Szokásos hajnali ébredés. Odakint dereng, éppen csak annyira, hogy megígérje: ma is eljön a világosság, a napsütés. Nyugi, azért még a sötétség az úr, és hűvös a hajnal.
Ki kell mennem, aztán bevetődöm a konyhába. Ránézek a hűtőre, eszembe jut, hogy tegnap kaptam egy kis spanyol sonkát. Hogy mik nem jutnak az ember eszébe… Picit megpirítani, ráütni néhány tojást, és kenyérrel, „koviubival” csodás reggeli lenne. Ám megszólalt a lustaság: hülye vagy? Elment az eszed?
Tudatom az eddig kétkedőkkel, hogy igenis elment!
Csepp zsír, két szelet illatozó sonka, és máris megtelt élettel a konyha a sistergő illatoktól. Isteni!
Ridegen rám szólt az egyik inkább sistergő (és illatozó) sonka: igyekezz, a kocka el van vetve, hozd a tojásokat! Kettőt… na jó, hármat! Amikor a negyedik tojásfehérje is szétterült a serpenyő alján, már tudtam, hogy nem a szénhidrát‑csökkentett Abonettet eszem hozzá, hanem azt a mai gulyásleveshez vásárolt parasztkenyeret. Ha lúd, legyen kövér! Ez a kövérség talán összefügg az én túlsúlyommal?
Megvitattam magammal, hogy tele hassal jobban fog menni a hajnali hírek megírása.
Így aztán egyre nehezülő pislogásom okán ledőltem pár percre. Hétágra sütő napsugár keltett, a hírek sehol, a koleszterinem és a testem szénhidrát‑aránya pedig arányosan megtelepedett úszógumimon.
Viszont megesküszöm rá, hogy a reggeli teámat cukormentesen iszom! Fő az egészség! Elégedetten ismét kikeltem az ágyból.
