Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

317 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Időközi vereség

Nagy az elkeseredés az időközi választások eredménye miatt. Orbán a parlamentben azzal büszkélkedik, hogy mennyivel több szavazatot szerzett összesítve a Fidesz, mint az ellenzéki pártok. Ezeket a számokat látják az ellenzéki politikusok és az „elemzők” is, és ezért beszélnek az ellenzék kiábrándító vereségéről.

Én ezt túlzásnak tartom. Megnéztem húsz olyan időközi választást, amelyeket városi választókerületekben tartottak, ahol általában indulnak a Fidesz és az ellenzéki szövetség jelöltjei, és összehasonlítottam az eredményt a 2019-es általános önkormányzati választás eredményeivel. Abból indultam ki, hogy Magyarországon is világosan – egyes kutatók szerint száz évre visszamenőleg – kirajzolódik a politikai földrajz. Mellőzve a részleteket, vannak olyan választókerületek, amelyekben több ciklus óta a Fidesz erős, és olyanok, ahol viszont a baloldali vagy inkább centrista ellenzéki pártok. Ezért az időközi választásokon sem azt kell nézni, hogy hány helyen nyert fideszes és milyen arányban.

Az, hogy hagyományosan, több ciklus óta a Fidesz által nyert egyéni választókerületekben megint a Fidesz nyert, nem nagy ügy. A húsz időközi választásból tízben ez történt. Négy olyan választókerület volt, ahol korábban is az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, és most is. Öt helyen 2019-ben még az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, most viszont a Fideszé. Ezek a fontos esetek.

Az egyik a VII. kerületi választókerület, ahol egy súlyos visszaélés miatt le kellett mondania Borka-Szász Tamás DK-s képviselőnek, alpolgármesternek, és az ő helyét vitte el a Fidesz.

Egerben az ellenzéki szövetség felbomlott, az egykor jobbikos, pártját is elhagyó polgármester az őt támogató városi koalícióval is szakított: ilyen körülmények között nem csoda, ha elvész a mandátum.

Hogy mi történt a VIII. kerületben, Nyíregyházán két választókerületben is és Szolnokon, azt találgatni sem tudom, csak amiatt vagyok szomorú, hogy a nyíregyházi 3. választókerületben egy kiváló egykori szabad demokrata párttársunk váratlan halála miatt volt időközi választás, és az ő egykori mandátumát sem tudta megvédeni az új ellenzéki jelölt, elvitte a Fidesz.

Ha mégis elgondolkozunk azon, hogy van-e általános tanulsága e vereségnek, én egyelőre a következőre jutottam. Figyelmesen követve az ellenzéki pártok parlamenti szereplését és médiamegjelenéseit, úgy látom, hogy

az ellenzéki pártok ott folytatják, ahol a választási kampány végére abbahagyták.

Az ellenzéki pártok a Fideszt túlnyomórészt jóléti kérdésekben bírálják, és jóléti tartalmú javaslatokban fogalmazzák meg a maguk alternatíváját. Habár – különböző megfogalmazásokban – Karácsony Gergely is, Kunhalmi Ágnes is és Ungár Péter is azért bírálta az áprilisi választási vereség után az ellenzéki kampányt, hogy az nem „az emberek mindennapi problémáival”, vagyis jóléti kérdésekkel (hanem orbánozással és putyinozással) foglalkozott.

Ez nem volt igaz, az ellenzéki pártok politizálása az Orbán-kormányok tizenkét évében mindig is főképpen jóléti kérdésekről szólt. Ugyanezt folytatják április óta.

Azt pedig nem tudták elhitetni, hogy jóléti ügyekben tőlük több várható, mint a Fidesztől, és szemlátomást most sem tudják.

Az eredmény is ugyanaz, mint az országgyűlési választásokon volt

Abban sincs változás, hogy az ellenzéki pártok illedelmesen beilleszkednek az Orbán-rendszer politikai intézményeibe: a DK-s Oláh Lajos személyében parlamenti alelnököt, jegyzőket és bizottsági tisztségviselőket állítottak, a megszokott módon teszik fel kérdéseiket és interpellációikat, megvitatják a Fidesz alaptörvény- és házszabály-módosítását és szavaznak is róla, holott a 2010 utáni években még tudták, hogy az ilyesmit bojkottálni kell. Kivételt csak a Momentumnak a parlamenti tisztségektől való tartózkodása és a DK-nak, Párbeszédnek és Momentumnak egyes szimbolikus parlamenti eseményektől való távolmaradása jelentett, de a napi parlamenti ügymenet során már semmivel sem jelzik az ellenzéki pártok, hogy az Orbán-rendszerrel is szemben állnak, nemcsak az Orbán-kormány politikájával.

Business as usual – ez az összkép az ellenzék tevékenységéről. Bizonyosan bőven vannak az Orbán-rendszert elutasító polgártársaink, akiket ez tart vissza attól, hogy elmenjenek az ellenzéki jelöltekre szavazni.

UGYAN, LACI

Rossz a kedvem, ha saját pártom politikusa beszél komolytalan dolgokat. Alelnökünk, aki költségvetési, gazdaságpolitikai kérdésekben szokott nyilatkozni, tiltakozik az ellen, hogy a benzinkutaknál korlátozzák az egy-egy autóba tankolható üzemanyagmennyiséget.

Varju Laci szerint: „A DK elutasítja a brutális orbáni megszorítócsomag minden elemét, így a benzinárstop kivezetését is. Felszólítjuk a Fideszt, hogy ne az emberekkel akarja megfizettetni a gyenge forint és az elhibázott gazdaságpolitika árát, ne vezesse ki a benzinárstopot!”

Bizony, a vásárolható mennyiség korlátozása évtizedek óta ismeretlen dolog, a hiánygazdaság jellegzetes tünete, de lássuk be, az üzemanyag-forgalmazók nem tehettek mást.

Hasonlóképpen hiánygazdasági tünet a kettős árrendszer bevezetése, vagyis az, hogy más árat számítanak fel a külföldieknek, mint a hazai vevőknek – én utoljára az egykori NDK-ban, Csehszlovákiában, meg a népi Kínában találkoztam ilyesmivel, évtizedekkel ezelőtt. Mindennek oka a hatósági benzinár bevezetése. Az ellen kellett volna tiltakozni, de emlékezetem szerint az ellen nem tiltakoztak az ellenzékiek, köztük Varju Laci sem, pedig ez a legrosszabb válasz a külpiaci áremelkedésre.

Ha külföldön felmennek az üzemanyagárak, Magyarországon pedig maximálják az árat, abból, ha nyitva vannak a határok, természetesen üzemanyagturizmus lesz, az ellen pedig nem marad más, mint az abszurd, mellesleg az uniós normákat durván sértő kettős árrendszer.

Ha nálunk a nagykereskedelmi árat is maximálják, ahogy az Orbán-kormány megtette, akkor nem érdemes Magyarországra szállítani benzint, és akkor hiány lesz. (Tudjuk a MOL vezérétől, hogy a magyarországi üzemanyagellátáshoz szokás szerint hozzájárul valamennyi import, és ez most kiesik.) Ezt látjuk ezekben a napokban. Ezt akarjuk?

Ha a világpiacon emelkednek az árak, akkor Magyarországon sem lehet azokat büntetlenül a korábbi szinten tartani. A környezetünkben levő civilizált országok ebben a helyzetben az autóhasználók számára valamilyen kompenzációt nyújtanak, esetleg csökkentik az üzemanyagár adótartalmát, bár ez utóbbi sem igazán jó megoldás, mert az adócsökkentésnek többnyire csak egy részét engedik át a vásárlóknak. A kompenzációra a legjobb eszköz a gépjárműadó elengedése, de elképzelhető „negatív gépjárműadó”, az autótulajdonosoknak adott egységes összegű juttatás is. Ezért is felléphetett volna az ellenzék, a hatósági árért, „ársapkáért” (micsoda eszement fogalom) azonban semmiképpen.

Tudjuk jól, a Fidesz már ellenzékben is szervezett népbutítást folytatott, ennek volt emlékezetes mondata „az egészség nem üzlet”, és ezt folytatta kormányon a „rezsicsökkentéssel”, és ebbe a sorba illeszkedik az „ársapkák” előírása.

Komolyan hiheti valaki, hogy tízezernyi élelmiszertermékből hét termék árának megkötésével mérsékelni lehet az inflációt? Nyilván minden eladó a többi termék árában felszámított nyereséggel ellensúlyozza a kiválasztott néhány terméken elszenvedett veszteséget.

Minden ellenzékinek el kellene utasítania az árak hatósági megkötését. Ha nem teszi, maga is hozzájárul a fideszes népbutításhoz.

Azt sem kellene mondani, hogy a Fidesz ne az emberekkel fizettesse meg „a gyenge forint és az elhibázott gazdaságpolitika árát” – Ez ugyanaz, mint hogy Orbánék szerint „ne a magyar emberek fizessék meg a háború árát”. A háború árát is valamennyien fizetjük meg, európaiak, és az elrontott gazdaságpolitika árát is valamennyien fizetjük meg, akik Magyarországon élünk. Aki mást mond, becsapja az embereket, legyen akár fideszes, akár ellenzéki.

ELHIBÁZOTT

A költségvetési vita ezúttal megmutatta, hogy hogyan működik a Fidesz propagandagépezete.

Tudtuk eddig is – Kuncze Gábor ezt jellemezte sok-sok évvel ezelőtt a papagájkommandó kifejezéssel – hogy minden fideszes megszólaló elismétli ugyanazokat a kifejezéseket, mondatokat, fordulatokat. Kitalálja a központi kampánystáb, és odateszi a sajtótájékoztatót tartó, a parlamenteben felszólaló politikusok elé, akik minden alkalommal elismétlik. Ilyen szavak a „magyar emberek”, „családok”, „adócsökkentés”, „brüsszeli bürokraták” „illegális bevándorlók” „megvédjük” stb. stb. Ebben a mostani költségvetési vitában a fideszes felszólalók a „szomszédunkban dúló háború” kifejezéshez mindig hozzáteszik: „elhibázott brüsszeli szankciók”. Hogy az Európai Unió szankciókat vezetett be az Ukrajnát már 2014-ben megtámadó, majd idén februárban átfogó háborút indító Oroszországi Föderáció (ez magyarul az orosz állam pontos megnevezése) ellen, az vitathatatlan.

De miért elhibázottak ezek a szankciók?

A szankcióknak alapjában véve két iránya van. Az egyik: személyi szankciók az oroszországi gazdasági és politikai vezető réteg kiválasztott, kulcspozíciókat betöltő személyei ellen: utazási lehetőségük korlátozása az Európai Unió országaiba, illetve az EU-országokban levő vagyontárgyaik (ingatlanok, yachtok, bankbetétek) lefoglalása. A másik: Oroszország gazdasági: kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatainak korlátozása azzal a céllal, hogy akadályozza az ország gazdaságának működését és ezzel gyengítse az orosz állam hadviselő képességét.

Mi ebben az elhibázott?

Azt szokták mondani, hogy a szankciók nagyobb kárt okoznak az EU tagországainak, mint az orosz államnak. Kétségtelen, hogy miután az Oroszország és az uniós tagországok gazdasági kapcsolatai az elmúlt évtizedekben mindkét fél számára előnyösek voltak. (Ugyanúgy, mint egykor a Szovjetunió kereskedelmi kapcsolatai a kis KGST-országokkal, köztük Magyarországgal: a szovjet nyersanyagok és energiahordozók szállítása stabil beszerzési forrást jelentett Magyarország és a többi kis KGST-ország számára, ugyanakkor a Szovjetunió biztos piaca volt a magyar ipar és mezőgazdaság alacsony és közepes minőségű tömegtermékeinek, ők viszont olcsón, rubelért jutottak hozzá a sokszor számukra kifejlesztett ipari termékekhez és élelmiszerekhez.) Nem vitás, hogy az orosz energiahordozók importja előnyös a közép-és dél-európai gazdaságok (Németország, Ausztria, Olaszország, Görögország) számára ugyanúgy, mint a továbbra is orosz energiahordozókat importáló egykori szocialista országok számára, és előnyös számukra az Oroszországba irányuló ipari export is. A kereskedelmi kapcsolatok megszakítása illetve korlátozása számukra is hátrányos, nemcsak az orosz gazdaságnak okoz károkat. Drágább lesz az energiahordozók beszerzése, elvesznek az ipari piacok. Még sincs más mód az orosz hadviselés gazdasági hátterének gyengítésére. Ezért vállalja ezt az áldozatot tudatosan a többi európai demokrácia. Az Orbán-kormány ezt nem helyesli. Az első öt szankciós csomagot ugyan vita nélkül tudomásul vette, a hatodikat már nem, csak úgy hagyta jóvá, hogy az olajembargó Magyarország kőolajimportját nem érinti. De a korábban elfogadott szankciókat is helyteleníti.

Mi az, ami a szankciókban elhibázott?

Az, hogy vannak. Az, hogy a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok szűkítésével gyengítik az orosz hadviselés gazdasági hátterét. Ezt Orbán nem tartja kívánatosnak. Ugyanúgy nem, ahogy az Ukrajna honvédő háborúját segítő fegyverszállításokat sem.

Míg az Európai Unió többi országa Ukrajna oldalán áll a putyini Oroszország agressziójával szemben, az orbáni magyar állam nem.

Orbán és Szijjártó továbbra is az Orosz Föderáció szövetségese. Ezért nevezi elhibázottnak a szankciókat a fideszes papagájkommandó.

BOHÓCKODÁS

A jövő héten tárgyalja az Országgyűlés a 2023. évi költségvetést. Mint a Fidesz ezt rendszerré tette, júniusban, a parlament nyári szünete előtt. Igazi hungarikum.

A két évtizedig, 2010-ig tartó magyar demokráciában, amikor az intézmények nagyjából rendeltetésszerűen, vagyis alkotmányosan működtek, a költségvetést novemberben tárgyalta az Országgyűlés, és decemberben szavazták meg. Eleinte az év utolsó napjaiban, később, amikor már beletanultunk a rendszer működésébe, a karácsonyi szünet előtt. Abból indultak ki, hogy akkor szabad csak költségvetést készíteni, amikor nagyjából már látni lehet, hogy hogyan alakul a gazdaság a megelőző évben. A költségvetés ugyanis megkötötte a kormányok kezét, hogy mire költhetik az adófizetők pénzét.

Az első Orbán-kormány idején a fideszes többség egy ízben még kétéves költségvetést szavazott meg, hogy közvetlenül a következő választás előtt már ne kelljen számos népszerű ellenzéki javaslatot elutasítani. Azután tovább léptek.

A Fidesz újabb hatalomra jutása után kitalálták, hogy már az előző év nyarán, a tavaszi szünet előtt fogadnak el költségvetést. Úgymond azért, hogy kiszámítható legyen a gazdasági környezet. A valóság viszont az, hogy

az államháztartási törvény felpuhításával a parlament által jóváhagyott költségvetési előirányzatok gyakorlatilag látszólagossá váltak, a kormány korlátlan átcsoportosítási lehetőséget kapott.

Minden év decemberében hatalmas összegeket szór szét rendelettel a kormány. A jövő heti költségvetési vitát ezért nem vehetjük komolyan.

Sajnos azt sem, amit az ellenzéki pártok csinálnak a költségvetési vitában.

Egy normális országban, ha parlamenti berendezkedés van, a költségvetést a kormány készíti, a parlamenti vitában megindokolja, az ellenzék elmondja kritikus véleményét, és természetszerűen nemmel szavaz.

Magyarországon három évtizede más a szokás: az ellenzék – függetlenül attól, hogy ki van kormányon, és ki ellenzékben – módosító indítványok tömegében juttatja kifejezésre a maga prioritásait, melyek természetesen eltérnek a kormányétól. Valljuk be: ennek a világon semmi értelme.

Az ellenzékiek azután panaszkodnak, hogy a kormányoldal minden javaslatukat „lesöpri”. De hát ez természetes, hiszen a a mindenkori kormánykoalíció és a mindenkori ellenzéki pártok között éppen az a fő különbség, hogy mire költik az adófizetőktől beszedett pénzt.

A legtermészetesebb dolog, hogy a kormánypártiak nem szavazzák meg az ellenzék módosító indítványait.

Azokat be sem kellene nyújtani: ez merő magamutogatás.

De vajon nem teszik-e helyesen az ellenzékiek, hogy költségvetési módosító indítványokban fogalmazzák meg, hogy mennyi jót tennének az emberekkel, ha kormányon lennének? Az egyes képviselők pedig azt, hogy mennyi mindent fejlesztenének a maguk választókerületében (illetve abban, ahol legközelebb el akarnak indulni egyéni jelöltként)?

Idestova harminckét év tapasztalata, hogy ez a dolog nem működik. A választók nem tudják, hogy mi mindent javasolnak az ellenzéki képviselők, amit azután a kormánytöbbség leszavaz, és ha véletlenül hallanak róla, nem adnak neki hitelt. Mert aki odafigyel erre, az azt is tudja, hogy az ellenzék felelősség nélkül teszi ígéreteit költségvetési módosítók formájában.

A parlamenti szabályok szerint a költségvetési módosító javaslatoknál meg kell jelölni, hogy honnan vennék el a pénzt ahhoz, amire többet akarnak költeni.

Tudjuk, hogy költségvetési indítványok hosszú sorához jelölik meg ellentételként ugyanazt az ellentételt ugyanazon párt képviselői. Ők maguk sem veszik a dolgot komolyan. A választók sem.

Amikor országgyűlési képviselő voltam, nem adtam be módosító indítványokat a költségvetéshez. Nem vettem részt a bohóckodásban. Mert ez bizony bohóckodás.

„KEDVES TIBOR”

Ekként szólítja meg Ujhelyi István, szocialista EP-képviselő Navracsics Tibort, Orbán Viktor miniszterét, akit azzal bízott meg a miniszterelnök, hogy oldja meg az Unió újraindítási támogatásainak megszerzését az ország számára.

Ujhelyi konzultálni akar a miniszterrel arról, hogy hogyan is lehetne ezt elérni. Tanácsokat adna neki, aminek lényegét máris jelzi: változtatni kellene a kormány viselkedésén.

Mindez akkor történik, amikor a Fidesz éppen egyoldalúan a maga javára módosítja a választási szabályokat,

önkényesen vet ki „extraprofitadót” a neki nem tetsző ágazatokra, köztük olyanokra, amelyek nemhogy „extraprofithoz”, de egyáltalán számottevő profithoz sem jutnak, önkényesen vesz el pénzt az ellenzéktől, önkényesen fosztja meg a fővárosi önkormányzatot három belvárosi tér tulajdonától,vagyis lendületesen tovább folytatja a jogállamiság lebontását.

Egy demokrata képviselőnek, ha komolyan veszi magát, az Orbán-rendszerre mint önkényuralomra kell tekintenie, az Orbán-kormányra mint önkényuralmi kormányra, Orbán miniszterére mint az önkényuralom miniszterére.

Ne feledjük, a „kedves Tibor” mint igazságügyminiszter meghatározó szerepet játszott a jogállam lebontásának első éveiben,

ő védte meg Brüsszelben az Orbán-rendszer médiaszabályozását, igazságügyi reformját, ő volt az igazságügyminiszter már az orbáni alaptörvény szövegezésekor és elfogadásakor stb. stb.

Ujhelyi szerint az európai támogatások megszerzése „közös nemzeti ügy”.

Szerintem a demokrácia hívének nem lehet „közös nemzeti ügye” a demokrácia megsemmisítőivel.

Ujhelyi az olajembargóból való kimaradásban is egyetértett az Orbán-kormánnyal, üdvözölte az Orbán által elért „kompromisszumot”, ő is ezt javasolta már korábban. Vajon azt is helyesli, hogy az Orbán-kormány később sem akarja megszüntetni az Oroszországtól történő olajvásárlást? Vajon helyesli, hogy Magyarország nem áll Ukrajna oldalán a háború kérdésében? Nem emlékszem rá, hogy a fegyverszállítás kérdésében mondott volna valamit.

Neki Navracsics „kedves Tibor”. Vajon előbb-utóbb a főnök, Orbán is „kedves Viktor” lesz? Ma csak az MSZP európai parlamenti képviselője, de a következő tisztújításkor minden bizonnyal az MSZP társelnöke lesz.

UNGÁR

Ungár Péter országgyűlési képviselő, az LMP frakcióvezetője másodszor tisztelt meg azzal, hogy hozzászólt a Facebook-oldalamon. Most ezt írja: „Az a helyzet, hogy a politikai vita vége az, hogy ha valaki nem ért egyet Bauerrel, az csak fideszes vagy akár náci lehet. Szerintünk nem igazán koherens az az álláspont, hogy szolidaritás kell minden európai polgár irányába, de a határon túli magyarok érzékenységét aki figyelembe veszi, az náci.”

Éppen két hónapja ezt az általános érvényű megjegyzést fűzte az ellenzéki pártok parlamenti viselkedéséről írott jegyzetemhez: „A helyzet az, kedves Bauer Tamás, hogy ha Ön kritizál minket egy álláspont miatt, akkor én mindig megnyugszom: megmutatja, hogy jó úton haladunk.” (Mindkét idézetben kitettem a magyar helyesírás szabályai szerint szükséges vesszőket.)

Kedves Ungár Péter, maradjunk abban: más úton.

Nagy erőfeszítéssel sem találna nálam olyan állítást, hogy aki nem ért velem egyet, az „csak fideszes vagy náci lehet”, vagy, hogy aki figyelembe veszi a határon túli magyarok érzékenységét, „az náci”. Soha ilyesmit nem mondtam, nem írtam, nem gondoltam. A politikai tájkép ennél sokkal tarkább.

Ungár Pétert idestova nyolc éve ismerem személyesen: együtt, pontosabban egymás mellett kampányoltunk a Moszkva téren a 2014-es kampányban, én, mint jelölt, Ungár pedig mint az LMP jelöltjének kampányembere, és jókat beszélgettünk. Azután a 2018-as kampányban újra találkoztunk, én ismét mint jelölt, de már ő is mint jelölt, a szomszédos választókerületben. Megint váltottunk pár szót. Ungár azután listáról bejutott az Országgyűlésbe, és kétségtelenül az egyik legjobb teljesítményt nyújtotta az ellenzéki képviselők között. Gyakran beszélt, nyilatkozott az elmúlt négy évben, kivételes tudatosság jellemezte: kiválasztott magának egy ügyet, a szociális szektorban dolgozók, illetve az idős családtagjaikat gondozók javadalmazásának ügyét, s folyamatosan erről beszélt.

Emellett kiválasztott magának a következő választásra egy Budapesten kívüli választókerületet, és szisztematikus munkával készült fel arra, hogy ott induljon el egyéni jelöltként. Azzal a feltételezéssel, hogy abban a billegő választókerületben akár még nyerhet is. Az országos eredmény azután úgy alakult, hogy minden Budapesten kívüli billegő választókerületet a Fidesz nyert meg, így most is csak listáról tudott bejutni az országgyűlésbe. (Ahogy a kilencvenes években én is.) Párttársai méltán tették őt az LMP első listás helyére, és a választást követően még frakcióvezetőnek is megválasztották. Így most még többször szerepel a parlamentben is és a médiában is, és az ügyek szélesebb spektrumában kell előadnia a maga és az LMP álláspontját.

Amilyen tudatosan építette a saját politikai arculatát, olyan tudatosan építi most – és ezt csak helyeselni tudom – pártjáét. Már a választási kampányban is többször elmondta, hogy önmagát az ellenzék legeuroszkeptikusabb politikusának tekinti, és most az euroszkepticizmust, az európai integráció szorosabbá válásával, az Unió föderatív voltának erősítésével, az euró bevezetésével való szembehelyezkedést tekinti az LMP egyik megkülönböztető jegyének.

Ez nem bűn, van ilyen álláspont Európában, ezt képviselték a Brexit hívei, ezt képviselik a cseh konzervatívok, és ezt képviseli a francia, a német vagy a skandináv, a holland szélsőjobb. És persze a Fidesz is.

A nyugat-európai zöldek viszont nem.

A másik terület, ahol Ungár élesen megkülönbözteti az LMP-t elsősorban a DK-tól, de a Momentumtól is, a nemzeti kérdés. Ungár, mint az imént idéztem, azt veti a szemünkre, hogy nem vesszük figyelembe a határon túli magyarok érzékenységét. A határon túli magyarokhoz való viszonyt a Fideszhez hasonlóan Ungár és pártja is azon méri le, hogy helyesli-e valaki a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot és az azzal járó választójogot, a kisebbségben élő magyarok és a magyar állam között létrehozott közjogi köteléket.

Tudjuk, hogy 2004-ig ezt a Fidesz sem helyeselte. Antall József emlékezetes beszédében is hangsúlyozta, hogy lélekben érzi magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, közjogi értelemben azonban csak a Magyarországon élő tízmillió országlakosénak. Útlevelek letelepedés nélküli osztogatása a határ túloldalán élőknek – ebben Orbán Magyarországa Milošević Szerbiájának, Tuđman Horvátországának, a jugoszláv utódállamok közötti háborúk kezdeményezőinek, valamint Băsescu Romániájának követője. Putyin Oroszországa osztogatta hasonlóképpen az útleveleket a Grúziától leválasztott Abháziában és Dél-Oszétiában, majd pedig a Donyec-medencében, hogy Putyin „hétszázezer orosz állampolgár” védelmével is indokolhassa az Ukrajna elleni átfogó támadást.

A nyugati demokráciákban nem állampolgárság osztogatásával oldják meg a nemzeti kisebbségek problémáját, és igazuk van, mert ez a megoldás inkább ellentéteket kelt az érintett országok, illetve a többség és a nemzeti kisebbség között.

Akik így vélekedünk, emellett is fontosnak tartjuk a szomszéd országokban élő magyarok kisebbségi jogait, és amikor általunk támogatott kormánya volt Magyarországnak, az legalább annyit tett a kisebbségben élő magyarok helyzetének érdemi javításáért, mint az Orbán-kormányok.

A harmadik ügy, amelyben Ungár rendszeresen megkülönbözteti magát a DK-tól és talán más ellenzékiektől, talán ezeknél is fontosabb. Azt kifogásolja, hogy más ellenzékiek mindenféle „csúnyákat” mondogatnak Orbánra. E kérdésben Ungár nem beszél világosan. Azon a május 16-i parlamenti ülésen, ahol Gyurcsány Ferenc törvénytelennek minősítette az Orbán-kormányt, Ungár volt az első napirend előtti felszólaló, és a következőképpen indította beszédét: „Ma fog miniszterelnököt választani az Országgyűlés. Ilyenkor általában az a szokás, hogy különböző ellenzéki politikusok beszélnek a „világok harcáról”, az abban betöltött szerepükről, a viszonyukról a világhoz. Én mégsem szeretnék így tenni, mert azt gondolom, hogy a negyedik kétharmad után az a szerénység illet minket, hogy az ilyen nagy megfejtésektől tartózkodjunk.

”Én személy szerint úgy gondolom, és a DK is megalakulása úgy gondolja, hogy a magyar politika alapvető kérdése ma az, hogy mi 1990-től demokráciát építettünk, Orbán és az egész Fidesz pedig 2010 óta önkényuralmat épít, és tizenkét év alatt fel is építette.

Alighanem erre céloz Ungár, amikor azt mondja, hogy mások „világok harcáról” beszélnek. Igen, Orbán világa és az 1990 és 2010 közötti magyar demokrácia két világ. Az LMP ezt Schiffer András vezetésével is másképp gondolta. Máig a fülemben cseng, ahogy Schiffer azt mondja a fideszes képviselők felé fordulva valamikor a 2010-2014-es ciklusban: „Én nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét.” Én akkor is kétségbe vontam, s ma is kétségbe vonom. Hogy Ungár mit gondol erről, nem tudom, de biztosan nem ezt, nem a demokrácia vagy önkényuralom közötti választást tekinti a magyar politika központi kérdésének.

Nem a rendszer, hanem csak a kormány ellenzékeként képzeli el az LMP feladatát.

Nem áll ezzel egyedül a parlamenti ellenzékben, de ő ebben a legtudatosabb. Nem tagadom, becsülöm ezért Ungár Pétert. Csak szerintem az általa képviselt politika nem vezet sehova.

Mindenesetre megállapíthatjuk: a parlamenti ellenzékben – eltekintve a Mi Hazánktól – két fő irányt különböztethetünk meg: a rendszerellenzéki irányt, amely az orbáni önkényuralommal szemben határozza meg magát, és híve a szoros európai integrációnak, a szomszéd népekkel való történelmi megbékélésnek, és a másik irányt, amely nem támadja az Orbán-rendszert mint önkényuralmi rendszert, a Fideszhez hasonlóan szemben áll az európai integráció elmélyítésével, a „nemzetek Európája” szuverenista politikáját követi, és egyetért a Fidesszel a „közjogi nemzetegyesítés” kockázatos politikájában. Ungár átgondoltan képviseli ezt a második irányt. Magam az elsőt tartom követendőnek.

A FIDESZ-KAMPÁNY UTÓFINANSZÍROZÁSA

Délelőtt az Országgyűlés fideszes többsége megszavazza az orbáni Alaptörvény tizedik módosítását a háborús veszélyhelyzetről. Délután Orbán bejelenti, hogy a kormány „az Alaptörvényben biztosított jogánál fogva” (amely jogot éppen biztosított magának) kihirdeti a háborús veszélyhelyzet miatti különleges jogrendet.

Másnap a kormány azt is eldönti, hogy – rendeleti úton – „extraprofitadót” vet ki egyes ágazatokra, és ebből tölt fel két külön alapot: a rezsivédelmi alapot a „rezsicsökkentés” finanszírozására, illetve a honvédelmi alapot a hadsereg gyorsított fejlesztésére.

A Századvég közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 90 százaléka ért egyet azzal, hogy a nagy cégek „extraprofitjára” kivetett különadókból finanszírozzák „a családok védelmét”, vagyis a rezsicsökkentés fenntartását a világpiaci energiaárak gyors növekedése ellenére, illetve „az ország védelmét” a közelben dúló háború idején. Az ATV nézőinek többsége (60 százalék) is helyesli ezt. Az ellenzéki pártok sem kifogásolják az „extraprofitadót”, legfeljebb azt, hogy a Fidesz-közeli szerencsejáték-szektorra vagy építőiparra nem terjed ki. Mit gondoljunk akkor közgazdaságilag és politikailag az „extraprofitadóról”?

Mindenekelőtt meg kell ismételni, hogy szemben a manapság Magyarországon elterjedt szóhasználattal, az extraprofit mint a marxi politikai gazdaságtan kategóriája azt a többletprofitot írja le, amelyre a technikailag vagy gazdaságilag élenjáró vállalatok az adott ágazat átlagos vállalataihoz képest innovációs eredményeik révén tesznek szert.

Az extraprofit a kapitalista gazdaságban a haladás, a fejlődés egyik legfontosabb ösztönzője.

Az extraprofit nem szégyellni való, hanem büszkeségre okot adó dolog, és bolond lenne az az állam, amely az extraprofitot megadóztatná.

A Fidesznél az extraprofit mást jelent, azt a többletjövedelmet, amelyet a vállalkozó úgymond nem szolgált meg, s ezért szégyellni való rossz dolog, amelyet méltányossági alapon különadóval elvonhat az állam.

Az Orbán-kormány által az „extraprofitadóval” sújtott nagyvállalati jövedelmek közül egyedül a MOL-nak az orosz importolaj ára és a BRENT-árhoz igazodó értékesítési árak közötti különbség miatt képződő különleges nyeresdége tekinthető méltányosan elvonható jövedelemnek, de az nem extraprofit, hanem monopoljáradék.

A bankok abból fakadó többletjövedelmét, hogy a hitelkamatok emelkedésével nem jár együtt a betéti kamatok emelkedése, hasonlóképpen nem extraprofit, hanem a működési feltételeik általános kiszámíthatatlanságára reagáló oligopolisztikus viselkedés gyümölcse. A többi kiszemelt ágazat – biztosítók, kiskereskedelem, telekommunikáció, gyógyszerforgalmazás, légiközlekedés, reklám – esetében a különadó kivetését végképp semmi sem indokolja, az a gazdasági életre ránehezedő önkényuralmi hatalomgyakorlás – lassan megszokottá váló – velejárója.

Az Orbán-kormány által kivetett különadó nem mást céloz, mint a Fidesz választási kampányának utófinanszírozását.

Mindannyian emlékezhetünk rá, hogy Orbán még a múlt év végén hirdette meg, hogy – úgymond sikeres gazdaságpolitikájának eredményeként – már a választást megelőző februárban az egész tizenharmadik havi nyugdíjat megkapják a nyugdíjasok, hogy a kiskorú gyermeket nevelő családokban élő keresők visszakapják az egész, 2021-ben befizetett személyi jövedelemadójukat, a 25 événél fiatalabbak pedig mentesülnek a személyi jövedelemadó fizetése alól. A gazdaság teljesítményétől messze elszakadva emelték a minimálbért, tovább bővítették a lakásszerzéshez nyújtott támogatásokat.

Minden gondolkodó ember tudhatta, hogy ennek valójában nincs fedezete. Érdemes felidézni: a 2010-es választást követően Orbán még azzal támadta az MSZP–SZDSZ kormányokat, hogy a fogyasztás növelésére vettek fel hiteleket, holott az csak fejlesztésre megengedhető.

Most megmutatta, hogy tud ő fogyasztásnövelési céllal eladósodni, ha akar. Azt is tudni lehetett, hogy ennek a választások után jön meg a böjtje. Alapjában véve ennek a kampányköltekezésnek az utófinanszírozása történik most. Az ellenzéki pártok ezt persze nem mondhatják ki, hiszen annak idején nem kifogásolták, hogy az Orbán-kormány „végre” az embereknek ad pénzt, fedezet nélkül. Az ellenzéki politizálást hosszú ideje átható antikapitalista érzület miatt azt is csak helyeselhetik, hogy a kormány vállalatoktól, bankoktól vesz el pénzt, a profitokat sarcolja meg. Holott felelős ellenzéknek még a marxi politikai gazdaságtanból is tudnia kellene, hogy a profitot alapjában véve fejlesztésre költik, a profit megsarcolása tehát a jövő felélését jelenti. Nem az a fő kérdés, hogy áthárítják-e a fogyasztókra a különadókat: azok akkor is ártanak, ha az érintetteknek sikerül ezt megtenniük, és akkor is, ha nem. Az első esetben azonnal sújtják az „embereket” (ahogy az az Orbán-kormány által a bankokra és a telefontársaságokra kivetett különadóval történt), a második esetben pedig hosszabb távon (ahogy az a közműtársaságok megsarcolása illetve visszaállamosítása nyomán következett be például a vízszolgáltatás esetében). Az „extraprofitadó” tehát nem helyeselni kellene, hanem határozottan elutasítani.

De vajon nem indokolt-e támogatni azt, hogy az Orbán-kormány a különadókkal: a „rezsicsökkentést”, a kommunális szolgáltatásoknak a költségektől elszakadó alacsony szinten tartott lakossági tarifáit” védi meg”, hiszen ezzel „azemberek” járnak jól?

Nem, a „rezsicsökkentést” nem „megvédeni” kellene, hanem be sem lett volna szabad vezetni.

Orbánék itt az egykori NDK normáit követik, amihez Honeckerék egészen rendszerük 1989-es összeomlásáig következetesen ragaszkodtak. Úgy tekintették ezt a rendszer előnyének Nyugat-Németországhoz képest, ahogy most Orbán büszkélkedik az alacsony magyar energiaárakkal, és mutat elrettentésképpen a nyugati világban megemelkedett energiaárakra.

Nem véletlenül jutott eszembe az NDK példája. Robert Havemann rendszerkritikus kommunista professzor, egykori náciellenes ellenálló mutatott rá már a hatvanas években, hogy az állam által szubvencionált hatósági árak rendszere a lakosság kiszolgáltatottságának intézménye. A „rezsicsökkentés”, vagyis a költségvetésből támogatott alacsony közműdíjak rendszere a magyar polgárok kiszolgáltatottságának intézménye: a Fidesz államának köszönhetik az emberek, hogy olcsón jutnak közüzemi szolgáltatásokhoz (energia, víz, csatorna), és természetesen nem tudják, hogy valójában az állam az ő adóbefizetéseikből finanszírozza ezt.

Közgazdaságilag kifejezetten hátrányos, ha a lakossági energiatarifák tartósan elszakadnak az energiabeszerzés költségeitől.

Általlában az előnyös egy ország számára, ha a termékek fogyasztói érzékelik, hogy milyen költségei vannak azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak, amelyeket fogyasztanak. Ez szükséges ahhoz, hogy észszerűen mérlegeljék, hogy többet vagy kevesebbet fogyasztanak, hogy az egyik termék fogyasztását felváltsák egy másikéval, amely ugyanazon szükséglet kielégítésére alacsonyabb költséggel vagy jobb minőségben alkalmas, illetve takarékosan bánjanak például az energiafogyasztással, hogy a megtakarított pénzből más szükségletek kielégítésére költsenek többet. Ha a tarifák tartósan alacsonyabbak a költségekhez képest, az zavarja a különböző termékek fogyasztásának racionális mérlegelését. Ezért nem, vagy csak korlátozottan nyúlnak a piacgazdaságok az energiatarifák tartós eltérítéséhez a költségektől. Ha a lakosság alacsonyabb jövedelmű csoportjainak erre nagyon rászorulnak, olyan módon kompenzálják az energiatarifák gyors növekedését, hogy ez elviselhetővé tegye a háztartások terheit, de nem térítik el tartósan a tarifákat a költségektől.

Még valamit megmutatott az egykori szocialista országok tapasztalata. Szovjet, magyar és más szociológusok mutatták ki, hogy

az államilag szubvencionált élelmiszerárak, közműtarifák, névleges lakbérek rendszere azzal jár, hogy minél magasabb társadalmi státusú egy-egy család és ezért minél jobb lakást kap, minél több áramot, fűtést használ fel, minél több jó minőségű élelmiszert fogyaszt, annál több támogatást kap a fogyasztásához a költségvetésből, vagyis a többiektől.

Ez az Orbán-féle „rezsicsökkentés” következménye is. Minél nagyobb házat fűt és világít valaki, annál több támogatást kap a költségvetésből, vagyis a többiektől. Ez is a „perverz újraelosztás” (Ferge ÍZsuzsa) egyik csatornája.

Az persze nehéz kérdés, hogy hogyan lehet a „rezsicsökkentést” tizenkét év vagy ennél is hosszabb idő elteltével majd megszüntetni. Egyszer már sikeresen megszüntették az egykori szocialista országokban a hatósági árak négy évtizeden át fenntartott rendszerét. Ehhez persze rendszert kellett váltani. De hogy ezt valamikor majd meg lehessen tenni, olyan ellenzékre lenne már most szükség, amely a „rezsicsökkentésről” és annak „megvédéséről” kimondja az igazat.

EURÓPA MEGHÁTRÁLT, ORBÁN TRIUMFÁL

Lássunk tisztán: Orbán elérte, amit akart, igazából kiütéssel győzött. Az olajembargó ügyében az Európai Unió vezetése meghátrált, Orbán minden kívánsága teljesült.

Az olajszállításokon Oroszország jóval többet keres, mint a gázszállításokon. Miközben az Európai Unió olajimportjának meghatározó része származik Oroszországból, a Bizottság fokozatosan meg akarja szüntetni Európa függőségét az orosz szénhidrogén-szállításoktól, mindenekelőtt az olajszállításoktól, nagyobb részben már az év végére.

Tekintettel az egykori szocialista országok örökölt függőségére az orosz olajszállításoktól, a Bizottság számukra hosszabb átállási időt ajánlott fel 2023-ig, sőt 2024-ig. Szlovákia, Csehország, Bulgária kész lett volna ezt elfogadni, az Orbán-kormány azonban nem. Így merült fel az a „kompromisszum”, hogy a vezetékes szállításokra – vagyis Magyarország, Szlovákia, Csehország orosz kőolajimportjára és talán az egykori NDK Schwedtben levő finomítójára – az embargó nem vonatkozik, „egyelőre”. Elfogadták még Orbánnak azt a külön követelését is, hogy ha a Barátság-kőolajvezetéken történő szállítás valamilyen okból megszakadna, és mi is tankhajón és az Adria olajvezetéken kényszerülnénk orosz kőolajat behozni, arra se vonatkozzék az embargó.

Orbán tehát mindent elért, amit el akart érni. Határidőt sem kellett vállalnia, nem kell átállítania a MOL finomítóját más importált kőolajra, fenntarthatja a putyini Oroszországhoz fűződő különleges gazdasági kapcsolatát (ahogy Paks II. Roszatom általi megépítése mellett is kitart).

Bármilyen szép mondatokat is mond Orbán megbízásából Novák Katalin Varsóban vagy az ukrán televízióban, ez csak bohóckodás, a lényeg az, hogy Orbán kihúzza magát a hatodik szankciós csomagból, tovább finanszírozza Putyin háborúját.

Az Európai Tanács elnöke szerint a vezetékes szállítások kivétele az embargótól „átmeneti”, de erről egyelőre nem döntöttek, és ha most nem döntöttek, akkor nem is fognak.

Az alternatíva az lett volna, hogy nem az EU közös döntésével, hanem Magyarország nélkül, huszonhat ország megállapodásával vezetik be az olajembargót. Többen is felvetették ezt a lehetőséget, köztük Katarina Barley, az Európai Parlament német szociáldemokrata alelnöke, vagy legutóbb Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának frakcióvezetője. Ez újabb, minden korábbinál élesebb, nyilvánvalóbb konfliktust jelentett volna az Orbán-kormánnyal, és ezt az Unió vezetői nem vállalták.

Orbán viszont triumfál: megvédte a „rezsicsökkentést”, megvédte a „magyar családokat”. Nem Putyin Oroszországával szemben, amelynek háborúja ehhez a helyzethez, az energiaárak további emelkedéséhez vezetett, hanem az Európai Bizottsággal szemben, amely az Oroszországgal szembeni szankciókat kitalálta, melyeket Orbán kezdettől fogva helytelenít.

De vajon nem joggal triumfál-e Orbán, ha sikerült „megvédenie” a „rezsicsökkentést”? Nem nagyszerű dolog-e a „rezsicsökkentés”?

Nem, nem nagyszerű, hanem kifejezetten helytelen, káros, de erről majd a következő alkalommal. Most csak annyit: az EU vezetőinek meghátrálása tovább erősíti Orbánt nemzetközileg is és itthon, Magyarországon is.

Azok az ellenzékiek, mint Ujhelyi István, akik üdvözölik ezt a megállapodást, vajon nem látják ezt?

ORBÁN NEM ALKUSZIK

Azt hallom szakértőktől, újságíróktól, hogy az olajembargó ügyében az Európai Bizottságnak is igaza van, hiszen közös fellépést szeretne elérni Oroszországgal szemben, annak van ereje, de Orbánnak is igaza van, hiszen Magyarország energiaellátásában nem nélkülözhető az orosz olaj.

Más elemző meg nem érti, hogy miért keménykedik Orbán, miért nem elég neki olyan haladék, mint amilyet Szlovákia, Bulgária és Csehország elfogad.

Ha Orbán korábbi államtitkára elmondja nekünk, hogy a probléma természetesen megoldható, más eredetű kőolajokból is kikeverhető az az anyag, amit Százhalombattán finomítani lehet, akkor ezt ugyanígy tudja Orbán jelenlegi államtitkára is. Igaz, más forrásból alighanem többe kerülne az olaj, mint oroszországi forrásból a Barátság olajvezetéken, de Orbánnál nyilvánvalóan a politikai szempont a döntő.

Amikor február 24-én megindult az orosz támadás Ukrajna ellen, és amikor az Orbán-kormány csatlakozni kényszerült az első szankciós csomagokhoz, sokan úgy gondolták, hogy Orbán külpolitikája megbukott, a Putyin-barátságnak vége. Nem mindenki gondolta ezt így, legalább ketten nem: Orbán és Putyin. És még ketten: Lavrov és Szijjártó.

Orbán hosszú távúpolitikai stratégiájának egyik központi eleme, hogy kis országként a nyugati demokráciáktól való függőség mérséklésére meghitt kapcsolatokat kell üzemeltetnie a putyini Oroszországgal.

Az Ukrajna előtti támadás előtti moszkvai látogatása alkalmával Orbán büszkén „magyar modellként” jellemezte ezt a gyakorlatot.

Ezért kell nemcsak atomerőművet építtetni a Roszatommal, az oroszokkal szövetkezni a vasúti járműgyártásban, de még a hármas metró szerelvényeit is Oroszországban felújíttatni a korszerűbb francia szerelvények vásárlása helyett, bármit szeretett volna a városvezetés. Ezt a stratégiát a háború sem befolyásolja.

Jó, Brüsszelben megteszi a kötelező köröket a szankciók elfogadásával, olykor-olykor még egy-egy hivatalos szövegben meg is említi, hogy Oroszország az agresszor, de mindig ügyel arra, hogy ne veszélyeztesse a Putyinhoz illetve Lavrovhoz fűződő kapcsolatot.

Szijjártó ragaszkodik a Lavrovtól átvett, de Putyintól kapott kitüntetéséhez. Nem lehet őket megbántani. Egyedül a hasonló helyzetű országok között Magyarország nem vesz részt az Ukrajnát segítő fegyverszállításokban. Lássuk be, Putyin számára ez a legfontosabb kérdés, hiszen a háború kimenetele szempontjából Ukrajna fegyverellátása a döntő. Az orosz állam működőképessége szempontjából pedig az olajbevételek, tehát az olajembargóban nem szabad részt venni, még olyan haladékkal sem, amilyet Ursula von der Leyen felajánl, és a többi érintett ország elfogad. És akkor Putyin lesz az első, aki megválasztásakor gratulál Novák Katalinnak, majd a választási győzelemhez Orbán Viktornak, és Dmitrij Medvegyev is megdicséri Orbánt a bátorságáért

Ha a másik huszonhat ország egyezik meg – az uniós intézményeken kívül – az embargóban, az orbáni Magyarország pedig kimarad, az a „magyar modell” szempontjából kifejezetten kedvező. Mellesleg a MOL sem jár vele rosszul.

„ELVETTÉK TŐLÜNK”

Orbán Viktor az olajembargó körüli, az Európai Bizottsággal folytatott vitában csak úgy odavetette a megjegyzést: valaha Magyarországnak is volt tengerpartja (ahol feltehetően lehetne olajszállító hajókról kifejteni az importált kőolajat), de „elvették tőlünk”, ezért vagyunk más szárazföldi országokhoz hasonlóan nehezebb helyzetben az olajügyben.

Ez persze önmagában is hamis állítás, hiszen Németországnak, Lengyelországnak, Bulgáriának van tengerpartja, de ezek az országok is vezetéken importálják az orosz kőolajat, és annak kiváltása számukra is többletköltséggel jár. Ez az érdemi kérdés, de Orbánnak ez az odavetett megjegyzése természetesen felbosszantotta a horvátokat, akik be is kérették külügyminisztériumukba a zágrábi magyar nagykövetet.

Mondott hasonlókat Orbán máskor is. Egyszer például azt jegyezte meg, hogy a nyersanyagainkat is „elvették tőlünk”. Érdemes átgondolni, van-e igazság Orbánnak ezekben a megjegyzéseiben.

Amikor Bolgár György, aki a maga klubrádiós műsorában elsőként figyelt fel Orbán e megjegyzésére, történész szakembert kérdezett arról, a történész a trianoni békeszerződésről kezdett beszélni. Magyarországon általában az 1920-as békeszerződést teszik felelőssé. Ez így szerintem nem helytálló, legalábbis nem pontos.

Az első világháborús vereség történelmi pillanatában, 1918 őszén néhány héten belül a korabeli magyar állam nemzetiségeinek, a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek és horvátoknak politikai képviseletei egymás után mondták ki elszakadásukat a magyar államtól.

A gyulafehérvári gyűlésről mindenki tud, aki kicsit is tájékozott a magyar történelemben – s amelyet az erdélyi szászok és bánsági svábok hasonló állásfoglalása követett Romániához való csatlakozás támogatásáról –, de a szlovákok is állást foglaltak Csehszlovákia mellett, a Szerb Nemzeti Tanács illetve a Horvátországban 1868 óta elismerten működő saját országgyűlés a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság mellett. Több mint másfél évvel később a békeszerződés a nemzetiségek politikai képviseleteinek ezeket a döntéseit már csak tudomásul vette, meghúzta a pontos határokat az általuk birtokolt terület és a Magyarországnál maradó terület között (és e tekintetben volt igazságtalan, amikor összefüggő, magyarok lakta területeket helyezett a másik állam fennhatósága alá), továbbá Ausztriának ítélte a német nyelvűek lakta Nyugat-Magyarországot, amiből Burgenland lett, illetve Csehszlovákiának adta Kárpátalját.

Hogyan ítéljük meg akkor az „elvették tőlünk” szófordulatot?

Az első kérdés: kit fed a „tőlünk” szóban használt többes szám első személy, ki az alanya ennek a többes számnak? Az ezt kimondó személy a Budapest székhelyű jelenlegi magyar állam miniszterelnökeként csak a mai Magyarország lakosait sorolhatja ide. Ami a történelmi Magyarország nyersanyagkincseit illeti, azok nagyrészt Szlovákia szlovákok lakta, illetve a Kárpátokon inneni Románia románok lakta (jobbára dél-erdélyi) területein bányászhatók, tehát azok a szlovákokat illetve románokat illetik meg, így senki sem „vehette el tőlünk”, magyarországi magyaroktól és nem magyaroktól. A történelmi Magyarország csipetnyi tengerpartját pedig többszáz kilométer választotta el a magyarok lakta területektől, azt a partszakaszt nem „elvették tőlünk”, hanem Horvátországnak a magyar államtól való elszakadása nyomán került el „tőlünk”, és lett, a trianoni békeszerződés nyomán a második világháború végéig az olasz Adria-part, majd a jugoszláv tengerpart, mára a horvát tengerpart része. A „miénk” sohasem volt.

Az „elvették tőlünk” szófordulat valamilyen, erőszakos cselekedet nyomán kialakult rendellenes, méltánytalan helyzetet érzékeltet, amely korrekcióra szorul. Ezért kifogásolja azt érthető módon az adott esetben Horvátország, más esetekben más szomszédos állam. Igazuk van. Ezek bajkeverő szófordulatok, amelyektől minden, közhatalmi tisztséget betöltő személynek tartózkodnia kellene.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK