A Szabadság árnyékában

0
982

Amikor feljöttem a Fővám téri metróállomásból, aggódva néztem széjjel. Az égen nehéz felhők közeledtek, kicsit csepergett az eső is, de az ellenzéki nagygyűlés gyülekező közönsége mit sem törődött mindezzel. A színpadon már a Pa-dö-dö nyomta a műsort, s ahogyan Falusi Mariannt és a kerekes székes Lang Györgyit sem izgatta mindez, egyre jobb hangulatban énekeltek velük idősebbek és a fiatalabbak: Hé-hé-hó-hó, nyaralni volna jó… 

MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

A gyorsan sok ezresre bővült tömeg hamar megtöltötte az utcát. Sokaknak már csak hátul, valahol a Kálvin tér bejáratánál jutott hely. Az a sok ember, aki ezen a délutánon vette a holmiját, és eljött a Szabadság-híd lábához, egytől egyig arra volt kíváncsi, vajon jó lesz-e nekünk itt élni ebben az országban. Mi vár ránk néhány hónap, néhány év múlva?

Kinek van kölcsön táblája?

– kérdezősködött egy huszonéves-forma fiú. Figyeltem, még véletlenül se az idősebbektől próbált kunyerálni, a maga korúakat kereste. Egy piros orkándzsekis csapat csinos, szőke vezetője megszánta. Nem kérdezte „kinek a színeiben” jött ide, kezébe nyomott egy Karácsony-képes „Talpra magyar!” táblát, és egy perc múlva már együtt skandálták a tömeg éppen felkapott jelszavát.

Egy másik társaság kis DK-zászlókat lobogtatott. Látszott, nem a „központból” kapták ellátmányként, maguk fabrikálták. Amikor rákérdeztem, jót mosolyogtak. „Akkor sikerülhetett volna jobban is, ha egyből kiszúrta” – próbálta a kabátja alá dugni az egyik asszony és még bele is pirult az igyekezetbe. Látszott, nem pestiek, Mezőkövesdről jöttek.

Busszal hozták önöket? – faggattam. Csoportosan?

„Ezt nézi ki belőlünk? Az egy másik rendezvény!”

– morgott tettetett sértődöttséggel egy idősebb férfi. Benyúlt a zsebébe, elővette a vonatjegyeket. – Oda vissza fejenként 5400 forintot fizettünk ezért.

Hányan jöttek? – kérdeztem. Negyvenöten – mondta és bemutatkozott: Guti Árpádnak hívják.

Kicsit odébb egy fiatal szocialistákból álló csapat rendezte éppen a sorait. A lányok álltak előbbre a fiúk mögöttük, ők átlátnak a fejük felett is. Halásztelekről jöttek, a képviselő-jelöltjüket kísérték el a gyűlésre. Vagy tízen, tizenöten lehettek, de néhányan leszakadtak tőlük, valahol hátrább kaptak csak helyet a tömegben.

Ekkora csapat már megérdemelt volna egy különjáratot – próbáltam kipuhatolni, hogyan kerültek ide a Belvárosba. „Busszal villamossal jöttünk” – mondták. „És vetettek jegyet?” – kérdeztem. Itt van! – tiltakozott az egyik lány és mutatta is sebtiben.

Egy idősebb hölgy a DK kék kabátjában néhány gazdára váró papírzászlót lobogtatott. Kereste, kinek adhatna belőle. Szinte csak térült-fordult és már üres is lett a keze.

Ez gyorsan ment – próbáltam szóba elegyedni vele, de amikor meglátta a kezemben a magnetofont, hátat fordított. „Nincs kedvem beszélgetni” – vetette oda a válla felett meglehetősen barátságtalanul.

Több szerencsém volt azzal a ferencvárosi, festett hajú fiatalemberrel, akibe a metró bejárata előtt botlottam. A szó szoros értelmében, ugyanis a tömegben nem vettem észre a járda peremét, ő kapott el. Nála is egy „Talpra magyar”” tábla volt, kérdeztem is, melyik párt „színeiben” van itt? Nem is egészen értette a kérdést, miért kellene bármelyik párthoz tartoznia annak, aki szeretné, ha áprilisban jobbra fordulna az élete?

Budai Bernadett, az MSZP szóvivője is így látja: Jó érzés látni, hogy ilyen sokan jöttek el a demokratikus ellenzéki pártok rendezvényére. Megtelt a Fővám tér, a környező utcák is, pedig

közülünk egyetlen pártnak sem volt pénze arra, hogy hivatalos tapsolókat utaztasson az ünnepségre.

Aki vette a fáradtságot, hogy a nemzeti ünnep délutánját velünk töltse, az azért jött, mert a szíve így diktálta. Nem tudom megsaccolni mennyien vagyunk, de azt gondolom elegen ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Végre hitet adott az embereknek a vásárhelyi győzelem. Ez a hit hozta ide az embereket, és remélem április 8-án is ezzel a hittel mennek majd el a szavazásra – mondta.

A véletlen úgy hozta, hogy néhány perccel később egy kis társaságra lettem figyelmes. Negyvenes, középkorú családot vettek körbe az emberek és arról faggatták őket, milyen érzés most Vásárhelyen élni? Kiderült, azért jöttek fel erre a budapesti rendezvényre, mert úgy gondolták, talán itt lesz a frissiben megválasztott polgármesterük is, és köszönetet mond a támogatásért. Szerettek volna kicsit elbüszkélkedni a „vásárhelyiségükkel”, gondolták, talán a színpadra is felszólítják Márki-Zay Pétert. De ő nem jött el. Valaki – egy jól értesült – azt mondta, úgy tudja, ahhoz kötötte a „szereplését”, ha a Jobbikot is meghívják a Szabadság hídhoz. De jól is tették talán Vonáék, hogy megmaradtak a maguk köreiben, hiszen amikor a Párbeszéd elnöke arról beszélt, akár még az ördöggel is tárgyalni kell a választási siker érdekében, meglehetősen hangos nemtetszés söpört végig a tömegen.

Egy sötét bőrű, szakállas fiatalembert is láttam a közönség soraiban. Szíriából jött, itt tanul a szomszédos egyetemen már negyedik éve. Jól beszél magyarul, a menyasszonya is idevalósi, évfolyamtársak. Kérdeztem a nevét, de mosolyogva csak annyit mondott: érjem be annyival: Hasszán.

Mostanában túl sok atrocitás éri őt az egyetemen is,

pedig amikor az első nyelvtanfolyamra beiratkozott meghatóan nagy szeretet vette körül. De hol van az már– mondta szomorúan. – Mostanában félni is meg kellett tanulnia.

Mire a rendezvényen képviselt valamennyi párt felszólalója elmondta, mit gondol az ország sorsáról, az idősebbeknek már sajgott a dereka, fájt a lába. Kicsit hosszúra sikerültek a beszédek, a szervezők ilyen „apróságokra” talán nem is gondoltak.

De mire Karácsony Gergely a pódiumra lépett, a Nap is kisütött. A Gellérthegy tetején megcsillantak a sugarai a híd kandeláberei között idelátszó Szabadság-szobor kinyújtott karjain. Egy mellettem álló fiatal anyuka a nyakába vette kislányát, és neki mutatta: Látod kicsim, mintha a szabadság árnyékában állnánk.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .