Kezdőlap Szerzők Írta Cserhát István

Cserhát István

Avatar
11 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Az erkölcsről és a politikáról

Az emberek sokféleképpen gondolkodnak és cselekednek bizonyos szituációkban, ez pedig megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi annak megítélését, hogy mi is az igazán jó és mi a rossz. A politika világára ez hatványozottan igaz. Mivel a politikai cselekvések és döntések nem csupán a döntésben résztvevők és azok közvetlen környezetének életét befolyásolják, hanem egy ország lakosságának életére is hatással vannak.

Ezen írásomban nem célom, hogy választ adjak a nagy erkölcsi dilemmákra, nem célom, hogy megmondjam, mi a jó és mi a rossz. A célom, hogy gondolkodjunk ezekről a témákról és saját erkölcsi, morális meggyőződéseinket ne tekintsük általános igazságnak, mert ilyen általános igazság egyszerűen nem létezik.

Az erkölcs a jog és a politika

Az erkölcs, mint azt már feljebb is taglaltam, nem egy olyan téma, amiben egy általános igazság létezik. Az erkölcs, mint egy iránytű, útmutatást adhat ahhoz, hogy az egyéni felfogásunk és belátásunk szerint helyesen cselekedjünk.

Amikor arról beszélünk, hogy mi a társadalmi erkölcs vagy a közerkölcs akkor meghatározunk egy csoportot vagy egy ország lakosságát, mely egy meghatározott erkölcsi mérce szerint éli életét a társadalmon belül. Aki ezeket a szabályokat nem tartja be, azok büntetésben részesülnek „deviáns” viselkedésük miatt. Ez a büntetés lehet bírság vagy a társadalomból való kizárás is börtönbüntetés útján.

Magyarországon is, ahogyan minden más országban, létezik egyfajta közerkölcs. Általában ezekre az erkölcsi alapokra építkeznek a társadalom életét szabályzó törvények is.

A törvények meghozataláért, kigondolásáért és végrehajtásáért a politikai vezetők felelnek. Ennek következtében az erkölcs és a politika valamilyen mértékben mindenképpen találkozik egymással.

A közerkölcs léte egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mindenkinek lehessen saját meggyőződése és morális iránytűje élete során, mely szabályozza cselekvéseit. Ahány ember annyi vélekedés létezik egy időben a jó és a rossz fogalmáról. Egy egységes erkölcsi alap kijelölése és szabályainak meghatározása és betartatása, pontosan ezért a sokszínűség miatt nehéz feladat.

Az életünket behatároló és szabályzó törvények erkölcsi alapját a legtöbb esetben valamilyen vallási szemléletmód adja. Például nálunk és Európa-szerte ez a vallási alap a keresztény szemléletmód. Más régiókban, például az arab világban, az iszlám vallás tanai adják a törvénykezés alapját.

Könnyű felismerni a vallási alap rendkívüli hatását a jogra, elég csupán egy pillantást vetni a tízparancsolatra és máris láthatjuk, hogy az abban foglaltak mennyiben mutatkoznak meg a törvényekben és szabályozásokban.

Tehát az erkölcs alapot ad a szabályozásokhoz a politika dönt a szabályozások mikéntjéről, mely a jog eszközével válhat valóra.

A politika és az erkölcs kapcsolata

A politika és az erkölcs közötti kapcsolattal sok gondolkodó foglalkozott már, kezdve az ókori Görögország filozófusaival, mint Platón és Arisztotelész, majd később Machiavelli, Carl Schmitt vagy Aquinói Szent Tamás is csak, hogy néhány példát említsek.

A politika és erkölcs kapcsolatának értékelésénél a legfontosabb kérdés talán az, hogy mi a politika és mi az erkölcs célja. Cselekvéseinket egyéni szinten is céljaink határozzák meg, céljainkhoz igazítjuk azt, hogy egyes szituációkban miként döntünk.

Amennyiben az erkölcs céljának tekintjük, hogy szabályozza azt, hogy miként élhetünk együtt egy társadalomban, illetve segít eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, úgy a politika céljának is hasonlónak kellene lennie, mivel a politika az, mely részben alakítja a közerkölcsöt és formálja az egyének hozzáállását bizonyos témákhoz. Mondjuk ilyen cél lehetne, hogy segít előre mozdítani a közjót, hogy az emberek számára a legjobb alternatívákat kínálja és meg is valósítsa a társadalmi együttélés eszméjét.

A tapasztalatok azonban nem ezt mutatják.

A hatalmat egy demokratikus rendszerben addig tudja birtokolni egy párt vagy párt szövetség ameddig a választók bizalmát élvezi.

Amint a bizalom elvész, úgy a hatalom is. Úgy gondolom, hogy ez az egyik olyan mozzanat, ahol a politika és az erkölcs élesen elválnak egymástól. A politikusok cselekedeteit a legtöbb esetben nem csupán a közjó elérésének álma befolyásolja, hanem az is, hogy megszerezhessék és megtarthassák a hatalmat, amiből következik az, hogy lehetőséget kapnak arra, hogy elképzeléseikkel alakítsák a közösség életét, amibe beletartozhat az a célkitűzés is, hogy a közjó megvalósulhasson.

Azzal, hogy a hatalom megszerzése és annak megtartása előfeltétele a politikai élet alakításának és a döntéshozatal képességének megszerzésének, úgy az erkölcs egy alárendelt szerepbe kerül politika világán belül.

A hatalomtechnikai racionalitás ezért sok esetben képes felülírni az elvek és az erkölcsi szabályok betartásának fontosságát.

A politikai vezetők a választók kegyeiért versengenek egy demokráciában. Ahhoz, hogy elnyerjék a választók bizalmát a politikai vezetők népszerű intézkedéseket vezetnek be, ígérgetnek és látszatmegoldásokkal kedveznek egyes társadalmi csoportoknak, hogy elnyerjék szavazatukat és bizalmukat.

A legtöbb politikai párt legyen az kormányon vagy ellenzékben, ugyanúgy él ilyen és hasonló eszközökkel. A társadalmi csoportok hergelésének eszközével, az egészségügy és az oktatás világszínvonalra való emelésének kivitelezhetetlen ígéretével és még napestig lehetne sorolni a példákat.

A pártok és az erkölcs, egy egy felmerülő kérdés

Az egyik legnagyobb problémába akkor ütközünk amikor egy politikai tevékenységet az erkölcsösség szempontjából akarunk megítélni.

Minden egyén politikáról kialkotott képét, saját értékítéleti fokmérője határozza meg, ezért is gondolkodunk eltérően a jó és a rossz fogalmáról.

Így máris ott tartunk, hogy csak egyéni véleményt tudunk megfogalmazni és nem általános igazságot.

A politikai pártok és az erkölcs kapcsolata talán abban érhető tetten igazán, hogy miként lavíroznak a politika világában és milyen mértékben áldozzák fel saját elveiket a politikai haszonszerzés és a hatalom technikai sikerek oltárán.

A politikai pártok közötti versengés, egy demokratikus rendszerben arra sarkallhat minden politikai erőt, hogy az erkölcsi kérdésekhez rugalmasan álljanak.

Felfoghatjuk ezt úgyis mintha egy futóversenyen lennénk, ahol vannak alapvető szabályok, mint, hogy hol kezdődik és hol végződik a pálya, de az nincs tiltva, hogy a versenyzők doppingoljanak és kigáncsolják egymást a verseny közben. Egy ilyen helyzetben vajon beszélhetünk e erkölcsről? Aki ilyenkor fair módon az erkölcsi normákhoz tartva magát versenyzik az bolond? Mert, ha úgy látjuk egy ilyen esetben nincs értelme az olyan fogalmaknak, mint erkölcs, értékek vagy elvek akkor miért várjuk el ugyanezt a politikai pártoktól?

Így nagyon is fontos az a kérdés, hogy a cél szentesíti e az eszközt?

Lehetséges-e az, hogy erkölcsileg rossznak bélyegzett tevékenység, piszkos módszerekkel történő kampányolás, ígérgetés vagy a társadalmi csoportok egymás ellen hergelése megengedett annak érdekében, hogy a hatalmat elnyerjék a politikai vezetők.

Az erkölcs alakítja a politikát vagy a politika az erkölcsöt?

A legérdekesebb dolog az erkölcs és a politika kapcsolata között, hogy a politika az, ami képes meghatározni az erkölcsöt és nem pedig fordítva.

A politikai vezetők döntéseik útján és saját kommunikációs tevékenységük révén alakítják a társadalom szemléletmódját, így azt is, hogy mit gondolnak az emberek a jó és a rossz fogalmáról. A politikusok előszeretettel élnek ezzel a módszerrel napjainkban is.

Ellentétpárokat neveznek meg és vezetik be azokat a közbeszédbe.

Valamit nemzetinek vagy nemzetellenesnek bélyegeznek, mint ahogyan azt a Fidesz-KDNP teszi. Valamit demokráciaellenesnek, valamit meg demokratikusnak neveznek, akár a baloldali pártok, akik magukat demokratikusnak tartják míg a Jobbikot vagy a Fidesz-KDNP-t antidemokratikusnak, mindezt úgy, hogy az említett politikai erők ugyanúgy részt vettek a választásokon és kimutatható demokratikus támogatottsággal rendelkeznek. De ide lehetne még sorolni a baloldal és jobboldal közötti ellentétet is, mely fogalmak napjainkra kiüresedtek, de ennek ellenére is egyik másik politikai erő negatív vagy éppen pozitív értékeket társít ezekhez a jelzőkhöz.

A recept tehát egyszerű, a politikai pólusokhoz és ellentétekhez értékítéletet társítunk.

Ezek a jelzők nagyban meghatározzák azt, hogy a pártok saját szavazóbázisa, miként vélekedik más pártokról és azok szavazóbázisáról. Így nagyon egyszerű akár uszítani is a táborokat egymás ellen. Az uszítást erkölcsösnek tartjuk? Mindenki felteheti magában ezt a kérdést.

A politikai pártok efféle megkülönböztető, megbélyegző tevékenysége az, amivel elkülönítik saját magukat és szavazói bázisukat a többi párttól.

Mivel sok esetben a pártokhoz való kötődés erős érzelmi alapokon nyugszik a pártok szimpatizánsai véleményüket könnyedén azonosíthatják a választott pártok értékszemléletével. Ennek következtében egy szavazói bázis erkölcsi fokmérője idomulhat a párt jóról és rosszról kialakított képéhez. A politika ezen az úton keresztül tehát nem csupán a közerkölcsöt képes formálni, de saját egyéni erkölcsi viszonyulásinkra is kihatással van.

A politikai döntések és az erkölcs

Vannak olyan témák, mint a szegénység és korrupció kérdése, az egészségügy és oktatás kérdése vagy a kilakoltatások ügye, ahol mindenki azt szeretné, hogy javuljon a helyzet. A politikai pártok is azért kardoskodnak kommunikációjukban, hogy ezen területeken a kormány rossz munkát végez, de ők ismerik a problémák ellenszerét és csak annyi a gond, hogy nincsenek hatalmon.

Milyen érdekes, hogy ezek a témák, melyeket az ellenzék felkarolt, azok, melyek az embereket közvetlenül is érintik és a legnagyobb politikai értelemben vett haszon származhat belőlük.

Az erkölcsös tevékenységek önmagukban teremtenek értéket, mint az adományozás, az elesettek segítése, egy meghatározott vallás által diktált életmód követése vagy az őszinteség.

A politikában ez az önzetlenség nehezen elképzelhető, hiszen a hatalom megszerzésére irányuló törekvések tiszta célt állítanak a politikusok és a pártok elé. Így

a politikai tevékenység már nem önmagában teremt értéket, mert mindig felsejlik a döntések mögött meghúzódó érdekek egész hálózata.

A nemzeties konzultáció

A nemzeti konzultáció meglehetősen megosztó téma a választók között. Vannak olyanok, akik csupán a kormány transzparens mivoltát és a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét látja ezekben a kérdőívekben. Mások erőltetett és felesleges kampánytevékenységnek és egyszerű manipulációnak bélyegzik az Orbán kormány által 2010-ben életre hívott kérdőíveket és az azokat övező reklámokat.

A nemzeti konzultációkról általában, mire való, miért használják a politikában

A nemzeti konzultáció egy politikai eszköz, egy kérdőív, melyet a kormány küld ki a legtöbb magyar választókorú állampolgárnak. A kérdőív kitöltése és visszaküldése megoldható hagyományosan postai úton és online platformon egyaránt. Ezek a kérdőívek a kormány által összeállított kérdéseket tartalmazzák.

A konzultációs kérdőívek funkciójukat tekintve sokrétűek. Egy a valóságtól távolabb álló értelmezés szerint a kormány egyszerűen csak kikéri az állampolgárok véleményét, olyan kérdésekben, melyek sarokpontjait adják a politikai terveinek, törekvéseinek.

Egy másik, a realitással közelebbi kapcsolatot ápoló magyarázat szerint a nemzeti konzultációk sokkal inkább a választások közötti időszak, politikai kampányának fontos elemeiként jelennek meg a kormányzati kommunikációban. Ez a magyarázat nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a kormány valóban kíváncsi lenne az emberek véleményére. Azonban az állampolgárok véleményének megismerése, ebben a felfogásban csupán a sokadik helyen áll, a politikai racionalitás által kialakított hierarchiában.

Az adott politikai erő, jelen esetben a Fidesz-KDNP elsősorban a nemzeti értékek kifejezésére, szavazói mobilizálására és politikai témák kijelölésére alkalmazza a nemzeti konzultáció intézményét.

A konzultációban szereplő kérdések többsége egyszerűen megválaszolható. A közérthetőség végett az összetettebb gondolkodásra okot adó tartalmat csupán nyomokban lehet felfedezni a kérdések leírásában.

Ahogyan az lenni szokott a kormány és az ellenzéki oldal abszolút másként tekintenek a nemzeti konzultáció, most már az évek alatt megtűrt, megszokott intézményére.

Az ellentétes politikai oldalak érvei a konzultáció mellett és ellen

A kormány érvei a konzultáció mellett:

Kormány oldalról a konzultáció melletti érvek általánosan a demokratikus elvekből vezethetők le.

Miszerint a konzultációs kérdőív kitöltésével a választók kifejezhetik véleményüket, álláspontjukat, fontos politikai kérdésekben. Hozzájárulhatnak a választók a kormány politikájának alakításához.

A kérdőívekkel kapcsolatban fontos kiemelendő tény, hogy a nemzeti konzultációk erősítik az egyes jövőben érvényesíteni kívánt törvények és intézkedések legitimitását. A kormány könnyedén előhúzhatja a népakarat kártyáját amikor szükségesnek érzi.

A pártszövetség kétharmados felhatalmazása mellé, időről időre hozzászegődik a konzultációkat kitöltő és visszaküldő, korántsem elhanyagolható tömegek hangja és akarata.

Furcsa a kettősség, mely a kormány oldali érveket illeti. Az ellenzékkel szimpatizálók és az ellenzéki pártok a legtöbbször éppen a demokratikusság hiányát róják fel a rendszer leginkább meghatározó elemeként. A kormány érvelése a konzultációk mellett meg pont a demokratikusságra épül.

Mindenesetre a konzultáció egy roppant hatékony eszköz a Fidesz-KDNP saját szavazótáborának mobilizálására. Egy-egy ilyen kérdőívet változó számban küldenek vissza a választók, de az bizonyos, hogy több tízezres, százezres, sőt akár milliós tömegek érdeletek a válaszok visszaküldésében.

Szemléltető példaként nézzük meg a 2015 májusában kiküldött kérdőívet, mely a bevándorlás és terrorizmus kérdéskörét járja körbe. A rendelkezésre álló adatok szerint az összesen kiküldött 8 millió példányból körülbelül 1 millió kérdőívet küldtek vissza kitöltve kormány részére. Ez a szám a Fidesz-KDNP szavazótáborának közel felét teszi ki.

Ebből a milliós nagyságrendű számból is látható, hogy a választók nagy számban, elsősorban a Fidesz-KDNP pártszövetséggel szimpatizálók, élnek a konzultáció adta lehetőséggel.

A kormány a felsoroltak mellett gyakran érvel azzal, hogy a konzultációs kérdőívek fegyvertényezőt nyújtanak Brüsszellel, vagyis az Európai Unióval szemben.

Az ország szuverenitásának megerősítését és a választók egyértelmű akaratát tükrözik a nemzeti konzultációk eredményei. Ugyanez a retorika köszön vissza a hazai politika játszóterén is. Amikor az ellenzéki pártok bírálják a kormányt tevékenysége miatt, akkor a kormány gyakorta használja hivatkozási alapként a konzultációk eredményét és eredményességét.

Az ellenzék érvei a konzultáció ellen:

A konzultációkkal kapcsolatban az egyik leginkább szemet szúró negatívum az a felmerülő költségek mértéke.

Az időről időre kiküldött konzultációk költségei változók, azonban általában 200 millió és 1 milliárd forintnyi anyagi ráfordítás volt eddig a jellemző a már kiküldött konzultációk esetében.

Az első nemzeti konzultáció még 2010-ben látott napvilágot. Körülbelül nettó 200-230 millió forintba került és a kormány nyugdíj és támogatáspolitikai kérdésekben kérte ki a választók véleményét.

A 2017-es „Állítsuk meg Brüsszelt!” témában indított konzultáció összes anyagi ráfordítása meghaladja a 949 millió forintos összeget is.

A 2010-es konzultációt leszámítva mindegyik kérdőív költségei közpénzből kerültek finanszírozásra. Ebbe beleértendő a napokban kiküldött konzultációs kérdőív, eddig még nem ismeretes költsége is.

Eddig összesen 8 konzultációt indított a kormány, így a költségek több milliárd forintnyira duzzadtak 2010 óta. Az ellenzék feleslegesnek és drágának tarja a nemzeti konzultációkat. Elmondásuk szerint másra költenék a fentebb leírt közvagyont.

A másik legfontosabb konzultációk ellen felhozott érv szerint a konzultációt a kormány kampányra és az állampolgárok manipulálására használja. Már a kérdések megfogalmazása is arra utalhat, hogy a leírt eldöntendő kérdések magukban hordozzák a logikus és egyszerű választ, ami jellemzően a kormány akaratához áll közelebb.

A kérdőívek szakmaiságát is sokan vitatják. Mivel az egyszerűen megfogalmazott, közérthető kérdések a legtöbb esetben kiölik az esetlegesen szükséges szakmai hátteret, mely a választók segítségére lehetne a felelős döntés meghozatalában.

A magukat a kormány ellen meghatározó politikai pártok és szimpatizánsaik mindezek mellett korrupciót sejtenek a konzultációk megvalósítása mögött.

A tematizálás

A nemzeti konzultáció, mint eszköz tulajdonképpen egy kampányidőszakon kívül eső kampánytevékenységnek is megfeleltethető. Ezen okból kifolyólag fontos szerepet játszik a Fidesz-KDNP tematizáló tevékenységében.

Amennyiben egy politikai erő képes tematizálni a közbeszédet, úgy elmondható róla, hogy különleges hatalom birtokosa. A közvélemény tematizálása egy nagyon fontos, sőt elengedhetetlen tevékenység a politika világában. Ami a különféle elterelő témák bedobálásában és témák aktualizálásában nyilvánul meg leginkább.

Amikor egy politikai erő egy megadott témát beemel a közbeszédbe és a politikai közösség fontos, közös ügyeként jelöli meg, akkor már tematizáló tevékenységet végez. 

Nem is szükséges éveket visszautazni az időben, hogy találjunk egy olyan témát, melyet a kormány beemelt a közbeszédbe. A bevándorlás és Soros György elleni kampány, mely 2015 után végig kísérte az emberek életét is ilyen. De ilyen volt a nyilatkozatok és intézkedések egész sorozata, mely az „állítsuk meg Brüsszelt” politikai szlogen alatt fut, még a mai napig is, változó intenzitással.

Ezen folyamat, aktus végrehajtásában meghatározó szerepet játszanak a nemzeti konzultációk és az azokat hirdető televíziós csatornákon, rádióban, írott és elektronikus médiában megjelenő reklámok sokasága.

Az teljesen biztos, hogyha a kormány nemzeti konzultációt indít, a sajtó és a politikai elemzők éhes disznóként vetik rá magukat a kérdőívekre, hogy megfejtsék a kérdések mögötti szándékok keszekusza összefüggéseit.

Néhány kérdés, néhány értelmezés

A teljesség igénye nélkül, kiragadnék néhány kérdést a konzultációs kérdőívekből, hogy értelmezzük, milyen üzenetet közvetítenek a választók számára.

Egy kérdés a 2015-ben kiküldött nemzeti konzultációból, melynek címe: Nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról

Forrás: Wikipédia

„Sokféle véleményt lehet hallani az erősödő terrorcselekményekkel kapcsolatban. Ön mennyire tartja fontos kérdésnek a terrorizmus térnyerését (franciaországi vérengzés, az ISIS riasztó cselekményei) a saját élete szempontjából?”

Ezen kérdéssel kapcsolatban tudni, hogy a válaszadók 70,49%-a „nagyon fontos” választ jelölte meg, a „fontos” és „nem fontos” opciók ellenében. Ez a szám teljesen érthető a feltett kérdés tükrében.

Ennek oka egyszerű, maga a kérdés megfogalmazásának módja logikus választ rejt magában. A világ sokféle kultúrát és népet tömörít, azonban egy fejlett, globalizálódott és civilizált társadalomban az állampolgárok alapvetőnek tartják biztonságuk fontosságát. Ebből következik, hogy az embereket igenis érdekli a terrorizmus témája. Önnön és szeretteik biztonságának féltéséből adódik, hogy követik a terrorizmussal kapcsolatos történéseket. A magyar politikai kultúra egyik legfőbb jellemzője is a biztonság utáni általános vágy. A magyar politikai kultúráról és jelentőségérő itt írtam bővebben.

Egy ehhez hasonló eszmefuttatás nélkül is evidens a válasz a legtöbb ember számára, illetve így már körvonalazódik a kérdés valódi célja, mely nem más, mint a politikai álláspont kifejezése és a választók fenyegetettség érzésének tudatos növelése.

A következő kérdés a 2011-ben kiküldött szociális konzultáció egyik kérdése.

Forrás: Wikipédia

„Vannak, akik azt javasolják, hogy az ország segély helyett inkább munkalehetőséggel segítse a munkanélkülieket. Mások szerint a segélyezés a megoldás a munkanélküliség problémájára. Ön mit gondol?”

A kérdés felvetése ebben az esetben releváns. A munkanélküliekkel való bánásmód megítélése egy igencsak megosztó téma. A kormány álláspontja azonban világos. A kormány jóléti politikája alapvetően konzervatívnak nevezhető. Mivel a legtöbb szociális támogatás és segély munkaviszonyhoz van kötve.  A munkanélküliek és a szociális hálón kívül rekedt társadalmi rétegeknek a kormány politikai víziója ellenséges lehet. Ezen konzultáció előrevetítette a politikai értelemben vett jövőt, mely később a közmunkaprogram képében vált valósággá.

Még két konzultációs kérdés a legfrissebb napokban kiküldött Nemzeti konzultációból, mely a családok védelméről címet viseli.

Forrás: kormany.hu

„Egyetért-e Ön azzal az alapértékkel, miszerint a gyermekeknek joguk van anyához és apához?”

Maga a kérdés egyszerű, azonban mélyebb tartalmat hordoz magában. A kérdés másként megfogalmazva úgy is hangozhatna, hogy: Egyetért-e Ön azzal az alapértékkel, miszerint gyermekeknek joguk van a Fidesz-KDNP által elismert, valódi családmodellhez, melyben egy anya és egy apa van, a gyermekek mellett. Mivel ismeretesek a kormány családpolitikai törekvései és álláspontja, meghatározható, hogy jelen esetben nem a nagyarányú válások számát kívánja csökkenteni a kormány, hanem sokkal inkább a tradicionális keresztény alapú családmodellt igyekszik elterjeszteni a köztudatban. Ez természetesen nem foglalja magában a homoszexuális kapcsolatban élő egyéneket, a gyermeküket egyedül nevelő, gondozó szülőket. A kívánatos családmodell az apa, anya és gyerekek köré épül.

Valószínűsíthető, hogy a jövőben a kívánatos családmodellt erősítő intézkedések nagyobb reflektorfényt kapnak. Ebbe persze a szegényebb rétegek nem férnek bele, hiszen akkor őket lélegeztetőgépre helyezné a kormány. A kormány egyik pillanatról a másikra, nem lenne képes megszüntetni a szegénységet Magyarországon. Ez egy túlontúl összetett és hosszútávú terv megvalósítását igénylő feladat, mely támadási felületet nyújt a többi politikai erőnek a Fidesz-KDNP kritizálására. A konzultáció sem foglalkozik a szegénység kérdésével. Ez nem is meglepő, hiszen a kormány nem akarja felszítani a kritikus érzelmeket a választók körében.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?”

Magyarország súlyos demográfiai problémákkal néz szembe. A népesség szapora fogyása és elöregedése, jelenleg is kihívásokat állít a teljes magyar társadalom és a kormány elé. Néhány évtizedes távlatban pedig a jelenlegi nyugdíjrendszer sem tartható fent.

Az aktív korú népesség fogyása és a teljes népesség körében tapasztalt alacsony születésszám korrigálására, a bevándorlás egy megoldás lehet, de a kormány szemében egy rossz megoldás.

A kormány élesen bevándorlásellenes szemléletmódja találkozik a magyar demográfiai valósággal. A bevándorlás és a család politika összefüggése ebben a kérdésben kerül kifejtésre.

A kérdés semmit nem vetít elő a jövőre nézve, amit eddig nem tudtunk volna. A kormány kommunikációjában ellenzi a bevándorlást és támogatja a hazai családokat.

Összességében elmondható, hogy a nemzeti konzultációk kérdései üzenet értékűek.

Mindegyik kérdés aszerint van kialakítva, hogy tükrözze a kormány álláspontját az egyes témákban. A legtöbb „helyes” válasz, mely egyenesen következik a kérdésből valójában az a válasz, amit a kormány tagjai is bejelölnek a konzultáció kitöltésekor. 

Tarlós vs. Puzsér

A főpolgármester választásig még majdnem egy év van hátra. Azonban a téma nem is lehetne aktuálisabb egy új és megosztó kihívó színre lépése okán.

Puzsér Róbert már augusztusban elhintette, hogy lehet indul a főpolgármesteri posztért, majd októberben ez már biztossá vált. A legtöbb politikai folyamatokról tudósító lap, televízió és egyéb sajtóorgánum már foglalkozott Puzsér vagy Tarlós személyével külön-külön. Most szeretném egymás mellé állítani, és bemutatni a két jelöltet.

Puzsérról dióhéjban

Puzsér Róbert az utóbbi években a közélet széles körben ismert és megosztó szereplőjeként lépett elő. A politikai folyamatok kritikus elemzése, értelmezése, mind olyan tevékenységek,melyek jellemzik munkásságát.

Megosztó szerepét elsősorban hangvételének és a kormány és ellenzéki oldal kritikus megítélésének köszönheti.

Puzsér Róbert esetében nem beszélhetünk politikusi tapasztalatról. A politika színpadán zajló történések kritizálása után, maga is feláll a színpadra.

Tarlósról dióhéjban

wikipedia

Tarlós István tapasztalt politikus. Korrupciós botrányok, radikális, a közvéleményt erősen megosztó tevékenységek nem jellemzik eddigi pályafutását. 2010 óta tölti be a főpolgármesteri pozíciót.

A kormánnyal való szoros együttműködését, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a főpolgármesteri posztért való ismételt indulását, egy, az Orbán Viktorral közösen tartott sajtótájékoztatón jelentette be.

Továbbá bejelentette, hogy hosszas tárgyalásokat folytatott a Miniszterelnökkel a jővőbeni együttműködéssel kapcsolatban.

Érvek egyik vagy másik jelölt mellett

Puzsér Róbert az elmúlt hetekben több rendezvényen is felszólat, és több műsorban is szerepelt. Látható volt többek között az Echo tv-ben  vagy az ATV műsorában is. Behívták a köztévébe is, ahol a programja felvázolását félretéve, kritizálta a csatorna működését, és elítélte a Fidesz politikai tevékenységét.
Programját jövő év májusában tervezi közzétenni, melyben ígérete szerint részletes, szakmailag kidolgozott tervet vázol fel, a Sétáló Budapest tervét.

A terv az összefüggően besétálható, zöldebb főváros elképzelését hivatott leírni.

Puzsér elmondása szerint, a levegő belégzésre alkalmatlan, és rövidíti az ott élők életét.

Úgy véli, hogy ezt a tervet mivel más nem akarja megvalósítani, vagy érdemben nem tesz érte, neki kell megvalósítania. E mellett a hajléktalankérdésben azt az álláspontot képviseli, hogy rendet akar tenni a hajléktalanszállókon, így élhetőbb körülményeket biztosítana a rászorulók számára.

Van akinek szimpatikus lehet az is, hogy Puzsér nem keresi a választók kegyeit, nem hízeleg és ígérget olyan tevékenységeket, beruházásokat, melyek csalogatnák a választókat, hogy rá szavazzanak. Ez látszik, minden nyílvános szerepléséből is.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy Puzsér, elmondása szerint, amennyiben megvalósítja tervét, lemond a főpolgármesteri tisztségről.

Tarlós István oldalán az egyik leginkább meghatározó érv, a tapasztalat és kiszámíthatóság mellett, a kormánnyal való szoros együttműködés megléte.

Ennek köszönhetően jóval több beruházás megvalósulása vállhat realitássá.
Tarlós István és Orbán Viktor kilátásba helyezett több, a fővárosban megvalósítani kívánt beruházást, melyekre már rábólintott a kormány.
Orbán Viktor úgy nyilatkozott, hogy eddig legalább 288 milliárd forint értékben valósultak meg beruházások, fejlesztések a fővárosban és  még legalább 600 milliárd forintnyi beruházás van folyamatban.

Puzsér Róbert győzelme esetén sejthetjük, hogy a kormány kevésbé, vagy egyáltalán nem működne együtt vele, terve megvalósításában, és az egyéb beruházások nagyvonalú támogatása is kérdésessé válik.

Puzsérral ellentétben, Tarlós István egyike a nagy öregeknek, aki több évtizede van a politikai pályán.

Amennyiben ő nyeri el a főpolgármesteri posztot, úgy az elmúlt két ciklusában folytatott tevékenységéből következtethetünk arra, hogy a körülmények változatlansága esetén, megállná a helyét egy harmadik ciklus alkalmával is. 

Az aki nem szimpatizál személyével, még mindig szavazhat rá, amennyiben a biztonságot és folytonosságot részesíti előnyben. A biztonság, és folytonosság iránti vágy a baloldali érzelmű szavazókat is arra sarkallhatja, hogy Tarlós és a Fidesz-KDNP szoros kapcsolatát kevésbé vegyék figyelembe a szavazat leadásakor.

A két fél, az az Puzsér Róbert és Tarlós István nyilatkozataiból egyelőre az látszik, hogy kölcsönösen elismerik egymás munkásságát.

Valamit fontos leszögezni Puzsér Róberttel kapcsolatban. Ő nem egy politikus. Ez azt is jelenti, hogy egy sikertelen vagy egy sikeres választási szereplés esetében is, a felelősség őt terheli.Nem tud egy pártlogó mögé bújni, vagy mást hibáztatni a jövőbeni eredmény alakulása miatt.

Ez a tény, sok választónak kifejezetten szimpatikus lehet, mivel az elmúlt években  látványosan zuhan a politikusokba vetett bizalom szintje. Puzsér városvezetési tapasztalatok hiányában áll a rajtvonalhoz.

