A szupergazdagok nemcsak a tőzsdét uralják, hanem a politikát is: dollármilliárdosok formálják a kormányokat, a kampányokat és a geopolitikát – miközben a tőkejövedelmek elszállnak, a munkajövedelmek toporognak. A feszültség nő: a választók nagy része elutasítja az oligarchizálódó közéletet, de a pénz befolyása minden eddiginél erősebb.
Donald Trump az Egyesült Államok első dollármilliárdos elnöke, pénzügyminisztere, Scott Bessent – Soros György egykori londoni irodavezetője – pedig egy a Forbes szerint közel 2800 olyan ember közül, akinek vagyona meghaladja az egymilliárd dollárt. A washingtoni kabinet környezetében tavaly ott mozgott Elon Musk is, a világ leggazdagabb embere, akinek vagyona immár a 1000 milliárd dolláros szintet közelíti. Trump rövid mérlege szerint „a New York-i tőzsde szárnyalása engem igazol” – noha más teljesítménymutatók kevésbé fényesek csaknem másfél év kormányzás után.
A Fehér Házból Pekingig:
a pénz és a hatalom összefonódása látványos.
Trump legutóbbi pekingi útján – ahol a nagy vetélytárssal akart modus vivendit találni – vele tartott Bessent és Musk is, akik kulcsszereplők a kínai kapcsolatok alakításában. Kína ma 473 dollármilliárdossal szerepel a Forbes-listán, ezzel a második helyen áll; a pártelit vagyona jórészt rejtett – ahogy Vlagyimir Putyiné vagy Orbán Viktoré is az.
Magyarország sem láthatatlan a rangsorban: Mészáros Lőrinc, akit sokan Orbán Viktor alteregójaként emlegetnek, 1,7 milliárd dollárral vezeti a hazai listát, mögötte Csányi Sándor, az OTP elnöke következik.
Mi lesz Mészáros Lőrinc vagyonával? A magyar költségvetési hiány a miniszterelnök, Magyar Péter szerint eléri a GDP 8 százalékát – miközben az euróövezet 3 százalékos limitjét célozzuk. A különbség drámai. Ruff Bálint kancelláriaminiszter nemrég azt állította: az előző kormány a nemzetbiztonságra hivatkozva juttatta a legtöbb pénzt a családtagoknak és a hűséges oligarcháknak. Szerinte a „nemzetbiztonsági” címke sok esetben csupán ürügy volt a titkosításra: a 3000-es kormányhatározatok 80 százaléka nyilvánosságra hozható lenne, mert nincs valódi köze nemzetbiztonsági ügyekhez.
Eladó az egész világ – és egyre drágábban.
Gounod 1859-ben bemutatott Faust-operája óta a pénz szerepe látványosan felértékelődött a politikában: Emmanuel Macron a Rothschild-bankháznál kezdte karrierjét, Friedrich Merz német kancellár a BlackRock németországi vezetője volt, Silvio Berlusconi pedig úgy lett Olaszország miniszterelnöke, hogy közben az ország egyik leggazdagabb vállalkozója maradt. A kampányok ára meredeken nő, a dollármilliárdosok pedig gyakran „megvásárolják” a felemelkedni vágyó politikusokat. Jó példa J. D. Vance, az Egyesült Államok alelnöke: a technomilliárdos Peter Thiel támogatásával jutott a politikai elithez közel, és ma már maga is elnöki ambíciókat dédelget – a kritikusok szerint a „technofasizmus” zászlóvivőjeként.
Közben a tőkejövedelmek exponenciálisan nőnek, miközben a munkajövedelmek Nyugaton stagnálnak.
Erre a kínos következtetésre jutott Thomas Piketty a Tőke a 21. században című, az Egyesült Államokban is nagy visszhangot kiváltó művében. A társadalmi elégedetlenség mérhető: Berend T. Iván, a 96 éves gazdaságtörténész szerint az amerikai lakosság 58–70 százaléka elutasítja, hogy a dollármilliárdosok ekkora szerepet kapjanak a politikában. A növekvő egyenlőtlenség azért különösen veszélyes, mert az elitek képtelenek kezelni a globális kapitalizmus válságjelenségeit: Nagy-Britanniában a Brexit óta már a hetedik miniszterelnök próbálja helyreállítani az egyensúlyt, miközben a költségvetést évről évre nehéz összerakni.
A politikai következmények látványosak.
Donald Trump népszerűtlenségi mutatói rekordközeli szinten mozognak; Magyarországon pedig Orbán Viktor bukásához hozzájárult Magyar Péter bírálata is, miszerint „a nemzeti együttműködés rendszerének tizenhat éve alatt Magyarország az Európai Unió egyik legszegényebb és legkorruptabb államává vált.”
A közérzet romlik: a választók egyszerre látják a vagyonkoncentrációt és a közszolgáltatások gyengülését, miközben a politika egyre inkább a nagy adományozók, nem pedig az adófizetők igényeihez igazodik.
A kérdés nem pusztán morális, hanem rendszerszintű: meddig képes egy demokrácia ellenállni annak, hogy a döntéshozatal súlypontja a milliárdosok klubja felé tolódik? A válasz az átláthatóságon, a kampányfinanszírozás korlátain, a verseny- és adópolitika újrakalibrálásán múlik – és azon, hogy a politika vissza tudja-e szerezni a társadalmi mobilitásba és a közjóba vetett hitet. Mert ha a pénz szabja a pályát, a szavazatok súlya törvényszerűen csökken. Az pedig már nemcsak a tőzsde, hanem a demokrácia szárnyalását is veszélybe sodorja.
