Kellene egy párt

0
496

A mentális rendszerváltás, a politikai kultúra megváltoztatásának szükségességéről

Vitán felülálló tény, hogy az átlagemberek többségének világában reality show valóságába vetett hit erősebb, mint a reális „valóság” felfogása. A valóságot sikerrel fosztottuk meg valós tartalmától csak azért, hogy a dolgok eredeti értelmét és kiszámíthatóságát egy másikkal, egy számunkra fontosabbal helyettesítsük, megváltozott formában állítsuk vissza. A politikai mezőny többé még a politikai kommunikáció – gyakran torz – racionalitását sem követi, pusztán olyan mátrix, melynek a racionalitás nem kritériuma, annál inkább a mérhetőség, vagy az akcionalitás vezeti. A hatalmat gyakorló politikai aktorok nem azért cselekednek, mert hosszabb rövidebb távú és horribile dictu, a köz javát szolgáló terveket követnek, hanem azért mert – hatalmuknál fogva – megtehetik, mindazt amit aztán meg is kísérelnek: kisajátítani a közérdekű intézményeket. Az akció emberei, akik a maguk képére igyekeznek alakítani mindent. Az ellenzékben levők pedig csupán téblábolnak, jobb időkre várnak, hogy racionális programok helyett alkalomadtán ők próbálkozzanak a köz kisajátításával, az intézmények megszállásával, a korrupt közélet fő szerepének eljátszásával. Mindkét oldalt értelmiségi és álértelmiségi, szakértő és álszakértő csapatok támogatják, és mindenekelőtt érdekelt gazdasági aktorok, továbbá mindenféle rangú és rendű klientúra tartja fenn a rendszert.

A világválság bekövetkeztével a káosz mára teljessé lett, minden jel arra mutat, hogy a fennálló fikció által zombifikált valóság tovább nem folytatható, és ez új kihívások elé állítja a gondolkodókat, értelmiségieket, de a közélet összes szereplőjét is. Az értelmiségiek vagy vakon elfogadják, sőt rendületlenül újratermelik a látszólagosból álló valóságot, beteljesítik a zombifikációt, a mediatizált „barlangképek” tekintélyének elsőbbségét a tapasztalati valóság elvesztett tekintélye ellenében, vagy valami újat találnak ki. Azt tapasztalom viszont, hogy a vezető értelmiségiek semmitől sem félnek jobban, mint attól az elkerülhetetlen kihívástól, hogy mindent újra kell gondolni. Nos, én a következőkben vázlatot igyekszem nyújtani az erdélyi román és magyar politikai színtér együttes újragondolásához.

Bevezetés, illetve felvezetés, miért van helyzet?

Hadd szögezzem le mindjárt az elején, amit a tisztelt (remélhetőleg egyaránt /romániai/ magyar és román) olvasó ebben az írásban felfedezhet, nem több és nem kevesebb, mint a saját átgondolt véleményem. Nem politikai kommunikációról, azaz konkrét politikai ügyben való felszólalásról, üzenet média általi közzétételéről van szó, mely valamiféle eddig nem létező vagy rejtőzködő politikai szereplő igényeit igyekszik bejelenteni és pozicionálni a meglevő politikai színtéren. És a legkevésbé sem „beszéd-cselekvés”[2], azaz az alábbi gondolatok nem politikai felszólításként vagy kiáltványként értendők, melyek egymagukban megvalósítanák azt, amit előrevetítenek. Sokkal inkább hipotézis, egy látlelet és vélt következményeinek végiggondolása: gondolat-kísérlet (nem hatástanulmány) és vitaindító, de talán a leginkább vízió.

Le kell szögeznem, hogy az általam mára kiürültnek és főként morális tartalmát vesztettnek látott (világ)politikai (köz)élet megreformálására számos mozgalom, civil társadalmi kezdeményezés indult.[3] A köz iránt érdeklődő polgárok ezrei sőt százezrei, vagy még annál is többen érzik úgy, hogy ami mára a politikai közéletet, az összes eddigi politikai rendszereket és konstrukciókat illeti, azok eltérültek eredeti funkcióiktól, immorálissá, ha nem amorálissá váltak, s mint jeleztem, nem szolgálják a köz érdekét. Mégsem új mozgalom szükségességéről értekezem, mert mint látható, azokról nem tudni, hogy a hatalmi erőtérbe, a fentebb jellemzett politikai scene-re jutva mivé lesznek, merre alakulnak. Ez pedig strukturális probléma, hiszen a civil társadalmi mozgalmak legtöbbje képtelen áthidalni a civil valóság és a (szimulákrum jellegű) politikai mezőny működésbeli és szemantikai különbségeit, vagy outsiderek maradnak, vagy a zombifikáló rendszer kebelezi be őket.

Következésképpen azt gondolom, hogy új párt(okra) van szükség, mert amint tapasztalható, a civil társadalmi mozgalmak és szervezetek – melyek a „kényszermentes kommunikáció”, és a nem a kényszerítő (koercitív) politikai hatalom képviselői,[4] illetve az életvilágok ezen térfelének artikulálói – rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és „önkéntes alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad a politikai kényszerek, a politikai mezőny jelzett kölcsönös zombifikálódása nyomán létrejött hatalommal való megmérkőzésben, ezért azt gondolom: a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, és lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért.

Meg kell jegyeznem azt is, hogy számomra a politikai pártok egymással versengő civil társadalmi, azaz önkéntes szerveződések, melyek azzal az igénnyel lépnek fel, hogy az egymás közötti versengéssel elnyert politikai hatalmat a köz érdekében gyakorolják.[5] A versengő politikai pártok, demokratikus társadalmakban, a polgárok és az állam között közvetítenek, és kifejezik, illetve megtestesítik a gondolat-, vélemény-, társulási, gyülekezés- és részvétel-szabadság jogát. Hangsúlyoznám ismét, önként szerveződő civil társadalmi szervezédésekről beszélek, még akkor is, ha egyfelől még tarkónkba liheg a „pártállam”-egypártrendszer amúgy fából vaskarikája. Másfelől szemmel látható, hogy a ’89 után hatalomra jutott pártok mindenike, mindenható „egész”-ként, egypártként próbált viselkedni a közéletben. Korántsem közvetített állam és polgár között, hanem minden eszközzel – olykor a jogállam és a demokratikus játékszabályok határzónájában, vagy azon is túl – igyekezett megszállni és kisajátítani az állami intézményeket. Ma ez azzal a veszéllyel jár, hogy a hatalmon levő párt(ok) népszerűségének és hitelességének erodálódása egyben az intézmények és az intézményes rend autoritásának elvesztésével fenyeget.

Tudatában vagyok annak is: mára minden létező párt és politikai formáció – inkább többé, mint kevésbé – hitelét vesztette, illetve a „rész”-véleményeket összegyűjtő és mozgósító civil szerveződéseket intézményes keretbe foglaló parlament is hallatlanul népszerűtlenné lett.[6] Nem utolsó sorban azért, mert a politikai aktorok, a pártemberek szemében „a pénz értékesebbé vált az ideológiai elkötelezettségnél”. A fölös hatalomvágy – aki hatalmon van, az automatikusan vissza is él hatalmával –, a mindent fölülíró kapzsiság következtében a hatalmon levő pártok nem a közjó érdekében, hanem saját csoportjuk (klánjuk, klikkjük, klientúrájuk) érdekében használják a hatalmat.[7] Végül minden formáció a „közrossz” szolgálatába szegődött/szegődik, akkor, amikor az általánossá vált strukturális politikai korrupció és a klientelizmus kontraproduktív gyakorlata mindenféle szakértelmet felülír(t).[8]

Hitel-, legitimitás-, és bizalomvesztés, kiábrándultság, politikai passzivitás

Úgy vélem, a politikai pártok és formációk jelenlegi kínálata sem strukturálisan, sem vertikálisan nem fedi le a választói igényeket. Széles társadalmi csoportok maradnak ki a politikai tervek és a pártok programatikus és főként megvalósítható közpolitikai programokként felvállalt projektjeiből. Az instrumentális politizálás keretéből kimarad a mindenféle kisebbségek sajátos érdekeinek megjelenítése és jogaik megvédése, integrációjuk megvalósításának egész kérdésköre. A magyar etnikai párt(ok)[9] kivételével egyetlen román pártnak sincs semmiféle víziója a kisebbségpolitikák vonatkozásában, ezzel egyfelől mindenféle kezdeményezést átengedtek a magyar, roma, stb. kisebbségeknek, egyetlen jogot tartva fenn, mégpedig a vétó jogát. A román pártok egyike sem tudja – de nyilvánosan egészen biztosan ki nem fejtette –, mit is tenne a kisebbségekkel (hacsak egyesek elüldözni nem akarják azokat!), csak azt tudja: minden kisebbségi kezdeményezést élből vissza kell utasítani egyfajta anakronisztikus, diffúz nacionalizmus és revans szellemében. Megtörténik, hogy taktikai okokból kényszerengedményeket tesznek, de ez minden, amit a létező román pártok „felvállalnak” ebben a kérdéskörben. Ha a rommagyarok pillanatnyi érdekeinek védelmében sikeresen lépnek fel az etnikai pártok, nincs ma olyan integrált terv, mely a hosszú távú integrációt és együttélést keretbe foglalná.[10] Ennél sokkal rosszabb a roma kisebbség helyzete, velük kapcsolatban a nyílt vagy rejtett diszkrimináción és rasszista elképzeléseken túl egyetlen hiteles integrációs programot sem fogalmaztak meg sem a többségi, sem a rommagyar, sem a roma formációk, de még azok a civil szervezetek sem, akik roma projektekből élnek: improvizáció, rejtett gyűlölködés, tehetetlenség és előítéletesség jellemzi a romaintegrációs programokat. A legszívesebben minden létező párt és formáció a pokolba kívánná az etnikum egészét, legfennebb külső kényszer, EU-s elvárás akadályozza a még nagyobb arányú és erősségű kirekesztést. Nincs hiteles politikai szóvivője sem a szexuális kisebbségeknek, sem a különféle hátrányokkal élők, a szellemi és mozgássérülteknek, az idősek, nagycsaládosok stb. kérdéseit sem vállalja, és főként problémáik megoldásáért nem tesz senki. Nincs felvállalt elképzelés többek között a kábítószerfüggők helyzetének rendezésére, és rendre szőnyeg alá söprik a legkülönfélébb társadalmi csoportok problémáit, illetve formális alapon – halott szavak a programokban – kezelik azokat a létező pártok és politikai formációk. Jellemző módon minden párt női tagozatot alakított, de ezek pusztán formális másolatai a „nagy”, férfiak vezette pártnak, mindenféle kezdeményezés és hatékony fellépés nélkül, és tovább sorolhatnám a politikai értelemben némaságra ítélt csoportokat, rétegeket és osztályokat.

A politikai pártok és formációk jelenlegi kínálata horizontálisan sem fedi le a választói igényeket: egyáltalán nincsenek regionális és szubregionális érdekeket megjelenítő politikai formációk. (A rommagyar politikai alakulatok kivételt képezhetnének, de etno-nacionalizmusuk csupán diffúz és zavaros regionalizmusként jelenik meg. Jellemző, hogy a hatalmon levő rommagyar formáció, mely egyféle gyűjtőpártként definiálja magát, sem tud mit kezdeni a Székelyföld kontra más erdélyi régiókban élő rommagyar közösségek érdekellentéteivel.) Időről időre megjelentek regionális érdekeket zászlójukra tűző pártok (Erdély, Moldva) de ezek efemer életűek voltak, legfennebb egy-egy helyi véleményformáló vagy kiskirály kezdeményezésének bizonyultak, és ráadásul fokozottan nacionalista keretben képzelték el a regionális érdekvédelmet.

Minden esetre olyan párt vagy politikai formáció, netán mozgalom, mely egységes keretben – etnikai határokon átlépve – hitelesen jelenített volna meg regionális érdekeket és értékeket, nem jelentkezett ezidáig (tisztelet azoknak az NGO-knak, amelyek vállalták ezt és tettek is érte, a nem par excellence politikai színtéren).[11] Amit itt vázolok, annak lényege nem is feltétlenül az etnikumok fölöttiség, és nem is a létező ellentétek és előítéletek stb. egyszerű leépítése – interkulturális vagy multikulturális feloldása –, hanem egy új politikai paradigma. Egyféle poszt-etnopolitikai állapot, illetve etnikailag megalapozott, nacionalista keretben elképzelt ellentétek feloldását követő viszonyokat feltételez.

Miért egy új (fajta) párt?

Értelmezésemben a politikai pártok hitelének alapvető feltétele, hogy azok képesek legyenek egyfajta társadalmi éthoszt kialakítani, megerősíteni és fenntartani, olyan éthoszt, mely túlmutat azon ideológiai elkötelezettségek pragmatikus és morális keretein, melyet képviselnek. A demokratikus pártok nemcsak valamely világnézet, ideológiai rendszer képviseletére vállalkoznak, hanem ugyanakkor az autonóm politikai cselekvések lehetőségének, a demokratikus többpártrendszer fenntartásának az eszközei. Éthoszt – azaz eszményi viszonyokat, egyfajta társadalomfilozófiát, és morális atmoszférát – nyújtanak, és világképet adnak – azaz a dolgoknak olyan rendjét írják le, melyek alapján az éthosz megvalósítható.[12] Ez a kettős feladatrendszer megfelel annak az elképzelésnek, mely szerint minden politikai cselekvésnek van egy expresszív és egy instrumentális dimenziója.[13] Az előbbit a szimbolikus politizálás képviseli, egyfajta dramaturgiai eljárás, ami kifejezi a követett politikai filozófia éthoszát, stílusát, azokat a mítoszokat, rítusokat és metaforákat, melyek a hazai politikai mezőny tekintetében csupán a szűken értelmezett és premodern nemzeti/etnikai mentális keretben vagy paradigmában mozognak. A jelenlegi román és rommagyar pártok és formációk egyfelől eltúlozzák a szimbolikus politizálást, sőt olykor csak és kizárólag, egyoldalúan a nemzeti diskurzusra épített szimbolikus politizálást preferálják, elhanyagolva az issue based politizálást.

Másfelől meg ne feledjük el, hogy a szimbolikus politizálásnak van egy sajátos vonása, nevezetesen az, hogy a zavarkeltést szolgálja. Ez a tulajdonsága a szimbólumok ambivalenciájából származik, amint azt Donald L. Horowitz klasszikus tanulmányából tudjuk: „A politikában, akárcsak az irodalomban, minden szimbólum bökkenője abban rejlik, hogy ambivalens és értéke konfliktusos. A szimbólumok megengedik a célul kitűzött értelmezési zavart, vagyis hogy szélesebb politikai moralitással fedjenek el részigényeket.”[14] Az etno-nacionalista politikai paradigmában folytatott szimbolikus politizálás pedig folyamatosan közjónak tünteti fel egyik vagy másik csoport részigényeit. Ide tartozik a legutóbbi időben a népszámlálás, vagy a verespataki bányanyitás ügyének etnikai elszínezése, illetve kizárólag etnikai keretben való értelmezése, stb.

A nacionalista, etnicista paradigmát a foucault-i „episztémé” vagy „diszkurzív mező” értelmében használom, vagyis nemcsak a többségi, agresszív – nagyromániás, egységpártos – nacionalizmusra gondolok, hanem többek között a kifinomultabb laissez- faire típusúra és a kisebbségi etnikai nacionalizmusokra is. Az etno-nacionalista episztémé keretében való politizálás, melyet a rommagyar ruling party vezetője vizionált,[15] vagy az egyes romaszervezetek által vallott kisebbségi nacionalizmus alkotó részei, vagy más szóval foglyai.

Az episztémé olyan keret, mely egyszerre askriptív – előírja, hogy mit lehet látni, mondani, tenni és gondolni egy adott (mentális) keretben –, illetve restriktív, kizár más lehetséges gondolkodás, látás, kifejezés és cselekvési formákat. Abban is követem Foucault elképzelését[16], hogy a jellemző etno-nacionalista politikai mezőnyt nemcsak észlelési, gondolkodási, cselekvési keretként fogom fel, hanem egy ennek megfelelő előre rögzített hatalmi struktúrának. A paradigma vagy episztémé kereteinek átlépése a keretek között kialakult és működő (illetve éppenséggel nem működő) hatalmi berendezkedés átépítését, az etnobiznisz végét fogja jelenteni.

Az etnikai/nemzeti érdeknek megkérdőjelezhetetlen politikai paradigmaként való elfogadása és az etno-nacionalista politizálás gyakran a demokratikus értékek háttérbe szorulását, megnyilvánulásuk akadályoztatását eredményezik: (elsősorban) nacionalisták és nem demokraták, vagy jó esetben formálisan demokrata és hangsúlyosan nemzeti érzelműek politikusaink.

A fennálló politikai színtéren a politikai cselekvések és azok tényleges következményei, a közpolitikai ténykedés, a problémák felvetése, megfogalmazása és megoldása háttérbe szorulnak. Egy új transzetnikus és regionális pártnak a figyelme elsősorban az instrumentális politizálás felé kell hogy forduljon, és nem arra kell törekednie, hogy a közjót minduntalan nemzeti/etnikai, többségi vagy kisebbségi érdekként határozza meg. A közjónak nemzeti/etnikai idolumok perspektívájából való állandó átértelmezése és szimbolikus felmutatása éppen annak a leglényegesebb elemeiről tereli el a figyelmet, azokról a gazdasági, társadalmi, környezeti, kulturális, stb.[17] kihívásokról, melyek – véleményem szerint – csak egy új transzetnikus és regionális párt keretében oldhatók meg. Ezért a politikai aktorokat mindenekelőtt ki kell szabadítani az exkluzív etnikai/nemzeti (etnicista, nacionalista) paradigma keretében folyó szimbolikus politizálásból, és a politizálást a közjó megvalósítására és a közös erdélyi identitásra fókuszálnia. Fölül lehet és fölül kell emelkedni a „kis különbségek narcizmusának” primitív, néha agresszív és perverz, máskor csak bújtatott módon jelenlevő, de mindenkor negatív következményekkel járó, politikai színteret szervező, anakronisztikus filozófiáján.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak új társadalmi szerződést kell felkínálnia az erdélyi társadalomnak. Az új szerződés nem kevesebbre kell hogy vállalkozzon, mint hogy át- és újraértelmezi az állampolgárok és az állam, annak különféle szintű adminisztratív, hatalmi intézményeinek viszonyrendszerét. Azután a közszolgálatot valóban szolgálattá – a hivatalnokok vonatkozásában a közszolgálatiságot valóban hivatássá – kell tennie.[18] Vissza kell szereznie, pontosabban újra fel kell építenie a közbizalmat, az intézmények korrektségébe és hatékonyságába vetett hitet.[19] Ugyanakkor a politikai cselekvés utilitarista, problémamegoldó komponensét kell erősítenie, tekintve, hogy az issue based politizálás, a haszonelvűség, a számonkérhetőség és a felelősség hiányoznak leginkább a jelenlegi politikai mezőnyből.

Az elmúlt időszak, az ország EU-s tagságának rövid tapasztalata is megmutatja, hogy nem (volt) elég az unió által támasztott formális kereteknek való megfelelés, a jog és az intézményi harmonizáció,[20] mentalitásváltásra, az intézmények működtetői magatartásának megváltoztatására, magyarán a törvények és intézmények európai szellemének meghonosítására, a politikai kultúra harmonizációjára van szükség. Következésképpen az új társadalmi szerződésnek össszességében a politikai kultúra megváltoztatását, a demokratikus politizálás kultúrájának létrehozását kell célként kitűznie, és a politikai korrupció mindent felülíró uralmának megszüntetését.

Mire kell(ene) vállalkoznia az új pártnak?

Fentebb már jeleztem, azzal, hogy a közjó[21] fogalmát minduntalan mint nemzeti (illetve etnikai) érdeket definiálják a meglévő politikai formációk, hol expresszív módon, hol alulértetten kirekesztőek, és beszűkítik azt a közéleti és politikai mezőnyt, amelyben mozognak. A nemzeti/etnikai keretbe szorított politizálás egy olyan helyzetben, amikor a globalizált gazdasági, társadalmi, kulturális valóság többszörösen inter-, és multietnikus – az ország az EU, egy egyre nagyobb mértékben integrálódó transznacionális politikai, gazdasági, stb. szerveződés tagja, másfelől meg Erdély egy interetnikus színtér –, szemmel láthatóan abszurd közéletet termel. Az etno-nacionalista keretben ma már nem lehet racionális módon, a szimbolikus és gyakorlati politizálás egyensúlyát fenntartva kezelni a társadalmi, gazdasági, kulturális stb. kihívásokat.

Az erdélyi regionális közjó[22] kiterjesztő (etnikai/nemzeti-, osztály-, stb. határokat átlépő) és egyben befogadó definíciója, melyre egy új párt alapozhatna, először is 1) olyan új keretet jelentene, melyben jó eséllyel kezelhetők azok a folyamatok, a gazdasági, intézményi, infrastrukturális, társadalmi, kulturális és környezeti problémák, amelyek a legaktuálisabbak, és amelyek hosszú távon is napirenden lesznek. Mielőtt ezek közül említenék fel néhányat, hadd utaljak egy további vonatkozásra is, amely 2) a jobbra billent politikai mezőny kiegyensúlyozásával kapcsolatos. A ma erdélyi szavazatokért versengő politikai pártok mindenike (beleértve a neoliberális gazdaságpolitikát folytató, újgazdagokat tömörítő, és tájainkon népszerűtlen szociáldemokratának mondott formációt is) jobbra húz. Ez a megveszekedett jobboldaliság (tkp. a jóléti állam még szét nem lopott intézményeinek leépítését célzó, és közben merőben populista törekvés) egyfelől a rosszul kiválasztott frame miatt áll elő. Az, hogy a nemzeti hagyomány szolidaritásteremtő erejébe vetett feltétlen hit, a nemzeti/etnikai tradíciókra való minduntalan visszautalás jellemzi mind a román, mind a magyar politikai színteret. Szinte parodisztikus látvány, ahogyan az új és még újabb román,[23] illetve rommagyar pártok[24] és mozgalmak magukat a jobboldali politikai féltekén pozicionálják, rommagyar térfélen együtt a szövetséggel, mely néppárti-keresztény-konzervatív formációnak mondja magát.

***

Megpróbálom összefoglalni annak a két pillérnek az összetevőit, melyen egy transzetnikus erdélyi regionális párt felépülhet(ne):

1) Az első pillér: Regionalizmus

A regionalizmust nem csak „földrajzi” értelemben használom, bár itt egy ilyen értelemben is körülhatárolható entitásra való utalást hordoz: nemcsak földrajzi (táj), hanem kiemelten népességföldrajzi (táj és emberek), vagy ha úgy tetszik, szociál-antropológiai fogalom. A regionalizmus egyszerre jelent kulturális, történelmi, demográfiai, adminisztratív stb. értelemben vett hálózatot, társadalmi konstrukciót.

Egy erdélyi regionális pártnak véget kell vetnie a jelenleg jellemző „etnobiznisznek”, és esélyt kell adnia a nem „nacionalista” civil társadalmi kezdeményezéseknek, melyben a nemzeti/etnikai tolerancia talál visszhangra. Azokban a politikai játszmákban, melyek eddig jellemezték a pártokat, a kulturális nemzeti/etnikai határokat egyben a politizálás határainak is tekintették, nem egyszer nullszaldós versengést látva és láttatva ott is, ahol a kooperatív stratégiák célravezetőbbek lettek volna, illetve lennének. Ezért a reális és megoldandó kérdések az etnobiznisz korlátai között maradtak, az eredménytelenség pedig mindenki számára negatív következményekkel járt. Egy új és hiteles transzetnikus és regionális párt megalakulása jó esélyt jelentene az ilyen értelemben elterjedt etnobiznisz[25] felszámolására. De ennél is fontosabb, hogy a politikusok nem etnikai vállalkozók, hanem a közjó megvalósításán munkálkodó, hivatástudattal áthatott, az által motivált, közéleti személyiségekké lehetnének.

A – kezdetben, meglehet, csupán mentális síkon – regionális keret tisztázná a további belső regionális, azaz terület-alapú autonómiák kérdéskörét is. Ezekkel jelen pillanatban az a legnagyobb gond, hogy ha etnikai/nemzeti keretben vetődnek fel, azaz követelői összekapcsolják a területi és az etnikai igényeket egy etno-territoriális autonómia követelményében, az egész konstrukció értelmezhetetlenné válik. Az autonómiák rendszerének alapja vagy területi vagy etnikai, azaz kulturális kell hogy legyen, a két elv – nézetem szerint – egyidőben nem érvényesíthető. Erdély megnövekedett (regionális) hálózati autonómiája – amit az új transzetnikus és regionális párt minden bizonnyal zászlajára tűz – és ezen belül a különféle Erdély szintű (történeti, földrajzi, kulturális, gazdasági, nyelvi, stb.) hálózati autonómiák, illetve szubregionális területi autonómiák minden bizonnyal jobban kifejez(het)ik a közös erdélyi autonómia-elvárásokat és törekvéseket. Azt állítom tehát, hogy a sokat vitatott autonómiaigények kielégítése egy regionális keretben sokkal jobb eséllyel valósítható meg, mint országos – valójában automatikusan nemzeti(ként értelmezett) – keretben.

Ugyanakkor egy regionális pártnak nem tagadni vagy marginalizálni, elfedni, vagy szemérmesen elhallgatni kell a sokféleséget, hanem megjeleníteni és felvállalni a legkülönfélébb identitásokat, köztük természetesen legelőszőr az etnikai, nyelvi, kulturális sokféleséget. Amikor a politikai színtérnek a kiterjesztéséről és befogadó jellegéről, a nemzeti/etnikai keret túllépéséről beszélek, nem valamiféle hibridizációra és identitásvesztő politikai törekvésre, hanem a másság valós be-, és elfogadására, racionális intézményesítésére, reális társadalmi intregrációjára gondolok. Egy erdélyi pártnak megjeleníteni, képviselni és megvédeni kell a regionális és etnikai identitásokat, mint közös javakat, melyek egyformán értékes hagyományt jelentenek az itt élők számára.

Meglátásom szerint egyik romániai politikai formáció sem képes – a szimulákrum hipperrealizmusa meg éppen hogy elbonyolítja, és elrejti, mintsem hogy tisztázza a kérdést – olyan identitáspolitikai program kialakítására, mely az erdélyi etnikai és nemzeti közösségek többes lojalítására, sőt többes identitására épülne. Az erdélyi magyarság esetére is érvényes az a kettősség, melyet Clifford Geertz írt le a legtömörebben, mondván (megjegyzendő, hogy a nemrég elhúnyt amerikai antropológus tipikus példaként, többek között, éppen az erdélyi magyarság helyzetét hozza fel!), az őshazával rendelkező kisebbségek esetében kettős lojalitás-rendszerrel kell számolni: egyszerre vannak jelen a „primér lojalitáok” (primordial loyalities) és a „fennálló entitásokhoz való lojalitások” (standing entities), melyek az identitáspolitikákat alapvetően meghatározzák[26]. A primér lojalitások az öröklött és megőrzött kulturális hagyományok, a közös történelem, stb. alapján épülnek fel és kapcsolják a romániai magyarságot a magyar nemzethez, mint imaginárius közösséghez. A másik dimenzió viszont a mindennapi tapasztalatok és a közélet alapján teszi identitás-tényezővé a romániai magyar, pontosabban az erdélyi magyar lojalitást. A felmérések mutatják, hogy az itteni magyarság elsősorban erdélyinek, másodsorban viszont román állampolgárnak tekinti sajátmagát, integrálódik a fenálló entitásokhoz, a transzilván és romániai magyar identitáshoz. Ezért a romániai magyar primér lojalitások és identitások különösen azok expresszív és érzelmi vonatkozásában egyben (össz)magyar identitások, viszont instrumentális vonatkozásban transzilván lojalitások, illetve romániai magyar identitások. A romániai magyar politikai szimulákrumban fellépő identitáspolitika nem képes az utóbbi dimenzióban reálisan és megélhetően elhelyezni a romániai magyar közösséget, amikor viszont az összes politikai formáció lemond az issue-based politikáról, képtelen az instrumentális mezőnyben reális politikai érdekeket képviselni és a fennálló politikai viszonyokhoz igazítva gyakorlati eredményeket elérni a romániai magyar közösség számára.

Itt egy harmadik pillér fontosságát hangsúlyoznám, mégpedig a transzilván magyar lojalitást és identitást. Ugyanis éppen ez a harmadik pillér válhatna az új transzetnikus és regionális párt talapzata, melyre ráépíthető a román és magyar transzilván identitás, illetve sajátos lojalitás.

Az erdélyi románság identitása is rétegzett, legalább két pillérre épül, vagyis a román nemzeti identitásra és lojalitásra, valamint az erdélyi román identitásra és lojalitásra. Most eltekinthetünk attól is, hogy az itteni elitek milyen mértékben ismerik fel a nemzeti-etnikai identitások többdimenziós, illetve rétegzett voltát, minden esetre egy ilyen transzilván platform lehetővé tenné – a lokalitás, regionalitás, alapján fellépő közjó vonatkozásában – a közös (párt)építkezést. Ehhez kapcsolható a többi etnikai kisebbség mindenekelőtt az erdélyi romák/cigányok identitása és lojalitása. Több mint nyilvánvaló, hogy az erdélyi romák identitása is többdimenziós: olyan bonyolult ön- és heteroidentifikációkkal és megélt identitásokkal találkozhatunk esetükben, mint román-roma, magyar-roma, erdélyi roma, stb. és akkor nem is szóltunk a hagyományos klánokhoz kapcsolódó identitásokról és lojalitásokról. Az erdélyi szászok, svábok, stb. „német” és ugyanakkor erdélyi identitása is közhely, stb. A szűk etnikai-nemzeti paradigmából kiszabadított közgondolkodás, az identitások és lojalitások hllatlanul sokféle és árnyalt változatát hozhatja felzínre, munkálhatj ki és kapcsolhatj össze, integrálhatja egy erdélyi közjó-fogalomba. Az elit feladata, hogy felfedezze, artikulálja és „megszervezze”, kifejezze és integrálja a létező multikulturalizmus rendszerét. Ha erre nem képes saját identitását adja fel, illetve teszi zárójelbe, ha képes új politikai kultúrát építhet fel.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak integrálni kell a „széleket”, az együttélés olyan reális kereteit kell megteremteni, mely képes a másságot természetes állapotnak tekinteni és a közjó alapján integrálni, racionálisan tervezni és problémamegoldó politizálást folytatni. A létező politikai pártok képtelenek még a felmerülő közérdekű kérdések megfogalmazására is, legalábbis megoldások felé mutató racionális diskurzusok keretében. Ilyen értelemben valójában egyelőre protopártok, illetve szimulákrumok. Az új párt diskurzusa, világképének keretei, illetve vezetőinek habitusa alapvetően kell, hogy megváltoztassa a strukturális tehetetlenséget, mely az eddigi politikai stílus vagy eltorzult politikai kultúra következménye. Hosszú lenne itt akár csak felsorolni is, mi mindenre kellene a politikának reflektálnia, olyan dolgokra, melyeket – reálisan és racionálisan – fel sem vetettek a politikai formációk, és amelyekben közvita, a választók konzultációja nem történt meg.

A fent említett követelmény, vagyis a „szélek” megszólítása és integrálása többek között azt feltételezi, hogy széles körben felvetni, megvitatni és végül politikai programmá formálni és lépésről lépésre megvalósítani (legalább) a következő politikai kérdéseket:

Etnikai kérdéskör: etnikai, regionális kisebbségek (figyelem, a Székelyföldön a románok ilyenek), (szub)regionális kisebbségek, a romák, németek, örmények, stb. sajátos problémái, egész Erdély területén.

Megszólítani a többes identitással rendelkezőket, sajátos problémáikat megfogalmazni, képviselni stb., ide elsősorban a vegyes házasságokból származó, illetve ilyenben élő, vagy bármilyen más „választott” többes identitású személyeket és csoportokat kell értenünk.

Nemcsak az egyházak közötti toleranciát, nemcsak a nem hívők gondolatszabadságát, hanem az egyházak és az állam viszonyát, szétválasztásuk reális megőrzését is biztosítani kell.

A nők sajátos problémáinak, vagy például a női politikusok létszámnövekedésének (akár kötelező arányszám bevezetésével való) megoldása is egy ezután megjelenő párt feladata kell hogy legyen.

Felvállalni és képviselni – mert nincs ma olyan politikai formáció, amely nyíltan és tisztességesen kezelné – a szexuális kisebbségek és a szellemi, valamint mozgássérültek integrálásának, méltóságuk megvédésének kérdéskörét.

Egyik legaktuálisabb – a nyilvánosságot is foglalkoztató – kérdéskör az Erdély épített és természeti környezetének megőrzése illetve megjavítása. A verespataki aranybánya körüli vita jól megmutatja a politikai osztály és a választóközönség közötti szakadékot, de azt is, hogy egy alapvetően regionális érdek – a kulturális és természeti környezet megvédésének kérdésében – nem a régió lakói, hanem egy országos, pusztán gazdasági érdekeket követő „hatalmi központ” dönt (abszurd módon a hatalomban részes magyar politikai párt közvitát a döntéshozatalt követően kíván nyitni, míg a vezető kormánypárt semmiféle közvitát nem tart fontosnak a kérdéskörben).

És akkor nem beszéltem azokról a regionális gazdasági, intézményi, infrastrukturális érdekekről és sajátos lehetőségekről, melyeket a regionális politizálás keretei között lehet reálisan felvetni és jó eséllyel megoldani.

2) A második pillér: Az új transzetnikus és regionális pártnak ideológiai, pontosabban szociál-liberális pártnak kell(ene) lennie

Nem hiszek azoknak a manipulatív és populista hireszteléseknek, melyek szerint az ideológiák (úgy is, mint a fentebb említett éthosz megfogalmazói, és úgy is, mint kulturális viselkedés-modellek) rövidesen megszűnnek, illetve máris poszt-ideológiai korszakról kellene beszélnünk. A populista nézetek és a szimulákrum[27] politikai színterek elterjedése, a közélet minden területére egyre inkább kiterjedő manipuláció viszont igencsak jellemző Európa ezen fertályán.

Éppen mert úgy tűnik, a kapzsiság, az irigység, a minden áron való meggazdagodás vágya ma fölülírja a szabadság[28] és egyenlőség[29] követelményeit, ezért egy új pártnak éppen ezeket az értékeket kellene központi filozófiájaként újrafogalmaznia, illetve újra felfedeznie.

Az a transzetnikus és regionális párt, amelynek szükségességéről beszélek, hiteles szociálliberális párt[30] kellene, hogy legyen. Sietek leszögezni, hogy a fogalmat az amerikai szociál-liberalizmus (social liberalism[31]) értelemben használom. Mint ilyen, ideológiai értelemben is működőképes világnézet, a következő értékek, és ha úgy tetszik, víziók és célkitűzések köré épül fel:

– általános politikai nézeteit tekintve az emberi jogok, a képviseleti demokrácia, az etnikai, vallási, világnézeti, kulturális, szexuális stb. tolerancia híve, és következetesen fellép az intolerancia, megkülönböztetés, kirekesztés minden formája ellen;

–támogatja a jóléti társadalom intézményeit és bízik bennük, a progresszív adózást részesíti előnyben, a minőségi állami oktatás-, nyugdíj-, egészség-, és munkanélküli biztosítás híve;

– a tisztán piaci mechanizmusokba vetett feltétlen bizalom mellett/helyett elismeri a piac tökéletlenségét, és a vegyes gazdaságot preferálja, azaz a piaci mechanizmusok mellett a felelős állami beavatkozást is fontosnak tartja.

Esélyek

Eddigi fejtegetéseim – talán túlságosan is – elvi-elméleti szinten mozogtak, és tudom, hogy pragmatikus ember legkevesebb még egy kérdést fog feltenni magának, mielőtt véleményt alkotna egy potenciális új pártról: milyen választási esélyekkel indul egy transzetnikus és regionális párt, miféle potenciális választóközönség körvonalazódhat az új párt mögött?

Egy létrejövő transzetnikus és regionális párt potenciális (törzs)szavazótáborát próbálom meg felvázolni alább, egyébként a fenti fejtegetések jól jelzik, hogy miféle potenciális közönségre gondolok. A választási eredmények és főként az utóbbi időben nyilvánosságra került közvélemény-kutatások tanúsága szerint ma az erdélyi mintegy hat millió választópolgár közül usque két és fél millió nem kíván részt venni semmilyen választáson, és semmiféle pártpreferenciával nem rendelkezik. A szavazók 40 százalékát egyetlen párt vagy politikai formáció sem képes megszólítani, programjaik és célkitűzéseik visszhangtalanok, jelöltjeik hiteltelenek tízből négy polgár számára, és a szavazók másik jelentős hányada – minden bizonnyal – csak jobb híján, vagy valami és valakik ellenében szavaz a felkínált programokra és jelöltekre. Tegyük hozzá ehhez, hogy a polgárok 85 százaléka értékeli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányban haladnak, az elnök és a vezető politikai párt bizalmi indexe pedig tíz-tizenöt százalékos mélyponton van.

Tekintsünk el a passzivitás okainak ismételt kifejtésétől, ezt fentebb megtettem, ezért csak azokat a potenciális szavazói csoportokat igyekszem feltérképezni, akik egy transzetnikus és regionális párt szavazói lehetnek a jövőben.

– Erős regionális identitással rendelkező személyek: transzszilvanisták, erdélyi románok, magyarok, romák stb. akár százezrei.

– Többes identitásúak, vegyes házasságból származók és vegyes házasságban élők (román-magyarok, magyar-románok, magyar-székelyek, magyar-csángók, németek, örmények, szerbek, stb.), magukat románnak, magyarnak, németnek, stb. is mondó romák;

– Szórványban élők, akik regionális kisebbségeket képeznek, akár románok a Székelyföldön, akár magyarok, németek, romák egész Erdély területén, és nem akarnak nacionalista, autonomista, cigányellenes, stb. pártokra szavazni;

– Külföldön élő, de állampolgársággal rendelkező személyek, akik szívükön viselik a régió sorsát;

– Erdély kulturális és természeti környezetéért őszintén aggódók;

– Erdélyben élő szexuális kisebbségek;

– Elsőszavazó erdélyi fiatalok;

– Regionális gazdasági és infrastrukturális érdekeket hordozó vállalkozók.

Nem vitás, hogy mindenki, akinek elege volt a politikai korrupcióból és az azt megtestesítő politikai aktorokból, szavazójává lehet az új pártnak.

Utolsó megjegyzések

 

Az új transzetnikus és regionális párt elsősorban a politikai korrupcó ellenében, a mindenféle nacionalista diskurzusokkal szemben kell, hogy pozicionálja saját magát. A létező politikai formációk kiábrándító és passzivitásra indító kemény korlátja, hogy a világot egyre inkább csak a pártpozicionálás és politikai kommunikáció terminusaiban képzelik el. Márpedig a tisztán hatalmi játszmák végső soron soha el nem dönthetőek, nincsenek nyertesei, csak elszenvedői. Az új pártnak felül kell emelkednie a politikai tehetetlenség és tehetségtelenség jelenleg tapasztalható világán, ezért nemcsak hiteles programmal, hanem hiteles személyiségekkel kell jelentkeznie. Véget kell vetni a klienteláris és korrupt szelekciós rendszereknek, a kompetencia, azaz meritokratikus előmeneteli rendszer, a párt belső demokráciája a siker legfontosabb összetevői.

Le kell mondanunk az utolsó átfogó, és a biztonság érzetét sugalló narratíváról, a létezett szocializmus memóriánkba vésődött idolumairól: nincsenek mindent rendszerbe foglaló teóriák, de a racionalitásról, a társadalmi világ újra kitalálásáról nem mondhatunk le. A létezett szocializmussal pedig az „ismert” kapitalizmus is véget ért, nem a történelemnek, hanem a militáns és ugyanakkor önkorlátozó, a rendszerkritikára sőt a sokak jólétére érzékeny, a liberális demokrácia értékeire alapozott kapitalista rendszernek szakadt vége, ez a nagy narratíva is halott. Ezt a mai globális kapitalizmus megfékezhetetlensége, önkorlátozó mechanizmusainak leépülése és a kritika iránti intoleranciája jelzi a leginkább.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak azokra a kihívásokra kell választ adnia, amelyeket a pénzügyi és gazdasági válság tett láthatóvá, és amelyek a neokon és neo-liberális kapitalizmus rendszer-válságát hozták a felszínre. Ez pedig a határtalan kapzsiság és önzőség politikai kultúrája, melyet a „mindenható piac”, és a globalizált világban egyre kevésbé befolyásos államok képtelenek kordában tartani. Ezért az új transzetnikus és regionális pártnak projekcióiban már a válságot követő „új megoldásokra” kell koncentrálnia. Ezért lenne fontos azoknak a fiataloknak a megszólítása, akik az „új korszakot” benépesítő generáció lesznek.

Kolozsvár, 2011. október 16.

[1] Mbembe a zombifikációt a posztkoloniális társadalmak jellemzésére tartja fenn, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak valójában kénytelenek egyazon élettéren osztozni, az állami kényszer folytán. A világ megkettőződése egy olyan csapdahelyzetet teremt, amelyben a felsőbbség és az alattvalók kölcsönösen tehetelenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak a tehetetlenség fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, – mutatis mutandis – a reális valóságnak, sem a reality show ratingjét fenntartó alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai – lásd Mbembe Achille: On the Postcolony. Berkeley UP, 2001.

[2] Azzal, hogy elemzésem kimondja egy új (fajta) párt szükségességét, nem hozza létre azt, a beszédaktus nyelvfilozófiai elméletének megfelelően. Austin írta le azt a nagyon fontos jelenséget, hogy nagyon sok esetben „a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. A nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amit az információ átvitellel véghez viszünk”. Austin J. L.: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

[3] Azok a civil társadalmi mozgalmak, melyek mondhatni világszerte, az arab társadalmakkal a középpontban, de a nyugati típusú kapitalista politikai berendezkedés ellen (is) indultak, mint az Indignados, Occupy vagy a Millás mozgalom, diagnózisaikat és céljaikat tekintve közel állnak ahhoz, amit magam is gondolok. Kritikájuk olyan rendszerkritika, melynek jórészével osztozom, újra kell gondolni a máig egyedül érvényesnek gondolt (korlátlan) piaci társadalom (legyen annak konkrét formája többé-kevésbé, vagy formálisan demokratikus, vagy többé-kevésbé tartalmilag diktatúra, illeve ezek különféle kombinációja, mint amilyen a mai kínai politikai társadalom) alapjait.

[4] Míg a francia etnológus Pierre Clastres arról számol be, hogy a primitív(nek mondott) társadalmakban a nem-kényszerítő hatalom a jellemző, a „kényszerítő politikai hatalmat pedig igyekeznek társadalmon kívülre projektálni és kontroll alatt tartani” (lásd P. Clastre: Societatea contra statului, Ararat, 1995.), addig korunk egyik legbefolyásosabb társadalomfilozófusa, Jürgen Habermas, a civil társadalmi mezőny (életvilág) legfontosabb ismérveként a „kényszermentes kommunikációt tekinti”, szemben a politika és a kényszerítő hatalom világával, a „rendszer”-rel – lásd Habermas, J.: A kommunikatív cselekvés elmélete. (Válogatás és kommentárok.) ELTE Filozófiai Továbbképző Intézet – ELTE Szociológiai Intézet, Bp., 1986.

[5] A közérdeket, mint a közmegyegyezés kialakításának keretét, Lippmann „manufacturing consent” elképzelését elfogadva, hozzá hasonlóan definiálnám. Walter Lippmann: A közjó filozófiája. Bagolyvár, Bp., 1993.

[6] Közvélemény-kutatások tanúsága szerint az egyházak, hadsereg, rendőrség stb. bizalmi indexei megelőzik a parlamentét.

[7] A méltányos és projekt-alapú regionális állami redisztribúciót rég felülírta a nyilvánosan is vállalt lojalitás-alapú osztogatás-fosztogatás rendszere.

[8] Politikai, illetve közéleti korrupcióról máskor is mondtam már véleményt, többek között lásd: http://manna.ro/velemeny/kedves-nenem-politikai-korrupcio-a-kisebbsegi-akol-melegebb-2011-08-05.html

[9] Itt természetesen meg kell jegyeznem, hogy a romániai magyarság képviseletét formálisan felvállaló politikai alakulatok kisebbségpolitikai tervei kizárólag csak a romániai magyar társadalom helyzetével és jövőképével kapcsolatosak. Nincs integrált – minden kisebbségre kiterjedő – terv, és főként az a felismerés hiányzik, hogy a kisebbségek legfőbb politikai partnere a demokratikus intézményrendszer, ezért minden eszközzel erősíteni kell azokat. Az általános demokratikus elkötelezettség hiánya miatt sem a bizonyos (szub)régiókban kisebbségben levő románok, sem a romák, sem más kisebbségek nem szerepelnek ezen jövőtervekben (részletesebben lásd: Magyari Nándor László: Romák a székely skanzenben. Korunk 2011/9. 51–57.)

[10] Az ún. „aszimmetrikus autonómia” meglepetésszerű székelyföldi bevezetése egyáltalán nem lenne képes rendezni a rommagyar társadalom sajátos kérdéskörét, viszont új belső törésvonalakat és ellentéteket teremtene.

[11] Olvasatomban a Provincia-kísérlet csak a „klasszikus” nacionalizmusok zárójelbe tételét tűzte ki célul, és ezzel az általam vázolt építkezéshez közelebb került, mégsem tekinteném közvetlen előzménynek.

[12] Az éthosz–világkép megkülönböztetésben az első az eszményi, az utóbbi a valós viszonyokra utal, amint azt Geertz kifejti. Cl. Geertz: Az éthosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése. In: Uő: Az értelmezés hatalma. Századvég, Bp. 1994, 5–22.

[13] Murray Edelman a szimbolikus politizálásról állítja, hogy a politikai szereplők gyakran spontán módon, illetve tudattalanul, látszat (make-believe) politikai valóságot alkotnak a választók és a médiák számára, politikai szimbólumokat és rituálékat használva; ez a folyamat növekvő módon fölébe helyezkedik a politikai cselekvések színterének, az instrumentális dimenziónak. Az egyensúly és a jó, hatékony politikai kommunikáció feltétele, hogy az instrumentális dimenzió tartalmait hatékonyan transzferálják a szimbolikus dimenzióba. Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága. L’Harmattan, Bp., 2004.

[14] Donald L. Horowitz: Ethnic Groups in Conflict. University of California Press, 1985.

[15] A bevett „politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, de ezeket tartóssá csak úgy tehetjük, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálunk. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni!”. Markó Béla: Kormányból ellenzékbe. A rommagyar politika tizenkét éve, Élet és Irodalom 2009. 3.

[16] Michel Foucault: A tudás archeológiája. Atlantisz, Bp., 2001.

[17] Kelemen Hunor azzal nyugtatja a magyar kormánypártban Verespatakkal kapcsolatban aggódókat, hogy a szövetség „az erdélyi magyar emberek érdekeit veszi figyelembe”, amikor dönt a bánya-tervről. Hiába is keresnénk arra a választ a politikai programokban vagy diskurzusokban, hogy mit is jelent a rommagyar érdek – elválasztva az erdélyi összérdektől, sőt a környezeti hatások vonatkozásában érintett magyarországi érdekektől, stb. – a verespataki aranybánya-projekt vonatkozásában. Maga a felvetés viszont pontosan mutatja, hogy miféle politikai vaklátásban szenvednek a rommagyar elöljárók: egy olyan környezetvédelmi probléma kapcsán is etnikai alapon igyekeznek gondolkodni és cselekedni, dönteni, mely ilyen alapon aligha vethető fel, illetve oldható meg.

[18] Ahhoz hasonlóan, ahogyan azt Max Weber a Politika mint hivatás című szövegében eredetileg leírta.

[19] A volt Szekuritate leépítése és a neki közsönhető mentalitás felszámolásának egyik legfontosabb motívuma éppen a közbizalmon ütött csorba kiküszöbölése. Úgy vélem, a szekuritáté a legkártékonyabb – és máig is fenmaradó – hatást éppen a személyközi viszonyokban, a bizalom és különösképpen a közbizalom leépítésében érte el. A jelenség csak hosszas és türelmes átépítéssel gyógyítható…

[20] Görögország csődje, Románia és Bulgária schengeni csatlakozásának kudarca jól jelzik ezt.

[21] Vissza kell szerezni a politika arisztotelészi értelmét, azaz a „közös jó meghatározott fogalmához” kell csatlakoztatni a politikai cselekvést, és nem az etnikai, politikai vállalkozók érdekeinek alárendelni azt.

[22] Itt a közjónak egy olyan kiterjesztő akcepcióját tekintem, amelyben az fölötte áll a „nemzeti érdekeknek”, pontosabban magába foglalja azokat a nemzeti és etnikai érdekeket, amelyek ma fragmentálják az erdélyi politikai mezőnyt; amely nem elválaszt, hanem a konszenzust keresi.

[23] Nemcsak a szélsőjobboldiság, hanem egyenesen a politikai gengszterizmus kifejeződése a „Noua Republică” (nevében is a „Noua Dreaptă” fasisztoid pártra utaló) elnevezésű kezdeményezés, melyet ortodox és konzervatív értelmiségiek kezdeményeztek, lásd erről Alex Cistelecan: Manualul de luptă al Noii Republici. Adică, de ce trebuie, şi urmează să o luăm în gură de la fascişti. CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10518/manualul-de-lupta-al-noii-republici-adica-de-ce-trebuie-si-urmeaza-sa-o-luam-in-gura-de-la-fascisti/),, Vasile Ernu, Dreapta intelectuală conservatoare: de la cîine de pază la cîine de companie, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10846/dreapta-intelectuala-conservatoare-de-la-ciine-de-paza-la-ciine-de-companie/), vagy Alexandru Matei, La muncă, nu la şuncă! Noua Republică sau de la Heidegger la cocălari, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10755/la-munca-nu-la-sunca-noua-republica-sau-de-la-heidegger-la-cocalari/)

[24] Az újonnan megalakult EMNP jellemzője nem a szélsőjobboldaliság, hanem a klientelizmus. Politikai krédóját úgy fogalmazzák meg, hogy akik hozzá csatlakoznak, azok ezzel egy klánhoz vagy klientúrához, legjobb esetben pedig egy szubkultúrához való tartozást vállalnak fel. Az új pártnak, de főként elitjének a legfontosabb jellemzője ez a szektás, Tőkés-hívő elkötelezettség. A párt legfőbb célja, hogy megvalósítsa a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű politizálást”, lásd erről Magyari Nándor László: Kis rommagyar politikai szimulákrum. Magyar Kisebbség 2011. 1–2 (59–60.). 70–86.

[25] Fredrik Barthoz hasonlóan azt érdemes kiemeleni az etnopolitikai vállakozás lényegeként, hogy „az etnikai csoportokat közös cselekvésre mobilizáló vezetők politikai vállalkozást folytatnak; e mobilizáció tehát nem a csoport kulturális ideológiájának vagy a népakaratnak a közvetlen kifejeződése”, hanem a politikai vállalkozók konstrukciója, politikai kommunikációs fogás. Lásd Barth Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio 1996. 7. 1.

[26] Lásd. Clifford Geertz, Az identitás politikájáról, In: Lettre, 1998, ősz, 31. szám.

[27] Baudrillard szerint a szimulált világ jellemzője, hogy: „A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben.”. Vö. Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. https://etr.mome.hu/…/Baudrillard_A_szimulakrum_elsobbsege.doc, 9 p.

[28] A román nemzeti liberális párt (PNL) elsősorban nemzeti (nacionalista), másodsorban a gazdasági (neo)liberalizmus híve, illetve harmadsorban – politikai értelemben – konzervatív-liberális. A másik párt, melynek nevében szerepel a liberális jelző, a demokrata-liberális párt (PDL) viszont jobboldali konzervatív és posztkommunista elemeket elegyít. Liberalizmusa egyfajta protoliberalizmus, formális kommunizmus-ellenes retorikában merül ki (kooptálta képviselőit, majd elítélte a létezett kommunista rendszert), totalitarista beütésekkel. Egyiknek sem sok köze van ahhoz a szabadságeszményhez, melyet a hitelesen liberális pártok központi értékként tekintenek.

[29] A román, baloldalinak mondott szociáldemokrata párt (PSD) minden erőfeszítése ellenére sem tud az utódpártiságtól megszabadulni, a modern baloldaliság helyett lényegében a tranzícióban meggazdagodott és a megelőző rendszerben szerzett pozícióit máig megőrzött poszt-nomenklatúra pártja maradt. Ezért nem sok köze van az egyenlőség és szolidarítás eszméihez, különösen nem szakpolitikai kérdések megfogalmazásakor, ahol álláspontja inkább populista, mint szocialista.

[30] Lásd Jerzy Szacki: Liberalizmus a kommunizmus után Balassi, Bp. 1999. 201.

[31] Lényegét és alapvető törekvéseit a Nobel-díjas közgazdász Krugman foglalja össze egy provokat\v, olykor kiáltvány-jellegű kötetben, lásd Paul Krugman, The Conscience of a Liberal, Norton, 2009. Ugyanakkor olvasatomban ezt nevezi Sztacki, egyrészt integrálliberalizmusnak, másrészt erről besél akkor, amikor a gazdasági liberalizmussal olykor egyenesen ellentétes, baloldali liberalizmusról ír, amely szintén a „kulturális és politikai liberalizmus tradíciójában gyökerezik”. Jerzy Sztacki i.m. , 50 p, illetve 201 p.

Kolozsvár, 2011. október 16.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .