Hasznos

Nem minden politika, szokás mondani, meg persze az ellenkezőjét is, miszerint mindennek van köze a politikához. És persze mindkét állítás igaz, bár én inkább úgy mondanám, hogy a politika az, ami mindenbe beledugja kanalát, abba is, amihez köze nincs. Ugyanilyen természetű az üzlet is… Hát, ebben az esetben nehéz a kérdés, de tegyük fel: mire jó és kinek a „tíz éves kihívás”?

Nem tetszik tudni, mi az? De irigylem… Szóval a Facebookon és más közösségi oldalakon időről időre kitörnek ezek a „kihívásos” játékok, maga is vettem részt ilyenben, mikor kedvenc könyvekről, filmekről, festményekről van szó. Kicsit becsapósak, ugyanis ha valaki tetszikeli azt, hogy én szeretem mondjuk Asimovot, akkor elvben neki is közzé kell tennie a saját tíz kedvenc könyvét. Persze, ha nem teszi, nem történik semmi, ennek nincs következménye, ez csak játék. Vannak elfajulásai is ennek, mint 2014-ben az „ice bucket challange”, a jegesvödör-kihívás, aminek az volt a lényege, hogy aki beszáll a játékba, az leönti (vagy hagyja leönteni) magát egy vödör jeges vízzel, és felszólít másokat, hogy cselekedjenek hasonlóképpen vagy adakozzanak jótékony célra, vagy tegyék mindkettőt. A műveletről készült videófelvételt azután nyilvánosságra hozzák a Facebookon. Aztán vannak ennek rázósabb, veszélyesebb alfajai is, de lényegében véve játék, nem zöldül ki senkinek sem a füle, vagy nem lesz hét esztendőig szerencsétlen, ha nem száll be.

Játék, játék – de ártatlan-e?

A kérdés a most divatozó „10 Year Challenge” (Tízéves kihívás) kapcsán merült fel. Ebben az a feladat, hogy a felhasználó megoszt magáról egy 2009-es és egy 2019-es képet, így szemléltetve, mennyit változott a külseje egy évtized alatt. És aztán nem történik semmi, az ismerősei röhögnek vagy sopánkodnak egy keveset, de egyéb nem várható.

Ártatlan szórakozásnak tűnik az öregedéssel, mulandósággal (könnyen mondom én, tíz évvel ezelőtt rosszabbul néztem ki nyaktól felfelé, mint most, bezzeg nyaktól lefelé azóta megjelent egy pocak), de van, aki mögöttes szándékot sejt, és ez nem is véletlen. Hiszen a Facebook Caambridge Analytica-botránya óta mindig gyanús, ha valaki a közösségi oldalon bármiféle adatunkat is kéri. Most azonban már a szakértők is kongatják a vészharangot: Kate O’Neill, a KO Insights elemzőcég kutatója számos más biztonsági szakemberrel karöltve arra hívta fel a figyelmet, hogy a szórakoztatónak tűnő feladat valójában arról szól, hogy a Facebook így szeretne tömegesen szert tenni feldolgozható képekre, amelyekkel finomíthatja arcfelismerő algoritmusait, köztük egy olyat is, ami képes megtippelni a képen látható személy életkorát.

Sőt:

„A Facebookon terjedő tízéves kihívásnál ötletesebb megoldást még nem láttam arra, hogy arcfelismeréses algoritmust tovább fejlesszenek”– írta tweetjében a jelenséggel kapcsolatban Thomas Tschersich, a Deutshe Telekom biztonsági szakembere.

Hát, az arcfelismerő, biometrikus szoftver nem újdonság, használják azt mindenhol, a kínai állampolgári pontrendszertől kezdve az európai repülőterekig. Az sem újdonság, hogy a mai állapotukban ezek a szoftverek nem tökéletesek: hiszen az ember arca nem mindig egyforma. Tessék belenézni a tükörbe ébredés után és lefekvés előtt: lesz különbség. Másfelől meg, más arcok hasonlíthatnak arra, ahogy épp most kinézünk, szóval gyakori a tévedés is. Arról már nem szólva, hogy az ember öregszik. Változik az arca, megjelenik pár ránc, magasodik a homlok, hogy úgy mondjam, magyarul kopaszodunk (már, aki) – öregítő programok is vannak régóta, amik megmutatták John Lennon arcképéről teszem azt, hogy hogyan nézett volna ki hatvannégy éves korában, ha megéri.

De mire lenne jó ez az egész a Facebooknak? Hol van az ilyen szoftvernek piaci vagy politikai értéke?

A hirdetési szektorban. Ugyanis a riadót fújó szakértők szerint nem arra kíváncsi a közösségi oldal, hogy miképpen fogunk öregedni, az a mi dolgunk, hanem arra, hogy most mennyi idősek vagyunk. Sok ember használ profilképnek idegen fotót, kutyát, macskát, karikatúrát, magam is tapasztalom, hogy ha bejelöl egy ilyen képtelen ember ismerősnek, nem a profiljából tudom meg, hogyan néz ki, hanem rákeresek a képeire, és ahol családtagokkal szerepel valaki, ott rendszerint ő lesz a középső alak. De valahol mindenképpen rajta lesz a fotón. (Aztán nem jelölöm vissza, de így kell rájönni, kivel is van dolgunk, ha valaki a profilképe szerint sziámi macska vagy zebutehén). Tehát a profilhoz tartozó képeket elemezné a Facebook, főleg, ha a felhasználónak se rendes arcképe, se nem adott meg születési adatokat.

Jó, mondjuk megtudják, hogy ötvenegy éves vagyok. És ez mire jó nekik?

A kulcsszó: reklám.

A Facebookos, Google-ös hirdetések ugyanis személyre szólóan érkeznek, a kereső vagy a közösségi oldal folyamatosan készíti a felhasználó profilját, megjegyez minden apró jelet, változást, ha valaki megnéz egy horgászokról szóló szaklapot, nemsokára kap ezer horgászbot-hirdetést, de ötszázat biztosan. Nyilvánvaló, hogy én ötvenes fejjel már nem fogok hirdetést kapni alpesi sziklatúráról, de kaphatok mondjuk befektetési tanácsokról… szóval, így megy ez, kérem.

Ha ugyan így megy.

Ugyanis a Facebook határozottan tagadja a vádakat. A közösségi oldal szóvivőjének elmondása szerint nem ők indították útjára a játékot és abból nem származik semmilyen előnyük. „Ez egy felhasználók által generált jelenség, ami saját magától vált népszerűvé. Nem a Facebook kezdte a trendet, és a fotók nagy része már fenn volt az oldalon” – írta a cég. Hozzátették emlékeztetőként, hogy a felhasználók bármikor kikapcsolhatják az oldalon az arcfelismerés funkciót, ha az zavarná őket.

Hát, ez is igaz… arról nem is szólva, hogy ismertem én olyan gondosan felépített hamis profilt, aminek még élettörténete is volt, kitalált családtagjai is, mindig ugyanannak a  – másik – személynek a fotóit használta. Olyan is történt már, hogy az én arcképemet használták fel álprofilhoz, csak a kísérlet hamar kudarcba fulladt, ugyanis megtudtam és kissé haragosan reagáltam. De ha az ismerőseim nem elég figyelmesek, lehet, ma valaki más használná még a mostani személyazonosságomat is. Szóval, ha elég ügyes a hamisító, átejtheti magát a rendszert is, csak ritka az ügyes csaló, és ennyi hibaszázalék még beleférne a hirdetési algoritmusba.

Mert ne értsük félre: a kereső és a közösségi oldal nem rólunk szól, hanem a hirdetésről, amit nekünk célzottan küldenek.

És igen, a politikai hirdetésekről, hírekről is: ha valaki megvásárolja az adatainkat (tömegesen szokás venni), képes lesz olyan tendenciózus hírekkel elhalmozni minket – amennyiben szép summát fizet a közösségi oldalnak – hogy befolyásolhassa a politikai véleményünket is akár.

Nem tetszenek elhinni?

Pedig Trumpot is megválasztották, és abban kimutatott oroszlánrésze volt a közösségi oldalakon folytatott kampánynak. Meg az orosz pénzen működtetett álhír-oldalaknak.

A Brexitet is ugyanígy szavazták meg.

Szóval, ami ártatlan játéknak tűnik, lehet az, és lehet komoly üzlet, komoly politika.

A legnagyobb gondot az jelentené, ha a Facebook adattömege valamiképpen külső és nem túl jóindulatú kezekbe kerülne. Ez ugyan elvben nem lehetséges, de ezt hittük akkor is, amikor a Cambridge Analytica turkált a felhasználók adatai között…

Végső soron azt nem állítanám, hogy akár a „Tízéves kihívás”, akár más kihívásos játék adatbányászat lenne, hiszen erre semmi bizonyíték nincs.

De használható akár arra is.

Nem mondom, hogy ne vegyünk részt benne, ez még ártatlannak néz ki, de azt igenis mondom, hogy legyen mindenki nagyon óvatos a közösségi felületeken. Ne adja meg az adatait hatra-vakra minden ócska kis tesztnek, vagy ha megadja, ne reklamáljon, amennyiben mindenféle üzleti és politikai hirdetésekkel bombázzák.

Különben bombázni fogják akkor is, ha vigyáz az adataira, mert ez egy ilyen világ.

Csak legfeljebb akkor többféle hirdetést kap majd…