Christopher Nolan Odüsszeiája monumentális, technikailag lehengerlő és gondolatilag ambiciózus film a háborúról, a hatalomról és a hazatérés lehetetlenségéről. De miközben Odüsszeusz erkölcsi összeomlását és újjászületését teljes mitológiai apparátussal vizsgálja, Penelopének ismét jóval szűkebb tér jut: neki kell megőriznie az otthont, amelyet a férfi háborúja és húszéves távolléte tett tönkre. A film bírálja a hódítás férfikultuszát, ám nem számol le maradéktalanul azzal a renddel, amely a férfi bolyongását történelemmé, a nő elvesztegetett éveit pedig erénnyé emeli.
Vannak filmek, amelyeket egyszerűen látni kell, és vannak, amelyeket fizikailag is át kell élni. Christopher Nolan munkái rendszerint a második csoportba tartoznak.
A film 173 perces, szereplőgárdája pedig szinte hivalkodóan erős: Matt Damon alakítja Odüsszeuszt, Anne Hathaway Penelopét, Tom Holland Télemakhoszt, Robert Pattinson Antinooszt. Mellettük Zendaya, Charlize Theron, Samantha Morton, Lupita Nyong’o, Elliot Page, John Leguizamo és Jon Bernthal is feltűnik.
Ez a szereposztás könnyen puszta sztárparádévá tehette volna az eposzt. Nolan azonban nem Homérosz illusztrált képeskönyvét forgatta le, hanem a történet nyersanyagából saját filmet épített. Az adaptáció nem hűséges a szó filológiai értelmében, de nem is ez a dolga. A fontos kérdés az, hogy az átalakítások következetes gondolati egésszé állnak-e össze.
Többnyire igen.
A dicsőség mögött ott marad a vér
A film egyik legerősebb gesztusa már a nyitányban világossá teszi, hogy Nolan nem egyszerű hőseposzt készített. A bárd belekezd a trójai háború dicsőséges történetébe, Penelopé azonban elhallgattatja.
Őt nem érdeklik a győzelmi énekek. A férjét akarja vissza.
Ebben a jelenetben összeütközik a férfiak által megírt történelem és azok tapasztalata, akiknek a győzelem után a romok között kell élniük. Odüsszeusz neve a ravaszságot, a stratégiai zsenialitást és a trójai falovat jelenti. A film viszont arra kényszerít, hogy a diadal mögé nézzünk: a hős fején viselt babérkoszorú a lába előtt fekvő holttestekből nőtt ki.
Nolan az Oppenheimer után ismét egy rendkívüli képességű férfit állít egy tömeges pusztítás középpontjába. Nem azért, hogy minden bűnt egyetlen emberre hárítson, hanem hogy megmutassa, milyen könnyen lesz az értelemből hatalmi eszköz. A leleményesség önmagában nem erény. A kérdés mindig az, hogy mit szolgál, és kik fizetik meg az árát.
Odüsszeusz győztes hadvezér, de a film elejétől fogva sérült ember. Nem tisztán az istenek önkénye akadályozza hazatérését: saját döntéseinek következményei is üldözik. Trója nem marad mögötte. Magával viszi a tengeren.
A vendégjog megsértése mint civilizációs bűn
A film egyik legérdekesebb újraértelmezése a xenia, vagyis az ókori görög vendégbarátság és vendégjog központi szerepe. Ez nem egyszerű illemtani előírás, hanem az idegenekkel való együttélés szent rendje, amely kölcsönös kötelességet ró házigazdára és vendégre.
A görögök ajándéknak álcázott falovat hagynak Trója előtt, majd az elfogadott ajándékból előtörve lemészárolják a várost. Odüsszeusz emberei később meghívás nélkül hatolnak Polüphémosz barlangjába, elfogyasztják készleteit, majd természetesnek veszik, hogy vendégként bánjanak velük. A küklopsz válasza szörnyű, de a görögök sem ártatlan turisták, akik véletlenül rossz helyre tévedtek.
Nolan értelmezésében Poszeidón haragja így nem pusztán egy megvakított fiúért bosszút álló isten dühe. Az üldöztetés a határtalanná vált hódítói gondolkodás következménye. A katonák annyira hozzászoktak a fosztogatáshoz, hogy már nem érzékelik mások otthonának sérthetetlenségét.
Ez a film egyik legkeményebb állítása:
a háború nem akkor ér véget, amikor elhallgatnak a fegyverek, hanem amikor a hazatérő ember ismét képes különbséget tenni szükséglet és zsákmány között.
A kérők ugyanennek a romlottságnak az ithakai változatát képviselik. Antinoosz és társai megszállják Odüsszeusz palotáját, felélik vagyonát, fenyegetik fiát, és Penelopét akarják megszerezni. A vendégjogot azok sértik meg a legsúlyosabban, akik magukat civilizált előkelőknek tartják.
Trója kifosztói és Ithaka kérői nem ellentétei egymásnak: ugyanannak a ragadozó rendnek a képviselői.
Kirké disznói: a háború után lehullik az emberi álarc
Samantha Morton Kirkéje a film egyik legnyugtalanítóbb alakja. A férfiak disznóvá változtatása itt nem játékos mitológiai epizód, hanem testhorror. A jelenetben a katonák fizikai alakja utoléri erkölcsi állapotukat.
Kirké nem teszi őket állattá. Láthatóvá teszi, mivé váltak.
A háborúban következmények nélkül fosztogathattak, ölhettek és erőszakolhattak. Étvágyuk korlátlanná vált, mert minden idegen testet, házat és várost felhasználható dolognak tekintettek. Kirké kunyhójában ez a hódítói étvágy fordul vissza rájuk.
A jelenet feminista olvasata kézenfekvő, de nem problémamentes. A női harag ismét természetfeletti, erotikus és fenyegető formában jelenik meg, miközben a férfi trauma lélektani mélységet kap. Nolan hatalmas energiával ábrázolja, mit tett a háború Odüsszeusszal. Arra már kevesebb figyelmet fordít, mit tettek Odüsszeusz és társai a nőkkel.
A trójai háború nemcsak elesett férfiakat hagyott maga után, hanem meggyilkolt családokat, elhurcolt nőket és szexuális rabszolgaságot is.
Ha a film valóban a hódítás humanista kritikája kíván lenni, ennek nem pusztán háttérzajként kellene megjelennie.
Matt Damon Odüsszeusza nem tiszta hős
Matt Damon nem szoborszerű eposzi hőst alakít, hanem fokozatosan kiürülő embert. Odüsszeusza fizikailag erős és karizmatikus, de tekintetében ott marad a kimerültség, az önvád és az a makacsság, amely egyszerre segíti túlélni és akadályozza a tanulásban.
A szirének jelenetében Nolan a hős szétesését nem elvont kísértésként, hanem testi-lelki kínként mutatja meg. A hang nem egyszerűen csábítja Odüsszeuszt, hanem áttöri azt az önképet, amelyet a katonakirály magáról felépített. Kalüpszó mellett már nem a győztes hadvezért látjuk, hanem saját történetének árnyékát, akinek előbb a testét, majd az identitását kell újra összeraknia.
Damon legnagyobb erénye, hogy elhiteti a két szélsőséget. Hihető harcos, aki képes végrehajtani a finálé brutális leszámolását, de hihető megtört ember is, aki már nem ugyanazt az otthont keresi, amelyet elhagyott.
Odüsszeusz azonban nem válik ártatlanná attól, hogy szenved.
A film helyesen nem mossa össze a traumát az erkölcsi felmentéssel. Az ember lehet egyszerre a háború áldozata és mások szenvedésének okozója. Nolan filmje akkor a legerősebb, amikor nem engedi, hogy e kettő közül csak az egyiket lássuk.
Agamemnón: amikor a hatalom mindent felfal
Benny Safdie Agamemnónja Odüsszeusz sötét tükörképe. A mükénéi király a hadjárat érdekében saját lányát, Iphigeneiát is feláldozza, és a győzelem nevében egész városok pusztulását fogadja el.
Agamemnón története megmutatja, hová vezet az a logika, amely szerint a cél minden áldozatot igazol. Ha valaki a hatalomért már a saját gyermekét is feláldozza, akkor nincs többé otthon, amelybe visszatérhetne. Csak birodalma van, családja nincs.
Bukása ezért nem váratlan tragédia, hanem az általa működtetett erőszak hazatérése. Klütaimnésztra bosszúja nem egyszerű házassági hűtlenség története: benne van a feláldozott lány, a háborús zsákmányként hazavitt Kasszandra és a tíz évnyi vérontás következménye is. Ezt pusztán úgy összefoglalni, hogy a feleség új férjével megölte a hazatérő királyt, súlyosan eltorzítaná a mítoszt.
Agamemnón nem azért pusztul el, mert egy asszony türelmetlen volt. Azért pusztul el, mert azt hitte, a családjával és mások életével is korlátlanul rendelkezhet.
Penelopé végre megszólal – de még mindig Odüsszeusz történetében
Anne Hathaway Penelopéje keményebb és aktívabb, mint a hűségesen szövögető feleség közhelyes képe. Nem pusztán várakozik: politikai nyomás alatt tartja egyben a palotát, védi fia örökségét, időt nyer, és ellenáll a kérőknek. A bárd elhallgattatása azt is jelzi, hogy pontosan érti, miként hazudik a hősi ének a háborúról.
Hathaway egyszerre mutatja meg Penelopé szerelmét, haragját és fegyelmezett erejét. A karakter nem passzív emlékmű, hanem a túlélés munkáját végző uralkodó.
Mégis itt mutatkozik meg a film legfontosabb korlátja. Odüsszeusz kalandjai önálló világokat kapnak,
Penelopé élete viszont jobbára Odüsszeusz hiányának függvényében létezik.
Tudjuk, mit érez a férfi a háborúról, az istenekről, a halálról és saját identitásáról. Penelopé belső története kevésbé kidolgozott: ereje látható, de változásának teljes íve nem.
Ez nem pusztán játékidő kérdése. A férfi szereplők arcán a film hosszan időzik, míg a nőalakok gyakran tematikus funkciót kapnak. Kirké a büntető női harag, Kalüpszó a kísértés és a menedék, Athéné az útmutatás, Penelopé pedig az otthon. Erősek, de szerepük többnyire azt világítja meg, ami Odüsszeuszban történik.
Még a korlátozott játékidejű Sinon is hangsúlyos karakterívet kap, miközben Athéné – Homérosz eposzának egyik legfontosabb mozgatója – a filmben jóval periférikusabb. Ez részben Nolan tudatos döntése: az isteneket távol tartja, hogy az emberi felelősséget erősítse. Ám az eredmény az, hogy a történet egyik legnagyobb női hatalma is háttérbe szorul.
Penelopé-komplexus: hűség vagy felfüggesztett élet?
A modern Penelopé nem feltétlenül egy hajóst vár húsz évig. Lehet, hogy együtt él partnerével, aki újra és újra megcsalja, majd megígéri, hogy megváltozik. Lehet, hogy egy olyan férfira vár, aki évek óta azt mondja: hamarosan elválik, hazaköltözik vagy elköteleződik. A kapcsolat valós tartalmát ilyenkor az ígéretek helyettesítik.
A csapda lényege nem egyszerűen a türelem. Hanem az, hogy az ember a várakozást összetéveszti a kapcsolattal.
A távolság még idealizálhatja is a másikat. Nincsenek hétköznapi viták, megosztott feladatok és kijózanító tapasztalatok, csak ritka találkozások és gondosan megfogalmazott üzenetek. A hiányzó partner így könnyen tökéletesebb lesz a képzeletben, mint amilyen a valóságban valaha lehetne.
Ehhez társulhat az anyagi függés, a közös gyerekek, a családi nyomás, a válást övező szégyen vagy a már feláldozott évek súlya. Minél tovább tart a várakozás, annál nehezebb belátni, hogy az elveszett időt nem további évekkel lehet megmenteni.
Odüsszeusz nem hűtlen férjként írható le egyszerűen
A Penelopé-komplexus gondolatát nem szabad mechanikusan ráhúzni Homérosz történetére. Az eredeti eposzban Odüsszeusz távolléte jelentős részben kényszerű. Kalüpszó fogva tartja, Kirké pedig természetfeletti hatalommal rendelkezik felette. Az antik történetet nem lehet minden részletében modern házasságterápiás esetté alakítani.
A kettős mérce mégis nyilvánvaló. Odüsszeusz több nővel kerül szexuális kapcsolatba, miközben Penelopé hűsége a hazatérés feltétele és az egész ithakai rend erkölcsi alapja. A férfi kitérőit a történet befogadja hősi útjába; a nő továbblépése a család és a királyság összeomlását jelentené.
A férfi bolyongása tapasztalat, a nő várakozása kötelesség.
Nolan filmje részben leleplezi ezt az egyenlőtlenséget, de nem számolja fel. Penelopé hangot kap, ám még mindig neki kell igazolnia, hogy méltó volt a hazatérésre. Odüsszeusz pedig úgy tér vissza, hogy a történet fő kérdése továbbra is az ő szenvedése, az ő megváltása és az ő helyének visszaszerzése.
Pedig volna egy ennél kényelmetlenebb kérdés: méltó-e Odüsszeusz arra az otthonra, amelyet húsz év után visszakövetel?
A finálé látványos, de erkölcsileg veszélyes
A kérők lemészárlása az eposz katarzisa, Nolan filmjének pedig technikai és dramaturgiai csúcspontja. Matt Damon fizikai jelenléte, az íj megfeszítése, a hang és a tér megszervezése együtt teszik működőképessé a jelenetet.
Csakhogy a finálé könnyen vissza is vonhatja a film háborúkritikáját. Három órán át azt látjuk, hogyan roncsolja az embert az erőszak, majd a történet egy rendkívül hatásos leszámolással jut el a rend helyreállításához. A nézőt ugyanaz a film részegíti meg a bosszú esztétikájával, amely előtte a hódítás mámorát bírálta.
A kérők természetesen nem ártatlanok. Megszállják a palotát, kifosztják a házat, fenyegetik Télemakhoszt és tárgyként kezelik Penelopét. De ha a rend csak teljes kiirtásuk után állhat helyre, akkor a film súlyosabb állítása nem az, hogy a háború ellentétes a civilizációval, hanem az, hogy a megfelelő ember által alkalmazott erőszak mégis megtisztító lehet.
Ez Nolan visszatérő dilemmája. Erkölcsileg problematizálja a hatalmat, közben audiovizuális fenséget kölcsönöz neki.
Bírálja a férfihőst, de olyan lenyűgöző képet alkot róla, hogy a kritika és a rajongás határa elmosódik.
A kultúrharc megint a könnyebb kérdést választja
A film körüli szereposztási viták nagy része kiszámíthatóan Lupita Nyong’o és Elliot Page személyére összpontosult. Ezek a felháborodások azért kényelmesek, mert nem követelnek valódi gondolkodást a műről. Elég identitáspolitikai jelképekké redukálni a színészeket, majd civilizációs válságot kiáltani.
Sinon ráadásul nem az Odüsszeia meghatározó szereplője, és részletes történetét nem Homérosz eposzából, hanem elsősorban Vergilius Aeneiséből ismerjük. A szerepeltetése önmagában is jelzi, hogy Nolan több antik hagyományból építkezik, nem pedig egyetlen szöveg szolgai megfilmesítésére vállalkozott.
A komoly kérdés nem az, hogy egy-egy szereplő bőrszíne vagy neme megfelel-e valamely néző elképzelt ókori tablójának. Sokkal fontosabb, hogyan bánik a film a háborúval, a női szerepekkel, a vendégjoggal, a hatalommal és a hazatérés mítoszával.
A kultúrharc azonban rendszerint a könnyebb botrányt választja. A szereposztáson felháborodni egyszerűbb, mint szembenézni azzal, hogy a nyugati kultúra egyik alaptörténete egy hódító férfi erőszakos hazatérését nevezi a rend helyreállításának.
Nagy film, befejezetlen erkölcsi számvetés
Az Odüsszeia a hollywoodi látványfilm ritka példája: intelligens, komoly és formailag merész alkotás, amely nem nézi ostobának közönségét. Képei elementárisak, hangvilága fizikailag támadó, szereplőgárdája lenyűgöző, Matt Damon és Anne Hathaway alakítása pedig valódi emberi súlyt ad a mítosznak.
A film hibái nem technikaiak, hanem szemléletiek. Nolan megmutatja, hogy a háború megtöri a férfit, de kevésbé mutatja meg azokat, akiket ez a férfi és hadserege tört meg. Hangot ad Penelopének, de történetét továbbra is Odüsszeusz hazatérésének rendeli alá. Elítéli a hódítást, majd felemelő látvánnyá formálja a király erőszakos hatalom-visszaszerzését.
A film közel kerül a nagy háborúellenes eposzhoz, de az utolsó lépést nem teszi meg.
Nem meri teljesen kimondani, hogy a hazatérés önmagában nem megváltás. Az otthon nem jár automatikusan annak, aki húsz év után megjelenik, megfeszíti az íjat és visszaköveteli régi helyét.
Odüsszeusz legyőzheti Tróját, a küklopszot, a tengert, a kérőket és még az istenek akaratával is szembeszállhat. A film legkeményebb, részben megválaszolatlan kérdése mégis az: le tudja-e győzni magában azt a hódítót, aki mindezt szükségessé tette?
Penelopé számára pedig egy másik kérdés marad:
ha a hazatérő férfi már nem az, akit egykor szeretett, miért volna kötelessége úgy tenni, mintha húsz év alatt semmi sem változott volna?