Egy üzenet

Puzsér Róbert indulása a posztért üzenet értékű.
Akár győz, akár nem, kijelöl egy utat az ellenzék számára. Demonstrálja azt, hogy egy alapvetően független, civil szférában tevékenykedő jelölt, miként képes helytállni egy ilyen választáson.

Az ellenzék legfőbb célja jelenleg, hogy egy olyan személyt indítson a választáson, aki fedhetetlen, széleskőrben ismert, nem megosztó személyiség. E mellett képes összeboronálni a különböző ellenzéki érzelmű szavazókat saját égisze alatt. 

Ez a célkitűzés volt eredetileg is mérvadó a 2018-as országgyűlési választások alkalmával.
Az ellenzék meg is találta ezt az embert, az idolt Márki Zay Péter személyében, akit megtettek a koordináció arcának is.

Jelenleg az ellenzék bizonyítottan nem rendelkezik olyan jelölttel, akire illenének a fentebb leírtak.
Puzsérra pedig nagyjából mindegyik jelző igaz, azzal a kivétellel, hogy személye megosztó.
Ráadásul, ha ilyen jelöltet akarnak indítani, annak imázsát fel is kell építeni. Meg kell őt ismertetni a választókkal, és biztosítani kell a választókat a jelölt alkalmasságáról. Ez sok pénzt, energiát és ami a legfontosabb, időt vesz igénybe.
A tapasztalat azt mutatja, hogyha nem kezdik el időben az imázsépítést és a koordináció megszervezését, úgy szignifikánsan csökkennek a győzelmi esélyek.
Az MSZP részéről több mint valószínű, hogy Horváth Csaba fővárosi képviselőt indítaná az előválasztáson.
Ehhez kapcsolódik Puzsér azon kijelentése, mely szerint nem hajlandó visszalépni sem az MSZP, sem pedik a DK jelöltjének a javára.
Ezzel ellentétben az LMP politikusa Ungár Péter úgy nyilatkozott, hogy hajlandó lenne támogatni Puzsért a választáson.

Jelen állás szerint egyik legesélyesebb kihívója Tarlósnak nem más, mint Puzsér, vagy ha hihetünk a Magyar Hang információinak, Karácsony Gergely is sorszámot húzhat, az esélyes jelöltek várótermében.

Megint a koordináció

A koordináció módszere ismét felmerült, mint a győzelem egyetlen letéteményese.

A koordináció módszeréről egy korábbi írásomban már kifejtettem véleményem, mely itt található.

Jelenleg felesleges lenne találgatni arról, hogy ki- ki mögé áll be, vagy ki-kicsodát utasít el, hiszen ez még bőven változhat. Sőt a jelöltek száma is bővűlhet az idő múlásával.

Az esélyek latolgatása ebben az esetben fontos tényező, azonban még nagy a bizonytalanság és nem rendelkezünk megalapozott információkkal a választók prefeneciáit illetően.

Két dolog biztos jelenleg. Az egyik, az, hogy Budapest városában tradicionálisan erősebbek a baloldali, liberális, illetve centrumhoz közelítő pártok. 
Az áprilisi választások tanulsága, hogy koordinációval a legtöbb fővárosi választókerület megnyerhető az ellenzék számára.

A másik dolog ami biztos, hogy Tarlós István nagy népszerűségnek örvend a fővárosi választók körében. 
A kormányközeli Nézőpont Intézet felmérése szerint, a fővárosi szavazatok legalább 45 százalékát nyerné el az önkormányzati választáson, amennyiben azt most tartanák.

Ez az adat, hiába származik egy kormányhoz közelebb álló elemzőcégtől, az elmúlt évek sikeres választási szereplései azt mutatják, hogy ez az adat  nem állhat túlontúl messze az igazságtól.

Puzsér Róbert egy nyilatkozatában kijelentette, hogy szerinte is Tarlós István az esélyes a győzelemre, de ez nem tántorítja el attól, hogy ő is megmérettesse magát.

Azok a választók,akik semmi esetre sem akarják Fidesz-KDNP jelöltre leadni a szavazatukat, és tetszik nekik Puzsér Róbert kezdeményezése, azoknak egy értékes alternatívát nyújthat az újdonsült politikusjelölt.

Azok a választók, akik inkább a megszokott állapotokat preferálják, és a kiszámíthatóságot részesítik előnyben, azoknak Tarlós István lehet az ideális választás.

Tehát mindkét jelölt mellett szólnak érvek.

Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ez a jelölt jobb vagy az a jelölt, mert a választók teljesen különbözőek, eltérő céljaik és preferenciáik vannak.

A koordináció csapdájában

  A 2018-as országgyűlési választáson a magyar választók, megismerkedhettek a koordináció módszerével. A kérdés az, hogy Fidesz-KDNP leváltásának vágya, megér e annyit, hogy a választók lemondjanak saját akaratuk érvényesítéséről, vagy sem.

 

A hazai választási rendszer

A Magyarországon működő választási rendszer mai napig az egyik legösszetettebb Európában. Megtalálhatóak arányosító és többségi elemek is egyaránt. A választási rendszer azonban nagy változáson ment keresztül a Fidesz-KDNP kormányzása alatt. A többségi elv, sokkalta hangsúlyosabbá vált, a korábbi két forduló helyett már csak egy van, és az egyéni választókerületek jelentősége felértékelődött. Amelyik párt a legtöbb egyéni választókerületi győzelemmel rendelkezik, az tulajdonképpen mindent visz, sőt még annál is többet, mert

a győztes erősen felülreprezentált státuszba kerül a törvényhozásban, és abszolút dominánssá  válik a végrehajtásban.

Az ilyen típusú választási rendszerek elsődleges célja, hogy biztosítsák a stabilitást és a folytonosságot. Éppen ezért a kisebb pártok parlamentbe való bejutási, és kormányra kerülési esélyei csökkennek annak érdekében, hogy a nagyobb pártok akár egyedül, akár kisebb koalíciókban tudjanak hatékonyan kormányozni.

A jelenlegi választási rendszer, éppen a fentebb leírtak miatt ösztönzi a kisebb pártokat az összefogásra.

Ebből a szempontból vizsgálva a koordináció módszere egy logikus, ésszerű válasz az ellenzék részéről.

A koordináció,mint csapda?

A 2018-as választást megelőzően parázs vitáktól és üzengetésektől volt hangos a sajtó. A legtöbb vita, vagy inkább veszekedés arról szólt, hogy ki kivel és miért nem akar összefogni.

A pártok közötti kommunikáció javarészt a választók szeme előtt zajlott le,

ami elsőre úgy hangozhat, mintha valami pozitív hozadéka is lenne ennek a tevékenységek, de ez sajnálatos módon messzebb áll az igazságtól, mint azt elsőre gondolná az ember.

A pártok a nyilvános üzengetést leginkább arra használták, hogy egymás között keltsenek feszültséget.

Egymás hátán kapaszkodjanak felfelé. A kommunikációs séma szerint, az a párt, amelyik nem akar részt venni a koordinációban az nem akarja a kormány bukását. Ezért a kormány pártján áll, vagy ami még rosszabb, Magyarország sorvadását segíti elő.

Ezen felfogásban körülbelül annyi az igazság, mint egy frissen felbontott szerencsesütiben. A legtöbb párt bírálja a Fidesz-KDNP retorikáját és kommunikációs tevékenységét, holott ellenzéki térfélen is ugyanez zajlik, csupán más jelzőkkel, témákkal és kifejezésekkel.

Az ellenzéki pártok kijelölik az ellenséget a Fidesz-KDNP képében, meghatározzák ezen pártok, hogy ki van ellenük és ki van mellettük, kit tekintenek demokratikusnak és kit nem, egy olyan rendszerben, ahol mindegyik a parlamentben tevékenykedő párt, rendelkezik kimutatható demokratikus támogatottsággal. Erről a témáról egy korábbi cikkünk

Ami a Fidesz-KDNP-nek a bevándorlás, Soros György vagy Brüsszel, az az ellenzéknek maga a Fidesz-KDNP.

Az ellenzéki pártok kommunikációja korántsem egységes, de az összes ellenzéki párt egyetért abban az egy kérdésben, hogy legfőbb ellenségük a Fidesz-KDNP.

Ebből következne, hogy a pártok felveszik a kesztyűt a közös ellenséggel szemben, azonban a közös akaratot a pártok egyéni érdekei gyakran felülírják.

Forrás: Wikimedia Commons

Egy egyszerű példával élve, képzeljük el, hogy egy erdei túra alkalmával ránk és társainkra támad egy medve. Amennyiben mi és társaink is tájékozottak vagyunk, úgy tudjuk, hogy a medve gyorsabban úszik, fut és mászik fára, mint akármelyikünk. Ez azt jelenti, hogy egyedül nincs esélyünk sem a medve megölésére, sem pedig a menekülésre. 
Így egyszerű arra a következtetésre jutni, hogy nem is kell gyorsabbnak lenni a medvénél, elég, hogyha társaink lassabbak, mint mi.

Akár, ha már egy társunkat is elkapja a medve, a többiek esélye a megmenekülésre szignifikánsan megnő.
Amennyiben társaink láthatóan nem hajlandók elesni, lassulni menekülés közben, úgy saját életünk védelmében az erkölcsi normákat félretéve kigáncsolhatnánk egyet-egyet.

Ezen hipotetikus szituáció lényege és konklúziója köszön vissza a pártok magatartásában is, főleg a választások közeledtével.

A pártoknak nem kell összefogniuk, hogy legyőzzék a közös ellenséget, mivel ezen győzelem korántsem garantált, így a kockázat nagyon nagy.

Az összefogás az erdei példa alapján azt jelentené, hogy társainkkal együtt kiállunk a medve ellen, szemtől szemben.

Az pártok által vallott értékek és elvek elvetése az összefogás érdekében, hosszútávon negatívan hathat a pártok megítélésére, ezért még mindig kívánatosabb és logikusabb társaink hátráltatása túlélésünk érdekében.

Fogjunk össze!

A többi párt kigáncsolására több lehetőség is adott. Ebből az egyik legfontosabb már adja magát, az összefogásra való felhívás képében. 

Az összefogás, koordináció hívószavak a választóknak szólnak. Több olyan párt is van, mint például a Jobbik az LMP, vagy a Momentum, mely pártok tudatosan meghatározták azt, hogy kivel hajlandók és kivel nem hajlandók összefogni, értékeik és akaratuk megnyilvánulása érdekében.
Az összefogás és koordináció éppen ezért, csapdahelyzetet teremt ezen pártok számára. Mert egy ilyen szituációban vagy feladják saját elveiket és összefognak bárkivel vagy tartják magukat elveikhez és csökkentik egy esetleges győzelem esélyeit.

Természetesen ezen felhívások az összefogásra a nyilvánosság előtt zajlanak, így a pártok saját szavazói vállnak a bírókká a választás bíróságán, ahol a vádlott pártokat mindenképpen elítélik.

A pártok akár részt vesznek a koordinációban, akár nem, könnyű őket beskatulyázni.

Így, ha legközelebb azt látjuk, hogy egyes politikusok azt mondják, hogy mindent megtettek az összefogás érdekében de X vagy Y párttal nem tudnak megegyezni, ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, annak hátterében valószínűleg, egy tudatos felelősséghárítás van, nem pedig a mindent átható jóakarás és ösztönzés.

A koordináció, mint a demokrácia árulása

A koordináció alapvetően ellentmond a demokrácia lényegének és céljának. A koordináció leszűkíti a választók választási lehetőségeit az egyes választókerületekben.

Amennyiben nem a legesélyesebb jelölttel szimpatizálunk úgy valószínű, hogy meg kell változtatnunk akaratunkat azért, mert csupán a legesélyesebb jelöltet állítják szembe a pártok, esetünkben a Fidesz-KDNP jelöltjével szemben. A koordináció 2018-ban nem valósult meg teljes mértékben, mert a legtöbb párt nem kívánta visszaléptetni jelöltjeit azokban az egyéni választókerületekben, melyekben csekély volt az esély a győzelemre.

Adódik a kérdés, hogy egy módszer, a koordináció, mely szembe megy alapvető demokratikus értékekkel, mint a döntés szabadsága az miként lehet demokratikus? Amennyiben megvalósul egy teljes ellenzéki koordináció, úgy elvész a szabad választás lehetősége.

Ebben az esetben nem tudjuk kifejezni valós és önálló akaratunkat. Egy olyan szituációba kényszerülünk, ahol a megszoksz vagy megszöksz elv érvényesül.

Valóban igaz, hogy egyéni és listás szavazattal is rendelkezünk így elviekben amellett a párt mellett állhatunk ki amelyik mellett szeretnénk az országos listára leadott szavazattal. Azonban a listás szavazatok közel sem érnek annyit, mint az egyéniben leadott szavazatok, erről pedig kevesebb szó esik amikor szóba kerül a koordináció kérdése.

Ezért az egyéni akarat kinyilvánítása a választások alkalmával sokkal inkább illúzió, mintsem valóság, amennyiben valamely ellenzéki párttal szimpatizálunk.

Itt valami nagyon nincs rendben
A demokratikus rendszert arra használja az ellenzéki pártok egy része, hogy a koordináció eszközével leváltsák a Fidesz-KDNP-t és magukat hatalomra juttassák.
Normál esetben ez lenne az általános magatartás egy demokráciában, de ebben a helyzetben a koordináció limitálja választási lehetőségeinket.

Az ellenzéki pártok, leginkább a magukat demokratikus ellenzéknek nevező pártok a koordináció élharcosai, mint az MSZP vagy a DK.

Lássuk csak, tehát itt arról van szó, hogy a demokratikus értékeket leggyakrabban hangoztató pártok azok, melyek leginkább buzdítják a választókat, szabad és önálló döntések elvetésére?

Itt tulajdonképpen azt láthatjuk, hogy

a Fidesz-KDNP politikai vereségéért vívott ellenzéki küzdelem prioritást élvez a demokratikus értékek rovására.

Most egyszerű annyival lerendezni a témát, hogy gyenge lábakon álló, felesleges elvi kérdésekről van szó, de azt nem érdemes elfelejteni, hogy

az ilyen és ehhez hasonló elvi kérdések nagyban meghatározzák, hogy milyen irányt vesznek a politikai folyamatok, mely folyamatok következményeit saját bőrünkön érezzük, nap, mint nap.

Arról nem is beszélve, hogy a koordináció, mint tendencia valószínűleg folytatódni fog. Hatékonyságát és eredményességét az idő mindenképpen igazolja vagy megkérdőjelezi a közelgő választások alkalmával.

Mi vagyunk a jók, ti meg a gonoszok?

A politika világában farkastörvények uralkodnak. Ha nem definiálják a pártok önmagukat, akkor más teszi ezt meg helyettük. Amennyiben a pártok tisztában vannak azzal, hogy kik is ők és mit akarnak, azt is tudják ki van ellenük és ki van mellettük.

 

Az önmeghatározás:

A politikában alapvető fontosságú az önmeghatározás.

A politikai pártok jelzőket aggatnak egymásra és önmagukra is működésük során.

Liberális, konzervatív, zöld, keresztény, multikulturális, hazaáruló, korrupt, haladó és még végeláthatatlan lehetne sorolni a különféle példákat.

Az által, hogy meghatározzuk mik is vagyunk, milyen céljaink és eszméink vannak, következik az, hogy el is különítjük önmagunkat a minket körülvevő környezettől.

A pártok és szavazótáboruk is elkülönül egymástól. A pártok deklaráljak, hogy mely értékekkel, eszmékkel és tevékenységekkel tudnak és akarnak azonosulni. Alapító okiratokat készítenek és lefektetik az alapvető elveket és szabályokat. Ez a mozzanat meghatározó. A kezdetekben lefektetett alapok Démoklész kardjaként ott lebegnek az egyes pártok feje felett.

Azok a választók, akik az egyes pártok által vallott értékek miatt válnak támogatóvá, könnyedén csalódhatnak, elpártolhatnak a párttól, amint az megváltoztatja a bejáratott formulát és más irányokba indul el.

Erre egy ékes példa a Jobbik esete. A Jobbik megalakulásakor még a radikális jobboldal zászlóvivője volt. Ez 2014 után megváltozott. Az addigi jobboldali, nemzeti radikális párt rálépett a néppárttá válás rögös útjára.  A nacionalista eszmék és megnyilvánulások, ha nem is kerültek parkolópályára, érezhetően háttérbe szorultak. A párt több korábban vezető beosztású tagja, akik ismerten radikálisabb nézeteket vallottak, vagy kiléptek a pártból, vagy eltávolították őket.

A néppárti politikára való átállás nem zajlott és napjainkban sem zajlik zökkenőmentesen. A Jobbik korábbi kulcspolitikusai, mint Volner János, Dúró Dóra vagy Toroczkai László már elszivárogtak a pártból. Az új irányvonal megosztotta a Jobbik politikusait és szavazótáborát.

A Jobbik példájából egyértelműen látszik, hogy mekkora változásokat hozhat egy irányváltás a politikai térben.

A Jobbik múltja a radikális megnyilvánulások miatt, jelene pedig a néppárti fordulat miatt nyújt támadási felületet szavazói körében és a többi párt számára.

Hasonló a helyzet az LMP esetében is. Az LMP megalakulása óta vallja, hogy nem hajlandó teljes összefogásra a többi ellenzéki párttal, csak egyes ügyek mentén. A 2018-as országgyűlési választást megelőzően, majd az összes ellenzéki párt kérlelte az LMP-t, hogy fogjanak össze és vegyenek részt az ellenzéki koordinációban. Széll Bernadett ellen a párt etikai bizottsága vizsgálatot is folytatott, mert a párt elnökségének beleegyezése nélkül tárgyalt több ellenzéki politikussal is az összefogás kérdéséről. Ez egy igencsak érdekes és szemléltető jelenség. Amennyiben az LMP összefog más ellenzéki pártokkal is, és nagyobb részt vállal az ellenzéki koordinációban, úgy elárulja saját alapelveit, csökkenti a belé vetett bizalmat és elveszíthette volna hitelét. Amennyiben nem teszi, úgy csökken az esély egy ellenzéki győzelemre és szinte azonnal bűnbak válik a pártból. Az LMP számára ez egy olyan próbatétel volt, melyben nem hozhatott a párt számára előnyös döntést. Csak a rossz és a még rosszabb közül választhatott.  A választást követően valóban sok ellenzéki politikus úgy nyilatkozik, hogy az LMP tehet a Fidesz-KDNP 2/3-os győzelméről.

Az irányváltás tehát támadási felületet biztosít. A politikában kulcsfontosságú szerepe van annak, hogy a politikusoknak sikerül-e elnyerni a választók kegyeit vagy sem. A nagymértékű változások, az alapvető értékek változtatása, mind csökkenthetik a pártba vetett bizalmat, mert a kiszámíthatatlanság érzetét kelthetik.

Az önmeghatározásban lefektetett alapelvek korlátozzák a pártok mozgásterét,

mivel,

ha nem a lefektetett kötött pályán mozognak akkor megkockáztatják, hogy szimpatizánsaik elpártolnak tőlük.

facebook/LMP

Az önmeghatározás másik fontos funkciója, hogy megalapozza a kapcsolati viszonyokat a pártok között.

Ha egy párt például a rendszerváltó pártokkal szemben határozza meg önmagát, mint a Momentum vagy a Jobbik, ezek a pártok nem lesznek hajlandók összefogni sem az MSZP-vel, sem pedig a Fidesz-KDNP-vel, legalábbis papírforma szerint. Amennyiben ez az összefogás mégis megtörténne az adott pártot vagy pártokat erős kritikák érhetik döntésük miatt, ami negatívan érintheti a pártba vetett bizalom szintjét.

A különböző szemléleteket a pártok „jónak vagy rossznak” bélyegezik. Értékítéletet társítanak ezekhez az eszmékhez. Így, ha egy párt nem saját elvei szerint cselekszik, melyeket jónak titulál, akkor értelemszerűen rosszat cselekszik, ha szembemegy saját elveivel. Sőt, nem csupán rosszat cselekszik, de elárulja saját szavazóit is. A pártok tisztában vannak ezzel, ezért is van az, hogy nagyon megfontolják kivel fognak össze.

A 2018-as országgyűlési választásnál is, az ellenzéki összefogás és koordináció egyik legnagyobb gátja (de nem az egyetlen) a pártok szemléletmódbeli összeférhetetlenségéből adódott.

Az ellenzéki pártok akár összefognak akár nem, könnyű kérdőre vonni őket döntésük miatt.

 

Egy feloldhatatlan ellentét:

Ahogyan azt láthatjuk a politikában az önmeghatározás elengedhetetlen. Az önmeghatározás legegyszerűbb és leghatékonyabb módja, ha a pártok ellentétekben gondolkodnak. Az értékek ellentétpárokban történő tálalása leegyszerűsíti a választók számára, hogy eldöntsék mi a jó és a rossz.

Nézzünk meg egy tradicionális, egyben aktuális ellentétet kicsit közelebbről. Ez az ellentét nagyban meghatározza az aktuális hazai, politikai viszonyokat.

 A liberalizmus vs. autokratizmus.

A liberalizmus sokáig a magyar politikai élet és döntéshozatal vezérelve volt.

A rendszerváltást követően mind a politikai teret, mind pedig a gazdasági irányvonalat meghatározó ideológia volt.

A liberalizmus az öngondoskodást, az önálló boldogulást vallja, és feltételezi, hogy az emberek képesek arra, hogy megálljanak a saját lábukon, felelős döntéseket hozzanak. A liberalizmus a jogi egyenlőség megteremtésének kulcsa. A jogi egyenlőség pedig a demokrácia alapja. A népakarat széleskörű kifejeződése nélkül a demokrácia csupán álomkép lenne, semmi több. A legtöbb törvény és jogszabály is ezen egyenlőség mentén tölti be funkcióját.

Adódik a kérdés, hogy akkor mi is a liberalizmus ellenpólusa, ellentéte?

A válasz becsapós.

A közvélekedésben gyakran elhangzik, hogy a liberalizmus ellentéte a konzervativizmus. De ez az állítás nem teljesen állja meg a helyét. A konzervativizmus annyiban valóban ellentétpárja a liberalizmusnak, hogy az egyik tradicionálisan hagyományőrző a másik pedig inkább haladó, és a hagyományoknak kisebb szerepe van a döntéshozatalban.

A liberalizmus elsősorban a szabadság eszméje, úgy annak ellentéte a szabadság korlátozása lenne.

Az eszme, mely ezt a korlátozást hivatott megtestesíteni, az autokratizmus.

A liberalizmus és a demokrácia fogalma összefonódtak. A szabadság és egyenlőség biztosítása miatt, de ettől még a fogalmak nem cserélhetők fel egymással, mert a liberalizmus csupán egy fontos eleme a demokráciának, nem pedig maga a demokrácia.

Amennyiben a demokrácia a sokak uralma úgy az autokrácia a kevesek uralma.

Ez egyszerűen annyit jelent, hogy az élet legtöbb területén nem az egyéni döntések kerülnek a középpontba, hiszen a kevesek (intelligens, és tájékozott politikai vezetők) jobban tudják, hogy mi kell a többségnek, mint a többség maga.

Ez a felfogás abból indul ki, hogy a legtöbb egyén nem képes felelős döntéseket hozni.

Az autokráciákban az állam éppen ezen okból kifolyólag igyekszik minél több jogosítványt magához vonni.


Sok dimenzió helyett csak kettő:

Ez az ellentét napjainkban különösen fontos. Ennek oka, hogy a liberalizmus fogalma a közbeszédben eltorzult, elkorcsosult.

Az ideológiák valódi jelentését feláldozzák az egyszerű és közérthető politikai kommunikáció oltárán.

A Fidesz-KDNP tudatosan társított negatív értékítéletet a liberális jelzőhöz. Ahogyan az ellenzéki pártok társítanak negatív értékítéletet a konzervativizmus eszméjéhez vagy a kormány minden tevékenységéhez.

Ennek következtében a liberális jelző használata, korántsem annyira konzisztens, leíró és magyarázó, mint pár évtizeddel ezelőtt

Sok olyan tevékenységet és politikai pártot nevezünk liberálisnak, amik lehet, hogy köszönőviszonyban sincsenek a liberalizmus valódi céljaival és feladataival. A kormánypárti média az ellenzéket nevezte már kommunistának, liberálisnak és ami a legújabb, az a haladó elnevezés.

A haladó, mint jelző a konzervativizmus ellentétpárja. Egyre nagyobb gyakorisággal találkozunk ezzel az elnevezéssel. Elég, néhány az ellenzékről szóló cikket elolvasni az Origo-n vagy a Pestisrácok.hu oldalán.

Azzal, hogy a kormányoldali média haladónak (liberálisnak) titulál civil szervezeteket, pártokat, véleményformálókat, megerősíti a választókban saját önmeghatározását. Azt, hogy a kormány konzervatív, aki meg nem az, az liberális vagy haladó.

De ugyanez a helyzet a „másik oldalon” is.

Mindent, amit a Fidesz-KDNP csinál, legyen az a politikusok magánéleti kérdése, egy törvény megalkotása és elfogadása, vagy akár egy gyűrött nadrág a miniszterelnökön, minden kritika, utálat és ellenszenv tárgyát képezi.

A legtöbb döntést, és a politikai tér keretein belüli történést, a kritikus sajtó és az ellenzéki pártok úgy élik meg, mintha a diktatúra kiépítéséhez vezető kikövezett, de göröngyösnek nem nevezhető út egyik állomására érkeznénk meg.

Ez a hozzáállás csak megalapozza a további viszálykodást.

Hiszen aki kormánypárti, arról javarészt lepattannak ezek a hírek, vagy el sem jut hozzájuk. Aki pedig a kormány ellen határozza meg önmagát annak ezek a hírek megszokottak és egy bizonyos idő eltelte után semmitmondóvá válnak. (korábbi cikkünk erről)

Mintha két kisgyerek veszekedne a homokozóban és homokkal dobálnák egymást, közben pedig oda-vissza kiabálnak az őket körülvevő gyerekeknek, hogy nekem van igazam és te hazudsz.

A politikai pártokat, civil szervezeteket ma sok esetben azért nevezi a közbeszéd liberálisnak, mert a kormánnyal szemben határozzák meg önmagukat. Ez a vélekedés pedig nagyon messze áll az igazságtól.

Ebből most következne az, hogy aki liberálisnak vallja magát és a kormány ellen van, az valóban liberális? Egyáltalán nem. Ahogyan az sem feltétlenül konzervatív, aki a kormányt pártolja.

Ez a játék a tartalommal, célokkal és megnevezéssel, káros lehet, nem csupán az egyszerű állampolgárokra nézve, de a politikusok hitelét is rontja az állampolgárok szemében.

Ezek az ideológiák nem önmagukban jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák, etikusak vagy etikátlanok. Megítélésük attól függ, hogy ki és milyen értékítéletet társít ezekhez a fogalmakhoz.

Tehát a valóság közel sem annyira egyértelmű.

A világ nem csupán fekete és fehér, csak ha mi annak akarjuk látni vagy más ezt akarja elhitetni velünk.

Félelem a félelemtől

A választást követően sokakban felmerülhetett az a kérdés, hogy hogyan és miként képes a Fidesz-KDNP saját szavazótáborára akkora hatást gyakorolni, hogy a pártszövetséghez való hűség nem kérdés, hanem alapelv és hitvallás lett. 

Az április 8-án tartott országgyűlési választások nem várt eredményt hoztak mind a közvélemény-kutatók, mind pedig az ellenzéki politikai erők számára.

A Fidesz-KDNP kétharmados többségének okairól nagyban megy a találgatás.

Egyesek szerint megvezették az országot a bevándorláscentrikus propagandával, mások az ellenzéket hibáztatják. Sokan pedig csalást sejtenek a Fidesz-KDNP meghökkentően eredményes választási szereplése mögött.

Minden felsorolt tényezőnek van igazságalapja.

A kormányközeli média, mely roppant kiterjedt, az egész országot behálózó rendszerként működik, valóban rendkívüli intenzitással tudatta a választókkal, hogy a bevándorlás micsoda veszélyeket rejt magában és Soros György miként avatkozik be a magyar politikai életbe, emellett miként igyekszik befolyásolni a döntéshozatalt Magyarországon.

Gulyás Gergely, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője (b) és Németh Szilárd, az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának fideszes elnöke sajtótájékoztatót tart a röszkei tranzitzónában tett látogatásukat követően 2018. március 26-án.
MTI Fotó: Rosta Tibor

Az áhított teljes ellenzéki összefogás is elmaradt. Az egyéni választókerületekben nem került sor teljes koordinációra.

(Azóta tudhatjuk, hogy a teljes ellenzéki koordináció megvalósulása esetén is a Fidesz-KDNP került volna ki győztesen.)

A választás másnapján már elkezdődött a bűnbakkeresés, és lemondások egész sora követte a Fidesz-KDNP győzelmét.

A Jobbik elnökségéből, ígéretét betartva lemondott Vona Gábor, az Együttnél pedig a teljes elnökség. Az MSZP elnöksége is lemondott, Karácsony Gergely, az MSZP-P miniszterelnök-jelöltje pedig nem lesz parlamenti képviselő, marad Zugló polgármestere. Hadházy Ákos, az LMP társelnöke is lemondott.

Majd minden ellenzéki párt hatalmas csalódásként élte meg a választást, jelenleg a tanulságok levonása zajlik, és az egymásra mutogatás egyre nagyobb népszerűségnek örvend.

A harmadik legelterjedtebb indok, amelybe az ellenzék és sok választópolgár kapaszkodik, az a feltételezés, hogy a választás nem volt tiszta.

A Nemzeti Választási Iroda rendszerének összeomlása, szavazatok rejtélyes módon való eltűnése, mind okot adhatnak ilyesfajta feltételezésre. Azonban a napokban több elemzés és kutatás is született annak kiderítésére, hogy ennek mennyi valóságalapja van. Az adatok azt mutatják, hogy rendszerszintű csalás nem történt a választások során. De több kisebb visszaélés, bénázás mindenképpen, amelyek a nagy egészet nézve elenyésző mértékben fordultak elő. Így a végeredményt a kérdéses visszaélések nem befolyásolják.

Jelenleg is zajlik az egyes szavazóköri jegyzőkönyvek vizsgálata, az ellenzéki pártok több szavazókörben és választókerületben kérvényezték a választás megismétlését vagy a szavazatok újraszámlálását.

Álláspontom szerint a felsorolt okok mindegyike valamilyen mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz-KDNP ilyen eredményesen szerepelt a választáson. Ezen felsorolt tényezők mellett azonban van egy, melyről kevés szó esett a médiában és a legtöbb politikai elemzéssel foglalkozó cég sem törődött vele elégséges mértékben.

Ez a tényező pedig nem más, mint a politikai kultúra.

A politikai kultúráról laikusként is sokat értekeznek és beszélgetnek a politika iránt érdeklődők, sőt azok is, akik igyekeznek elkerülni a politika keszekusza világát. Általánosak azok a vélemények, hogy Magyarországon a politikai kultúra, mint olyan, rettenetes, szörnyűséges vagy egyáltalán nincs is.

Ezen vélemények jelentős része úgy születik, hogy a politikai kultúra definícióját és mibenlétét kevesen ismerik. Éppen ezért elengedhetetlennek tartom, hogy egy kis betekintést nyerjünk abba, mi is az a politikai kultúra, és megérthessük annak elemeit.

Ehhez szükséges egy rövidebb politikaelméleti összefoglaló, amivel tisztázunk pár fogalmat és folyamatot, melyek jellemzőek a politikai kultúrára és a magyar politikai kultúrára, általánosan.

Azzal, hogy betekintést nyerünk a magyar politikai kultúra alapvető pilléreibe, könnyebben megérthetjük a Fidesz eredményességének kulcsát, melynek leképeződését láthattuk a pár héttel ezelőtti választáson.

A politikai kultúra rövid és egyszerű meghatározása szerint az a politika szubjektív oldala. A politikai kultúra a politikához való viszonyulások összességét jelenti, mely alapvetően három részből tevődik össze.

  • kognitív jellegű ismeretek (ezek azok az ismeretek, melyeket a választópolgárok tudnak vagy tudni vélnek a politikáról);
  • affektív, azaz érzelmi jellegű viszonyulások halmaza: ez tulajdonképpen azt takarja, hogy milyen érzelmeket táplálunk a politikával kapcsolatban;
  • normatív jellegű viszonyulások: ez egyfajta értékítéletet jelent az állampolgárok részéről a politika irányába.

A politikai kultúra többek között magában foglalja az intézményekbe vetett bizalmat, a választói magatartás egyes elemeit és egyéb viszonyulásokat.

A politikai kultúra országonként más és más.

Ennek oka lehet a történelmi tradíciók különbsége, mint az egyes történelmi korszakok örökségeinek hatásai vagy a szocializációs folyamatok eltérései, amelyek kulcsfontosságú szerepet töltenek be politikai identitásunk kialakításában.

A szocializációs folyamatok jellemzően különböző szocializációs színterekben zajlódnak. Ilyen színterek lehetnek az iskolák, a család, a baráti társaságok vagy közösségek.

A közösségekben formálódó vélemények és a kollektív élmények, melyek nagy hatással vannak a társadalom egészére vagy részeire, formálják a politikai kultúrát.

1989. június 16. Nagy Imre és mártírtársainak ünnepélyes újratemetése a Hősök terén több százezer fő részvételével. Forrás: Wikipédia

Ilyen kollektív élmény lehet a rendszerváltás jelensége, mely összességében békésen és tárgyalások útján valósult meg, de ide sorolnám a 2006-os őszödi beszéd következményeit is, mely addig nem látott mélységekbe taszította a politikusokba vetett bizalom szintjét, és a mai napig érezteti hatását.

A magyar politikai kultúra több sajátossággal is rendelkezik, melyek jelentősége közel sem elhanyagolható, amennyiben meg akarjuk érteni a Fidesz politikájának sikerességét.

A magyar politikai kultúrára rendkívül nagy hatással van a mai napig a kommunizmus öröksége.

Innen ered a jólét és biztonság utáni csillapíthatatlan vágy, amely a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusának társadalmi legitimitását adta.

De a nagy elvárások az államba vetett alacsony bizalmi szinttel társulnak. Erre az intézményi legitimitásdeficitre az ellenzék nagyban épít, úgy, hogy igyekszik lejáratni és megkérdőjelezni a politikai intézmények hitelességét, lásd az Állami Számvevőszék esetét, vagy a legfőbb ügyész személyét ért kritikákat, vagy az Alkotmánybíróság működésével, felépítésével kapcsolatban megfogalmazott aggodalmakat.

A demokratikus hagyományok és tradíciók Magyarországon, mondhatni, gyerekcipőben járnak. A 19. század óta egészen az 1989-es rendszerváltásig korlátozott parlamentáris és diktatórikus rendszerek váltották egymást.

Az egyszemélyi vezető kultusza napjainkban is aktívan él tovább. A felelősséget, dicséretet, rágalmakat és hibákat, sőt magának a kormányzati politikának a működését is legtöbbször egy ember képviseli. Ezt az embert ma Orbán Viktornak hívják, de korábban ilyen vezető volt Kádár János is a saját idejében.

A politika perszonalizációja, megszemélyesítése révén egyes politikai szereplők személye nagyban felértékelődött, és személyükkel egész pártjukat vagy rendszereket testesítenek meg.

A jelenleg is zajló kormányzati kommunikáció tökéletesen idomul ehhez a trendhez. Az ellenségkép felvázolásával együtt jár a megmentő szerepének megjelölése is. Ez a megmentő a kormányzati kommunikáció által hirdetett háborúban a Fidesz és különösen Orbán Viktor.

Továbbá,

a magyar politikai kultúrára jellemző vonás az általános pesszimizmus.

Ez a pesszimizmus a politikával kapcsolatos témákat is áthatja, és igencsak aktuálisan van jelen a közgondolkodásban, főleg egy ilyen választási vereség után, mellyel a Fideszt leváltani kívánó társadalmi csoportoknak kell szembenézniük. Ekkor merülhetnek fel azok a gondolatok, hogy minden mindig csak rosszabb lesz, minden politikus hazudik, vagy az aktuálisan regnáló kormányt semmilyen eszközzel nem lehet leváltani.

Fontos jellemző az eddig felsoroltak mellett a társadalom politikai aktivitása.

A társadalom apolitikus hozzáállása is ezen örökségből vezethető le, amikor is a politikától való távolmaradás sokkal kiszámíthatóbb és biztonságosabb létet eredményezett az emberek számára, mint az aktív politikai részvétel. Ezért is volt meglepő a viszonylag magas, közel 70%-os választási részvétel.

Úgy gondolom, hogy a Fidesz-KDNP sikeres politikai szereplése leginkább annak köszönhető, hogy a kormány képes megérteni és kihasználni a magyar politikai kultúra sajátosságait. Akármilyen furcsán is hangozhat,

a Fidesz ismeri a magyar társadalom általános igényeit, félelmeit és vágyait a legjobban az összes politikai párt közül.

A Fidesz politikai kommunikációban használt retorikája nem csupán félelemkeltésben merül ki, hanem arról is biztosítja az állampolgárokat, hogy biztonságukat csakis az aktuálisan regnáló kormány képes biztosítani.

A biztonság a magyarok jelentős részénél pedig a prioritási lista élén szerepel.

A Fidesz a saját szavazótáborának mobilizálását is rendkívüli hatékonysággal valósította meg.

Így kéz a kézben járt a választók átható ismerete és a szervezett mobilizálás, ami kétharmados Fidesz-KDNP győzelmet eredményezett.

Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök beszédet mond a Fidesz központi kampányzáró rendezvényén Székesfehérváron, a Városház téren 2018. április 6-án.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Az ellenzék akármilyen hangsúlyosan képviseli az oktatásügy, egészségügy reformját, azok mind másodlagos, harmadlagos vagy sokadlagos helyen szerepelnek a magyar politikai kultúra által diktált hierarchiában.

Ezen gondolat mentén haladva felmerülhet a kérdés, szabad-e hibáztatni vagy elítélni a Fidesz szavazótáborát, mely példa nélküli hűségről tett tanúbizonyságot a választás során. A válasz teljesen szubjektív. De azt érdemes figyelembe venni, hogy sokan azért szavazhattak úgy, ahogy, mert veszélyben érezhették saját és szeretteik biztonságát a vélt „külső ellenség” fenyegetésének okán.

Ezen jelenséghez-kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik az a megállapítás, mely szerint

a magyar választói magatartást és a pártpreferenciákat jellemzően az érzelmek dominálják.

Így az érzelmi húrokat megpendítő kampány és a politikai kommunikáció a leghatékonyabb formája lehet a közbeszéd formálásának és a szimpátia vagy félelmek felébresztésének.

Így könnyű ráismerni és felismerni a kormány egyes intézkedései mögött meghúzódó szándékokat és racionalitást, például az ellenségkép keresését, a radikálisabb megnyilvánulásokat és a társadalom ingerküszöbének kitolását.

Mindezek után a kérdés az, hogy miként lehetünk képesek pozitív irányú változást előidézni a magyar politikai kultúra sajátosságaiban.

Ez azért is fontos kérdés, mert amennyiben azt vesszük alapul, hogy a politikai vezetők a magyar politikai kultúrára reflektálva terveznek kampányokat, alakítják kommunikációjukat és hozzák meg döntéseiket, úgy a társadalom egésze képes befolyásolni azt, milyen rendszer volna számára a legideálisabb.

Így a politika alakulásába leginkább a nép képes beleszólni, képes alakítani, megváltoztatni azt.

A politikai vezetők érdeke az, hogy úgy hozzanak döntéseket és alakítsák az ország életét, hogy a társadalmi reflexiók ne legyenek többnyire negatívak, mivel a nép szavaz arról négy évente, hogy mennyire találták alkalmasnak a döntéshozók működését.

A politikai kultúra alakítása nem megy egyről a kettőre, de kisebb lépések, mint például a tájékozódás, a racionális érvek mentén történő vita vagy az információk szűrése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy változhasson az emberek politikával kapcsolatos viszonyrendszere.

A már korábban felsorolt szocializációs színterekben nagy változást lehetne elérni egy kis odafigyeléssel és előrelátással.

Mindezt azért, hogy elindulhasson egy olyan folyamat, amelynek végén képesek lehetünk felelősebb döntéseket hozni, és megérteni a minket körülvevő világot.

Lassú főzés receptje

A társadalom ingerküszöbével való machinálás a politikusok eszköztárának hatékony módszere és előszeretettel alkalmazzák is. A kérdés az, hogy mindenre érdemes e rácsodálkozni vagy csak arra ami valóban újdonság.

Az ingerküszöb és a politikai kommunikáció

A társadalom, ahogyan minden egyén, rendelkezik egy ingerküszöbbel. Az egyének és társadalom ingerküszöbét politikai értelemben alakítják a politikai vezetők, véleményformálók és a különböző politikai indíttatású cselekvések, történések.

Amennyiben magát a fogalmat szeretnénk leírni, az valahogy így hangozna: Az ingerküszöb az a minimális erősségű inger, ami valamilyen reakciót vált ki.

Ez annyit jelent politikai értelemben, hogy az egyén és a társadalom egy politikai jellegű történést követően, foglalkozik e, az adott történéssel vagy sem.

Az ingerküszöb kifejezés gyakran felsejlik a közbeszédben, főleg a Fidesz-KDNP kormányzása kapcsán napjainkban. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a kormány rendkívüli hatékonysággal képes formálni a közgondolkodást és a közbeszédet, ami nagy kihatással van az egyének és a társadalom ingerküszöbére is.

Amennyiben a társadalom, politikai értelemben vett ingerküszöbe alacsony úgy a kisebb hírek, történések, könnyedén felkavarhatják az állóvizet. Például egy korrupciós botrány nyilvánosság elé kerülése képes lehetne megrázni a társadalmat, tüntetések egész sorozatát válthatná ki, rengeteg részvevővel. Egy megosztó politikai beszéd, egy megosztó törvény vagy annak tervezetének nyilvánosságra kerülése is nagy kavarodást okozna.

Egy ellenkező esetben, amikor is a társadalom ingerküszöbe magas, úgy a kisebb-nagyobb politikai botrányok, határon belüli vagy azon túli fenyegetések, mind megszokottá válnak és beépülnek a társadalom, politikáról alkotott képébe.  Erre egy nagyon egyszerű de nagyszerű példa az a közkedvelt állítás, miszerint minden politikus korrupt és lopja az adófizetők pénzét, párt és párt között pedig csupán annyi a különbség, hogy az egyik kevesebbet míg a másik többet lop.

Vagy akár példaként lehet említeni a bevándorlási hullám okozta aggodalmat, mely 2015 óta a hazai közbeszéd szerves részévé vált, de ide sorolható még a Jobbik által itthon meghonosított, cigánybűnözés kifejezés elterjedése és hétköznapivá válása, ami napjainkban egyre kevésbé veri ki a biztosítékot az embereknél.

Mire jó az ingerküszöb kitolása?

Röviden politikai haszonszerzés céljából érdemes kitolni a társadalom ingerküszöbét.

A politikai vezetők többnyire tisztában vannak azzal, hogy hol húzódnak azok a határok, melyek átlépése felháborodáshoz vezet a társadalmon belül.

Az egyes társadalmi csoportok eltérő ingerekre reagálnak eltérő intenzitással. A kormányzat saját szakmai háttérstábja folyamatosan figyeli a társadalmi viszonyokat és a várható társadalmi reakciókat valamennyi intézkedésre vonatkozóan.

A CEU-t nehéz helyzetbe hozó felsőoktatási törvény például egy olyan intézkedés, melynek kiszámítható politikai és társadalmi következményei voltak és vannak. A Fidesz-KDNP valószínűleg előre számított arra, hogy milyen társadalmi reakció érkezik a törvény hírére és milyen társadalmi csoportokat fog megmozgatni.

Emlékezhetünk arra, hogy a CEU ügyéért a tüntetők százezrével vonultak utcára Budapesten és több nagyvárosban is demonstrációk voltak, mint Szegeden vagy Miskolcon. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a Fidesz-KDNP valamit nagyon elszámolt és nem várt méreteket öltött a felháborodás. Azonban fontos megnézni, hogy a CEU ügye elsősorban a budapesti értelmiséget és fiatalokat mozgatta meg.

A 2018-as választások tanulságaiból kivehető, hogy a Fidesz-KDNP szavazótábora elsősorban nem Budapesten koncentrálódik, sokkal inkább vidéken. Így alapvetően nem ütött akkorát a téma a Budapesten kívüli településeken. Ezzel együtt kijelenthető, hogy a Fidesz-KDNP a választás közeledtével sokkal inkább arra rendezkedett be, hogy saját szavazótáborát bebiztosítsa és nem arra, hogy újabb és újabb társadalmi csoportokat szólítson meg.

Saját szavazótábora számára a CEU ügy nem a prioritási lista élén szerepelt és tökéletesen illeszkedett a Soros György ellen indított háborús retorikába.

Felmerülhet a kérdés tehát, hogy mi haszna volt ebből az egészből a Fidesz-KDNP-nek. A válasz az, hogy megosztotta az ellenzéket abban az értelemben, hogy a legtöbb ellenzéki párt saját témájává kívánta tenni a CEU ügyét és a Jobbik-ot is fejvakarásra kényszerítette.

Az ingerküszöb kitolásának eszköze: A média

A média helyzetéről Magyarországon már írtam korábban.

A jelenleg működő rendszerben a kormány saját médiabirodalommal rendelkezik. Ezen médiabirodalom lehetővé teszi a kormány számára, hogy könnyedén és nagy hatékonysági fokkal képes formálni a hazai közbeszédet. A Fidesz-KDNP saját szavazótáborának ingerküszöbét is elsősorban a média különféle csatornáin keresztül képes kitolni és alaktani.

Tradicionálisan a politikai ellenzék kezében lévő médiáról nem igen beszélhetünk. Ezzel együtt kormánykritikus sajtó jelen van és erőteljesen ellenőrzi a kormányzat tevékenységét. Az ellenzéki politikusok is rendszerint a független médiában jelennek meg,adnak interjúkat és fejtik ki véleményük közéleti,politikai kérdésekben.

Az ellenzék a Fidesz-KDNP legtöbb intézkedését negatívan fogadja, legyen az bármilyen területen végzett tevékenység.

A legtöbb intézkedés, törvény, lapbezárás, korrupciós ügyleteknél az ellenzék és a független sajtó sok esetben a demokrácia végét, halálát véli felfedezni, mely egy idő után rettentően általánosító vélekedéssé válik.

Az általános vélekedés pedig súlytalanná teszi a konkrét esetek társadalomra gyakorolt hatását.

Így ott tartunk, hogy a kormányt rossz színben feltüntető hírek a Fidesz-KDNP szavazótáborának ingerküszöbét a legtöbb esetben nem érik el vagy nem jut el hozzájuk. Az ellenzéki szavazók ingerküszöbe pedig alapvetően alacsony, hiszen szinte bármilyen kormányzati tevékenységet negatívnak bélyegez.

A sajtó felelőssége igencsak nagy, hiszen amennyiben nagy rendszerességgel hoznak le korrupciós és kormányt látszólag semmiségek miatt kritizáló írásokat és híreket,

az emberek egyre inkább hozzászoknak és megtanulnak velük élni a helyett, hogy felháborodnának újra és újra.

A negatív tevékenységek egész sorozata a közgondolkodás részévé válik, ennek következtében egyre kevesebb emberből képes bárminemű érzelmet kiváltani.

Az ellenzéki pártok kommunikációja így a legtöbb esetben a helyett, hogy feltüzelné a kormánykritikus indulatokat, csak annyi hatást ér el, hogy kitolja saját szavazótáborának ingerküszöbét.

Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell megjeleníteni kormánykritikus híreket és véleményeket, csupán azt, hogyha ezt a tevékenységet a politikai racionalitást mellőzve végzi a társadalom egy része, azzal pont azt valósítják meg, ami ellen küzdenek.

Egy önbeteljesítő jóslatként az állandó negatív hozzáállás révén, a valódi problémák és a társadalmat valóban negatívan érintő történések, intézkedések jelentősége elveszik.

Ennek következtében a kormány tudatában van annak, hogy tevékenysége nem fog akkora port kavarni a társadalomban, így egyre merészebb és bátrabb lépéseket tehet saját politikai céljainak elérése érdekében.

Mivel az ingerküszöb lassú és fokozatos kitolása zajlik, az a bizonyos pohár nem fog egyhamar betelni! A pohár űrtartalma egyre nő és a benne felhalmozódott indulatok és felháborodás mértéke pedig állandó marad.

Életünkre kiható kormányzati cselekvés és a korrekciós folyamat

Amennyiben valamilyen politikai tevékenység megüti a társadalom egy jelentős részének ingerküszöbét akkor egyfajta korrekciós mechanizmus indul be a kormányzat részéről.

Általában azok a kormányzati törekvések és cselekvések ütik meg a társadalom jelentősebb részeinek ingerküszöbét, melyek közvetlenül érintik őket. Ilyen témák lehetnek az internet, az üzemanyagok ára, a bolti élelmiszer árának drasztikusabb növekedése, bércsökkentés vagy a bérek emelése és egyéb létszükségleti kérdések.

Forrás: Wikimedia

Ezt a folyamatot könnyű tetten érni, például a netadó elleni felháborodás esetében. Az internetadó törvénytervezetének napvilágra kerülése és Varga Mihály adatforgalomhoz kötött adóról tett nyilatkozata párját ritkító társadalmi felháborodást keltett még 2014. október hónap végén. Több százezres tömeg vett részt a tüntetéssorozatban, mely nem csupán Budapesten zajlott, hanem az ország egész területén.

Erre válaszul a kormány visszakozott, először nemzeti konzultációban kérdezte meg az állampolgárokat az internetadó kérdéséről majd 2016-ban már az internet-használat általános forgalmi adójának 27%-ról 18%-ra való csökkentését jelentették be. Ezzel sikerült megzabolázni a további bizonytalanságot és a kormány ellen táplált heves indulatokat. A netadó problémája pedig meg is lett oldva a kormányzat részéről, az ellenzék elvesztett egy jól megfogható a kormányt rossz színben feltüntető témát.

Az ellenzék számára ez a korrekciós tevékenység, melyet a kormány végez, nagyon nagy nehézséget okoz.

Mivel amint előkerül egy népszerű kormány kritizálására lehetőséget adó téma, röviddel utána tárgytalanná is válik. Ilyen volt a netadó esete, vagy a vasárnapi boltzárral kapcsolatos népszavazás esete is.

Ciklikusság

Ha megnézzük a nagyobb társadalmi felbolydulást keltett intézkedéseket, mint például a CEU-ért a civil törvény ellen szervezett megmozdulásokat melyek 2017. áprilisában voltak jellemzőek, vagy a netadó ellen szervezett demonstrációkat, melyek 2014. októberében történtek, azt láthatjuk, hogy tudatosan olyan időpontokban törtek ki ezek a botrányok és kerültek elfogadásra a vitatott intézkedések, amik távol esnek a választás időpontjától. Ezek az ügyek tulajdonképpen a társadalom politikai eredetű feszültségeinek levezetésére rendkívül alkalmasak.

A tüntetéssorozatok kiüresednek és vesztenek népszerűségükből az idő múlásával.

Így a társadalom kitombolhatta magát úgy, hogy a probléma valamilyen módon el lett sikálva és pár hónap múlva az emberek már alig tudják felidézni a történtek miértjét.

Mindez hatalom technikai racionalitás következménye. A választói emlékezet rövid távú. A fontosabb politikai eseményeket az átlagos választó pár hónap után elfelejti vagy nehezen képes felidézni. Ugyan ezen logika mentén történik a választásokat közvetlenül megelőző pozitívnak megítélt kormányzati tevékenység is. Így például az Erzsébet-utalványok kiosztása vagy a téli rezsicsökkentés, ami 2018. márciusában és áprilisában a választást megelőzően uralta a közvéleményt.

A hit és a hívő

Fontos kiemelni, hogy a pártokhoz való érzelmi kötődés és viszonyulás nagyon erőteljesen jelen van a magyar társadalomban. Ez azért fontos, mert az érzelmi alapú kötődést racionális érvekkel nagyon nehéz megbontani.

A pártokba vetett hit, a pozitív és negatív érzelmek gyakran felülírják a racionalitást, mind ellenzéki, mind pedig a kormánypárti oldalon.

Ez olyan lenne hétköznapi példával élve, mintha egy mélyen vallásos, hívő embert akarnánk meggyőzni arról, hogy így rossz meg úgy rossz az, amiben hisz. A racionális érvek egy ilyen esetben nem sokat segítenének, például, ha azt állítanánk, hogy Mózes nem is választotta ketté a Vörös tengert vagy, hogy Jézus Krisztus nem is támadt fel, megfeszítése után.

Összességében elmondható, hogy a társadalom ingerküszöbének tudatos kitolása zajlik úgy, hogy a témákat beemelik a közbeszédbe a politikai erők és a sajtó egyaránt.

A magas ingerküszöb a legtöbb esetben a Fidesz-KDNP-nek kedvez, mivel így a kormányzását ért kritikák egy jelentős része súlytalanná válik.

Saját szavazótáborát nagyon hatékonyan fogja egybe a Fidesz-KDNP, így a kormánykritikus vélemények nincsenek nagy kihatással szavazótábora hűségére.

Jóléti állam? Az meg micsoda?

Magyarországgal kapcsolatban gyakran felmerül az az állítás,  hogy Magyarország nem jóléti állam. A legkülönfélébb indokok és érvek hangoznak el ilyenkor, melyek gyakran megtévesztők lehetnek azoknak, akik nincsenek tisztában a fogalom valódi jelentésével és nem is akarják megismerni azt.
Tartsunk mítoszirtást, lássuk, Magyarország valóban távol áll-e a jóléti állam fogalmától vagy megfelel-e annak. 

A jóléti állam történelmi távlatból

Jóléti államokról a kifejezés modern értelmében a huszadik század eleje óta beszélhetünk. A huszadik század előtt sokkal inkább jóléti gondoskodásról beszélhetünk, mivel az állam, ha létre is hozott egyáltalán valamilyen szociális hálót, az csupán a társadalom egy elenyésző hányadának csekély mértékű szociális biztonságát segítette. Ezen kiváltságosok a magasabb rangú tisztségviselőknek, rokkant és harcképtelen katonáknak és a munkásság meghatározott rétegeinek, például a bányászoknak jártak. A munkásság nagyobb része és úgy amúgy a lakosság jelentős része nem élvezte a szociális háló biztonságot kínáló előnyeit.

Még a 19. században történt meg a nagy áttörés. A városiasodás révén a szegénység egyre inkább látható formában jelent meg. Ebben az időben az iparosodás hatásaként keletkezett társadalmi feszültségek a szervezett munkásmozgalmak és munkáspártok révén közvetlen módon politikai nyomást gyakoroltak a politikai elitre.

A társadalombiztosítási rendszer, mely megteremtette és megtestesítette a kiterjedt állami szerepvállalást, része lett a hétköznapi ember életének is. Az Otto von Bismarck nevéhez köthető társadalombiztosítási rendszer kiépítését 1880-ra datáljuk. A legfontosabb a bismack-i jóléti intézkedések sarokköve, az elsősorban iparban dolgozó munkásságra érvényes kötelező állami betegbiztosítás, e mellett a baleset és nyugdíjbiztosítás vált elérhetővé.

Később

a háborúk tanulságaiból tanult a politikai vezetés és megszületett az a felismerés, miszerint az emberek igénylik az állam által nyújtott jóléti és szociális intézkedéseket.

A háborús időkben még nem volt jellemző a nagy állami szerepvállalás és a szociális biztonság mindenki számára való elérhetővé tétele. A jóléti államok fénykorukat élték Európa szerte 1950 és 1975 között. A gazdasági növekedés a modern államokban szárnyalt és volt lehetőség a jóléti kiadások növelésére. A 70-es évekre azonban újabb nagy változás következett be. 1975 és 1980 között a válság uralta a közgondolkodást. A gazdasági bővülés lassulása, és az olajár robbanás életre hívta a neoliberális gazdaságpolitikát, amikor is a jóléti intézkedések tudatos leépítése valósult meg a szabadság és az önellátás nevében. Az egyéni boldogulás és az állam csökkenő szerepvállalása került a középpontba a nyugati demokráciákban. A rendszerváltást követően az addig szovjet-rendszerben működő államok, mint például Magyarország, nem csupán politikai ideológiájukban követték a nyugati trendeket, hanem gazdasági és a jóléti rendszerek szempontjából is alkalmazkodtak. Ennek következtében a kelet és közép európai poszt szovjet nemzetállamok sajátos jóléti rendszereket építettek ki, melyek leginkább a konzervatív és szociáldemokrata jóléti államok ismertetőjegyeit viselik magukon mind a mai napig.

 Mi az a jóléti állam?

A jóléti állam fogalmi meghatározása nem egységes a szakértők között. Mint minden politikai töltettel és ideológiai meghatározottsággal rendelkező fogalom esetében, úgy a jóléti állam esetében is az a helyzet áll fent, hogy az ideológiai béklyók nem engedik, hogy egy mindenki által elfogadott definíció létrejöhessen.

Az egyik széles körben elfogadott értelmezés szerint a jóléti állam

„az állam felelősségvállalását jelenti a polgárok jólétének egy meghatározott szintjéért, amelyet a jövedelemtranszferek és a szociális szolgáltatások rendszere útján kíván biztosítani.”

Ez alapján a definíció alapján igyekszem a továbbiakban megvizsgálni, megállapítani azt, hogy Magyarország jóléti állam e vagy sem.

A jóléti államok tehát alapvetően nem azért azok amik, mert nem létezik szegénység vagy minden ember annyit keres, hogy probléma nélkül képes megélni és eltartani családját.

A jóléti állam attól jóléti állam, hogy az állam működteti a jóléti szolgáltatások rendszerét a közszektorokat valamilyen hatékonysági fokkal üzemelteti.

A felmerülő kihívások

A modern európai demokráciák legtöbbje hasonló, kihívásokkal néz szembe, már, ami a jóléti rendszereket és azok mechanizmusainak hatékony működését illeti.

Ezeket a kihívásokat a politikai vezetőknek is figyelembe kell venniük amikor a területet érintő döntéseket készülnek meghozni.

A kihívások megnehezítik a jóléti rendszerek működését, csökkentik a jóléti ellátórendszer működésének hatékonysági fokát.

Ilyen kihívások lehetnek demográfiai eredetűek, mint a népesség rohamos ütemben történő fogyása vagy elöregedése, de ide sorolnám a kivándorlással kapcsolatos problémákat is. A legtöbb fejlett európai ország küzd saját népességének elöregedéséből adódó problémákkal. Minél inkább elidősödik egy társadalom, annál nagyobb teher hárul az ellátórendszerre. A munkaképes aktív korú népesség egyre fogyatkozó bázisának kell fent tartania vagy csúnyábban fogalmazva eltartania a nyugdíjas korú népességet.  Itt a munkaképes aktívkorú népesség elvándorlása csak tovább rontja az amúgy sem rózsás helyzetet. Ezen jelenségeknek köszönhető az időleges megoldások egész sora, melyek nem jelentenek végleges megoldást, sokkal inkább az ellátórendszerben bekövetkező problémák foltozgatására és félretolására adnak lehetőséget. A nyugdíj korhatár megemelése, a beszedett adók mértékének növelése jelennek meg legtöbbször, mint időleges megoldások.

A gazdasági eredetű problémák jelenléte is nyilvánvaló mindenki számára. A munkanélküliség az ország egyes régiói között tátongó bérkülönbségek nagy mértékben való előfordulása nem csupán gazdasági de társadalmi problémák egész sorát előlegezik meg, mint a szegénység mértékének növekedése, vagy a bérek különbségeiből adódó társadalmi törésvonalak.

A munkanélküliség jelensége nagy terhet ró az ellátórendszer működésére egyrészt azért, mert a munkanélküliekről gondoskodnia kell az államnak valamilyen mértékben és valamilyen formában, másrészt, minél kevesebb a munkavállaló, annál kevesebb bevétel folyik be az államhoz, melyek javarészt adók és járulékok formájában öltenek testet. Bevételek hiányában a szociális ellátórendszer pedig nem képes tartani a lépést a növekvő társadalmi igényekkel. Ehhez a problémához kapcsolódik az is, hogy minél alacsonyabbak a bérek, annál kevesebb pénzt költenek az emberek. Az élelmiszereket és minden fogyasztási terméket is adó terhel, mely adókból származó bevételek ugyanúgy az államhoz folynak be, mely bevételek egy meghatározott részét a jóléti szektorok fenntartására, fejlesztésére költik.

Egy politikai probléma

A szabad szemmel is könnyedén észlelhető problémák mellett, léteznek olyan politikai trendek, melyek meghatározzák vagy inkább megpecsételik a jóléti rendszerek, mechanizmusok fejlődését, javulását.

A politikusok nem hosszútávra terveznek. Általánosan négyéves választási ciklusokban gondolkodnak, mivel amint véget értek a választások már azon kell gondolkodni, hogy miként lehetne megnyerni a következőt.

Azzal, hogy a politikai vezetők ilyen ciklusokban gondolkodnak hozzátartozik az is, hogy a népszerűtlen de szükséges intézkedéseket előszeretettel halogatják vagy hárítják át egy következő kormányra a népszerűségük megtartása céljából.

A hosszútávú egészségügyi, oktatásügyi, nyugdíj vagy a szociális rendszert érintő reformok ezért nem is kerülnek előtérbe.

Egy-egy ilyen reform megvalósítása nem megy egyről a kettőre, több évbe is beletelhet, hogy az ilyen nagyszabású reformok megvalósulhassanak és jellemzően nagy anyagi áldozatokkal járnak.

A kormányokon átívelő célok és reformok ezért egyáltalán nem jellemzők.

Amennyiben egy kormány elkezd egy reformot és az ellenzék végig a kormány politikáját és tevékenységét kritizálja, úgy egy esetleges kormányváltás után az új kormány rá van kényszerítve arra, hogy valami újat mutasson, máshogy csináljon, mint az a politikai erő, amelynek kritizálásának köszönhetően jutott hatalomra.

Ez egy ördögi kőr melyből csak akkor tudnak kikecmeregni a politikai vezetők, hogyha nem a politikai haszonszerzés és a hatalom megszerzése, megtartása a legfőbb prioritásuk.

A választóknak való görcsös megfelelés kényszere, mely a demokratikus politikai rendszernek köszönhető, azt eredményezi, hogy a politikai haszonszerzés sok esetben felülírja a gazdasági racionalitást.

Egy jó példa lehet a társadalomnak való megfelelés esetét nézve Bajnai Gordon egykori miniszterelnök tevékenysége, akire a gazdasági válság hazai kezelése hárult. Egy ilyen válság kezelése talán az egyik leghálátlanabb feladat egy politikai vezető számára. Az adók emelése és a különböző megszorítások bevezetéséből az átlag választó csupán annyit lát, hogy nehezebb előteremteni a megélhetés feltételeit és kevesebb pénzből tud csak gazdálkodni.

Az a tény, hogy a megszorítások szükségesek egy válság kezelésében eltűnik és rejtve marad azoknak, akik nem foglalkoznak, gazdasággal vagy politikával.

Ennek is köszönhető Bajnai veresége a 2010-es választáson.

Összegezve tehát a politikusok érdekeltek abban, hogy a jóléti juttatásokat és a jóléti szektorok működését a társadalmi igényekhez igazítsák, különben veszélybe kerülhet megítélésük a választók szemében. Ezen a pontos metszi egymást a demokrácia és a jóléti állam.

A rendszerváltást követően végzett kutatások tanulsága is az, hogy a magyarok sokkal inkább társítják a demokrácia fogalmához a jólétet, mintsem a szabadságjogok széles tárházát.

Ennek elsődleges oka lehet, hogy a kádári gulyáskommunizmus évei alatt a szabadságjogok kevésbé voltak a középpontban és azok, akik nem lázadtak nyíltan a rendszer ellen, azok viszonylagos békességben élhettek. Ezért is volt nagy és fájdalmas pofon, amit a magyar társadalom elszenvedett a gazdasági átalakítás után. A várt és áhított nyugati jólét nem köszöntött be. Ez pedig visszavett a politikusokba és a demokráciába fektetett bizalomból. A magyar demokratikus berendezkedés a rendszerváltás óta küzd legitimitásdeficittel.

 Magyarország, mint jóléti állam

Magyarországot hibrid rendszerként szokás leírni a jóléti szemszögből nézve. Ennek oka, hogy

a három domináns ideológiai forma közül, melyek a liberális, konzervatív és szociáldemokrata, egyikbe sem sorolható bele teljes bizonyossággal.

Magyarország túl sokat költ a jóléti rendszerre, túl magasak a beszedett adók és túl nagy az állami újraelosztás mértéke ahhoz, hogy liberálisnak lehessen nevezni, ahol az egyéni boldogulás és szabadság van előtérbe helyezve kisebb állami szerepvállalással karöltve, mint például az Amerikai Egyesült Államok esetében.

Szociáldemokratának sem lehet nevezni a magyar jóléti rendszert, hiszen nem az egyenlőség és a magas színvonalon történő szolgáltatásnyújtás az elsődleges szempont a rendszer működésében. Továbbá nem állampolgári jogon járnak a jóléti juttatások, mint például Svédországban.

Magyarország a konzervatív modellhez áll a legközelebb, ahol fő támpillérek a munka és a család. A legtöbb szociális jog munkához vagy státuszhoz kötött.

A jóléti juttatások mértéke függ az egyén jövedelmétől, e mellett a családos életforma meglététől. A családosok magasabb adókedvezményben részesülnek, pályázhatnak többféle programra, mely a gyermekvállalásban vagy otthonteremtésben nyújt segítséget. Természetesen ezek a kedvezmények és támogatások is nagy mértékben státuszhoz, munkához vannak kötve, így a szegényebb társadalmi rétegek, legalábbis Magyarországon kevésbé részesülnek ezekből. Politikai irányvonal és értékválasztás kérdése, hogy az állam, mely társadalmi rétegeknek kedvez.

A konzervatív vonalat erősíti a közmunkaprogram léte, mely segélyezés helyett viszont-szolgáltatást vár el a munkaerőpiacról kiszorult társadalmi csoportoktól. A családi pótlék összege is már évek óta nem emelkedett.

Magyarország már a szocializmus idejében is inkább a konzervatív jóléti államok körébe volt sorolható ezen állítás alapja elsősorban a munkaalapú társadalomban érhető tetten.

A központi költségvetés és a jóléti funkciók

Alapvetően a jóléti funkciókra szánt források az államháztartás kiadási oldalának több mint 55%-át teszik ki.

Ez annyit jelent, hogy az összes állami kiadás több mint 55%-a jóléti funkciók fejlesztését és működtetését foglalja magában.

A jóléti funkciók magukba foglalják a következő nagyobb kategóriákat:

-Oktatási tevékenységek és szolgáltatások

-Egészségügy

-Társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatások

-Lakásügyek, települési és közösségi tevékenységek és szolgáltatások

-Szórakoztató, kulturális, vallási tevékenységek és szolgáltatások

A pontos kiadások GDP arányosan megtalálhatóak a költségvetésből kiragadott táblázatban.

Forrás:Költségvetés

A hagyományos jóléti államot veszélyeztető kihívások nálunk is megtalálhatóak, mint a kedvezőtlen demográfiai trendek, nagy arányú bérkülönbségek vagy a szegénység. Ezek a problémák viszont majd minden európai államban jelen vannak csak eltérő mértékben.

Tehát Magyarország jóléti államnak számít? A válasz egyértelműen igen. Akkor nem lenne az, ha semmilyen mértékben nem tartaná fenn a jóléti újraelosztás állapotát.

Nem költene semmit sem az egészségügyre, sem az oktatásra, nem léteznének a közintézmények, amik célja elsősorban nem a legmagasabb minőség biztosítása, hanem az, hogy olcsóbban biztosítja a szolgáltatásokat, mint a magánszféra a lehető legnagyobb társadalmi lefedettség mellett.

Most, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az állam többet is fordíthatna a jóléti funkciókra, de ezt nem teszi, mert más szektorokat részesít inkább előnyben, láthatjuk, hogy

inkább értékválasztás függvénye, mintsem a gazdasági teljesítőképesség gyengülésének trendje az, hogy mennyit költ az állam állampolgárai jólétére és a szociális biztonság alapjainak megteremtésére.

Magyarország: Minek nevezzelek?

Mostanában egyre nagyobb gyakorisággal és intenzitással merülnek fel a közbeszédben azok a kérdések, hogy Magyarország diktatúra vagy demokrácia, jogállam vagy csupán jogállamnak csúfolt valami.

Egyesek szerint, ha még nem is diktatórikus a rendszer, de abba az irányba halad, hogy azzá váljon, ez pedig csupán idő kérdése. Más vélemények szerint demokráciában élünk, hiszen adottak a szabadságjogok és vannak rendszeres választások. De léteznek olyan vélemények, melyek egyértelműen diktatórikusnak tartják a jelenlegi rendszer működését.

Az tagadhatatlan, hogy ez a rendszer nem a tradicionális Nyugat-Európában bevett liberális demokrácia ékes példája.

De csupán azért diktatúrának nevezni egy rendszert, mert nem ugyanolyan, mint a nyugati rendszerek, enyhén szólva nem a legmegalapozottabb állítás.

Így most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről azt a kérdést, hogy valójában micsoda is Magyarország. Mind a demokratikus, jogállami elemek megjelennek a rendszer működésében, azonban olyan tényezők is szerepet játszanak, melyek vagy nem férnek bele a demokrácia és a jogállam fogalmi kereteibe, vagy pedig torzítják a leírt rendszerek működését.

A demokrácia fogalma

A demokrácia gyakran emlegetett kifejezés, azonban a demokrácia fogalmának meghatározása nem egyszerű feladat. Ennek oka, hogy rengeteg meghatározás létezik, sok politikaelméleti szakértő sokféleképpen igyekszik definiálni.

A meghatározást az is nehezíti, hogy ezen gondolkodók különféle értékeket és alapvetéseket társítanak a demokrácia fogalmához, melyek megléte kialakít egyfajta demokratikus gyakorlatot.

Egy minimalista felfogás szerint a demokrácia azt jelenti, hogy szabályos időközönként tiszta választásokat tartanak.

Egy másik, már a modern politikai demokráciát leíró magyarázat szerint: olyan kormányzati rendszer, amelyben a vezetők számadással tartoznak közéleti tevékenységükért az állampolgároknak, akik a politikai életet közvetett módon, választott képviselők együttműködése és versengése útján alakítják.

Összefoglalva:

valamennyi, a demokráciát leírni kívánó meghatározás azon alapszik, hogy a hatalom a néptől eredeztethető.

A nép az, ami felhatalmazza a politikusokat a választások alkalmával egy képviseleti demokráciában, hogy képviseljék érdekeiket, közvetett módon. A nép az, mely szavazhat és dönthet az országot érintő kérdésekben a közvetlen demokratikus eszközökkel élve, mint például a népszavazás intézményén keresztül.

Magyarország a fogalmi meghatározásnak megfelel. Már csupán azzal is, hogy bizonyítható a demokratikus alapok léte.

A demokrácia léte kizárja a diktatúra létezését.

Szabad, egyenlő, tiszta és rendszeres választások rendszere működik Magyarországon. A közvetett demokratikus elemek, mint a képviselők választása az érdekképviseletre, működik. A közvetlen elemek, mint például a népszavazás intézménye, is létezik, az már egy másik kérdés, hogy mennyire hatékonyan. Ezen intézmények működési elvei az alaptörvényben vannak lefektetve. Az alaptörvény (alkotmány) pedig az Országgyűlés kétharmados legitimitásán nyugszik, így demokratikusnak tekinthető.

Mellette: Magyarország megfelel a fogalmi meghatározásnak, a politikai hatalomgyakorlás a nép szuverenitásából ered.

Ellene: Több olyan elemet is tartalmaz a rendszer, melyekre a demokrácia tiszta fogalmi meghatározása nem tér ki, de mégis torzul a rendszer működése. Ilyen elemek például a Fidesz-KDNP túlsúlya a törvényhozásban, a gazdasági háttér, mely teret ad a közbeszéd erőteljes formálására és amit közpénzből futtattak fel, vagy a személyi kinevezések, amiket a legtöbb esetben a Fidesz-KDNP hajtott végre.

A demokratikus jogállam és Magyarország

Amennyiben meg kívánjuk állapítani egy országról, hogy demokratikus rendszerben működik-e vagy sem, nem elég csupán a demokratikus alapok létét bizonyítani.

Ugyanis

a demokrácia önmagában nem szavatolja azon jogokat, melyeket az állampolgárok elvárnak tőle. A modern demokráciák szorosan kapcsolódnak a jog rendszeréhez. A jogállam léte nélkül a demokrácia csupán egy hangzatos eszme lenne.

Ennek oka, hogy a különféle jogokat nem maga a demokrácia szavatolja, hanem az állam, mely működteti a demokratikus rendszert.

Most nézzük meg, mik azok az alapelvek és kritériumok, melyek megléte szükséges ahhoz, hogy egy államot demokratikus jogállamnak lehessen nevezni. Ezeket az alapelveket és kritériumokat megnézzük magyar viszonylatban Bihari Mihály szempontrendszere alapján.

Részvétel a demokratikus állami képviseleti szervezetek létrehozásában az általános, egyenlő és titkos szavazás révén

Magyarországon, mint azt már korábban is leírtam, képviseleti rendszer működik. Az állampolgárok a hazai szabályozás értelmében 4 évente döntenek a politikai elit sorsáról, mindezt általános, titkos és egyenlő szavazás keretében. Viszont vannak kritériumok, melyek körülhatárolják azt, hogy kik is szavazhatnak. Ezt nevezhetjük cenzusnak. Ilyen kritériumok például az, hogy csak az szavazhat, aki rendelkezik magyar állampolgársággal és betöltötte 18. életévét.

Azáltal, hogy a nép dönt a képviselők és pártok bekerüléséről a Parlamentbe, jelen van a demokratikus legitimitás is, mely felhatalmazza a politikai vezetőket, hogy a nép nevében hozzanak meg döntéseket.

Egy szavazó kutyájával a Zugligeti Általános Iskolában az országgyűlési képviselő-választáson 2018. április 8-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Mellette: A választások a meghatározott kitételek szerint történnek. Választási csalások és visszaélések elenyésző mértékben fordulnak elő a nagy egészet tekintve.

Ellene: Történtek visszaélések a választás során, melyeket a Kúria is elismert. Több választókörben is történtek furcsaságok,mint szavazatok rejtélyes eltűnése, rosszul kiosztott szavazólapok és más visszaélések. Ezek mellett a rendszer is összeomlott egy időre, ami a szavazókörökben történtekkel karöltve  bizonytalanságot kelthet sok választóban a választás tisztaságát illetően.

Az alapvető szabadságjogok biztosítása és érvényesülése

Az alapvető szabadságjogokat egyrészről az Alaptörvény foglalja magában, másrészről pedig a nemzetközi egyezmények és intézményi tagságok biztosítják létüket.

Ilyen egyezmények például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata vagy az Európai Unió Alapszerződése. Az alapjogoknak érvényt lehet szerezni a hazai bíróságokon, illetve nemzetközi jogorvoslatért is lehet folyamodni.

Mellette: Azzal, hogy Magyarország tagja az Európai Uniónak és elfogadta a nemzetközi egyezményeket, melyek lefektetik az alapvető szabadságjogokat, sokkalta inkább egy demokratikus rendszer képét mutatja, mintsem az ellenkezőjét.

A szabadságjogok univerzálisan érvényesülhetnek az unióban, így Magyarországon is.

Ellene: Magyarország és az Európai Unió között jelenleg nagy viták és küzdelmek zajlanak. Ezek a viták a jogállam és a bevándorlás kérdése körül zajlanak. Azzal, hogy megkérdőjelezhető Magyarország jogállami működése, megkérdőjelezhető a különféle jogok, így az alapvető szabadságjogok biztosításának képessége is.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter felszólal Brüsszelben, az Európai Parlament belügyi, állampolgári jogi és igazságügyi szakbizottságának (LIBE) ülésén, ahol bemutatták Judith Sargentini Magyarországról készülõ különjelentésének tervezetét.
MTI Fotó: Kkm

Versengő többpártrendszer és a kormányok leválthatósága

Magyarországon versengő többpártrendszer működik. Ennek magyarázata rendkívül triviális, mivel a Parlamentben több párt is tevékenykedik egyszerre. A választások alkalmával több párt jut be a Parlamentbe és vesz részt a törvényhozás mellett a végrehajtásban is. Az már egy másik kérdés, hogy a hatalom mely párt vagy pártok kezében összpontosul és azzal miként bánik.

Az ellenzéki vélemények gyakran hangsúlyozzák azt, hogy az aktuálisan hatalmon lévő kormányt, a Fidesz-KDNP-t nem lehet demokratikus eszközökkel leváltani.

Azonban a demokratikus választás feltételei adottak, így rendszerszinten vizsgálva igenis van lehetőség leváltani a kormányt.

Mellette: Több párt indulhat és indul is a választásokon. Az embereknek joguk van új pártokat létrehozni, hogy megmérettessék magukat a választásokon. Nincsenek betiltott pártok. Azok a pártok, melyek eltűntek a politikai színtérről, nem kormányzati befolyás hatására szűntek meg, hanem kikoptak a közéletből. Az ellenzéki pártok rendelkeznek anyagi forrásokkal, melyekkel képesek kampányolni és működtetni saját pártjukat.

Ellene: A kormányt a jelenlegi rendszerben nem lehetetlen leváltani, de nagyon nehéz. A kormányzat olyan gazdasági, politikai előnnyel rendelkezik a gazdasági hátországnak és a rendszer kiépítettségének köszönhetően, amellyel az ellenzéki pártok nem tudnak versenyezni. A közpénzből fenntartott Magyar Televízió és állami rádió mellett a megyei lapokban is állandó a kormányzati kommunikáció közlése. A kormányzati kommunikáció megannyi csatornán keresztül jut el az emberekhez, így nagy befolyásoló erővel rendelkezik a kormány és képes alakítani a közbeszédet a számára kényelmes és megfelelő témákkal.

Ezen gazdasági és politikai előny, mellyel a kormánypártok rendelkeznek, nagyban megnehezíti azt, hogy politikai váltógazdaság jöhessen létre.

Az államhatalom megosztása, a hatalmi ágak elválasztása

Mint azt már egy korábbi írásomban részleteztem, a hatalmi ágak teljes elválasztása a magyar rendszerben alapvetően nem szavatolt. Ennek oka az, hogy megfelelő mértékű felhatalmazással rendelkező kormány képes dominálni a törvényhozói hatalom, azaz a parlament működését is. Ez a rendszer azonban, már a rendszerváltás óta úgy működik ahogyan.

Az államhatalom megosztása alapvetően létezik Magyarországon. Az önkormányzati rendszer révén egyes területi egységek rendelkeznek némi önállósággal egyes döntések meghozatalában és a helyi ügyek intézésében.

Mellette: Azzal, hogy a törvényhozói és végrehajtói hatalom összefonódik, a hatalomgyakorlás sokkalta gyorsabban és hatékonyabban képes működni. Működik az önkormányzati rendszer, így a helyi közösségek élveznek némi autonómiát a döntéshozatalban.

Ellene: A kormánypárt dominálja a legtöbb hatalmi ágat.

Nincs megfelelő konszenzus és párbeszéd az ellenzék és a kormány között, melyben mindkét fél hibás de csak az egyik érdekelt.

Azzal, hogy a legtöbb politikai kérdésben egyedül a kormányzat dönt, kizárja a demokratikus felhatalmazással felvértezett többi pártot a hatalomgyakorlásból, így tulajdonképpen nem érvényesülnek azon választók érdekei, akik ellenzéki pártra adták le voksukat.

A fékek és ellensúlyok rendszere egyértelműen gyengült. A Fidesz-KDNP tudatosan építette le vagy alakította át az őt ellenőrző szervezetek működési rendjét, illetve személyi vezetőségét. Például az Alkotmánybíróság már nem avatkozhat be a költségvetéssel kapcsolatos állami kérdésekbe, illetve

szinte bármilyen törvény, mely nem sérti a nemzetközi jogot, beemelhető az Alaptörvénybe a megfelelő felhatalmazással,

így az Alkotmánybíróság nem semmisítheti meg azt.

Emellett az Európai Unió és az ellenzék is kifogásolja az ügyészség tevékenységét, a kormányzat és a gazdasági hátország kapcsolatának szelektív ellenőrzését, a jogállam működését, amit szankciókkal és eljárásokkal igyekszik változásra bírni.

Ilyen a hetes cikkely értelmében elindított eljárás Magyarországgal és Lengyelországgal szemben. És a napokban napvilágot látott egy új intézkedéscsomag tervezete is, mely szerint a jogállamiság helyzetéhez kötné az Európai Unió a támogatások és források elosztását.

A választások tisztasága és jogszerűsége felett bíróságok, a részt vevő jelölő szervezetek és nemzetközi megfigyelő szervezetek őrködnek

Magyarországon a választások tisztaságát a hazai bírói hatalom, elsősorban a Kúria személyében, ellenőrzése alatt tartja. Emellett

Magyarország uniós tagságának köszönhetően uniós választási megfigyelő missziók célpontja,

mely missziókat az EBESZ végzi. Ez azt jelenti, hogy az Európai Unió, ha nem is szól bele a választás lebonyolításába, de ellenőrzést végez azzal kapcsolatban. A választással kapcsolatos jelentések mindenki számára elérhetőek.

Alkotmány és a joguralom

Magyarországon a rendszerváltást követően tulajdonképpen egy illegitim alkotmány volt használatban egészen 2012-ig.

Azért állítom, hogy a korábbi alkotmány illegitim volt, mert egy olyan Ellenzéki Kerekasztal és a diktatórikus pártállam vezetői dolgozták ki részleteit, akik nem rendelkeztek a nép felhatalmazásával.

2012-ben lépett hatályba az új alaptörvény, melyet a második Orbán-kormány parlamenti túlsúlyának köszönhetően megszavazott az Országgyűlés.

Az alkotmány tulajdonképpen a hazai jogforrási hierarchia csúcsa. Ez azt jelenti, hogy semmilyen törvény nem ütközhet az alkotmányban foglaltakkal. Az alkotmány tartalmazza a legtöbb alapvető jogot, szabadságjogot.

Az alkotmány léte kiemelten fontos a modern demokráciákban.

Legyen az írott alkotmány, mint Magyarország esetében, vagy íratlan alkotmány, mint az Egyesült Királyság esetében. Az alkotmány tulajdonképpen megtestesíti és írásba foglalja a demokratikus jogokat és alapelveket, melyek korlátozzák és meghatározzák az összes hatalmi ág működési struktúráit. Magyarországon jelenleg ilyen alkotmány van hatályban. Azonban így is van mód arra, hogy megváltoztassa a Parlament az alkotmány tartalmát, illetve kicselezze az alkotmány abszolút hatalmát.

Az alkotmány védelméért és a jogalkotás korlátozásáért az Alkotmánybíróság felelős, mely intézmény hatásköre és működési struktúrái megváltoztak 2011 után.

Mellette: Magyarország demokratikus jogállam, mivel törvényi keretek szabályozzák és jogi keretek közt működik.

Ellene: A jog és a politika összefonódott. Ennek köszönhetően a politikai célokat és akaratot meg lehet valósítani jogi eszközökkel. Ez annyit jelent, hogy ha van egy politikai akarat, mely erkölcsileg, jogilag kifogásolható, ezen tényezőktől függetlenül ugyanúgy megvalósítható és a jog eszközével életre kelthető.

Ebből a nézőpontból nézve

a jogtalanság a bevett értelmében értelmét veszti, hiszen minden, ami jogtalan lenne vagy erkölcstelen, a jog eszközével jogossá tehető, a jogszabályi környezet könnyedén alakítható az aktuális érdekek mentén.

Modern alkotmányos jogállamokban a joguralom az, mely kiemelt szerepet élvez. Az alkotmány és a törvények azok, melyek mindent szabályoznak egy jogállamban. Egy demokratikus jogállamban pedig a demokratikus értékek részét képezik és beleivódnak ebbe a rendszerbe.

Összességében elmondható, hogy alapjait tekintve,

Magyarország demokrácia és demokratikus jogállam is egyben, de eltér a nyugati liberális demokráciák modelljétől. Így egy hibrid rendszerként írható le leginkább.

Viszont a tradicionális jogállami kereteket a Fidesz-KDNP kiszélesítette. A fékek és ellensúlyok rendszere gyengült és átalakult.  Ennek a tendenciának köszönhetően Magyarország nem sorolható a nyugati demokráciák sorába, hanem

egy sajátos demokráciaképpel rendelkezik.

Olyan autoriter elemeket is tartalmaz, melyeket a nyugati demokráciák nem. De még így is inkább nevezhető demokráciának diktatórikus elemekkel, mint diktatúrának demokratikus elemekkel.

Fontos kiemelni, hogy attól, mert egy tömegdemokráciában a kormány minél több embert kíván befolyásolni és elérni, még nem következik, hogy diktatórikus a rendszer. Amennyiben a kormányzati kommunikációt propagandának tekintjük, még úgy is jelen van a „független” média, mely nyíltan kritizálhatja a kormányt és tevékenységét.

A kormányzati kommunikáció populista elemei létező és a demokratikus keretrendszerben valósan működő elemek.

A nagy figyelemfelkeltő erővel rendelkező témák felkarolása és közbeszédben tartása a legtöbb pártnak meghatározó célja.

Az már egy másik kérdés, hogy az információk és programok közlésére rendelkezésre álló feltételek egyenlőtlenek.

A diktatúra ellen szóló legnagyobb érv a magyar rendszerben a demokratikus legitimitás.

A diktatúrák nem rendelkeznek demokratikus legitimitással, Magyarország meg jelenleg igen. A Fidesz-KDNP zsinórban harmadjára nyert választást, mindhárom esetben kétharmados felhatalmazást kapott, egyenlő és tiszta választáson.

A rendszer demokratikusságának megkérdőjelezése veszélyes vállalkozás az ellenzék részéről.

Hiszen amennyiben azt állítják, hogy a rendszer diktatórikus és nem demokrácia többé, de ők mégis részt vesznek a törvényhozásban, úgy statisztálnak egy diktatórikus rendszer működéséhez, így saját kommunikációjuk csapdájába esnek.

A DK és a választás meséje

A Demokratikus Koalíció akármennyire is igyekszik megkérdőjelezni a választás tisztaságát, sikeresen szerepelt a választáson. Ennek a sikeres szereplésnek a titka pedig nem más, mint Gyurcsány Ferenc maga. Sorozatunkban az ellenzéki pártok elmúlt egy évét mutatjuk be.

 

A választás előtti tevékenység és kampány

A választást több botrány és egymásra mutogatás előzte meg.

Botka László a 2018-as választásra sajátos tervvel készült. Egy közös lista és teljes koordináció a baloldalon. Egy sokak által bírált kikötése volt Botkának, mely szerint nem hajlandó összefogni Gyurcsány Ferenccel a Demokratikus Koalícióval azonban igen. Gyurcsány Ferenc személye össze van kötve a párt létezésével ezért a DK vezetősége nem volt hajlandó lemondani Gyurcsány Ferencről.

2017. októberében Botka László lemondott a miniszterelnök-jelöltségről és hátra hagyta az ellenzéki civakodások és összetűzések világát. Úgy nyilatkozott, hogy

„Szétaprózott és széthúzó demokratikus ellenzékkel a rezsimet nem lehet leváltani”

Botka László eltűnésével miden akadály elgördült, mely meggátolhatott egy MSZP-DK megállapodást.

Botka László lemondása után Karácsony Gergely lett az MSZP miniszterelnök-jelöltje a Párbeszéd pedig szövetségre lépett az MSZP-vel.

Az áhított megállapodás megszületett az MSZP és a DK között, ami leginkább az egyéni választókerületi visszalépésekben volt tetten érhető.

Még 2017 októberében a Demokratikus Koalíció nagyszabású kampányba kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának elvételével kapcsolatban.

Gyurcsány Ferenc részéről ez a lépés nagyon taktikus és megfontolt volt.

A Republikon Intézet kutatásából, mely a 24.hu megrendelésére készült, kiderült, hogy a baloldali-liberális szavazók többsége elvenné a szavazati jogot a határon túli magyaroktól. Ez a többség a megkérdezettek 55%-át jelenti, míg ezen baloldali-liberális kötődésű megkérdezettek csupán 8%-a helyesli a határon túli magyarok választáshoz való jogának létét.

Ezzel a kampány stratégiával a DK képes volt arra, hogy egy közös ügy mentén, egy fedél alá terelje a baloldali és jobboldali választókat,

elterelve a figyelmet Gyurcsány Ferenc személyéből adódó megosztottságról. Mindezt úgy, hogy mobilizálja és aktivizálja saját szavazótáborát.

A választást megelőzően még márciusban napvilágot látott egy botrány, amikor is Vágó Gábor az LMP politikusa részegnek nevezte Gyurcsány Ferencet és így fogalmazott:

„ha én mondjuk részeg vagyok, és meghívok barátokat otthonra beszélgetni, az a minimum, hogy őt is megkínálom viszkivel.”

Ez a kijelentés nagy feszültséghez vezetett nem csak az LMP és a DK között de a választók is rossz szemmel nézték ezt a megnyilvánulást, mivel a széthúzás és egymás ellen való küzdelem egyik jelképévé vált. A nyomás és a perrel való fenyegetés hatására Vágó Gábor nyilvánosan bocsánatot kért kijelentéséért.

Ez az eset ékes példája volt annak, ahogyan

az ellenzéki pártok még a választást megelőző hónapban is egymás pozíciójának gyengítésével voltak elfoglalva

és nem a Fidesz-KDNP leváltására koncentráltak.

A közbeszédet ebben az időszakban nem a hangzatos kampányszövegek uralták, vagy a progresszív előremutató gondolatok, hanem az ellenzéki térfélen végbement helyezkedés.

Ezen események sokasága könnyedén megingathatta sok szavazó bizalmát.

A DK választási szereplése:

Budapest, 2018. április 9.
Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke beszél, mellette Molnár Csaba ügyvezetõ alelnök (j) és Székely Sándor, a Magyar Szolidaritás elnöke (b) a DK eredményváró rendezvényén a budapesti Anker’tben 2018. április 8-án.
MTI Fotó: Illyés Tibor

A Demokratikus Koalícióra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy sem tapasztalat, sem pedig tudatos stratégia nem rejlik tevékenysége mögött.

A 2014-es választási vereségből okulva a DK nem kívánt közös listán indulni az MSZP-vel. A közös lista helyett egy új hívószó lett az ellenzék reménysugara. Ez a hívószó a koordináció volt. Koordináció az egyéni választókerületekben úgy, hogy a legesélyesebb jelöltet kívánták szembe állítani a Fidesz-KDNP jelöltjével.

Április 8. után már tudhatjuk, hogy a teljes koordináció nem valósult meg.  Egyik párt sem volt hajlandó minden olyan választókerületben visszalépni, ahol előzetesen esélytelennek tűnt.

A Demokratikus Koalíció részéről több egyéni visszalépés is megtörtént az MSZP-P-el kötött megállapodás keretében.

A DK nem kevesebb, mint 60 egyéni választókerületben nem indította el egyéni jelöltjét.

A visszalépések azonban az MSZP-P javára történtek meg. Ez a döntés a DK részéről nagyon is taktikus és hatásos volt, ennek köszönhető a 3 egyéni választókerületi és 6 listás mandátum.

A DK esszenciális alapja:

A DK esszenciális alapját nem feltétlenül a párt értékszemlélete vagy tevékenysége adja, hanem maga Gyurcsány Ferenc.

Amennyiben valaki szimpatizálni kíván a párttal, annak első körben azt kell eldöntenie, hogy szimpatizál e Gyurcsány Ferenccel.

Gyurcsány Ferenc a párt megtestesítője. Ez a jelenség nem egyedüli, egy korábbi cikkben már kitértem arra, hogy a vezető politikusok egy része milyen nagy behatással van a párt egészének megítélésére.

A DK támogatottsága is nagy részben Gyurcsány Ferenc személyének köszönhető, ami egy kétélű kardként, meghatározza a párt sorsát.

Gyurcsány Ferenc ma az egyik, ha nem a legmegosztóbb politikus a politikai térben.

Így az állampolgárok egy részét vonzza míg egy jelentősebb, másik részét taszítja személye.

A 2018-as választás jól körül határolta a DK szavazóbázisát, és elérte korlátait,

mivel a választópolgárok már jobban nem fogják megkedvelni a vezető politikus személyét. Így egy következő választás alakalmával a DK-hoz hű szavazók tábora nehezen bővíthető.

A választás után:

A választás után a DK megtámadta a választás lebonyolításának módját és csalást sejt a választási eredmény mögött. Ezért több választókerületben is kérték a szavazatok újra számlálását, illetve a választások megismétlését.

A DK-t elkerülte a lemondási hullám.

Gyurcsány Ferenc és a DK vezetősége nem kívánt lemondani a választást követően, ami nem is meglepő, hiszen több mint megduplázták mandátumaik számát a Parlamentben.

Összességében ügy vélem elmondható, hogy

a DK önmagához mérten sikeresen szerepelt a választáson.

Ügyesen megtervezte kampányát a határon túli magyarság szavazati jogával kapcsolatos állásfoglalással, illetve az őszödi beszédről megfogalmazott egyszerű de sajátos véleményével, melyben Gyurcsány Ferenc őszinteségnek nevezi az elhangzott „beszéd” tartalmát.

A cikksorozat többi része az alábbi linkeken olvasható:

Ellenzék: Hogy volt, hogy lesz?

https://fuhu.hu/a-neppartosodastol-a-partszakadasig/

https://fuhu.hu/a-nolimpiatol-a-3-szazalekig-ez-volt-a-momentum-bo-egy-eve/

https://fuhu.hu/a-parbeszed-utja-a-sulytalansagbol-a-megmaradasig/

https://fuhu.hu/a-dk-es-a-valasztas-meseje/

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK