Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

Avatar
195 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Bukik Orbán vétója?

Emlékszünk még Orbán szavaira? A mi álláspontunk betonszilárd, az övék viszont csak politika – nyilatkozta a minap. Ő nem akar kompromisszumot, hátráljon meg a másik huszonöt kormány. Mindezt a már megfeleződött visegrádiak vezéreként mondta, már csak Jarosław Kaczyński Lengyelországát tudta maga mellett.

Fontos embere, Gulyás Gergely csütörtök délelőtt még mindig azt fejtegette a kormány sajtótájékoztatóján, hogy Magyarország jól megvan az EU újraindítási programja nélkül, az ország finanszírozásához nem kell az Unió pluszpénze, a költségvetési pénz pedig jár nekünk.

Estére azután kiderült, hogy a lengyelek nem így vannak ezzel. Jarosław Gowin lengyel miniszterelnök-helyettes Brüsszelbe utazott, az Európai Bizottság illetékeseivel tárgyalt, majd kijelentette, hogy lát lehetőséget a kompromisszumra.

„Az esetleges vétó és az azzal összefüggő költségvetési provizórium Lengyelország és más tagországok számára hátrányos lenne, szemben egyes, a lengyel közéletben hallható véleményekkel.”

(És szemben a magyar kormány véleményével, tehetjük mi hozzá.)

Ezért annyira fontos, hogy kompromisszumot érjenek el, aminek formája egy, az alapokat a jogállamisághoz kötő, már elfogadott rendeletet értelmező nyilatkozat lenne. Ezt a miniszterelnök-helyettes szerint a Bizottságnak kellene kidolgozni és a Tanácsban kellene a tagországoknak elfogadniuk.

„Biztosítékot kell kapnunk, hogy a feltételesség elve kizárólag az uniós alapok átlátható felhasználására vonatkozik”, mondta Gowin a Gazeta Wyborcza tudósítása szerint.

Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy az egész vétóötlet Orbántól származik, ő nyerte meg hozzá a lengyeleket – mást már nem sikerült –, de ők nem annyira kemények a dologban. A lengyel miniszterelnök-helyettes brüsszeli bejelentése ezt látszik alátámasztani. A jogállamot ők is lebontják, de Kaczyńskiék kormányzását nem a közpénzek iparszerű eltulajdonítása jellemzi. Számukra az effajta értelmezés kielégítő lehet. A jogállamisági feltételről elfogadott rendeleten ezek szerint nem változtatnak, az értelmező nyilatkozathoz viszont nincs szükség az Európai Parlament jóváhagyására. (A takarékos ötökére a Tanácsban igen.)

Kérdés, hogy ugyanúgy belemegy-e ebbe Orbán, ahogy júliusban tudomásul vette, hogy a magyar parlament által jóváhagyatott feltételek nem teljesülnek, mégis elfogadta a költségvetést.

Ha ebbe most így belemegy, akkor idén másodszor kényszerül meghátrálni.

Nyilván azért, mert utolsó szövetségese is magára hagyja. Feltéve, hogy jól olvasom a hírt.

Szájer József tragédiája

Nyolc évig (1994 és 2002 között) együtt voltunk országgyűlési képviselők. A Fidesz alapító generációjához tartozik, az ELTE római jogi tanszékéről „származik”. Amikor elkezdtem hallgatni a felszólalásait – még az első ciklusban, amikor én még nem voltam képviselő – mindig lenyűgözött tiszta logikájával, a tárgy ismeretével. Élvezet volt őt hallgatni.

Azután a Fidesz frakcióvezetője lett,előbb az ellenzéki Fidesz-frakcióé, majd az első Orbán-kormány idején is

ő volt a Fidesz mint vezető kormánypárt parlamenti frakcióvezetője, ami sokszor hálátlan feladat, bánni kellett tudnia a parlamenti szabályok minden részletével, és vissza is kellett élnie azokkal a kormányzó Fidesz disznóságait szolgálva.

Ennek akkor még nem kellett lelkiismereti problémákkal járnia. Akkoriban ez még nem feltétlenül állt ellentétben azzal a konzervatív liberális világnézettel, amellyel Szájer a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a római jogi tanszékről a pártpolitikába és parlamenti politikába lépett át.

Amikor a Fidesz 2002-ben újra ellenzékbe szorult, Szájer egy időre a parlament alelnökeként töltötte utolsó két évét a magyar országgyűlésben, majd – mint már magyarországi képviselőként is európai politikával sokat foglalkozó politikus

– tizenhat évre vezető szerephez jutott a Fidesz európai parlamenti frakciójában.

Amit ma utólag a Fidesz antiliberális fordulatának nevezünk, s ami a Fideszt az európai politikában a liberális pártcsaládból a konzervatívba, a Néppártba vitte át, akkoriban még elsősorban militáns antikommunizmust, a baloldallal való éles szembenállást jelentett, az MSZP vezette kormánynak európai fórumokon való támadását, de semmiképpen nem a Nyugattal, az Európai Unióval való szembenállást. Ez nem eshetett nehezére Szájernak.

Megváltozott a helyzet 2010 után, a második Orbán-kormány megalakulásával, majd a harmadik, negyedik Orbán-kormánnyal. Ez már az Európai Unió intézményeivel kialakult – pontosabb úgy fogalmazni: kialakított, hiszen e konfliktusokat mindig a magyar kormány kezdeményezte olyan lépéseivel, amelyek az Unió normáival kifejezetten ellentétesek voltak, és ezt Orbánék pontosan tudták – szembenállás, az Unióval szembeni „szabadságharc” időszaka. Ebben újra

hálátlan szerep hárult Szájerra, neki kellett újra meg újra megvédenie a védhetetlent az európai színtéren.

Gondolom, Szájer számára ez továbbra is a baloldallal, a szocialistákkal szemben vívott harcként volt megemészthető.

Igazán tragikussá azzal fordulhatott a dolog, hogy egy olyan időszakban, amikor Nyugat-Európa jogrendje már eljutott a melegek teljes emancipációjához, lassan mindenütt lehetővé teszik a melegek házasságát, és vezető politikusok vállalják melegségüket és állnak a nyilvánosság elé meleg házastársukkal,

az Orbán-rendszer politikája a menekültek és Soros mellett fokozatosan identitáspolitikájának fontos elemévé emelte a homofóbiát.

Szájerről viszont hosszú ideje tudni lehetett, hogy meleg. (Amikor néhány éve Ungár Klára Kocsis Mátét és Szájert nevezte meg meleg politikusként a Fideszből, és Kocsis ezért beperelte, Szájer nem tett semmit.) Az, hogy másfél évtizede Brüsszelben él, nyilvánvalóan megkönnyítette ennek összeegyeztetését azzal, hogy formálisan továbbra is házasságban él Handó Tündével, lányuk pedig már régen felnőtt.

Olyan családi élete, amelyet meleg kapcsolatai zavartak volna, már régen nem lehetett.

Tévednek ezért, akik brüsszeli életének ezzel az elemével kapcsolatban erkölcsi problémát vetnek fel.

Szerintem tévednek azok, akik Szájer hét végi brüsszeli botrányát a Borkai-ügyhöz hasonlítják. Borkai adriai szexpartyja prostituáltak kizsákmányolását jelenti egy bizonyára korrupt vállalkozóval közösen, családi életével összeegyeztethetetlen módon.

Szájer „házibulija” önmagában erkölcsileg nem kifogásolható, csak éppen politikailag áll szöges ellentétben a Fidesz ma hivatalosan képviselt és jogrendjének részévé tett hivatalos álláspontjával. Nem volna benne semmi jogellenes, ha nem találtak volna nála kábítószert, és az adott esetben nem sértette volna a koronavírus-járvány miatt Belgiumban éppen hatályos korlátozásokat.

Amikor Orbán most azt nyilatkozza, hogy”amit tett”, az nem fér össze „politikai közösségük” értékrendjével, akkor nem tudhatjuk: a járványügyi szabályok megsértésére, a kábítószerezésre vagy a melegségre utal.

Nyilván szándékosan fogalmazott ilyen ködösen. Ugyanúgy nemcsak a képviselőségről kell lemondania, hanem a Fideszből is ki kell lépnie, mint Borkainak. A nyilvánvaló cél, hogy Orbán fenntarthassa egyfajta erkölcsiség látszatát. Ebben nincs semmi meglepő. Ami zavaró, az az, hogy azokban a nyilvános támadásokban, amelyek az elmúlt napokban Szájer eljárása kapcsán a Fideszt érik, szintén összemosódik az, ami jogsértő, azzal, ami a többség ízlését vagy éppen prüdériáját sérti.

Ezért adok igazat Tamás Gáspár Miklósnak abban, hogy egy szóval sem volt hajlandó az ATV-ben Szájer ügyét kommentálni.

Mert hiába mondja el valaki egy kommentár bevezetéseként, hogy mindenkinek magánügye, hogy miként éli szexuális életét, a Szájerrel történtekkel kapcsolatos háborgás és élcelődés óhatatlanul a melegekkel szembeni kirekesztő előítéleteket is meglovagolja.

Szájer az elmúlt két évtizedben politikai ellenfelünk volt, akit jó adag felelősség terhel olyasvalakiként, aki nemzetközi hátteret biztosított az orbáni önkényuralmi építkezéshez. Ugyanakkor ami most történt személy szerint vele, az igazi sorstragédia.

Kétszeresen megfordítva az ismert formulát: az ellenforradalom kiköpi saját gyermekeit.

A százhúsz százalékos

Aláírtam egy nyílt levelet, amelyben visszautasítottuk Demeter Szilárd állításait. Azért írtam alá, mert abban nem követeltük Orbán miniszterelnöktől Demeter felmentését. Orbántól ugyanis ez nem várható el, tőle ezt nem indokolt elvárni, habár sokan, köztük a parlament ellenzéki pártjai tőle követelik ezt. Szerintem rosszul teszik.

Demeter egy korábbi nyilatkozatában önmagát százhúsz százalékos orbánistaként jellemezte. Amit az Origóra föltett, az ezt támasztja alá: a széles körű felháborodást kiváltott szöveg százhúsz százalékos orbánizmus.
Mit is állít mostanában Orbán, például a Soros Györgynek válaszoló cikkében és évek óta minden beszédében, „interjújában”? (Merthogy itthoni nyilatkozatai csak idézőjelben tekinthetők interjúnak, azokban csak azt és úgy kérdezik tőle, amit és ahogy ő kívánja.) Azt állítja, hogy az Európai Unió – Soros György megbízásából – folyamatosan Magyarország ellen támad, fel akarja számolni az ország magyar, vagyis szerinte keresztény, családpárti és etnikailag homogén mivoltát, képletesen el akarja pusztítani a magyarokat mint magyarokat.

A százhúsz százalékos orbánista nem tett egyebet, mint ezt az orbáni beállítást szemléltette a Hitler és a náci rendszer – és tegyük hozzá, Horthy és az akkori magyar állam, amiről persze Orbán is és a százhúsz százalékos orbánista is szeret megfeledkezni – zsidóüldöző, zsidó-irtó politikájával vont párhuzammal.

Tévedés az, hogy botrányos írásában Demeter antiszemitizmusa jelenik meg, hiszen a zsidók iparszerű kiirtása mint párhuzam nála a Soros és az Európai Unió részéről a magyarokat fenyegető veszély végzetes voltát hivatott érzékeltetni. Demeter írását nem azért tartom szörnyűnek, mert felidézi a zsidók iparszerű kiirtásának történelmi tényét, hanem azért, mert az Európai Uniót százhúsz százalékos orbánistaként a náci rendszerrel állítja párhuzamba.

Ugyanúgy jár el, mint a száz százalék, vagyis Orbán, aki rendszeresen a Szovjetunióval állítja párhuzamba az Uniót, és időnként a mai Németországot a náci állammal párhuzamba állító utalásokat is megenged magának.

Képmutatásnak, politikai hibának, a közvélemény félrevezetésének tartom, ha valaki Orbántól várja el a százhúsz százalékos orbánista eltávolítását tisztségeiből. Ahol Orbán a miniszterelnök, ahol Kövér az Országgyűlés elnöke, ott miért ne tölthetne be köztisztséget a százhúsz százalékos orbánista.

Komoly képpel

Gulyás Gergely miniszter tulajdonképpen tiszteletet érdemel, amiért ezt elmondja a kormányülés utáni sajtótájékoztatóján, és nem neveti el magát. Hogy Orbán ezt már többször elmondta, azt tudjuk, de hát Orbánnál, mint tudjuk, nem arra kell figyelni, amit mond. Ezek szerint Gulyásnál sem?

Hogy is mondta csütörtökön?

„Magyarország az Európai Unióból érkező források tekintetében mintegy nettó négymilliárd eurót kap évente, és körülbelül hatmilliárd euró hasznot visznek ki Magyarországról az európai uniós cégek. Ezt csupán azért mondjuk, hogy nem arról van szó, amit különösen az ellenzéki pártok megszólalásai sugallnak, hogy Magyarország valamilyen könyöradományt, támogatást, juttatást kap az Európai Uniótól. Kölcsönös érdekek alapján fogadtuk el eddig is az európai uniós költségvetéseket, kölcsönös érdekek alapján döntöttünk úgy a rendszerváltoztatást követően, hogy az Európai Unióhoz csatlakozunk. Az Európai Unió gazdagabb tagállamai cégeiken keresztül jelentős hasznot visznek ki ebből az országból. Kétségkívül hoznak is ide modern technológiát, munkakultúrát. Úgy gondoljuk, hogy ez egy kölcsönösen előnyös, nyertes szituáció. Ahhoz, hogy ez így maradjon, a jelenlegi szabályokat kell fenntartani, és a status quot kell megőrizni.

Senkinek semmivel nem tartozunk azért, hogy az Európai Unióból is forrásokhoz juthatunk. Az a mi pénzünk, nekünk járó pénz minden feltételtől teljesen függetlenül.

A feltétel az a közös piac volt, az hogy ma az Európai Unió egy olyan egységes piacot jelent, ahol a tőkeerősebb cégek számára nyilvánvalóan a versenyfeltételek azáltal, hogy vámhatárok nincsenek, lényegesen kedvezőbbek.”

Ez az, amit Orbán keresetlen egyszerűséggel úgy szokott fogalmazni, hogy megnyitottuk nekik a piacainkat, és ennek ellenében kapjuk a pénzt, ami ezért nekünk jár, ez a mi pénzünk. Ahogy a múlt pénteken mondta, a magyarok pénze, amit nem vehet el senki.

Ezt nyilván nekünk, magyaroknak mondja Orbán is, Gulyás is.

Mert a német, osztrák, svéd vagy dán adófizetőnek hiába is mondaná, nem fogadnák el, és csak felháborodnának rajta. Hogy megnyitottuk a piacainkat? Igen, amikor beléptünk az Unióba. Ők viszont,

az EU tagországai már egy jó évtizeddel korábban, már a társulási szerződés megkötésekor egyoldalúan megnyitották előttünk a piacukat.

Ezt valahogy Orbán nem emlegeti. Pedig pontosan tudja ő is. Az, hogy a befektető multinacionális vállalatok profitot visznek ki, a tőkekivitel természetes velejárója, ahogy a szomszéd országokban befektető magyar vállalatok is hoznak ki onnan profitot, de ezt a magyar állam nem kompenzálja oda irányuló költségvetési támogatással. Ez az érvelés bizony sántít. Valamiért sem a Project Syndicate-nak küldött válaszcikkében, sem a Zeitnek adott interjúiban nem szerepel ez az érv. Csak annyit állít, hogy nem helyesli a pénzbeli támogatások és a jogállamiság összekapcsolását.

Érdekes, a júliusi EU-csúcs előtt még azt fogadtatta el feltételként a magyar parlamenttel, hogy a német elnökség zárja le a hetes cikkely szerinti eljárást. Most meg azt mondja, hogy ne a pénzeket kössék a jogállamisághoz, hanem a jogállamisággal csak a hetes cikkely szerinti eljárásban foglalkozzanak. Ezt adta elő csütörtökön Gulyás is:

„A lisszaboni szerződés tartalmazza a hetes cikkely szerinti eljárást. Hogyha valóban jogállamisági kérdések vannak, akkor ennek az eljárásnak a keretében lehet azokat tisztázni.”

Most már nem is fontos annak lezárása? Nem, mert míg a költségvetés és az újraindítási alap jogállamisági feltételeiről elég a Tanácsban a minősített többség, a hetes cikkely szerinti eljárást egyetlen másik tagállam vétója is megakadályozhatja, tehát a lengyel illetve magyar kormány kölcsönösen megakadályozhatja, hogy a másikkal szemben érvényesítsék a szankciót.

Lássuk be tehát, hogy nem kis teljesítmény, hogy Gulyás képes volt ezt komoly képpel végigmondani. Nekünk meg marad a szégyen, hogy ilyen kormányunk van. És nemcsak ez, de tehetetlenül kell néznünk, ahogy szoktatják az országot az EU-val való szakításhoz.

Gulyás miniszter téved

Azt mondja Gulyás miniszter a kormányülést követő szokásos sajtótájékoztatón, hogy az amerikai Pfizer cég azt közölte, hogy eleinte csak az amerikai piacra szállít, máshova csak azt követően.

Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a vakcinák piacán is olyan viszonyok alakulnak ki, mint korábban a lélegeztetőgép-piacon, amikor mindenki csak a saját érdekét követte. Úgy tűnik, hogy Gulyás miniszter tévedés áldozata.
Köztudott, hogy a Pfizer a német BioNtech céggel közösen fejlesztette ki a maga vakcináját. Nyilvánvaló, hogy a Pfizer az induláskor majd az amerikai, a Mainzban működő BioNtech pedig az európai piacra szállít. A BioNtech felkészült a gyártás és szállítás megkezdésére, csak az EU illetékeseinek engedélyét várja.
Ez annál is inkább valószínű, hogy ennek a vakcinának a tárolása és szállítása csak mínusz hetven fokos hűtés mellett történhet. Nem is a háziorvosok adják majd be, hanem koncentrált oltóközpontok, melyek berendezése erre felszabadított nagy csarnokokban Németországban már folyik, és december közepére el is akarnak készülni vele, hogy az engedélyezést követően azonnal elkezdhessék az oltást.
Az Európai Unió szervei leszögezték, hogy a gyártókkal leszerződött vakcinamennyiséget a huszonhét tagország között lakosságarányosan osztják el. Gulyás azt állítja, hogy nehezebb a vakcinához hozzájutni, mint a hűtőkapacitást biztosítani. Arról semmit sem tudunk, hogy Magyarországon bármi történt volna a speciális hűtőkapacitás létrehozására.

Mit is jelent Orbán vétója?

Az állam- és kormányfők videokonferenciaként tartott tanácskozásán Orbán – valamint Mazowiecki lengyel miniszterelnök – közölte, hogy nem támogatják a következő hétéves költségvetés és az Új Nemzedék újraindítási program napirenden levő – mellesleg júliusban már kompromisszummal elfogadott – tervezetét, tekintettel arra, hogy a többiek a két támogatási határozathoz kapcsolt jogállamisági feltételről szóló kompromisszumos javaslatot a szükséges minősített többséggel elfogadták. (A kompromisszum az Európai Parlament delegációja és az Unió soros német elnöksége között jött létre.)

Ahhoz nem kellett teljes egyetértés, azt el lehetett minősített többséggel fogadni, ezért a magyar és lengyel kormány magát a költségvetést és az újraindítási programot vétózza meg. Vagyis ők zsarolják meg az egész Uniót. Érdemes meghallgatni, vagy alább – a bornírt sorosozást kihagyva – elolvasni, hogy miképpen magyarázta ezt Orbán a kormányrádióban múlt pénteken:

„Az Európai Unióban a dolgok rendezésének útja az, hogy tárgyalunk egymással. (…) Erre született meg az a higgadt és nyugodt reakció a miniszterelnökök ülésén, hogy az a miniszterelnökök dolga, hogy hogyan kell egy vitát elrendezni. (…) Nem példátlan az Európai Unió esetében, hogy költségvetési viták, azok késhegyig mennek. Volt már olyan példa is, még Margaret Thatcher idején, hogy a költségvetést el se lehetett indítani. Tehát az, hogy viták vannak, és azokat rendezni kell, az az Uniónak a természetéből fakad, hiszen ott huszonhét tagállamnak az érdekét kell összehangolni. (…) Nem látok ebben semmi rendkívülit. Az első döntésünk kijelölte azt a hosszú is bonyolult útvonalat, hiszen júliusban úgy döntöttünk, hogy sok szempontot egyszerre akarunk érvényesíteni a válságkezelési program megindításakor. Egyszerre akartunk válságkezelési programot megindítani, akkor nem akartuk odaadni ezeket a pénzeket a rászoruló országoknak, hanem csak programhoz kötve, tehát azt ki kell dolgozni, be kell nyújtani, jóvá kell hagyni. Utána ezt összekötöttük a most induló hétéves költségvetés kérdésével, és akkor voltak országok, amelyek össze akarták kötni ezt politikai szempontokkal, amit a brüsszeli bürokrácia nyelvén jogállamiságnak neveznek, de ez valójában nem joguralom, hanem többségi uralom dolga.

Azt szeretnék, ha a mostani helyzethez képest az uniós tagállamok többségét rá tudná szorítani egyik vagy másik tagállamát arra, hogy valamit tegyen, vagy ne tegyen.

Ezt mind egyszerre akarta megoldani a huszonhét miniszterelnök. Nem volt egy jó ötlet, de mindegy, elindultunk ezen az úton. Ez a legnehezebb út, a leggöröngyösebb út, most ezen haladunk, most már ezen kell maradni, a tárgyalásokat folytatni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Így szokott ez lenni. Magyarország és Lengyelország a tárgyalásokat, illetve a jogalkotási folyamatot megállította, ezt vétónak mondják. Tehát bejelentettük, hogy nekünk a több jogszabályból álló csomag néhány eleme nem fogadható el. Az Unióban az az elv, hogy amíg az összetartozó ügyek mindegyikében nincs egyetértés, addig semmiben nincsen egyetértés, ezért most megálltak a különböző jogszabály-alkotási folyamatok. Ezeket újra át kell tekinteni, tárgyalni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Magyarország ki fog állni a saját érdekei mellet.”

Orbán vétója – melyet egyébként a nemzetközi sajtóban, médiában mindenki Orbán személyéhez, és nem Mazowiecki lengyel miniszterelnökhöz vagy akár Jarosław Kaczyńskihoz köt – rendkívül súlyos fejlemény az Unióban, nem véletlenül jellemzik válságként a kialakult helyzetet.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy Orbán itthon, illetve brüsszeli sajtótájékoztatóinak itthonra szóló szövegeiben keménykedik, de amikor döntésre, szavazásra jutnak az ügyek, enged, és fegyelmezetten tudomásul veszi a közös döntést.

Emiatt szoktak az ellenzékiek arra hivatkozni, hogy Orbán akár a menekültkvótát is „megszavazta”, ami persze nem megszavazás, csak a döntés tudomásul vétele, vagyis hogy nem emel ellene vétót. Most nem ez történt, és nemcsak nagyköveti szinten, ahol úgymond belengette a vétót, hanem az állam- és kormányfők tanácskozásán is, ahol a lengyel miniszterelnökkel együtt azt ki is mondták.

Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megállapítanunk: újra kiderült, hogy mennyire rosszul ítélik meg Orbánt azok, akik évek óta azt hirdetik, hogy Orbán az EU-ban „pária”, hogy őt valójában semmibe sem veszik, hogy ő csak itthon erős, az európai mezőben viszont gyenge. Szemlátomást nem így van: Orbánt ugyan nem becsülik, nincsenek szívesen egy klubban vele, de érzékelik az erejét, és belátják, hogy ő az első számú belső ellenfele az Uniónak a liberális demokrácia talaján álló vezetőinek. Szomorúan kell hozzátennünk, hogy ereje abból fakad, hogy tíz éve folyamatosan megnyer minden választást, és a külvilág nem lát vele szemben politikai alternatívát Magyarországon.

A vétóra adott magyarázatban, ha azt a kremlinológiából örökölt módon vesszük szemügyre, két dolog fontos.

Az egyik: Orbán igyekszik csökkenteni vétójának jelentőségét, azt állítja, hogy ez az Unióban a normális ügymenet része. A másik: ezt megerősítendő azzal nyugtatja meg a hallgatókat, hogy a végén meg fognak egyezni.

Vajon miért beszél így?

Korábban, a tavaly májusi európai parlamenti választásig az volt a véleményem, hogy a széles körű vélekedéssel szemben

Orbán nem akarja elhagyni az EU-t, hanem, ami ennél rosszabb, szét akarja verni, de legalábbis közös értékekre épülő, mindinkább a föderatív államszövetség irányába fejlődő unió helyett laza kereskedelmi együttműködéssé kívánja gyengíteni.

Ehhez építette ki a visegrádi együttműködést mint elsődleges bázist, és ehhez épített hídfőket Nyugaton is az ottani euroszkeptikus pártokban, bízva mindenekelőtt Matteo Salvini növekvő hatalmában Olaszországban, az Unió egyik alapító országában, amely az Egyesült Királyság kilépését követően az Unió harmadik legnagyobb gazdasága. Azt hirdette – emlékezzünk csak az EP-választás előtti retorikájára –, hogy a „brüsszeli bürokratákkal” nemcsak mi magyarok, de általában az európai emberek állnak szemben.

Az EP-választás azonban nem igazolta Orbán reményeit. Az Európai Parlamentben a liberális demokrácia elkötelezettjeinek dominanciája nemhogy csökkent volna, de kifejezetten megerősödött, állandósult a szélsőségesekkel és populistákkal szemben álló négy nagy frakció – a Néppárt, a Baloldal, a liberálisok és a zöldek – közös fellépése a fontos ügyekben.

Mostanában már nem azt mondja, hogy általában az európai emberek állnak szemben a „brüsszeli bürokratákkal”, hanem hogy a „közép-európaiak”, vagyis az egykori szocialista országokban élők mások, más értékeket követnek, mint a liberális demokráciát elfogadó nyugatiak.

Az elmúlt hónapok fontos fejleménye továbbá az, hogy már a költségvetés nyári vitájában is, majd most a jogállamisági feltételek ügyében felbomlott a visegrádi négyek együttműködése.

Nemcsak Szlovákia, de Csehország sem követi Orbánt, csak Kaczyński Lengyelországa maradt meg mellette. Elszigetelődése kezd nyilvánvalóvá válni.

Ebben a helyzetben már nem zárom ki, hogy hosszú távon valóban az EU elhagyásával számol. Sokan nem hiszik ezt el, arra hivatkozva, hogy a magyar közvélemény nagy többsége ma is EU-párti. Ma igen, és ezt Orbán is pontosan tudja. Nem is mostanra tervezi a szakítást, hanem későbbre, és addigra ezt legalábbis a Fidesz szavazótáborával el akarja fogadtatni. Évek óta ismételgeti, hogy az EU támogatásai valójában nem támogatások, az a mi pénzünk, nekünk jár annak ellentételezéseképpen, hogy a csatlakozáskor megnyitottuk piacainkat, és a multik magyarországi leányaik révén folyamatosan viszik ki innen a profitot. (Az, hogy korábban idehozták a befektetni való profitjukat, és egyesek azóta is feltőkésítik itteni leányaikat, Orbán érveléséből rendre kimarad.)

Vagyis, kedves magyarok, valójában nem is előnyös nekünk a nyugati külvilághoz fűződő kapcsolat, érvel Orbán.

Az utóbbi időben még az a teljesen megalapozatlan állítás is elhangzik tőle, hogy 2030-ra Magyarország nettó befizetővé válik. Vagyis, kedves magyarok, ha ma még esetleg érdemes is bent lennünk az EU-ban, addigra már inkább hátrányos lesz számunkra a tagság.

Én tehát azt feltételezem, hogy, miután Orbán belátta, hogy szétverni vagy funkcióiban meggyengíteni nem fogja tudni az Uniót, viszont tartósan nem is tud a fokozatosan mind szorosabbá váló uniós együttműködésben benne maradni, mégis csak napirendre kell majd tűznie a szakítást, a vétó is része annak, hogy ezt előkészítse. (Ugyanúgy, mint az évek óta folyó Brüsszel-ellenes kampányok.) Ugyanakkor ez nem most, hanem csak az évtized második felében válik időszerűvé, egyelőre valahogy meg kell egyezni.

Gulyás miniszter a kormányszóvivővel tartott szokásos sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a vétóról múlt időben beszélhetünk, hiszen az Országgyűlés már akkor határozatban rögzítette a költségvetésről történő megegyezés feltételeit.

Valóban, az országgyűlés őt úgymond kötelező határozatával a zsebében utazott ki Brüsszelbe, de akkor úgy tért onnan haza, hogy fontos feltételek nem teljesültek: nem zárják le a hetes cikkely szerinti eljárást, és nem szüntetik meg a magyarországi civil szervezetek uniós támogatását. Azóta tovább keményedett mind az Európai Parlament (a négy nagy frakció), mind a „fukar” tagállamok álláspontja.

Aligha tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy Orbán megint engedni kényszerül.

A nyáron sem kellett emiatt sokat magyarázkodnia.

A vétó azonban mégis elegendő ahhoz, hogy az eddigieknél is jobban hozzászoktassa híveit, a magyar közvélemény őt követő részét ahhoz, hogy Magyarország érdekei ellentétesek a „brüsszeli bürokratákéval”, és ezzel készítse elő az Unió valamikori elhagyását.

Soros miért nem hallgat?

Orbán Viktor megvétózza az Unió költségvetését és az Új Generáció újraindítási programot. Azért azt, mert az uniós támogatást jogállamisági feltételekhez kötő határozatot nem tudja, mert ahhoz elég a minősített többség, és az bőven megvan, hiszen a lengyel és a magyar kormányt kivéve minden kormány elfogadja. Soros György erre ír egy cikket, és abban arra szólítja fel az Unió vezetőit, hogy ne engedjenek Orbánnak.

Az ATV Nap híre című műsorában meg is róják ezért Sorost. A műsorvezető, Simon András azzal indít, hogy „Soros megint orbánozott”.

Idézi is Sorost:

„Orbán egy bonyolult kleptokratikus rendszert épített ki Magyarországon, hogy csupaszra rabolja azt.”

Majd így folytatja, a beszélgetés egyik részvevőjét idézve: „Balázs említette, hogy az a narratíva, hogy Soros szövögeti a hálóját. Ez most nem olaj a tűzre? Orbán Viktor évek óta mondogatja, hogy Soros befolyásolja, ő mozgatja a szálakat az Unióban, és tessék.”

Mire Pulai András, a Publicus Intézet vezetője egyet is ért: „Ezt akartam mondani, csak nem kérdő mondatban. Ha valaki adhat kommunikációs tanácsokat Soros Györgynek, az biztos nem én vagyok, de hogyha valaki adhat, érdemes azt megfontolnia, hogy nem biztos, hogy ilyen cikkekkel érdemes támadnia Orbán Viktort, mert míg ő ír egy cikket, és azután hátradől a székében, addig Orbán Viktor tizenötmillió plakátot kinyomtat és kiteszi a falra…”
Simon: „Merthogy tökéletesen alátámasztja Orbán Viktort.”
Pulai: „Egyébként visszaigazolja azt a percepciót, amit kialakított. Itt nyilvánvalóan alternatív valóságok harcolnak, csak jelen pillanatban az a helyzet, hogy a Soros György által relatíve pontosan leírt valóság, az megütközik a Fidesz-szavazók és a bizonytalan szavazók jó részének a perceptált, felfogott, érzékelt valóságával, ezt a Fidesz már totálisan eltorzította, és Soros György nem tudja felvenni ezzel a versenyt, az a helyzet, itthon legalábbis nem.”

Szóval, e két derék közéleti szereplő szerint Soros jobban teszi, ha befogja a száját.

Elvégre, ha kimondja az igazságot, és ezzel orientálja azokat, akik szerte a világon odafigyelnek rá, csak „olajat önt a tűzre”, és igazolja Orbán és propagandahadserege gyalázatos hazugságát, miszerint mindazok, akik akár a külvilágban, akár itthon bírálni merészelik az Orbán-rezsimet, sőt tevőlegesen fel is lépnek ellene Európában, nem saját demokratikus értékrendjükből következően teszik ezt, hanem Soros intenciójára, Soros által pénzelve.

Az, hogy mi mindent tett Soros György a demokratikus Magyarországért, mi mindent tett a szabadságért, a nyílt társadalomért az egykori szocialista országokban, amivel kiváltotta az új önkényurak haragját, e derék közéleti szereplőknek eszébe sem jut, sosem beszélnek róla. Az Országgyűlésben ülő, állítólag a demokrácia mellett elkötelezett közéleti szereplőknek sem jut ez eszébe, legalábbis egyetlen esetről sem lehet tudni, amikor a Fidesz által folyamatosan szidalmazott Soros kimagasló szerepét szóba hozták volna ott.

Nem, ők mindannyian csak azt tudják, hogy Soros egy kilencvenéves bácsi, és értetlenkednek, hogy miért támadja és rágalmazza őt Magyarország önkényura, hasonlóan a régió többi önkényurához.

Mert gyávák ahhoz, hogy kiálljanak mellette a rágalmakkal szemben.

Az ATV műsorvezetője és szereplője pedig azt várná el Sorostól, hogy maga is alkalmazkodjon a nálunk uralkodó gyávasághoz.
Nem szégyellik magukat?

Gyalázatos

Gyalázatosnak nevezte a minap az Országgyűlés plenáris ülésén Keresztes László Lóránt, az LMP frakcióvezetője, hogy Romániában törvényben hivatalos ünnepnek nyilvánították június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját.

Akár még egyet is érthetnénk vele, hiszen ezzel valóban megalázzák a Romániában kisebbségben élő magyarokat, akik száz év elteltével sem tekintik ünnepelni valónak, hogy egy magát nem magyarnak, ráadásul nemzetállamnak tekintő államban élnek.

Mégsem értek vele egyet ebben. A román törvény ugyanis válasz volt, válasz arra, hogy a magyar Országgyűlés határozatban nyilvánította emlékévvé a századik évforduló évét, miután tíz éve már emléknappá nyilvánította június 4-ét, most pedig olyan emlékhelyet hozott létre Budapest szimbolikus főtere, a Kossuth Lajos tér bejáratánál, az Alkotmány utcában, amelyen

magyar nyelven vésték kőbe az egykori Magyar Királyság valamennyi településének nevét.

Mindennek üzenete nem volt más, minthogy a magyar állam legalábbis lélekben ma is hozzá tartozónak tekinti az egykori Magyar Királyság egész területét, még ha annak területén többségükben nem magyarok élnek, s az ma különböző államokhoz tartozik. Mint ahogy a magyar hivatalos politika a „nemzeti összetartozás” kifejezéssel definiálta az emléknapot már tíz évvel ezelőtt, az emlékévet és az emlékhelyet ma, s ezzel jellemzi a magyar kisebbségek és a magyar állam viszonyát is, erre alapozza a kettős állampolgárság egyoldalúan bevezetett intézményét. „Egységes magyar nemzetről” beszél Orbán alaptörvénye, holott az egykori Magyar Királyság területén ma élő magyarok ma nyilvánvalóan nem alkotnak értékeiben és érdekeiben egységes nemzetet:

a kisebbségben élő magyarokat nyelvük, kultúrájuk és az 1920 előtti évszázadokra vonatkozó történelmi emlékezetük a magyarsághoz, szociális és politikai érdekeik viszont ahhoz az állampolgári közösséghez kötik, amelynek keretei között immár száz éve élnek.

A magyar nacionalizmusra korábban is román, szlovák, szerb nacionalizmus volt a válasz. Most is az. A román törvény most magyarokat aláz meg, a magyar parlamenti döntések a szomszédokat alázzák meg, és a kisebbségben élő magyarokat hozzák konfliktusos helyzetbe. December 1-én Romániában azt ünneplik, hogy a korábban a magyar állam területén élő románok kinyilvánították, hogy a Kárpátokon túl élő románokkal egy államban kívánnak élni, június 4-én pedig mostantól azt, hogy ehhez a békeszerződésben elnyerték a nagyhatalmi jóváhagyást.

Az, hogy a magyar politikai osztály jelenleg domináló része – amibe a Fidesz mellett a Keresztes vezette LMP-frakciót is bele kell értenünk – folyamatosan a politika napirendjén tartja ezt, hozzájárul a Fidesz politikai hegemóniájához a mai közéletben, és ugyanakkor a kisebbségben élő magyarokat hozza tartósan nehéz helyzetbe. Ha becsmérlő kifejezést akar valaki használni, akár ezt is nevezheti gyalázatosnak.

Kormányellenzék vagy rendszerellenzék

A veszélyhelyzetről szóló parlamenti szavazást követő éjszaka – múlt kedden éjfél előtt – egész sor törvényjavaslattal szerencséltette a kormány az Országgyűlést és az érdeklődő nagyközönséget.  

Sokaktól eltérően én azt önmagában véve nem kifogásolom, hogy a járvány idején is kerülnek az Országgyűlés elé törvényjavaslatok, hiszen az élet nem áll meg. Ha baj van, akkor a törvényjavaslatok tartalmával lehet, és van is baj.

E törvényjavaslatok közül kiemelkedik az, amely „az Alaptörvény kilencedik módosítása” büszke címet viseli. Szokás ezzel kapcsolatban azon gúnyolódni, hogy az Orbán által gránitszilárdságúnak minősített alaptörvényt módosítják már megint, de én még ezt sem tekintem a fő bajnak. Nem, a fő baj, a súlyos baj ezúttal is az előterjesztett módosítások tartalmával van.

Ezek a módosítások ugyanis – melyeket az orbáni parlamenti többség majd nyilvánvalóan elfogad – nem kevesebbet jelentenek, mint újabb szögeket a tíz év alatt már eltemetett magyar jogállamiság koporsójába.

A három fontos szögnek én a közpénzek durván szűkítő definícióját, az anya–apa férfi–nő rendelkezést és a sarkalatosságnak az alapítványokra való kiterjesztését tekintem.

Mért is?

A közpénzfogalom értelmezésének szűkítése – mint erre Gyurcsány Ferenc találóan úgy mutatott rá, hogy „alaptörvénybe iktatják a lopást” – azt jelenti, hogy az államháztartásból illetve állami vagyonból kivitt pénzekről illetve vagyonelemekről immár nem kell a nyilvánosságnak számot adni, vagyis megszüntetik ezen adatok közérdekű voltát.

Ezzel az államhatalmi szervek elszámoltathatósága, amit mindenütt a jogállamiság fontos garanciájának tekintenek, szorul vissza.

Nem véletlenül indokolta Gulyás Gergely azzal ezt a rendelkezést, hogy a cél az „alkotmányos szervek” gyakorlatának egységesítése: ha

a Kúria korábban Orbánt cáfolva közpénznek nyilvánította a TAO-pénzeket,

és emiatt kellett válaszolni az azok elköltését firtató érdeklődőknek, ezentúl majd a bíróságoknak el kell utasítaniuk az ilyen irányú kíváncsiskodást.

Az anya nő, az apa férfi állítások alaptörvénybe vitelével nyilvánvalóan az a Fidesz szándéka, hogy elhárítsa annak veszélyét, hogy a melegeket diszkrimináló bármely törvény a bármikori alkotmánybíróságon alaptörvény-ellenesnek bizonyulhasson. (Más kérdés, hogy ezt ügyetlenül teszik, a szándék mindenképpen nemtelen.)

Az alapítványokról szóló törvények sarkalatossá tétele azt a nyilvánvaló célt szolgálja, hogy egy kétharmados többséggel nem rendelkező új többség ne változtathassa meg a Fidesz által a közvagyonból kivitt vagyonelemek leválását a mindenkori kormány által ellenőrzött vagyontömegről. Ez azért

sérti a jogállamiságot, mert korlátozza a parlamenti váltógazdálkodást.

Nem véletlenül mondta egyszer Orbán, hogy negyven évre megköti a következő kormányok kezét – de hát az bizony a népszuverenitást korlátozza, amennyiben a népnek nincs módja arra, hogy a neki nem tetsző orbáni intézkedéseken szavazatai révén változtasson. (Ugyanide tartozik természetesen az is, ahogy az adórendszer vagy a családtámogatások alapelveire vonatkozó rendelkezéseket tette „sarkalatossá”, vagyis kétharmadossá.)

Remélem, az ellenzéki pártok minderre majd kellő eréllyel mutatnak rá az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában.

Remélem? Nem, pontosítanom kell: nem remélem, sőt azt remélem, hogy nem teszik. Az ellenkezőjét remélem: azt, hogy nem vesznek részt az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában, hanem bojkottálják azt, és ezt világosan megindokolják.

Amikor a Fidesz 2010-ben előállt azzal, hogy – a választások előtt tett ígéretével szemben – új alkotmányt készít, azonnal felmerült a kérdés: ezt vajon az ellenzékkel megegyezve kívánja-e tenni, ahogy ezt az MSZP és az SZDSZ kétharmados többsége tette az 1995-96-os alkotmányozási kísérlet idején, vagy kétharmados többségével élve az ellenzéki pártok ellenére. Miután világossá vált, hogy esze ágában sincs bármiféle garanciát adni az ellenzéknek – az alkotmányt előkészítő bizottságot is mandátumarányosan állította fel, vagyis kétharmados többséget biztosított magának –, Gyurcsány Ferenc még az MSZP-frakció tagjaként azt kezdeményezte, hogy a frakció bojkottálja a fideszes alkotmányozást. Noha a frakció egy része – a jogi kabinetet vezető Lamperth Mónika és az elkészítő bizottság alelnökének delegált Bárándy Gergely – szerette volna, ha részt vesznek abban, és a parlamenti vitában mutatják be a szocialista álláspontot az alkotmányozás ügyében, Gyurcsánynak sikerült meggyőznie a többséget, és az akkori MSZP-frakció végig bojkottálta a fideszes alkotmányozást. Valamivel később csatlakozott ehhez az LMP-frakció is, míg a Jobbik végigasszisztálta az orbáni alaptörvény elfogadásáig vezető parlamenti szappanoperát.

Megalakulását követően a DK a rendszer ellenzékének nyilvánította magát, megfordítva Kis Jánosnak az SZDSZ 1990. áprilisi, az első szabad választás követő kongresszusán tett definícióját, miszerint az SZDSZ a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé vált.

Ez a Gyurcsány által sokszor ismételt állítás azt volt hivatott kifejezni, hogy a DK nem ismeri el az orbáni „fülkeforradalmat” követő rendszerátalakítás legitimitását.

Ennek elvi alátámasztását Vörös Imre professzor, korábbi alkotmánybíró adta meg azzal, hogy a közjogi rendszer átalakítását államcsínyként jellemezte, mivel ez az átalakítás megsértette a köztársasági alkotmányban szereplő, mellesleg az orbáni alaptörvény szövegébe is átvett alapvető rendelkezést, hogy

„Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására” (2. § (3) bekezdés).

Márpedig már az alaptörvény elfogadását megelőző orbáni alkotmánymódosítások, majd az alaptörvény és a csatlakozó kétharmados törvények – kezdve az alkotmánybírák jelölési rendjének 2010. nyári átalakításától – éppen erre, a hatalom kizárólagos birtoklására irányultak. Erre irányultak az azóta történt módosítások is: amikor a Fidesz által elfogadott vagy elfogadni tervezett törvények ellentétesnek bizonyultak nemcsak a köztársasági alkotmánnyal, de az orbáni alaptörvénnyel is, az érintett rendelkezést beillesztették az alaptörvénybe.

Minthogy minden ilyen parlamenti cselekmény nem egyszerűen tartalmában ellentétes egy demokratikus párt közjogi felfogásával, de tényénél fogva ellentétes a jogállamiság, az alkotmányosság elemi normáival, a magát a rendszer ellenzékeként definiáló párt az alaptörvény elfogadásához hasonlóan annak módosítását is csak bojkottálhatja.

Ekként járt el a DK az alaptörvény minden módosításánál egészen a 2018-as választásig: nem vett részt sem a parlamenti vitában, sem a szavazásban. Az ellenzéki pártok többsége ezzel szemben azt a gyakorlatot követte, amit 2011-ban a Jobbik: részt vett a parlamenti vitában és a szavazásban. Nem véletlenül: az LMP kifejezetten elutasította, hogy a rendszer ellenzékének tekintse magát. (Schiffer András frakcióvezetőként kijelentette a parlamentben, hogy „nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”, Keresztes László Lóránt pedig mostanában újra meg újra leszögezi, hogy ők nem „diktatúráznak”.)

A DK kiválása utáni MSZP sosem nézett szembe azzal, hogy más dolog egy demokráciában a kormány ellenzékének lenni, mint ellenzékként állni szemben egy önkényuralmi rendszerrel. Vezető politikusai újra meg újra olyan gesztusokat tesznek, melyeknek csak demokrácián belül lenne létjogosultsága.

Meglepő módon 2018 júniusában a hetedik alaptörvény-módosítás vitájában a többi ellenzéki frakcióhoz hasonlóan már vezérszónoklattal vett részt az első ízben frakciót alakító DK is.

A Jobbik meg is szavazta azt (nem véletlenül: az akkor az alaptörvénybe beillesztett EU-ellenes, menekültellenes és hajléktalan-ellenes rendelkezések összhangban vannak a Jobbik világképével), a többi ellenzéki frakció ugyan nem, de felszólalásaik elmondásával így is legitimálták az orbáni „parlamentarizmust”.

Vajon most mit tesznek az ellenzéki pártok? A kormány ellenzékeként vagy a rendszer ellenzékeként viselkednek szerda délután?

Mit akar a Fidesz a választójogi törvény módosításával?

Gulyás Gergely miniszter a kormányülést követő szokásos tájékoztatóján a következőképp indokolta a választást szabályozó törvényeknek (választójogi törvény, választási eljárási törvény) a kormány által benyújtott módosítását:

„… több tucatnyi jogszabály közül a választójogi törvénnyel kapcsolatban alakult ki egy vita. Itt röviden szeretném azt a kormányzati álláspontot egyértelművé tenni, hogy eddig egyetértés volt a magyar politikában, hogy a választási szabályok és a kampányfinanszírozási szabályok a korábbinál nagyobb esélyegyenlőséget biztosítanak. Ezt még az LMP frakcióvezetője is többször elismerte.

De visszaélésekre adnak lehetőséget a kis pártok, kamupártok tekintetében. Miután a választási jogszabályokat a választást megelőző év január elsejéig lehet módosítani, tehát 22-ben lesznek választások, ezért 2021. január elsejéig lehet ezeket a szabályokat módosítani, így az Országgyűlés idén ősszel tud utoljára választójogi szabályokat módosítani.

A választójogi törvényhez benyújtott módosítás azt szolgálja, hogy azoknak a pártoknak legyen országos listája, azok a pártok részesüljenek kampánytámogatásban, akik legalább ötven helyen, a százhat választókerületből legalább ötvenben tudnak egyéni jelöltet állítani.

Bár különböző elemzések jelentek meg, de azt is szeretném egyértelművé tenni, hogy ennek az égvilágon semmi köze nincs az ellenzéki pártok indulásához, hiszen egy-másfél éve mindannyian tanúi lehetünk annak a vitának, ami az ellenzéken belül arról folyik, ami nem is a kormányinfóra tartozik, csak a vádak tisztázása miatt mondom, hogy az ellenzék egy vagy két listával indul az országgyűlési választásokon. Ez a módosítás ezt a kérdést semmilyen formában nem érinti, az ellenzéki pártok akár egy, akár két listán indulhatnak. Ötven választókerületben kell ahhoz jelöltet állítani, hogy valakinek listája lehessen, és akkor juthat kampányfinanszírozáshoz, akkor juthat kampánytámogatáshoz, hogy ha ennek eleget tesz. Szerintünk az, hogy Magyarországon százhat választókerületből ötven választókerületben összesen ötszáz aláírást, tehát minden ötszáz érvényes aláírást valaki össze tudjon gyűjteni, azaz összességében huszonötezer aláírást képes legyen nyolcmillió magyar választópolgártól összegyűjteni, ez egy olyan elvárás, ami a minimum ahhoz, hogy utána a választási kampányhoz egyébként járó költségvetési támogatást megkaphassa.

Ez tehát egy olyan fellépés a kamupártok ellen, olyan fellépés a valós támogatottság nélküli pártok ellen, amelyet indokoltnak és szükségesnek tartunk.”

Mindenekelőtt azt a ma már időszerűtlennek tűnő kérdést kell feltennünk, hogy vajon miért nyújt be a kormány választójogi törvénymódosítást. Fogalmazzuk meg először másként a kérdést: miért a kormány nyújtja be? Amikor magát az eredeti törvényt nyújtották be, azt nem a kormány nyújtotta be, hanem kormánypárti képviselők. Ez ugyan időközben fölöttébb elterjedt gyakorlattá vált a fideszes többségű országgyűlésben, de a választójogi törvény benyújtásakor még hangsúlyozták: a választás szabályait tartalmazó törvénytől a kormánynak távol kell tartania magát, az a parlamenti frakciók ügye. Manapság ugyan ez már formalitás, de mégis.

Most túltették magukat ezen a szokásjogon, és a választásokat szabályozó törvények módosítását a kormány nyújtja be. Ejnye-ejnye.

Ha pedig azért kell most feltétlenül választási törvénymódosítást tárgyalni és elfogadni az Országgyűlésnek, mert választási törvénymódosítást a választásokat megelőző évben már nem szabad módosítani, akkor miért november közepén nyújtják azt be, miért nem hónapokkal korábban, ha már valamiért feltétlenül változtatni akarnak a választási szabályain? Gulyás erre nem válaszolt, és erre vonatkozó kérdést sem kapott.

És mi a helyzet a javasolt módosítás tartalmával?

A kamupártokra való hivatkozásról már többen elmondták az elmúlt napokban, hogy hamis: aki huszonhét egyéni jelölthöz össze tudja másolni az aláírásokat, az ötvenhez is össze tudja másolni. Mielőtt a valódi indokra mutatnék rá, teszek még egy kitérőt.
Amikor a sajtótájékoztatón arról hangzott el kérdés, hogy tervezik-e a választókerületek átrajzolását egy, a törvényjavaslathoz később benyújtandó módosító javaslattal, Gulyás a következő figyelemre méltó választ adta:

„A választókerültekre vonatkozó érdeklődésre csak azt a tájékoztatást tudom adni, hogy csak akkor módosítjuk ezeket, valóban január elsejéig van erre lehetőség, hogy ha teljes konszenzus jön létre,

ha az ellenzéki pártok is ezt kívánatosnak tartják. Éppen azért, hogy a választás szabályai világosak, egyértelműek legyenek, és a visszaélések kizárásán túl semmilyen változtatás ne legyen, ezért nem akartunk hozzányúlni a választókerületek beosztásához. Ha az ellenzék részéről van ilyen igény, és teljes konszenzust tudunk létrehozni, akkor nem zárkózunk el, akkor ezt az idei évben meg lehet tenni, de hogyha ilyen konszenzus nincs, akkor szerintem mindenki számára az a legegyértelműbb, legvitathatatlanabb, hogy ha a korábbi választókerületi határok között tartjuk meg a 2022-es választást.”

Rendben, ez így szépen hangzik.

De ha a választókerületi beosztáson nem akarnak az ellenzék egyetértése nélkül változtatni, akkor a listaállítás szabályainál miért nem feltétel az ellenzék egyetértése?

Talán mégis csak arról van szó, hogy az ellenzék számára kedvezőtlen az új szabály, nevezetesen hogy ötven egyéni jelöltre van szükség országos lista állításához, és azt az ellenzék nem fogadná el.

„Az ellenzék, ha akar, akkor összefog, és egy listán indul. Ha akar, akkor úgy fog össze, hogy két listán indul. A százhat választókerületben pedig nyugodtan állíthatnak egy jelöltet, hiszen nem kell nagy matematikai képesség, hogy könnyű legyen belátni, hogy még a két listás megoldás estén is az ötven egyéni választókerületben állítandó egyéni választókerületi jelöltek, azok ezt lehetővé teszik, hiszen százhat választókerület van az országban. Semmilyen formában semmit nem tesz hozzá és nem vesz el abból a vitából, egyeztetésből, ami az ellenzéki pártok között van, ez a választójogi törvénymódosítás. Aki ezzel ellentétes állítást fogalmaz meg, az sajnos nem mond igazat.”

Akkor most én mégis megfogalmazok ezzel ellentétes állítást, vállalva, hogy Gulyás szerint nem mondok igazat.

Két tekintetben is. Egyrészt, az ellenzéki viták eddig nem arról szóltak, hogy a közös jelöltek és közös miniszterelnök-jelölt mellett egy közös lista – ami az MSZP, a Párbeszéd és a DK véleménye hosszabb ideje – vagy közös jelöltek és közös miniszterelnök-jelölt mellett két lista, hanem hogy egy vagy több lista. A Momentum és a Jobbik azt az érvet emlegeti a több lista mellett, hogy választóik egy része nem szívesen szavazna az MSZP-vel és DK-val közös listára, és közös lista esetén választóik egy része nem szavazna ellenzéki listára, talán még ellenzéki egyéni jelöltre sem, hanem inkább más listára: a Jobbik estében a Mi Hazánk, a Momentum esetében talán a Kétfarkú Kutyapárt listájára szavazna.

Az egy közös listának az eddig érvényes szabályok mellett nemcsak a két lista lehet az alternatívája, ami még mindig egy listára kényszerítené a Momentumot és az LMP-t a Jobbikkal, hanem a három lista is, miközben – az egyéni kerületeken megosztozva – a három listát állító pártok koordinált jelöltjei számíthatnak minden ellenzéki párt választóinak szavazatára.

(Nem titkolom, hogy én magam is a három listának lennék híve, mert akkor szavazhatnék demokratikus pártok listájára anélkül, hogy egyúttal a Jobbikra is kellene szavaznom, amire ma sem vagyok hajlandó.)

Az, hogy most a Fidesz a listaállításhoz szükséges egyéni jelöltek számát huszonhétről ötvenre emeli fel, azt jelenti, hogy nem szeretne három ellenzéki listát és koordinált jelöltállítást, hanem azt szeretné, ha az ellenzéki pártok egy, de legfeljebb két listával indulnának a választáson. Vajon miért szeretné ezt a Fidesz? Minden bizonnyal azért, mert – az általa végeztetett, a nyilvánosság elé nem kerülő közvélemény-kutatási eredményekből kiolvashatóan – ezzel csökkenhet az ellenzéki pártokra leadott listás szavazatok, sőt talán az egyéni jelöltekre leadott szavazatok száma, aránya is.

Szerintem tehát nem állja meg a helyét az az elmúlt napokban többek által hangoztatott vélekedés, hogy a változtatás nem érinti az ellenzéki pártok lehetőségeit.

Másrészt, ez a módosítás rontja annak lehetőségét, hogy a hat ellenzéki párt összefogásától magukat távol tartó, vagy oda bebocsátást nem nyerő további ellenzéki pártok úgy állíthassanak országos listát és mérethessék meg magukat önállóan a választásokon, hogy – miként ezt a Kutyapárt kilátásba helyezte – csak olyan választókerületekben állítanak egyéni jelölteket a listaállításhoz, ahol ezzel nem rontják az összefogás egyéni jelöltjeinek esélyeit a Fidesz egyéni jelöltjével szemben. Nyilvánvalóan könnyebb huszonhét ilyen egyéni választókerületet találni a százhat között, mint ötvenet.

Az is nyilvánvalóan a Fidesz érdeke, hogy a Kutyapárt, a Szanyi-féle ISZOM vagy akár a Munkáspárt jelöltjei billegő választókerületekben vegyenek el szavazatokat a hat párt közös jelöltjétől.

Talán nem árt emlékeztetni arra is, hiszen sokan már elfelejthették, hogy a 2010 előtti, még a pártok konszenzusával kialakított választási rendszerben úgy is állíthattak pártok közös jelöltet, hogy külön listájuk volt, és bejelentették, hogy milyen arányban osztoznak a jelöltek töredékszavazatain. Abban a választási rendszerben a hat párt úgy is állíthatna minden választókerületben egyetlen közös jelöltet, hogy több listát állítanak. Nem véletlenül szüntette meg ezt a lehetőséget már 2012-ben, tehát a 2014-es választásra egyoldalú döntéssel a Fidesz.

Most sem véletlenül változtat a listaállítás szabályán.

Végül egy megjegyzés: az ellenzéki pártok és a független média egy része azért bírálja a Fideszt, hogy egyáltalán miért tűzi napirendre a választójogi törvény módosítását (és mellesleg az alaptörvény módosítását) a járvány csúcspontján. Én ezt nem tartom jó érvnek. Ha lehetett a járvány első hulláma idején önkormányzati választást tartani Franciaországban vagy Bajorországban, és a második hullám tetőzésekor meg lehetett tartani az amerikai elnökválasztást, miért ne lehetne bármilyen törvényt módosítani a járvány közben Magyarországon is? Könnyebb persze így támadni a törvénymódosítást, mint leleplezni annak valódi indítékát.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK