Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

Avatar
266 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Orbán szabadsága

„Harminc éve szabadon” – ezzel a címmel tartott előadást Orbán Viktor miniszterelnök és Fidesz-elnök június 19-én, annak harmincadik évfordulóján, hogy befejeződött a szovjet hadsereg kivonása Magyarországról, amit „a magyar szabadság napjának” szoktak nevezni. Kézenfekvő a gondolat: szabadságon Orbán az ország függetlenségét érti. Nem most tűnt fel ez először, de ebben az „előadásban” is feltűnt.

De mielőtt Orbán szabadságfogalmára térnék rá, előbb az Európai Unió értelmezéséről. A következőt mondta erről:

„Az Európai Unió egy politikai, ember alkotta politikai képződmény, amelyet azért hoztak létre, hogy megvédjék országaik gazdasági és katonai érdekeit. Azért hozták létre, hogy válaszoljanak arra a politikai tényre, hogy a II. világháború után Európa egyik felét az amerikaiak, a másik felét pedig a szovjetek foglalták el. Azért alkották meg az Európai Uniót, hogy ne vesszen el a remény, hogy egyszer Európa sorsáról ismét az európaiak dönthetnek majd.”

Ez az értelmezés alapjaiban tűnik tévesnek. Mint tudjuk, az Európai Unió elődje az Európai Szén- és Acélközösség, majd a Közös Piac volt, mégpedig azzal a céllal, hogy a korábbi háborús ellenfelek hadiipari kapacitásait, majd egész gazdaságát szorosan összekössék, és ezt a tartós európai béke gazdasági és politikai alapjának tekintették. Akik a Közös Piacot majd az Európai Uniót létrehozták, azok azt nem az amerikaiakkal szemben, az amerikai beleszólástól megszabadulni akarva hozták létre, akkor sem, ha a De Gaulle vezette Franciaországban volt ilyen hajlam, a többi alapító ország azonban mindig kifejezetten számolt az amerikai jelenléttel. Számukra ugyanis

a szabadság nem a világ többi részétől való függetlenedést jelentette és jelenti, hanem a polgárok szabadságát a saját államuk fennhatóságával szemben,

amit a Szovjetunióban és Európának a szovjetek uralma alá került részében semmibe vettek. Az Európai Unió alapdokumentumai – amelyek betartását a brüsszeli Bizottság és a strasbourgi Parlament folyamatosan kéri számon az orbáni magyar államon – éppen erről, a demokratikus jogállamról és a polgároknak a demokratikus jogállam által elfogadott szabadságáról szólnak. Ezzel áll szemben folyamatosan

az Orbán-rendszer, s a szabadság számára annyit jelent, hogy senki nem szól bele abba, hogy ő hogyan vonja el szabadságukat a magyar polgároktól.

Ahogy a putyini orosz állam vagy a Hszi-féle kínai állam is ragaszkodik ahhoz, hogy saját belátása szerint vonhassa el polgárai szabadságát, s ebbe senki a külvilágból ne szóljon bele.

Szembetűnő, ahogy Orbán az Európa jövőjéről szóló téziseiben különböző szempontokból éppen ezt követeli: ne szólhassanak bele az európai intézmények abba, hogy hogyan korlátozza ő a magyarok szabadságát.

Ezért szeretné felszámolni az Európai Parlamentet, ahol a közvetlenül az európai polgárok által megválasztott képviselők őrködnek az európai szabadságeszme – az államoktól való szabadság – megvalósulása fölött az egyes országokban, és ugyanígy ellenzi azt is, hogy az uniós intézmények hatásköre bővüljön az egyes államokéhoz képest. Azért mondhatja azt, hogy „mi”, vagyis ők, Orbán és hívei Európa utolsó szabadságharcosai, és nem mondjuk a saját államukkal szemben szabadságukért küzdő beloruszok vagy akár oroszok, mert ők nem államuk függetlenségéért, hanem az államuktól való saját függetlenségükért harcolnak. Alekszej Navalnij vagy Szvjatlana Cihanouszkaja szabadságfogalma homlokegyenest ellentétes Orbánéval. Az ő szabadságharcuk Orbán számára közömbös, ezért is nem támogatja az uniós országok közös fellépését a putyini elnyomással szemben, és a Lukasenka-féle elnyomásnak is csak a legkirívóbb esete, a repülőgép-eltérítés esetében csatlakozott az uniós fellépéshez. Ahogy közömbös számára a hongkongiak és az ujgurok szabadsága is.

Örüljünk, hogy Orbán ennyire világosan elmondja, hogy miként gondolkodik. Mi pedig gondolkodjunk másképp.

Gondolkodjunk úgy, hogy a magyarok szabadságának éppen az lehet a garanciája, ha a magyar állam nem szabad a demokratikus világ közös normáihoz képest. Nem szabad abban, hogy hogyan bánik a melegekkel, hajléktalanokkal, fogvatartottakkal, menekültekkel. Nem szabad abban, hogy hogyan korlátozza a piaci versenyt a magyar fogyasztók, a magyar adófizetők kárára, saját kegyeltjeinek javára. Érdekünk, hogy az Unió korlátozza a magyar állam „szabadságát” ezekben a dolgokban.

Megint a jobbik

Az történt, amit vártam: azzal, hogy a pedofília-törvénybe beletették a homoszexuálisokat és transzneműeket, a Fidesz a tőle megszokott gonoszsággal nehéz dilemma elé állította az ellenzéki képviselőket. Korábban valamennyien arra készültek, hogy igennel szavaznak majd, amit ugyan én nem helyeslek, de ez most, ha nem is mellékes, de másodlagossá vált.

A fő kérdéssé az vált, hogy mit kezdenek azzal, hogy az új változat összemossa a homoszexualitást a pedofil bűncselekményekkel. A Momentummal együttműködő három független képviselő és a DK azt jelentette be, hogy nem vesz részt a szavazásban, a Párbeszéd nemmel tervez szavazni, a Jobbik viszont így is meg fogja szavazni a törvényt.

Azt hallom ellenzéki (konkrétan DK-s) politikusoktól, hogy ez nem befolyásolja a Jobbikkal való szövetséget. Nem kell mindenről ugyanazt gondolni, a Jobbik jobboldali párt, míg a pártszövetség többi tagja baloldali vagy liberális. A szövetkező pártok azokkal a dolgokkal foglalkoznak, amelyek a leginkább érintik az emberek mindennapjait, mint a bérek, nyugdíjak, egészségügy, és ezt nem befolyásolja, hogy ideológiai kérdésekről nem ugyanazt gondolják.

Nem így látom.

A törvényszövegnek azok az utólag beiktatott szófordulatai, amelyekkel a tiltás, a korlátozás a homoszexualitás ábrázolására, megjelenítésére is kiterjed, homoszexuális embertársaink megbélyegzésére irányulnak, és ezáltal sértik a polgárok egyenlő méltóságának demokratikus normáját. Ez nem ideológiai kérdés, hanem politikai. Ideológiai lenne, ha csak propagandaszövegről lenne szó, itt azonban törvény születik, tehát a kérdés politikai.

Aki ezt a törvényt megszavazza, az embertársaink egyenlő méltóságának megsértését hagyja jóvá.

Már a hatpárti szövetség létrejöttekor felhívtam a figyelmet ezen az oldalon, hogy a Jobbik alapvető kérdésekben szavaz együtt a Fidesszel. A hetedik alaptörvény-módosítás megszavazásakor például a hajléktalanok, a menekültek és a közigazgatási bíráskodás ügyében állt a Fidesz törekvése mellé. Ezekben az esetekben sem ideológiáról, hanem politikáról volt szó: hozzájárult a Jobbik ahhoz, hogy a hajléktalanságot büntessék, hogy Magyarország ne vehessen részt az EU közös migrációs politikájában, és hogy a közigazgatási bíráskodást szorosabban a kormány alá helyezzék. (Ez a szándék azután más módon valósult meg, de ez a Jobbik szavazásának megítélésén nem változtat.) Most ismét a Fidesz mellé áll egy súlyos kérdésben a Jobbik. Hamis az a hivatkozás, hogy a Jobbik jobboldali mivolta teszi ezt érthetővé: Európa jobbközép pártjai ilyet nem tesznek, ez egyes szélsőjobboldali pártokra (mint a Fidesz vagy a lengyel PiS), különösen azok „civil” hátterére jellemző.

Az Emberi Jogok Európai Chartája a diszkrimináció tilalmát a szexuális orientáció szerinti megkülönböztetésre is vonatkoztatja.

Ez az ügy újra cáfolja azt az elterjedt állítást, hogy a Jobbik jobbközép párttá válik.

A Jobbik azzal próbálja feloldani a problémát, hogy megszavazza most a törvényt, de ha majd az ellenzéki pártszövetség a választáson többséget szerez, módosítják a pedofília-törvényt, és törlik belőle a homoszexuálisokra és transzneműekre történő utalásokat. És ha mégsem nyeri meg az ellenzék a választást? Akkor a Jobbik továbbra is felelős marad embertársaink megbélyegzéséért.

Megerősít ez a történet abban, hogy ne szavazzak olyan listára, amelyen jobbikos képviselők is szerepelnek.

A rossz konzenzustól az ördögi csapdáig

Amit a témáról írni terveztem, azt sokkal jobban, mint én arra képes lettem volna, megírta Révész Sándor a hvg360-on: Azzal nincs gondom, hogy a Fidesz benyújtotta a pedofiliával szembeni hatékonyabb(nak vélt) fellépésről szóló törvényjavaslatot, hiszen a Fidesztől már csak embertelenségre lehet számítani, legyen szó büntetőpolitikáról, hajléktalanságról, melegekről, szegénységről, menekültügyről vagy most éppen pedofiliáról.

Engem nem a Fidesz, hanem – szokás szerint – a parlamenti ellenzék döbbentett meg, amikor a plenáris ülésen folytatott vitában minden felszólalója megígérte, hogy meg fogja szavazni Kocsis Máté és Selmeczi Gabriella törvényjavaslatát. Az ellenzéki bírálat – mert persze volt bírálat – főleg arra irányult, hogy miért nem nyújtották be és fogadták el már évekkel ezelőtt a törvényjavaslatot. Szemernyi kétség sem merült fel az ellenzékiekben azzal kapcsolatban, hogy ezúttal is a büntetési tételek szigorításától várják az előterjesztők az egyébként valóban szörnyű és üldözendő pedofil bűncselekmények visszaszorítását, holott ennek a várakozásnak semmi alapja.

  A cél csak a közvéleményben megjelenő igény kielégítése volt az előterjesztőnél is, és az ellenzékieknél is.

A Fidesz már első kormányzása idején, 1998 és 2002 között represszív, megtorláscentrikus büntetőpolitikába kezdett, e téren is hátat fordítva annak, amit a felvilágosult Európa a huszadik század második felében elkezdett és töretlenül folytat előbb a halálbüntetés, majd az életfogytiglani szabadságvesztés eltörlésével, a szabadságvesztés alternatíváinak keresésével és a büntetési tételek enyhítésével, a börtönkörülmények emberibbé tételével.

A Fidesz ezzel szemben bevezette a „három csapást”, a teljes életfogytiglant, a kötelező középmértéket, aminek következtében a börtönnépesség jelentősen növekedett, az új büntetésvégrehajtási intézményeket viszont csak megígérte, de nem építette meg. Minden problémára a büntetési tételek szigorításával válaszol, és ezt teszi most büszkén a pedofil bűncselekmények tekintetében is.

Az első Orbán-kormány idején az ellenzék még nem értett egyet a represszív büntetőpolitikával, 2010 óta viszont nem szól ellene.

Ebben az ügyben sem teszi, még a „legeurópaibb párt” vezérszónoka sem, aki szerint a Btk-szigorítás „rendben van”, a Jobbik pedig, a baloldali pártok új szövetségese retorikailag még rá is licitál az előterjesztőre. Holott az a közismert igazság, hogy a bűnelkövetéstől sokkal inkább a lebukás kockázata tart vissza, mint a büntetési tétel súlyossága, a pedofil bűnözőkre is igaz. A szigorítást tehát nem kellene támogatni.

A büntető szankciók szigorítása mellett a törvényjavaslat másik innovációja a pedofil bűnözők listája, amely ugyan nem nyilvános, de bárki rákérdezhet,

hogy valaki, akit például valamilyen, gyerekekkel való érintkezéssel járó munkakörben készülnek alkalmazni, szerepel-e a jegyzékben. Csak a fideszes előterjesztő beszélt arról, hogy az ilyesmivel kapcsolatban felmerülhetnek személyiségi jogi aggályok, de mindjárt megnyugtatott mindenkit, hogy az e törvényjavaslatban szereplő megoldással kapcsolatban nem. Ellenzéki felszólaló nem volt, akit ilyesmi foglalkoztatna. Pedig tudhatnák, hogy az ilyen listába óhatatlanul csak a pedofil bűnözők töredéke kerül bele, többségüktől nem védi meg a potenciális áldozatokat.

Révész cikkének szerintem legfontosabb állítása ugyanis, hogy az ilyen cselekmények túlnyomó többsége rejtve marad, jogi szakkifejezéssel

nagy a látencia, és a törvényjavaslatban foglalt változtatások ezen nem segítenek, sőt akár fokozhatják is az érdekeltséget a cselekmények eltitkolásában.

Ez a szempont sem jelent meg a parlamenti vitában, ez sem tartott vissza senkit a parlamenti ellenzékben a javaslat támogatásától. Az sem, hogy a törvényjavaslatban foglaltak – mint a Fidesz büntetőpolitikai lépései általában – csak nehezíteni fogják, hogy akit egyszer rajtakaptak és el is marasztalták emiatt, a továbbiakban inkább tudjon uralkodni e hajlamán és ne kövessen el újra ilyen cselekményt.

A plenáris vita után úgy tűnt, hogy a szavazáskor is a sokak által olyannyira vágyott konszenzus lengi majd be az üléstermet. A Törvényalkotási Bizottságban azonban a Fidesz bizottsági módosítókkal állt elő, amelyek kínos helyzetbe hozhatják a baloldali pártokat.

Ezek többek között a homoszexualitás „népszerűsítésének” tilalmát illesztik be az elfogadandó törvényszövegbe.

A gyermekvédelmi törvénybe így beteszik, hogy tizennyolc éven aluliak számára nemcsak pornográf és „a szexualitást öncélúan ábrázoló” tartalmat tilos hozzáférhetővé tenni, de olyat sem, amely „a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Beillesztik ezt a tilalmat a reklámtörvénybe, a családvédelmi, a köznevelési és a médiatörvénybe is. A homoszexualitást és a nem megváltoztatását az így átalakuló normaszöveg a pedofiliával és a pornográfiával, tehát bűnös magatartásokkal kezeli együtt.

Nem csoda, hogy a törvény így kiegészített változata ellen máris tüntetés szerveződik a Kossuth Lajos térre.

Igazuk van azoknak, akik tüntetni készülnek. A baloldali képviselők számára pedig a Fidesz azt a dilemmát állította, hogy vagy megszavazzák a homofób rendelkezéssel feldúsított pedofília-törvényt, és akkor maguk is részesévé válnak a melegek megbélyegzésének, és nyugodtan szemen köphetik magukat, vagy a homofób rendelkezések miatt a pedofília-törvényt is elutasítják (melyet szerintem a korábban elmondottak miatt egyébként sem kellene támogatniuk), és akkor a Fidesz a választásokig egyfolytában a pedofil bűnözők védelmezőiként támadja majd őket. Ez is hozzájön majd az oltásellenesség és a Soros-bérencség vádjához.

Orbán kultúrája

Orbán megkérdeztette magától a kormánytévé újságírója által, hogy mit gondol a magyar–ír meccsen a térdeléssel kapcsolatban történtekről, az írek letérdeléséről és a magyar nézők általi kifütyüléséről.

Világos választ adott.

„Nekem van határozott véleményem. Megmondom őszintén, ezzel a térdelősdivel a legkevésbé sem szimpatizálok. Szerintem semmi helye az ilyesminek a sportpályákon, a sport az másról szól. Egyébként is az ilyen gesztusoknak az értelme kultúrafüggő. Az a kulturális kontextus határozza meg, hogy mit helyes és mit nem helyes tenni, amely egy-egy nemzetnek a történelmében kifejlődött. Valószínűleg mi egészen másképpen gondolkodunk az ilyen gesztusokról, mint ezek szerint a britek vagy az írek. Ugye a magyar kulturális összefüggésben három esetben engedett meg sőt várt el az ilyen gesztus.

A magyar ember az a jóisten előtt térdel le, a hazája előtt térdel le, és ha megkéri a szerelmének a kezét, akkor még az a harmadik eset.

Minden más esetben ez Magyarországon egészen egyszerűen kultúraidegen.

(…) Az is igaz ugyanakkor, hogy nem véletlenül terjed ez a gesztusrendszer ilyen gyorsan, mert van e mögött egy ilyen valóságos morális történelmi megfontolás. Végül is, ha megnézzük, hogy kik találták azt ki, vagy hogyan jött ez be itt az életünkbe, akkor azt fogjuk látni, hogy alapvetően volt rabszolgatartó országok találták ki. Mi magyarok nem látjuk ennek a súlyát meg a terhét, mert Magyarország sosem volt rabszolgatartó ország. De ha belegondolnak, hogy milyen nehéz erkölcsileg és történelmileg szembesülni egy országnak a saját rabszolgatartó múltjával úgy, hogy a rabszolgák leszármazottai ott élnek közöttük, hát az azért egy nehéz, egy komoly morális teher. De ezeket

a terheket mindenkinek, minden népnek magának kell elhordoznia.

Ezeknek a terheknek az elhordozásában mi, akik nem voltunk rabszolgatartók, nem tudunk nekik segíteni, hiába hozzák fel ezt a terhet a futballpályákra, ez nem szabadítja meg őket ettől. Ezt nekik maguknak le kell rendezni a saját kulturális összefüggésrendszerükben és a saját történelmükben kialakított módszerekkel. Ez nem megoldás szerintem, úgyhogy én a szurkolókkal értek egyet…”

Orbán és az íreket kifütyülő szurkolók valóban más kultúrát képviselnek, mint az írek, angolok, franciák, osztrákok, finnek és mások.

Két tekintetben is.

Az egyik: Orbán kultúrája az önzés kultúrája. Abban is, hogy a hátrányos megkülönböztetés áldozatai nem érdekelnek bennünket, legyen szó színesekről, elesettekről, rokkantakról, munkanélküliekről, melegekről, menekültekről. Az, hogy nem engedünk be menekülteket az országba, az, hogy tagadjuk a jóléti államot és támogatni csak azt vagyunk hajlandók, aki gazdaságilag aktív (dolgozik), vagy az volt, ugyanehhez a kultúrához tartozik.

Magyarországon valóban nem volt rabszolgatartás, csak jobbágyság volt, nincstelenség volt, és az egykori jobbágyok utódai Magyarországon is itt élnek velünk, a nincstelenség itt van velünk,

és Orbán kultúrájában „akinek amennyije van, az annyit is ér”, ahogy egyik leghűségesebb követője fogalmazta, és ez tetten érhető Orbán politikájának minden elemében.

A másik: Orbán kultúrája a nemzeti kizárólagosság kultúrája, azt a hagyományt követi, amelyet az Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita szállóige képvisel, s amelyet a Fidesz a Trumptól magyarított Nekünk Magyarország az első szlogennel hirdet nap mint nap. A mai nyugati világ abból indul ki, hogy nemcsak saját államunk lakóiért vagyunk felelősek, hanem közösen felelősek vagyunk az egész emberiség sorsáért. Ez jelenik meg abban, hogy az EU régi tagjai támogatják a felzárkózásban az új tagországokat, az Európai Unió támogatja az afrikai országokat.

A genfi egyezmény szerint a biztonságos országok menedéket nyújtanak a háborús övezetből vagy elnyomó rendszerekből jövő menedékkérőnek. Ez a kultúra Orbántól és követőitől idegen.

Nem volt ez mindig így, amikor az ellenzéki Fidesz a kínai követség előtt tibeti zászlóval tüntetett, akkor még Orbán is a nyugati kultúra alapján állt és tudta, hogy a tibetiek elnyomása a mi ügyünk is. Ma az ujgurokat sújtó elnyomás nem érdekli, és megakadályozza, hogy magyar tüntetők kínai vezető közelébe jutva tiltakozhassanak, vagy hogy az EU közös nyilatkozatban ítélje el azt. A letérdelés sem azért idegen tőle, mert a magyarok nem voltak rabszolgatartók és nem voltak gyarmataik. Az osztrákoknak ugyanígy nem, a finneknek ugyanígy nem, sőt az íreknek sem. Azért idegen tőle a letérdelés, mert csak a saját magyarországi hatalma érdekli.

A szolidaritás fogalmát csak a magyar kisebbségek és az üldözött keresztények tekintetében ismeri, de abban a tekintetben is csak azért, mert hatalompolitikájának nemzetieskedő és kereszténykedő oldalát támasztja vele alá,

maguk a kisebbségben élő magyarok és a világ távoli pontjain nehéz helyzetben élő keresztények (vagy akár a keresztény örmények) egyáltalán nem érdeklik.

Az oltási politikában is az eltérő kultúrák jelennek meg. Az Európai Unió közösen szervezi meg a vakcinabeszerzést és a vakcinák engedélyezését, hiszen a járvány elleni védekezés közös ügy, és ezen a beszerzés hibái sem változtatnak. A COVAX a világ szegény országait igyekszik vakcinával ellátni, mert szervezői tisztában vannak vele: a járvány csak akkor lesz igazán legyőzve, ha nemcsak Európában és Észak-Anerikában oltják be az embereket, de Afrikában és Latin-Amerikában is.

Orbán ezzel szemben a maga választási kampányát építi arra, hogy megbízható ellenőrzés nélkül forgalomba hozott orosz és kínai vakcinával gyorsítja fel az oltási kampányt, nem törődve sem azzal, hogy vagy félmillió idős magyar talán csak látszólag élvez védettséget,

és azzal sem, hogy a két keleti nagyhatalom a maga külpolitikai befolyásépítő törekvései érdekében vonja el saját lakossága elől a Magyarországra szállított vakcinamennyiséget. Extra Hungariam non est vita.

Magyarország 1989-ben a nyugati kultúra mellett döntött. A magyarok egy része mindig is a nyugati kultúrához vonzódott, a „vigyázó szemetek Párizsra vessétek” kultúrájához, Széchenyi és Petőfi kultúrájához. Orbán egy másik, szintén létező magyar kulturális hagyományhoz tér vissza.

ORBÁN: B-terv, A-terv

Felmerült a nyilvánosságban a gondolat, hogy Orbán arra játszik elveszítse a következő választást. Nem hinném, hogy így lenne.

A múlt héten Arató Gergely azonnali kérdésére adott második válaszában így fogalmazott: „Nem fognak tőlem megszabadulni, akkor sem egyébként, hogyha a terveik teljesülnének, mert parlamenti képviselőként itt fogok maradni, mint bérből és fizetésből élő még sokáig az önök nyakán, ne reménykedjenek. Úgyhogy számíthatnak az együttműködésemre a következő húsz évben.”

Ez a válasz látszólag megerősíti ezt a feltételezést.

Valójában másról van szó. Orbán ebben a válaszban arra hívta fel a figyelmet, hogy ha netán bekövetkezne az, hogy a mai ellenzékből felálló pártszövetség mandátumtöbbséghez jutna a következő parlamentben, akkor – a 2010 előtti évekhez hasonlóan – olyan ellenzék lesz, amely a rendelkezésére álló minden eszközzel – melyek ma sokkal bővebbek, mint 2010 előtt voltak – ellehetetleníti annak a kormánynak és parlamenti többségnek a működését. Ezt szolgálják azok a lépések – egyetemek és kulturális intézmények függetlenítése a mindenkori kormánytól, és a Fidesz ellenőrzése alá helyezése, fideszes tisztségviselők megbízása ciklusokon túlnyúló időtartamra – amelyeket a jelenlegi parlamenti többség siet meghozni.

Azért is siet, mert tisztában van vele, hogy a mai ellenzéki pártszövetség a közös indulással a kétharmados többségtől alighanem megfosztja a Fideszt.

Erre a helyzetre is felkészül Orbán, de ez csak a B-terve. Amit Orbán a tegnapi gazdasági konferencián, majd a mai kormányszóvivői sajtótájékoztatón meghirdetett, az nyilvánvalóvá teszi: az A-terv természetesen a jövő évi választás megnyerése. A gyereket nevelő aktív keresők idén befizetett személyi jövedelemadójának a választások elé időzített visszafizetése nyilvánvalóan kivételesen erőteljes kampányeszköz, mondhatni kampánybomba.

Ennek a nagylelkű intézkedésnek a lehetőségét Orbán és az egész fideszes propagandagépezet a keleti vakcinák beszerzéséből, az erre épülő gyorsabb oltási kampányból és – mint ezt Orbán újra meg újra hangsúlyozza – legalább egy-másfél hónappal korábbi nyitásból és ennek gazdasági hozadékából vezeti le, amit egy százalékpontnyi többletnövekedésben számszerűsít.

Újabb, ismét nemcsak online, de papíron is lebonyolított (tehát szélesebb kört elérő) nemzeti konzultáción fogja ezt intenzíven népszerűsíteni, amelynek kérdései közé visszahozza a menekültügyet és az ebben, valamint a klímavédelem terheinek megosztásában (aminek kapcsán a rezsicsökkentés-retorikát is visszahozza) az Európai Unióval szembeni folyamatos harcot.

Ismét offenzívába lendül.

Az ATV műsorvezetői – szokás szerint ellenzéki politikusokat kérdezve – „jó dologként” jellemzik Orbán kampánybombáját. Szeretném leszögezni: nem tartom annak. A gyerekeket nevelő aktív keresők – munkavállalók és vállalkozók – több mint két évtizede jelentik az első számú választói célcsoportot Orbán számára, és őket célozza meg ez az intézkedés is.

A gyermekvállalás támogatásának nemzetközileg egyedülálló mértékét eddig sem tartottam helyesnek, mert méltánytalannak tartottam más társadalmi csoportokkal szemben, és hasonlóképpen elítélem a gyermekvállalás támogatásának gazdasági aktivitáshoz kötését.

Ezért helytelenítem, hogy a folyó támogatás adókedvezményként, a lakáshoz jutás támogatása pedig többnyire hitelezési kedvezményként valósul meg Orbán rendszerében, és ugyanakkor nem emelik, elértéktelenítik a családi pótlékot, és nem támogatják a bérlakásépítést. (Az utóbbi ellenvetéseket a parlamenti ellenzéktől is hallani lehet, a gyermekvállalás támogatásának mértékét azonban nem vitatják.) Ez az orbáni felfogás jelenik meg ebben a mostani kampánybombában is.

Az első nyilatkozatok szerint az ellenzéki politikusok nemigen tudnak vele mit kezdeni, nem mondanak rá világos nemet. Értem őket, hiszen az akció nyilván sokaknak nagyon tetszik majd – Orbán 1,1 millióra teszi a kedvezményezettek körét –, és az ellenzékiek nem akarják őket maguktól elidegeníteni. Ahogy a családi adókedvezmény fenntartását is megígérik, ugyanerre a csoportra gondolva. Mégis azt gondolom: helyes lenne ebben a dologban világosan beszélni. A kedvezményezettek sokan vannak, de azok, akik a dolog árát majd megfizetik, még többen.

Miféle előválasztás

Sosem értettem egyet az előválasztás ötletével. Amikor még volt Népszabadság, ezt meg is írtam benne. Azért nem tetszett, mert az előválasztást egy párt politikusai közötti belső versengésre találták ki, és ami nálunk folyik, az nem ez. Ebből mindenféle zavar következhet.

Kétségtelen, hogy ettől még lehet előnye is a dolognak, és szemlátomást van is. Már a 2019-es önkormányzati választáson is egyfajta lendületet adott az ellenzéki kampánynak az előválasztás, és ez bizonyára hozzájárult mind Karácsony Gergely, mint Baranyi Krisztina győzelméhez, és az ellenzéki szövetség összeszokásához.

Pár napja érdekes vitát láttam az ATV A nap híre címűműsorában. (Hol másutt?) A miniszterelnök-jelöltekről volt szó, és az egyik meghívott, Kerpel Fronius Gábor momentumos főpolgármester-helyettes szóvá tette: „… amit én hiányolok Jakab Péternek a mondataiból azok mellett a valóban karcos állásfoglalások mellett, amiket tesz, az pontosan az, amit a Momentum miniszterelnök-jelöltje ennek az előválasztási kampánynak a lényegeként fogalmazott meg, hogy beszéljünk arról, hogy mi történik itt majd ebben az országban 2022-ben. És Jakab Péter erről nem beszél. Soha, egyetlen kijelentést nem tesz arról, hogy mit is tenne a Jobbik ezzel az országgal 2022 után. ”Teljesen igaza van.

A Jobbik részéről jelen levő Brenner Koloman azzal válaszolt erre, hogy közös lesz a program, és ők nem állnak elő külön programmal.

Bizony, a Momentum és személy szerint Fekete-Győr András az előválasztást kezdettől fogva nem személyek, hanem politikák közötti választásként kezeli. Aki valaha is figyelemmel kísérte a klasszikus példát, az amerikai elnökválasztást megelőző előválasztást, az tudja, hogy

az amerikai előválasztás teljesen a politikák közötti választásról szól. Így van ez másutt is, mint Franciaországban vagy Olaszországban, amikor néha valamelyik párt vagy pártszövetség előválasztást tart. Ahány induló, annyiféle politikai álláspont.

Nálunk viszont a legtöbbször úgy fogalmazzák meg az előválasztás célját, hogy azt a jelöltet keresik, akinek a legnagyobb esélye van a Fidesszel szemben, és kerülik azt, hogy a jelöltek közötti politikai különbségekről, politikai irányokról beszéljenek.

Maguk a jelöltek többnyire kifejezetten kerülik saját pártjuk politikájának azokat az elemeit, amelyekkel más pártok szavazói nem értenek egyet. Kivételnek számít, hogy Fekete-Győr felveti az eurót, a különféle családmodellek egyenjogúságát – amibe Jakab Péter rögtön bele is kötött –, és más olyan politikai gondolatokat, amelyeket más pártok nem osztanak. Ő azért indult el miniszterelnök-jelölt-jelöltként, hogy a Momentumnak ezeket a politika törekvéseit az ellenzéki szavazótábor egészével elfogadtassa. Szerintem neki van igaza: ez az előválasztás politikai funkciója, ha kicsit is komolyan vesszük. Elvégre nem szépségversenyről, hanem politikai versenyről volna szó.

Az elmúlt hetek, napok sokunk számára váratlan fejleménye, hogy számos jelölt, akit a pártok már nyilvánosan bejelentettek, visszalépést jelent be, mégpedig nemcsak úgy általában, hanem egy másik párt jelöltjének javára.

Fura dolog ez. Korábban azzal érveltek az előválasztás ötlete mellett, hogy így majd a választók döntik el, hogy ki legyen a közös jelölt, és nem „füstös szobákban” a pártvezetők. Amikor én kezdettől fogva idegenkedtem az előválasztás ötletétől, az egyik aggályom éppen az volt, hogy ez nem fog menni,

a pártok nem engedhetik meg maguknak, hogy a választókra bízzák az egyes pártok jelöltjei közötti arányokat. Azért nem, mert a majdani parlamentben érvényesíteni akarják a köztük levő támogatottsági arányokat, ami nem kifogásolható.

Úgy tűnik most, hogy valóban nem engedik meg, és ezekkel a kölcsönös visszaléptetésekkel igyekeznek megszabni azokat. Persze a legtöbb választókerületben így is marad még választási lehetőség, és bizonyosan végig megmarad a miniszterelnök-jelöltek szintjén.

Egy dolog azonban sehogy sem fér a fejembe. A visszalépések valaki más javára történnek, többnyire valaki harmadikkal szemben, és végül is kölcsönösek lesznek két-két párt között.

Azt gondolná az ember, hogy a politikailag egymáshoz közelebb álló pártok léptetnek vissza jelölteket egymás javára, a tőlük távolabb álló jelöltekkel szemben. Kétfordulós választási rendszerekben, amilyen a francia vagy amilyen 2010 előtt a magyar rendszer volt, így szokott ez történni.

Franciaországban egykor a baloldalon belül voltak kölcsönös visszalépések a szocialisták és kommunisták között, nálunk az MSZP és az SZDSZ illetve a Fidesz és a Kisgazdapárt jelöltjei léptek vissza egymás javára a második forduló előtt. Az MSZP és az SZDSZ jelöltjei a Fidesszel szemben léptek vissza egymás javára, a Fidesz és a Kisgazdapárt jelöltjei az MSZP–SZDSZ-szel szemben. Ha ez így szokás, és így logikus, akkor magyarázza meg nekem valaki, hogy miért egymás javára lépnek vissza sokfelé

a DK és a Jobbik jelöltjei? A DK most már a Jobbikot érzi magához legközelebb a pártszövetség pártjai közül? A Jobbik pedig a DK-t?

Kivel szemben? A Momentummal, a Párbeszéddel szemben? Erre az nem válasz, hogy mások javára is előfordul visszalépés. A kérdés az, hogy egyáltalán hogyan fordulhat elő ilyen visszalépés.

Korábban még arról volt szó, hogy a Fidesszel szemben a Jobbikkal is össze kell fogni. Engem ugyan nem sikerült erről meggyőzni, de az Orbán-rendszerrel szemben állók nagy többsége elfogadja ezt. De hogy

a Momentummal vagy a Párbeszéddel szemben is a Jobbikkal kell összefogni, ez nekem nem fér a fejembe.

Legyőztük? Utazhatunk?

Péntek reggel magabiztosan mondta Orbán Viktor a Kossuth-rádióban: „a harmadik hullámot szerintem legyőztük, de mindenképpen leszorítottuk a földre”. Azt is hozzátette: „… amikor majd ők is odaérnek, ahol most mi vagyunk, hogy akkor hogyan utazzunk, addigra az összes vakcina … mind elfogadottá válik az Európai Unióban is”, tehát nemcsak országon belül szűnnek meg a korlátozások, de utazhatunk majd mindenhova.

Nem telt bele három nap, és megjött a hír: Németország levette Magyarországot a kockázatos országok listájáról, nem kell a németországi beutazáshoz sem karantén, sem PCR-teszt, se oltási igazolvány. Az orosz és kínai oltást ugyan továbbra sem fogadják el, de ha egyáltalán nem kérik az oltottság igazolását, akkor ez már mindegy. Nyilván mások is követik majd. Azt pedig, hogy immár szabadon utazhatunk, az teszi lehetővé, hogy javult a járványhelyzet, amit pedig a kormány azzal magyaráz, hogy a keleti vakcinák behozatala lehetővé tette az oltási kampány gyors előrehaladását. Nagy most a mellénye az Orbán-kormány politikusainak: íme, okos politikájuk korábban hozta el a szabadságot az országnak, a magyar embereknek, mint más európai országokban.

Vajon valóban így áll az oksági összefüggés?

Érdemes felfigyelnünk arra, hogy nemcsak Magyarországot, de ugyanakkor

Lengyelországot és Bulgáriát is levették a kockázatos országok listájáról, Romániát és Szlovákiát pedig már valamivel korábban.

A járványhelyzetet a németek azon mérik, hogy hány új fertőzést regisztrálnak egy héten át százezer főre számítva. Márpedig a másik négy ország nem vetett be az oltási kampányban keleti vakcinát. Míg Magyarországon 54 százalékot oltottak be egyszer, és 38 százaléknak van meg a teljes védettsége, Bulgáriában ez 11 illetve 8 százalék, Lengyelországban 36 illetve 19, Romániában 22 illetve 19, Szlovákiában pedig 32 illetve 16 százalék.

Mégis, az új fertőzések százezer főre számított száma, ami Magyarországon 22-re csökkent, Bulgáriában is 26-ra, viszont Lengyelországban a magyarországinál jobban, 17-re, Szlovákiában 16-ra, Romániában pedig egyenesen 10-re.

Távoli, de tanulságos példa: Dél-Koreában mindössze 11 illetve 4 százalékot ért el az átoltottság, és mégis 7-re csökkent százezer főre jutó új fertőzések száma. Tudjuk, hogy Dél-Koreában rendkívül szervezetten éltek a járvány elleni védekezésnek az oltást megelőző eszközeivel, a teszteléssel, elektronikus (mobiltelefonos) kontaktuskövetéssel. Tehát kiterjedt oltások nélkül is le lehet győzni a vírust. Ezzel szemben Svédországban átlagos (36 illetve 13 százalékos) átoltottság mellett még mindig 98 új fertőzést regisztrálnak százezer főre. Svédország az ellenpélda, ahol a többi európai országhoz képest sokkal kevésbé nyúltak korlátozó intézkedésekhez.

A kiemelkedően magas átoltottságot (53 illetve 38 százalék) elérő Egyesült Királyságban még mindig 34 az új fertőzések százezer főre számított száma,

a tőlünk szintén távol levő Belgiumban 40 illetve 18 százalékos átoltottság mellett is 106, Franciaországban 37 illetve 16 százalékos átoltottság mellett 94, Spanyolországban 39 illetve 20 százalékos átoltottság mellett 66. Hozzánk közelebb Csehországban 36 illetve 14 százalékos átoltottság mellett 30-ra csökkent, Horvátországban 31 illetve 12 százalékos átoltottság mellett 52 százalékon, Szlovéniában 32 illetve 20 százalékos átoltottság mellett még mindig 93 százalékon maradt az új fertőzések száma.

Abból, hogy az adatok szerint az átoltottság és az új fertőzések népességhez viszonyított aránya között mennyire nem egyértelmű a kapcsolat, arra kell következtetnünk, hogy a korlátozó intézkedések feloldását felelőtlenség az átoltottsághoz kötni, ahogy ez Magyarországon történik.

Hogy ez mégsem feltétlenül okoz bajt? A járvány visszaszorulása a kelet-közép-európai országokban – hasonlóan ahhoz, ahogy az első hullám idején ezeket az országokat kevésbé sújtotta a járvány, mint Nyugat-Európát – valószínűleg a vírus egyfajta kifáradásának is köszönhető, ami először ebben a földrajzi régióban következett be az államok intézkedéseitől függetlenül.

Levonhatjuk a második következtetést: a járványhelyzet magyarországi javulása nem elsősorban az oltási kampány gyorsaságára vezethető vissza. Akkor viszont nem volt érdemes Sinopharm és Szputnyik vakcinát beszerezni. Elvégre az elmúlt napokban egyértelművé vált, hogy az Európai Gyógyszerügynökség által nem jóváhagyott vakcinák alkalmazása valóban kockázatos volt.

A Szputnyikból nem lett baj, viszont a Sinopharm idősek oltására való kiterjedt használata oda vezetett, hogy a beoltott idősek jelentős hányadánál nem jött létre a feltételezett védettség.

Eszerint az Orbán-kormány oltási stratégiájának ellenzéki kritikája megalapozott volt. Nem oltásellenességet jelentett, hanem azt, hogy az ellenzék – elsősorban a DK – a járvánnyal szembeni felelősebb védekezést szorgalmazott.

Vakuélmény

Orbán péntek reggel a Kossuth rádióban vakuélménynek nevezte Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét, azt érzékeltetve hallgatóival, hogy olyan felejthetetlen esemény volt számára az őszödi beszéd megismerése, hogy az időnként újra meg újra bevillan.

Noha már az évforduló napján megírtam itt, amit gondolok a beszédről, mégis visszatérek rá, mert visszatért rá maga Orbán, és visszatértek rá ugyanaznap délután a Klubrádió Civil a pályán műsorának szereplői. A műsorvezető például azzal indított, hogy „… nem azt a szót használom, hogy ünnepeljük, merthogy ezt semelyik oldalon senki nem ünnepli, talán ebben az egy dologban egyetértés van”.

Nem így van, a műsorvezető téved: én például az évforduló napján ezen az oldalon igenis ünnepeltem Gyurcsány Ferenc e beszédét, mégpedig a tartalma miatt.

A tartalmáról esett a legkevesebb szó az „évfordulós megemlékezésekben”. Kivételszámba ment, ahogy

a Civil a pályán első megszólalója már-már mentegetőzve, de azt mondta el, hogy amikor meghallgatta a teljes felvételt, neki bizony tetszett, és csak utána értette meg, hogy mekkora hiba volt azt elmondani.

De a műsorban is ő volt az egyetlen, aki a beszéd tartalmáról beszélt.

De nem beszélt a beszéd tartalmáról az sem, akinek számára állítólag vakuélmény. Csak azt mondta el péntek reggel a rádióban, hogy megdöbbentő, hogy elhangzott, és hogy aki mondta, az még mindig ott van a politikában. Meg hogy a budapesti Városházán is „feltűnnek olyan emberek”, akiket ő a Gyurcsány-kormányból ismer, „a főpolgármester háta mögött szinte újjáalakult a Gyurcsány-kormány”. Engem most nem is az zavar a dologban, hogy ez az állítás nyilván nem állja meg a helyét. Én összesen két olyan személyről tudok, akik a Gyurcsány-kormány idején miniszteri vagy államtitkári tisztséget töltöttek be, és most valamivel megbízta őket a főváros (Draskovics Tiborról és Gál J. Zoltánról van szó), másról nem tudok. Ez olyan rutinlódítás Orbánnál, nincs különösebb jelentősége.

Jelentősége annak van, hogy sem Orbán, sem az ATV műsorvezetője, sem más, aki a magyar nyilvánosságban a Fidesz által generált évfordulós diskurzusban megszólalt, nem említett meg semmit a beszéd tartalmából.

Orbán és a többi fideszes számára nyilván felfoghatatlan, hogy egy politikai vezető arról beszél, hogy korábban hibázott, meg arról, hogy amire készül, arra az ország felemelkedéséhez feltétlenül szükség van, még ha nem is lesz tőle a kormánypárt azonnal népszerű. A kormányzás ilyen megközelítése Orbánék számára valóban felfoghatatlan. Tőlük nem is várhatunk mást. De hogy az elvileg nem az Orbán-kormányt szolgáló újságírók, ellenzéki politikusok számára sem létezik a kormányzás ilyen megközelítése, az nagyon nagy baj. Kiváltképp most, amikor az ellenzéki pártok és támogatóik maguk készülnek kormányzásra. Lehetséges volna, hogy nem ebben a szellemben készülnek kormányozni?

Fizessék helyettünk a nagyvállalatok?

Orbán péntek reggel a Kossuth-rádióban többek között arról beszélt, hogy a klímaváltozás elleni fellépés sokba kerül, és az a kérdés, hogy ki fizesse meg ezt az árat. Orbán szerint ezt nem nekünk, magyaroknak kell fizetnünk, hanem azoknak, akik a klímaváltozást okozzák, nevezetesen a „nagyvállalatoknak”.

„A brüsszeli bürokratáknak az a gondolata, hogy a klímavédelmet így terítsük szét, és mindenki fizessen bele, ez szerintem nem fogadható el.

Ezért vannak országok, minden közép-európai szerintem idetartozik, az anyagi helyzet meghatározza az álláspontot, mi azt mondjuk, hogy a klímarombolást, azt leginkább a nagy cégek végzik, és ők nagy profitot is szereznek a klímarombolás révén.

Miért az emberekkel fizettessük meg? Miért az ő adójukat emeljük meg?

Fizessenek a klímarombolók.

Ebből hozzuk létre azokat a pénzalapokat, amellyel azután át lehet alakítani a gyárainkat, a lakásainkat, az energiarendszerünket és így tovább. Ez a két álláspont erőteljesen különbözik egymástól.”

Gondolom, „nagyvállalatokon” multinacionális cégeket ért. Ma a nagy multicégek köztudottan leginkább az elektronikában, az informatikában, a kereskedelemben tevékenykednek, telephelyeiket nem füstölgő gyárkémények jelzik, mint a száz évvel ezelőtti nagyipart.

A környezetszennyezés fő forrásait a mezőgazdaságban, a közlekedésben és az épületek fűtésében és hűtésében kell keresni, vagyis olyan tevékenységekben, amelyekben mindannyian szerepet játszunk, hiszen eszünk, mozgunk és lakunk.

A „brüsszeli bürokratáknak” bizony igazuk van, amikor azt mondják, hogy mindenkit érdekeltté kell tenni a mezőgazdasági, közlekedési, fűtési és hűtési technikák olyan átalakításában, amelyek hozzájárulhatnak a klímavédelemhez.

Orbán álláspontja – szokás szerint – közönséges demagógia. Nem véletlenül hozza elő a rezsicsökkentést: az is demagógia volt.

Mintha az energiafelhasználás költségeit fizethetné más, mint az ország lakói. A rezsicsökkentés csak annyit jelentett, hogy egy átmeneti időre nem a közüzemi számlákban, hanem a cégek adóbevételekből történő kivásárlásának árában fizettünk, azóta pedig úgy, hogy a hazai rezsiárak nem csökkentek együtt a világpiaci energiaárakkal. Orbán szövege csak arról szól, hogy önmagát a kisemberek érdekképviselőjének állítsa be, s azzal vezesse félre őket, hogy a klímavédelemmel járó többletköltségeket fizetheti más, mint mi magunk. Ez pedig nem igaz.

Nemzeti?

Amióta létrejött a hatpárti szövetség az Orbán-kormány leváltására, és a szövetkező pártok politikusai újra meg újra elmondják, hogy nemcsak a választásokig kívánnak együttműködni, de közös kormányzásra is készülnek, a majdani közös kormányt jobbikos politikusok előszeretettel nevezik „nemzeti egységkormánynak”. Lássuk be, ez képtelenség.

A jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények szerint egy választáson a válaszadók közel fele támogatná a szövetkező ellenzéki pártok közös listáját, ugyanakkor közel fele a Fidesz listáját. Tegyük most félre azt a kérdést, hogy a mostanában mért támogatottsági adatok alapján mandátumtöbbséget szerezne-e az Országgyűlésben az ellenzéki pártszövetség (mellesleg nem szerezne), de ha feltételezzük, hogy bekövetkezik még akkora eltolódás a támogatottságban, amelynek alapján már elérne mandátumtöbbséget a hat- vagy akár az újabb fejlemények alapján hétpárti szövetség és kormányt alakít, még mindig ott áll vele szemben egy jelentős létszámú parlamenti ellenzék.

E jelentős parlamenti ellenzék mögött a magyar választók jelentős kisebbsége állna, akik akár azért, mert mint frissen gazdagodó üzletemberek, akár mert családi megélhetésüket, lakáshoz jutásukat köszönhetik az Orbán-kormánynak, vagy várják az Orbán-kormány fennmaradásától, akár keresztény identitásuk, nacionalista gondolkodásuk, a szomszéd országokban kisebbségbe szorult magyarok ügye iránti elkötelezettségük állítja őket továbbra is a Fidesz mellé.

Ők az új többség által alakított kormányt nem tekintik a magukénak, továbbra sem támogatják. Ez a kormány tehát jó lelkiismerettel nem tekinthető, és ezért korrekt módon nem is nevezhető nemzeti egységkormánynak.

Horn Gábor, a Republikon Intézet vezetője az elmúlt napokban több médiumban is „nemzeti összefogásnak” nevezte a választásokra alakult pártszövetséget. Ez a szóhasználat ugyanúgy nem korrekt, mint a jobbikos politikusoké.

A pártszövetség listája mögött az optimista kutatási eredmények szerint is a válaszadók kevesebb mint 50 százaléka áll.

Hasonlóképpen egy negyven százalékot meghaladó, de az ötven százaléktól elmaradó részük a Fideszt támogatja, és emellett vannak mások isi, akik közül a Mi Hazánkat és a Kétfarkú Kutya Pártot rendszeresen 1 százalék fölött mérik a közvélemény-kutatók, s amelynek szavazói szemben állnak ugyan az Orbán-rendszerrel, de ilyen vagy olyan okból – politikai okból – nem készek támogatni a hat- vagy hétpárti összefogást. Holott ők is tagjai a nemzetnek. Miként a Fidesz rendületlen támogatói is. Mivel nem gondolom, hogy Horn ezt vitatná, nem nevezheti ezért jó lelkiismerettel „nemzeti összefogásnak” a hat- vagy hétpárti szövetséget.

Ennek megállapításán túl fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon miért ígérnek a Jobbik politikusai „nemzeti egységkormányt”, miért beszél Horn Gábor, az ellenzéki összefogás elkötelezett híve „nemzeti összefogásról”? A jobbikosok nyilván azért, mert így lépnek fel azzal szemben, hogy a Fidesz – ésszerű kampánymegfontolásból – baloldalnak nevezi az egész ellenzéket.

Márpedig a jobbikosok nem tekintik magukat baloldalinak, és ebben tejesen igazuk is van. Ők egészen más politikai világképet képviselnek, mint a szocialisták, a DK-sok vagy a Momentum támogatói.

Nehéz ezért egy politikai jelzővel kifejezni, hogy az Orbán-kormánnyal való szembenálláson túl mi egyesíti a pártszövetséget. Nyilván tisztában van ezzel Horn Gábor is, ezért nevezné az összefogást nemzetinek. Ez azonban nyilvánvalóan hamis.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK