Kezdőlap Szerzők Írta Lendvai Ildikó

Lendvai Ildikó

10 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 10.

Arról jutott eszembe, hogy elolvastam a „Riporterek határok nélkül” nevű nemzetközi szervezet idei listáját a sajtószabadság állásáról.

Évről évre sorrendbe szedik az országokat, miután különböző szempontok alapján a szakemberek megvizsgálták, mennyire szabad náluk a sajtó. Azzal nem is fárasztanám Önöket, hogy persze megint lejjebb csúsztunk, nem is kicsit, az utolsók vagyunk az uniós országok között, a teljes listán a nem túl dicső 87. helyet foglaljuk el. Ez eddig nem túl izgalmas, sejtettük. Viszont megnéztem, ki az első, és ki az utolsó az államok közül. Legelől Norvégia áll, leghátul, Észak-Korea alá csúszva Türkmenisztán.

Na most jön a találós kérdés. Mit gondolnak, a kettő közül melyikkel vagyunk haragban, és melyikkel idilli barátságban? Belátom, ez túl könnyű feladvány, ha Önök akár csak minimális jártasságra tettek szert az Orbán-kormány külpolitikáját illetően, de erről nem én tehetek. Nem kellene annyit újságot olvasniuk, ez csak elrontja a játékot.

Most az egyszer azért beavatom az eddig boldog tudatlanságban élőket abba, mi a bajunk a listavezető Norvégiával.

Már azon túl, hogy elvileg ellenezzük a szabad sajtó ilyenfajta túlburjánzását. De a norvégok újabb veszélyes túlzásokba estek. A hideg lehet az oka, vagy a túl sok halfogyasztás. Ahogy eddig, most is készülnek hozzánk vágni egy 70 milliárdos támogatást a Norvég Alapból. Ezt még valahogy megbocsátanánk nekik (már ez is szép tőlünk, a hasonló segítséget nyújtó Uniót rúgjuk, ahol érjük). Na de az összeg 10 százalékát civil közösségeknek szánják (már gyanús!), és ragaszkodnak ahhoz, hogy ezt a kormánytól független szervezet pályáztassa. Sátáni ötlet. Nyilvánvalóan belegázol nemzeti becsületünkbe, plusz felségsértés is. Mi az, hogy „kormánytól független”?! Vigyék a koszos pénzüket, ahová akarják. Ha a kormány nem teheti rá a kezét a 10 százalékra is, és még ellopni sem lehet, akkor nem kell a másik 90 sem. Különben is, az országban mindenkinek mindene megvan, nem kellenek nekünk a milliárdok.

Szóval Norvégia leírta magát, akkor lássuk, amikor a hátunk közepét. Bezzeg a baráti Türkmenisztán!

A külügyminiszter egy év leforgása alatt másodszor vizitál náluk, a köztársasági elnökünk is vendégül szokta látni az ő diktátorukat, akarom mondani elnöküket. Nincs is hiány ilyenkor kölcsönös dicsérő szavakban. Pedig nem könnyű kimondani ezeket a türkmén neveket: a mostani nagyfőnököt Gurbangulu Berdimuhamedovnak hívják. Szerencsére általában életfogytig uralkodnak, a választásokon 97-98 százalékokat söpörnek be. A maradék 2-3 százalék sorsáról vannak elképzeléseim, hiszen a börtönökben sok a politikai fogoly, hír van a kínzással, elektrosokkal történő kényszervallatásokról is. Na de egyrészt ménkű gazdagok a sok földgáz jóvoltából, másrészt a diktátoraik személy szerint is roppant kellemes emberek. Nem úgy, mint a norvégok: ők soha nem támasztanának semmilyen elvárást a demokráciát, a korrupciómentességet, a civil autonómiát, szabad sajtót illetően.

Már a 20O6-ban elhunyt előző elnök sem volt kispályás. A saját, forgó aranyszobrán kívül szökőkutak gyűrűjében szobrot állíttatott az erkölcsi tanításait tartalmazó könyvről is. Újító szellemű emberként átkeresztelte a hónapokat: a január az ő nevét kapta, az április az édesanyjáét, a szeptember meg a könyve címét. Szerencsére az utód, Szíjjártó vendéglátója sokkal demokratikusabb karakter. Ez onnan is látszik, hogy eltávolíttatta az előd szobrát. Igaz, a helyére emeltette a sajátját, de csak a városkép kedvéért. Erre különben is nagyon ügyel: azt szeretné, hogy az egész főváros fehérben pompázzon, ezért kitiltatott minden fekete autót. Remélem, Szíjjártó ezen felül is számos jó ötlettel tér haza, vegyük pl. azt, hogy Berdimuhamedov bevonatta a nők jogosítványát. Mindjárt nincs akkora forgalom, és nem is nyílik ki annyira a nők csipája, mintha szabadon furikáznának.

Azt is el lehetne tanulni például, hogy az elnök arany rudakkal súlyzózik a kormányülésen, miközben miniszterei állva tapsolják meg a főnök kiváló erőnlétét. Szerintem ez a gyakorlat a Várban a Karmeliták refektóriumában is remekül mutatna, amióta lemázolták, a sok freskó sem vonná el a figyelmet. Ha az arany súlyzó nem megy, a taps is elég.

De egy olyan országtól, amelynek ennyire figyelemkeltő helye van a sajtószabadság-listán, elsősorban a médiapolitika terén kellene okulnunk.

A legutolsó intézkedésük a világsajtó szerint a razziázás a magánlakások WC-jében. Az állampolgároknak ott számos lapra kötelező előfizetniük, így a mellékhelyiségben a higiéniai célt többnyire odakészített újságok szolgálják. Mivel a diktátor fotója sűrűn szerepel bennük, ebből az a sajnálatos gyakorlat következik, hogy a tiszteletre méltó portré az alattvalók kevéssé nemes testrészével érintkezik. Nem kizárt, hogy bizonyos gonosztevők ebben még örömüket is lelik. Ennek kívánnak véget vetni a hazafias WC-razziák.

Itthon sem szabadna az állampolgárt e téren kormányzati útmutatás nélkül hagyni. A magyar mellékhelyiségekbe kéretik ezentúl a sajtószabadság- és demokrácia rangsorokat elhelyezni. Le a norvégokkal, éljenek türkmén barátaink!

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 9.

Arról jutott eszembe, hogy a Fidesz frakcióvezetője épp a Sajtószabadság Világnapját tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy ellenségnek nevezze ki a független sajtót.

Tényleg eredeti ötlet, hogy az újságírók köszöntése helyett kipécézzen néhány szerinte nem elég baráti újságot, most éppen a HVG-t, a 444-et és az Indexet (nyugalom, a többiekre később kerül sor), és rájuk dörögjön: „Ma őket tekinthetjük politikai ellenfeleinknek”. Gondolom, a környezetében előszeretettel alkalmazza a „Fulladj meg a névnapodon!” régi népi átkát is. Alig vártam, mivel áll elő Anyák Napjára, (esetleg pár jó szó a János vitéz gonosz mostohájáról?), de sajnos ezúttal nélkülöznünk kellett magvas eszmefuttatását.

Na persze nincs egyedül. Kövér László a bírói függetlenséget garantáló törvény 150. évfordulóján oktatta ki az egybegyűlt bírákat arról, hol lakik az úristen. Még hogy a hatalomtól való függetlenség? Mi kéne még, toronyóra lánccal? A jogászoknak „el kell dönteniük, kinek az oldalára állnak: az államot védők és építők, vagy az államot támadók és rombolók oldalára.” Eddig ugyan azt hittem, hogy az államvédelmi hatóságok nem egészen azonosak a független bíróságokkal, de a házelnök részletesebb magyarázattal szolgált: kiderült, hogy ma az államot az emberi jogok mögé bújó liberális erők fenyegetik, ezek ellen kell tehát a bíráknak őt megvédeni.

Ezt jó, hogy elmondta, mert a jogászok hivatali ártalomként esetleg hajlamosak lennének bedőlni az emberi jogoknak. Különösen figyelniük kellett az útmutatásra azoknak, akik a most felálló közigazgatási bíróságok munkatársai lesznek. Hozzájuk eleve azok a perek kerülnek, ahol valakinek az állammal van vitája. Nem kapott engedélyt egy tüntetésre, választási visszaélést tapasztalt, kiszúrt vele az adóhivatal vagy valamelyik önkormányzat, kifogása van egy fakivágás, egy építési engedély vagy annak megtagadása ellen. Mostantól világos, hogy a bíróságtól nem várhat pártatlanságot, hiszen annak az államot kell védenie. Legalábbis az egyik legmagasabb közjogi méltóság szerint. Remélhetőleg értenek a szóból – ha eddig nem értettek volna – az Alkotmánybíróság tagjai is. Mármint azt, hogy coki. Az van neked, nem anyád. De nem is függetlenséged.

Nem is kell annyira elájulni semmiféle függetlenségtől, nem olyan fontos dolog az. Talán március 15-én is inkább állami Jellasics-emléktúrát kellene szervezni, bécsi futása tiszteletére. Egy Haynau-szobor avatása is szóba jöhet, legfeljebb éjszaka állítják fel, nálunk a szobrokat akkor szokás ide-oda mozgatni, mert a sok hőzöngő még képes megzavarni az ünnepélyes eseményt.

Nem is értem a Magyar Bírói Egyesületet, a szakma legnagyobb érdekvédelmi szervezetét, miért méltatlankodnak: „A Parlament épületébe ünnepelni jöttünk, de csalódnunk kellett… Semmilyen burkolt vagy nyílt befolyásolást, de az ilyen tartalmú gondolatokat sem fogadhatjuk el.” Miért, nem látták, máskor mi folyik a Parlamentben? Csalódik abban más is. Miért pont ők úsznák meg?!

A kifinomultan érzékeny dátumválasztás abban is megmutatkozik, hogy éppen az Ady-emlékévben, halálának 100. évfordulójára kapja meg Ady is a magáét. A Magyar Nemzetben Orbán János Dénes „csodálatosan művészi és lehangolóan ártalmas eszméiről” beszél. Ady azért ártalmas, mert „a Nyugat feltétlen és megkérdőjelezhetetlen imádata” a „Párizs versus magyar ugar” szembeállítás jellemzi. Muszáj megvédenem Adyt, hiszen ő még nem részesülhetett miniszterelnökünk eligazításában, miszerint a Nyugat döglődik, csak mi vagyunk helikopter, meg az a pár keleti diktátor, akiket látogatni szokott.

A másik Orbán, mármint az előbbiekben idézett költő ezt nem tekinti enyhítő körülménynek: visszamenőleg sem bocsátja meg, hogy „nyaljuk a Nyugat talpát”. A híres Ady-sorról, a „Szeretném, ha szeretnének”-ről is kimondja: ez „a legnagyobb emberi gyengeség”.

Ez nem akkora kunszt tőle, hiszen előtte ugyancsak az emlékévben e lapban Bayer Zsolt már bátran a világba kiáltotta: „Én nem szeretném, hogy ha szeretnének!” Ha nem, hát nem. Egy szavába kerül. Pedig már éppen minden erőmmel próbáltam megszeretni. Nem mondom, komoly munka. Pláne, hogy szerinte Ady „Trianon után talán bocsánatot kért volna Tiszától”. Mivel Kulturkampf Bayer meggyőződése szerint éppen azért kell, hogy fényes győzelmet arassanak az Ady-félék által sugallt „sivár kilátástalanság” ellen, nem csoda, hogy nem bírták ezzel kivárni legalább az emlékév végét. Az még majdnem nyolc hónap, nem folyhat addig szabadon a mételyezés! Pláne, hogy a jubileum kapcsán a szokásosnál többen vennék kézbe a maradandó károsodást okozó köteteket.

Az új ünneplési módszerek fantasztikus perspektívákat nyitnak meg előttünk. Nőnapon a virág helyett kaphatnánk ajándékba vak komondor-figurákat plüssből, esetleg kötényre nyomva, vagy műanyagból kulcstartóra. Augusztus 20-án országszerte megrendezhetnék a Nagy Nemzeti Koppány-fesztivált. De a közeljövő sem maradna megemlékezések nélkül. Az csak természetes, hogy a május 9-i Európa Napon, az Európai Unió születésnapján indulhatna az újabb Brüsszel-ellenes plakátkampány, már úgyis hiányzott. Május második hétvégéje a Vándormadarak Napja, tiszteleghetnénk fecskelövő- és gólyavadász versennyel. Május 17-e a Homofóbia Elleni Világnap, hát mikor esne legjobban egy kis kormányoldali buzizás, ha nem akkor?

Ugyanaznap van a Magas Vérnyomás Leküzdésének Napja is. Ezzel nem lesz gond, addigra a vérnyomásomat a sok szép ünneppel úgyis felviszik kétszázra.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 8.

Arról jutott eszembe, hogy válogattam az üzletben a húsvéti sonkák között. Jó, jó, majd csak kiválasztok egy pofás, egészségesen rózsaszín, nem túl zsíros darabot, de utána ott állok vezetői iránymutatás nélkül. Tavaly bezzeg a miniszterelnök látható volt a Facebookon, ahogy személyesen főzi a sonkát, és kiokosítja nemzetét a művelet összes fortélyáról, a fokhagyma, a bors és a babérlevél helyes arányban történő alkalmazásáról.

Tanúsíthatom: jó recept volt. Idén viszont gyötör a hiányérzet, a kormányfő most nem osztotta meg velünk tudományát. Pedig még emlékszem, milyen jól állt neki az a sikkes kék konyhakötényke. Hiányérzetemet csak elenyésző mértékben csökkentette, hogy a kormány másik nagy szakácsa: Németh Szilárd éppen a böjt idején avatta be a nagyközönséget a jó pacal titkába. (Lásd még József Attilánál: „Én egész népemet fogom,/ nem középiskolás fokon/ taní-/ tani.”) Pacalt általában szívesen fogyasztok, de valahogy idegenkedem attól, hogy húsvét vasárnap ezt reggelizzem a kalács és a piros tojás mellé. Különben is, nekem a miniszterelnök kell!

Valószínűleg ő is érezte, hogy valamilyen családias jelenet azért kellene így húsvét táján. Megértem, hogy nincs kedve mindig egy teljes tévéstábot és a fél testőrséget bebocsátani az otthonába, a hozzátartozóknak sincs permanens késztetésük belemosolyogni a kamerába. Ám a PR-osok úgy számoltak, ideje megint a kormányfő emberi arcát mutogatni. Mikor, ha nem húsvétkor, pláne a családpolitikai célok évadján, amikor a legaktuálisabb az „Isten, haza, család” jelszó!

Így aztán lett emberi arc, lett videó a neten, lett család, ha nem is Orbán Viktoré. A miniszterelnök Szabadkán járva a kampánygyűlés előtt vagy után ellátogatott az egymilliomodik határon túli magyar állampolgár otthonába. Ott van a fb-oldalán, a gyengébbek kedvéért angolul is: „family visit”. A vizitált család egyébként valóban rokonszenves: lányos alkatú feleség, derék, gazdálkodó férj, megilletődött nagymama, két helyes kisfiú. Némely újságíróval ellentétben nem szörnyülködöm azon sem, hogy Orbán a falon is ott lóg, bekeretezve. A honosítási szertartáson csoportkép készült, a családtagok között középen a kormányfő, egyik szélen Kövér, a másikon Áder. (Épp, ahogy a „Két szélin fakanál,/ Közepibe aranytál” népi gyerekjátékban.) Hát persze, hogy fontos, szép emlék nekik, hát persze, hogy kirakták.

Forrás: Facebook

A miniszterelnök, ahogy kell, nyájas és joviális, még a gyereknek is bemutatkozik („Tiszteletem, Orbán Viktor vagyok” – naná, ki lenne, mintha napok óta nem az ő fogadására készülnének itt!). Mindenki igyekszik természetesen viselkedni, de ilyen helyzetben ez szinte lehetetlen. Ezért néha mintha egy abszurd dráma jeleneteit látnánk, a magas vendég egy másik darabból jött elő. Nagy csokorral érkezik: „Kinek adjam a virágot?” – kérdi. „Hát akinek hozta” – adja az egyetlen lehetséges értelmes választ a házigazda, hiszen van nagymama és van feleség is, csokor meg csak egy, a PR-os gépezetben a fogaskerekek közé kerülhetett valami homokszem. Persze a fiatalasszony kapja, végül is a CSOK is csak 40 alatt jár.

A miniszterelnök nem téveszti szem elől az akció célját (a kamerák nem is engedik, hogy elfelejtse): érzékelteti, ő is az egyszerű magyar emberek világából jött. A nagyobb sráccal közli, maga is falusi gyerek volt, a házigazdának hosszú monológba bocsátkozik arról, annak idején a falujában hogy eresztették ki a csordát a legelőre. „Hát itt nincs legelő” – maradna a realitások talaján a családfő, de vendége meg se hallja, nem hagyja elrontani a kompozíciót. Akár az ünnepi beszédek közben: jól néznénk ki, ha minden beszólásra felelne.

Ahogy már a választás előtt Bözsi néninél bevált, megnézik az állatokat is. De itt súlyos hiányosságról kell beszámolnom: semmi „Helló, Röfi!” nem hangzik el. Igaz, koca nincs, de itt vannak a tehenek, és sehol egy „Helló, Riska!”. Pedig a házigazda bemutatja őket: „Négy fejős, három hasas”. Mármint a tehenek között.

Mindegy, kisebb zavaroktól eltekintve a „family visit” gördülékenyen lezajlott. TEK-esek és tévések elhagyják az udvart, (a kamera előtt eddig se nagyon volt szabad mutatkozniuk). Az „emberarcú miniszterelnök” fedőnevű akció sikeresen zárul, húsvétra felkerül a Facebookra, a YouTube-ra. Jönnek a különböző előjelű kommentek: „Magyarország szerencsés, hogy ilyen szép szál legény igazgassa. Amíg Orbán Viktor a miniszterelnök, addig baj senkit sem érhet.”

Vagy talán mégis. Mert van ilyen hozzászólás is: „Látogassa meg itthon a bedőlt devizahitelű kilencgyerekes családot is!”

Hálátlan ország…

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 7.

Arról jutott eszembe, hogy az alkalmazottját kazánba zárással büntető és elégetéssel fenyegető Pócs János azzal hárította az újságírókat: „Böjtben nem nyilatkozom”. Igaz, akkor is böjt volt már, amikor még vidoran közölte a hőstettét megörökítő videóról: „Ez egy nagyon jó felvétel, egy vidám, ironikus felvétel”, de akkor még egyrészt nem fogta fel, mekkora botrány lesz az ügyből, másrészt lelkileg még nem élte bele magát eléggé a böjtbe. De mostanra, úgy látszik, sikerült neki, hála istennek.

Én ugyan eddig úgy tudtam, hogy a böjti tilalom az ételre vonatkozik, és nem a nyilatkozatra, de merek én vitatkozni egy fideszessel, akinek pártja közismerten a kereszténydemokrácia szinte egyetlen igazi megtestesítője Európában. A többiek a Néppártban mind elfajzottak, meg is lesz ennek a böjtje, illetve nem lesz, hanem van. Mármint böjt. Azért nem nyilatkozik Pócs. Eddig világos, remélem.

Szerencsére párttársai nem tartják a böjtöt ilyen szigorúan, (ejnye, ejnye), ezért ők nyilatkoztak, jobban mondva kínosan magyarázkodtak: „Nem szerencsés.” „Elég kínos.” „De mi lenne, ha egymást mindig lemondásra szólítanánk fel!” Én ugyan ezt a megpróbáltatást is jól viselném, de a kormánypártok nem így fogták fel a dolgot. A frakcióvezető végképp megfeledkezett a böjtről (na, kap is majd érte a hitbuzgó Pócstól!), és viszonylag hosszan mentegetőzött amiatt, hogy a videó „durva félreértésekre adhat okot”. Nem értem pontosan, mit lehet ezen félreérteni, persze lehet, hogy Pócs csak emberbaráti szeretetből zárta be azt a szerencsétlent a kazánba, és dobott be égő papírt mellé, mert azt hitte, fázik. Cigányokról is csak azért ordibált, mert éppen egy tervezett felvilágosító előadását gyakorolta a romák emberi jogairól. De hát félreértették, ilyen ez a csúnya világ. Persze ez a magyarázat csak akkor állja meg a helyét, ha akkor nem volt böjt. Böjtben ilyesmiről se lehet szó.

Hitéleti kérdésekben képviselő úr magatartása egyébként is mérvadó. Egy korábbi kampányban a karácsonyi szentmise végén – miután a miséző pappal bemondatta, hogy ajándékozás lesz – világító Szűz Máriával ellátott kulcstartót osztogatott a híveknek. A névjegyét csak azért tette rá, nehogy a naivabb választópolgárok azt higgyék: nem rá, hanem Szűz Máriára kell majd szavazni. Már ha világít. De ez nyilván rendben volt, szenteste lévén már majdnem befejeződött az ádventi böjt.

Amikor pedig vidám baráti társaságban egy „Ő VOLT A SOROS” feliratú leölt disznóval fotóztatta magát, messze volt még hamvazó szerda, tehát szó sem lehetett böjtről. Így mindjárt más. Azt sajnos nem tudom, a felesége böjtben vagy böjtön kívül nyert-e trafikot a mutyik idején, de mindegy is, mert a böjtben csak lakmározni és nyilatkozni nem lehet, azt nem mondta senki, hogy gazdagodni sem.

Tulajdonképpen már megszokhattuk, hogy az ünnepek közeledtével nagyjainkat bunkóság politikai kérdésekkel nyaggatni, ilyenkor hitükben mélyen megbántva sértődötten utasítják el a kérdezőket. Csak eddig nem magyarázták el, hogy ennek a böjt oka. Amikor a Nemzeti Bank elnökétől a kínos lakásügyeit tudakolták, csak azt ismételgette üdvözült arccal: „Békés ádventet! Boldog karácsonyt!” Hát persze, hiszen ádvent első vasárnapjától karácsonyig szintén böjt van. Sajnos a házszabály nem kellően érzékeny az ilyesmi iránt, különben böjt idején egyáltalán nem lehetne azonnali kérdéseket feltenni és interpellálni. A miniszterelnök így is irányt mutatott, amikor egy ellenzéki kérdésre mindösszesen egy „Boldog karácsonyt!” felkiáltással válaszolt, nagyon helyesen. Akár ki is átkoztathatta volna a böjtjében őt megzavaró képviselőt.

Jobb, ha mindenki számon tartja a böjti időszakokat. Van ugye húsvét előtt, negyven napig. Aztán karácsony előtt, egy bő hónapig. És vannak a vigília böjtök, minden nagyobb ünnep előtt. De ha pl. a kormány mormon hitre térne, ott minden hónap elején is böjtölnek. Kár, hogy a muszlim vallásnak hódolni most nem tűnhet számukra politikailag célszerűnek, pedig akkor ott volna az egész Ramadán, újabb egy hónapig meg lehetne úszni a nyilatkozatokat. Viszont semmi sem akadályozhatná meg őket, ha esetleg az Athosz hegyi szerzetesek szokása szerint minden hétfőn, szerdán és pénteken böjtölnének! Akkor ugye szó sem lehet kellemetlen kérdésekről. Már csak a keddet és csütörtököt kellene a parlamentben megúszni, de legfeljebb Kövér nem hívna össze ülést ezekre a napokra. Jobb, mint a titkosítások, azokat a bíróság felülbírálhatja, de ki merne információkért háborgatni egy magába mélyedő, böjtölő hívőt!

Egyébként lehet, hogy Pócs nem csak a szokásos böjtöt tartja, hanem valami komolyabb dologra készül. Emlékeztetnék, hogy Mózes negyven napi böjt után kapta meg a Tízparancsolatot. Lehet, hogy a politikai böjtöt tartók egy új Tízparancsolatban reménykednek. Igaz, ami igaz, a régiben vannak elavult pontok. Például a „Ne lopj!” fölött kifejezetten eljárt az idő.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 6.

Arról jutott eszembe, hogy Felcsúton mesterséges sziget épül. Mégpedig uniós támogatásból, a záportározó tó közepére, amelyet viszont csónakázó tóvá alakítanak. Az egész projekt nevetségesen olcsó, 235 millióból megvan, ami eltörpül a stadion és a kisvasút költségei mögött. Minden felcsútira cirka 150.000 forint esik, aminek lehet, hogy náluk jobb helye volna, de nem sokat kérdezték őket.

Teljes szívemből támogatom a tervet, akár az a 4 azaz négy helyi lakos, aki a polgármester tájékoztatóján mégiscsak megjelent. Ne tessék kevesellni a népakarat eme megszólaltatóinak számát, a település sem nagy, összesen 1600-an lakják. Vagy többen, ha a Mészáros-család tagjai, barátai és üzletfelei minimum duplán számítanak, ahogy illik.

Először is a terv roppant gazdaságos. A kisvasutat a kutya sem használja, csak újabb és újabb veszteséget termel, de más lesz a helyzet, ha a vasútállomásról át lehet sétálni a hídon a szigetre, és vissza. Erre már tódulni fognak, az biztos. A projekt leírása hangsúlyozza is: „idevonzhatja a turistákat, akik ha már eljöttek, biztosan felülnek a kisvasútra is.” Ha már. Azért nem ártana felkészülni arra is: mi van, ha még mindig nem jönnek. Volnának ötleteim, persze nem tudom, ezekre is jönne-e európai pénz, azok ott Brüsszelben az Elios-ügy óta elég gyanakvóak. Pedig fogadni mernék, az is megdobná a kisvasút forgalmát, ha pl. mesterséges vulkánkitörést vagy cunamit állítanának elő, gladiátorjátékokat rendeznének, esetleg sivatagi oroszlánokat vagy fehér bálnákat telepítenének oda. Vagy trópusi esőerdőt, arapapagájokkal, húsevő növényekkel. Ha ez túl drága, legalább a Városligetből kiebrudalt Vidámparkot lehetne idehozatni.

Tudom, ez csak akkor működik, ha az állam szívének kedves, lehetőleg Mészáros Lőrinchez közelálló beruházót lehet garantálni. Nem bízhatják akárkire a közpénzt. De hát a tóra és a szigetre kiírt pályázatot is olyan vállalkozó nyerte, aki régi kedvence a tendereknek, Mészárosékkal közös konzorciumban is szokott kaszálni. Ugyan már, mibe kerülne neki, ha bedolgozná magát az arapapagáj- vagy a gladiátoriparba is?

Cél a teljes elszigetelődés

De a legjobban azért tetszik a terv, mert igazi modellkísérletnek tartom. Szerintem fel kell készülni arra, hogy az egész ország egy szigetre költözik. Most, hogy a Fidesznek egy időre ajtót mutatott a Néppárt (ebből a szempontból mindegy, hogy próbál emelt fővel kifelé masírozni az ajtón, mondván, maga is ki akart menni), pláne fel kell gyorsítani az előkészületeket. Valami olyan sziget kellene nekünk, ahová senki nem lát be, nem kritizál, nem reklamálja a demokráciát és hasonló idejétmúlt butaságokat. Ahol magyar módra élhetünk, „ahogyan a kedvünk szerint való”, mint a miniszterelnök fejtegette ünnepi beszédében, és nem kell tárgyalgatni (Bayer Zsolt Weberről adott szép jellemzésével) „farizeus szarjankókkal”. A saját szigetünkön annyi nácit tüntetünk ki március 15-én, ahányat csak akarunk, és senki nem sipákol, ha sóval hintik be az Akadémia és az akadémikusok helyét. Elvégre egy szigeten takarékoskodni kell a hellyel, kár pazarolni felesleges intézményekre. Ott majd senki nem akad fenn azon, hogy a felnőtt népesség 1 százaléka birtokolja az összvagyon közel felét, és az uniós földalapú támogatások nagy részét 12 család kapja. Egy szigeten ez nem probléma, hiszen föld se sok van, nemhogy földalapú támogatás.

A végső célt, a teljes elszigetelődést illetően a kerítés még csak gyenge próbálkozás volt. Újabb nagyszabású építkezéssel (a kerítés sem volt rossz üzlet) vizesárkokat kell ásni a határaink körül. Elvégre így szokás a végvárakat is védeni. Mi pedig eléggé a végén vagyunk. Így élünk majd a magunk nem egészen tízmilliós szigetén Európa közepén. Felcsút csak nyilvános főpróba volt. „Nem kell irigykedni! Dolgozni kell” – oktatta Mészáros Lőrinc azokat, akik értetlenül hápogtak a mesterséges sziget hírét hallván. A kormány kitartóan dolgozik is a tervein. Épül a Magyar Sziget. Hídra talán nincs is szükség.
.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 5.

Arról jutott eszembe, hogy megjelent az első kormány-kifestőkönyv.

Nem vicc. A Facebookon 2000 forintért megrendelhető egy felnőtteknek szóló színezőfüzet, amely kormánypolitikusok körvonalait tartalmazza – olyanra festheted ki őket, amilyenre akarod. „Stresszoldó színezőként” hirdetik, márpedig stresszből jut nekünk bőven. Igazi tömegtermelésre, nagyüzemi kifestő-gyártásra lehet tehát szükség. Ha valahol ki kell majd használni az évi 400 túlórát, hát itt igen. Még jó, hogy a törvényhozás ilyen előrelátó volt.

A gyártók pontos használati utasítással igazítanak el: „Unod? Színezd ki, változtasd őket saját képedre, rajzolj nekik lila hajat, bajuszt és aranyfogat. Mindjárt felrobbansz? Lyukaszd ki a szemüket, rajzolj rájuk böris ruhát!” Na, ez a „böris” rabruha-ötlet különösen inspirálólag hatott többekre. Nem véletlen, hogy először egy ellenzéki képviselő kezében láthattuk a könyvecskét, aki a parlament szünetében – előzőleg nyilván jól felpaprikázva – szemmel látható élvezettel éppen rácsokat rajzolt Rogán Antal figurája elé. Tényleg kisimultak az arcvonásai, még arról is elfeledkezett, hogy a tiszteletlenségért a Ház nagyhatalmú ura újabb havi fizetését vonhatja el.

Ezen túl még annyit tudhatunk a kifestőről, hogy természetesen benne van a kormányfő is („Magyarország első színes miniszterelnöke” – reklámozza a kiadó) és Mészáros Lőrinc is. Nekem már ez a három szereplő is megéri, hogy szerezzek egyet, noha eddig semmiféle képzőművészeti tehetséget nem fedeztem fel magamban. De egyéb problémáim is vannak. Jó, hogy elcsórom az unokák színesceruza készletét, de milyen színűre tervezzem a miniszterelnököt? Kézenfekvő volna ugyebár a narancs, mint a Fidesz színe, de egyrészt még májbajosnak néznék sárga képpel, másrészt mindenkinek a „kicsi, savanyú, de a miénk” jutna eszébe. Máris többen idegesen sóhajtozni kezdenének, hogy jó-jó, de miért pont a miénk, és a stresszoldásnak annyi.

A piros ceruzát eszembe sem jutna elővenni, felségsértés volna a kormányfőt komcsi gyanúba keverni. Pláne, hogy az 1919-es plakátok vörös kalapácsos emberére emlékeztetne, na persze szemben a plakáttal, illedelmes öltönyben. A zöld a környezetvédők színe, akik folyton a kivágott fák meg a Liget miatt hisztériáznak, még a paksi bővítéssel se lehetett nekik örömet szerezni, hát igazán méltatlan volna Magyarország miniszterelnökét zöldnek képzelni. A kékről ne is beszéljünk, az a liberálisok és Európa színe, még jó, hogy nem akarnám a csillagokat is odapingálni.

Jut eszembe, múltkor az évértékelő beszédét fekete leplek mögött tartotta meg, talán kedveli ezt a színt. De ez sem jó, pesszimizmust sugall épp most, amikor mindjárt utolérjük Ausztriát. Nem beszélve arról, hogy némi rosszindulattal valaki úgy dekódolhatná, hogy ez itt a Sötét Erők fejedelme a Csillagok háborújából.

Jó, magam is rájöttem, igaziból nemzetiszínűre kellene színezni. Ha a trafik, az adóhivatal és a szemétszállító holding is nemzeti, akkor a miniszterelnök hogy ne lenne az! Ideológiailag így rendben is volna, na de akinek csak egy mákszemnyi vizuális fantáziája van, az rögtön rájön, hogy milyen előnytelenül festene egy fent vörösképű, pont középen, a deréktájon kellemetlenül kövérítő fehérbe öltözött, lent viszont az erdészek vagy fináncok zöld nadrágját viselő figura.

Ha ez a feladat meg is haladja képességeimet, azért az alapötletet továbbfejlesztendőnek tartom. Ha valami nem tetszik, oldjuk fel a stresszt rajzzal! Ha kikészültünk az egészségügy állapotától, ide nekünk egy kórtermet ábrázoló kifestőt, rajzoljunk bele mosolygós, kipihent nővéreket, orvosokat, és satírozzuk láthatatlanná a plafonon a beázás foltjait. Igényesebbek rajzolhatnak a mellékhelyiségbe WC-papírt is, bár ez már komolyan ártana a valószerűségnek. Rajzoljunk a gyereknek könnyebb iskolatáskát, érdekesebb tankönyvet, jobb kosztot a menzán! Rajzoljunk tüzet télen a fagyos kályhákba, húst a főzelékre, fedelet a kilakoltatott feje fölé.

Rajzoljunk maguknak országot! Használjunk fel minden színesceruzát, legyen minél sokszínűbb, egyik színét, árnyalatát se akarja kiradírozni senki! Ezt a kifestőt kérem inkább. A miniszterelnöki nem érdekel.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 4.

Arról jutott eszembe, hogy megszületett a kormányhatározat: „Lázár Ervin Program” indul az iskolások ismeretszerző kirándulásainak támogatására. Az elhatározás nem is egymagában öltött testet: meghirdették négy milliárdért a „Sportlétesítmények a kultúra szolgálatában” akciót is.

Utóbbi célja világos. A stadionok nézőterét a mérkőzések idején az istennek nem lehet megtölteni, ez egyre kínosabb, az önkormányzatok is jajgatnak, hogy jegybevétel nélkül nem tudják fenntartani a kacsalábon forgó új építményeket. Hát most próbálnak – ahogy a Magyar Közlöny írja – „történelmi és irodalmi nagyprodukciókat” odavinni. Mivel eközben az Operettszínház pályázatot írt ki a trianoni békével foglalkozó nemzeti operett alkotására, hétszentség, hogy a kormány évfordulós politikájába illően a Trianon-operett végighaknizza majd az egyébként üres stadionokat.

Egyelőre ugyan nehezen tudom elképzelni, hogyan szolgálja majd a születendő mű annak az alapigazságnak a bemutatását, hogy a mohácsi vésztől kezdve mindig mindenről a baloldal tehet, és hogyan áll majd elő az operettek végén általában elvárt hepiend, de majd megoldják ezt is. Lehetne mondjuk az egészet a Marica grófnőből ismert Zsupán alakja köré építeni, ő olyan szépen szokta énekelni, hogy „Szép város Kolozsvár”, de sajnos Kálmán Imre nem volt elég előrelátó, és Zsupánt komikus figuraként alkotta meg. Rémes, hogy ennyire nem lehet számítani még legtehetségesebb szerzőinkre sem!

De ha félresöpröm a gyanút, hogy a két kormányhatározat összefügg, és a „Lázár Ervin Program” keretében szervezett osztálykirándulások majd a stadionokba vezetnek, akkor el kell ismernem: ez most jó dolog. Lázár Ervin zseniális gyerekkönyvek szerzője, megérdemli, hogy nevét megörökítsék. Jó az is, ha az általános iskolásokat – mert erről van szó – a program segítségével évente egyszer elviszik valamilyen kulturális produkcióra, színházba, hangversenyre, cirkuszba avagy állatkertbe.

Az az érzésem, a kormány a saját köreiben egészen más célokkal, de már rég működtet egy saját, külön bejáratú Lázár Ervin Programot. Vegyük pl. „A négyszögletű Kerek Erdőt”, ahol Lázár mesehősei élnek. Nem venném a bátorságot, hogy őket egyenként megfeleltessem egy-egy államférfiúnak. Nem állítom, hogy van köztük olyan telhetetlen, akinek mindig több kell, mint ami más földi halandót megillet. De ha van ilyen, az „Vacskamati”-tól kaphatott ihletet, aki kevesellte, hogy évente csak egy születésnapja legyen, és úgy döntött: neki minden kedden jár egy. Lázár Ervin „Vadkan Valdemár”-ját sem hoznám szóba, hiszen a kormánypártoknak már enélkül is van egy elhíresült Voldemorfja, akire nem nagyon büszkék. Bár ő egyáltalán nem mondható vadkannak. Ez onnan is látszik, hogy nem várt arra: az etesse, aki az erdők vadjait és a mezők liliomait. A gyanú szerint inkább az állami pályázatok megsarcolásából hizlalta magát és felső kapcsolatait.

Azt viszont erősen valószínűsítem, hogy „Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl” valahol Habonyék stábjában munkálkodik az újabb és újabb elképesztő propagandafogásokon a fékezhetetlen agyvelejével. Szegény „Szörnyeteg Lajos” – most ne firtassuk, hogy a Lázár Ervin-mese kormányzati adaptációjában ő kicsoda – nem véletlenül fordul orvoshoz a könyvben azzal a panasszal, hogy „beletört az agyveleje” Aromo észjárásának követésébe. Talán már a hutukat és tuszikat sem tudja megkülönböztetni, nemhogy az édesanyja vagyonát a sajátjától.

De az elég egyértelmű, ki vett példát „Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon”-ról. Hiába mondták neki a többiek, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőben köztársaság van, (nem vicc, tényleg azt mondják – ez a Lázár Ervin tudott valamit!). Ő csak parancsolgatni akar, a maga szabályait ráerőltetni a társaságra. Főleg azt nem bírja, ha mindenféle csoportosulások vannak, ahol ezt-azt megbeszélnek, közösen csinálnak, jól érzik magukat. Szerencse, hogy a „civil szervezet” kifejezés az erdőben nem használatos, mert akkor még törvényt is hozna ellenük. De azért így is rájuk dörren:”Hrrr, miféle pusmorgás, mocorgás, sutymorgás volt itt? Talán megszegtétek a parancsomat?”

De mivel így sem sikerül mindenkin uralkodnia, támad egy sokkal jobb ötlete. Kitalál egy nemlétező ellenséget, a „pomogácsokat”, akikkel szemben csak ő védheti meg az erdőlakókat. Cserébe persze követeli az engedelmességüket és a kincseiket. „A pomogácsok rövidesen megindítják a döntő támadást. Széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, miszlikbe vágnak benneteket… Egy dolog segít csak: a harc!” Amely harcot természetesen neki kell vezetnie.

Ez a pomogácsozás – mondanom se kell – beválik. Van olyan jó, mint migráncsozni vagy sorosozni. A többiek be sem merik vallani, hogy még nem láttak az erdőben pomogácsot. Inkább haditanácsot tartanak, összevesznek szegény hitetlenkedő „Dömdödöm”-mel, árulónak, renegátnak (pomogács-simogatónak) nyilvánítják, és könyörögnek: „Segíts rajtunk, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!”

Szóról szóra ezt a mintát követi kormányunk saját külön Lázár Ervin Programja is.
A mesében persze minden jól végződik. Jön „Mikkamakka”, az okos macska, kiszabadítja Dömdödömöt, és leleplezi Zordonbordon trükkjét.

Jó-jó, remek a mese, meg a Lázár Ervin Program is, de azért tényleg jöhetne már az a Mikkamakka.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 3.

Arról jutott eszembe, hogy a szombathelyi Kétfarkú Kutyák „jelmezes farsangi politikusűző felvonulásra” készülnek. Azt kérik, hogy a résztvevők öltsenek olyan jelmezt, ami a politikusokat elriasztja. Fogós feladvány, hiszen az ember évek óta tapasztalja, hogy a kormányoldal honatyái az ég egy világon semmitől sem riadnak vissza: meglehetősen gátlástalanok.

Persze ha komolyan vesszük, amit mondanak, akkor éppenséggel lehetne rég nem látott migránsnak vagy brüsszeli bürokratának öltözni, azokat roppant veszedelmesnek nyilvánították. (Na de hogy néz ki egy igazi brüssszeli? Azt télvíz idején mégsem ajánlom, hogy valaki Brüsszel jelképét: a Maneken Pis-t, a pisilő kisfiút alakítsa. (Az influenzát és a közszeméremsértést egyszerre kockáztatná.) A Soros-jelmezt sem tudom jó szívvel javasolni, túl elcsépelt ötlet. Bár ahogy látom, lelkesen csépelik továbbra is. Legutóbb még a Magyar Posta sem átallott azzal érvelni: azért nem válaszolja meg az ellenzéki kérdéseket arról, mennyit keresnek és túlóráznak a kizsigerelt kézbesítők, mert „nem kívánnak részt venni Soros EP választási politikai kampányában”.

Tényleg, lehetne talán interpellációnak vagy képviselői kérdésnek öltözni, attól riadtan menekülni szoktak. Most még boldog karácsonyt sem kívánhatnak felelet helyett, hiszen az már elmúlt. Persze egy „áldott, békés farsangot” vagy „kellemes húshagyó keddet!” még megoldhatná a helyzetet.

Az igazán ügyes kezűek „vagyonnyilatkozat” jelmezt varrhatnának maguknak

Ez komoly krízisbe sodorja a legkiválóbb államférfiakat is, látni sem szeretik. Na nem azért, mintha nem vallanának kész örömmel és teljes őszinteséggel javaikról, ezt feltételezni is sértés. Hanem azért, mert minden egyes vagyonnyilatkozat kitöltése feltépi családi sebeiket. Micsoda fájdalom lehet évről évre szembesülni azzal, hogy ők mostoha gyermekei famíliájuknak! Rideg, kőszívű szüleik, rokonaik részvétlenül nézik tengődésüket, megtehetnék, de mégsem segítenek rajtuk. Rettenetes ez a szeretethiány, amelyben élniük kell. Másoknak lehetett nehéz gyermekkoruk, de mennyivel rosszabb, ha valakinek ilyen nehéz felnőttkora van! Apák, anyák, testvérek, vők, ángyikák – csupa jól menő (mit jól menő! szárnyaló!) vállalkozással, a barátok is dúskálnak a jóban, épp csak a család politikus tagja nem jut egyről kettőre.

Nézzük például magát a miniszterelnököt. A családjának már több milliárdja van, a régi barátja Magyarország leggazdagabb embere, ő meg szegény épp csak egy kicsivel tudta gyarapítani a megtakarított pénzét. Évek óta gyűjti, és csak most érte el az egymilliót. Pedig spórol, amin csak lehet, stoposként utazik a barátjai járművein, és nem túl drága menzán ebédel. A végén még a belépőjegyet sem tudja majd megfizetni a legközelebbi stadionba, ami ott áll a kertje végében.

De a vagyonnyilatkozata az MNB elnökét is elkeserítheti. Havi 5,7 milliót keres, és mégsincs egy fillér megtakarítása sem. Hát mi lesz, ha jön egy váratlan kiadás, meg kell javítani a mosógépet, elromlik a cirkó? A családnak ott is jól megy, de úgy látszik, vele nem törődnek.
Mamaként, nagymamaként legjobban az szomorít meg, amikor a szülők hagyják cserben gyermeküket. Szegény Szíjjártót még mindig nyomasztja, hogy nem képes ledolgozni a 30 milliós tartozását a szülei felé. Annak idején csakis abból tudta megvenne a csodapalotáját, és hiába igyekszik, egy fillér törlesztésre sem futja. Azok meg, úgy látszik, nem engednek el egy forintot sem, évről évre ott virít az adósság a vagyonnyilatkozatban.

Még kevésbé értem Kósa anyukát. Próbálom magam beleképzelni a helyzetébe. Persze nehéz, mert én ugyan jó pár évvel fiatalabb vagyok a 83-nál, mégsem valószínű, hogy ekkora pályamódosításra merészkednék, és bölcsődevezetőből egyszer csak fejest ugranék a sertéstelep-tulajdonlásba, pláne gabonatermesztő céget alapítanék. De ha mégis, hát biztosan nem nézném tétlenül, hogy a kisfiam mínuszban legyen, mert 21 milliós tartozása álljon szemben a 2,3 milliós pénzvagyonával. Pláne, ha az én sertéstelepem is, mint az övé, mindjárt hozzájutna egy 100 milliós támogatáshoz. Ha ez sem lágyítja meg az anyai szívet, akkor semmi.

Kedves szülők, drága rokonok! Essen már meg a szívük politikus sarjaikon. Csöpögtessenek nekik is valamit. Nehogy már közadakozásból kelljen kisegítenünk őket.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 2.

Arról jutott eszembe, amit Csecsenföld idilli viszonyairól olvastam.

Ha lehet, ott még jobban virágzik a nemzeti együttműködés rendszere. Nem csoda: ott is Putyin egy kedvence uralkodik, ahogy nálunk. De sajnálattal kell megállapítanom, hogy együttműködésileg lepipáltak minket. Annyira dúl a csecsen polgárok között a szeretet és az összetartozás érzése, hogy amikor Ramzan Kadirov diktátor unokatestvére halálra gázolt egy három tagú családot, a rokonok maguk könyörögtek, nehogy a gázolónak bármi kellemetlensége legyen. Hiszen az egész Kadirov család annyi jót tesz a nemzetnek, isten ments, hogy valamelyiküknek bántódása essék. Majdhogynem megköszönték, hogy volt olyan kegyes a halálba küldeni az áldozatokat. Ez csecsenre fordítva kb. olyan, mintha nálunk az érintett városok lakói esdekelnének: hadd nyerjen még néhány pályázatot a miniszterelnök veje, ha nem világítanak a lámpák, hát nem világítanak, mi az a kis félhomály a fiatalember egyéb érdemeihez képest.

A nagyvonalúan megbocsátó csecsen rokonokat egyébként meg lehet érteni: Kadirovval ajánlatos jóba lenni. Gyanakodnak, hogy gyilkosságokat és emberrablásokat rendel meg. Nyíltan is vallja a kollektív családi büntetés elvét: ha valaki beáll az ellene harcolók közé, a hozzátartozói házát is lerombolják. Nemrég még Putyin, a nagy patrónus is szemére hányta: rosszul veszi ki magát, hogy koncentrációs táborba viteti és megöleti vagy megkínoztatja a melegeket. Kadirov viszont tökéletesen tisztázta magát, mondván, hogy országában egyáltalán nincsenek homoszexuálisok. Ami – könnyen lehet – áldásos közreműködése nyomán most már igaz is: élők nemigen maradtak.

Előbb-utóbb nálunk is…

Szóval az jutott eszembe, hogy előbb-utóbb nálunk is meg kell köszönni mindazt, amin normális körülmények között háborognánk. Legalábbis ez az elvárás. Szájunkba rágják, hogy az ilyesmi voltaképpen a mi javunkat szolgálja. Kár, hogy nem fér abba a buta fejünkbe. Kiderült, hogy a rabszolgatörvény a leendő rabszolgák, akarom mondani munkavállalók érdekét szolgálja. A szóvivő szerint eddig csak azért hagyták el százezrével az országot, mert itthon nem túlórázhattak eleget. (Aztán hogy csalódhattak szegények, hogy pl. Németországban évi 200 órában maximálták a többletmunkát!) De majd most! Az, hogy majd három év múlva kaphatnak fizetséget érte, nyilván szintén nekik lesz jó. Ha túl korán a zsebükben lenne, csak elszórnák butaságokra: ételre, rezsiszámlákra, a gyerek cipőjére. Aki úgyis hamar kinőné. Bezzeg milyen jól jön majd évek múlva: ki lehet fizetni a felgyűlt hátralékokat, aki sokat dolgozott, annak talán a kamatra is futja.

Az Állami Számvevőszéknek is csak a dolgozói jólétén jár az esze. Most karácsony előtt százat küldött el közülük, de csakis az ő érdekükben. Ezt hivatalos közleményben tudatták a közvéleménnyel: az elbocsátás „teljes mértékben figyelembe veszi az érintett munkatársak mentális és szalmai érdekeit, hozzájárul pl. a munkahelyi kiégés elkerüléséhez, valamint az új karrierlehetőségek megtalálásához.” Istenem, milyen figyelmesek. A kirúgottak nyilván hálásak is érte. El is szégyelltem magam, hogy milyen érzéketlen bunkó vagyok. Eddig nem sokat törődtem pl. a miniszterelnök és a kormánytagok munkahelyi kiégésének veszélyével. Pedig mintha látszanának is már a jelei.

Tényleg csak az ő mentális és szakmai érdekükben vetem fel: nem kellene nekik is új karrierlehetőségek után nézniük? Például Csecsenföldön. Bizonyára ösztönzőleg hatna a nemzet szolgálatában kimerült mentális energiáikra a környezettel való teljesebb harmónia. Hétszentség, hogy ott kevesebb merev szabály béklyózza a szabadon szárnyaló karriervágyat is. Fogadni mernék, hogy túlórázni is korlátok nélkül lehet.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe…

Arról jutott eszembe, hogy olvastam: a kínai neten vannak tiltott szavak. Ezeket a közösségi médiában törlik, a fordítóprogramokat pedig úgy állították össze, hogy az ilyen szavakat egyszerűen nem fordítják le az idegen nyelvű szövegekből. Közéjük tartozik pl. a „Tienanmen tér”, a diákokkal való véres leszámolás helyszíne, az ujgur-, a tajvani- vagy a „tibeti függetlenség”.

Korábban a Micimackó-mémek használata is tilos volt, mert állítólag Hszi-Csin-peng elnökre emlékeztetett. Én speciel egyáltalán nem bánnám, ha némely vezetőnk saját maga helyett inkább Micimackóra hasonlítana. Ebben egyelőre csak félsikert értek el: épp úgy szeretnek a mézesbödön közelében tartózkodni, mint ő, de sajnos fele annyira sem aranyosak. Pedig mennyivel vidámabb lenne, ha pl. a kormányszóvivő a sok hervasztó hadova és megválaszolatlanul hagyott kérdés helyett a sajtótájékoztatóján inkább elénekelné, hogy „hull a hó és hózik, Hollik István fázik”.

Annyi mindenben követnénk a kínai példát,

a gazdasági kapcsolataink is erősödnek, átvehetjük a tiltott szavak gyakorlatát is. A miniszterelnök újabban úgyis elmélyült a nyelvészetben, és – kizárólag saját kutatásai eredményeként – bejelentette, hogy nyelvünk nem finnugor, hanem türk eredetű. Sokat kell pedálozni a finneknek, hogy rehabilitálják őket: talán ha náluk is tömegesen rúgnának ki tanárokat, közszolgákat, vinnének börtönbe újságírókat, rokonszenvesebbek lennének, de hiába, ezek nemcsak halszagúak, de halvérűek is, képtelenek valami rendes kis diktatúrát produkálni. Hát kinek kell az ilyen nyelvrokon?

Lehet, hogy hamarosan megszületik a döntés: a törökök mellett a kínaiakkal is nyelvrokonságban állunk. Aki majd nem hiszi, járjon utána – nálunk szerencsére elég kevesen igazodnak el a kínai nyelv és írás rejtelmeiben. De nem kell ahhoz nyelvsógorság, elég a lelki összhang, hogy átvegyük a kitűnő ötletet. Most úgyis egy kézbe került a média jó része, elég, ha átállítják a szerkesztőségi gépek programját, (a tilos gondolatokat szerencsétlen újságírók maguktól is felismerik), és megy minden, mint a karikacsapás. Még jobb, ha a laptop teteje rá is csapódik annak a kezére, aki akárcsak elkezd bepötyögni egy tiltott kifejezést.

Ez sokkal hatásosabb, mint amivel három éve a humán tárca próbálkozott: konzseniálisan a kínaiakkal ők is készítettek egy szótárt munkatársaiknak a tilos és az ajánlott kifejezésekkel. Ugye emlékszünk: tiltott volt pl. a „szegény” (helyette a „rászorulót” kellett használni), vagy a „családon belüli erőszak”, azzal a feltételezéssel, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. De szegény (illetve, bocsánat, rászoruló) minisztériumi alkalmazottak a „stadion” szót sem vehették szájukra (helyette: „fedett sportlétesítmény”), elkerülendő a népek további hergelését.

Akkor persze még röhögcséltünk

Ki-ki próbálta újmagyarítani József Attilát („Aki rászoruló, az a legrászorulóbb”) és Petőfit („rászoruló Tisza, miért is bántjátok?”), vagy javasolta átnevezni a metrómegállót „Puskás Ferenc fedett sportlétesítmény”-re. De ahogy Soros nem nevethetett a végén, úgy mi sem. Idén a dolog kezdett komolyra fordulni. Kiderült, hogy a tiltott szavak közé tartozik Nagy Imre neve is: el nem hangozhatott az október 23-i hivatalos ünnepi beszédekben. A kísértések elkerülése érdekében a biztonság kedvéért a szobrát is elviszik: arról nehéz volna lekaparni a nevet, és egy kisgyerek esetleg óvatlanul kibetűzné, hiába pisszegnének rá a szülők.

Pár nappal később, az őszirózsás forradalom és az első magyar köztársaság évfordulóján a „köztársaság” is felkerült a tiltott kifejezések listájára. Nem volt, nem lesz, nem van. Az őszirózsa csak azért úszta meg, mert Halottak napja előtt mégsem lehetett teljesen kiirtani a köztudatból. Úgy látom, a szótárból hamarosan kikerül az „Erzsébet utalvány” is: ez csak kampányban jár a nyugdíjasoknak, de utána jobb, ha kitörlik memóriájukból: minek idegesítsék feleslegesen magukat az emlegetésével, ha egyszer úgyse kapják.

Hogy elég nehéz lesz így beszélni, ha a tiltott szavak egyre gyarapodnak? Ugyan. Minek az a sok szó, az örökös fecsegés? Más élőlények egész jól elvannak nélküle. Legfeljebb majd mi is CÖFögünk vagy NERítünk. Abból nem lehet baj.

Lendvai Ildikó

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!