Az alábbi írás két, egymást kiegészítő részből áll. Az első a NAZA című dokumentumfilm körül kirobbant izraeli reakciókat és a gázai célzási rendszer erkölcsi kérdéseit vizsgálja. A második a ciszjordániai telepeserőszakról, az izraeli és palesztin politikai nyelv kettősségéről és a cionizmus belső válságáról szóló vitát elemzi. Mindkét rész igyekszik megadni mind az izraeli, mind a palesztin nézőpont súlyát — nem azért, hogy kiegyenlítse a felelősséget, hanem hogy megértse, miként beszél két nép ugyanarról a valóságról két különböző, gyakran összeférhetetlen nyelven.
Első rész:
NAZA, avagy a járulékos veszteség öröksége – Egy film, amely nemzetbiztonsági üggyé vált
Az izraeli állam nem egyszerűen rossz sajtóként, hanem nemzetbiztonsági válságként kezeli Yuval Abraham és Rachel Szor új dokumentumfilmjét. Eyal Zamir, az Izraeli Védelmi Erők vezérkari főnöke azt ígérte, hogy „minden eszközt bevet” a NAZA ellen, amely névtelen interjúkon alapul 24 hírszerző tiszttel és katonával — többségük közvetlen csapásokban vett részt Gázában. Benjamin Netanjahu miniszterelnök olyan törvényjavaslatot sürgetett, amely megfoszthatná a két rendezőt állampolgárságától, a kulturális miniszter pedig hazaárulás miatt kérte a belügyminisztérium vizsgálatát. Itamar Ben-Gvir pártjának aktivistái tiltakozást szerveztek Szor szüleinek háza elé, ahol egy szónok a rendezők kivégzését és családjaik otthonainak lerombolását követelte.
Ez a reakció önmagában is figyelemre méltó. Egy demokrácia, amely állampolgárság megvonásával és hazaárulási eljárással fenyeget dokumentumfilmeseket, olyan eszközöket vesz elő, amelyeket rendszerint tekintélyelvű rendszerekhez szoktunk társítani. A fenyegetés azonban stratégiailag is önveszélyes:
a hivatalos üldöztetés felhívása rendszerint csak növeli az érdeklődést egy alkotás iránt.
A New York-i sajtóvetítés zsúfolásig megtelt, és a nézőket fél órával korábban kérték, hogy érkezzenek — szokatlan jelenség bármely dokumentumfilmnél, még olyannál is, amely elnyerte a Velencei Filmfesztivál Zsűri Különdíját.
Mi áll a film középpontjában?
A NAZA héber katonai rövidítés: a nezek agavi, azaz járulékos kár kifejezéséből származik. A rendezők korábban a palesztin filmesekkel, Basel Adrával és Hamdan Ballallal közösen készítették a No Other Land című alkotást, amely 2025-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilm Oscar-díját. A NAZA ezt a munkát folytatja, de ezúttal a hadsereg belső működését tárja fel azoknak a katonáknak a vallomásain keresztül, akik maguk vettek részt a műveletekben.
Az interjúalanyok a mesterséges intelligencia által lehetővé tett, gyári szintű célzásról számolnak be, amelyben kevés erőfeszítést tettek a hatalmas számú civil áldozat elkerülésére. Az egyik forrás így fogalmaz:
„A cél a mennyiség volt, nem a minőség.”
A film szerint a hadsereg előszeretettel célozta éjszaka, otthonukban az alacsony rangú Hamász-tagokat — nem azért, mert ők voltak a legfontosabb célpontok, hanem mert így könnyebb volt eltalálni őket, még akkor is, ha ez családtagjaik és szomszédjaik halálát jelentette. Az egyik férfi arról beszél, hogy feltörte egy tizenkét éves kislány telefonját, hogy megtudja, mikor érkezik haza az apja, majd elrendelte a csapást, amely megölte őt.
A film bemutat egy számítógépes interfészt is, amely előre jelzi, hány civil halálát okozná egy adott helyszín bombázása.
Az egyik interjúalany szerint a „20 NAZA” volt a mindennapi mérce: húsz civil halála egyetlen Hamász-célpontért elfogadhatónak számított.
Ezt a számot korábban a The New York Times is közölte. Egy másik beszámoló szerint egyszer 500-as értéket is jóváhagytak egy csapásra — ezt az IDF tagadta.
A járulékos kár kerete: védelem vagy önigazolás?
A film legmélyebb erkölcsi kérdése a cím maga. Izrael védelmezői szerint épp az a tény, hogy a hadsereg korlátozni igyekszik az elfogadható járulékos kárt, bizonyítja a jó szándékot: ha a cél a palesztin nép elpusztítása volna, akkor a palesztin haláleseteket nem járulékos kárként sorolnák be, hanem maguk lennének a célpont. Az izraeli újságíró, Ariel Oseran így érvelt: „Ha Izrael konkrét célja a palesztin lakosság elpusztítása lenne, a palesztin haláleseteket nem sorolnánk járulékos kárként; ők lennének a céljuk.”
Ez nem üres érv.
A nemzetközi humanitárius jog valóban megenged bizonyos mértékű járulékos kárt, ha a katonai előny arányban áll a civil veszteséggel.
Az arányosság elve azonban nem pusztán eljárási szabály: erkölcsi küszöb, amelyet minden egyes csapásnál érdemben mérlegelni kell. És épp itt válik a NAZA kijózanítóvá. Ha a „20” a norma, ha a rendszer működésébe be van építve a tömeges halál elfogadása, akkor a járulékos kár fogalma többé nem a civilek védelmének eszköze, hanem a gyilkolás bürokratikus fedezete.
A film egyik jelenete ezt a logikát tárja fel a legvilágosabban. Amikor Abraham az egyik interjúalanynak szegezi: „De ha egy fiatalabb tagot húsz ember árán ki tud tudsz iktatni, és tízezrek vannak…”, a férfi így válaszol: „Végül az egész Gázát megkapod, igen.” A mondat nem egy elszigetelt cinizmusé. Az érvelés szerkezete önmagát hajtja:
ha egy célpont megér húsz civilt, és sok a célpont, akkor a matematika végén a teljes civil lakosság áll.
A tabu, amelyet a film megtör
A film nemcsak a hadseregről szól, hanem az izraeli társadalomról, amelynek sokáig nem
kellett szembenéznie mindazzal, amit nevében elkövettek. Omer Bartov izraeli-amerikai történész, az Israel: What Went Wrong szerzője szerint „Izrael már közel három éve tagadás állapotában van”: a NAZA előtt kevés valódi vita folyt Gázáról, ma viszont „ténylegesen arról beszélnek, ami Gázában történt, ahelyett, hogy megtagadnák a beszédet.”
Bartov rámutat arra, miért is olyan nehéz ez a beszélgetés: „Izraelben lehet, hogy baloldalon vagy, de a gyermekeid hadseregbe mennek, és gyakran büszke vagy rá, hogy katonák. És aztán azt mondják, talán büntető bevetésen is részt vettek. Ezt nagyon nehéz elfogadni az embereknek, és mindenféle kifogást találnak ellenérvként.”
A rendezők szándéka szerint a film épp ezt a csendet akarja megtörni. Ahogy írják:
„Az elmúlt három évben forgatva azon kaptuk magunkat, hogy azokat a kérdéseket tettük fel, amelyeket nagyszüleink generációja és a 20. század során feltettek: hogyan engedheti meg egy csoport egy másik teljes embertelenítését? Hogyan néznek ki egy ilyen rendszer belső működése?”
Számos katona maga is felvetette az Eichmann-párhuzamot — azt a gondolatot, hogy a pusztítás logisztikáját végző hivatalnok nem feltétlenül gyűlölködő szörnyeteg, hanem egy rendszer engedelmes alkatrésze. „Egy katona arról beszél — mondja Abraham —, hogy miután annyi civil megölésében vett részt, és látta, ahogy az emberi mivoltuk elpárolog, a harmincas-negyvenes évek német társadalmára gondolt. Úgy érezte, megérthet valamit, amit korábban nem értett.”
Az izraeli önvédelmi reflex: erkölcs vagy taktika?
Le kell szögezni: az izraeli állam érvelése nem redukálható csupán demagógiára. Van egy valós aggodalom, amelyet minden izraeli megoszt: a Hamász 2023. október 7-i dél-izraeli támadása mintegy 1200 ember életét oltotta ki, és az ország azóta is háborúban áll egy olyan ellenféllel, amely civileket használ pajzsként. Az önvédelem joga valós, és az izraeli félelem nem kitalált.
Ugyanakkor ez épp az a pont, ahol a NAZA kínos kérdést tesz fel. Ha az önvédelem valós, ha a biztonság veszélyben van, miért nem tartja magát épp ehhez a mércéhez az állam, amikor saját dokumentumait vizsgálja? Miért nem engedi, hogy a civil áldozatok számát és a döntések természetét közösen vitassák meg az emberek, akiket érint? A hadsereg hangsúlyozta a bejelentők anonimitását, és a film lekicsinyítésére használta, ugyanakkor szivárgásvizsgálatot indított, hogy kiderítse, használtak-e titkosított anyagot a produkcióban — ami furcsa eljárás, ha a leleplezések hamisak. A két reakció egymás mellett nehezen tartható.
A film egyik legmélyebb erkölcsi kérdése az ellenkezőjére is rákérdez: Izrael büszkélkedik azzal, hogy tiszteli az életet és megvédi a civileket — akkor miért nem akarja, hogy lássák, mit tettek a nevében? A katonák, akik bejelentőként beszélnek, épp az egyik legizraelibb tulajdonságot mutatják: a felelősség érzetét saját országukért.
A lelkiismeret nem hazaárulás — hanem a jogállamiság utolsó védelme.
Palesztin oldal: a gázai civil áldozatok és az elbeszélés joga
A palesztin oldal számára a NAZA nem feltűnést keltő dokumentumfilm, hanem napi valóság, amelyet évek óta élnek át. A nemzetközi értékelések szerint a 2023 októberi hadjárat megindítása óta több mint 73 ezren veszítették életüket Gázában, közel 175 ezren megsebesültek, és az otthonok mintegy 90%-a megsemmisült vagy megrongálódott. A palesztinok többségének a film nem új információ: ők már évek óta beszélnek arról, ami velük történik — a NAZA csupán a bennfentesekkel hitelesíti a kívülállók által egyébként is ismert igazságot. Ahogy Abraham maga is elismeri:
„Ez persze egy felfedezés, amit szerintem az embereknek tudnia kellett volna abból, hogy hallgatniuk kellett volna a gázai palesztinokra, akik ezt mondják. De Izraelen belülről hallani igazán meglepő volt számomra.”
Palesztin szempontból az erkölcsi kérdés nem az, hogy a film vádjai bizonyítottak-e. Az állandó palesztin tapasztalat az, hogy az ő vallomásaikat évtizedek óta nem veszik komolyan, amíg izraeliek vagy nyugati intézmények meg nem ismétlik őket. A palesztin közösség ezért nemcsak a dokumentumfilmet figyeli, hanem azt is, hogy a nemzetközi közösség mit kezd vele. A film üzenete paradox: ahhoz, hogy igazságot kapjanak, saját szavaikat izraeli hangoknak kell hitelesíteniük.
Hol húzódik az erkölcs határa?
A NAZA a legnehezebb erkölcsi kérdést szegezi mindenkinek: hol válik egy demokrácia önvédelemből gyilkossá? A film nem állítja, hogy Gáza népirtás volt — a rendezők maguk is óvatosan fogalmaznak, és azt hangsúlyozzák, hogy a szándékot nem önmagában, hanem a rendszer működésében kell keresni. De épp ez az óvatosság a film legradikálisabb eleme. Azt javasolja, hogy ahelyett, hogy a szándékot vizsgálnánk — amelyet mindig a szövetségesek tagadnak, az ellenfelek pedig feltételeznek —, nézzük meg, hogyan épül be a rutinba a tömeges halál, és hogyan lesz a „20 NAZA” egy hivatalos szám.
Ez az elemzés megkerülhetetlen minden izraeli számára, aki komolyan veszi hazája erkölcsi örökségét. És megkerülhetetlen minden olyan külső megfigyelő számára, aki eddig egy régi, kényelmesebb nyelvvel írta le a gázai valóságot.
Az erkölcsi számvetés nem azzal kezdődik, hogy eldöntjük, népirtás-e ez. Hanem azzal, hogy elismerjük: a palesztin áldozatok nem járulékos kár, hanem emberek, akiknek élete és emléke az ítélet mérlegébe tartozik.
Folyt. köv.
