggel ezért ők – mármint a Bölcsek Köve és az Igazság letéteményesei – kidobták az EPP frakciót úgy, hogy a lábuk nem érte a földet és ugyanígy járhat a teljes EPP, ha nem embereli meg magát.

Szerintem most válságtanácskozásra gyűl össze az éji vad(nyugat-európa) mit is kezdjen ezután, hogy miközben egy Deutsch nevű szócső kijelentette, hogy nem oda Buda, mert a frakció kirúgása előtt biztosította a CDU-CSU pártszövetségét, hogy nekik azért még van esélyük, természetesen ehhez biztosítani kell az Unió pénzét mégpedig az általa meghatározott feltételek szerint.

Itthoni más a helyzet nálunk a válságtanácskozás feltehetően 2022-ben lesz megtartva, addig Magyarország egyre szégyenteljesebb miniszterelnökének gondolkodni kellene azon miért van, hogy

Csehország, Szlovákia és Ausztria soron kívül száz-százezer adag Pfizer-BioNTech vakcinát kap az Európai Unió többi tagállamától?

Mi főzhetünk a jó áron megvásárolt, Sinopharm vakcinából – ami valószínűleg hatékony csak éppen bizonytalansággal övezett –  amiről nem csak azt nem tudni elbír e a különböző mutáns vírusvariációkkal, de azt sem, hogy miért nem oltanak 60 éven felülieket még Kínában sem vele, nálunk viszont kizárólagt ők kapják!

Ha mindez nem elég a legutóbbi vizsgálatok során kiderült az AstraZeneca alkalmas az idősebb korosztályok beoltására, sőt egészen bizonyos, hogy a nálunk is tomboló brit variánssal szemben feltétlenül védelmet biztosít, ezekkel miért csak a hatvan év alattiakat oltják?

Ha mindezt sikerült átgondolni, talán még

nem késő bejelentkezni a sokkal hatékonyabb Moderna kvótánkra, igaz az jóval olcsóbb és arrafelé senkit nem lehet korrumpálni, de néha el lehetne engedni egy-egy ilyen üzletet mint a Sinopharm, néha meg kellene elégedni olyannal, ahol nem csöppen-csurran egyéb bankszámlákra némi alkotmányos költség. 

És ha mindez összeállt, ha mint népének nagy vezére, cselekvő agya ez egyszer felül emelkedne kicsinyes hiúságán és legalább önmagának ismerné el, hogy minden lépése Magyarország ellen elkövetett bűntett, és ne tévesztené össze a hatalom megtartásának technikáját – amit valóban magas fokon művel -, azzal amivel ország népe megbízta!
Aki állandóan csatákban edződött attól joggal elvárható, hogy hazugságok helyett méltósággal  viselje el vereségét.

Megsúgom, Orbán Gulyás Gergely szerint kirúgta az EPP-t, Magyarországot nem fogja tudni!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK