Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

Avatar
87 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Nincs társbérlet

Gulyás miniszter bejelentette, hogy a kormány Budapest Fejlesztési Központot hoz létre a kormány Budapest-politikájának művelésére, és Vitézy Dávidot bízták meg annak vezetésével.

Fürjes Balázs államtitkár, aki ezt az új intézményt mint a kormány Budapest-politikájának felelőse felügyeli, néhány napja azt mondta Bolgár Györgynek a Klubrádióban, hogy a választók társbérletet hoztak létre, amikor a kormány fideszes, a főpolgármester és a Fővárosi Közgyűlés többsége viszont ellenzéki.

Nem így van, a választók semmiféle társbérletet nem hoztak létre.

A társbérlet kifejezés a francia politikai életből származik, annak is a múltjából, amikor az ötödik köztársaság első időszakában a köztársasági elnököt még hét évre választották, s az elnökválasztást időben tudatosan elválasztották a parlamenti választástól. Így állhatott elő többször is olyan helyzet, hogy néhány évig a köztársasági elnök az egyik politikai oldalt képviselte, a parlament többsége és így a miniszterelnök a másik politikai oldalból került ki.
Ezt nevezte társbérletnek (cohabitation) a francia politikai nyelv. Amióta a köztársasági elnök hivatali idejét öt évre korlátozták, és az elnökválasztást követően rendszeresen parlamenti választást is kiírnak, amit a győztes köztársasági elnök pártja meg is nyer, a cohabitation ki is ment a párizsi divatból. Azt a helyzetet, amikor akár Párizsban, akár Berlinben vagy Londonban, Varsóban vagy Prágában a parlamenti ellenzék adja a főpolgármestert, senki nem nevezi társbérletnek.

A francia cohabitation ugyanis azt jelentette, hogy ugyanannak a politikai entitásnak, nevezetesen az egész országnak a kormányzásában, amiben a francia ötödik köztársaságban a feladat megoszlik a köztársasági elnök és a parlamenti többség bizalmából működő kormány között, jut szerephez a két politikai oldal.

Nálunk most azonban nem ez a helyzet, ahogy Londonban, Berlinben, Varsóban vagy Prágában sem.
Az ország kormányzására tavaly a Fidesz kapott, immár negyedszer, a választóktól megbízást. (A négyből háromszor kétharmados felhatalmazást.) Budapest irányítására azonban a mai, többé-kevésbé baloldalinak és liberálisnak tekinthető ellenzék kapott a fővárosi választóktól megbízást. (A fővárosi közgyűlés többségében jelen levő pártok közül az MSZP, a DK és a Párbeszéd egyértelműen baloldali, a Momentum – legalábbis nemzetközi pártkapcsolataiból ítélve – liberális párt, bár ezt sosem mondják ki, s udvariasságból mások sem mondják róluk.)

Csak és kizárólag a baloldali–liberális közgyűlési többségnek van választói felhatalmazása Budapest irányítására. Nincs itt semmiféle társbérlet.

Amit Fürjes mond, az jóindulattal félreértésnek nevezhető, de én megengedem magamnak, hogy azt mondjam, hazugság.

Az, hogy Budapest működésének és fejlesztésének finanszírozásához a fővárosi önkormányzatnak nincs elegendő pénze, és ezért feladatainak megvalósításához a központi költségvetés támogatására van szükség, annak következménye, hogy az Orbán-rendszer szélsőséges centralizációt alakított ki, rendkívül szűk teret hagyott az önkormányzatiság számára.
Ebből viszont az következik, hogy a kormány köteles a központi költségvetésből rendszeres támogatást nyújtani az önkormányzatok, köztük a fővárosi önkormányzat működéséhez, és részt vállalni a fővárosi fejlesztések finanszírozásából.

Nincs semmi alapja arra, hogy ezt ahhoz kösse, hogy a fővárosi önkormányzat akár a működésben (például a közösségi közlekedés vagy a színházak működtetésének mikéntjében), akár a fejlesztésekben aszerint dönt-e, hogy a kormány mit tart helyesnek. Erre ugyanis a kormánynak nincs a budapesti választóktól felhatalmazása.

Már korábban is leírtam, de most megismétlem: az Orbán-kormánynak semmi alapja arra, hogy „Budapest-politikát” hirdessen meg, és ehhez önálló intézményt hozzon létre. Amíg Tarlós volt a főpolgármester, emlékezetem szerint ez nem is jutott eszébe.
Elhiszem, hogy Vitézy Dávid hozzáértő szakember. Amit azonban most csinál, azt helytelenül teszi. Ha Budapest fejlődését kívánja előmozdítani, azt azzal tehette volna meg korrekt módon, ha elfogadja Karácsony Gergely ajánlatát, és pályázik a BKK vezetésére. Elvégre a választók most Karácsonyra és partnereire bízták Budapestet.

Azzal, hogy nem ezt tette, hanem Fürjes államtitkár mellett vállalta el az új intézmény vezetését, kiderült: nem Budapest fejlődésén, hanem a budapesti választók által felhatalmazott legitim fővárosi vezetés ellehetetlenítésén kíván munkálkodni.

Bármilyen jó szakember is, a jelek szerint elsősorban nem szakember, hanem fideszes.

Amiben Vágó István téved

Arról kérdezte Bolgár György Vágó Istvánt a Klubrádióban, hogy el van-e intézve a Böszörményi úti Turul-emlékmű problémája azzal, hogy leveszik róla Pokorni Zoltán polgármester rendelkezésére leveszik róla Pokorni József nevét, akiről kiderült, hogy aktív részese volt 1945 elején a Maros utcai és Városmajor utcai tömeggyilkosságoknak.

Bolgár kérdése arra irányult, hogy vajon nem volna-e helyes magát az emlékművet is elbontani. Vannak ugyanis, akik – mint Vásárhelyi Mária – ezt várnák el Pokornitól.
Vágó azt válaszolta, hogy Pokorninak igaza van, ha nem akarja ezt. Felnőtt itt egy nemzedék, mondta, akik számára a turul csak nemzeti jelkép, és nem is tudnak arról, hogy 1920-tól a nacionalista, antiszemita mozgalmak jelképévé lett, és az volt egészen 1945-ig. Ha most megpróbálnák eltávolítani a Böszörményi úti emlékművet, abból éles konfliktus lenne, amely akár véressé is válhatna, figyelmeztetett.
Amikor annak idején Mitnyán György fideszes polgármester megépíttette az emlékművet, jogsértő módon, az akkor még SZDSZ–MSZP-s fővárosi önkormányzat hozzájárulása nélkül tette ezt. E szándékos formai hiba miatt le kellett volna bontani, de ezt a Mitnyánt követő Pokorni elszabotálta, majd a Fidesz törvényt módosított, megszüntette a főváros jogosítványát, így jogilag az emlékmű legálissá vált.
Nem változott azonban az emlékmű tartalma, és emiatt kellene sokak – és ebben én magam is benne vagyok – szerint elbontani. Ritkán említik, hogy az úgymond a magyarságot jelképező turul szimbolikus kardot tart a kezében, tehát az emlékmű a második világháborúban harcoló magyarságnak állít emléket, s – gondolom – ennek jegyében tüntetik fel rajta a háborúban életüket vesztett kerületi lakosok nevét.

Vajon szabad-e tudomásul venni, szabad-e belenyugodni, hogy ilyen szemléletű emlékmű álljon Budapesten, a XII. kerületben?

Ha jól értem Vágó álláspontját, illetve azt az álláspontot, amelyet ő Pokorni polgármesterről feltételez, tekintettel az ország, s benne a kerület lakosságának mély politikai megosztottságára, akkor járunk el helyesen, ha tudomásul vesszük az ilyen emlékmű felállítását, fennmaradását.
A Böszörményi úti Turul-emlékművet nem önmagában kell néznünk. A kérdés ugyanígy merül fel például a Vass Albert-szobrok, a Szabadság téri „megszállási” emlékmű, a Vértanúk terén helyreállított, az eredetihez képest kibővített tematikájú antikommunista emlékmű felállítása, illetve Károlyi Mihály és Lukács György szobrának eltávolítása kapcsán. A Turul-emlékmű maga annak a törekvésnek az egyik megjelenítése, hogy csak annak a szélsőséges jobboldali történelemértelmezésnek van joga jelen lenni a köztereken, amely igazolja Magyarország második világháborús szerepvállalását, korábban az első világháborút és az 1919-es fehérterrort, más történelemértelmezésnek azonban nincs.
Ez a történelemértelmezés kerül bele egyre inkább az iskolai tananyagokba, ez a történelemértelmezés vált kizárólagossá a közmédiában és a Fidesz-közeli sajtóban, és ennek következménye és nem oka, hogy felnő egy generáció, amelynek történelmi tudatában csak ez van illetve lesz jelen.

Amikor Orbán megépíttette a „megszállási” emlékművet, Gyurcsány Ferenc még kilátásba helyezte, hogy azt valamikor majd eltávolítják, és ugyanezt ígérte meg a főpolgármesteri választási kampányban Karácsony Gergely, cserébe a Magyar Liberális Párt támogatásáért, főpolgármester-jelöltjének visszalépéséért.

Október 13. óta erről nem hallunk, csak a Lukács-szobor helyére szánt Szent István-szobor felállítását függesztették fel, közterületek elnevezésén pedig Karácsony nem akar változtatni, nem akar ebből konfliktust. (A Szent István szobor ügyéből már lett is konfliktus az ellenzéki szövetségben a Jobbikkal.)
Vágó téved, amikor azt hiszi, hogy ezek a viták – például a XII. kerületi vagy a fővárosi önkormányzatban – megtakaríthatók, hogy ezekben a szimbolikus ügyekben a demokratikus oldalnak ki kell térnie a konfliktusok elől.

A történelmi tudat része egy társadalom mindenkori állapotának. Kelet-Közép-Európában sokkal inkább az – erre Szűcs Jenő tanított meg minket –, mint Nyugaton. Az orbáni önkényuralomnak fontos alkotóeleme, támasza ennek a történelemértelmezésnek a kizárólagossá tétele.

Valamikori megdöntésének nemcsak az az előfeltétele, hogy a választókkal megértessük, hogy a gyermekeik és unokáik anyagi jóléte jobb kezekbe kerül egy demokratikus kormányzással, mint az Orbán-rendszer fennmaradásával, hanem az is, hogy azt lássa be a többség, hogy Orbánék felfogása arról, hogy mi a nemzet érdeke, milyen legyen a nemzet jövője, illetve hogy mi volt a jó illetve rossz a nemzet múltjában, nem követhető, nem elfogadható.
A világháborús szerepvállalás kultusza közvetlenül szolgálja Orbánnak egyfelől a szomszédokkal, másfelől a Nyugattal folytatott folyamatos hidegháborúját, s ha az utóbbival szembe akarunk fordulni – és remélem, hogy ezt akarjuk –, akkor nem mondhatunk le arról, hogy az előbbivel is szembeforduljunk.

Börtönbiznisz

Lássuk be: amit most produkál – Orbánnal az élen – a Fidesz, az a legrosszabb, legvisszataszítóbb abból, amire képes. Uszítás etnikai kisebbség ellen, civil szervezetek megvádolása nyerészkedéssel, sorosozás, a jogállami normák nyílt lábbal tiprása – együtt van itt minden.

Egyrészt a börtönlakóknak bíróság által az elfogadhatatlan körülmények miatt megítélt kártérítés visszatartása, másrészt a gyöngyöspatai roma iskolásoknak a durva szegregáció miatt megítélt kártalanítás megfizetésének elutasítása. Jogállamban jogai az elítéltnek is vannak, a roma iskolásgyerekeknek pedig különösen joguk van arra, hogy ne különítsék el őket nem roma iskolatársaiktól. Vajon mi jogosítja fel a kormányt, hogy ne hajtsa végre a jogerős bírósági ítéletet?
A Hír TV meg a Századvég azonnal kimutatja, hogy a megkérdezettek többsége s kormánnyal ért egyet. Nincs ebben semmi meglepő. A Fidesz számítása világos: nehéz helyzetbe hozta az ellenzéki pártokat. Ha azt mondják e két ügyben az Országgyűlésben, a sajtótájékoztatókon, amit eddig a jogvédő civilektől hallottunk, akkor pártként lesznek népszerűtlenek. Ha viszont hallgatnak az ügyben, netán meghátrálnak a Fidesz előtt, akkor a demokrata hívek előtt szerepelnek le. Kíváncsian várom a parlamenti ülésszak kezdetét február közepén: miről fognak kérdezősködni az azonnali kérdések órájában.

Fürjes, a hungarikum

Azt mondja Fürjes Balázs államtitkár, hogy ezen túl a kormány tart „Budapest-infókat”, ahol a kormány „Budapest-politikáját” ismertetik azok, akik azt csinálják, képviselik. Ez valódi hungarikum.

Tehát azok ismertetik a kormány Budapest-politikáját, akik ezt csinálják, mert értenek ehhez. Mint Gulyás miniszter, Schneller Barnabás helyettes államtitkár, Pokorni Zoltán mint fővárosi képviselő, és persze ő maga, Fürjes. Ők úgymond jó partneri együttműködést kívánnak a főváros vezetésével. Az újságíró mosolyogva hallgatja és elégedetten bólint.
Csakhogy amit Fürjes államtitkár mond, az abszurdum. Nem tudok arról, hogy a német kormánynak lenne Berlin-politikája, vagy a francia kormánynak Párizs-politikája. Berlin-politikája a berlini szenátusnak van (ott szenátusnak hívják a városi kormányt), Párizs-politikája a párizsi főpolgármesteri hivatalnak. És persze saját pénzük is van hozzá. Vannak persze olyan gigaberuházások, mint a berlini új repülőtér vagy például a stuttgarti új pályaudvar, amelyek jórészt kormánypénzből valósulnak meg, de a nagyvárosok, fővárosok „normál” fejlesztéseiről a városok maguk döntenek és saját pénzükből és hitelből finanszírozzák is azt.
Az, hogy „modern városok programja” címmel a kormány dönti el és finanszírozza a vidéki városok kisebb-nagyobb beruházásait, igazi „hungarikum”, melyet az Orbán-rendszer hozott létre. Hitelt a városok kormányzati engedély nélkül már fel sem vehetnek. (Annak idején, a Gyurcsány-kormány idején Orbán Viktor kifejezetten kötelezte a fideszes vezetésű városokat, hogy devizahitelek felvételével valósítsanak meg fejlesztéseket.) Ma már a polgármesterek is, az újságírók is, a kérdezők is és a válaszolók is magától értetődőnek tartják ezt a helyzetet. Pedig ez egyáltalán nem magától értetődő. Ebbe a közfelfogásba illik, hogy senki sem tiltakozik, amikor Orbán „Budapest-államtitkárt” nevez ki, aki azután a kormány „Budapest-politikájáról” beszél. Mézes-mázos nyilatkozatokat hallunk tőle, azok tartalma azonban furkósbottal ér fel.

Népszavazás: már a kérdés is hibás

Több, a nyugdíjakkal kapcsolatos kérdésben kezdeményez népszavazást a Nyugdíjas Parlament nevű egyesület, amelyről csak azt nem tudom, hogy mitől parlament, hiszen nem képviseli a nyugdíjasokat, és, gondolom, nem szokott ott senki semmit megvitatni. (Megvitatáson azt értem, hogy egymással ellentétes vélemények ütköznek össze egy teremben. Terem éppen van, hiszen az Országházban láttam őket ülésezni, csak megvitatásról nem tudok.)

Megtaláltam az interneten a népszavazási kérdéseket

Íme:
a. Akarja-e Ön, hogy az idős embereket megillető jogok hatékony, egységes szemléletű és legteljesebb védelmének megteremtése érdekében az Országgyűlés hozza létre az Idősek Jogainak Biztosának intézményét?
b. Akarja-e Ön, hogy a nemek és a földrajzi területek között napjainkban meglévő átlagos öregségi nyugdíjellátások különbségének csökkentése érdekében az Országgyűlés a nyugdíjjogszabályok módosításával tegye lehetővé, hogy a jelen kérdésben megtartott érvényes és eredményes népszavazást követő három évig Magyarországon az év elején esedékes öregségi nyugdíjemelés nagysága a jogosultak számára egyenlő mértékű legyen?
c. Akarja-e, hogy az évenkénti nyugdíjemelés nagyságát a jelen kérdésben megtartott érvényes és eredményes népszavazást követő évtől úgy határozzák meg, hogy annak mértékének megállapításakor, 50 – 50 százalékban a várható fogyasztói áremelkedés és a várható bruttó keresetnövekedés mértékét vegyék figyelembe?
d. Egyetért-e azzal, hogy az időskori testi-lelki megbetegedések ellátását kiemelt nemzeti egészségügyi és szociális prioritássá nyilvánítsa az Országgyűlés?
Az a) és c) kérdést nyilván nem lehet ma népszavazásra kitűzni, mert az államszervezetet, illetve a költségvetést érintő kérdés. Szerintem helyes is, hogy erről nem lehet népszavazást tartani, különösen a nyugdíjemelés mértékéről. Új ombudsmani tisztségre szerintem nincs szükség, de ha mégis, az alkotmányba való kérdés, amelyről a politikai erőknek kell tárgyalni, és nem népszavazással kell dönteni.
A b) kérdés, az azonos mértékű (összegű) és nem arányú (százalékú) nyugdíjemelés ellentétes a nyugdíjrendszer biztosítás-alapú voltával, ezért a magam részéről nem helyeslem. A d) kérdés pedig nem mond semmit, nem következik belőle semmi, amit az Országgyűlésen, a kormányon számon lehetne kérni. Az erre illetékes szervek e népszavazási kezdeményezéseket nyilván nem hitelesíthetik, és azzal, hogy ilyen kérdéseket terjesztenek eléjük, csak legitimálják azok elutasító gyakorlatát, amely helyes kezdeményezéseket is szokott érinteni.
Ezzel pedig

a kezdeményezés kifejezetten káros.

Ez a népszavazási kezdeményezés tehát nyilvánvalóan humbug. A politikában persze gyakoriak az ilyen kezdeményezések. Csakhogy ha egy párt áll elő ilyen vagy hasonló értelmetlen, komolytalan kezdeményezéssel, azzal szavazatokat lehet szerezni. De minek áll elő ilyen kezdeményezéssel egy olyan egyesület, amely nem indul választáson, nem gyűjt szavazatokat?
Az valóban fontos kérdés, hogy milyen mértékben emelkedjenek a nyugdíjak, elfogadható-e az inflációhoz igazodó emelés (vagyis a reálnyugdíj szinten tartása), vagy vissza lehet-e és kell-e térni a svájci indexáláshoz. Ebben a kérdésben azoknak a politikai pártoknak indokolt felelős módon állást foglalniuk, amelyek kormányoznak vagy kormányozni kívánnak, és ezért a jövőbeni nyugdíjkiadásokat egybe kell vetni a jövőbeli bevételekkel.
Annak is van értelme, ha felkészült szakemberek, mint mondjuk Farkas András vagy Simonovits András kifejtik erről a véleményüket. (Rendszeresen meg is teszik, felelős módon.) De egy semmiféle felelősséggel nem rendelkező egyesület ötletei – bocsánat – érdektelenek.

A klímabajnok

Orbán múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján a legfontosabb a durva rasszista kiszólás volt a szegregáció áldozatainak bíróság által megítélt kártérítéséről, illetve az, hogy a börtönben ülőknek megítélt kártérítést nem hajlandó kifizetni.

Joggal háborodott föl ezen mindenki, helyesen tette a DK, hogy hivatali visszaélés miatt (hiszen a bírósági ítélet be nem tartására adott utasítást az igazságügy-miniszternek) feljelentette. Remélem, lesznek képviselők, akik az azonnali kérdések órájában is szembesítik majd ezekkel a kijelentéseivel.

Fontosak voltak persze a sajtótájékoztatón elmondottak más elemei is. A kommentátoroknak feltűnt, hogy végre beszélt Orbán a klímakérdésről is, és mintha elébe ment volna az ellenzéki bírálatoknak. Annak, amit Orbán csütörtökön klímaügyben előadott, számomra kettő plusz egy igazán támadható pontja van. A plusz egy a szélenergia. Németország és Ausztria tele van szélkerekekkel. Orbánék viszont ezeket gyakorlatilag betiltották. Valószínűleg azért tették ezt, hogy az atomenergiának engedjenek teret a magyar energiatermelésben, mert külpolitikai megfontolásból (az orosz orientáció) azt tekintik a legfontosabbnak.

Ezzel eljutottunk az Orbán-féle „klímastratégia” egyik kritikus pontjához. Orbán kijelentette, hogy a klímastratégia egyik oszlopa az atomenergia megtartása, ami szerintük az EU dokumentumaiban is szerepel. Lehet, hogy így van, számos fontos ország kitart az atomerőművek mellett, viszont Németország a maga klímacéljaiban nem számol atomerőművekkel, hiszen azokat a céldátumig mind bezárja, és Ausztria sem: az új, konzervatív-zöld osztrák kormány programjának egyik sarokpontja a klímasemlegesség elérése, de Ausztriában sincs és nem is lesz atomerőmű.

Az atomenergia kétségkívül nem termel széndioxidot, ebben az értelemben tiszta, viszont nagy a kockázata (Fukushima), és megoldatlan a sugárzó atomhulladék elhelyezése. Éppen emiatt zárják be a német atomerőműveket.

A másik kritikus pont: fizessenek a szennyezők, vagyis a nagy országok és a multinacionális vállalatok (azaz viseljék ők a költségeket), nekünk ne kerüljön pénzbe, a lakosság ne fizessen többet sem az energiáért, sem az élelmiszerért. Ez az orbáni „feltétel” teljes képtelenség. Kína azért nagy szennyező, mert oda települnek ki azok az iparágak, amelyek szennyezők, és azok termékeiből ők látják el a fejlett világot, amely kényelmesen berendezkedik arra, hogy az ázsiaiak „végzik el a piszkos munkát”. (A „világ műhelyének” szerepét valaha Anglia töltötte be, azután Németország és más nyugat-európai országok, mostanra azonban Kína vált a világ első számú műhelyévé, ahol a legtöbb nehézipari terméket gyártják.)

Ha és amennyiben „klímabajnok” lehet Magyarország, akkor ez azért lehetséges, mert az anyag- és energiaigényes nehézipar a kilencvenes években leépült, és a magyar gazdaság szállításigényessége is csökkent. (Ugyanez a folyamat Nyugat-Európában már korábban végbement.) A szennyezőnek tekintett iparágak viszont Ázsiába települtek át. Az ázsiaiak tehát teljes joggal várhatnák el Európától, hogy anyagilag járuljon hozzá az ő klímapolitikai költségeikhez. Ilyesmi persze nem lesz, fel sem vetik, de ez sem mentesíti többek között Magyarországot az alól, hogy a saját klímaügyi költségeit maga fedezze, ideértve azt is, hogy az EU költségvetéséből több jut a jövőben klímára és kevesebb kohéziós támogatásokra.

Ezért gondolom, hogy Orbánnak ez a „feltétele” tarthatatlan. Ahogyan mást sem, így a klímasemlegességet, vagyis gyermekeink, unokáink életfeltételeinek biztosítását sem adják ingyen, mégpedig nekünk, magyaroknak sem.

Éljen az adócsökkentés? – 2019. június

Kivételes eljárásban tárgyalta az Országgyűlés a „szociális hozzájárulási adó” két százalékos csökkentését. A pénzügyminiszter előterjesztését egy kivétellel minden ellenzéki felszólaló támogatta. Igaz, előadták sokféle kifogásukat, de ugyanakkor frakcióik tagjai igennel szavaztak.

Én nem tettem volna. Először is azért nem, mert hogyan lehet egy adómódosítást, amelyet régóta tudni lehetett, kivételes eljárásban tárgyalni. A kivételes eljárás arra való, hogy váratlanul előállt helyzetben az Országgyűlés gyorsabban dönthessen. Volt itt váratlanul előállt helyzet? Dehogy volt, a törvényjavaslat egy régen történt,több évre szóló elhatározás érvényesítése. Minden további nélkül benyújthatták volna a törvényjavaslatot hónapokkal ezelőtt, és akkor rendes eljárásban is időben megszülethetett volna a törvény, amit a kormánytöbbség meg akart alkotni. Már csak azért sem helyes erre igennel szavazni, mert azzal a parlamentarizmus ilyen megcsúfolását is tudomásul veszik.

Másodszor azért nem, mert a társadalombiztosítási járuléknak szociális hozzájárulási adóvá történő átalakítása annak velejárója, hogy az Orbán-rendszer felszámolta Magyarországon a társadalombiztosítást. Amikor a 2018-as választás előtt az ellenzéki pártok megállapodtak egyfajta egészségpolitikai minimumban, ennek talán legfontosabb pontja az egészségügy társadalombiztosítási alapra való visszahelyezése volt. Ha ezt komolyan veszik, akkor nem mondhatnak igent olyan előterjesztésre, amely az orbáni társadalompolitikával, a társadalombiztosítás megszüntetésével van összhangban. Az orbáni logika szerint a kormány mindenkori akaratától, és nem a munkavállalók és munkáltatók befizetésével függ össze, hogy mennyi jut egészségügyre és nyugdíjra. Ezt a logikát hagyják jóvá igenlő szavazatukkal az ellenzéki pártok.

Ha ugyanis a társadalombiztosítási járulékból finanszírozzák az egészségügyet és a nyugdíjakat, akkor a járulékot nem lehet tetszőlegesen csökkenteni, figyelmen kívül hagyva a két biztosítási ág finanszírozási szükségletét.

Most ugyanis ez történik, és erre mondanak többségükben igent az ellenzéki pártok.

Ez az az eset, amikor az ellenzéki képviselőknek, akik a vállalatok terheinek csökkentését helyeslik, tartózkodniuk kellett volna a szavazástól.

A kivétellel, a Párbeszéd álláspontjával, melyet Tordai Bence fejtett ki, s amelyből szerintem nem tartózkodás, hanem nemleges szavazat következett volna, sem tudok sajnos egyetérteni. Ők rendes szocialistaként nem hívei az adók csökkentésének, szerintük az államnak különféle célokra sokat kell költenie és sok adót is kell beszednie, mint Észak-Európa szociális államaiban. Nekem is rokonszenvesek Észak-Európa szociális államai, de az észak-európai modell nem ültethető át az egészen más történelmi utat bejárt kelet-közép-európai országokra, kiváltképp Magyarországra.

Ezen túlmenően Tordai Bence felszólalásának vezérmotívuma – mellesleg sajnos a DK részéről felszólaló Arató Gergely felszólalásához hasonlóan – a nagyvállalat- illetve multiellenesség volt.

Ők ugyanúgy ellenségesen beszélnek a nagyvállalatok, a multik profitjáról, mint egykor a vulgármarxista brosúrák szerzői. Azok a vulgármarxista brosúrák azt próbálták elhitetni az olvasókkal, hogy a profit a szivarozó, pocakos tőkés luxuséletmódjának forrása. A politikai gazdaságtan komoly művelői tudják, hogy a profit Marxnál is elsősorban a gazdaság rohamos fejlődését szolgáló beruházások, valamint a foglalkoztatás bővítésének forrása, és ehhez képest a tőkés magánfogyasztása elhanyagolható nagyság. Aki a profitot utálja, az a fejlődést utálja.

Én tudom, hogy a szociális hozzájárulási adó csökkentése népszerű az üzleti életben. Csakhogy ellenzéki pártoknak nem kell mindenre igennel szavazni, ami népszerű. Erre sem kellett volna.

2019

Vége az évnek. Ilyenkor mindenki értékeli, ami az évben történt, habára politikai folyamatok nem feltétlenül évekre tagolódnak. Most viszont sokan tekintik 2019-et sikerévnek.

Szűkebben az ellenzéki siker évének, még szűkebben a DK sikerévének. A DK és a Momentum esetében az EP-választás, az egész ellenzék tekintetében pedig az önkormányzati választás eredménye látszik megalapozni az ilyen véleményt. Elvégre az EP-választáson a DK 16, a Momentum pedig 10 százalékos eredményt ért el, négy illetve két mandátumot szerzett az Európai Parlamentben, amire senki sem számított. Ez ne volna igazi siker?
Az önkormányzati választáson pedig sikerült megnyerni Budapestet és tíz megyei jogú és néhány kisebb városban a polgármesteri tisztséget (a közgyűlési többséget pedig további három megyei jogú városban), ez ne volna nagyszerű eredmény? Dehogynem.
Csakhogy ez sem változtat azon, hogy a Fidesz támogatottsága a közvélemény-kutatások szerint továbbra is – a választani tudó biztos szavazók körében – ötven százalék fölött van, és az önkormányzati választáson az ország egészét tekintve a Fidesz jóval több szavazatot kapott, mint az ellenzék. A tavaszi EP-választáson is ötven százalék fölött volt a Fidesz, a DK és a Momentum nagy sikere a szavazatoknak az ellenzéken belüli újraelosztásából adódott. Én persze jónak tartom azt, hogy a DK és a Momentum lett erősebb az MSZP, az LMP és a Jobbik rovására, mert a megerősödött két párt politikáját tartalmában jobbnak tartom, mint a három meggyengült pártét. Számomra, aki baloldali liberálisnak vallom magam, a kifejezetten antiliberális Jobbik és LMP és az e tekintetben bizonytalan MSZP-vel szemben örvendetes a DK és a Momentum ellenzéken belüli súlyának megnövekedése. Ez azonban még nem elég ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy a 2019-ben követett út elvezet az Orbán-rendszer bukásához.

Mi is történt az önkormányzati választáson?

Ahol sikerült legyőzni a fideszes polgármestereket, ott ennek kulcsa az volt, amit teljes ellenzéki összefogásnak szoktak nevezni. Mi volt ennek tartalma? Ami az ellenzékieket egyesítette, az a fideszes korrupcióval, a Fidesz politikai viselkedésével, hatalomgyakorlási módjával való szembehelyezkedés, és a környezeti szempontok érvényesítésében való egyetértés. Amennyire látom, emellett Karácsony fővárosi fellépésének volt egy határozott baloldali társadalompolitikai tartalma is, de másutt – a budapesti kerületekben és a vidéki városokban – ez az elem már nem volt jelen.

Vajon elegendő-e ennyiben egyetérteni az országos politikában? Az önkormányzati választás nem szólt külpolitikáról, nem szólt gazdaságpolitikáról, és csak korlátozottan szólt társadalompolitikáról. Ez tette lehetővé a teljes összefogást. Országos politikát azonban aligha lehet ilyen alapon csinálni.

Sokaktól hallottuk az elmúlt napokban, hogy a kulcskérdés annak a vezető politikusnak a megtalálása és „felépítése”, aki az egyesült ellenzéket a 2022-es választáson vezeti majd. Az ATV egyik utolsó vitaműsorában a Kuncze Gáborral és Lendvai Ildikóval a stúdióban ülő Cseh Katka, a Momentum EP-képviselője mondta, szerintem nagyon helyesen, hogy fontosabb ennél annak a politikai iránynak a megfogalmazása, immár az országos politikában, amely mellé az Orbán-rendszerrel szemben álló választók tudnak majd odaállni.
Az önkormányzati választási összefogás arra volt elég, hogy például Karácsony Gergő 50:45 arányban győzze le Tarlóst, és sokfelé született ehhez többé-kevésbé hasonló eredmény. Az Orbán-rendszer majdani legyőzéséhez azonban ilyen eredmény – amitől a közvélemény-kutatások, illetve az önkormányzati választás országosan összesített adatai szerint nagyon messze vagyunk – nem elegendő. Amikor a 2014-es országgyűlési választás előtt, amikor még naiv módon jobban bíztunk a kormányváltás lehetőségében, mint 2018-ban, sokat gondolkoztunk azon, hogy hogyan lehet a kormányváltáson túl áttörni azokat a gátakat, amelyeket a Fidesz kétharmaddal felépített. Mint tudjuk, azóta ebben sokkal messzebbre jutottak.
Orbán rendszere csak akkor számolható fel, ha a Fidesz nemcsak a szokványos módon választási vereséget szenved immár országosan, hanem ha politikailag összeomlik, mégpedig legalább úgy, mint az MDF 1994-ben, illetve az MSZP–SZDSZ 2010-ben.

Nem a választási eredmény százalékos mértéke itt a döntő, hanem a korábban hatalmat gyakorló politikai erő erkölcsi-politikai összeomlása.

Az, hogy ellenzékbe kerülve úgy megbénuljon, mint a korábbi kormányerő 1994-ben és 2010-ben.

Ehhez pedig – az önkormányzati választáson elért nagyszerű eredmények dacára – nem kerültünk közelebb 2019-ben. Ezért nem mondhatjuk sem azt, hogy 2019 a fordulat éve lett volna, sem pedig azt, hogy azt kell tovább csinálni, ami az önkormányzati választással elkezdődött. Ahhoz, ami az Orbán-rendszer megdöntéséhez kell, ez messze nem elegendő.
Más is kell hozzá, nagyon más. Ezt pedig ellenzéki politikusaink mintha egyelőre nem látnák.

Értük haragszik

Látható elégedettséggel ír a független sajtó illetve beszél a független média Lázár János utóbbi nyilatkozatairól. Lázár azt állította, hogy a Fidesz igenis elvesztette az önkormányzati választást, és csak ötven százalékra teszi annak esélyét, hogy a „nemzeti oldal”, vagyis a Fidesz megnyeri a következő választást.

Szerintem ezek a nyilatkozatok nem a politikai helyzetről, nem is a 2022-es választási esélyekről szólnak, hanem Lázár Jánosról. Két dolgot árulnak el róla. Az egyik, hogy ő persze a „nemzeti oldal”, vagyis a Fidesz híve, semmi kifogása nincs Orbán önkényuralmi rendszere ellen, „értük haragszik”, amikor aggodalmaskodik.
A másik: Lázár úgy gondolja – alighanem már jó ideje –, hogy Orbán nem elég jól menedzseli az önkényuralmi rendszert, és ő, Lázár jobban menedzselné. A „nemzeti oldal”, a Fidesz szempontjából jobban.
Merthogy mi a különbség Lázár és Orbán között? Lázár frakcióvezetőként, majd a miniszterelnökséget vezető miniszterként volt Orbán egyik legfontosabb partnere az önkényuralmi rendszer felépítésében. Mindjárt az elején olyan akciókat vezérelt le, mint az Alkotmánybíróság hatáskörélnek korlátozása vagy a 95 százalékos különadó bevezetése.
Később az ő nevéhez fűződött a dohánykereskedelem Fidez-közeli vállalkozók, rokonok és haverok kezébe adása. Talán nem is kell többet mondani ahhoz, hogy ne örüljünk Lázár bejelentkezésének. Fogadnunk sem érdemes a sikerére: ha egyszer Orbán eltűnik, minden bizonnyal az egész rendszer is vele bukik, s ami utána jön, abban Lázárnak aligha lesz helye.
Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy Orbán olyan elkötelezett emberei, mint Lázár vagy az Orbán öregedéséről beszélő Stumpf István hogyan nyilatkozik. Aggódnak. Én is aggódom, de az ellenkezője miatt. Ők amiatt, hogy nem olyan stabil a rendszer, mint ők is szeretnék. Én amiatt, hogy továbbra is 50 százalékon áll a Fidesz, és a rendszer stabilabb, mint én szeretném.

A bírák a felelősek?

Amikor történik egy szörnyű bűncselekmény, mint most a győri családirtás, a politikusok mindig hajlanak rá, hogy törvényt szigorítsanak, és a megtörtént szörnyűségért is gyorsan felelőssé tegyenek az elkövető mellett valaki mást is.

Gulyás Gergely, a miniszterelnökséget vezető miniszter csütörtöki sajtótájékoztatóján két tekintetben is a bírákat tette felelőssé. Egyrészt azért, mert az elkövetőt az emberölés kísérletéért annak idején csak öt évre ítélte el a bíróság, ami a büntető törvénykönyv szerint kiszabható büntetési tétel minimuma volt, holott a bírónak az öt és tizenöt év közötti középmértéket kellett volna kiszabnia. Másrészt pedig azért, hogy a bíróság hozzájárult a feltételes szabadlábra helyezéshez, holott ezt sem az ügyészség, sem a büntetés-végrehajtási intézet nem támogatta. Ha csak az utóbbit kifogásolta volna, azt még el is lehetne fogadni. De az előbbit is mondta:

Ha a bíró a középmérték szerinti büntetést szabja ki, akkor a gyerekek ma élnek,

Ez, noha szorosan véve igaz lehet, de mégis szégyenletesen demagóg mondat.
Sok más bűne mellett kevés szó esik arról, hogy a Fidesz represszív büntetőpolitikája, a büntetési tételek emelése, a „három csapás” szabály vagy a „tényleges életfogytiglan” szemben áll az európai büntetőpolitika tartós irányzatával. Közhelynek számít a felvilágosult büntetőjogászok között, hogy

a súlyosabb szabadságvesztés-büntetésnek nincs nagyobb visszatartó ereje.

Nagyobb visszatartó ereje annak van, ha nagyobb az esélye a lebukásnak, a bűnért való bűnhődésnek. Ilyen kalkulációkat is inkább csak – például – a bankrablók végezhetnek, a családtaggal szemben elkövetett élet elleni bűncselekmények esetében, melyeket indulatból, bosszúvágyból követnek el, effajta kalkulációnak, a büntetés mérlegelésének aligha van szerepe. Mindezek miatt fordított hátat Európa a halálbüntetésnek, és utasítják el egyre több országban az életfogytig tartó szabadságvesztést is.

A szakértők szerint a hét évnél hosszabb szabadságvesztés már visszafordíthatatlan személyiségkárosodást okoz, márpedig a büntetőpolitika feladata az elítéltek visszavezetése a társadalomba.

Gulyás idézett mondatát azért tartom szégyenletesnek, mert bizonyára tudja: a bűnismétlés megakadályozására törekedni lehet ugyan, de garancia sosincs rá. Az elítélt előbb-utóbb szabadlábra kerül, és ha nem vált alkalmassá a szabad életre, akkor bekövetkezhet az olyan tragédia, mint a győri családirtás. Mégis

így beszél, hogy hangulatot keltsen a bíróságok ellen, és magát illetve a kormányt tüntesse fel az igazságosság bajnokaként.

FRISS HÍREK

Új mélyponto...

Bennfentes i...

Nincs társbé...

Élőben a USA...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!