Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

Avatar
148 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Kenyértörés

Előző jegyzetem írásakor még csak azt tudtam, amit Gulyás miniszter közölt csütörtöki sajtótájékoztatóján, vagyis hogy országgyűlési határozattal készülnek megerősíteni Orbán pozícióját az állam- és kormányfők tanácskozására, ahol az EU segélycsomagjáról fognak tárgyalni majd dönteni.

Annyit tudtam, hogy Orbán harcba indul, nagy csatára készül, és ezért mozgósítja maga mellett a „százharminchárom bátor embert”. Közben felkerült az Országgyűlés honlapjára a H/11282. számú országgyűlési határozati javaslat szövege is, melyet a két kormánypárti frakcióvezető jegyez, és amely súlyosabb feltételekhez köti a csomag magyar részről történő jóváhagyását, mint gondoltam, és sokan mások is gondolhatták.
Öt feltételt jelöltek meg, melyek közül háromnak van politikai jelentősége: ne kössék az EU-pénzeket semmiféle jogállamisági feltételhez, zárják le a hetes cikkely szerinti eljárást Lengyelországgal és Magyarországgal szemben, szüntesse meg az EU a „politikai tevékenységet végző, civilnek álcázott szervezetek” támogatását uniós pénzből. A további két feltétel („az azonos helyzetben lévő tagállamoknak azonos elbánásban kell részesülniük” illetve „a gazdagabb tagállamok polgárai ne kapjanak több támogatást, mint a szegényebb országok polgárai”) uniós gazdaságpolitikai vitákat érintenek, s azokról akár még lehet is vitatkozni.

Az első három feltétel elfogadása az Unió önfeladását, az unió közös normáinak hatályon kívül helyezését jelentené, s ezeket sem a soros elnök szerepét betöltő Merkel kancellár nem fogadhatja, sem Ursula von der Leyen, a Bizottság elnöke.

Ezt Orbán is pontosan tudja.
Nekem úgy tűnik, hogy a fő kérdés az: kit tud Orbán ebben a konfliktusban maga mellé állítani. Ha maga mellett tudja a visegrádi négyeket és az immár az ő szövetségese, Janez Jansa miniszterelnök által vezetett Szlovéniát, az már olyan blokkoló kisebbség lehet, amellyel a brüsszeli vezetők alkura kényszerülhetnek. Egy szóvivői nyilatkozatból tudni lehet, hogy az Orbán-kormány erre a négy szövetségesre számít.

Csakhogy a felsorolt feltételek az Orbán-kormányon kívül csak a lengyel kormány számára fontosak, s a három kritikus feltételből annak is legfeljebb kettő.

Ha nem teljesítik feltételeit, Orbán nehezen léphet vissza a vétótól. Az viszont nem elképzelhető, hogy teljesítsék azokat.
Kézenfekvő a feltételezés, hogy Orbán ezzel a maga által gerjesztett konfliktussal kenyértörése viszi a Brüsszellel tíz éve folyó vitát. Az EU elhagyását készíti elő, s azt próbálgatja, hogy vajon hogyan reagál erre a konfliktusra saját tábora, hogyan az ellenzék különböző pártjai, hogyan a közvélemény különböző szegmensei, és hogyan reagál a nemzetközi környezet.

A konfliktus váratlan, de nem meglepő.

Valójában előbb-utóbb el kellett ide jutni: Orbán és pártja más világot, a múlt század harmincas éveinek világát, az egymással szemben álló európai nacionalizmusok világát képviseli. Azt a világot, amelynek meghaladására előbb az ENSZ, majd az Európai Unió létrejött. Orbán saját bevallása szerint nem az európai fővárosokban, hanem a keleti despota rendszerben érzi magát otthon.
Kíváncsian várjuk a fejleményeket, mindenekelőtt a hétfői és keddi parlamenti ülést.

Várjuk, hogyan lépnek fel az ügyben az egyes ellenzéki pártok, és mozgósítják-e támogatóikat Magyarország EU-tagsága védelmében.

Orbán megint csatába indul

Gulyás miniszter szokásos csütörtöki sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy a kormány megint az országgyűléstől kér mandátumot a jövő héten az Európai Tanácsban folytatandó tárgyalásokra.

Az Európai Tanácsnak – az állam- és kormányfők tanácskozásának – az Unió közös, 750 milliárd eurós válságkezelő programjáról kell megegyezésre jutnia. Gulyás kifejtette, hogy az

Orbán-kormány a programmal, amelynek lényege az Unió közös hitelfelvétele a tagországok válságot követő kilábalásának megsegítésére, alapjaiban nem ért ugyan egyet, de bizonyos feltételek mellett kész azt elfogadni.

Mivel is nem ért egyet?

Azzal, hogy hitelfelvétellel, tehát eladósodással kezeljék a válságot. Merthogy szerintük válságot kezelni nem eladósodással kell, ők sem ezt tették 2010-ben.
Ez persze két értelemben sem igaz. Egyrészt azért nem, mert Orbán ugyan szerette volna növelni a hiányt 2010-ben, a második Orbán-kormány megalakulásakor, csak éppen ehhez nem kapta meg Brüsszelben a jóváhagyást, és ezért tette sajátos doktrínává az eladósodás elleni harcot.
De azért sem, mert

a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elorozásával valójában növelte az állam implicit nyugdíjadósságát. De mindegy is, ez régen volt, az Orbán-kormányok azóta is rendre vesznek fel hiteleket a szabad piacon, és így görgetik tovább az államadósságot.

Az azonban igaz, hogy Európában ma mindenki más vállalja az átmeneti eladósodást (még az Egyesült Államok is adósságot növel), és ebből biztosítja a munkavállalók, vállalkozók, fogyasztók millióinak túlélését. Az Orbán-kormány nem ezt teszi, nem finanszírozza adósságnövelésből a háztartások millióinak talpon maradását. De tudomásul veszi, hogy mások ezt teszik, és nem akadályozza meg, hogy ehhez, illetve a gazdasági kilábalás hitelezéséhez vesz fel a piacról hitelt közösen az Unió. Csak éppen megkéri az árát a hozzájárulásnak.

Miben is? Gulyás világosan beszélt.

Azt reméljük, hogy az Európai Unió képes a különbségeket félretéve olyan döntést hozni, ami, még ha a védekezés irányát tekintve nem is élvezi a mi támogatásunkat, mégis alkalmas lehet arra, hogy a nehezebb helyzetben levő költségvetésű déli államok számára segítséget nyújtson, de megadja a lehetőséget a közép-európaiak számára is, hogy a gazdaság fejlesztéséhez, újraindításához azokat a forrásokat, amelyeket ma az Európai Unió közösen hitelből teremt elő, jól tudják felhasználni.”
De mi is a feltétele annak, hogy a Magyarországot képviselő Orbán elfogadja ezt a neki egyébként nem tetsző csomagot? „Olyan uniós programra van szükség, amely igazságos, ahol a gazdagabbak nem kaphatnak több pénzt, mint a szegényebbek, amely a gazdasági növekedésre és a gazdaság újraindítására koncentrál, és ami politikamentes, tehát azokat az élményeinket, amelyekből szép számmal gyűjthettünk az elmúlt években, akár a bevándorlás kapcsán elfoglalt kormányzati álláspontot, akár más politikai kérdésekben elfoglalt, a magyar választópolgárok többségének támogatását élvező kormányzati álláspontot politikai kérdésekben jogállami kérdésként tüntették fel, ezt nem tudjuk elfogadni, ezért a kormánynak az az álláspontja, hogy ilyen feltételeket nem lehet a csomaghoz szabni.
Tudjuk, hogy a „brüsszeli bürokraták”, vagyis az Unió és a legfontosabb tagországok vezetői, köztük a most kezdődött fél évben az Uniót elnöklő Németország vezetői is minduntalan arról beszélnek, hogy

az uniós támogatásokat jogállamisági feltételekhez kell kötni.

Orbán azzal készül Brüsszelbe utazni, hogy csak akkor adja hozzájárulását az uniós válságkezelő csomaghoz, ha erről a többiek lemondanak. Az Országgyűlésben pedig olyan határozatot fogadtatnak el, amely ennek megfelelő mandátumot ad a kormánynak, hogy Orbán azután erre hivatkozhasson az Európai Tanács ülésén.
Korábban is akkor fogadtatott el ehhez hasonló határozatot az Országgyűléssel, leginkább a migráció kérdésében, amikor erre volt szüksége a brüsszeli csatában. A mostani szöveget még nem ismerjük, alighanem még csak most szövegezik, de a tartalma valami ilyesmi lesz.
Az iránt nem lehet kétségünk, hogy a „százharminchárom bátor ember” megszavazza majd az elé terjesztett szöveget. A kérdés szokás szerint csak az, hogy mennyire viselkedik majd bátran az ellenzék, kik lesznek készek nemmel szavazni, és hogyan fogják ezt az Országgyűlésben megindokolni.

Pártpolitikusok és jogászok

Háborognak a politikusok a Kaleta-ügyben. Hogyan is kaphatott ennyire enyhe ítéletet?

Az egyik ellenzéki pártelnök szerint Polt Péter felelőssége az enyhe ítélet, a másik ellenzéki párt alelnöke a fellebbezést tartja cinikusnak, a harmadik ellenzéki párt elnökhelyettese mindjárt szigorító törvényjavaslatot nyújt be: legyen súlyosbító körülmény, ha valaki közhivatali tisztség betöltőjeként követi el a kérdéses cselekményt, és legyen nyilvános lista az ilyen bűncselekmény elkövetőiről, amelyen élete végéig rajta maradjon, akit emiatt elítéltek. (Amennyire laikusként meg tudom ítélni, ez az ötlet a jog alapelveivel ellentétes.)
Hallgatok két tekintélyes jogászt, büntetőügyekkel foglalkozó ügyvédet az ATV-ben, akik azt mondják, hogy az ítélet megfelel annak, amit ilyen cselekmény elkövetőire ki szoktak szabni. (Emlékszem, vagy húsz évvel ezelőtt egy SZDSZ-es polgármester számítógépén is találtak egy csomó pedofil felvételt, méghozzá itthon, és nem Peruban, és neki sem kellett börtönbe mennie.) Azt is elmondják, hogy a legtermészetesebb dolog, hogy a védelem enyhítésért fellebbez, hiszen nincs olyan kockázat, hogy másodfokon súlyosabb büntetést szabna ki a bíróság (hiszen köti az, amit az ügyész javasolt). Ilyenkor az ügyvéd megpróbálja – ez a dolga.

Arra is rámutatnak a jogászok, hogy a bíróságnak nem a társadalom igazságérzete szerint kell ítélkezniük, hanem a törvények szerint.

Aki pedig azt mondja, hogy a kettő között nem alakulhat ki tartósan eltérés, az gondoljon csak a halálbüntetés kérdésére. Én az európai szellem fontos vívmányának tartom a halálbüntetés eltörlését, amivel az európai politikai osztály szembefordult a közvélemény többségével, és jól tette. Az is egyértelmű trend tőlünk nyugatra, hogy nem törekszenek súlyos szabadságvesztés-büntetések kiszabására, és ettől nem nő a bűnözés, sőt.
Orbán, Rogán és társaik rendszeresen bírálják a bíróságok ítéleteit, ha azt feltételezik, hogy azok nem találkoznak a „társadalom igazságérzetével”.

Jó lenne, ha a magukat a jogállam elkötelezettjének mondó ellenzéki pártok politikusai nem követnék ebben őket.

A bírói ítéletek természetesen bírálhatók. Ez a dolga az újságíróknak, jogászoknak és másoknak, tulajdonképpen mindenkinek, a parlamenti és kormánypolitikusok kivételével.
Két okból nem helyes, ha ők bírói ítéleteket bírálnak. Egyrészt azért, mert ez óhatatlanul nyomásgyakorlást jelent az igazságszolgáltatásra, és ezzel sérti a hatalmi ágak elválasztását.
Másrészt pedig azért, mert az ilyen bírálat szinte mindig szavazatszerzési céllal történik, és aláássa a törvények tekintélyét olyan esetekben, amikor az egész demokratikus rendszernek, annak minden szegmensében tevékenykedőknek arra helyes törekedniük, hogy védjék a törvény tekintélyét a „társadalom igazságérzetével” szemben.
Szóval, kedves pártpolitikus barátaim, szíveskedjetek ebben a dologban csöndben maradni. Ha pedig nem tetszik egy ítélet, és emiatt arra gondoltok, hogy gyorsan módosítani kellene a törvényt, várjatok vele legalább egy évet. Törvényt csinálni csak higgadtan, az egyes konkrét ügyek miatt támadt indulatoktól függetlenedve helyes.

Az MTA bizonyítványa

A Magyar Tudományos Akadémia új elnökének megválasztotta Freund Tamás akadémikust, agykutatót, eddigi alelnökét. A járvány miatt online szavazás volt, kedden délután hozta nyilvánosságra az eredményt az MTA hivatala. Volt ellenjelölt is Pléh Csaba pszichológus–nyelvész, az MTA korábbi főtitkára személyében. Freund nemzetközi hírű tudós, megkapott minden elképzelhető díjat és kitüntetést, igazán méltó a tisztségre. A hírnek itt akár vége is lehetne.

Csakhogy Freund akadémikus néhány hónapja írt egy levelet Orbán miniszterelnöknek, amelyben kifejezésre juttatta ellenérzéseit a kormányt bíráló egynémely társadalomtudósokkal szemben. Azóta többször is beszélt hasonlókat. A napokban a Mandiner című Fidesz-barát hetilapnak nyilatkozott, és kijelentette:

“Azok a társadalomtudósok, akik nemcsak híján vannak a külföldi állásajánlatoknak, de a teljesítményük tényleges nemzetközi mércével mérve elégtelen, pusztán a kormánykritika álarca mögé bújva tudnak érvényesülni. Nem ritka, hogy egy-egy gyengén teljesítő társadalomtudós publikációját neves nemzetközi folyóiratok szakmai okokból nem fogadnák be, némi kormánykritikába csomagolva viszont tárt karokkal várják.”

Csaba László közgazdász akadémikus a Klubrádióban elmesélte Bolgár Györgynek, hogy ő több alkalommal is figyelmeztette Freundot, hogy ezek az állításai megalapozatlanok. A jelek szerint hiába. Azok a neves kutatók, akik manapság az Orbán-rendszert bírálják, többségükben már régen rendszeresen publikáltak vezető külföldi folyóiratokban jóval az Orbán-korszak előtt, nemzetközi hírüket többnyire még a szocialista rendszer kritikai elemzésével szerezték. Még a választást megelőzően hatvanhét tudós nyílt levélben fordult Freundhoz, és újra figyelmeztette őt nyilatkozatának megalapozatlanságára, illetve kérte, hogy mondjon példát arra, amit a társadalomtudósokról állít. Freund természetesen nem válaszol.
Két dolog érdekes ebben a történetben. Az egyik: a nemzetközi hírű agykutató akadémikus, akit tudományos pályájára tekintettel minden tovább nélkül lehetne az MTA elnöke, fontosnak tartja, hogy nyilvánosan támadja a kormánnyal szemben kritikus társadalomtudósokat, így fejezve ki a miniszterelnök iránti lojalitását. Ez engem arra emlékeztet, amikor a Rákosi- vagy a korai Kádár-korszakban mindenkinek, aki valamilyen előmenetelre, de legalábbis elért pozíciójának megtartására vágyott, föl kellett állni a taggyűlésen, a munkaértekezleten, a szakmai rendezvényen, nyilatkoznia kellett az újságban, és hitet kellett tennie a párt és a kormány mellett, meg kellett bírálnia – időponttól függően – a revizionistákat, az imperialistákat, a szociáldemokratákat, az elhajlókat, vagyis az aktuális ellenséget.
Freund nyilvánvalóan okos ember, mégpedig nemcsak az agykutatásban, de a közéletben is, és úgy ítéli meg a mai magyarországi közállapotokat, hogy ahhoz, hogy az MTA elnöke lehessen, mégpedig sikeres elnöke, ahhoz ilyen nyilatkozatot kell tennie, nem is egyszer. Tisztában van vele, hogy lesznek a tudományos életben, akik emiatt megvetik őt, és ennek ellenére ezt tartja célszerűnek.

Ennél keményebb ítéletet nem is mondhatna Orbán rendszeréről.

A másik érdekes dolog: noha sokan megvetik őt emiatt, az akadémiai közgyűlés többsége rá szavazott. Pedig volt ellenjelölt. Naiv ember azt gondolhatná, hogy az idézett nyilatkozattal az elnökjelölt elvágja magát tudóstársainál, és elveszíti a választást. Nálunk az ellenkezője történt, a közgyűlés többsége szavazatával honorálta ezeket a nyilatkozatokat. Több jelölt esetén az akadémikusok többsége – nem először, ugyanez történt Pálinkás József megválasztásakor is 2008-ban – arra szavaz, akit a leendő miniszterelnök illetve aktuális miniszterelnök hívének, jelöltjének gondol. Kormánybarát akadémiai elnöktől várják, hogy a kutatóhálózatától megfosztott tudós testület élén megvédi azt, ami az Akadémia pozíciójából megmaradt, megőrzi az akadémikusok privilégiumait

Ők is kimondták a maguk ítéletét.

Miért adjuk Hadházyéknak a nemzeti konzultációs kérdőívünket?

Önkényuralmi rendszerben élünk. Ezt még a parlamenti ellenzék számos neves politikusa sem látja be.

Az LMP társaelnöke, Keresztes László Lóránt rendszeresen önérzetesen elutasítja azt a vélekedést, amely diktatúrának minősíti az Orbán-rendszert, akárcsak annak idején elődje, Schiffer András. Az MSZP politikusaitól időnként még mindig elhangzik a „jobboldali demokraták” illetve „baloldali demokraták” jellemzés a Fideszre illetve önmagukra. Hiller István egy interjúban elmondta, hogy időnként elbeszélget Orbán Viktorral az ország nagy problémáiról, Mesterházy Attila pedig azonnali kérdésben javasolta kormány és ellenzék közös bizottságának létrehozását hasonló célra. Ezek az MSZP-sek még mindig úgy viselkednek, mintha ma Magyarországon demokratikus kormánnyal állna szemben demokratikus ellenzék. Azok az újságírók, politikai elemzők, akik a politikában tapasztalt „szekértáborokról” beszélnek, szintén nem látják: nem szekértáborok állnak szemben egymással, hanem egy önkényuralmi rendszer működtetői és azok, akik az önkényuralmat elszenvedik.

Ahhoz, hogy ezt az önkényuralmat valaha is meg lehessen dönteni, mindenekelőtt meg kell győzni a közéleti szereplőket, a politikusokat, majd a választók mind nagyobb részét, hogy amivel küszködünk, az nem egyszerűen egy nekünk nem tetsző kormány, hanem egy embertelen önkényuralom.

Amikor a parlamenti ellenzék pártjai tisztségeket vállalnak Orbán parlamentjében, amikor egy ellenzéki képviselő azzal zárja interpellációját, hogy „várom megtisztelő válaszát”, és folytathatnám azokat a parlamenti szófordulatokat, amelyek azt fejezik ki, hogy demokratikus parlamentben tevékenykedünk, mindig azt a benyomást erősítik a közvéleményben, hogy demokráciában élünk, annak parlamentjében tevékenykedünk.
Hosszú ideje mondják sokan, hogy az ellenzék ne is üljön be az önkényuralom parlamentjébe, aminek persze az lenne a velejárója, hogy el sem indul a választásokon. Én nem ezt tartom az egyetlen megoldásnak, lehetne az Országgyűlésben is másképpen viselkedni, mint jelenleg az ellenzéki pártok teszik. Az azonban bizonyos, hogy mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül a politizálás olyan formáira van szükség, amelyek azt érzékeltetik, hogy a Fideszt nem demokratikus kormányzati hatalomnak, hanem önkényuralom működtetőjének tekintjük.
Hadházy Ákos akciói mind a parlamentben – amikor táblákat tart magasba, amelyeken megbélyegzi Orbánt – mind pedig a parlamenten kívül, amikor összegyűjt 680 ezer aláírást az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért, vagy amikor az MTVA ellen szervez akciókat, ezt a célt, a rendszer önkényuralmi jellegének bemutatását, érzékeltetését szolgálják.

Ugyanezt a célt szolgálja a nemzeti konzultációs kérdőívek begyűjtése is.

A „nemzeti konzultáció” az önkényuralmi rendszerre jellemző akció, a politikai manipuláció eszköze.

A nemzeti konzultációkon feltett kérdések a kormány véleményét oktrojálják a válaszadókra, s a felnőtt lakosság negyedét-ötödét sem elérő válaszadók igenlő válaszait össznépi támogatásként állítják be.
A kormánnyal szemben állók rendszerint eldobják az íveket, amivel megkönnyítik ezt a manipulációt. Csak azzal tudjuk kifejezésre juttatni, hogy elutasítjuk a kormány politikáját és a politikai manipulációt, ha összegyűjtjük az íveket, és bemutatjuk azokat a nyilvánosságnak. Az első nemzeti konzultációk idején még kitelepüléseken gyűjtöttük az íveket, azután belefáradtunk, hiszen nem érzékeltük ennek közvetlen hasznosságát. Igaza van Hadházynak, amikor visszatér ehhez az ellenzéki hagyományhoz.

Talán még emlékszünk az ellenállás kifejezésre.

Demokráciában ellenállásra nincs szükség: az ellenzék dolga a bírálat és az alternatíva állítása. Ennek alkalmas kifejezése a parlamenti beszéd és nemmel szavazás.
Önkényuralommal szemben azonban az ellenállás az adekvát fellépés. A DK hőskorában a rendszerrel szembeni ellenállás olyan formáihoz nyúlt, mint a vezetők Kossuth téri éhségsztrájkja, a parlament épülete körüli élőlánc. Az ellenállás eszköze a tömegtüntetés, amilyen például az internetadó vagy a CEU elüldözése elleni nagy tüntetés volt, és a 2018-as választási vereség utáni két nagy tüntetés, vagy a képviselők benyomulása az MTVA épületébe.

A nemzeti konzultációs ívek begyűjtése is ellenállási forma: a rendszer jellegzetes manipulációs akciójának demonstratív elutasítása.

Aki szemben áll az Orbán-rendszerrel, annak el kell juttatnia konzultációs kérdőívét Hadházyékhoz.

Pokorni kitart a Turul mellett

A magyar közélet emlékezetes drámáját láttuk, amikor Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester azzal szembesült, hogy nagyapja 1945 januárjában részese volt kerületi zsidók szervezett legyilkolásának. Láthatóan őszintén megrendült, és intézkedett, hogy nagyapja nevét távolítsák el a kerületben másfél évtizede elődje által felállított, de később általa is megvédett emlékműről.

A héten a Pokorni vezette kerületi közgyűlés úgy döntött, hogy továbbra is fenntartják az emlékművet, csak átminősítik első világháborús emlékművé, és külön emelnek egy másik, második világháborús emlékművet.
Pedig Pokorni most már nemcsak azt ismerte el, hogy az emlékművel az a baj, hogy olyanok neve is szerepel rajta, akik nem áldozatok voltak, hanem gyilkosok. (A felkért történészek további neveket találtak, akik az utóbbi kategóriába tartoznak.) Az Azonnali portál beszámolója szerint azt is

elismerte, hogy helytelenül járt el, amikor polgármesterségének kezdetén megvédte az emlékművet.

Mikor ő 2006-ban polgármester lett a kerületben (amikor ugye még szocialista kormány volt hatalmon, a Fidesz meg ellenzékben),elég szerencsétlen módon folytattam ezt a csatát, mert úgy éreztem, hogy a turulszobrot megvédeni egyfajta kötelezettség, egy ellenzéki polgármesternek ez a dolga, hogy a kormánypárt önkényével szemben megvédje’.
Hozzátette:

ma már sajnálja azokat a szavakat, amiket akkoriban mondott, meggondolatlan, sőt, bizonyos értelemben nagyképű dolog volt olyat mondani, hogy amíg ő a polgármester, a helyén marad a turul. Szerinte nincs erre mentsége, talán annyi, hogy ha harctéri vakságban van az ember, nem lát ki belőle.

Igaz, azt se állítja, hogy most objektívebb lenne az ügyben, még rosszabb a helyzete, mint akkor volt érzelemmentesség tekintetében – utalt a nagyapja szerepére. Így Pokorni abban a kérdésben, hol legyen a turulszobor, maradjon-e, nem is szavazott.”
Nem szavazott? Nem szavazott, mint a képviselőtestület egyik tagja. A fideszes többségű képviselőtestület azonban megszavazta, hogy maradjon a szobor. Az Azonnali ismerteti az indoklást is: az önkormányzat szerint viszont „nem volna helyes és sokakat joggal sértene, ha a szobordöntögetés mai divatjának hódolva” lebontanák a turulszobrot, „mind művészi megformálása, mind pedig a magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást szimbolizáló jellege miatt indokolt, hogy a helyén maradjon”. Marad tehát, de „a turulszobor inkább az első világháborús áldozatoknak állítson emléket, hiszen abban az időben még nem kötődött semmilyen negatív tartalom a turul szimbólumához”.

Miféle „magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást” szimbolizál a kardot tartó turul?

Azt, hogy a magyar katonák az első világháborúban részt vettek Szerbia megtámadásában, harcoltak a galíciai Przemyślnél, az olaszországi Isonzónál stb. Magyarország területén nem, hiszen az első világháború idején (a román hadsereg egy erdélyi betörését kivéve) nem folytak harci események a magyar határokon belül, illetve a magyar határ védelmében.
Az első világháború tehát nem volt Magyarország számára honvédő háború, az – némi leegyszerűsítéssel – Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia hódító, befolyásszerző háborúja volt, mint ahogy az antanthatalmak részéről is hódító, befolyásszerző háború volt.

A turulszobor mint első világháborús emlékmű tehát egy, a magyarok milliói szemszögéből nézve értelmetlen háborús részvételt dicsőítene.

A turul-szobor helyén maradása emellett ott, a hetvenöt évvel ezelőtti tömeggyilkosságok színhelyének közelében az emlékmű javasolt és elfogadott átminősítése esetén ezután is kegyeletsértő marad.
Meghallgatva a testületi ülés vitájának felvételét, hozzá kell ehhez tennem még valamit. Elhangzott ott, többek között Pokorni polgármester hozzászólásában, hogy azoknak, akik annak idején, 2005-ben az emlékmű felállításáról döntöttek, nem volt kegyeletsértő szándéka. Ez nem állja meg a helyét.
Akik a kardot tartó turulszobrot mint második világháborús emlékművet ott, a Böszörményi út sarkán felállították, azok a második világháborúban, a Szovjetunió megtámadásában, az ukrajnai megszálló feladatok kegyetlen végrehajtásában megnyilvánuló „magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást”, illetve egyáltalán azt a magyar hagyományt kívánták dicsőíteni, amely az országot a tengelyhatalmak oldalán bevitte a második világháborúba.
Ennek

a magyar hagyománynak elválaszthatatlan része az irredentizmus és az antiszemitizmus.

Az, hogy kit sért ennek a hagyománynak a turul-szoborban való megjelenítése, sem azt a polgármestert – Mitnyán Györgyöt – és az általa vezetett képviselőtestületi többséget nem érdekelte, akik az emlékmű felállításáról eredetileg döntöttek, sem pedig azt a polgármestert – Pokorni Zoltánt – és az általa vezetett képviselőtestületi többséget sem, amely néhány évvel később kitartott az emlékmű mellett.
Ha Pokorni polgármester tényleg megértette volna, hogy ennek az emlékműnek a felállításában és fenntartásában azon túl is hiba történt, hogy kiknek a neve került fel az emlékműre és kiknek a neve nem, akkor a testületi ülésen amellett kellett volna szavaznia, hogy az emlékművet jelenlegi helyén bontsák le, és befolyásával élve erre kellett volna felszólítania a többi fideszes képviselőt is.
Mi több, arra kellett volna erőfeszítést tennie, hogy megszerezze ehhez az őt szavazataival támogató helyi közvélemény támogatását. De nem ezt tette.
Ahogy korábban az MSZP–SZDSZ kormány „önkényével” szemben tartotta fontosnak megvédeni az emlékművet (hol volt itt önkény? Nem a kormány, hanem a fővárosi önkormányzat nem járult hozzá teljesen jogszerűen az emlékmű felállításához), úgy most fontosnak tartotta megvédeni az emlékmű révén megjelenített, a Fidesz által folyamatosan dicsőített hagyományt azokkal szemben, akik a jelenlegi helyéről való eltávolítását szorgalmazták.
Végül is, tekintet nélkül személyes drámájára, amelynek fontos eleme volt a gyilkos nagyapa szerepeltetésének az emlékművön, hű maradt korábbi ígéretéhez: amíg ő a polgármester, a turul marad.

Miben hisz Vujity Tvrtko és miben nem?

Én sosem hittem a jobboldali meg baloldali újságírásban, mert szerintem ez így rémálom.” Vujity Tvrtko jegyezte meg ezt így, elvi alapon a mai ATV Startban.

Miközben az MSZP-s Szakács László azt kifogásolja, hogy a kormánytöbbség az üzemanyagárak adótartalmát emeli, és ezért is drágul a benzin, miközben a válságban az emberek elvesztették jövedelmük egy részét.

Vujity szerint más lapokat kinyitva azt olvassuk, hogy miközben az emberek a válságban elvesztették jövedelmük egy részét, a fővárosi önkormányzat a parkolási díjakat emeli. Nem értek egyet azzal sem, ahogy Szakács képviselő lovagolja meg az üzemanyagárak emelkedése miatti elégedetlenséget, és azzal sem, ahogy a kormányközeli sajtó a parkolási díjak ügyében támadja a fővárosi önkormányzatot.

Ezúttal azonban nem ez foglalkoztat, hanem Vujity Tvrtko elvi éllel tett megállapítása.

Ő magát újságírónak tekinti, s talán tudja, hogy az újságírásnak ugyanúgy műfaja az általa a Startban művelt interjú, mint a kommentár, a publicisztika. Ezekben a műfajokban az újságíró a véleményét ismerteti az olvasóval, hallgatóval, nézővel. Talán arról is hallott már, hogy, mondjuk, a Guardianben másképp kommentálnak egy eseményt, mint a Timesban, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban másképp, mint a Süddeutsche Zeitungban, a Monde-ban másképp, mint a Figaroban. Vagy, hogy egy hozzá talán közelebb álló példát mondjak – hiszen ő járatosabb Amerikában, mint Nyugat-Európában –, az amerikai Fox Newsban másképp, mint a CNN-en.

Sőt, nemcsak másképpen kommentálják az eseményeket, de másképpen is kérdeznek róluk.

Mert az újságírónak is van véleménye, és az olvasónak is van. Az olvasó, a rádióhallgató és a tévénéző rendszerint abból a hírforrásból tájékozódik, amely egészében véve a neki elfogadható módon kezeli a híreket, az eseményeket, mert így könnyebben tudja azokat a maga gondolkodásához igazítva értelmezni, mintha egy nagyon más világképet követő médiumból tájékozódna. Olyan dolog ez, mint hogy könnyebben értem meg a híreket egy magyar újságból, rádióból, televízióból, vagy akár egy általam jól beszélt nyelven kiadott újságból, működő rádióból, televízióból, mint egy számomra idegen nyelvűből.

Lehetséges, hogy a médiafogyasztásnak ezt az alapvető sajátosságát Vujity Tvrtko nem ismeri?

Vagy csak úgy tesz, mintha nem ismerné?

Akiket Gulyás félreért

Sok mindent értett félre csütörtöki sajtótájékoztatóján a miniszter. Két dolgot emelek ki. Megint elmondta – már a bevezetőben, még az újságírói kérdések előtt –, hogy a járvány elleni védekezésben nemzeti egység volt, csak éppen politikai egység nem, mert a védekezéshez „az ellenzék nem tudott hozzájárulni”, ehelyett „a védekezésben részt vevők nemtelen támadása, az ország külföldön történő folyamatos lejáratása” volt az, amit tett. Ő mondta először egy korábbi hasonló sajtótájékoztatóján, hogy a baloldali ellenzék a vírusnak drukkol.

Gulyás sajnálatos módon összekever két dolgot. A kormány mint a végrehajtó hatalom csúcsszerve irányította, szervezte, intézte a járvány elleni védekezést, nagyjából ugyanolyan korlátozó intézkedésekkel, mint Németország, Ausztria, Csehország vagy Szlovákia. Ez a dolga. Ebben a parlamenti ellenzéknek nincs, nem is lehet szerepe, tehát nem kérhető számon rajta valamiféle összefogás.

Akiknek szerepe lehet, azok a végrehajtó hatalmat helyi szinten jelentő önkormányzatok. Köztük azok is, amelyeket tavaly ősz óta ellenzékiek vezetnek. Részt vettek ők a járvány elleni harcban? Igen, részt vettek, beszereztek és elosztottak védőfelszereléseket, amiket a háziorvosok, a rendelőintézetek, az idősotthonok és más szociális intézmények, a házi gondozók máshonnan nem kaptak meg, segélyt adtak a jövedelmüket elvesztőknek, szervezték a lakásukba zárt idősek ellátását stb. Gulyás tehát, udvariasan fogalmazva, félreérti a dolgot.

Az, hogy a parlamenti ellenzék bírálja a kormányt mindazért, amit bírálni kell, például azért, hogy az első hetekben nem voltak védőfelszerelések, vagy azért, hogy súlyos betegeket küldtek haza a kórházakból és hagytak ellátatlanul, mert Orbán elrendelte kórházi ágyak tömeges „felszabadítását”, nem jelenti azt, hogy ahol kezében van a végrehajtó hatalom, ott ne tett volna meg mindent az ellenzék a járvány ellen.

Gulyás vádja tehát alaptalan.

A másik félreértésnek akkor lett áldozata Gulyás, amikor a fővárosi Fidesz által a Facebookra feltett képen megjelenő Karácsony–Szálasi párhuzamra kérdezett rá egy újságíró. A képpel, amelyen Szálasi helyett Karácsony nézi a Duna-parton a felrobbantott Lánchidat, azt üzenik nekünk, hogy Karácsony úgy rombol, ahogy a németek és nyilas szövetségeseik rombolták az országot 1944-45-ben.

Gulyás elismerte, hogy ez a kép politikai hiba, amiért, aki kitette, helyesen teszi, ha bocsánatot kér.

De mindjárt visszatámadott: „Arra a kettős mércére azonban szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor néhány évvel ezelőtt tüntetni voltunk kénytelenek, mert az egyik baloldali lap Hitlert ábrázolta, akkor sok ellenzéki képviselőt, vagy akár Karácsony – akkor még – polgármester urat nem láttam ott. […] És akkor még nem beszéltem arról a felhatalmazási törvényezésről, ami nyilvánvalóan a náci időszakra utal. […] Ha a politikai ellenfeleink ugyanezt megengedik maguknak, akkor ők büszkék arra, amit tettek.”

Gulyás itt két tekintetben is félreértés áldozata. Egyrészt annyiban, hogy egy lap bármilyen közleménye nem állítható párhuzamba azzal, ami egy párt, mégpedig a hatalmon levő párt egyik szervezetének hivatalos Facebook-oldalán jelenik meg. Gulyás itt azoknak az iszlám fundamentalistáknak a logikáját követi, akik nyugat-európai lapok karikatúráit torolják meg, nem fogadva el, hogy más az állam vagy a hatalmat gyakorló párt, és más a független sajtó. Másrészt Gulyás párhuzama egy, az előbbinél fontosabb szempontból is hamis.

Annak, hogy Karácsonyt ahhoz a Szálasihoz hasonlítják, aki a német szövetségben vívott háború folytatásával tevőlegesen járult hozzá az ország rombolásához, ideértve a budapesti hidak felrobbantását is, semmi alapja.

Annak, hogy valaki Orbánt, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, Hitlerhez hasonlítja, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építi táborának felépítését és megtartását, Hitlerhez hasonlítja, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építette táborának felépítését és megtartását, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki a vezérelv alapján vezeti pártját és uralja az országot, Hitlerhez hasonlítja, aki a vezérelv alapján vezette pártját és uralta országát, lehet némi alapja.

Nem folytatom, inkább mindenkinek Ungváry Rudolf könyvének sürgős tanulmányozását ajánlom az Orbán-rendszerről mint fasisztoid mutációról. Ungváry sem vitatja a fontos különbségeket, és én sem. De aki a lényegi hasonlóságot nem látja, az vagy vak, vagy az Orbán-rendszer apologétája. Nincs itt szó tehát semmiféle „kettős mércéről”, hiszen nem az történt, hogy „a másik oldal” „pontosan ugyanezt csinálja”, mint Gulyás feltételezi.

A másik oldal a valóságról beszél, a Fidesz pedig valótlanságot állít.

Abban persze semmi meglepő nincs, hogy Gulyás így támad vissza, amikor a fővárosi Fidesz akciójával szembesítik. De az, hogy az ATV sztár-műsorvezetője is egyenlőségjelet tesz a Karácsony–Szálasi párhuzam és az Orbán–Hitler párhuzam közé, ugyanúgy alaptalannak és méltatlannak tartva azokat, már a politikai folyamatok megértésének hiányáról tanúskodik.

A “haláladó” dícsérete

A helyét kereső néhai MDF, név szerint Herényi Károly folytatott kampányt még a Gyurcsány-kormány idején a „haláladónak” elnevezett örökösödési illeték megszüntetéséért. Az egyenes ági leszármazottak esetében a Bajnai-kormány idején fogadta el ezt az akkori Országgyűlés, mivel ez volt az ára annak, hogy az MDF elfogadja a kisebbségi Bajnai-kormány adótörvényét (az SZDSZ-frakció erre nem volt hajlandó).

Azután jött a Fidesz, és a fideszes parlamenti többség egymás után vette ki az örökösödési illeték hatálya alól a házastársak, szülők, örökbefogadott gyerekek, majd most a testvérek általi örökösödést is, és eltörölt mindenféle értékhatárt is. Ha előbb-utóbb Kósa Lajos – aki a legutóbbi törvényjavaslatot előterjesztette – örökli édesanyjának százmillióit, Orbán Viktor édesapjának kőbányáit, vagy akár szétírják a vagyont a testvérek között, mindezt illetékmenetesen tehetik, hiszen az ajándékozási illeték is megszűnt. Vajon nem kell-e üdvözölnünk, ha a kemény munkával létrehozott vagyont a széles családon belül illetékmenetesen lehet örökölni vagy ajándékozni?

Akkor sem értettem egyet az örökösödési illeték eltörlésével, amikor az MDF kezdeményezte, és azóta sem, most sem.

Akkor sem értenék egyet vele, ha csak bizonyos értékhatár – például 20 millió forint – alatt törölnék el, ahogy az 2009-ben történt. Az örökösödési illeték a méltányos közteherviselés egyik eszköze.
A magyar társadalomban vannak vagyonosok és vannak vagyontalanok. Vannak, akiknek sok milliárdos vagyonuk van, és vannak, akiknek csak lakásuk és autójuk. Ha valaki meghal, szerintem méltányos dolog, hogy a vagyon egy kisebb része ne a leszármazottaknak vagy más rokonnak jusson, hanem a közösség egészének, amely sok-sok szegény, vagyontalan ember támogatására, eltartására kényszerül sok-sok pénzt fordítani. Kiváltképp indokolt ez olyan időszakban, amikor a rendszerváltást követő három évtizedben végbement egyfajta eredeti tőkefelhalmozás, amikor hirtelen sokan jutottak nagy vagyonokhoz, s ebben nagy szerepe volt a véletlen mellett az öröklött vagy újonnan kiépített politikai kapcsolatoknak, s most kerül napirendre az öröklés. A vagyonosok leszármazottai akkor is sokkal jobb helyzetből indulnak neki az életnek, mint a vagyontalanoké, ágról szakadtaké. Kitartok amellett, hogy az örökség egy kis részét elvehesse az előbbiektől az állam, és odaadhassa az utóbbiaknak.

Nem csodálom, hogy a Fidesz a maga újgazdagjait mentesíti ez alól.

A Párbeszéd-frakcióval értek egyet, hiszen ők kemény nemmel szavaztak erre. Az MSZP- és DK-frakció legalább tartózkodott. Jobb lett volna, ha ők is nemmel szavaznak. Magát baloldalinak mondó párttól ez elvárható lenne.
Hogy a Jobbik (ideértve a kilépett jobbikosokat is) és az LMP a Fidesszel szavazott (már megint), nem lep meg, inkább megnyugtat.

Járványkezelésre jeles?

Az ATV népszerű műsorvezetője őszintén meglepődik, amikor a nézők 86 százaléka arra szavaz, hogy nem védekezett jól a kormány a járvány ellen, és csak 14 százalékuk szerint védekezett jól. Ő úgy gondolta, hogy nem voltak rosszak a számok, sikeres volt a védekezés.

Biztosan hallotta, ahogy hétfőn napirend előtt Szijjártó Péter kifejtette, hogy az ország jelesre teljesített. Mi mást mondott volna? Netán a Szijjártóra reagáló ellenzéki felszólalókat már nem hallotta?
Attól tartok, hogy ha hallotta is, nem tudták meggyőzni őt arról, hogy a járvány kezelése nem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt Szijjártó állította. Ha csak őket hallottam volna, engem sem győztek volna meg.
Ami magát a koronavírus-járvány kezelését illeti, két súlyos dolgot lehet és kellene is felróni a kormánynak.
Az egyik az, hogy a járvány első hónapjában

a központi kormány nem látta el védőfelszereléssel sem a háziorvosokat, sem a szociális intézmények dolgozóit, és nem volt elegendő teszt sem.

Ez az, ami miatt sok egészségügyi dolgozót és szociális gondozót is elért a fertőzés, ezért alakulhatott ki súlyos helyzet idősotthonokban.
A másik pedig tíz év fideszes kormányzásának legnagyobb gazembersége, a kórházi „ágyfelszabadítás”. Az előbbiről egyetlen ellenzéki felszólaló sem beszélt, a másodikról az öt ellenzéki felszólalóból csak egy, a szocialista Tóth Bertalan, ő is csak egy rövid félmondattal.
Beszéltek minden másról: külpolitikáról – a párbeszédes Tordai Bence ennek szentelte egész felszólalását –, a digitális oktatás nehézségeiről, a Belgrád–Budapest vasútvonalról, népszerűsítették a különféle csoportoknak több pénzt szorgalmazó költségvetési javaslataikat, az LMP-s Keresztes László Lóránt megdicsérte a kormányt, amiért kemény az ukránokkal szemben az oktatási törvény ügyében, magyarázták, hogy miről szól tulajdonképpen a felhatalmazási törvény. Csak éppen arra nem tettek erőfeszítést, hogy arról győzzék meg azt, aki hallgatja őket, hogy miért nem érdemel jelest a kormány járványügyben, hogy miért terhelik abban a kormányt rendkívüli mulasztások.
Megint elmondta Szijjártó, amit Gulyástól Kocsison át mindkét Orbánig minden fideszes politikus mond állandóan: a baloldalra nem lehet számítani, a járvány ügyében is csak akadályozták a munkát, a vírus oldalán álltak.

Egyetlen ellenzéki felszólaló sem mondott egyetlen mondatot sem arról, hogy a rendelőintézetekben és az alapellátásban dolgozó orvosok és nővérek számára az önkormányzatok szerezték be és osztották ki az első maszkokat és egyéb védőfelszereléseket, ők juttattak maszkokat a lakosságnak, ők gondoskodnak az idősek ellátásáról, ők osztanak rendkívüli segélyeket a jövedelem nélkül maradóknak, mert ezekben az ügyekben a kormányra nem lehetett számítani.

Az ugyanis, hogy számíthatnak-e az emberek az ellenzéki pártokra, nem azon múlik, hogy hogyan szavaznak frakcióik a parlamentben, hanem azon, hogy mit tesznek az általuk vezetett önkormányzatok. Nem tudnak erről az ellenzéki országgyűlési képviselők?
Amíg ez nem megy, addig ne csodálkozzunk, hogy ezen a járványon is a Fidesz nyer.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK