Vélemény

Fát is lehet vágni a hátunkon

A napokban derült ki a költségvetési vita kapcsán, hogy hamarosan (vagy már most is) kiemelt védelmet biztosít majd a TEK Szijjártó Péternek is, úgy, vagy kevésbé úgy, mint a főnökének. Most már nyílt titok, hogy kettőjükön kívül még a legfőbb ügyésznek, a két legmagasabb rangú bírónak, az államfőnek, a parlament elnökének – és valamennyiük családtagjainak is – jár a személyi védelem.

Alighanem békésebb vérmérsékletűek vagyunk, mint mondjuk az amerikaiak, mert ott elég egy rossz beszólás az elnöktől, és biztosan akad valaki, aki előveszi a fegyverszekrényéből a puskáját, hogy azonnal elégtételt vegyen. Igaz, arrafelé nem is kell feltétlenül elnöknek lenni ehhez, elég egy szigorú tanár, vagy egy buta hecc az osztálytársaktól. Lehet, hogy sokunknak jár a szája, bosszankodhatunk a politikusaink suttyóságán, de azért nem megyünk ellenük kaszára-kapára. Vagy ha igen, akkor már aligha elegendő az a néhány tagú személyi védelem.

De mi alapvetően nyugisabbak vagyunk, nekünk fát lehet vágni a hátunkon.

Próbáltam megérteni, mi oka lehetett annak, hogy most a TEK hirtelen úgy gondolta, Szijjártó mellé is kell adnia néhány fülhallgatós emberét. A biztonságpolitikai szakember azt nyilatkozta, azért van erre szükség, mert, ha mondjuk Afrikában, egy tárgyalás után, beszáll a szállodájában a liftbe, akár egy merénylő is mellé léphet, és akkor neki annyi. Ennek persze elejét lehetne venni, ha a vendéglátók állítanának mellé kíbereket, de nem akarok ez ügyben okoskodni. Első pillanatban arra gondoltam, talán azért van szüksége a személyes védelmére, mert jó néhányszor elég durván szólt be a külföldi kollégáinak, idiótának nevezve egyiket-másikat. És aki ezt rossznéven vette, talán azt üzente neki, ha legközelebb találkoznak, beveri a pofáját. Az is lehet, hogy a legutóbbi kormányok közötti kispályás focimeccsen tartott rá durván egy kolléga lábára, aki azt üzente, legközelebb visszakapja.

De miattunk biztosan nem volna szükség erre, mi békés nép vagyunk. Nekünk akár fát is lehet vágni a hátunkon.

Ádert is megértem, hogy nem kért a TEK szíves jelenlétéből, mert joggal gondolhatta, hogy minden lépése, magántalálkozója híre pillanatok alatt Orbán fülébe jut, pedig a „füles” nem is közvetlenül nála van. Lehet, hogy a fő horgász attól tart, ha megtudják „ott”, mekkora fogast fogott, még Anikó asszony elkunyerálja tőle, pedig alig várja, hogy az elnöki szakácsnő az ő asztalára tegye. A „házmestert” is megértem, hogy nem kért a TEK védelméből, ő már megszervezte a maga hadseregét, és gondosan megválogatta, hogy a katonái között még véletlenül se legyen olyan, aki már az előző rendszerben is kormányőrként netán a Kádárt védte. Lelki alkatából következően biztosan van némi üldözési kényszere is, ki tudja, nincs-e a Kövér-hadseregben valaki, akinek valamilyen rokona azok közül való, akik „zsigerből szoktak rárontani a nemzetükre”, és így akár őrá is.

Emiatt azért nyugodtan aludhatna, sétálgathatna, az ellenzék alapvetően nyugis nép, talán jár a szája bent, az üléseken, De fát is lehet vágni a hátukon.

Sokáig kész talány volt számomra, miért kellett Matolcsynak is valóságos hadsereget verbuválnia az MNB-hez, mintha az ő katonáinak kellene megvédeniük az ország aranykészletét. Ma már hajlok rá, hogy ezt is megértem: sokak szemében biztosan megérett egy-két jókora pofonra azért, amit a forinttal, meg a költségvetéstől elsíbolt, alapítványokba tolt, milliárdokkal a devizahitelesek kárára művelt.

Persze már mondtam, nem vagyunk mi olyan heves vérmérsékletű nép, mint akár csak a lengyelek, vagy a románok. A mi hátunkon akár fát is vághatnak a politikusaink.

Ja, igen, a Polt Pétert és a családját is védik. Azt nem tudom, miért kell Poltnéra is a TEK-nek költenie, talán ő is beleférne a munkahelye, a Matolcsy-sereg felügyeletének körébe. De ne legyünk kicsinyesek, ez is a mi pénzünk, meg az is. Nem tudom, miért szorul a legfőbb ügyész védelemre, hiszen ahogyan elkeni a Fidesz-közeli politikusok és pereputtyuk családi és korrupciós ügyeit, az nagy bátorságra vall. Ha bizonyos korrupciós ügyekben ennyire férfiasan bátor, talán meg tudná védeni magát a „kocsma előtt” is. Ha Olaszországban lennénk, talán még hivatkozhatna a TEK a maffiára is, de ez a „mi maffiánk” nem olyan, mint a forradalom, nem falja fel a saját gyermekeit.

Mi nyugis nép vagyunk. Fát is lehet vágni a hátunkon.

Hordóügyeink

Kérem, nyilvánosságra került a december 12-i parlamenti ülés jegyzőkönyve, ami bizony nevezetes egy irat, mert akkor „szavazták meg”, ha használhatjuk ezt a kifejezést a Házban lezajlott jelenetekre az azóta „rabszolgatörvény” néven elhíresült javaslatot és a közigazgatási bíróságokra vonatkozót is. Az ülés képei akkor bejárták a világhálót: bízvást mondhatom, ilyent még nem láttak a magyar Országgyűlés falai.

A jegyzőkönyv hivatalos formájában itt olvasható. A dolgok természetéből fakadóan a betű nem tudja teljesen visszaadni a terem hangulatát: de, mint a kollégák is megjegyzik, ennyi sértés, ennyi vád még sosem hangzott el ülésen. És hát bizony, bizony volt ezeknek oka: egy jogállamban az egész szavazást meg kellene ismételni, úgy ahogy van, tekintettel arra, hogy a szavazókészülékek egészen egyszerűen nem működtek megbízhatóan, nem volt szükség a szavazáshoz a képviselői kártyára, az azonosításra. Így viszont bárki szavazhatott bárki helyett, ha betévedt volna a takarító néni, ő is nyomhatott volna gombot… Hogy a Ház rendje sérült, az még megérthető valahol, hiszen tomboltak az indulatok: de hogy a szavazás rendje felbomlott, az sem nem elfogadható, sem nem magyarázható.

Ez így érvénytelennek tekinthető.  Persze érvényesnek tekintik.

De lássunk pár szebb idézetet, mi mindent vágtak egymás fejéhez a képviselők?

„(Kunhalmi Ágnes: Árulók! – Dr. Varga László: Törvénytelen diktatúra! – Közbeszólások az ellenzéki pártok padsoraiból: Tolvajok! Mocskos népnyúzók! Csalók vagytok! Érvénytelen az egész! Diktatúra! – Arató Gergely: Csaltok itt is, meg a választáson is! – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre!)
(Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre! – Dr. Vadai Ágnes: Elnök úr, csak a pulpitusról lehet ülést vezetni! – Közbeszólás az ellenzéki pártok padsoraiból: Pfuj!)
(Folyamatos sípolás. – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiban: Üljetek le! – Arató Gergely: Rendőrök kifelé! Mit keresnek itt?)
(Dr. Varga László: Ne nevetgéljetek! Inkább sírni kellene! – Dr. Brenner Koloman: Mocskos csalók!)
(Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ülj a helyedre, dolgozzál!)
(Egy hang: Menjél pelenkacserére, öreg!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki a terem közepén állva mobiltelefonjával felvételt készít: Tordai, tedd le a kezed! – Tordai Bence: Miért? – Szászfalvi László: Tedd le…!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki továbbra is a terem közepén állva felvételt készít: Ülj a helyedre, szavazzál! Most a tietekről szavazunk!)
Latrocai János: Isten éltesse Lengyelországot! (Taps. – A képviselők helyükön felállva énekelni kezdik a Kossuth-nótát: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…”) Képviselőtársaim, még nem fogyott el! (Tovább éneklik: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – Taps.) Köszönöm szépen. Mint említettem, még nem fogyott el. A forgatókönyvből még van nálam néhány oldal, amelyről döntenünk kell.
Kövér László visszaveszi az ülés vezetését Latorcai Jánostól.
„Tisztelt Ház! Mindenekelőtt szeretném nagy tisztelettel és elismeréssel megköszönni Latorcai János ülésvezető alelnök úrnak (Taps a kormánypártok soraiban.) azt a fizikai és szellemi értelemben egyaránt kimerítő áldozatvállalást, amit annak érdekében tett, hogy a magyar demokrácia elmúlt 28 éves történetét nézve példátlan obstrukciós kísérletet megakadályozandó, biztosítsa a Magyar Országgyűlés alkotmányos kötelezettségeinek a teljesítését. Ahhoz külön gratulálok, hogy ebben mindössze kétszer bakizott, plusz egyszer, amit most észrevettünk.”

És ez csak a kivonat kivonata, kérem szépen.

Végig folyamatosan zúgott a hazaárulózás mindkét fél részéről, meg merném kockáztatni, hogy egyes, borsosabb kifejezések tán bele sem kerültek a jegyzőkönyvbe. (Bár, hogy Latorcainak hogyan sikerült belekeverni Lengyelországot ebbe, magam sem értem…) Hát, mindenképpen, érdekes egy ülés volt.

Hamarjában nem is tudnám párját mondani. Talán az ukrán parlamentben vannak hasonló voksolások, csak ott időnként verekednek is. És ha belegondolok, honnan indultunk, hogy ide jussunk…

Mert azért régebben is mondtak furcsákat az Országházban, az egyik első ilyen ügynek – ha akaratlanul is – kulcsszereplője voltam.

Igen, a hordó-ügyről van szó.

1990 őszén történt, egy fizetésnap után, a Kurír című napilapnál. Én akkoriban egy „Monitor” nevű rovatot vezettem, 23 évesen, leginkább az volt a dolgunk, hogy a különböző híranyagokat videókazettára rögzítsük, és archiváljuk, bár akármennyi időre nem lehetett elrakni őket, hiszen véges mennyiségű kazettánk volt.

Azon a délelőttön állni látszott az idő, semmi sem történt, én úgy éreztem, sürgősen ki kell mennem a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, sör és virsli vételezése céljából, ennek pusztán annyi akadálya volt, hogy elvileg dolgoznunk kellett volna. Csak hát nem volt mit. Ilyenkor a bölcs ember teremt magának munkát, ha értelmetlent is, ráadásul olyant, amihez ott sem kell legyen: betettem a leghosszabb kazettát a videómagnóba és rászóltam a beosztottamra: „Barbikám, nekem olyan érzésem van, hogy ma valami nagyon fontos fog történni a Parlamentben, az ülésen, vegyük elejétől végéig! Le ne állítsd a felvételt, míg vissza nem érek!” És azzal elmentem sörözni.

Már az első korsó végén hírnök jött a szerkesztőségből, hogy azonnal menjek be, egy zseni vagyok. Kicsit csodálkoztam, elvégre nem szokás munkahelyeken honorálni a sörivási képességeket, de mentem. Már a portánál gratuláltak, az irodámba be sem fértem, annyian tolongtak azon a pár négyzetméteren. A kazettát rögtön magához vette a vezetőség, ugyanők szóltak, hogy menjek a pénztárba, prémiumot felvenni… mi történt?

Az, hogy véletlenül tényleg történt egy fontos dolog az ülésen: ebből lett a hordó-ügy. Ugyanis míg Tölgyessy Péter beszélt az ülésteremben, valaki közbekiabált, de a tv-kamera nem mutatta az illetőt. Mi úgy hallottuk, hogy ez hangzik el: „Hordót a zsidónak” és ebből a Kurír elég nagy ügyet csinált. Sőt, az akkori házelnök, Szabad György is így hallotta és vizsgálatot rendelt el az ügyben. A történet vége az, hogy az ügyészség megvizsgálta, nyelvészeti szakértők és hangmagasság-mérő eszközök bevonásával, majd közölték, hogy ők „Hordót a szónoknak”-ot hallanak.

De amíg ez eldőlt…

bár véglegesen soha nem derült ki, mi van a felvételen, Györgyi Kálmán legfőbb ügyész így zárta a jelentését: „Szakértői megítélés szerint azonban ez a hanganyag nem olyan tökéletes, hogy bármilyen akusztikai körülmények között egyértelműen az általam megállapított kijelentés lenne abból hallható. Erre figyelemmel nem tartanám indokoltnak azt, hogy ezt bemutatva, a nyilvánosság számára felhasználásra kerüljön.”

Viszont míg a vizsgálat tartott, jártuk mi a Canossát eleget: hiába, hogy nem lehetett egyértelműen megállapítani, ki kiabált be és mit, nem volt ember az országban, akinek ne lett volna véleménye róla. Tüntetett a szerkesztőség előtt az MDF ifjúsági szervezete is, ami azért volt érdekes, mert pont egy saroknyira volt tőlünk a székházuk, ebéd közben nem egyszer találkoztunk is – na, de tüntetniük akkor is kellett, ha különben egy vendéglőbe jártunk enni.

Fura világ volt, fonák világ: de a mostani fonákabb.

Ha belegondolok, hogy akkortájt fél évig szólt az életünk erről a három szóról, eltöprengek: csak ebből az egy parlamenti jegyzőkönyvből hány száz hordó-ügyet lehetne összerakni?

Na, de akkor még ritkaság volt a bekiabálás, a sértegetés, manapság az a ritkaság, ha nincs.

De akkor is mélázik az ember. Honnét indultunk, hová jutottunk…

Különben meg: a mostani jegyzőkönyv igazából csak egy dologra jó.

Azt bizonyítja, hogy ez a két szavazás érvénytelen volt.

Az úri modort már számon sem kérem rajtuk.

Rég volt az, mikor még az is számított.

Orbán hét hazugsága és egy igazsága

Orbán legotrombább hazugsága a mai évértékelő beszédben az volt, amikor azt állította, hogy Soros háromszor próbálta kifosztani Magyarországot. Egyszer, amikor a magyar államadósságot akarta megvenni, de ebben úgymond Antall József megakadályozta.

Igen, többen is arra próbálták rábeszélni Antallt és a magyar gazdaságpolitikusokat 1989-90-ben, hogy ne törlesszék az adósságot, hanem másképpen szabaduljanak meg tőle, Soros is, de ha netán megvásárolta volna az adósság egy részét, az sem jelentette volna semmilyen értelemben az ország kifosztását, ez a vád nevetséges.
Az igaz, hogy ajánlatot tett később az OTP megvásárlására, és hogy ezt Horn utasította el, de az sem jelentett volna semmiféle kifosztást. (Az, hogy a Magyar Külkereskedelmi Bankot az Orbánék által erre kiszemelt valakik vásárolták meg, az attól függően jelent kifosztást nagy éppen segítséget, hogy milyen áron, milyen feltételekkel történt a tranzakció. Ahogy az OTP-re tett Soros-féle ajánlat is.)
Orbán szerint a harmadik eset az volt, amikor Soros azt ajánlotta fel, hogy menekültek betelepítéséhez nyújt segítséget, nyilván nem annyira Magyarországnak, mint inkább Európának. Hogy ebben mi a kifosztás, az végképp nem érthető.

Azért volt ez a háromszori kifosztás kiváltképp otromba, mondhatni goebbelsi hazugság, mert ha valaki nem elvett bármit az országtól, hanem csak adott neki, az éppen Soros György, akit e tekintetben teljes joggal szoktak Széchenyihez hasonlítani.

Régóta alkalmazott, jól bevált hazugság, hogy ők elutasították a megszorításokat. Mi a megszorítás? Az, amikor egy kormány korábban élvezett jövedelmeket megszüntet vagy csökkent, illetve vagyonelemeket elvon. Természetesen volt ilyen Orbán tízéves kormányzása során, mindenekelőtt a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elzsarolása vagy a rokkantnyugdíjak megszüntetése, a fegyveres erők nyugdíjasainak megadóztatása, a bankoktól beszedett, de az ügyfeleket terhelő tranzakciós illeték, amelyekkel milliárdokat vontak el a lakosságtól (az „emberektől”) és így könnyítettek a költségvetés helyzetén. Mi ez, ha nem megszorítás?
Természetesen hazug az az állítás is, hogy „Európában az a helyzet állt elő, hogy a döntéshozók számára az erőszakos bűnözők jogai fontosabbak lettek a törvénytisztelő emberek jogainál”, „az áldozatok helyett az elkövetőket védenék. Ez a veszedelmes jelenség Magyarországot is elérte.”

Szó sincs róla, hogy a bűnözők jogai fontosabbak lettek az európai jogállamokban a törvénytisztelő emberek jogainál, mindössze arról, hogy az európai jogállamok elismerik, hogy a fogvatartottaknak is vannak jogai, s ha azok sérülnek, őket is kártérítés illeti meg. Ez az, amit mostani kampányában Orbán kétségbe von.

A gyöngyöspatai kártérítési ügyben mondta Orbán, hogy „Továbbra sem tűrjük el, hogy a származás, az etnikum stigmát vagy hátrányt jelentsen, de előnyt és előjogot sem adhat. A pénzért pedig származásra való tekintet nélkül mindenkinek meg kell dolgozni.”

Mintha az, hogy a szegregáció következtében elszenvedett kár okán fizetett kártérítés előny, előjog lenne. Nyilvánvalóan nem az, de ez a hazug beállítás része a cigányok elleni, hetek óta tartó uszító kampánynak.

Nyilvánvaló hazugság volt az is, amikor Orbán azzal utasította vissza az oktatáspolitikáját ért bírálatokat, hogy a sikeres gazdasági teljesítmények mögött álló mérnököket és szakmunkásokat a magyar oktatási rendszerben képezték, hiszen valóban ott képezték őket, csakhogy nem az ő kormányzása idején, hanem korábban, mielőtt még ő vette volna a maga kezébe a magyar iskolákat.
Hasonlóképpen hazugság volt az, amikor azzal utasította el a társadalmi különbségek növekedésére vonatkozó kritikákat, hogy európai összehasonlításban Magyarországon alacsonyak a vagyoni különbségek, s a németországihoz és ausztriaihoz képest alacsonyabb számot említett Magyarországra.

Ahol még csak harminc éve folyik a magántőke legális felhalmozása a gazdaságban, és nem háromszáz éve, ott persze a magánvagyonok közötti különbségek óhatatlanul kisebbek.

Csakhogy a bírálatok azon alapulnak, hogy a jövedelmi különbségek Magyarországon gyorsabban növekedtek az elmúlt tíz évben, mint más, összehasonlítható országokban, és kiváltképp arra, hogy az állami jövedelempolitika az Orbán-rendszerben a különbségek növelését szolgálja, és nem csökkentését, mint a legtöbb civilizált országban.
Igazi rendszerhazugság az az állítás, hogy Orbán „nemzeti konzultációi” azt jelentenék, hogy bármiről is az emberekkel együtt döntene az Orbán-kormány. Ezek manipulációs eszközök, a kérdésre feltett ügyekről Orbán már régen döntött, és a kérdések feltétele csupán azt szolgálja, hogy a Fidesz támogatóival kialakult lelki közösséget újra meg újra megerősítsék.
De vajon mit gondoljunk Orbán e mondatáról:

„Az utolsó tíz évünk volt a legsikeresebb tíz az elmúlt száz év magyar történetében”?

Ez is hazugság volna? Szerintem nem az. Nem érthetjük meg Orbán sikerét, stabil ötven százalék körüli támogatottságát, ha nem értjük meg ennek a mondatnak az igazságát.

Mert mi a siker, és mi a kudarc?

A mi szemünkben, Orbán politikai ellenfeleinek szemében társadalmi kudarc egy-két millió magyar ember kilátástalan leszakadása.
A mi szemünkben, Orbán ellenfeleinek szemében kudarc, ha a mindenki számára hozzáférhető egészségügy teljesítménye egyre bizonytalanabbá válik, és ezért aki csak teheti, elmegy a fizetős magánegészségügybe, a tb-finanszírozású ellátás pedig tovább hanyatlik.
A mi szemünkben, Orbán ellenfeleinek szemében kudarc, ha a sok tekintetben szegregáló magyar oktatás gyerekek százezreitől veszi el az emberhez méltó jövő esélyét. A mi szemünkben kudarc az ország folyamatos lecsúszása a nemzetközi korrupciós ranglistákon.
A mi szemünkben kudarc az ország nemzetközi elszigetelődése, romló megítélése. Csakhogy Orbán és követői szemében mindez nem kudarc, hiszen nem e szempontok szerint mérik a sikert vagy kudarcot.
Ő azt tekinti sikernek, ha szabaddá teheti magát a nemzetközi normák követésétől, ha a magyarországi hatalomgyakorlás mikéntjébe nem enged beleszólást a demokratikus külvilágnak.

Számára siker, ha kialakít maga körül egy hozzá lojális, tőle függő vállalkozói réteget, hozzájuk csatornázza át a nemzeti vagyon növekvő részét, és ezzel gazdaságilag is megalapozza hatalmát.

Számára siker, ha „családpolitikaként” megteremti az aktív korú középréteg javára irányuló jövedelem- és vagyonátcsoportosítást a szegények, a szakadtak, az improduktívnak tekintett idősek rovására.
Számára siker, ha eléri, hogy a külvilág adottságként tudomásul vegye nacionalista, menekültellenes politikáját, e mellett szervezve blokkoló kisebbséget az Európai Unióban.
Siker, ha elfogadtatja a „határokon átívelő nemzetegyesítés” politikáját nemcsak híveivel, de az ellenzéki pártok többségével és a közvélemény nagyobb részével is, és eléri, hogy tudomásul vegyék, tolerálják azt a szomszéd országok és az európai intézmények is.
Ezek a legfontosabb céljai, és ezeket az elmúlt tíz évben – nézzünk szembe vele – meg tudta valósítani. Ezért számolhat be sikerekről évértékelő beszédében. Minthogy ezek követői szemében is sikerek, érthetően fogadja lelkesedés a beszédet a teremben és hívei körében azon kívül.

Mi persze mást tekintenénk sikernek, és ebben igazunk van. Viszont jól tesszük, ha felidézzük: nekünk, amikor kormányon voltunk, nem sikerült a saját sikerkritériumaink szerint tartós eredményt elérni.

A mi kormányzásunkra nem milliók jólétének folyamatos emelkedése volt jellemző, hanem az, hogy előbb nem fenntartható jóléti költekezést engedett meg magának a kormányunk, majd ennek néhány év elteltével megjött a böjtje, és vissza kellett venni a megalapozatlanul kiosztott bérekből és nyugdíjakból. Az oktatás fejlesztésére tett helyes intézkedéseket kidolgoztuk, de a pénzügyi válsághelyzet miatt nem tudtuk végrehajtani. Volt a második Gyurcsány-kormánynak – egyedül az 1990 óta alakult kormányok között – érdemi egészségügyi reformprogramja, de nem volt ereje annak megvalósítására. Nem volt, mert a pénzügyi válsághelyzet miatt azzal – a vizitdíjjal – kellett kezdenie a megvalósítást, ami azonnali kellemetlenséget okozott a betegeknek, s nem azzal – a több biztosítós rendszerrel, az emberek választási lehetőségének megteremtésével –, ami ugyanolyan népszerű lehetett volna, mint korábban nálunk az azóta megölt nyugdíjreform, vagy Szlovákiában a biztosítók közötti választás lehetősége.

A mi kormányzásunk kudarcként él a magyar közvélemény jelentős részének szemében, s ehhez képest könnyebb elfogadtatnia Orbánnak az emberek számottevő részével a maga sikerpropagandáját.

Orbán politikája visszaüthet az erdélyi magyarokra

Az RMDSZ nem került be az új kormánykoalícióba. Részben azért, mert a román elit mind idegesebben szemléli, hogy az RMDSZ autonómiája eltűnőben, Orbán politikájának követése vált a hivatalos irányvonallá.

Stefano Bottoni történész erre hívta fel a figyelmet a Transtelexben. A magyar-olasz történész korábban érdekes könyvet publikált Sztálin a székelyeknél címmel, melyet Csíkszeredában adtak ki. Most Orbán Viktorról írt könyvet, melyet a Magyar Hang közadakozásból tudott megjelentetni miután a kiadók és nyomdák nem merték vállalni a kiadást tartva attól, hogy feketelistára kerülnek a nemzeti együttműködés rendszerében.

“Egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha Washingtonból finoman megüzenték volna, hogy ki kell hagyni az RMDSZ-t a kormányból” – mondja Stefano Bottoni, aki jelenleg Firenzében tanít. Emögött a történész szerint az áll, hogy az Egyesült Államokat zavarja Orbán Viktor oroszbarát politikája:

”Magyarország lényegében kiírta magát a NATO közösségből miközben Románia szerepe geopolitikai szempontból jelentősen megnőtt például a Fekete tengeri kijárat miatt.”

Mi lehet a következménye annak, hogy az RMDSZ kimaradt a kormányból: ”kevesebb pénzt kapnak a jelentős magyar lakossággal rendelkező megyék, kisebb lesz az RMDSZ lobbi ereje. Romániában megvan az a nemzetbiztonsági szemlélet, hogy a magyarokkal vigyázni kell! Ez mindig is megvolt a román politikai elitben, és a magyar kártyát elő is veszik, ha úgy érzik, hogy ez az érdekükben áll. A mai román elit szinte csak katonákból áll. Könyvem állítása kicsit durvának tűnik:

Romániát egy NATO és EU kompatibilis katonai titkosszolgálati elit irányítja, de van ebben valami.

Ezt Bukarestben is elismerik két sör után. A pártok politikai szerepe nulla, az állam azért működik, mert a katonák és a különböző titkosszolgálatok működtetik. Mi lenne, ha nem így volna? Egy komplett maffia állam alakulna ki.”

Mit tehet az RMDSZ?

“Ha megpróbálnának távolodni a magyar kormánytól, akkor azt el kellene magyarázniuk a saját közösségüknek. Ehhez viszont túl mély Erdélyben az Orbán és Fidesz imádat. Létrejött egy lojalitás Orbán Viktorhoz, és ez komoly veszélyeket hordoz”

– állítja Stefano Bottoni.

Nem teszi itt fel a miért kérdést, mert akkor kiderülne, hogy Orbán Viktor az első magyar miniszterelnök a rendszerváltás óta, aki komoly támogatást nyújtott Erdélynek. Ez nemcsak a szavazatok miatt fontos a magyar miniszterelnöknek hanem a legitimitása miatt is. Hatalmi apparátusában sok az erdélyi és más határontúli magyar, akiknek a lojalitása sokkal nagyobb mint a hazaiaké, akik gondolkodhatnak alternatívákban.

Nemrég a magyar Pravdában, a Magyar Nemzetben Földi László egykori titkosszolgálati ezredes felvetette: Orbán Viktornak is Wagner hadseregre és titkosszolgálatra lehet szüksége! Honnan lehet őket toborozni? Elsősorban a határon túli magyarokból, akik sokkal lojálisabbak Orbán Viktorhoz mint a hazaiak. A hadsereg és a titkosszolgálat meg a rendőrség ugyanis Magyarországon is nyugatbarát, és igen visszafogott a lelkesedés Orbán Viktor oroszbarát diplomáciája iránt. A magyar elit is szeretne részesülni a NATO védelemből és az EU pénzekből mint a románok. Ráadásul arra is sokan emlékeznek Magyarországon, hogy mindkét világháborúból sokkal jobban jött ki Románia mint Magyarország. A Nyugatnak is millió problémája van, de Putyin kaotikus csődpolitikájához képest az mégiscsak maga a Kánaán Oroszországhoz képest.

A román diplomácia már réges-régen rájött arra, hogy a nemzeti érdekek szempontjából sokkal jobb a rugalmas alkalmazkodás a nagyhatalmakhoz mint egy olyan szuverenista politika, melyet Orbán Viktor folytat, aki azt képzeli, hogy befolyásolhatja a világpolitikát egy pénzügyi csőd szélén táncoló nem egészen tízmilliós ország.

Ünnep előtti gondolatok a szolidaritásról

Szolidáris vagyok mindazokkal, akik mai napig szenvedői a Trianon okozta sérüléseknek. De nem vagyok szolidáris senkivel azok közül, akik felelősek voltak az első világégés kirobbantásáért és hazánkfiainak háborúba hajszolásáért. Szolidáris vagyok minden nyomorúságossal, akik a fehér lovon bevonuló tengerész kormányzósága idején szenvedtek annak intézkedéseitől, és azokkal, akik életüket, vagy lelki és fizikai egészségüket adták a második világégés idején.

Szolidáris vagyok nagybátyámmal, aki tintaceruzával írt tábori levelezőlapon, 1944 végén Máramarosszigetről adott hírt utoljára magáról, a munkaszolgálatos apákkal, kiknek sikerült megszökniük a ferihegyi halálra váróktól, anyósokkal és apósokkal, akiket, mert nem voltak hajlandók leszlovakizálni egy szatyorral a felvidékről szülőföldjükről elzavartak, pedig összes felmenőikkel együtt ott volt otthonuk, szolidáris vagyok az országot újjáépítő vasbetonszerelő anyákkal és a felsoroltak milliónyi társaival!

De nem vagyok szolidáris azokkal, akik megteremtették és segítették bármilyen módon a lehetőségét annak, hogy a második világháborúban honfitársaink elpusztuljanak, vagy egészségesként fogyatékossá váljanak. Szolidáris vagyok mindazokkal, akik ezerkilencszázötvenhatban, bármilyen világnézetűként is, de jobbító szándékkal változást akartak és ezért bármelyik oldalon is, de életüket adták, vagy szabadságukat áldozták fel.

De nem vagyok szolidáris az egymást felkoncolókkal, a történelmünk során bármikor is egymást kibelezőkkel, az elveiket köpönyegforgatókkal, azokkal, akik gyáván saját érdekeiket szem előtt tartva, bármikor és bárhogyan, de kivetkőztek emberi mivoltukból azzal is, ahogy elárulták embertársaikat. Szolidáris vagyok tanáraimmal eleitől fogva, az általános iskolától kezdve az egyetemig, tudományos, kulturális és sport területen dolgozó barátaimmal, munkatársaimmal és ismerőseimmel, és magától értetődően a családommal is!

De nem vagyok szolidáris a kirekesztőkkel, a vattacukros, olcsó populizátorokkal, akik meglovagolva mások szegénységét, vagy tudatlanságát, tájékozatlanságát, azok hátára felkapaszkodva bazári majmot játszottak a hatalomban. Nem vagyok szolidáris a pávatáncos hazardőrökkel, a politikai gigolókkal és közéleti ripacsokkal, a magukat és dolgaikat folyton folyvást nemzeti jelzőkkel illetőkkel, a hazát érdemtelenül kisajátítókkal, akik kommunikációs trükkökkel operálva követelik maguknak a tiszteletet, ahelyett, hogy azt kiérdemelnék!

Szolidáris vagyok minden szegénnyel, minden másként gondolkodóval, akik tudják, hogy elsősorban emberek és csak utána magyarok. Szolidáris vagyok minden másságot hordozóval, minden kisemmizettel és minden félreállítottal, minden bosszúból, vagy akár érdemtelenül megnyomorítottal, minden vallásuk normális gyakorlásától megfosztottakkal. Szolidáris vagyok a szerzett jogaiktól megfosztottakkal is, a trafikjaiktól eltiltottakkal, a földjeiktől elzavartakkal, a külföldre vagy így, vagy úgy száműzöttekkel, azokkal a milliókkal, akiket a média ugyan soha nem kap a szárnyára, de mégis értékesebbek, mint az ott bármilyen témában feltűnő, magukat mutogató celebek.

Nem vagyok szolidáris ugyanakkor a politikai csintalanokkal, kik, mint más a gatyáját úgy váltogatják nézeteiket és felfelé nyalva, lefelé meg taposva egyengetik saját előmenetelüket. És nem vagyok szolidáris a listázó zsidózókkal, cigányozókkal, az európai zászlót ablakon kidobókkal és égetőkkel, az Európát tagadókkal, sem azokkal, akik politikájukkal és magatartásukkal lovat adnak alájuk, vagy oltogatják, hergelik őket. Nem vagyok szolidáris azokkal a jókor voltak jó helyenesekkel sem, akik meglovagolva a történelem kínálta helyzetet, brancsba verődve, egymást igazolva sütögetik pecsenyéjüket, azzal, hogy majdani leszármazottjaiktól évtizedek múlva úgy sem fogja megkérdezni senki, hogy miből szerezték mindazt, amijük van!

Szolidáris vagyok az ünnepelőkkel, de azokkal nem, akik március 15-ét kisajátítják, mintha az csak az ő ünnepük lenne, akik azt hiszik magukról, hogy ők Magyarország, pedig az sokkal több és színesebb náluk!

Orbán mást mond, de ugyanazt gondolja, mint Pintér

„Soros György is eldöntheti, hogy mit csinál: abbahagyja, vagy folytatja az illegális migráció szervezését, támogatását”. Ezt mondta Orbán Viktor miniszterelnök pénteken a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában, amikor a kormányzat által „Stop Soros” névvel illetett tervezetről kérdezték.

Két nappal ezelőtt Pintér Sándor még egészen mást mondott. Amint arról a Független Hírügynökség is beszámolt, a belügyminiszter szerint „„Soros György nem végez illegális migrációt támogató tevékenységet, ezért egyelőre nem alkalmazzák vele szemben a távolságtartást.””

Pintér Sándor nem egy sértődött fideszes, nem valamelyik ellenzéki párt embere, hanem Orbán Viktor kormányának a belügyminisztere. Azt gondolhatnánk, hogy a derék urak megbolondultak, és most összevissza beszélnek. Egyikük ezt mondja, a másik meg azt.

A látszat azonban csal, hiába mond Orbán mást, mint Pintér. A lényeg ugyanaz, hiszen mindketten tudják, amit rajtuk kívül még sokan az országban. Hogy mindez csupán szemfényvesztés, a népnek szóló cirkuszi mutatvány – a Soros terv legföljebb a kormány propagandájában létezik.

Látszólag összevissza beszélnek az urak, de van benne rendszer: fenn kell tartani, és ha lehet, fokozni a gyűlölet már amúgy sem alacsony szintjét. Mert inkább Soros legyen a téma, mintsem Tiborcz  István, a miniszterelnök veje, akinek üzletelése miatt az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF) vizsgálatot folytat Magyarország ellen. És azt sem akarják a hatalom urai, hogy az emberek Kósa Lajos 82 éves, aktív korában védőnőként dolgozó édesanyját emlegessék, aki egy fél sertéstelepet vásárolt Mátészalkán, majd ehhez még mintegy 120 millió forintnyi állami támogatást is kapott.

Orbán Viktornak és Pintér Sándornak semmi sem drága, a fő, hogy ne Mészáros Lőrinc világrekordnak számító gazdagodásáról beszéljenek az emberek. Amíg övék a hatalom, mindent megtehetnek, sem ellenőrizni, sem számon kérni nem tudja őket senki.

Állig fegyverben?

Orbán miniszterelnök pénteki rádiószózata szerint az ország „állig felfegyverkezve” lép fel a koronavírus-járvány második hulláma ellen. Az első hullám elleni védekezés sikeres volt, talán a legsikeresebb Európában, azt szerinte „megnyertük”, most a második hullám ellen indulunk harcba.

Az „állig felfegyverkezve” fordulat csak úgy érthető, hogy az állam mindent megtesz a járvány visszaszorítására.

Nem így van.

A járvány elleni fellépésnek ára van. Azok a korlátozások, amelyeket az első hullámban a különféle országok alkalmaztak, hogy az emberek közötti érintkezés drasztikus korlátozásával állítsák meg a vírus terjedését, súlyos hátrányokkal jártak: példátlan, és viszonylag jól mérhető gazdasági visszaesést eredményeztek szerte a világon, és nem kevésbé súlyos, ma még felmérhetetlen következményei lehettek az oktatási intézmények bezárásának.

Emlékszünk, az első hullám idején a magyar ellenzéki pártok kiváltképp az utóbbiakkal kapcsolatban támadták az Orbán-kormányt: márciusban követelték az iskolák bezárását – amiben Orbán engedett –, majd májusban tiltakoztak az érettségi megtartása ellen, amiben a kormány nem engedett, és amiben a kormány álláspontja igazolódott.

Az ellenzéki pártok és neves közgazdászok a gazdasági válságkezelés ügyében is bírálták a kormányt, főleg amiatt, hogy nem nyújtott más európai országokhoz hasonlóan masszív bérpótlást a gazdasági visszaesés kárvallottainak és nem emelte a munkanélküli ellátást. A magyar visszaesés mértéke azt mutatja, hogy ebben a vitában az ellenzéki pártoknak és a közgazdászoknak lehetett igazuk.

Most, a második hullám elején a kormány a határok lezárásával vélt fellépni a járvány ellen, azt feltételezve – mellesleg egyes vezető orvosszakértők véleményére támaszkodva –, hogy az országon belül tulajdonképpen nincs is járvány, azt csak behurcolják.

Ugyanakkor az országon belüli terjedés akadályozására nem tett lépéseket, fenntartja a nyár folyamán tett könnyítő lépések többségét. A leginkább látványos ezek közül a szurkolók jelenlétében tartott sportesemények engedélyezése. Az állam korábban is kevesebb tesztet végeztetett, mint a legtöbb európai ország, s a külföldről hazatérők illetve a fertőzöttekkel kapcsolatba kerültek tesztjét az állam mindmáig nem finanszírozza.

Ellenzéki politikusok a határok egyoldalú lezárását nem kifogásolták, nem tették szóvá, hogy ez ellentétes az EU normáival, csak annak következetlenségét vitatják egyesek a médiában. Azt viszont támadják, hogy a tesztekért fizetni kell, és követelik a széleskörű ingyenes tesztelést.

Mi is történik ma Magyarországon, ha valakiről kiderül, hogy megfertőződött, és a koronavírus tüneteit mutatja? Felhívja a háziorvost, aki kiküldi a mentőt, aki elvégzi a tesztet, és egy-két napon belül értesítést küld az eredményről. Neki és a közös háztartásban élő családtagoknak kell „hatósági házi karanténban” maradniuk két hétre, hacsak két negatív tesztet nem tudnak felmutatni. A családtagoknak ezért ki kell fizetniük a fejenként harminc-negyvenezer forintot, kétszer is. Ez

arra ösztönzi azokat, akikkel a megfertőzött személy esetleg találkozott, de nincs semmilyen tünetük, hogy ne menjenek el tesztelni – hiszen nekik el kell menniük valamilyen magánintézménybe –, és, ha jó esetben kerülik is a találkozásokat másokkal, ne érvényesítsék magukra szigorúan a karanténszabályokat.

Mivel a karanténban töltött időre semmiféle keresetpótlás (táppénz vagy egyéb) nem jár, a fertőzöttekkel kapcsolatba kerültek nem érdekeltek abban, hogy ezt a kapcsolatot regisztrálják, és karanténba vonuljanak és/vagy teszteltessék magukat.

A kormány intézkedései tehát erőteljesen akadályozzák a járvány elleni védekezést.

Más tekintetben is vitathatók a kormány intézkedései, és vitatják is azokat független szakértők és ellenzéki politikusok. Az iskolák megnyitását, az oktatás folytatását tudtommal senki sem kifogásolja (hiszen mindenki látta a tavaszi bezárás hátrányos következményeit), azt azonban igen, hogy nem finanszírozza az állam a pedagógusok folyamatos tesztelését, az iskolába érkező gyerekek hőmérőzését, nem is próbálkoznak az osztályok bontásával, nem foglalkoznak a lépcsőzetes iskolakezdésre vonatkozó főpolgármesteri javaslattal Budapesten.

Az iskolakezdés a vírus terjedése szempontjából vitathatatlan kockázattal jár, és a kormány nem tesz olyan intézkedéseket, amelyek mérsékelnék ezt a kockázatot.

Az önkormányzatokat sem támogatja pénzzel abban, hogy maguk tegyenek ilyen intézkedéseket. Ma még nem tudhatjuk, hogy milyen terhet ró majd a szülőkre a megfázott, tüneteket mutató gyerekek otthon tartása az iskolából. Az otthoni munkavégzés a tavaszi helyzethez képest erősen visszaszorult, és a kormány az otthoni munkavégzésnek a kormányintézményekben való deklarált tiltásával ezt erősíti, ezzel is a vírus terjedésével szembeni fellépést gyengítve.

El kell persze ismerni, hogy mindezekben az ügyekben sokszor egymással ellentétes szempontokat kell figyelembe venni.

Az azonban egyértelmű, hogy a tesztek, illetve a karanténban töltött idő finanszírozását az államnak költségvetési forrásból kellene fedeznie, hogy az érintett személyeket, családokat semmiképpen ne tegye ellenérdekeltté a vírus terjedésének akadályozásával szemben.

Ma a kormány nem így jár el, és ezzel a járvány elleni védekezés legfontosabb feladatát hárítja el magától. Szemben Orbán állításával, nem állig fegyverben fogadja a vírust, hanem eldobja a járvánnyal szembeni legélesebb fegyvert.

Ez igazi botrány.

A forint megmentése

Zsiday Viktor pénzügyi szakértő, azt javasolja, hogy a forint megmentése érdekében az MNB nyúljon hozzá a devizatartalékhoz és kezdjen erőteljes a forint vásárlásába. Veszélyes, de akár eredményes lépés is lehet a forint további mélyrepülésének megakadályozására.

A XX-ik század elején amikor még nem működött a Federal Reserve Board, a fenyegető pénzügyi válságot J. P. Morgan egyszemélyben oldotta meg. Összehívta a pénzintézetek vezetőit, és felszólította őket, hogy dobjanak össze egy tisztes összeget a válság megoldására. A bankárok makacskodtak: ha befizetünk a válság kasszába, akkor a kötelező tartalékszint alá megyünk! Ekkor hangzott el J. P. Morgan legendás mondata:

Marhák! Hát mire való a tartalék?!

A bankárok összedobták a pénzt, és az USA pénzügyi rendszere megmenekült. Hamarosan létre is jött a Federal Reserve Board, amely a jegybank szerepet tölti be az Egyesült Államokban, amely ily módon nemcsak a pénzügyi válságot küzdötte le, de a világ első számú pénzügyi nagyhatalmává is vált.

Hogy lehet megállítani a forint mélyrepülését?

Hasonló megoldást javasol Zsiday Viktor Orbán Viktornak és Matolcsy Györgynek. A magyar fizetési mérleget lényegében a magas földgáz importár húzza le. Putyin nem adja olcsóbban a gázt – ahogy pedig megígérte. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszternek sikerült viszont elérnie a halasztott fizetést a Gazpromnál. Csakhogy ez nem állította meg a forint mélyrepülését. Az euró immár 430 forint fölé is ment.

Az MVM forintot vált folyamatosan euróra, és ez állandóan rontja a magyar fizetőeszköz árfolyamát. Mit javasol Zsiday Viktor? Azt, hogy az MVM a Nemzeti Banktól a deviza tartalékból vegye meg az eurót!

Ily módon a deviza tartalék nyilvánvalóan csökkenne, de a piacon enyhülne a nyomás hiszen az MVM nem ott vásárol eurót. A múltban az uniós pénzeket a magyar kormány nem vitte a piacra, de most ezt is megtehetné, hogy ezzel enyhítse a nyomást a forintra. Ehhez persze meg kellene érkeznie az uniós eurómilliárdoknak.

A devizatartalék csökkenése persze nem kockázatmentes: kiválthatja a pénzügyi ragadozók támadását. Zsiday Viktor szerint a Magyar Nemzeti Banknak ezúttal érdemes bevállalni a kockázatot. Miért? Azért, mert a Magyar Nemzeti Bank hagyta elszállni a forint árfolyamát vagyis a kockázat ily módon nem nőne lényegesen. A bizalom ilyenkor nagyon fontos, ezért precízen törleszteni kell az államadósságot. A magyar kormánynak pedig minél előbb alá kell írnia a megállapodást az Európai Unióval! – hangsúlyozza Zsiday Viktor, aki egyértelműen utal arra, hogy az uniós milliárdok nélkül a forint stabilizálása vágyálomnak is gyenge.

Mit keres Szijjártó Moszkvában?

A magyar külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy célja a béke és a földgáz. Eléggé valószínűtlenlennek tűnik, hogy a magyar diplomácia bármilyen szerepet is játszhatna a békefolyamatban, ha megindulnának a tárgyalások. Az Európai Unió kifejezetten kérte Szijjártó Pétert, hogy ne találkozzon Lavrov orosz külügyminiszterrel az ENSZ székházában New Yorkban. A magyar diplomácia vezetője mégiscsak megtette ezt. Újra Moszkvába látogat, noha az ukrajnai háború kezdete óta erre egyetlen más uniós tagállam külügyminisztere sem vállalkozott.

Hogy lesz ebből békülés az Európai Unióval, amelynek pénze nélkül közeleg a pénzügyi csőd?

Orbán Viktornak talán van elképzelése erről, de eddig nem sietett elárulni azt. Találkozott Scholz kancellárral. Végső soron ő mondhatja ki a döntő szót abban, hogy Magyarország mikor és mennyi pénzt kaphat az Európai Uniótól.

A magyar diplomácia gyakran hivatkozik arra, hogy Németország érdekeit is képviseli amikor Moszkvában tárgyal. A németek szemében a földgázellátás a fűtési szezonban minden más szempontot felülír. Orbán azt javasolja, hogy az orosz energia és a magyar technológia Magyarországon találkozzon. Nagy kérdés, hogy mekkora realitása van ennek a javaslatnak? Most mindenki kényszerhelyzetben van: Putyin, Scholz kancellár, Brüsszel és mindenekelőtt maga Orbán Viktor.

Ha elszáll a forint, és nem jönnek az eurómilliárdok Brüsszelből, akkor itt a rendszerválság, amelyet súlyosbít az is, hogy az infláció és a számla-frász az energiaköltségek láttán megingathatják a nemzeti együttműködés rendszerének alapjait. Magyarország eddig minden válságból jobban jött ki – mondta Orbán Viktor Berlinben, ahol nem véletlenül nem volt közös sajtóértekezlet Scholz kancellárral. Az újságírók ugyanis megkérdezhették volna a magyar miniszterelnököt: ezúttal mire alapozza törhetetlen optimizmusát?

…megítéltek, és megítélnek

Nem voltam soha hajléktalan, de nem sokon múlott.

A napokban meghalt Sanyi bácsi, akiről írtam, hogy megjavította a vízcsináló gépünket, illetve beszerelte az újat.

Azt is odaírtam, hogy az életemnek volt egy olyan szakasza, amire nem szívesen emlékszem.

Ennek természetesen több oka van, az egyik anyagi természetű.

Meglehetősen jómódú családba születtem, ami azt jelenti, hogy a szüleimnek soha nem volt vagyona, de mindig volt pénze, és ebből nekem jutott bőven. Nálunk nem volt szokás engedélyt kérni, ha kellett valami, kivettem anyu táskájából a pénzt, és megvásároltam. Nem volt testvérem, a féltékenységet hírből sem ismertem, ha találkoztam vele, nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen nem értettem, hiszen nekem nem volt kire irigykednem, tudtam kapni, és adni is őszintén.

Aztán felnőttem, kaptam jó néhány pofont az élettől, de volt 4 olyan év, amibe kishíján belehaltam.

Ekkor apám haldoklott, a harmadik agydaganat-eltávolító műtét után már nem tért magához, félrebeszélt, kényszeresen mozgott, az izomsorvadás fájdalmat okozott neki, agyvérzést, majd tüdőgyulladást kapott, meghalni nem bírt, élni esélye sem maradt.

Akkor még bírtuk fizetni az orvosnak a havi sok-sok pénzt, hogy bent tartsa a Margitban, normális körülmények között, aztán már nem, csődbe mentünk, mint ahogy csődbe mehet bárki, bármikor, akár a saját hibáján kívül is, a vállalkozók élete már csak ilyen.

Apám volt üzlettársa ellopta apám üzletrészét, mi gyárat építettünk, belebuktunk, elúszott mindenünk.

Elment a budai villa, a Volvók, az antik bútorok egy része, a gyár, a lakástextil bolthálózat, az árukészlet, minden.

Vidékre költöztünk, nagyanyám üres kis házába. Gyerekkoromban éltem pár évet a Balatonon, de ez egy falu volt a semmi közepén, a ház közel az állomáshoz, onnan jártak be a gyerekek iskolába, hajnali ötkor, hogy beérjenek kezdésre.

Nem volt már autónk, az ékszereinket egyesével váltottuk ételre. A vizet kikötötték, nem tudtuk fizetni, egy infralámpa volt a fűtésem, penészes a ház, folyamatosan tüdőgyulladása volt a fiamnak, és nekem, a lányom dacos lett, és hallgatag, a fiú mások házifeladatát írta meg, egy-egy szendvicsért cserébe. Anyám, apám mellé került a kórházba, az a 8 év betegség nagyon hosszú volt, közben ő maga is munkaképtelenné vált. Kapott valami nyugdíjat ugyan, most is kap, durván 140 eurót, a vendéglősöknek nem számoltak fel többet, nagy dolog volt gebinesnek lenni, amíg még lehetett.

Nekünk a sok elveszített pénzből maradt hárommillió tartozás, nem tudtuk fizetni, ennivalóra sem futotta. Krumpli volt szerencsés esetben, liszt, és néha tojás nélküli tészta, azon éltünk. A fúrt kútnak nem volt teteje, ezért beleestek az apró állatok, alkalmasint bele is rohadtak. Hálót készítettem, úgy is beleestek. Utána apám lyukas halkiemelő hálóját megvarrtam, és naponta kihalásztam a dögöket, azzal a vízzel mosakodtunk.

Mosógép kezdetben volt még, aztán elromlott, nem volt pénz javítani, kaptunk egy törött gyermekkádat, abba beleraktam a szennyest, a legolcsóbb ultrát, és tapostam, tapostam, meg tapostam. Sebes lett a lábam, kit érdekelt. Öblíteni nem lehetett rendesen, télen, nyáron a kertben száradtak a ruhák, ágyneműk, penész szagúak voltak, vagy ha néha hozott valaki gallyakat, akkor meg füst szagúak, volt egy fatüzeléses kályha, fa nem volt..

Aztán már az áramot sem tudtuk fizetni, akkor előre fizetős órát kaptunk. Anyám tett el pénzt, havi 5000 forintot áramra, annyi futotta.

Húst hónapokig nem láttunk, anyám kapott pár néma kacsát tavasszal, azokat felnevelte, akkor volt hús is. Hajnalban csalánt szedett nekik, meg ettek amit találtak, azt hiszem.

Én voltam az ivóvíz felelős, azaz kimentem a temetőbe, sok kilométerre néhány marmonkannával, mintha sírt öntözni mennék. Valójában loptam a vizet. Hazacipeltem, de soha nem szoktam hozzá ilyesmihez, azt éreztem belehalok, egyrészt a szégyenbe, másrészt az erőfeszítésbe.

Nem volt sampon, hajbalzsam, egész rövid hajat vágtam magamnak, azon nem látszott a szappan nyoma. Arckrém, kézkrém, mosogatószer? Ugyan, ultra, mindenre, és hypo,  a legolcsóbb 53 forint volt egy flakonnal.

Néha megszánta anyámat valaki, vagy egy újabb ékszert adtunk el, akkor 40 kiló krumplit húztam haza, úgy sokkal olcsóbb volt megvenni, nagyban. Elkoptak a ruháim, a látszatot tartani kellett, a gyerekekét megvarrtuk.

A férjem elment Skandináviába dolgozni, de nem kapott állást, egy évig volt távol.

Apámat kidobták a kórházból, ülve odakötötték a betegszállító Barkas üléséhez a magatehetetlen, eszméletlen testet, majd két tagbaszakadt ember rádobta az ágyra, mint egy zsák krumplit, nyilván látták a házon, hogy borravalót nemigen fognak kapni. Minden nap hypoval mostam a falat, reggelre újra penészes lett. A budai háziorvosunk kiürítette a gyógyszeres szekrényét egy nylonzacskóba, és odaadta, mondta, hogy használjam, amit csak tudok belőle.

Nem sokkal azt megelőzően operálták a szívem, még gyógyszert kellett volna szednem, de nem tudtam kiváltani, ahogy senki másét sem.

Apám hazaérkezte után lassan megtöltötte a házat a halál édeskés, mindent átitató szaga, és egészen addig benne maradt a házban, amíg ott nem hagytuk.

Akkoriban volt itt is nagy gazdasági válság, apósom elvesztette a vagyona jelentős részét, a többihez nem fért hozzá, mondhatni minden ellenünk volt.

Munka? Hát hogyne. Kerestünk, hiszen akkoriban is azt mondták a nagyokosok, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, én akartam. Mentem a virágboltba, nem kellettem, elnézést kértek, de túl előkelő voltam nekik, szó szerint azt mondták. Mentem a boltba, sajnálkozva elutasítottak, hogy nem, egy úriasszony nem emelgethet rekeszeket, kínomban nevettem. Az önkormányzati irodai munkákért sorban álltak a csókosok, én jöttment városi voltam.

Egyszer a nagyobbik gyerek elesett. A szomszédnak volt telefonja, oda szóltak, hogy a fiam kórházban van, valószínűleg eltört a lába, menjek érte.

Egy forintunk sem volt, átmentem a szomszédba kérni vonatjegyre, a harmadik adott. Felmentem a gyerekért, nem volt eltörve, de begipszelték, a tömött vonaton ülve kísértem haza.

Hajléktalannak lenni nem munkahely kérdése, nyomorultnak lenni egy sajátos tudatállapot, amikor is a túlélés érdekében kikapcsol az ember szégyenérzete, a fájdalomérzete, a másokkal szemben egyébként érzett lojalitása, ösztönösen csak az utódait próbálja életben tartani, pont, mint az állatok, semmi különbség.

Elmentem a máltai szeretetszolgálathoz munkáért. Munkát nem tudtak adni, adtak segélycsomagot, volt benne ételkonzerv, olyat én soha nem ettem korábban, valami készétel volt benne, és egy banán, azt anyámnak adtam, ahogy apám haldoklott, vele fogyott anyám is, azt hittem egyszerre fognak elmenni.

Kaptam frivolt, az olcsó volt, és jó. Elraktam belőle minden nap, hogy majd beveszem, ha elég sok lesz, és ha a gyerekek már gimnáziumba kerülnek, bár azt hiszem elvitt volna a szívem is nemsokára.

Aztán találkoztam egy erdélyi cigányasszonnyal, nem is tudom, hogyan. Azt mondta, hogy ő lát, én meg, hogy nekem meg nincs pénzem a látását kifizetni, de nem kért pénzt, azt mondta menjünk Koreába, csak látogatóba, de menjünk, ott a megoldás kulcsa. Nevettem, hogy Budapestre sem tudok felmenni, nem Koreába, miről beszél? Csak mondogatta, hogy de szóljak a férjemnek.

Apám meghalt, a férjem dolgavégezetlen hazajött, anyám haldoklott, a gyereket megtámadták, a nagyobbik menekült ahová csak bírt.

A férjem felhívta az anyját, és kijöttünk. 3 hónapig voltunk itt, a gyerekek kettőig, mert kezdődött az iskola.

Anyósom sírva fakadt, mikor meglátott bennünket, hetekig csak ettünk, a gyerekek faltak, átölelték a rizses tálat, mint az állatok, nehogy elvegye valaki. Anyósom meg csak főzött, főzött, és főzött nekünk. Én takarítottam a házát hálából, vett ruhát a szakadtak helyett a gyerekeknek, küldött pénzt anyámnak, és csak sírt.

Aztán persze véget ért az az életszakasz is, ahogy minden véget ér egyszer, nem haltam bele, a gyerekek sem, a férjem sem, anyám sem.

Nyomai maradtak, mindenkinél más. Én azóta nem eszem meg a tésztát, és nem megyek temetőbe, európaiba soha.

Nem gondolom, hogy a budai úrilány túlélővé vált volna, egyszerűen csak korábban lett vége, mint ahogy az utolsó csepp remény is elfogyott volna, vagy a kellő számú rivotril összegyűlt volna.

Nemigen szoktam kitenni az ablakba ezt, de már nem szégyellem.

Szégyelljék azok, akik most bíróság előtt vegzálják a rákos, hajléktalan nőt, de azt is a másik szobából, mert gyávák még a szemébe nézni is.

Szégyellje magát az, aki még soha nem kényszerült ivóvizet lopni a gyerekeinek, és magának, de ítélkezik, és minősít, hogy mert büdös, és iszik. Nem akar beilleszkedni a társadalomba.

Szégyellje magát az, aki megítél bárki mást a látszat alapján, aki soha nem járt a valódi nyomor közelében sem, de ő tudja. Ugyan mit tud, ugyan honnan tudja?

Engem megítéltek, és megítélnek. Hol elkényeztetett egykének, hol sikeres üzletasszonynak, hol szerencsétlen nyomorultnak, hol halálos betegnek, hol gazdag külföldi unatkozó feleségének, aki kínjában sünnel szórakoztatja magát, de senki nem cipeli az én keresztemet, és én sem cipelem a másét.

Ha sok mindent nem is, egyet biztosan megtanultam a saját életemből, jelesül azt, hogy ne ítélkezzek. No nem azért, mert akkor engem sem ítélnek meg, ó dehogynem! Azért, mert nem tudhatom, ahogy rólam sem tudták, tudják, vagy nem hiszik el, vagy elhiszik, mellékes, azok mindig mindent tudnak, és mindig, mindent jobban, mint te, aki átélted, átéled.

Nem attól válsz hajléktalanná, hogy nincs lakásod, nem. Hajléktalannak lenni egy állapot, elsősorban mentális állapot, amiből egyedül nincs kiút, csak segítséggel, szeretettel, megértéssel, türelemmel, mások által.

Aki még bűnt is kreál a nyomorból, az gyilkos, tudatos gyilkos.

Simicskának két hónapja van, hogy legyőzze Orbánt

Itt az ideje, hogy áttekintsük, miként is áll az Orbán-Simicska háború. Számos okot találhatunk erre, de hogy a legalapvetőbbet említsük: hamarosan elindul a 2018-as parlamenti választás hivatalos kampánya, és ugye ez lesz az első alkalom, amikor a két jóbarát egymás ellen fog harcolni. Ezen felül, említsük meg azért ezeket is: január 28-án töltötte be Simicska az 58. születésnapját, márpedig egy férfi életében a hatvanadik év közeledte már önmagában is válságot tud okozni, vagy egyfajta katarzist, tegyük hozzá: ritkán jót. De indok lehet az is, hogy mindjárt itt a G-nap évfordulója; február 6-án lesz három éve, hogy nyilvánossá vált a háború a két korábbi cimbora között. Arról persze már mindenki tudott, a zuhanyhíradók öntötték a híreket, hogy megromlott a kapcsolat; az agyat és a pénzt képviselő Simicska szembefordult patronáltjával, és elhagyni készül a birodalmat. Vagy fordítva: Orbán akarja őt eltávolítani, egyrészt mert túl sok beleszólást engedélyezett neki, másrészt pedig már megtanult tőle mindent, amit meg kellett tanulnia. Ne higgyük, hogy ezek pozitív dolgok; ma már Simicska is szégyelli őket, bár azt nem tudni, hogy miért. Azért, mert szembesülnie kellett azzal, hogy feleslegessé vált, hogy rájöttek: az a rafinált, agyafúrt, minden helyzetre jogi megoldást találó tanácsadó, és ehhez elegendő pénzt is biztosító személy helyettesíthető, vagy valóban azért, mert úgy érezte: ő maga is sokat ártott a demokráciának.

Ma Simicska ezt vallja, és ezzel párhuzamosan azt is vállalja: nemtelen szerepet játszott Orbán mellett. Hogy valóban: a működése alatt olyan dolgok történtek, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a mai helyzet kialakulásához, vagyis ahhoz, hogy Orbán autoriter hatalmat építsen ki. Ő a válás konkrét pillanatait az orosz kapcsolattal magyarázza; az már neki is sok volt, hogy a szovjet-gyűlöletből orosz-barátság lett, amelynek alapjait sokkal inkább a pénz, az anyagi haszonszerzés dominálja, nem pedig a valódi értékazonosság.

Érdekes módon arról kevesebb információ jutott a nyilvánosság elé, hogy Orbánnak mi is volt a baja Simicskával. Hogy egyáltalán volt-e baja? Arról ugyan beszéltek, hogy a fehérvári diáktárs, akit maga Orbán nevezett nagyon okos fiúnak, túl nagymit?

Hatalmat akart magának, bele kívánt szólni személyi ügyekbe is, de ez a magyarázat eléggé halványnak tűnik ahhoz képest, mi mindent hajtott végre együtt az addig elválaszthatatlannak hitt két barát.

De hagyjuk is a múltnak ezt a szálát, egyszer talán kiderül minden, de az sem kizárt, hogy soha. Nyilván ez is a magyarázata annak, hogy időről időre felbukkannak olyan vájtfülű értesülések, miszerint az egész csak színjáték, a háttérben minden ugyanúgy zajlik, mint korábban. Termesztésen egy ilyen okfejtésben nincs semmi racionalitás, de pont azért jelennek meg ilyen vélemények, mert a történéseket nagyon nehéz ésszerű oldalról megközelíteni.

Ha már az ésszerűség került szóba: az elmúlt három év – hogy a G-naphoz nyúljunk vissza – Simicska részéről meglehetősen furcsa futamokat hozott; a trivialitástól kezdve, Orbán egyértelmű minősítéséig, minden belefért. Belefért, anélkül, hogy bármi érdemben történt volna. Orbán hatalmát egy cseppet sem sikerült megrendíteni, sőt támadási felületet adott maga ellen, hogy – előbb csak rejtve, utóbb nyíltan vállalva – a Jobbik oldalára állt. Pontosabban mellé. Tette ezt azért, és sokak szerint erről szentül meg van győződve, mert szerinte a Jobbik le tudja, le fogja győzni a Fideszt. Azt, hogy a Jobbik ma nem ugyanaz a párt, mint néhány éve volt, és az a Vona, aki Orbán köpönyegélből bújt ki, már nem az Vona, aki korábban volt, azt a legtöbben Simicskának tulajdonítják. Merthogy ő valóban nem tűri az antiszemitizmust, nem szívleli a rasszizmust, a szélsőségeket, még akkor sem, ha olykor éppen a saját alpári megszólalásai tűnnek szélsőségesnek. De, mondják, és ez feltehetően így is van: ez pusztán egy indulatos ember olykori kitörését mutatja, nem pedig azt, hogy maga hajlamos lenne a politikai szélsőségre.

Azt is rebesgetik különben, hogy Simicska még fogadásokat is hajlandó kötni arról, hogy a Jobbik legyőzi a Fideszt, persze ezek a fogadások olyanok, hogy a vele szemben álló fél szívesen veszít.

A kérdés az, hogy van-e ennek bármi realitása? Lehetséges-e a Jobbik, vagy bármely párt, esetleg pártszövetség számára a választási győzelem? Kiváltképp akkor, amikor a Fidesz hatalmas médiafölényben van, az ország jelentős részéhez el sem jutnak az ellenzéki információk; a kormányzathoz tartozó média – és ez ma már az összes médiafelület kilencven százaléka – be sem számol az olyan ügyekről, amelyek a Fidesznek és a KDNP-nek kellemetlenek lennének. Így aztán hiába van Simicskának is médiabirodalma, ez csak a tíz százalékon belül számít birodalomnak.

Az igazi probléma azonban még sem ez. A nagyobbik baj, és erről nem beszél Simicska, viszont annál nagyobb örömet okoz Orbánnak, hogy a Jobbik a demokratikus pártok számára továbbra sem elfogadható partner. Mi tagadás: tagjai között változatlanul találhatók kirekesztő véleményeket hangoztatók, és a múlt e téren elkövetett bűneit sem sikerült lemosniuk magukról. Így aztán Simicska teljesen magára maradt a pártjával együtt, és bár időnként hallani szirénhangokat, esetleges együttműködési hajlandóságot, ezek inkább csak a találgatásoknak számítanak. Márpedig az önálló indulás kevés esélyt kínál, még akkor is, ha sokan vélekednek úgy, hogy a közvélemény-kutatások egyáltalán nem megbízhatóak. Éppen a Jobbik házatájáról származik az az információ, hogy ma a választó polgárok közül tizenegy megkérdezettből csak egy ad hiteles választ arra kérdésre, hogy kire adja majd a voksát. Nem tudhatjuk, hogy ez így van-e, annyi azonban bizonyos, hogy az emberekben van félelem, és nem biztos, hogy őszintén hajlandóak nyilatkozni saját akaratukról. Ezzel együtt néhány időközi, helyi választás azt mutatja, hogy a Fidesz valóban a legnépszerűbb párt, vagyis Orbán kellő önbizalommal várhatja április 8-át. És ez az önbizalma meg is van: láthatjuk mozgásából, hallhatjuk nyilatkozatiból. Mégis: az szintén nyilvánvalónak tűnik, hogy képtelen megszabadulni Simicska-fóbiájától, amit nevezhetünk akár Jobbik-fóbiának is. Ami azt jelenti, hogy valahol ott, legbelül, tart még az egykori kollégiumi társtól. Mi laikusok, vagy az Orbán-rezsim bukásában reménykedők, azt hisszük: Simicska mégiscsak tartogat valamit, ami megrendíti a mostani hatalmat. Pedig ő maga világossá tette: nincs ilyen – ahogy mondani szokták –  „atombomba”- a birtokában, meg különben sem akar öngyilkos tempóba kapcsolni. És ezt az öngyilkos kifejezést értse mindenki úgy, ahogy akarja.

Ám, ha így van, miért hisz mégis a leváltásban? Azt mondják az őt jól ismerők: nagyon is racionális típus, megtervezi a lépéseit, és bár egyesek szerint sokszor az alkohol befolyásolja, – erre utalt Deutsch Tamás a legutóbbi, meglehetősen bárdolatlan megjegyzésével -, a logikus lépéseket és döntéseket akkor sem véti el. Ebben az esetben viszont látnia kell, hogy magára van utalva, és nem tud olyan szenzációt szállítani, ami ledöntené a bálványt, alias Orbán Viktort. Mondják: nagyon sokat vár attól, hogy az 1300 menekült titokban történt befogadása megrendítő erejű csapást mért és mér a Fideszre és Orbánra. Hogy a hívők többsége rádöbben: folyamatos hazudozás áldozata lett. Csakhogy – és ezzel senkit nem akarunk megfosztani a reménytől – idézzük ide Vásárhelyi Mária ezzel kapcsolatos mondatát. Próbáld meggyőzni a hívőt arról, hogy nincs Isten. Próbáld meg meggyőzni a hívőket arról, hogy nem Orbán az Isten.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK