Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

301 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

ITT A BELSŐ ELLENSÉG

Ilyen sem volt még: egységesen léptek fel napirend előtt az ellenzéki frakciók, mindenki Kövér Lászlónak a titkosszolgálatok belső értekezletén mondott beszédével foglalkozott, és visszatértek rá az azonnali kérdések órájában is.

A Direkt 36 portál által közzétett mondatok szó szerint így hangzottak:

„A magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz és ilyenért dolgozik, a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik.

Tisztelt Kollégák!

Én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot fenyegeti.”

Kövér azt is világossá tette, hogy a politika „másik részét” azok jelentik, akik „Kun Bélához hasonlóan gondolkodnak” államról és nemzetről.

Ismerjük el, hogy a magyar közéletben valóban jelen van kétféle felfogás államról és nemzetről, mégpedig több mint száz éve, és ma is.

Mondhatjuk úgy, hogy jelen van egy, a szomszéd népeket és a nyugati hatalmakat a magyarság ellenségének tekintő, és egyúttal az államot egy uralkodó réteg tulajdonának tekintő felfogás, amely az első világháború kitörésekor a Monarchián belüli soknemzetiségű magyar állam integritását, a Horthy-rendszerben a területi revíziót tekintette az állam fő külpolitikai, a félfeudális, elnyomó hatalmi berendezkedés fenntartásátt pedig fő belpolitikai küldetésének. Az Orbán-rendszer a magyar politikának ezzel a felfogásával vállal folytonosságot.

Ezzel szemben sokféle politikai erő állt a múltban: kisgazdák, liberálisok, szociáldemokraták és bizony kommunisták is, akik a félfeudális viszonyok felszámolását, demokráciát, és korábban részben, 1989 óta egyértelműen a nyugati világ értékrendjének átvételét, a nyugati integrációs szervezetekhez való csatlakozást képviselték illetve képviselik.

Az új magyar demokrácia meghatározó politikai pártjai 1989 után egy ideig egyetérteni látszottak a piacgazdaság és a többpártrendszerű parlamenti demokrácia elfogadásában, nyugati orientációba, az integrációs szervezetekhez való csatlakozásban.

Jó ideig csak a parlamenten kívüli Munkáspárt és az MDF-ből kivált MIÉP tért el ettől.

A kilencvenes évek közepétől azonban az MSZP–SZDSZ kormány ellenzékébe került Fidesz fokozatosan eltávolodott az 1989-es konszenzustól, majd 2010-ben kormányra kerülve gyakorlatilag felmondta azt: felszámolta a parlamenti váltógazdaságot és eltávolodott a nyugati integrációs szervezetek normáitól anélkül, hogy formálisan kilépett volna azokból.

Napjainkra az Orbán-rendszer eljutott az euroatlanti világ alapvető normáinak tagadásához,

és visszajutott a múlt század harmincas éveinek világképéhez: a népek, az államok egymás ellenségei, a liberális demokrácia helyett az illiberális államnak nevezett önkényuralmat építi, és a piacgazdaságot is szoros állami ellenőrzés alá vonja, és lelkesedik a protekcionizmusért.

Kétségtelen, hogy az ellenzéki pártok – különböző mértékben – továbbra is a nyugati normákhoz, az 1989-es konszenzuishoz igazodnak, és ezeket a normákat vallja magáénak a közvéleménynek az Orbán-rendszerrel szemben kritikus része. Ez valóságos különbség, sőt több: valóságos szakadék a magyar közélet két része között, mellyel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a Fidesz normáinak elutasításában az ellenzéki pártok különböző mértékben határozottak. (A Fidesz által követett nacionalista retorikát és intézkedéseket, a gazdaságpolitikában megjelent protekcionizmust például többnyire nem utasítják el.)

Kövér beszédében erről a szakadékról van szó a magyar közélet két része között, és ebben kétségtelenül igaza van.

A Fidesz politikusai hosszú ideje folyamatosan beszélnek erről a szakadékról – jószerével már a kilencvenes évek közepe óta.

Ami Kövér beszédében új, hogy nyíltan kimondta: „nemzetbiztonsági kockázatnak” tekinti azt, hogy a Fidesz által képviselt nacionalista, autoriter államfelfogással szemben jelen van és, ha ellenzékben is, de számottevő politikai képviselettel is rendelkezik a másik, nyugatos és demokratikus felfogás is.

Ha pedig ez nemzetbiztonsági kockázat – vagyis veszélyezteti a magyar államot –, akkor az ezzel szembeni fellépés a titkosszolgálatoknak is feladata.

Joggal emlékezteti Kövér beszéde Tordai Bencét az ötvenes évekre. Ha néhány évtizeddel idősebb lenne, akkor talán a kifejezés is eszébe jutott volna: belső ellenségnek nevezték az ötvenes években azokat, akik politikailag álltak szembe a rendszerrel, és akikkel szemben a titkosszolgálatok egész eszközrendszerét bevetették.

Az a szemlélet éledt most újra, amikor a titkosszolgálatok nem terroristák, hanem az Orbán-rendszerrel ténylegesen vagy csak feltételezések szerint szembenálló emberekkel szemben vetették be a Pegazus szoftvert és minden bizonnyal a titkosszolgálatok hagyományos eszközeit is.

(Az Eötvös Károly Intézet évekkel ezelőtt vette észre, hogy irodáit lehallgatják.) Vagyis: az Orbán-rendszer visszatért a belső ellenség elleni harchoz. Ennek kimondása a Kövér-beszéd fontos új eleme.

RÖSZKÉTŐL KUZNICÁIG

Az Orbán-kormány természetesen szolidáris Lengyelországgal a fehérorosz határon, Kuźnica határátkelőhelynél kialakult súlyos konfliktus ügyében.

És megint elégedetlenkedik az EU-val, amely most támogatja a lengyel határőrök és katonák durva fellépését a határon. Az újonnan épített kerítésnél, miközben Magyarországnak mindmáig nem adtak támogatást a kerítés építéséhez. Merthogy a lengyelek a határőrök támogatására húszezer katonát is a határra vezényeltek, és vízágyúval, könnygázzal és testi erővel akadályozták meg a Lukasenko-rendszer által odaszállított menekülteket a határ átlépésében, lengyel területre való átjutásban. Menedéket keresők ezrei táboroznak még mindig a határ fehérorosz oldalán, éhesen, dideregve a hidegtől. Úgy tűnhet, a lengyel hatóságok ugyanazt csinálják Kuźnicánál, mint a magyarok Röszkénél.

Tényleg így van?

Nem egészen. A szerb-magyar határon átjutni próbálókat nem a szerb állam röptette a Közel-Keletről a belgrádi repülőtérre, és onnan buszokkal a magyar határra. Ők maguk tették meg több országon keresztül az utat, és nem szervezte ezt sem Soros, sem más „civil” szervezet. Az embercsempészeknek, akik sok pénzért szervezik a menekültek utazását, semmi közük nem volt semmilyen államhoz. A fehérorosz állam viszont kétségtelenül szervezi a határig eljutók útját, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy az Európai Uniónak okozzon problémát. Valóban kérdéses, hogy például

az Irakból a lengyel határra érkezők tekinthetők-e a nemzetközi jog értelmében menekülteknek, valószínűleg nem.

Ezzel szemben a magyar határ szerbiai oldalára a háború éveiben érkező szíriai menekültek esetében ez nem lehetett kérdéses. Ezért nem támogathatta az Unió a magyar kerítés építését, annak megakadályozását, hogy a határra érkezők egyáltalán menedékkérelmet nyújthassanak be a határon, és azt érdemben elbírálják. E tekintetben van különbség Röszke és Kuźnica között.

Más tekintetben azonban nincs. A lengyel határőrök, akik erővel: kerítéssel, könnygázzal, vízágyúval megakadályozzák, hogy az Ázsiából érkezők átlépjenek a határon, és akik – fehérorosz „kollégáikkal” „együttműködve” arra kényszerítik őket, hogy – sokszor kisgyerekekkel – a fagyos időben az erdőben éjszakázzanak, ugyanolyan embertelenül járnak el, mint a menedékkérők belépését megakadályozó magyar hatóságok. Ők is sértik a genfi menekültügyi konvenció előírásait.

A lengyel-fehérorosz határnál éjszakázók ugyanúgy nem tettesek, hanem áldozatok, mint a szerb-magyar határnál várakozók.

Utóbbiak a kegyetlen szíriai, afganisztáni stb. rezsimek és a kegyetlen magyar állam, az előbbiek az őket becsapó kegyetlen Lukasenko-rendszer és a kegyetlen lengyel állam áldozatai. Angela Merkel mint még, ügyvezetőként hivatalban levő kancellár az ő érdekükben járt el, amikor telefonon beszélt Lukasenkóval, és jól tette. Akkor is jól tette, ha a lengyel állami vezetők ezt kifogásolták, mert ezzel úgymond legitimálta az EU által el nem ismert Lukasenkót. Számára a Lukasenko által becsapott áldozatok megsegítése volt az elsődleges. Ugyanúgy, ahogy 2015-ben a szíriai menekülteknek segített.

Nem lett volna erre szükség, ha a lengyel állam emberségesen viselkedik ezekkel az emberekkel, átengedi őket a határon, szállást ad nekik arra az időre, amíg elbírálja a kérelmüket. Ez felelt volna meg a genfi menekültügyi konvenciónak. És nem Minszkből, hanem Varsóból repítették volna őket vissza, ha elutasítják a menedékkérelmüket. Az Unió fedezhette volna a költségeket. A gazdag Európa elbírná ezt.

REZSICSÖKKENTÉS A KUTAKNÁL

Hetek óta követelték az ellenzéki politikusok, hogy tegyen valamit a kormány az elszaladó üzemanyagárakkal. A Jobbik az árak befagyasztását követelte, mások csak arra célozgattak, hogy engednie kellene a kormánynak az üzemanyagárakban foglalt adókból. Még azt is felelevenítették, hogy hogyan támadta a Fidesz annak idején az MSZP–SZDSZ kormányt, amiért a benzinár elérte a 300 forintot. Most meg 500 forint fölé nőtt.

Bátor dolog volt az LMP-s Kanász Nagy Mátétól, hogy elmondta: zöld politikusként ő nem kifogásolja a magas benzinárat, hiszen az a fogyasztás és ezzel a környezetszennyezés csökkentésére ösztönöz. Holott tudhatja, hogy ezzel nem lesz népszerű. Azt mondja a benzinár ügyében, amit a német zöldek is mondanak, akik az üzemanyagárak további emelésével kampányoltak, és alighanem ennek is köszönhették, hogy a reméltnél jóval gyengébb, alig 15 százalékos eredményt értek el, nem nyerték meg a szeptemberi választást, csak harmadikak lettek (bár ez is történelmük legjobb eredménye). Hozzáteszem,

a zöldek az üzemanyagár további emelését egységesen kompenzálták volna a háztartások számára, ami a sokat és drágán autózó tehetőseknek nem, de a naponta ingázóknak kompenzálta volna a zöldek által szorgalmazott áremelkedést.

Azt az áremelkedést, ami az elmúlt hetekben következett be, Nyugat-Európában senki sem akarja árbefagyasztással megállítani, vagy adócsökkentéssel mérsékelni. Nem tudok olyanról Európa régi demokráciájában, ahol állami intézkedést hoztak az üzemanyagárak emelkedése miatt. Pedig ott már nem az 500, hanem – átszámítva – 600 forint fölött vannak az árak, sőt megközelítik a 2 eurót, vagyis 700 forintot. Lengyelországban vagy Csehországban sem született ilyen intézkedés. Európa nyugati részében az növekvő üzemanyagárat egyfajta természeti csapásnak tekintik, ami miatt aggódnak, akárcsak a háztartási energia áremelkedése miatt, ami ott az üzemanyagárakhoz hasonlóan követi az importár emelkedését. Ezért is

harsogja az orbáni propaganda, hogy Nyugat-Európa energiaválsággal küzd, míg nálunk az állam megvédi ettől az embereket, ragaszkodik a rezsicsökkentéshez, az állam által előírt áram- és gázárakhoz.

Ami engem illet, én kezdettől fogva helytelenítettem az Orbán-féle rezsicsökkentést. Liberális közgazdászként általában azt tartom helyesnek, ha a termékekért annyit kell a vállalatoknak is és a fogyasztóknak is fizetni, amennyibe az kerül. Ha drágul az energia a világpiacon, azt helyes a belföldi fogyasztói árakban is érvényesíteni, és a fogyasztóknak a maguk döntéseiben figyelembe kell venniük, hogy az üzemanyagért többet kell fizetniük, mint korábban, tehát fokozottan meg kell gondolniuk, hogy mennyit autóznak.

Azt a szokásos ellenvetést, hogy a nyugati jövedelmek mellett a magasabb benzinárak is megfizethetők, a magyarországi jövedelmek mellett azonban nem, vitatom, hiszen a magyarországi jövedelmek mellett a cipő is, a hús is és az építőanyag is sokkal drágább, mint Nyugat-Európában.

Ebből a megfontolásból kezdettől fogva helytelenítettem, hogy az ellenzéki pártok állami beavatkozást követelnek a benzinár-emelkedéssel szemben. Csütörtökön Gulyás Gergely bejelentette, hogy az Orbán-kormány is az áremelkedés megfékezése, a 95-ös benzin és a gázolaj árának 480 forinton történő befagyasztása mellett döntött. Más szóval, kiterjesztette a „rezsicsökkentést” az üzemanyagárakra. Nem úgy, ahogy az ellenzékiek szorgalmazták, vagyis az ÁFA vagy a jövedéki adó csökkentésével, hanem az üzemanyagot forgalmazó cégek nyereségének terhére. Ezért is nevezhetjük ezt is „rezsicsökkentésnek”: ahogy annak idején a háztartási energiatarifákat (és vízdíjakat) csökkentették a szolgáltatók nyereségének terhére (melyek akkor még többnyire külföldi tulajdonban voltak), most ezt teszik az üzemanyagárakkal is.

Ez az Orbán-kormány általános gyakorlata: ajándékot ad „az embereknek” mások terhére.

(Ugyanezt teszi, amikor az önkormányzatok terhére ad kedvezményt a vállalkozásoknak az iparűzési adó megfelezésével.)

El is érte annak idején, amit akart: a közszolgáltató cégek külföldi tulajdonosai többnyire eladták közműcégeiket az államnak, és „mellesleg” újabb kétharmados többséget szerzett a 2014-es választáson.

Most, nem egészen félévvel a következő választás előtt nem engedte át az üzemanyagárak emelkedése miatti háborgást az ellenzéknek, hanem maga javára használja ki azt.

Szerencsétlen egyetértés alakult ki az ellenzék és a kormány között, már megint, mint annyiszor. Én ezt – mint más esetekben is – sajnálatosnak tartom.

Szerintem az a helyes, ha – miként az európai piacgazdaságokban szokásos – adottságnak tekintjük, hogy az állam költségvetési kiadásainak fedezetére a dohányárukhoz és a szeszesitalokhoz hasonlóan az üzemanyagok forgalmazására is vet ki különadót, amit a fogyasztók az árban megfizetnek. Ezekről a költségvetési bevételekről nem mondhat le az állam akkor sem, ha az üzemanyagok importára és az ezt követő hazai ár hirtelen emelkedik. Hogy Orbán ezt is – mint a piacgazdaság és a demokrácia minden elvét – folyamatosan lábbal tiporja, az engem nem szomorít el, Orbán hatalomgyakorlása ilyen volt és ilyen lesz.

Azt, hogy a magát nyugatosnak, európainak, sőt legeurópaibbnak mondó ellenzékiek fordítanak hátat a piacgazdaság normáinak, az már nagyon zavar.

MÁRKI-ZAY

Mint tudjuk, az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje megkereste a Kutyapárt elnökét, és megpróbálta lebeszélni arról, hogy önállóan induljanak a jövő évi választáson. Azt is felajánlotta, hogy egy befutó helyet ad cserébe a közös listán. Azt is tudjuk, hogy Kovács Gergely nem volt kész ilyen megállapodásra. Válaszul Márki-Zay úgy nyilatkozott, hogy a Kutyapárt ellen fog kampányolni, hiszen aki úgymond a Kutyapártra szavaz, az Orbánt tartja hatalomban.

Én másképpen kezeltem azt, hogy 2018-ban a budapesti 3. választókerületben nem lépett vissza a javamra a Jobbik, az LMP és a Momentum jelöltje. Sokan nehezteltek rájuk ezért, mondván, hogy akkor megnyertem volna Gulyás Gergellyel szemben a mandátumot, és ha ugyanez történik valamely szomszédos választókerületben is, akkor nincs meg a Fidesz kétharmada. Én nem nehezteltek azokra az ellenzéki jelöltekre, akik nem léptek vissza a javamra.

Egyébként azoknak, akik listán a másik három ellenzéki pártra szavazott, közel fele egyéniben rám szavazott. Nekik a Fidesz legyőzése fontosabb volt, mint azok a különbségek, amelyek az általam képviselt politikát megkülönböztetik attól, amit ők tartanak követendőnek.

Mások viszont nem szavaztak át rám: nem bízták rám a politikai képviselerüket, ami szerintem rendben van.

A választás a bizalomról szól. Lássunk világosan: Márki-Zay Péterre többnyire azok szavaztak, akiknek elegük van az Orbán-rendszerből, de nem akarták politikai képviseletüket Dobrev Klárára illetve rajta keresztül Gyurcsány Ferencre bízni. Ez is rendben van, demokrataként el kell fogadnunk, ha polgártársaink egy része nem bennünk bízik.

Akik a Kétfarkú Kutya Pártra szavaznak, azért teszik ezt – tennék a listás szavazatukkal, ha lenne a Kutyapártnak listája -, mert nem bíznák politikai képviseletüket a hatpárti szövetségre, illetve az annak listáját majd vezető Márki-Zay Péterre. Aki demokrataként gondolkodik, az elfogadja, hogy joguk van hozzá.

Vajon miért nem bíznak Márki-Zayban?

Mondok egy példát. Márki-Zay nyilvánosságra hozta azt a feltételezését, hogy Orbán Viktor fia meleg. Több alkalommal is elmondta, hogy Orbán képmutatásának leleplezését annyira fontosnak tartja, hogy ez megéri, hogy ilyen módon megsértse Orbán Gáspár információs önrendelkezését.

Még mi mindent tenne meg, mások milyen jogait hagyná kívül szerinte fontos politikai célok érdekében, ha főhatalom lenne a kezében?

Ezzel a fontos példával csak azt próbálom érzékeltetni, hogy demokrataként el kell fogadnunk, ha az Orbán-rendszerrel szembenálló polgártársaink egy része nem akarja Márki-Zayra bízni a politikai képviseletét. Másoknak meg a hatpárti szövetséggel lehet bajuk.

És ha az így hiányzó szavazatokon múlik, hogy marad-e az Orbán-rendszer? Belátom, ez nem könnyű dilemma. Sokan vagyunk, akiknek nem könnyű.

Annak azonban, aki szavazatokat akar megszerezni Orbán legyőzéséhez, nem fenyegetőznie kell, nem is befutó listás helyet kell felajánlania, hanem meg kell nyernie a megcélzott választói kör bizalmát.

Én a jobbikos vagy LMP-s választók bizalmát sosem akartam megnyerni, annyira mást gondolok a politikában, mint ők. Ha Márki-Zay a Kutyapárt választóinak szavazatát akarja megkapni, a bizalmukat kell elnyernie.

AZ ORBÁNI HAZUGSÁGVÁR

Meghallgatva majd elolvasva Orbán Viktor október 23-i, vitathatatlanul hatásos beszédét, be kellett látnom: Orbán ezúttal is valóságos hazugságvárat épített fel, és ezzel ragadta magával azokat, akik hagyták magukat magával ragadni, akik szeretnek neki hinni, mert amit mond, az beilleszthető a világképükbe.

Orbáni a világképnek központi eleme pedig nem más, mint a külvilággal szembenálló, a külvilág által örökké támadott Magyarország állandó küzdelme „a fennmaradásért”. Mint Orbán legtöbb megszólalásának, ennek a beszédnek is a harc volt a vezérmotívuma, ahol ő vezeti a harcot, amelyet az általa vezetett magyarság az általa felrajzolt ellenséggel vív.

Más kormányok vezetői a gazdasági fejlődés biztosításának lehetőségeiről és módjairól, az adott társadalom kohéziójának erősítéséről, a mindenütt jelenlevő szegénység visszaszorításáról, klímavédelemről és más világproblémákról szoktak beszélni programadó beszédjeikben, ő azonban csak harcról tud már beszélni, s ehhez kell ellenséget kreálnia. Erre kínált alkalmat 1956 évfordulója:

„Szabadság a rabsággal szemben, függetlenség a megszállással szemben, magyar hazafiak a kommunisták ellenében.”

Ez volt az a kiindulópont, amely még igaz is, hiszen 1956 valóban erről szólt, egy pontosítással: a kommunisták is magyarok voltak. A kiinduló szembeállításnak ez a kis pontatlansága azután gyökeresen hamis szembeállítássá terebélyesedett, amikor 1956-tal Orbán párhuzamba állította 2006-ot.

„Ezzel a Magyarországgal húzott ujjat 2006-ban ismét a kommunisták új nemzedéke” – mondta Orbán 2006-ról, kommunistákként írva le az MSZP–SZDSZ kormánykoalíciót és parlamenti többséget.

Azt állította róluk: „Hazugságok árán jutottak hatalomra”, holott kormányra jutásuk 2002-ben történt, s éppen az első Orbán kormány korrupciójának, fennhéjázásának volt betudható.

A Gyurcsány-kormány „bűneit” sorolva azt állította: „eltörölték a családtámogatásokat”, holott nem eltörölték, hanem a családi adókedvezményt beolvasztották a családi pótlékba, hogy minden gyerekes család hozzájusson. „Összejátszva a nemzetközi bankvilággal, devizahitelek csapdájába csalták családok százezreit” – állította Orbán, holott a devizahitelek felvételével egészen a 2008-as pénzügyi válságig kifejezetten jól jártak azok, akik felvették azokat, s csak a svájci franknak a pénzügyi válság miatti, senki által nem előrelátott ugrásszerű árfolyamnövekedése okozta a valóban súlyos bajt.

Ilyen és hasonló állításokkal diabolizálta Orbán a politikai ellenfelet. 2006 őszéről pedig azt állította, hogy „Amikor pedig felemeltük a szavunkat, könnygázzal, gumilövedékkel és lovasrohammal válaszoltak.” Mintha a szavak felemelésén kívül nem lettek volna 2006-ban erőszakos támadások a rendőrkordonok ellen mind szeptemberben, mind októberben. Az övétől eltérő gazdaság- és társadalompolitikát állította be a nemzet tönkretételeként, a provokációval kikényszerített – és azután ellenőrizetlenné vált – rendőri intézkedést az ötvenes évek rákosista terrorjával folyamatos erőszakos hatalomgyakorlásként: ez Orbán hazugságvárának talapzata, a múlt gyökeres meghamisítása.

Nem lehet nem emlékeztetni arra, hogy az MSZP háromszor adta át szabályosan a kormányhatalmat választáson győztes ellenfelének, 1990-ben, 1998-ban és 2010-ben, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy semmilyen tekintetben nem tekinthető kommunistának, az ilyen folytonosság állítása nyilvánvaló hazugság.

Hazugság azért is, mert a hatalmon levő MSZP 1994-et követően, az SZDSZ-szel koalícióban a kormány játékterének szűkítésére, a kormánytól független intézmények (közmédia, ombudsmanok, bíróságok) erősítésére hozott törvényeket, a hatalommegosztást megszilárdítva, és nem felszámolva, a szabadság garanciáit erősítve, ami biztosan nem kommunistákra jellemző.

A beszédben a következő hazugság az orbáni magyar állam és a demokratikus Nyugat kapcsolatrendszerének meghamisítása volt.

„… amikor letörtük a rezsiárakat, amikor megskalpoltuk a multik extraprofitját, és amikor hazaküldtük az IMF-et, az egész Európai Unió ránk támadt. És ránk támadtak akkor is, amikor felépítettük a kerítést, és megvédtük a határainkat.”

Nem így történt: nem e piacellenes intézkedésekért támadták Unió illetékes biztosai a második Orbán-kormányt, hanem a jogállam leépítéséért: a bírók nyugdíjazásáért, a főbíró menesztéséért, a Klubrádió frekvenciája körüli huzavonáért, egyes befektetők jogsértő kiszorításáért.

A harmadik Orbán-kormány idején az Unió tudomásul vette Orbán embertelen menekültpolitikáját, a közös menekültpolitika orbáni blokádját, nem tehetett mást. Mégis, hamis történelmi párhuzammal folytatta: „Éppúgy, mint 1849-ben, 1920-ban, 1945-ben és 1956-ban is, az európai főméltóságok megint a fejünk felett, rólunk, de nélkülünk kívánnak dönteni.” Hogy lehet az elvesztett háborúk utáni hátrányos döntéseket párhuzamba állítani azzal, hogy a magyar államon számon kérik azoknak a normáknak a betartását, amelyeket maga vállalt az EU-csatlakozáskor? Eddig elment:

„Európaivá, érzékennyé és liberálissá vernek minket, ha beledöglünk is.”

Amikor Orbán azt állította, hogy „a Brezsnyev-doktrína levegője járja át Európát”, annyi igazság volt az állításában, hogy közös normák betartását kérik számon az azokat megsértő államon most is, mint Csehszlovákia 1968-as megszállásakor. A különbség azonban alapvető: akkor a „szocialista világrendszerbe” a szovjet hadsereg háborús győzelme nyomán kényszerültek bele a kelet-közép-európai kis országok, míg most a szovjet világhatalom összeomlását követően maguk jelentkeztek a NATO-ba és az Európai Unióba, a nyugati demokráciák közösségébe, s csak a közös normák teljesítésének alapos vizsgálata után nyertek oda bebocsátást. Ezt a gyökeres különbséget hazudta el Orbán ebben a beszédben is, mint az effajta párhuzamokkal évek óta mindig.

Ezúttal is a magyaroknak az idegen uralom elleni harcaként állította be saját törekvését a hatalom megtartására, ahol „a kommunisták” idegen hatalmak ügynökei voltak egykor is és azok ma is. „… itt, a Kárpát-medencében a szabadságért minden nap harcolnunk kell újra meg újra.”

Szabadságon pedig azt érti, hogy szabad neki a nemzetközi piac törvényeivel szemben mesterségesen szabni meg az energiatarifákat („rezsicsökkentés”), szabad neki a nemzetközi egyezményekkel szemben elzárkózni menekültek befogadásától, szabad neki a nemzetközi emberjogi normákkal szemben megbélyegezni a homoszexuálisokat.

Szabadságfogalma – mint évek óta mindig – nem az embereknek az állammal, a hatalmon levőkkel szembeni szabadságát jelenti, mint a liberális demokrácia híveinek szabadságfogalma, hanem csak az ő mint országúr szabadságát bármiféle akár belső, akár külső befolyástól, kontrolltól, és ezt tekinti a benne megszemélyesülő nemzet szabadságának.

A beszédet – híveit szédítve – újabb nyilvánvaló hazugsággal zárta: „Időben szólunk: aki eddig belénk harapott, annak belénk is tört vagy elvásott a foga”. A világgal harcoló magyarokat visszamenőleg erősebbnek mutatja annál, amik voltak, holott a magyarok Rákóczi, Kossuth, Tisza vagy Horthy vezetésével rendre vereséget szenvedtek, akár igaz ügyet, a magyar függetlenségét képviseltek, akár más népek alávetéséért szálltak be mások háborújába.

Az 1989 utáni új nemzetközi helyzet, az európai integráció a közös békés felemelkedésben való részesedést kínálta fel Magyarországnak, s ehelyett Orbán a maga önkényuralmának biztosítására olyan harcot vállal, amiből újra csak vesztesként jöhet ki az ország.

Erre a harcra mozgósítja híveit a hazugságok gondosan felépített várába húzódva.

SZÜLETÉSNAP

Tízéves lett a DK. Tíz éve, hogy egy kölcsönvett kőbányai pártirodán összegyűltünk néhány tucatnyian, többségükben addigi MSZP-sek, az egykor MDF-es Debreczeni József, a pártonkívüli baloldali Niedermüller Péter és az egykor SZDSZ-es én, és megalapítottuk az új pártot azon a néven, amelyet korábban az MSZP-n belüli, Gyurcsány Ferenc, Vitányi Iván és Molnár Csaba nevével fémjelzett platform viselt.

Azután elmentünk egy újlipótvárosi kávéházba, és megtartottuk az új párt első sajtótájékoztatóját. Az alakuló összejövetelen elfogadtunk egy alapító nyilatkozatot, megválasztottuk az elnökséget, benne Gyurcsányt elnöknek, Vitányit örökös tiszteletbeli elnöknek, Molnárt ügyvezető alelnöknek választottuk, mi hárman pedig Debreczeni Jóskával és Niedermüller Péterrel alelnökök lettünk, annak kifejezésére, hogy az új párt nem egyszerűen az MSZP-ből kivált szocialistáké, hanem olyan liberálisoké és konzervatívoké is, akik együtt kívánnak fellépni az épülő orbáni önkényuralommal szemben, a demokratikus jogállam újjáépítéséért, a magyar progresszió tradícióit folytatva.

A születésnapi rendezvényen – mint minden évben – Gyurcsány mondott okos, kedves, élvezetes beszédet, amely – noha az elején az ellenkezőjével fenyegette a hallgatóságot – kifejezetten szellemes volt. Helyes dolgokat mondott a mai politikai helyzetről, a remélt majdani demokrata kormányról, a hatpárti szövetségről, melyet mint demokrata hazafias koalíciót emlegetett.

Egyetlen dolog nem stimmelt a hangulatos beszédben.

„Az, ami most történik, itt a tizedik születésnapunk környékén, amikor létrejön az Orbánnal szembenálló demokraták hazafias koalíciója, az valójában az, amiről 2010-ben és 11-ben beszéltünk. Hölgyeim és uraim, megérkeztünk” – mondta elégedetten Gyurcsány.

Hát nem. Amiről 2011-ben beszéltünk, az más volt, mint a mostani hatpárti szövetség. Amiről 2011-ben beszéltünk, az szocialisták, liberálisok és konzervatívok szövetsége volt egy pártban, a progresszív magyar hagyományok, az egyértelmű nyugati orientáció jegyében. Ehhez képest a mai helyzet két dologban különbözik.

A mai DK egyértelműen szocialista párt, amelynek immár nem alelnöke sem Debreczeni, sem Niedermüller, sem én. Vannak ugyan egykori SZDSZ-esek a vezető testületekben, de nincs liberalizmus a párt politikájában.

A gazdaságpolitikát, a társadalompolitikát, a jogpolitikát tekintve eltűntek a párt dokumentumaiból és mindennapi üzenetiből azok az elemek, amelyeket nem az egykori MSZP-ből hoztak magukkal az onnan jöttek.

De vajon baj-e az, ha a széles összefogás nem egy pártban, hanem a hat párt szövetségeként valósul meg?

Ez annyiban jelent mást, mint amiről tíz éve beszéltünk, hogy a hatpárti szövetségbe – leginkább a Jobbikkal és az LMP-vel – bekerült a magyar jobboldal nacionalizmusa, bekerült egyfajta harmadikutas kapitalizmus-ellenesség, ami a tíz évvel ezelőtti DK-ban elképzelhetetlen volt.

A Fidesz alternatívájaként nem a magyar progresszió tradícióit folytató párt lép fel, hanem egy sokkal inkább vegyes profilú szövetség. Hogy ez előnyös-e, azt most félreteszem. Kétségtelen, hogy úgy tűnik: a Fidesszel csak ez a vegyes profilú szövetség képes a győzelem reményével felvenni a harcot.

De az mindenképpen megállapítható: ez nem az, amiről tíz éve beszéltünk.

GYURCSÁNY VIDEÓÜZENETE

Márki-Zay győzelmi gyűlésének másnapján, hétfőn Gyurcsány Ferenc videóüzenetet tett közzé a Facebookon. Hétfő óta sokan bírálják Gyurcsány üzenetét: azt vették észre belőle, hogy nem hangzott el benne Márki-Zay Péter neve, nem gratulált benne neki – megtette ezt már vasárnap este a vetélytárs Dobrev Klára –, és volt benne egy mondat, miszerint a miniszterelnököt majd – ha sikerül ez – parlamenti többséggé válva választja a mai ellenzék. Sokan fenyegetésként értelmezték ezt a mondatot, mintha azt jelentené, hogy nem feltétlenül az előválasztás győztesét választja miniszterelnökké az új parlamenti többség.

Akik ezt hallják ki Gyurcsány üzenetéből, szerintem félreértik azt. A videóüzenet azoknak a DK-soknak szólt, azokat igyekezett megnyugtatni, akiket elkeserített, hogy nem Dobrev Klára nyerte meg az előválasztás második fordulóját. Őket is megnyugtathatja, és mások számára világossá teheti az előválasztással az ellenzéki oldalon kialakult helyzetet az, amit Gyurcsány hétfőn elmondott.

Vannak olyan történetek a politikában, hogy egy tehetséges politikus maga köré szervez egy politikai mozgalmat, amelyben azután megkérdőjelezhetetlen a tekintélye. Itt a közelünkben ilyen mozgalom, ilyen párt Orbán Viktor Fidesze, ahol ő válogatja össze magának a képviselőjelölteket, a minisztereket, ő alakítja személy szerint a politikát. Ebből a szempontból hasonló politikai erő például Emmanuel Macron franciaországi kormánypártja is, mely az elnökválasztást megnyerő Macron politikai személyisége köré szerveződött. (Mellesleg ilyen párt Magyarországon a Demokratikus Koalíció is, amely Gyurcsány politikai személyisége köré szerveződött, ő a megkérdőjelezhetetlen vezetője, Gyurcsány nélkül nincs DK.) Ezek azonban kivételek.

A demokráciákban az a tipikus, hogy nem a pártvezetőnek van pártja, nem a miniszterelnöknek van parlamenti többsége, hanem a párt vagy koalíció választ magának vezetőt, miniszterelnököt, elnöki rendszerekben elnökjelöltet.

Gyurcsány, akinek videóüzenetéről most beszélünk, annak idején saját maga élte át, hogy ahhoz, hogy miniszterelnök legyen, előbb kívülről érkezve el kell nyernie a az MSZP rendkívüli kongresszusának támogatását (miközben az MSZP elnöksége mást, Kis Pétert jelölte Medgyessy Péter utódjának), és ha elveszíti a párt, illetve a parlamenti frakció bizalmát – ahogy ez 2009-re bekövetkezett –, akkor le kell mondania. Miként előtte Medgyessy Péternek is, akivel az élen az MSZP 2002-ben megnyerte a választást, le kellett mondania, amikor 2004-ben elvesztette előbb a koalíciós partner SZDSZ bizalmát, majd az MSZP-frakció támogatását.

Márki-Zay Péter nem úgy lett az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, hogy maga szervezett a maga politikai személyisége köré politikai erőt, amelynek élén Orbán Viktor kihívója lehet.

Másképpen történt: előbb létrejött egy pártszövetség különféle ellenzéki pártokból, amely kialakította a maga vegyesfelvágottra emlékeztető politikai profilját, meghirdette az előválasztást az egyéni választókerületi képviselőjelöltek és a közös miniszterelnök-jelölt kiválasztására, Márki-Zay pedig a hatpárti szövetség feltételeit elfogadva elindult a hódmezővásárhelyi egyéni képviselőjelöltségért és a miniszterelnök-jelöltségért.

Ahhoz azonban, hogy sikeres kampányt vihessen, az egyéni választókerületek többségét kell a hatpárti pártszövetség jelöltjeinek megnyerniük – erre figyelmeztet Gyurcsány –, ő pedig akkor tudja ezt elősegíteni, ha elnyeri és majd meg is őrzi a hatpárti szövetség megválasztásra esélyes képviselőjelöltjeinek bizalmát.

Két gesztusával – azzal, hogy győzelmi beszédében az előválasztási kampányban őt támogatókra korlátozta a tisztaság erényét, illetve, hogy külön frakciót akar magának – máris aláásta azok bizalmát, akik az előválasztási kampányban még nem őt támogatták, illetve csak Karácsony visszalépése után álltak mellé. Ismétlem: a hatpárti szövetség nem az ő politikai személyisége köré szerveződött, hanem az előválasztást megnyerve került az élére.

Ezért a sikerhez el kell nyernie, sőt folyamatosan újra el kell nyernie ennek a fölöttébb heterogén és külön-külön pártokra tagolódó politikai alakulat egészének bizalmát.

Megjegyzem: ha meg tudja nyerni, akkor nincs szüksége külön frakcióra, mert valamennyi frakció az „övé”. Ha viszont nem tudja, akkor az egyetlen „saját” frakcióval nem ér el semmit.

TISZTÁK?

Lelkesen ünnepeltek az Anker-közben vasárnap este. Márki-Zay Péter, egész családja és Karácsony Gergely mellett ott voltak szövetségeseik a Momentumtól, a Párbeszédből, az LMP-ből és az MSZP-ből, nem is beszélve azokról, akiket a győztes civilekként emlegetett.

Mit ünnepeltek? Nézzünk szembe vele: Dobrev Klára, a DK és természetesen személy szerint Gyurcsány Ferenc legyőzését ünnepelték. Ne felejtsük: amikor a Momentum az első forduló után Márki-Zay mögé állt, ezt azzal indokolta, hogy neki van a legjobb esélye Dobrev Klára legyőzésére. Karácsony és Márki-Zay tárgyalásain is az volt a vita tárgya: ki tudja legyőzni Dobrevet. Vasárnapra ez sikerült.

Minthogy az előválasztás verseny volt ellenzéki politikusok – képviselőjelölt-jelöltek és miniszterelnökjelölt-jelöltek – között, a második forduló pedig a miniszterelnökjelölt-jelöltek közötti verseny végjátéka volt, magától értetődik, hogy aki a versenyt megnyeri, az örül a győzelemnek. Csakhogy mi volt a tartalma ennek a végjátéknak? A győztesek többféleképpen is megfogalmazták a győzelem politikai tartalmát. Ellenzékváltásról beszéltek – mintha a győztes Márki-Zay mellé felsorakozók nem lennének maguk is ott immár tizenkettedik éve a Fidesz ellenzékében.

Ellenzékváltáson így nem lehet mást érteni, mint hogy a pártokon kívülről érkezett Márki-Zay a mellé állt pártokkal közösen „leváltotta” a másik pártot, vagyis a DK-t.

Arról is beszélnek – Márki-Zay is, Karácsony is, a Momentum is, az LMP és a Jobbik is – hogy azok győztek, akik nemcsak az elmúlt tizenkét, de az elmúlt harminc évvel is szakítani akarnak, nem akarnak visszatérni „a 2010 előtti világhoz”. Mit kell ezen érteni? Legalább Karácsony hozzáteszi ehhez – a többiek nem –, hogy a 2010 előtti világban demokrácia volt, szemben az orbáni tizenkét évvel. Tegyük ehhez hozzá, hogy abban a húsz évben – az Antall-kormány idején is, az MSZP–SZDSZ koalíciós kormányok idején is – egyértelmű volt a magyar politika nyugati orientációja, csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, és a kormányok is, a parlamenti többségek is igazodtak is e nyugati integrációs szervezetek normáihoz, szemben az orbáni tizenkét évvel, amikor a magyar politikát a nyugati demokráciák és keleti önkényuralmak közötti középre helyezkedés jellemzi úgy, hogy a kormány az előbbiekkel harcban áll, az utóbbiakhoz látványosan vonzódik.

Mi a baj akkor a 2010 előtti világgal?

Az, hogy 2010 előtt is volt korrupció? Persze, hogy volt, de nem volt kormányszinten szervezett és vezérelt intézményes jövedelem- és vagyonátcsoportosítás a kormányhű oligarchákhoz. Ilyen az MDF-kormány idején sem, és az MSZP–SZDSZ-kormányok idején sem volt.

Az igazságszolgáltatás pedig nem fedezte a kormányhoz közel álló bűnelkövetőket: ha ilyen ügyek kiderültek, az érintett állami vezetőket lemondatták, a korruptnak bizonyultak fölött bíróság ítélt.

Márki-Zay is, más is – a Fideszt követve – a megszorító politikát, az úgymond antiszociális jövedelempolitikát jelöli meg a 2010 előtti világ olyan jellemzőjeként, amihez nem szabad visszatérni.

A megszorításokat a kilencvenes években az egész régióra jellemző gazdasági visszaesés, a kétezres években az évtized elején történt felelőtlen túlköltekezés, majd a nemzetközi pénzügyi válság tette elkerülhetetlenné, s nem kormányzati rossz szándék, mint Orbán idején. Ugyanakkor a kétezres évek, a Gyurcsány-kormány időszaka volt az, amikor a rendszerváltás óta a jövedelmi különbségek kormányzati intézkedések nyomán csökkentek, és nem növekedtek, mint korábban és későbben. A „2010 előtti világ” megbélyegzése vagy súlyos félreértés, vagy tudatos hamisítás.

Márki-Zay Péter úgy is megfogalmazta a győzelem politikai tartalmát, hogy a tiszták koalíciója győzött, amely „természetesen a DK-val kiegészülve” fogja leváltani az Orbán-kormányt. Értsd: noha a Fidesz legyőzéséhez a DK-ra is szükség van, a DK nem sorolható a tiszták közé. Mit kezdjünk a győzelem politikai tartalmának ilyen megfogalmazásával?

Gyurcsány volt az a miniszterelnök, aki a miniszterelnökök közül a leghatározottabb kísérletet tette a mögötte álló kormánytöbbségben, saját pártjában a korrupciógyanús ügyek visszaszorítására, az összeférhetetlenségi szabályok szigorítására.

Az MSZP-frakció ebben ellenállt, a kész összeférhetetlenségi törvényt – melyet a frakció már felpuhított – szavazás előtt visszavonták. A közélet tisztaságát, az átláthatóságot szolgáló szabályok ügyében kezdeményezett pártszavazást az MSZP-ben, majd az ilyen nézeteltérések miatt szakított is a párttal, és megalapította – megalapítottuk – a DK-t. Azóta Gyurcsánnyal súlyos nézetkülönbségeim alakultak ki más ügyekben, és emiatt hét évvel ezelőtt kiváltam a DK vezetéséből, ugyanakkor ma is azt gondolom: ha van értelme a politikában a tisztaság fogalmának, ő tiszta.

Az, hogy Márki-Zay magának és előválasztási szövetségeseinek tulajdonítja a tisztaságot mint megkülönböztető jegyet az ellenzéki pártok között, alaptalan vád előválasztási vetélytársával szemben.

Különösen súlyossá teszi ezt, hogy nem az előválasztási kampányban, hanem már az eredmény ismeretében, a győzelmi gyűlésen hangzott el. Akkor, amikor nem az előválasztási vetélytárs újabb megsértésére, hanem az együttműködési készség és kölcsönös megbecsülés kifejezésére lett volna szükség. El tudja valaki képzelni, hogy amerikai elnökválasztási konvención az eredmény kihirdetését követően a győztes elnökjelölt morális alapú támadást intéz korábbi vetélytársa, az eredményhirdetés után már szövetségese ellen?

AZ ELŐVÁLASZTÁS VISSZÁJA

Amikor ezt írom, szorgalmas önkéntesek számlálják a szavazatokat. Amit írok, az már senkit sem befolyásolhat a szavazásban, ha eljut hozzá, viszont az eredményt még nem tudjuk, legfeljebb feltételezhetjük.

Sose voltam híve az előválasztásnak, évekkel ezelőtt még a Népszabadságban nyilvánosan is megírtam ezt. Az első fordulóban úgy tűnhetett, hogy tévedtem, hiszen az előválasztás megmozgatta az ellenzéki választókat, és a ma az Orbán ellen szavazni készülőknek nagyjából egynegyede el is ment szavazni. Az első fordulóban még úgy tűnt, hogy ha számos egyéni jelölt veszített is, ugyanazoknak a pártoknak más jelöltjei nyertek, és így az első fordulónak legfeljebb egyének voltak vesztesei, de nem egész szavazótáborokl.

A második forduló után más a helyzet. Még ha nem is tudjuk még az eredményt, máris vesztesnek érzik magukat azok, akik Karácsonyt támogatták és benne látták az egyetlen olyan jelöltet, aki az egész ellenzéket egyesíteni tudja. Vesztesek persze valamennyire a Momentum és a Jobbik hívei, hiszen miniszterelnök-jelöltjük már az első fordulóban kiesett. A második forduló azonban vesztessé teszi vagy Dobrev támogatóit, a DK-sokat és más baloldaliakat, vagy azokat, akik nagyon nem akarták, hogy a DK adja a közös miniszterelnök-jelöltet, és ezért álltak vagy már az első fordulóban, vagy saját jelöltjük veresége vagy visszalépése után a másodikban Márki-Zay Péter mögé. Ez a vesztesség pedig súlyosnak ígérkezik, és nem ellensúlyozza a közel álló egyéni jelöltek sikere sem. A második fordulóban olyan két jelölt között kellett választani, akik sokaknak voltak elfogadhatatlanok. Dobrev Klára mint Gyurcsány Ferenc pártjának jelöltje sok ellenzéki választónak eleve elfogadhatatlan volt, Márki-Zay pedig, akit korábban – Karácsonnyal együtt – a legkevesebben utasítottak el, az első forduló utáni napokban vált elfogadhatatlanná. Ha „füstös szobákban” egyeztek volna meg a pártok arról, hogy ki legyen a közös miniszterelnök-jelölt, kiköthettek volna olyan jelöltnél, aki jobban tudja egyesíteni az ellenzéki tábort, mint akár Dobrev, akár – most már – Márki-Zay.

Ezen a ponton az előválasztás visszájára fordult.

Ami Márki-Zay Pétert illeti, ő az elmúlt két hétben szerintem bebizonyította, hogy nem alkalmas országos politikai vezetőnek.

Aki naponta kényszerül bocsánatkérésre előző napi állításai miatt, aki reménybeli szövetségeseit vádolja zsarolással, hazugságokkal, az nem alkalmas erre.

Nem tud együttműködni.

Hódmezővásárhely, ahol ő polgármester, de csak a saját híveivel kell a testületben együttműködnie, akiket mind ő vitt be az önkormányzatba, ennek megtanulására nem alkalmas. Márki-Zay viselkedését figyelve eszembe jut a szlovák Igor Matovič példája, aki ellenzékben a legsikeresebben bírálta Fico & Co. korrupt rendszerét, és ennek révén ő nyerte meg a legutóbbi parlamenti választást. Ő lett a miniszterelnök, de azután teljesen alkalmatlannak bizonyult a miniszterelnöki feladatra, és a koalíciós partnerek megvonták tőle a bizalmat. Ha ma lenne választás Szlovákiában, azt megint a Smer utolsó miniszterelnöke, Peter Pellegrini és maga Fico (akik ma két külön pártot vezetnek) nyerné meg. Pedig Matovič – Márki-Zaytól eltérően – még pártot is szervezett, amelynek igazi „civil” pártként „Egyszerű emberek és független személyiségek” a neve (ennek rövidítése az Ol’ano). Abban megtanulhatta volna az együttműködő politizálást, de szemlátomást nem tanulta meg. Márki-Zay még ezt az iskolát sem járta ki.

Fölöttébb kockázatosnak tartom, hogy Márki-Zay legyen az ellenzék közös listavezetője.

Ugyanakkor egy nagyon fontos dologban igazat kell adnom Márki-Zaynak. A hat szövetkezett párt az elmúlt hosszabb időszakban egyaránt jóléti populizmusban jeleskedik, nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéreteket tesz, amikor olyan béremelési, nyugdíjemelési, adócsökkentési ígéreteket tesz, amelyek szétvernék az államháztartást, és úgy ígéri az egészségügy teljesítménynek javítását, hogy ennek mikéntjéről az ágazati bérek emelésén és az ágazatra való költés növelésén kívül semmi érdemit nem mond. Az utolsó, két személyes tévévitában Dobrev a kórházak esetleges megszüntetésére vonatkozó műsorvezetői kérdésre még azt is mondta, hogy az egészségügyi ellátást a lehető legközelebb kell vinni az emberekhez, ami összhangban van ugyan azzal, hogy a DK politikusai az újpesti kórház újranyitását követelik a kampányban, de minden egészségügyi szakértő – köztük a DK orvospolitikusai – évtizedek óta képviselt álláspontjával is szembe megy.

Ez csak egy eleme annak a jóléti populizmusnak, ami – a szövetkező többi pártéhoz hasonlóan – Dobrev kampányán végigvonul.

(Ilyennek tekintem a nettó 200 ezer forintos minimálbért Karácsonynál, a négy napos munkahetet a Momentumnál, és általában azt a retorikát, amely a különféle jóléti intézkedéseket a gazdaság teljesítményétől függetlenül ígéri meg.

Márki-Zay a tévévitákban ezt bírálja, és ebben teljesen igaza van.

(A hvg.hu-n megjelent interjújában még azt is kilátásba helyezte, hogy miniszterelnökként blokkolná a költségvetés stabilitását veszélyeztető törekvéseket.) Ez azonban nem változtat azon, hogy a miniszterelnöki feladatra, egy kormánytöbbség vezetésére alkalmatlannak tűnik (amiben Dobrevnek van igaza), miközben vetélytársainak, köztük Dobrevnek ígéretei számomra vállalhatatlanok.

Dobrev Klárára azért sem tudtam szavazni,

mert egy 2019. októberi európai parlamenti szavazáson a DK másik három képviselőjével együtt, szembe menve a baloldaliak túlnyomó többségével, nemet mondott egy határozati javaslatra, amely a Földközi-tengerben hánykolódó menekültek kimentéséről szólt, és nem is kapott többséget. (Emlékezetem szerint a négy DK-szavazattal meglett volna a többség.)

Márki-Zay esetében is van tartalmi oka is annak, hogy nem tudtam rá szavazni.

Hosszú ideje az orbáni politika alapvető jellemzői között tartom számon a nacionalizmust (kettős állampolgárság, határokon átívelő nemzetegyesítés) és a szociális kirekesztést (munkaalapú gazdaság, családtámogatás). A menekültügyben folytatott orbáni politikát e két elem – etnikai alapú illetve szociális kirekesztés – „ideális” kombinációjaként írom le.

Márki-Zay ezekben az alapügyekben folytatná Orbán politikáját: az orbáni családtámogatás és adópolitika fenntartását szorgalmazza, a menekültkérdésben pedig – a Jobbikhoz hasonlóan – csak azért tesz szemrehányást a Fidesznek, hogy a letelepedési kötvényekkel hoz be az országba idegeneket.

Márki-Zaynak Orbánnal csak az a baja, hogy nem demokrata és korrupt. Ezek persze az Orbán-rendszer fontos elemei, de fontos az orbáni politika többi összetevője is, melyeket viszont elfogad és folytatni kíván.

Én azokat sem fogadom el. Mielőtt valaki azt vetné ellenem, hogy persze, hiszen Márki-Zay jobboldali, leszögezem, hogy a Márki-Zay számára megtartandó orbáni adórendszer, családtámogatás és menekültellenesség megtalálható a nyugati jobbközépen is, viszont Orbán nacionalizmusa szélsőjobboldali, az ilyesmivel a nyugati jobbközép szemben áll. Márki-Zay viszont nyilatkozatai szerint ezt is megtartaná.

Ezek az okai annak, hogy a második fordulóban, ahol Dobrev és Márki-Zay közül kellett választani, nem mentem el szavazni. Nem tudtam Márki-Zayjal szemben Dobrevre szavazni, miként Márki-Zayra sem Dobrevvel szemben.

STOP DOBREV?

Amerikai előválasztásokon fordul elő, hogy egy jól szereplő jelölttel szemben a többiek megpróbálnak összefogni, és az ilyen összefogás jelszava Stop XY szokott lenni. Ez is eszembe jutott arról, ahogy Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter a hét végén arra szövetkezett, hogy összefogva megakadályozza, hogy Dobrev Klára megnyerje az előválasztást.

De van friss, közelebbi példa is.

Sok oka van annak, hogy a tizenhat éven át Angela Merkel mögött álló CDU-CSU elvesztette az idei német választást. Az egyik ok kétségtelenül az, ahogy a CDU-CSU vezető politikusai az elmúlt hónapokban arról győzködték egymást és a választókat, hogy a másik kereszténydemokrata politikus miért nem lenne jó pártelnök illetve kancellárjelölt. A közös kancellárjelölt tekintetében teljes sikerrel jártak, ő elbukott, de az őt támadók tekintélye sem emelkedett.

Végignéztem, végighallgattam mind Karácsony, mind Márki-Zay vasárnapi kampánygyűlését, és elment a kedvem az élettől. Mindkét összejövetel arról szólt, hogy miért ne legyen, sőt: miért ne lehessen Dobrev a közös miniszterelnök-jelölt, és nem arról, hogy milyen nagyszerű dolog lenne túljutni végre az Orbán-féle rémálmon, és miért ők tudnák utána a legjobban vezetni az országot.

Tudom persze, a közvélemény-kutatók megállapították, hogy Dobrevnak nagy az elutasítottsága. Csakhogy a támogatottsága is. Mi van, ha miután egy héten át magyarázzák, hogy mért nem tudja leváltani Orbánt, mégis ő nyeri meg az előválasztás második fordulóját?

Az Európa-hajón, ahol a máskor oly rokonszenves Tordai Bence gusztustalanul gyurcsányozott egyet, Karácsony Gergely komolyan érvelt Dobrevval szemben. Szerinte az ellenzékiek egy része ma is büszke a 2010 előtti kormányzásra, és Dobrev az ő jelöltjük, míg az ellenzékiek többsége a 2010 előtti világot is elutasítja, és ők Mári-Zayjal ezt a többséget képviselik.

Karácsony szerint igaz ugyan, hogy a 2010 előtti világ demokrácia volt, de ez nem elég, szerinte szociális demokráciára van szükség. Én ezt nagyon rossz érvelésnek tartom.

Az 1990 és 2010 közötti két évtizedben a szocialista rendszer összeomlásától sújtott magyar gazdaság teljesítménye nem tett volna lehetővé számottevően magasabb béreket, nyugdíjakat, szociális juttatásokat, és megalapozatlan az a feltevés, hogy az Orbán utáni kormányzás azt majd lehetővé teszi, kiváltképp olyan mértékben, mint ahogy az az ellenzéki pártok ígéreteiből kiolvasható. Egyébként éppen

a Gyurcsány-kormány idején sikerült megfordítani a jövedelmi különbségek növekedésének tendenciáját, többek között a családtámogatások átalakításának köszönhetően.

A Corvinus Egyetem előtti gyűlésen a Márki-Zayt támogató felszólalók azzal érveltek Dobrev Klára ellen, hogy nem ismeri el a 2010 előtti kormányzás olyan hibáit, mint a határon túli magyarok úgymond elutasítása vagy a 2006 őszi rendőri erőszak. Nem hiszem, hogy jogosak a Gyurcsány-kormánynak tett szemrehányások akár amiatt, hogy nem támogatta a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, amit egészen 2004-ig, a Patrubány-féle kezdeményezésig az MDF sem és a Fidesz sem vetett fel, és szöges ellentétben állt és áll a nyugati demokráciák elveivel és gyakorlatával, akár pedig amiatt, hogy a rendbontók által megtámadott rendőrök erőszakot alkalmaztak, és azt gyakorlatlanul tették. A 2010 előtti korrupció is szóba került, mint amivel szemben szintén fel kell lépni, csak azt nem idézték fel, hogy miniszterelnökként éppen

Gyurcsány terjesztett elő olyan korrupcióellenes törvényjavaslatokat, amelyek már az MSZP-frakció ellenállásán elvéreztek, mielőtt még a Fidesznek szavazniuk kellett volna róluk, és a korrupció kezelése volt az MSZP-vel történt szakításának egyik oka.

Aggasztónak tartom, hogy a hírek szerint Karácsony és Márki-Zay mindenekelőtt abban állapodott meg, hogy „megőrzik” a családtámogatási rendszert és a kettős állampolgárok jogait, vagyis azt tartották a legfontosabbnak, hogy miben nem változtatnának a Fidesz elveihez és gyakorlatához képest.

Úgy tűnik, azt tartották a legfontosabbnak leszögezni, ami feltételezésük szerint a DK-val szembeállítja őket.

Eddig a programügyekben közösen állapodott meg – egyébként időnként nekem nagyon nem tetsző módon – a hat párt. Most két szereplő teremtene kész helyzetet a maga elképzelése szerint.

Ha Karácsony és Márki-Zay szép csendben elbeszélgetett volna, és bejelentették volna, hogy a második fordulóra egyikük visszalép a másik javára, azzal nem lenne semmi bajom. Azzal azonban nagyon is van, hogy itt egy legalább egy hétig húzódó nyilvános kampányt indítottak Dobrevval szemben, és – vegyük észre – szinte minden ponton a Fidesz ismert érveivel támadják őt. Nem vezet ez jóra.

Az előválasztás első fordulója ellenzéki siker volt, viszont így a második fordulót akár el is veszítheti az ellenzék.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK