Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

UNGÁR VERSUS MOMENTUM

Kettős vita alakult ki Ungár Péter és a Momentum között. Közvetlenül arról, hogy vajon helyesen tette-e a Momentum, hogy – Ungár fogalmazásában – a pedagógusok bérhelyzetének ügyére kötötte rá a maga kordonbontó akcióit a Miniszterelnökségnél.

Ungár szerint a pedagógusok bérharca összehasonlíthatatlanul fontosabb ügy, mint az, hogy adnak-e interjút a kormány tagjai az arra járó újságíróknak, vagy kordonnal zárják el őket egymástól. Ungár szerint – ezt az ellenzék tavalyi választási kampányát bírálva már a vereséget követően elmondta – nem szimbolikus ügyeket kell az ellenzéki politika középpontjába állítani, hanem az emberek mindennapi gondjait. Ő a maga legfontosabb, következetesen hajtott kampányát az otthonápolási díjra összpontosította már az egész előző ciklusban, most pedig pártja és frakciója az akkumulátorgyárak ügyét tekinti legfontosabb kérdésnek, amivel az LMP zöld jellegét is előtérbe állítja. A Momentum viszont – mellesleg Hadházy Ákossal összefogva – a kordonbontással olyan rendszerügyet próbált előtérbe állítani, mint a sajtószabadság, vagyis a politikusok független újságírók általi kérdezhetősége. Nem tudjuk, hogy vajon a kordonbontó akciókról szóló híradós beszámolókat látó nézők mekkora része tudja, hogy mi is az indítéka a Momentum kordonbontó akcióiknak – a Miniszterelnökség várbéli épülete elé hamis indoklással („építési terület”) húzott rendőrkordon, amely valójában ugyanúgy a kormány politikusait védi az újságírói zaklatástól, mint az Országház épületében Kövér házelnök által bevezetett korlátozás –, de azt mindenki érzékelheti, hogy itt a kormánnyal, a rendszerrel való kemény, indulatokkal teli szembehelyezkedésről van szó. Ungár szerint viszont – ahogy az Egyenes Beszédben fogalmazott – „nem igazán érdemes olyan dolgokról beszélni, amikről azt gondoljuk, hogy bizonyos embereknek szimpatikusak, de nem vezetnek sehova”. Hozzátette, mégpedig, mint mondva, nem a Momentummal, hanem Gyurcsány Ferenc korábbi szavaival vitatkozva, hogy „minden társadalmi ügyet arra redukálni, hogy Orbán Viktor vagy nem Orbán Viktor, minden gondolatunkat arra redukálni, hogy mit gondol erről Orbán Viktor, hogy ha ma reggel Orbán Viktor tükörtojást reggelizik, akkor a tükörtojás fasiszta, és ezért nem lehet szeretni a tükörtojást, aki így gondolkodik, az nem egy szabad ember, az nem tud gondolkodni, és az soha az életben nem fog társadalmi bizalmat kapni.”

Azt kedvelem Ungárban, hogy világosan beszél, élére állítja a kérdést. Amivel azonban Gyurcsánynál vitatkozik, az nem Orbán Viktor személyének középpontba állítása, hanem hogy az, hogy rendszerrel, és nem ilyen vagy olyan szakpolitikákat folytató kormánnyal állunk szemben.

Az Ungár Péterrel az Egyenes Beszédben készített interjú utolsó percében a műsorvezető feltette az alapkérdést: nincs diktatúra? Ungár pedig válaszolt: „Nincs.” Meg is ismételte: „Diktatúra nincs”.

Rónai Egon persze csak az egyik felét tette fel a kérdésnek. A másikat, hogy akkor viszont mi van, demokrácia van-e, szabad országban élünk-e, nem tette fel, és erről így Ungárnak nem kellett nyilatkoznia. Élénken él az emlékezetemben Ungár LMP-beli elődjének (frakcióvezetői és pártelnöki minőségében egyaránt), Schiffer Andrásnak még a második Orbán-kormány idején a Fidesz-frakciónak címzett parlamenti mondata: „Nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”. Nem tudom, mondana-e ilyet a Fidesznek Ungár, és azt sem, hogy ma, egy évtizeddel később is mondaná-e ezt Schiffer.

Az azonban világos, hogy Ungár a kormányellenzékiség politikáját folytatja: az akkumulátorgyárak telepítését támadva zöld pártként állítja szembe az LMP-t az Orbán-kormánnyal – amit bármely nyugati demokráciában megtehetne, ahogyan azt az ottani zöld pártok teszik ellenzékben –, és baloldali pártként, amikor az otthoni ápolás és a szociális szektor javadalmazásáért folytat kampányt. Azt a kérdést, hogy demokrácia van-e Magyarországon, ahol kormány és ellenzék szakpolitikai kérdésekben küzd meg egymással, vagy a zsarnoksággal szemben kell harcot vívniuk a demokrácia híveinek, egyszerűen és következetesen zárójelbe teszi.

A Momentum politikusa, Kele János az Egyenes Beszédben, ugyanabban az adásban Ungárral vitatkozva mint rendszerellenzékit különböztette meg a Momentum politikáját Ungárétól. Igen, ez az alapvető nézetkülönbség húzódik meg vitájuk mögött. És persze még egy fontos szempont. A pedagógus- és diáktüntetés és a kordonbontás összekapcsolása mellett – ami rendszerellenzéki felfogásban kézenfekvő, Ungár szempontja szerint azonban visszaélés – a vita másik kérdése: helyes-e ellenzéki pártnak elmennie a Fidesz tusványfürdői rendezvényére vitapartnernek egy panelvitára vagy sem. Az ellenzéki pártok közül az LMP, az MSZP és a Jobbik képviseltette ott magát (idén is és korábban is), a Momentum, a DK és a Párbeszéd nem. Az LMP-t idén ott képviselő Kanász-Nagy Máté elmagyarázta: minden fórumot igénybe kell venni az ellenzéki vélemény képviseletére. Ugyanezt mondta az Egyenes Beszédben Ungár is. (Mellesleg másutt az MSZP-s Molnár Zsolt és a jobbikos Brenner Koloman is.) Általánosságban Kele János is ezt tartja helyesnek – ezért is vannak ott a Momentum vezető politikusai a Fidesz Tranzit nevű rendezvénysorozatán, hogy Fidesz-politikusokkal vitatkozzanak –, Tusnádfürdőre azonban nem járnak. (Talán mert nem hívják őket.) A DK-t azonban szerintem hiába is hívnák, nem menne, és igaza van. Mintha azt a Momentum is érzékelné, hogy Tusnádfürdőn minden fellépő Orbán produkciójához játssza a mellékalak szerepét, Orbán ottani produkciója pedig a Fidesz – fogalmazzunk óvatosan – Nyugat-ellenes, nacionalista politikájának emblematikus megjelenítése, amelyhez nem helyes a mellékalak pozíciójában segédkezet nyújtani. Márpedig az LMP, az MSZP és a Jobbik ezt teszi. És Ungár pártja – Schiffer óta – támogatja Orbán Nyugat-ellenes és nacionalista politikáját. Az MSZP félig-meddig, az LMP egyértelműen és következetesen. Ez már évekkel ezelőtt is okozott éles konfliktust a Momentum és Ungár (valamint Keresztes László Lóránt, vagyis az LMP) között. (Ungár és Keresztes közleményben támadta meg a Momentumot, amiért vezető politikusai romániai és szlovákiai liberális pártok kampányaiban vettek részt, amelyek az ottani magyar kisebbségi pártok vetélytársai voltak.) Ezúttal a konfliktusnak nem ez az eleme állt előtérben, de azért ott volt a háttérben ez is.

SZEREPELTEM A „KORMÁNYINFÓN”

Nagy megtiszteltetésben részesültem: csütörtökön megjelenhettem a kormány szokásos sajtótájékoztatóján. Nem személyesen jelentem meg ott, csak egy gondolatom révén, ugyanis a „köztelevízió” tudósítója Gulyás Gergely miniszternek feltett „kérdésében” felidézte azt a bizonyos gondolatomat.

Íme a köztévé kérdése és Gulyás miniszter válasza (az előző kérdéssel és válasszal együtt).

„Szó volt itt a migrációról. Az elmúlt héten folyamatosak voltak az összecsapások és a lázadások Franciaországban Erről mit gondol, a kialakult helyzetről?”

„Először is azt reméljük, és azt kívánjuk a francia kormánynak, hogy mielőbb váljon teljes egészében az események urává, és a köznyugalom és a közrend álljon helyre Franciaországban. Nyilván ebből sokkal messzemenőbb következtetéseket is le lehetne vonni, miért alakultak ki Franciaországban és különösen Párizsban és Párizs elővárosaiban azok a rendkívüli társadalmi feszültségek, amelyek egy kétségkívül jogszerűségében vitatható és emberi életet követelő rendőri intézkedés miatt több napos erőszakos zavargásokban   nyilvánulnak meg. Erre úgy gondolom, hogy nem a magyar kormány feladata ezeknek a folyamatoknak az elemzése, illetve csak olyan mértékben a feladatunk, amely megóv bennünket attól, hogy a magyar társadalom és Magyarország hasonló helyzetbe kerüljön. Minden olyan, amit a migrációról mondunk és teszünk, mindaz, amit a migráció elkerülésében teszünk, az éppen azért van, hogy a hasonló társadalmi feszültségektől óvjuk meg Magyarországot.”

„A DK szerint viszont Magyarországnak el kellene fogadnia az Unió migrációval kapcsolatos terveit. Bauer Tamás nyilatkozott néhány nappal ezelőtt a Klubrádiónak arról, hogy Magyarországnak be kellene fogadnia bevándorlókat, ez jó lenne Magyarországnak, csakúgy, mint Németországnak és más nyugat-európai országoknak. Erről mit gondol?”

„Ez a baloldal és a baloldal legnagyobb pártjának a véleménye. Ők kerítést akarnak bontani, és a migrációt támogatják. Szerintem a magyar választópolgároknak el kell dönteni, hogy ha akarnak tömeges migrációt Magyarországon, akkor a magyar baloldal megfelelő ennek a tervnek a végrehajtására. Ha nem, akkor viszont tartsák távol magukat és az országot is a baloldaltól.”

Biztosan a „köztévé” munkatársa is, és Gulyás miniszter is tudja, hogy idestova kilenc éve nem viselek tisztséget a DK-ban, és amit nyilvánosan mondok, az mindig a személyes véleményem, és nem a DK álláspontja.

Valamikor régen a kettő egybeesett, de ma már ez sokszor nincs így. Értem persze, hogy örömmel támadják a DK álláspontjaként a Klubrádióban elmondott gondolatomat, miszerint Európa más országaihoz hasonlóan Magyarországnak is nagy szüksége lenne olyan bevándorlókra – évente néhány tízezerre –, akik készek betölteni olyan munkahelyeket, amelyekre a magyarok közül nincs elegendő jelentkező. Hozzátettem: ahogy Nyugat-Európa egészségügye és idősgondozó rendszere egy napig nem tudna működni a Kelet-Európából és Európán kívülről érkező vendégmunkások, bevándorlók nélkül, úgy Magyarországon is leginkább ezekben az ágazatokban lenne rájuk szükség, ahogy az idősgondozásban ma is erdélyi és kárpátaljai ápolónők segítik ki azokat a tehetősebb családokat, amelyeknek nincs más módjuk a rászoruló idős családtag gondozására. Ezt Orbán Viktor és Kövér László is tudta 2015 előtt: még az első Orbán-kormány idején készíttettek tanulmányt a bevándorlás lehetőségeiről. Csakhogy 2015-ben jó érzékkel és a minimális erkölcsiség híján rájöttek arra, hogy milyen politikai tőkét lehet kovácsolni a migráció hangos elutasításából.

Most, az „újraiparosításhoz” szükséges munkaerő hiányában ismét felfedezték, hogy Magyarországnak szüksége van vendégmunkásokra, még törvényt is hoztak a vendégmunkások szervezett behozataláról, csak éppen kizárva azt, hogy tartósan itt maradjanak, és bevándorlókká váljanak, és követhesse őket a családjuk. Családbarát felfogásuk ugyanis csak a magyarokra terjed ki, a vendégmunkásokat arra ítélik, hogy két-három éven át szeretteiktől elszakítva dolgozzanak nálunk, hozzájárulva a magyar GDP növekedéséhez. A migránsellenesség politikai hozadékáról semmiképpen nem akarnak lemondani..

RUTINHAZUDOZÁS

Megint azt mondja Gulyás Gergely miniszter, hogy a az EU-tagországok belügyminiszterei által elfogadott menekültügyi kompromisszum újabb „meghívó”, hogy mindenki bejöhessen Európába. Nem így van.

A belügyminiszterek elfogadták azt a régi orbáni követelést, hogy a menedékkérőket az EU külső határain megállítsák, és ott vizsgálják meg, hogy az érintettnek van-e egyáltalán esélye arra, hogy védelmet kapjon az Unióban. Akinek nincs, azt már onnan vissza tervezik küldeni vagy a származási országba, vagy olyan biztonságos harmadik országba, amelyet utazása során érintett.

A cél kifejezetten az, hogy elvegyék a kedvét a nem üldözés elől, hanem gazdasági okokból útra keltek kedvét az életveszélyes földközi-tengeri hajóúttól. Mellesleg Angela Merkel kancellár 2015-ös határnyitása sem „mindenkinek”, hanem csak a szíriai menekülteknek szólt. A belügyminiszterek által elfogadott megoldás szándéka tehát tisztességes, Gulyás hazudozása pedig tisztességtelen.

Más kérdés, hogy mennyire lesz sikeres a kompromisszumos megoldás. Ez valójában attól függ, hogy mennyire sikerül az Uniónak a szóba jöhető származási országokkal és harmadik országokkal együttműködni. Eddig a visszaküldést az is akadályozta, hogy a más a tagországokban hosszabb időt eltöltött, de elutasított menedékkérők munkát találtak, gyerekeik iskolába jártak, és környezetük is a maradásukat támogatja. Az a szándék, hogy a gyorsított menekültügyi eljárást már a külső határon lefolytattak, ebben a tekintetben változtatna a helyzeten. Ha Gulyás és a többi kormányzati politikus igazat akarna mondani, akkor ezt elismerné. Ez a nyilatkozatokban szóba sem kerül, vagyis eszükbe sem jut igazat mondani.

STABIL, KISZÁMÍTHATÓ

Napirend előtt beszél Csöbör Katalin, a Fidesz képviselője. Külpolitikáról, az orosz-ukrán háborúról beszél, és a Fidesz „békepolitikája” mellett érvel. Egyik mondatában a következőt mondja: Magyarország abban érdekelt, hogy Ukrajnában béke legyen, Oroszországban pedig stabil, kiszámítható rendszer legyen. Igazán árulkodó mondat, amelyet nem hallottam még így a Fidesztől.

Utána Menczer Tamás államtitkár válaszol, és megint háborúpártinak minősíti a „baloldali ellenzéket”. Hivatkozik arra a félmondatra, amelyben valakitől azt hallotta, hogy „nincs még itt a béke ideje”. Eszerint az ellenzék a háború folytatása mellett van. Még azt is elismeri, hogy Ukrajnának a háború folytatása lehet az érdeke, amíg el nem éri a katonai győzelmet, Magyarországnak azonban a béke az érdeke. Ezt az érvelést jól ismerjük, a háború kezdete óta halljuk a Fidesztől. Csöbör Katalin mondata azonban – legalábbis számomra – új.

Az orosz–ukrán háború nem egyszerűen két ország, két nép, ha tetszik – ahogy maga Orbán Viktor fogalmazta – két szláv nép közötti háború.

Ez a háború egy diktatúra háborúja egy demokrácia ellen, az ottani kétségkívül nem tökéletes, kétségkívül eléggé kezdetleges, de mégis csak demokratikus rendszer felszámolására.

(Ukrajnában a hivatalban levő elnököt több alkalommal is leváltották).

Amikor Oroszország 2014-ben még „csak” a Krímet foglalta el és a Donyec-medencében fekvő két terület (Donyeck és Luhanszk) egy részét választotta le Ukrajnáról, még lehetett azt gondolni, hogy a háború alapjában véve nemzeti alapon folyik, Oroszország az orosz többségű területeket kívánja leválasztani Ukrajnáról. Amikor azonban tavaly februárban az orosz hadsereg átfogó támadást indított Ukrajna ellen, Putyin Ukrajna „nácitlanítását”, a fennálló ukrán politikai rendszer felszámolását jelölte meg a „speciális katonai művelet” céljaként. Ez azt jelentette, hogy a demokrácia irányában már előbbre haladt ukrán politikai rendszert kívánja felszámolni, hogy helyette az Orosz Föderációban és Fehéroroszországban, valamint számos más szovjet utódállamban fennálló önkényuralmi berendezkedéshez hasonlót teremtsen Ukrajnában is.

Merthogy – szemben Ukrajnával – Oroszországban, amely 1992-ben, Borisz Jelcin elnöksége alatt maga is elindult a demokrácia felé vezető úton, ez a fejlődés a Gajdar-kormány menesztésével megrekedt, Putyin elnökségével pedig a kétezres évek elején visszafordult, és a demokráciát egyre keményebb önkényuralmi berendezkedés váltotta fel.

Az önkényuralmi rendszerek, amilyen az egykori Szovjetunió és a többi európai szocialista ország is volt a második világháborút követő évtizedekben, kétségtelenül stabilak, kiszámíthatók voltak. Mint ahogy – összehasonlítva a jelcini Oroszország vagy a rendszeres hatalomváltásokkal jellemezhető Ukrajna viszonyaival – egyre stabilabb, egyre kiszámíthatóbb a putyini Oroszország is. És hasonlóképpen stabil, kiszámítható Magyarországon is az orbáni önkényuralom.

Ami Csöbör Katalin fideszes képviselő száján kicsúszott, az nyilvánvalóan nem az ő egyéni véleménye, hanem olyan szempont, amely a Fideszben nap mint nap elhangzik, és megmagyarázza, hogy miért áll az Orbán-rendszer a háború kezdete óta az agresszor Oroszország oldalán a megtámadott Ukrajnával szemben: az önkényuralmi rendszer ura a másik önkényuralomhoz vonzódik (ahogy más önkényuralmakhoz: Törökországhoz, Azerbajdzsánhoz, a Türk Tanács más országaihoz is), és szemben áll a nyugati demokráciákkal és azok olyan nemzetközi szervezeteivel, mint az Európai Unió, a NATO vagy akár az ENSZ, mélyen megveti azokat. Egyszer azzal kedveskedett a közép-ázsiai önkényuralmaknak, hogy náluk inkább otthon érzi magát, mint Brüsszelben. A nyugati országokban nincs „stabilitás”, nincs „kiszámíthatóság”, hiszen a kormányok jönnek–mennek, a politikusok leválthatók, elzavarhatók. Az Orbán-rendszernek pedig az az érdeke, hogy Oroszországban fennmaradjon a putyini önkényuralom, amely az orbáni önkényuralom támasza volt eddig, és reményeik szerint támasza marad a jövőben is. Ukrajna sikere, a putyini rendszer kudarca viszont beláthatatlan kockázatot jelentene az Orbán-rendszer számára.

MIBEN TÉVED SÚLYOSAN FODOR GÁBOR

Fodor Gábor felháborította a Klubrádió hallgatóit. Azt javasolta ugyanis az Indexen megjelent több írásában, hogy az ellenzék a kormánnyal együtt álljon ki Brüsszelben azért, hogy a Bizottság ne tartsa vissza, hanem folyósítsa az országnak a támogatásokat.

Tegye félre a kormánnyal szembeni kifogásait, mert ez nemzeti ügy, az ország súlyos gazdasági helyzetében elengedhetetlenül szükség van ezekre a juttatásokra. Bolgár Györgynek azt is elmondta, hogy szerinte az ellenzék azt kérhetné cserében a kormánytól, hogy kétharmados ügyekben se döntsön ellenzéki egyetértés nélkül. Arra emlékeztetett, hogy a rendszerváltáskor is konszenzusra tudott jutni az ellenzék az egykori kommunistákkal, félretéve azt, hogy milyen súlyos bűnöket követtek el korábban.

Ne gondoljuk, hogy amit Fodor fölvet, az feltétlenül badarság. Tudnunk kell: Orbánnak, a Fidesznek sok százezres, sőt milliós támogatottsága van a magyar társadalomban, feltétlen bizalmat élvez abban a választói körben. Igaz, hogy nagy mértékben megkönnyítené az ország súlyos gondjainak megoldását, ha egyes stratégiai kérdésekben konszenzus alakulhatna ki kormány és ellenzéke között. Magam is azt gondolom, hogy eljön még az az idő, amikor lesznek tárgyalások a Fidesz és az ellenzék között ahhoz hasonlóan, ahogy 1989-ben az MSZMP és az ellenzék között voltak.

Ez akkor is így van, ha Fodor írásaiban és nyilatkozatban alaptalanul állítja, hogy Magyarországon ma demokrácia van, és arra hivatkozik, hogy ha az önkormányzati választásokon egyes helyeken, így Budapesten is le lehetett győzni a Fideszt, nem zárható ki, hogy ez országgyűlési választáson is lehetséges.

Ez szerintem hibás helyzetértékelés, hiszen a Fidesznek megvannak az eszközei arra, hogy mindenképpen megtartsa az országos főhatalmat, és él is ezekkel az eszközökkel.

Márpedig a főhatalom birtokában felszámolta a modern demokrácia legfontosabb intézményeit, a hatalommegosztást, az alapvető szabadságjogokat. A demokrácia helyreállítása azonban nem képzelhető el anélkül, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy 1989-ben az új magyar demokrácia megteremtéséhez szükség volt az akkori kormány és ellenzéke közötti megegyezésre, ismét megegyezzen egymással Orbán és az ellenzék.

Ugyanakkor Fodor súlyosan téved, amikor azt gondolja, hogy eljött, itt van a megegyezés ideje.

Hogy miért, annak megértésében sokat segít, hogy maga Fodor a rendszerváltás időszakának megegyezését állítja elénk példaként. Vajon miért volt akkor lehetséges az ilyen megegyezés, mégpedig nemcsak nálunk, Magyarországon, de már előttünk Lengyelországban is, és azt követően Csehszlovákiában, az NDK-ban és Bulgáriában is. Mi volt azonban az előfeltétele ezeknek a megegyezéseknek, illetve a megegyezéshez vezető kerekasztal-tárgyalásoknak? Elsőként Lengyelországban vált világossá, hogy a kommunista hatalom alapjaiban megingott. A lengyel kommunista hatalom 1981-ben a szükségállapot bevezetésével, a Szolidaritás elleni represszióval próbálta utoljára konszolidálni magát, de az évtized második felére egyértelműen kiderült, hogy a próbálkozás kudarcot vallott. Gorbacsov közölte a lengyel kommunistákkal: szovjet segítségre a társadalmi ellenállással szemben nem számíthatnak. Ugyanezt közölte 1989 őszén az NDK vezetőivel is, és ebből a többi szocialista ország vezetői is levonhatták a következtetést: a Brezsnyev-doktrína halott. Így vált az egész KGST-térséget sújtó gazdasági válság az egyes országokban politikai válsággá. Ezért kényszerültek tárgyalni az ellenzékkel a kommunista vezetők előbb Lengyelországban, majd a többi országban, így Magyarországon is.

Ma gyökeresen más a magyarországi helyzet. Fodor az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozik, és az ország valóban nehéz gazdasági helyzetben van.

Szó sincs azonban arról, hogy a gazdasági nehézségek átmennének politikai válságba.

Éppen ellenkezőleg, az orbáni hatalom stabilabb, mint korábban bármikor. Azért is, mert nincs komolyan számba vehető ellenzéke, de nemcsak azért.

A Szovjetunión és Jugoszlávián kívüli kommunista rendszerek stabilitása a szovjet „ernyőre” épült. Emlékezetes: az MSZMP vezetői a hetvenes-nyolcvanas években mindig elmondták, hogy amiről nem lehet vitatkozni, az a Szovjetunióhoz való viszony és a párt vezető szerepe. Amikor a szovjet „ernyő” a nyolcvanas évek második felében bezárult, a stabilitásnak vége lett. Orbán önkényuralma ezzel szemben nem külső védőernyőnek köszönheti a stabilitását, hanem a választásokon újra meg újra megszerzett megerősítésnek, melyet két választás között is alátámasztanak a közvéleménykutatások. Amíg ez fennáll, addig a gazdasági helyzettől függetlenül a rendszer nem inog meg. Akkor viszont a rendszer urait semmi sem kényszeríti arra, hogy bármilyen engedményt tegyenek az ellenzéknek. A Fidesz nem azt akarja, hogy az ellenzék támogassa Brüsszelben, hanem azt, hogy ne támogassa, és ezért folyamatosan támadhassa. És

az ellenzéknek sincs miért megegyezést keresni az Orbán-kormánnyal.

Ma ez a helyzet. Ezért súlyos tévedés, amit Fodor ír, illetve mond.

Az ellenzék, elsősorban az SZDSZ és az akkori Fidesz álláspontja 1989-ben az volt, hogy az MSZMP-vel csak a békés átmenet szabályairól: az alkotmánytól, a választási, a gyülekezési, az egyesülési és a párttörvényről szabad tárgyalni és megegyezni. Ezért is szakadtak meg a gazdasági átalakulásról kezdett tárgyalások. Azokról majd a demokratikusan megválasztott új parlamentnek illetve kormánynak kell döntenie, mondták, és igazuk volt. Fodor javaslata ezzel az akkori álláspontunkkal fordul szembe: nem a demokrácia helyreállításának szabályairól, hanem egy külpolitikai és gazdaságpolitikai kérdésről szeretne egyetértést a kormánnyal. Ma ilyen megegyezés nem tud létrejönni.

Én Fodorral szemben nem gondolom, hogy demokrácia lenne Magyarországon, szerintem önkényuralom van. Ilyen helyzetben az ellenzéknek az a dolga, hogy ezt követői számára világossá, egyértelművé tegye, hiszen csak így mozgósíthatja őket arra, hogy részt vegyenek az önkényuralom megdöntésében.

UKRÁN HADIFOGLYOK MAGYARORSZÁGON

Meglepő hír az orosz–ukrán háború közben: az oroszok tizenegy kárpátaljai ukrán katonát Magyarországra engedtek. Ez Kirill pátriárka kegye, akinél Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes eszközölte ki a dolgot. Ukrajnát az ügyről nem tájékoztatták.

Jogászokat kérdeztek a dologról, akik úgy nyilatkoztak: a dolog rendben lehet, a nemzetközi hadifogoly-jog megengedi, hogy hadifoglyok őrizetét átadják egy harmadik országnak, azzal a feltétellel, hogy nem engedik őket szabadon. Újságírók beszélgetésén az hangzott el, hogy mindenképpen örülnünk kell annak, hogy magyar nemzetiségű katonák kikerülnek az oroszországi hadifogságból.

Nem vitatom, mert nem vitatható, hogy a tizenegy, alighanem magyar nemzetiségű ukrán katona jól járt azzal, hogy az oroszok kiengedték őket Magyarországra.

Feltehetően nem bánják, hogy a megállapodás szerint valószínűleg nem térhetnek vissza a háború végéig Kárpátaljára, Ukrajnába, hogy ne térhessenek vissza a hadseregbe. Gondolom, nem is vágynak erre.

Van azonban a dolognak egy olyan, nemzetközi jogi vonatkozása, amelyről a kommentátorok nem szóltak. Oroszország és Ukrajna között már több esetben valósult meg fogolycsere: ukrán és orosz hadifoglyokat adtak át a másik félnek: az ukránok az oroszoknak, az oroszok az ukránoknak. Hasonló, de nem feltétlenül azonos számban. Ehhez képest annak, hogy tizenegy ukrán hadifoglyot Magyarországra engedtek azzal, hogy ők kárpátaljaiak, fölöttébb sajátos az üzenete.

Ez az üzenet nem kevesebb, mint hogy a kárpátaljai magyarok, ha ukrán állampolgárok és így az ukrán hadseregben harcoltak is, a magyar nemzet tagjai.

Talán magyar állampolgárságuk is van. (A szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok közül a vajdaságiak és a kárpátaljaiak vették fel a legnagyobb arányban a magyar állampolgárságot.) Ezzel az érintettek számára kedvező aktussal a magyar kormány annak találta meg a módját, hogy újra, nemzetközi síkon kifejezésre juttassa: felelősséget visel a kisebbségben élő magyarokért, őket politikai értelemben is a magyar nemzethez tartozónak tekinti. Ha elengedi őket az orosz állam, Magyarországra engedi el. Vagyis elfogadja, hogy hogyan gondolkodik a kárpátaljai magyarokról a magyar állam.

Lehet, hogy igaz a feltételezés, hogy Putyin felajánlotta Orbán Viktornak Kárpátalját?

Érthető, hogy az ukrán külügyminisztériumba bekérették a kijevi magyar ügyvivőt. Ez az aktus tovább terheli Ukrajna és Magyarország kapcsolatát, és – mint egyik-másik kommentátor is észrevette –

árthat ukránok és magyarok viszonyának Kárpátalján.

Az, hogy magyar nemzetiségűek is – részben önkéntesként – harcolnak Ukrajnáért, nyilván használt, ez a történet viszont árthat.

LEHET-E PÁRTPOLITIKA A NEMZETI KÉRDÉSBEN?

A Fidesz 2010-es hatalomra jutásakor, a letelepedés nélküli kettős állampolgárság bevezetésével egyidejűleg nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját „a nemzeti összetartozás napjává”.

Politikájának egyik központi kérdésévé tette a békeszerződés megbélyegzését, magyarul a határok legitimitásának elutasítását, a kettős állampolgársággal, a határon túli magyar szervezeteknek a Fidesz kliensévé tételével egyfajta, a mai nemzetközi realitásokhoz igazított revíziós politikát folytat: ha a területi revízióra nincs lehetőség, arról legfeljebb ábrándozni lehet, politikai cselekvése a „lakossági revízióra”, a kisebbségben élő magyarságnak a magyar államhoz kötésére irányul. A június 4-i megemlékezések évről-évre ezt fejezik ki.

Molnár Zsolt, az MSZP pártigazgatója, „erős embere”, aki rendszeresen emlékeztet bennünket arra, hogy az MSZP 2010 óta magáévá teszi a Fidesz nacionalista politikáját. Ezért is vállalhatta el a „Nemzeti Összetartozás Bizottságának” alelnökségét.

Idén oly módon vett részt a „nemzeti összetartozás napjának” megünneplésében, hogy temetőben, 1848-49-es hősök sírjai között tartott sajtótájékoztatót, amivel a polgári forradalommal és szabadságharccal emelte egy szintre azt a revíziós politikát, amely a Horthy-korszak örökségeként van jelen az Orbán-rendszer politikájában.

Molnár – akárcsak Orbán – nem is tud elképzelni másfajta magyar politikát, és azért neheztel a Fideszre, amiért az önmagának vindikálja az autentikus nacionalizmust, és kizárja abból a baloldalt. Azt állítja:

„A leghatározottabban elutasítunk mindenkit, aki pártpolitikát csinál a nemzeti kérdésből.”

Rosszul teszi. A nemzeti kérdés kezelése bizony pártpolitikai kérdés a világ sok-sok országában. Vannak nacionalista pártok, és vannak olyanok, amelyek elutasítják a nacionalizmust. Mondjuk Szerbiában korábban Milošević, ma Vučić képviselte illetve képviseli a nacionalista politikát, míg korábban Đindić egy nyugatos irányt. Szlovákiában Mečiar illetve Fico áll a nacionalista oldalon, Dzurinda illetve ma Čaputová képviseli a nyugatos, européer irányt.

Orbán és pártja a legrosszabb magyar nacionalizmus hagyományait viszi tovább, és a mai parlamenti politikában a DK és a Momentum állnak szemben vele. Hogyne lenne pártpolitikai kérdés a nemzeti kérdés kezelése. Így van ez sok nyugati országban is: Trump újfajta amerikai nacionalizmust képvisel, Biden és számos elődje egy, a világra nyitott, együttműködő politikát.

Franciaországban a két utóbbi elnökválasztáson Macron a LePen által képviselt nacionalizmussal szemben hirdetett antinacionalista alternatívát, és többek között ezért állt mellé a jobbközép és balközép pártok számos híve a második fordulóban.

Izraelben is a nemzeti kérdés megközelítésében van az egyik legfontosabb különbség a különböző pártok között.

Ami pedig számunkra a legfontosabb példa: Németországban – akkor még a Német Szövetségi Köztársaságban – a Willy Brandt vezette szociáldemokrata-liberális kormánykoalíció hajtott végre fordulatot a nemzeti kérdésben, amikor új keleti politikájával megbékélést hirdetett Lengyelországgal, Csehszlovákiával és a Szovjetunióval, véglegesnek fogadva el az Odera-Neisse határt, szemben a CDU-CSU-val, amely később azután maga is elfogadta az új keleti politika következményeit.

Talán ennyi is elég annak belátásához, hogy a nemzeti kérdés megközelítésének mikéntje gyakran fontos pártpolitikai kérdés. Ne csodálkozzunk, hogy amióta van Magyarországon pártpolitika, ennek a nemzeti kérdés megközelítésének mikéntje az egyik fontos kérdése.

Magyarországon a rendszerváltást követően egy rövid ideig úgy tűnhetett, hogy nem lesznek konfliktusok a nemzeti kérdésben a parlamenti pártok között. Amikor Antall József kormánya létrehozta az alapszerződést Ukrajnával, azt támogatta az Antall-kormány ellenzéke: az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz is. Mégsem így történt: az MDF Csurka István vezette belső ellenzéke az alapszerződés ratifikációja ellen szavazott. Amikor azután a Horn-kormány Szlovákiával és Romániával is megkötötte az alapszerződést, azt már a Fidesz vezette ellenzék elutasította.

Minthogy az alapszerződésekben Magyarország elérte a magyar kisebbségek jogainak elismerését a szomszédos országok által, s „cserébe” csak a határok elismerését ismételte meg, azok alapszerződések elutasítása a békeszerződések elismerésének megkérdőjelezését jelentette. Amikor a Fidesz 1998-ban kormányt alakított, a kisebbségben élő magyarok jogállásáról szóló státustörvénnyel elindította a „lakossági revíziót”, amely azután a letelepedés nélküli kettős állampolgárság népszavazási követelésével, majd 2010-es megvalósításával teljesedett ki. A népszavazás idején még világos volt a diametrális különbség az akkori kormánypártoknak illetve az akkori ellenzéki pártoknak a nemzeti kérdésben képviselt álláspontja között, ami teljesen normális jelenség.

Az MSZP 2010 után, mindenekelőtt az állampolgársági törvény megszavazásával (aminek előzménye 2001-ben a státusztörvény megszavazása volt) maga is átállt a Fidesz oldalára.

Amikor Molnár Zsolt úgy tesz, mintha nálunk nem lenne természetes dolog a pártok álláspontjának eltérése a nemzeti kérdésben, az MSZP átállását leplezi, vagyis azt, hogy ő és pártja elárulta a nemzetközi baloldal hagyományos szembenállását a nacionalizmussal.

Közben azzal, hogy pártját „patrióta szociáldemokrataként” különbözteti meg a rivális baloldali párttól, a DK-tól, maga is pártpolitikát csinál a nemzeti kérdésből.

NOVÁK AKTÍV, DE ROSSZUL

Áder János aligha volt boldog attól, hogy Schmitt Pál váratlan bukása óta be kellett ugrania köztársasági elnöknek. Tízéves elnökségére feltűnő visszafogottság volt jellemző. Ha kellett, elmondott egy unalmas beszédet, ha kellett, aláírt minden törvényt, amit Orbán kétharmados többsége megszavazott, miközben a látszat fenntartása érdekében egy-egy nem túl fontos törvényt visszaküldött az Országgyűlésnek. Sem érdekesebb, sem önállóbb nem volt, mint egykor Dobi István vagy Losonczi Pál.

Novák Katalin ezzel szemben nagy ambícióval igyekszik ellátni az Orbán által neki adott feladatot. Mindenkihez igyekszik valamilyen kedves szóval szólni, és még úgy is tesz, mintha az orosz-ukrán háborúról mást mondana, mint Orbán, miközben valójában ugyanazt mondja. Ő is minden fontos dolgot aláír, mint egykor Áder, és a látszat kedvéért ő is visszaküld valamit az Országgyűlésnek, de anélkül, hogy bármi fontos dologban útjában lenne Orbán törvényalkotási gőzhengerének.

Van valami, amiben határozottan rosszabb, mint Áder volt. Amennyire vissza tudok emlékezni Áder tíz elnöki évére, ő nem folytatta Sólyom László határon túli portyázását.

Sólyom ugyanis, aki alkotmánybírósági elnökségével az alkotmányosság építőmestereként a magyarországi rendszerváltás legfontosabb személyiségei közé emelkedett, köztársasági elnökként az orbáni „nemzetpolitika” szellemében mérgezte Magyarország szomszédsági kapcsolatait.

Emlékezetes volt, amikor a Szlovákiához tartozó Komáromban akart Szent István szobrot avatni, de Szlovákia ezt nem engedte meg neki, és félúton vissza kellett fordulnia a komáromi hídról. Az is előfordult, hogy Romániában nem engedték leszállni Sólyom repülőgépét, és ezért autóval kellett elutaznia a székelyföldi rendezvényre, ahol fel kellett valamit avatnia. Ötéves elnökségét végigkísérték az ilyen ütközések a szomszéd államokkal. Pedig Sólyom a komáromi Selye János Egyetemen tartott előadásában világos különbséget tett politikai és kulturális nemzet között, csak éppen nem vonta le ebből azt a kézenfekvő következtetést, hogy államfőként, ismétlem: az állam formális fejeként semmi keresnivalója a szomszéd országok magyarlakta területein, hiszen sem a Székelyföld, se a Csallóköz nem része a magyar államnak. Ő ott csak magánember lehet, aki helyesen teszi, ha színházba megy Komáromban vagy Marosvásárhelyen, de államfőként szobrot avatnia csak a magyar állam határai között helyes. Nos, Áder az ilyesmitől tartózkodott, nem is voltak miatta diplomáciai jegyzékváltások a szomszédok és a budapesti kormány között.

Novák Katalin viszont láthatóan a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarokat is magához kívánja ölelni.

Legutóbb a csíksomlyói búcsún vett részt, és Facebook-bejegyzést is tett közzé az eseményből, hangsúlyozva a magyarok nemzeti összetartozását, a Székelyföld megmaradását. Menetrendszerűen jött is a román kifogás. Joggal: magánemberként ott imádkozik, ahol akar, de köztársasági elnökként nem lehet hivatali teendője Csíksomlyón. Erre a nem igazán jelentős gesztusára azért érkezett határozott tiltakozás Bukarestből, mert nem sokkal hivatalba lépése után, egy korábbi erdélyi kiruccanása alkalmából így határozta meg feladatát:

„Köztársasági elnökként kiemelt feladatomnak tartom az összmagyarság képviseletét, így számomra nincs különbség a tekintetben, hogy valaki határon innen vagy túl él. A magyar az magyar, s pont.”

Érthető, hogy ez ellen tiltakozott a román külügy. A magyar köztársasági elnök a magyar állam feje, őt Magyarország Országgyűlése választja, neki a magyarországi választók képviselete a dolga, semmiképpen sem képviselheti az „összmagyarságot”. Engem mint magyarországi liberális magyart éppen képviselhetne, ha akarna, de nem teszi: minden fontos dologban azt szajkózza, amit korábban Orbán minisztereként mondott, és gondol és mond ma is.

Nem lehet kétségünk: ő Orbán köztársasági elnöke ugyanúgy, ahogy Dobi István és Losonczi Pál Kádár János megbízásából (Dobi eleinte Rákosi megbízásából) volt az Elnöki Tanács elnöke.

Részt vállal Novák államfői minőségében az Orbán-kormánynak a szomszéd országokkal szemben folytatott hidegháborújából – ezt mutatja a fenti idézet Facebook-bejegyzéséből. Miután pedig ezt egyszer így leírta, minden további, a szomszéd országokban való megjelenésére ennek tükrében tekintenek a szomszéd államok.

UJHELYI NEM VÁLASZOL

Ujhelyi István többszörösen díjazott európi parlamenti képviselő volt ma az ATV Start című adásának vendége, ezúttal nem Brüsszelből, Skype-on, hanem a legsúlyosabb, negyedórás adásrészben, a Szigorlatban.

Ilyenkor egy vendég újságíró is csatlakozik a két műsorvezetőhöz, ezúttal a Fidesz-média jeles képviselője, Kacsóh Dániel a Mandinertől, aki rendszeresen feltűnik az ATV-ben. Első kérdésként (amely a Szigorlatban mindig a vendégnek jut) azt kérdezte Ujhelyitől, hogy vajon meg fogja-e szavazni az Európai Parlamentben azt az öt pártcsalád által benyújtott javaslatot, amely szerint Magyarország – pontosabban a mai magyar kormány – nem alkalmas arra, hogy 2024 második félévében ellássa az Európai Tanács soros elnökségét. Válasz helyett Ujhelyi másról kezdett el beszélni, és a kérdésre az adás végéig nem válaszolt.

A Fidesz-média jeles képviselője később azt is megkérdezte az adásban, hogy vajon egyetért-e a Bizottság költségvetéssel kapcsolatos jelentésében foglalt javaslattal, hogy a magyar kormány szüntesse meg a rezsitámogatást.

Ujhelyi pontosította a dolgot, szerinte Bizottság javaslata csak annyit mond, hogy tegyék a támogatást rászorultsági alapúvá,

de az egyenes válasz, vagyis, hogy egyetért-e a Bizottság javaslatával, ezúttal is elmaradt.

Kacsóh – ismétlem – a Fidesz-média embereként provokálja az MSZP által az európai parlamentbe juttatott baloldali EP-képviselőt. Ki akar mondatni vele valamit, ami a Fidesz híveit megerősítené abban, hogy a baloldali képviselők nem a magyar érdekeket, hanem a nemzetközi baloldal törekvéseit képviselik az EP-ben. A dolgát végzi, amiért a fizetését kapja. Miért nem tudja Ujhelyi azt válaszolni, hogy igen, meg fogja szavazni az öt pártcsalád javaslatát, mert maga sem tartja méltónak az Orbán-kormányt arra, hogy soros elnök legyen? Miért nem tudja Ujhelyi azt válaszolni, hogy igen, egyetért a rezsitámogatás rászorultsági alapú átalakításával? Miért fél egyenes választ adni a feltett kérdésre?

„Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”

– írta József Attila.

Ujhelyi azért megpróbálja, hátha neki sikerül. Nem áll egyedül vele az ellenzéki politikusok között.

ÉLES CSATA A CORVIN-LÁNCRÓL

Aki követte az interneten az Országgyűlés plenáris ülését, váratlanul éles csatának lehetett tanúja. Nem az inflációról, nem a pedagógusok jogállásáról szóló törvényről, nem a rendőrség erőszakos fellépéséről, hanem egy szimbolikus ügyről, amit az ellenzéki pártok általában igyekeznek elkerülni. Az ellenzéki pártok többsége most is ezt tette, a DK azonban nem.

Az Orbán-kormány a hatalom visszaszerzése után, 2011-ben vezette be újra a Corvin-láncot mint a tudomány és művészet kiemelkedő képviselőinek adott elismerést, amelyet eredetileg – Klebelsberg Kunó kezdeményezésére – Horthy Miklós vezetett be 1930-ban, és ő adományozta a kiválasztottaknak. Igaz, annak idején a mindössze 12 személynek adott Corvin-lánc mellett létezett a szélesebb körnek adott Corvin-koszorú is, de ahhoz hasonlóan, ahogy Horthy idején a kitüntetettek Corvin-rend tagjai voltak, az Orbán-rendszerben a kitüntetettek a Corvin-lánc Testület tagjai. Az új Corvin-lánc immár 12 éve létezik, miért került most újra az Országgyűlés napirendjére? Az új törvényjavaslatnak csupán az a tartalma, hogy külön törvényben szabályozza a Corvin-láncot, míg eddig a többi kitüntetéshez hasonlóan egy törvény szabályozta a Corvin-láncot is. Nem zárható ki, hogy az új törvényt csak arra találták ki, hogy, miként azt a szimbolikus törvényeknél, aktusoknál szokták, provokálják az ellenzéki pártokat: azonosulnak a Fidesz világképével, vagy mernek annak ellent mondani.

Az ellenzéki pártok többsége meg sem szólalt az ügyben. A DK viszont megszólalt, és nem is akárhogy. Kálmán Olga alaposan felkészülve elmondta azt a két alapvető ellenvetést, amit az ügyben egy demokratának el kell mondania. Egyfelől azt, hogy

a Corvin-lánc felújításával a második Orbán-kormány a Horthy-korral való kontinuitást juttatta kifejezésre.

A Horthy-rendszer összeomlása után az új magyar állam nem folytatta a Corvin-láncok és – koszorúk osztogatását, és a már a kommunisták kezébe került magyar állam 1948-ban a Kossuth-díj bevezetésével váltotta fel azt. Az ötvenes években a kiemelkedő tudósok és művészek mellett gazdasági szakemberek, munkások és parasztok, üzemi brigádok is kaptak évről-évre Kossuth-díjat, de a kádári konszolidáció után ez a gyakorlat megszűnt, a Kossuth-díjat művészeknek osztották, a tudósoknak, kiemelkedő szakembereknek Széchenyi-díj járt, a munkásoknak és parasztoknak be kellett érniük az állami kitüntetésekkel. A legkiemelkedőbb teljesítményekre ott volt a Kossuth-díj nagydíja. Az Orbán-rendszer azonban minden lehetséges módon hangsúlyozza a kontinuitást az 1945 előtti magyar állammal és a diszkontinuitást az 1945 és 1990 közöttivel. A Kossuth- és Széchenyi-díjat ugyan nem szüntették meg – azt a magyar tudományos és kulturális élet elfogadta – de visszahozták szűkebb körre a Corvin-láncot.

Az Orbán-kormányok a Kossuth- és Széchenyi-díjak odaítélésénél is érvényesítenek politikai preferenciát, és még inkább így történik ez a Corvin-lánccal. Nem arról van szó, hogy a kitüntetettek többsége ne valóban kiemelkedő tudományos és művészi teljesítményekkel kerülne be a körbe, de az Orbán-rendszer kritikusai nem kerülhetnek be a körbe akkor sem, ha világhírre tesznek szert. Kálmán Olga második ellenvetésével mint a

Fideszhez közel állókként jellemezte a kitüntetettek körét.

Emellett részletesen bemutatta felszólalásában, hogy hogyan újítottak fel és rendeztek be drága bútorokkal és festményekkel 6 milliárd forintért egy villát a Corvin-lánc Testület és Iroda számára. Részletesen taglalta, hogy mi mindenre lehetett és kellett volna ennyi adófizetői pénzt fordítani.

A KDNP-s Nacsa Lőrinc rendszeresen mond vezérszónoklatot a KDNP részéről, és a frakciók sorrendjéből adódik, hogy mindig a DK-s vezérszónok után következik. A kormányoldalon ezért neki jut a DK ledorongolásának rendszeres feladata. Így volt ez ezúttal is, és Nacsa példátlanul élesen támadta meg Kálmán Olgát. Ehhez a támadáshoz később Mátrai Márta fideszes háznagy és a törvényjavaslatot előterjesztő Soltész Miklós államtitkár is csatlakozott. Az ellenzéki pártok közül csak a Jobbik képviselője, Ander Balázs szólalt fel, és ó egyetértett a törvényjavaslattal, helyesli a Corvin-lánc visszahozatalát. Nincs ebben semmi meglepő, a magyar történelem kérdéseiben a Jobbik mindig közel állt a Fideszhez. Más ellenzéki pártok nem szólaltak meg a vitában. A DK-ból Arató Gergely állt ki Kálmán Olga mellett.

Vajon nem volt-e hiba a DK részéről, hogy belement ebbe a konfliktusba?

DK

a DK-t kivéve mindenki elfogadta a Fidesz álláspontját, kisebbségből többséggé lettek a kettős állampolgárság támogatói.

Amíg az ellenzéki pártok világnézeti kérdésekben elbliccelik a vitát a Fidesszel, semmi esély arra, hogy a Fidesz valamikor is kisebbségbe szoruljon a magyar választók között. A közhiedelemmel ellentétben az embereket nemcsak a megélhetésük érdekli. Ezért tette helyesen a DK-frakció és személy szerint Kálmán Olga, hogy vállalta a vitát a Fidesszel (és, mint kiderült, a Jobbikkal) a Corvin-lánc ügyében.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK