mszp Archives » Független Hírügynökség

Hagyomány -„Magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!”

-

2023-10-30

Hagyomány -„Magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!”

Kövér közhely kies hazánkban, hogy aki sikerre vágyik, és nincs egy épkézláb gondolata sem, annak gyurcsányozni kell. A gyurcsányozás hagyományos népi játék, azért mondom népinek, mert a gyurcsányozók a nép legfejlettebb képességét, azaz a zsigeri utálkozását akarják politikai haszonra váltani.

Mondhatjuk azt, hogy csúnya dolog a választók érzelmeire célozni, a 21. században, pláne így, helyette sokkal inkább az okos, értelmes dolgokat kellene előtérbe vonnunk, ám a politikai tapasztalat az, hogy ha politikus az ember, okossággal meg értelmességgel nem sokra jut. Legbiztosabb tehát az emócióra apellálás. Főleg a zsigeri. Ebből következően mind a gyurcsányozás, mind a politikusok által előszeretettel használt érzelmi csapda ma már a hungarikumok csoportjába tartozik.

Az érzelmi csapdát illetően ott van például a rezsicsökkentés. A regnálók szempontjából hatalmas ötlet, a rendelet megfogalmazásán kívül nem kerül semmibe, a költségeket a szolgáltató viseli, a nép meg hálálkodva hajlong, hiszen „kevesebbet kell fizetnie”. Az intézkedés valódi eredményei:

A szolgáltatóktól elveszi azt a pénzt, amely karbantartásra és fejlesztésre kellene. Ebből következően nagy a veszteség, főleg az ivóvíz esetén, több az üzemzavar, mint normál karbantartás mellett lenne (nincs villany, nincs gáz, nincs víz egy ideig), a szolgáltatás minőségi szintje is alacsonyabb (nyomásingadozás), a hálózatok állapota egyre növekvő mértékben romlik.
Az olcsó ár miatt kevésbé takarékosak az emberek, azaz többet fogyaszt az ország gázból, vízből, villanyból, mint amennyit a tényleges, piaci ár esetén fogyasztana.
A legtöbb támogatást a legnagyobb fogyasztók kapják, a legkevesebbet pedig azok, akik alig fogyasztanak. Akinél nincs bevezetve a víz, a gáz, a villany, az semmit, pedig az állami gázszolgáltató rezsicsökkentés miatti veszteségeit ő is fizeti az ÁFÁ-val.

A fentiek alapján mondható, hogy a rezsicsökkentés nem csak pazarló és igazságtalan, de a jövőt is felzabálja a szolgáltatói rendszerek biztosra vehető lerohadása révén, amelynek egyre növekvő gondját Orbán az unokáinkra lőcsöli. Ennél messze jobb lenne, ha a szolgáltatások piaci alapon működnének, és az állam csak azt támogatná, aki rászorul, de a jelenleg regnálók az ország gazdasági és erkölcsi gödörbe vezetése (bár inkább lökése) mellett, a folyamatos lopásokon, csalásokon és hazudozáson túlmenően további két dolgot is elintéztek: az egyik, hogy a legtöbb támogatást mindig a gazdagok kapják, a másik, hogy ők legyenek azok a gazdagok. Az általuk módosított adórendszer ezt a törekvést tükrözi.

Emlékezhetünk ez ügyben arra is, hogy fideszék 2011-ben az egyösszegű, rögzített árfolyamos devizahitel törlesztés lehetővé tételével hogyan mentették ki a gazdagokat, akiknek volt elég pénzük egyösszegben fizetni, a forintromlás okozta bajból, melyet főleg az új regnálók idéztek elő (Kósa és Szijjártó országcsődről beszélt). A rögzített árfolyam 180 HUF/CHF, a tényleges meg 240 HUF/CHF volt. A gazdag devizahitelesek dörzsölték a tenyereiket (minden frankon 60 forint nyereség), a bankok buktak úgy 250 milliárdot, a szegényebbek fizették tovább a törlesztőt, a legszegényebbek meg, akiknek nem tellett soha nemhogy devizahitelre, de semmilyen hitelre sem, szokás szerint ebből a támogatásból sem kaptak semmit.

A keményen igazságtalan intézkedéseknek jó kis eredménye lett: a gazdagok újabb haszna, és az írástudók további makacs hallgatása. A csöndből következően a regnálóknak ma már semmiféle korlátja nincs, és ezt ők hajde tudják! Ha mást nem is.

Orbánék a politikát tekintve egy tömbbe zártak össze. Hol van már az MDF meg a Kisgazdapárt, melyeket Orbán úgy tiport el, hogy nyomuk sem maradt, és ugyan a KDNP önálló pártnak van feltüntetve, de az inkább kacagtató, mint komoly kijelentés.

Az ellenzék ezzel szemben erősen megosztott, és állandóan osztódik tovább, így aztán pártból akad rengeteg, minden sértődött, magát potentátnak valló ember alapít magának egyet, és még olyan párt is van, amelynek bevallott célja a hülyéskedés és semmi más. Így aztán a többi minipárttal együtt ők is Orbán szekértolói, akik csökkentik az ellenzék úgysem valami nagy esélyét a győzelemre. Ha tisztában vannak vele, ha nem. Nem mondanám, hogy mindenre köpnek, de az eredménye az.

Az ellenzék olyan, amilyen, nincs jobb, és nem is lesz, azaz ha valaki le akarná Orbánt váltani, mindenképp hozzájuk kell fordulnia. Vigyázat, néhány ellenzéki pártnak nem az ország felemelkedése és jóléte a célja, hanem az egyéni haszon. Azokkal nehéz lesz összefogni.

Az ellenzék legnagyobb pártja a DK. Kifejezetten ostobának kell lennie annak, aki úgy gondolja, hogy a DK nélkül Orbán leváltható. Persze mondhatjuk azt is, hogy a DK jöhet, de Gyurcsány nélkül, viszont a „kifejezetten ostoba” kijelentés az efféléket hangoztatókra is vonatkozik, ez ugyanis Gyurcsány saját pártja, azaz ha ő távozik onnan, távoznak a szavazói is, akik egyértelműen hozzá kötődnek.

Aki gyurcsánymentes ellenzéket akar, más országban kell próbálkoznia.

Volt már ilyen. Például Schiffer és az LMP (meg lehet nézni, hol tartanak most), vagy Botka gyurcsánytalanított MSZP-je (sajnos az MSZP népszerűsége ezzel a gyurcsánynélküliséggel erősen csökkent, ezért Botka programját a kitalálójával együtt együtt annullálni kellett), és ilyen volt Márki-Zay próbálkozása, aki nem csak Orbánt, hanem egyben az ellenzéket is le akarta váltani (a saját ügyetlensége csak az egyik oka volt a Holdról is látható bukásnak).

Jelenleg a DK mellett van még több párt, amelyekre szavazni lehet, ha az ember ellenzéki, de nem akarja Gyurcsányt. Egyáltalán nem mondható, hogy nincs választék, még az ínyenceknek is jut belőlük egynehány. Ha tényleg csak Gyurcsány lenne az ok, rég létezne negyven százalékos ellenzéki párt, de sajnos a második Momentum is csak fele annyi szavazóval bír, mint a DK, azaz ezek a pártok láthatóan nem jelentenek alternatívát az Orbánt Gyurcsány nélkül megbuktatni akaróknak. Valahogy nem özönlenek a népek odafelé, ahol ezek a pártok kínálják az árujukat. Nem tudni, hogy miért, de tény. Valami nem tetszik rajtuk (vagy bennük) a népnek, hiába a „Se Orbán, se Gyurcsány” jelszó, azaz az elméleti, ideális állapot.

A fentiekből egyértelmű, hogy Gyurcsány és pártja nélkül nincsen Orbán buktatás. Aki őket támadja, az vagy nem akar kormányváltást, vagy egyéb, egyéni célja van. Persze okként az ostoba sértődöttség sem zárható ki teljesen.

Az egyéb cél bármi lehet. Például a DK ravasz támadója, teszem fel, egy momentumos, mondjuk, nem is akárki azt szeretné, hogy a jövőre megrendezésre kerülő EP választásokon a pártjának egy helyett két EP képviselőjét válassza meg a nép. Ezért durvul el, nem drága neki, hogy a DK-nak hárommal, az ellenzéknek meg kettővel kevesebb képviselője legyen, a FIDESZ-nek viszont kettővel több. Nem érdekli az sem, hogy ezzel a durva támadással gyakorlatilag megfojtotta a leendő Összefogást, és piros szőnyeget terített Orbán újabb 2026-os kétharmada elé. Elfogadható neki az is, hogy azért az egy plusz EP képviselőért cserébe elinduljon a marakodás az ellenzéki pártok között, ami 20 évre fogja szétzilálni az Orbánt leváltani képes ellenzék pártjait. Az ország és jövője odavetve Orbán elé, szép, tervszerű, kidolgozott támadás, a szpíkerek ujjonganak, a bírók sípja néma, nincsen kifogása senkinek. Eggyel több momentumos Brüsszelben! Hát nem nagyszerű? Ott egye a fene a sok nyugdíjast, tanárt, egészségügyi dolgozót, meg az Orbán brancson és a Momentumon kívül mindenki mást, akár az országot is! Hiszen győztünk… nem igaz? Plusz egy képviselő! Nekünk! Az mindent megér!

Kösz. És persze grat.

A konkrétumokat illetően sajnos annak, amit Donáth mond, az egyik fele hazugság vagy hozzá nem értés (mindenki maga döntse el), a többi nevetséges érv. Még a javító jóindulat (érted haragszom, nem ellened) sem feltételezhető, mert akkor, ha nem tetszik neki valami, elmegy Gyurcsányékhoz, és ott mondja el. Az is lehet, persze, hogy a DK-nak ugyan három képviselővel kevesebbje lesz, de abból nem kettőt kap a FIDESZ, és egyet a Momentum, hanem mindhármat a FIDESZ. Sajnos ez is benne van a pakliban, tisztelt asszonyom. Ha mégis bejönne az elképzelése, nagyon kíváncsi vagyok, ki lesz az a plusz egy momentumos, akivel megoszthatja brüsszeli szürke hétköznapjait.

Akárhogy nézem, ez így csak egy ócska, váratlan hátba szúrás, egyrészt hazug, másrészt mondvacsinált ürügyekkel a remélt, filléres haszonért, sőt még az is lehet, hogy ezzel a Momentum a komplett ellenzékkel meg az országgal együtt önmagát is tönkretette. Ahogy az őszödi beszéd kicsempészője Gyurcsány mellett magát, a pártját és az országot is. Harminc évre legalább. Bár ez nem egészen így van, őt ugyanis várta a FIDESZ-nél egy jó kis zsíros állás… de inkább hagyjuk ezt.

Tovább ragozni fölösleges. Így mennek a dolgok Hungáriában.

Lefelé a lejtőn – („Az ősbűn” folytatása)

Falusi Tamas

-

2023-10-13

0

Lefelé a lejtőn – („Az ősbűn” folytatása)

Sokan hangoztatják azt a butaságot, hogy miután Medgyessyt Gyurcsány követte, ő „puccsolta meg” szegény D-209-est, holott Medgyessyt, miután gazdaságilag tetemes kárral járt a regnálása, hiába nem az ő hibája volt, az SZDSZ gazdaságpolitikusai buktatták meg. Gyurcsánynak megpuccsolni való csak Kiss Péter maradt az MSZP-n belül.

Gyurcsány korántsem egy szuicid típus, nem tette azt, hogy 2004-es hatalomra jutása után azonnal megszorít, aztán a megszorítások miatt halálbiztosan elbukott 2006-os választások után önként és dalolva átadja a hatalmat a korábban is „nagyon sikeres” Orbán/Matolcsy tandemnek, amelynek így ismét csak nem kell megszorítani, mert azt ő már Bokroshoz hasonlóan megcsinálta. Hogy nem vezetett be a másfél év alatt szigorú gazdálkodást, abban az előbbi okon túlmenően még két ok játszott közre.

Az egyik, hogy Gyurcsány 2004-ben az MSZP-s kemény mag ellenében kaparintotta meg a kormánypálcát (ők Kiss Pétert akarták kormányfőnek), ergo abban az időben parvenünek számított, azaz az MSZP frakció semmilyen megszorítást nem szavazott volna meg neki.

A választások közelségét tekintve meg aztán semmiképp sem. Ahhoz előbb tekintélyre volt szükség, amelyet, például a 2006-os választások megnyerésével lehetett megszerezni. A másik ok, hogy tudta, a választásokig hátralévő bő másfél év a gazdasági rendbetételhez kevés. Ahhoz legalább négy kell. Egyébként számíthatott rá, hogy ha már az elődjei se csináltak semmit tizennégy év alatt (a Bokros-Horn-Surányi trió rövid korszakát kivéve), ezt a másfél éves késlekedést az itthoni elmepotentátok el fogják neki nézni. A nemzetközi helyzet kedvező volt, az EU-val meg letárgyalta az ügyet barátságosan – akkoriban még ilyen viszonyban voltunk velük. De nem nézték el. Nem ám! Abból viszont, hogy olyan dolgokat akarnak rajta leverni, amit nem is tudott volna megtenni, meg nem is volt célszerű, rögtön látszik a „negatív érzelmi szál”. Még ma is.

Aztán az MSZP-SZDSZ megnyerte a választásokat, és Gyurcsány az ÁFA 2006. januári
20%-ra való redukálásával még azt az SZDSZ-t is behozta a Parlamentbe, amely mindig adócsökkentéssel kampányolt. Persze az MSZP-nél a FIDESZ sokkal többet ígért, mégis vesztett, azaz a relatíve becsületesebb pártok nyertek, ezt a jelenséget a tudósok máig sem képesek megemészteni

(a sajtó korabeli számításai alapján a Fidesz 3700, az MSZP 1400, az SZDSZ 500, az MDF pedig 230 milliárd forint szétosztását helyezte kilátásba).

Első lépésként az MSZP frakció leutazott Őszödre, ahol Gyurcsány számára a délelőtt folyamán kiderült, hogy az összegyűltek sokkal inkább a pénzosztogatási sorrendről szeretnének beszélni, mintsem a magyarországi egyensúly helyreállításáról, amely, mint tudjuk, Gyurcsány és az MSZP feladata lett. Ha akarták, ha nem. Kénytelen volt hát délután elmondani azt a beszédet (valószínűleg tervezetlen beszéd volt), amely nem bevallás, nem tényfeltárás, nem igazságbeszéd, egyáltalán és messze nem az, hanem kizárólag belső használatra készült, retorikáját illetően durva, a frakcióra való ráijesztést szolgáló eszköz, amellyel a megszorításokhoz és a kezdeti reformlépésekhez szükséges szavazatokat akarta magának megszerezni. Mint később kiderült, sikerrel. Voltak azonban a frakcióban valakik, akiknek nem szívügye az önjáró miniszterelnök, és szépen kicsempészték a beszédet, nem gondolva bele, hogy a kicsempészéssel nem csak Gyurcsányt, hanem plusz a pártjukat, ráadásul önmagukat is hátba szúrják (kivéve persze azt a frakciótagot, akinek volt menekülőútja a FIDESZ felé). A D-209-es ügy megszellőztetését még megúszta az MSZP, de ezt az árulást már nem.

Így kezdődött annak az embernek és pártjának a gyors ütemben való leamortizálása, aki Orbán és a Medgyessy-Járai duó kártevése után akarta is a gazdaság rendbe hozását, meg képes is lett volna rá. Sőt, el is kezdte.

Gyurcsány mérhetetlen naivitásában (és ez egy politikustól nagy hiba) úgy gondolta, hogy az emberek racionálisan viselkednek, és nem fogják tönkretenni a saját egzisztenciájukat is meg a pártjukét is, mert a „csak Gyurcsány tönkretevése” nem megy, kizárólag mindhárom együtt. Ugyanakkor úgy hitte, hogy a beszéd következtében frakciótagok (ha megértették, ha nem, ha egy része racionálisan, ha a másik része csak a frakció miatt) menni fognak vele az úton. Nagy szüksége volt rá, mert a legragyogóbb elképzelés is halott ügy 194 szavazat nélkül. Azt is biztosnak vélte, hogy négy éve van az elképzeléseinek megvalósítására. De mindkét dologban tévedett.

A nyár még sikereket hozott, az MSZP-SZDSZ többségű Parlament az őszödi beszéd jóvoltából megszavazta az első megszorító lépéseket. Aztán jött az ősz, a média a beszédet közzétette, kezdődhetett a vesszőfutás.

Érdekes, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt Gyurcsányt senki nem vádolta se hazugsággal, se elszúrással, viszont ugyebár ha ő maga mondta, akkor biztos van benne valami. Megpróbálta ugyan valamiféle igazságbeszédnek beállítani, de ez már csak olaj volt a tűzre, a harag teljes erővel áradt mindenhonnan. Megvalósult az országos, pártfüggetlen összefogás, amelynek eredménye hamar kezdett átszivárogni a köztudatba is: Gyurcsánynál rosszabb nem képzelhető el. Megemlítendő, hogy Gyurcsány nyilvánosan és konkrétan, pl. olyanokat, mint „A TAO nem közpénz”, „A cafeteriához nem nyúlunk”, „Ne azt nézzék, amit mondok, hanem amit csinálok” (= hazudtam, és még fogok is), „Mi sohasem vetemednénk arra…”, stb., stb., nem mondott. Konkrét hazugságról nincs tudomása Magyarországnak. Egy árva darabról sem. Nem lehet hivatkozni arra sem, hogy eltitkoltak valamit, mert az előírt adatokat Veresék közzétették. A szokásos éves előrejelzést persze nem, de az nem is volt kötelező. Ha pedig valakik szerint ők azért nem tudták a választások előtt, hogy rossz állapotban van a gazdaság, mert a Gyurcsány nem mondta, hát…

A következő probléma a miniszterelnök pártjában jelentkezett. A karizma elveszett, a bizalmi szavazást még megúszta valahogy, de aztán egyre nehezebben tudta közös nevezőre ráncigálni a folyton előreszaladni akaró SZDSZ-t, amely, látván Gyurcsány és az MSZP gyöngülését, azt is meg akarta tenni a gazdaságban, amiről Gyurcsány tudta, hogy nem lehet, és az egyre inkább hátrább maradó MSZP-t, amely már nem itta minden szavát. Csak az őszödi beszéd keménységének és a saját határozottságának köszönhette, hogy a reformelképzelések első lépései, ha igen sok egyeztetés után is, és persze kompromisszumokkal, de néhány intézkedésben kezdtek testet ölteni. Az MSZP esetében erényként fogható fel, hogy baloldali meggyőződésük dacára szavazták meg, amit kellett. A „kapkodó kormányzás” vádját persze sűrűn hangoztatta az elit, amelyik fotelban ülve nézte, hogy viszi át a hordót a szakadék felett kifeszített kötélen, miközben mindkét oldalról lőnek rá.

A legnagyobb pofon azonban az utcán érte a miniszterelnököt. A megmozdulások közül az első attak a TV székházat irányozta be. Az ostromban, melyet szándék és megfelelő eszközök hiányában nem tudtak és nem is akartak kemény eszközökkel leverni, viszont több rendőr megsebesült, ennek a többi rendőrre gyakorolt lélektani hatása, a későbbiekben sok kárt okozott.

A megmozdulások folytatódtak. Az ’56-ra emlékező FIDESZ gyűlés ravasz helyszínválasztása (kérték őket, hogy ne az Astoriánál, mert az közel van a Deákhoz, de hiába) alkalmat adott arra, hogy a rendőrség látványos hibákat kövessen el erőszakos, „a megsebesült bajtársakért bosszút álló” viselkedéssel, természetesen a hazai meg a nemzetközi TV kamerák össztüzében, és így Gyurcsány politikai sírjára újabb köveket görgessenek.

A gúzsbakötés megtörtént. Kezdődhetett a tánc. A feladat, ami rá maradt, a gazdaság rendbetétele, mivel pedig a megszorításokat már rögtön a választás utáni nyáron bevezették, a megfelelő reformlépések kidolgozásával kezdték. Nem meglepő tehát, hogy a következő pofont Gyurcsány gazdasági vonalon kapta („szociális” népszavazás), és ugyan bíztak benne, hogy nem lesz elegendő a részvételi arány, de ezt a bizonytalansági pontot az ellenoldal megfelelő szervezéssel sikeresen legyűrte. A vizitdíj meg a napidíj mindenki nagy-nagy örömére elsöpörtetett. Ezt a pillanatot tartotta az SZDSZ megfelelőnek ahhoz, hogy elegánsan oldalt lépjen, és Gyurcsány az MSZP vezérkarával az SZDSZ nélkül jelenthesse be a megalázó vereséget, mégpedig azon témában, amelynek fő éceszgéberei és kivitelezői pont az SZDSZ tagjai voltak.

A színpadon álló, vesztes Gyurcsányt meg a mögötte felsorakozott MSZP vezérkart a liberálisok (a Párt, amelyik ott sem volt) TV-n nézték néhány gúnyos megjegyzés kíséretében. Aztán „kívülről támogatva a kormányt” folytatni akarták a reformokat, mintha mi sem történt volna, holott a vak is látta, hogy ez már nem megy. Orbán a nyilvánosság előtt jelentette be, számtalan Albert házaspárja van neki még talonban, és bármiféle reformlépéssel is próbálkozik a kormányzat, azt a derék AB valamint nem kevésbé derék népünk segítségével úgy söpri el, mint a sicc. Ekkor kezdett Gyurcsány reformblabláról beszélni, mikor egy-egy SZDSZ-es politikus bement hozzá agitációs célból, hogy valami új reformról győzködje, ugyanis a miniszterelnök tudta, hogy az akkori országhangulatban nem hajtható végre.

Volt a „szociális” népleszavazásnak egy általában figyelmen kívül hagyott, súlyosan negatív következménye is.

Az az üzenet, amit az eredmény a külföldi befektetők számára közvetített, mármint hogy ez a kormány a jó elképzeléseit nem tudja megvalósítani, azaz Magyarország gazdaságilag veszélyes tereppé vált.

Meg is volt az eredmény, mégpedig mindhárom nagy hitelminősítőnél, egyöntetűen minősítettek le minket. Nopersze, akkor még nem bóvliba.

Így érkezett el 2008. Vele a világválság. Ha ez még nem lett volna elég…

Divatok

Featured

Falusi Tamas

-

2023-06-22

0

A divat sokrétű valami. Jelen van az emberi lét minden szegletében, és a racionalitástól független, indok nélküli szabályokból áll. Az indokolt szabályokat másképp hívják (pl. KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól vagy 2017. évi CL. törvény az adózás rendjéről), azokat általában kötelező betartani, míg a divatszabályokat nem kötelező, de számolnunk kell a többi ember lenéző pillantásával, ha megszegjük őket. Természetesen nem mindegyikével, de a többséggel igen, mert, mint tudjuk, a divat az divat. Nincs mese.

A fent említett „minden szeglet” egyike a politika. Itt is vannak ötletek, elképzelések, melyeket egy rejtélyes szél felkap hirtelen, és akkor az erre hivatott szakemberek (újságírók, politológusok, valamiket elemzők, celebek, potentátok, egyéb nagy gondolkodók) átveszik, sőt terjeszteni kezdik. Magától értetődőn a média segítségével, amely a divatirányzatoknak mindig helyet ad, mégpedig szimpla megélhetési okból, tehát ha valakinek nem tetszene, akkor is nézze el neki. Valamiből ugyanis élni kell.

A magyarországi divatirányzatok természetesen helyspecifikusak, ugyanakkor élesen megkülönböztetendők a nem kevés közpénzből fizetett FIDESZ propagandától (MTVA: 130 mrd/év, Rogán féle minisztérium: 45 mrd/év, egyéb NER lapok sokmilliárdos állami hirdetései). Bár ez a propaganda (lásd háborúpárti, dollárbaloldal, nemzetáruló, gyurcsányfióka, brüsszeli áskálódók, stb.) sokkal többször hallható és olvasható, azaz sokkal divatosabbnak látszik, mint maga a nagybetűs Divat, ez nem az elfogadás és terjesztés jele, hanem a korlátlan mennyiségű pénz hatalma. Hogy az emberek végül elhiszik és belenyugszanak? Hát igen. Ebből megállapítható, hogy létezik a saját pénzünkből ránk oktrojált szemlélet is (sőt sokaknál az a meghatározó), de jelen írás tárgya más. Az erőszakmentes változat.

A politikai divat néhány példája:

„Ezekkel nem lehet Orbán ellen nyerni.”

Rendkívül sokan ragozzák immár évek óta az ellenzéki holdudvar oldalon. Divatozása nem a véletlen műve, mivel a ragozók azt szeretnék, hogy Orbán tűnjön el végre, de azért megvan a véleményük az ellenzékről is. Hogy miért mondják meg írják, akik ezt a divatot követik? Először is amiatt, hogy az ellenzék sem tetszik nekik, másodszor amiatt, hogy tényleg nem nyer, ami a divatkövetők értelmezése szerint mintegy igazolja, hogy rossz, ebből pedig egyenesen következik, hogy kell egy jobb.

Az irányzattal két probléma van. Az egyik az, hogy ha ezekkel nem, akkor melyikkel? Másik ugyanis nincs. Nem hogy jobb nincs, de semmilyen sem. Többen próbálták ugyan létrehozni, például az LMP, a Momentum, és még sok apró meg cseprő pártocska, igazán nem mondható, hogy a választóközönség ne tudott volna kedvére csemegézni a nagy mennyiségű kínálatból, de a helyzet mégis az, hogy ezek a pártok nem vitték sokra, új ellenzéknek így teljesen alkalmatlanok. Lehet persze még újabbakkal próbálkozni, aztán meg még azoknál is újabbakkal, de sok értelme nincs.

A másik gond, hogy az ellenzéket ledegradáló szöveg ismételgetésével sokat ártanak a tényleges, avagy létező ellenzéknek, mert arra bíztatják a bizonytalanokat, hogy „ezekre” ne szavazzon, helyette maradjon otthon, vagy üljön ki a partra és várja ő is a nagy hajót, amelyik majd az igazi ellenzéket hozza. Egyszervalamikor. Ülnek már ott régóta páran, néhány embernek még biztos van helye.

A fentiek alapján megállapítható, hogy ez a divatirányzat Orbán leváltásának esélyét a rossz irányba mozdítja el, a Miniszterelnökurat leváltani akaróknak tehát nem javallt a követése. Még ha divat akkorse! – kiabáljuk páran, de sajnos nem úgy néz ki, hogy abbahagyják.

„Gyurcsánnyal nem lehet nyerni.”

Az előbbihez hasonló divatirány. Arról szól, hogy a feltalálója szerint ő meglelte a vereségek okát, és ehhez sokan csatlakoznak lelkesen, mondván, úgyis rühellem a Gyurcsányt, milyen remek ötlet Orbánnal együtt őt is kiakolbólítani! Ebből következően az ilyen vélemények száma sem kevés, így a közhírré tételek száma pláne.

A legfőbb baj ennél a divatirányzatnál is az, hogy már volt ilyen. Schiffer úr például sokat ingadozott, hogy melyiket utálja jobban (mára kiderült, hogy természetesen Gyurcsányt), mindenesetre megpróbálta FIDESZ ellenzéknek lenni nélküle. Sajnos az LMP nem tudott tarolni igazán, az emberek nemhogy nem erőltették meg magukat a tömeges jelentkezéssel, de még a kezdeti lendület is apró darabokra tört. Volt aztán még Botka, aki közvetlenül az MSZP-t gyurcsánytalanította, de kiderült, hogy ezzel a párt népszerűsége nem nő, hanem csökken, így aztán elváltak útjaik. Márki-Zay is hiába próbálkozott a háttérbe szorításával, a közvéleménykutatók által mért, az előválasztáskor döntetlenre álló Összefogás ÷ FIDESZ meccset (az Összefogás akkor még Márki-Zay nélkül, de Gyurcsánnyal állt döntetlenre!) sikerült a miniszterelnök-jelöltnek a választásig nagy bukásra leküzdenie. A Momentum már csak felhőátfutás az égen, a DK tényszerűen a legerősebb ellenzéki párt.

A fentiek alapján az előbbi megállapítás itt is érvényes: ezen irányzat Orbán leváltásának esélyét szintén a rossz irányba mozdítja el, tehát a Miniszterelnökurat leváltani akaróknak nem jó taktika. Mással divatozzanak!

Ennek a felszólításunknak sincs nagy hatása, pont úgy, mint az előbbinek.

„A Parlament nem demokratikus, az ellenzék képviselői ne vegyék föl mandátumukat, ne legitimálják a mostani kormányzatot, inkább a Parlamenten kívül politizáljanak.”

Ez a szintén nagysikerű, sokak által támogatott, azaz divatos elképzelés abból fakad, hogy a nép jó része úgy hiszi, a politikusok mind gazdag arisztokraták, akik hobbiból politizálnak, másrészt hogy az utcasarkon való ágálás nagyobb hatású, mint egy parlamenti felszólalás. A harmadik érv az szokott lenni, hogy a dacos be nem járástól majd a FIDESZ és/vagy az EU úgy megretten, hogy az ellenzék számára pozitív lépésekre kényszerül.

A problémák az irányzattal: első ránézésre látszik, hogy a politikusok közt egyetlen arisztokrata sincs. Gazdagok ugyan vannak, de kilencvennyolc százalékban a regnáló oldalon, azaz az ellenzéki pártok tagjai döntő részben abból élnek, hogy ők politikusok (vigyázat! A politizálás munka! Ne higgyen senki az ellenkezőjét hajtogatóknak), és ha az ellenzék nem járna be, a Parlament házmester ura, illetve a Parlament ura, a házmester azonnal intézkedne, így az összes renitensnek felkopna az álla. Hogy ilyen esetben a pártpénzeket sem kapnák meg a pártok, az csak természetes.

Az is kijelenthető, hogy az utcasarok tudósítókkal és kamerákkal való ellátottság szempontjából erősen elmarad a Parlamenttől, azaz jóval kevesebb emberhez jut el az mondanivaló, ha az ellenzék a kültéren szónokol, ahol a kamerák nem rájuk, hanem a két-három fős hallgatóságra vannak fókuszálva, hogy az esti tévéhíradóban legyen min gúnyolódni.

A harmadik „érv” akkora ostobaság, hogy jobb, ha azzal nem foglalkozunk.

Egyértelmű tehát, hogy ha az ellenzék hívei jót akarnak, ilyesmire nem bíztatják egyik megválasztott képviselőjüket sem.

Elegáns, értelmiségi kívülállás (Én? Ezekkel? Ezek bármelyikével? Ugyan, kérlek! Csak nem képzeled!).

Ez az attitűd minden választáson egyértelműen azon pártnak kedvez, amelynek több a vakhitűje, mint akár az összes többinek. Nekik elég az érzelem, a hazugság, meg a trükkös félinformáció, a magyarázatra és eligazításra váró bizonytalanok viszont a fenti értelmiségi divat okán cserben lettek hagyva, pedig mindig ők döntik el a választásokat.

A költő írta még hajdanán: „Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani.”, de sajnos ő már nem teheti meg, az erre képes társaság jó része meg dezertál. Persze, elegánsan, de a hatása az Orbán leváltást tekintve határozottan negatív.

„A másik sem lenne jobb”

A Fidesz boszorkánykonyha őrülten sikeres főzete. Emiatt tehet meg Orbán mindent és bármit, kutya baja sem lesz a népszerűségének, miközben értelmiségi tömegek csodálkoznak bamba bámulással rajta, hogy a kétségbeejtően pocsék és mégis nagyon hosszú kormányzás ellenére nem Orbán, hanem az ellenzék népszerűtlen, hiteltelen, és minden választást kétharmaddal bukik el.

A független sajtóban ugyan megírnak minden rosszat Orbánról (van belőle dögivel), viszont a hatása nulla, hiszen, mint azt a divatot ismerő nép tudja, a másik sem lenne jobb. Fel kéne őket világosítani, de sajnos annak a megírása, hogy az ellenzék miben és miért lenne jobb, derék értelmiségünknek valahogy nem megy. Lásd előző pont.

Tessék mondani, Magyarországot egyre jobban féltő “leváltópártiaknak” valami hasznos divat nincsen véletlenül?

HAMIS PLAKÁT, HAMIS ÜZENET

Bauer Tamás

-

2023-05-14

0

Számítottam rá, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit az „Orbán Viktor az árakat emeli, Dobrev Klára a béredet fogja emelni” plakátról írtram. Arra viszont nem számítottam, hogy kétszeres párttársam, Eörsi Mátyás a következő észrevételt teszi az oldalon: „Javasolni fogom, hogy a következő plakátra a DK egy közgazdasági értekezést tegyen ki. Ez lesz az út a győzelemhez!”

Azért említem meg, hogy Eörsi Mátyás kétszeres párttársam, mert együtt voltunk annak idején az SZDSZ-ben, annak parlamenti frakciójában is, együtt vagyunk a DK-ban is, és hasonló vitáink voltak az SZDSZ-ben is, ahol ő mindig támogatta a párt szűk vezetésének álláspontját, én pedig sokszor bíráltam azt, és most a DK-ban is ez történik.

Az egyik fontos kérdés, amelyben én annak idején vitattam az SZDSZ vezetésének álláspontját, hogy meg sem próbálta fékezni a Medgyessy Péter vezette MSZP-s kampánynak a fedezetlen jövedelemnövelésre irányuló ígéreteit (én ezt javasoltam az ügyvivői testületnek, de hiába), illetve a Medgyessy-kormány ezeket megvalósító intézkedéseit.

Azért tartom ezt a múltbeli vitát ma is fontosnak, mert a 2001-2002-ben elkövetett hibák mindmáig meghatározzák hazánk helyzetét.

Az MSZP-ben akkor azt gondolták, hogy a Fidesz legyőzésére csak olyan jóléti ígéretekkel van lehetőség, amelyeket szakértő közgazdászok akkor is megvalósíthatatlannak tartottak.

A Medgyessy-kormány – az SZDSZ részvételével – az ígéretek többségét megvalósította, és ezzel az államháztartás olyan hiányát vállalta, amelynek megfékezésére elengedhetetlenné váltak a 2006. júniusától alkalmazott súlyos megszorítások. Ennek volt köszönhető az MSZP és az SZDSZ olyan hitelvesztése, amely a Fidesz kétharmados többségéhez vezetett 2010-ben.

Szemben azokkal a korabeli hiedelmekkel, hogy nem kell félni a Fidesz kétharmadától, a 2010-ben megszerzett kétharmados parlamenti többség elegendő volt Orbánék számára a magyar demokrácia lépésről-lépésre történő felszámolásához. Miközben a többi, korábban kommunista pártállamban élő, a KGST-hez és a Varsói Szerződéshez tartozó környező országban mindmáig fennmaradt a liberális demokrácia, a parlamenti váltógazdaság, nálunk azt Orbánék felszámolták. Ez a tapasztalat azt mutatja, hogy a felelőtlen választási ígéretek mérhetetlen kockázattal járnak.

A plakáton szereplő üzenettel nekem nem az a bajom, hogy tömör, hanem az, hogy hamis. A választási plakátokra nem kell közgazdasági értekezéseket kitenni, hanem olyan állításokat, amelyek igazak.

Ha a jövedelmekkel kapcsolatos mondanivaló bonyolultabb annál, amit plakátra lehet kiírni, akkor nem a jövedelmekkel kapcsolatos mondanivalót kell plakátra kitenni.

Egyébiránt ez azért sem tűnik célszerűnek, mert az elmúlt három országgyűlési választáson az ellenzék egyre inkább jóléti ígéreteket állított kampányának középpontjába, és ezzel harmadszorra sem ért el sikert. A 2022-es választás óta eltelt év fontos tanulsága, hogy az infláció példátlan felgyorsulása, a reáljövedelmek súlyos visszaesése mellett sincs változás a kormányoldal és a vele szembenálló ellenzék erőviszonyaiban. A megalapozatlan jóléti ígéretek nemcsak plakátra írható tömör változatukban, de pártrendezvényeken bőven kifejtve sem tűnnek hasznosnak az ellenzék számára, ugyanakkor egy esetleges, valamikori kormányra kerülés után a földig rombolják az azokkal kampányoló politikai erőt. Ezért tartom fontosnak, hogy legalább ezen a Facebook-oldalon szó essék erről.

AZ ORBÁNI INFLÁCIÓ ÉS AZ ELLENZÉK

Bauer Tamás

-

2023-04-25

0

Nem kérdés, hogy ma az elszabadult infláció az ország legnagyobb gondja. Az, hogy az inflációt háborús meg szankciós inflációnak nevezi, az Orbán-kormány vitathatatlanul egyik legarcátlanabb propagandahúzása.

Igaz persze, a nagy háborúk rendszeresen torkollnak hiperinflációba, amikor a hatalmas hadikiadásokat fedezetlen pénzkibocsátással fedezik: ezt élték át az európaiak, köztük a magyarok mindkét világháború után. Nyilván ezért vette elő a Fidesz propagandaapparátusa ezt az állítást, hogy elhitesse az emberekkel: nem a kormány felelős az inflációért.

Pedig a közgazdászok régóta mondják: az infláció nem maga jön, az inflációt az állam csinálja, amikor sokkal többet költ, mint amit a bevételei lehetővé tesznek.

Magyarország esetében viszont a háború nem lehet az infláció okozója, hiszen a magyar állam nem költ Ukrajna támogatására, az ukrán menekültek átutazása nem jár jelentősebb költséggel, mint mondjuk egy Vodafone – vagy repülőtér – vásárlás.

Az egyik, az orbáni kormányzás – de úgy is mondhatnánk: Orbán-Matolcsy-féle kormányzás, hiszen a 2010-es induláskor még Matolcsy György rúgta be az unortodox gazdaságpolitika motorját, és az Orbán-kormányok mindmáig azt követik, amit ő akkor helyesnek tartott – növekedés-erőltető jellege, képszerű kifejezéssel a gazdaság túlfűtése. Ezt szolgálta a forint folyamatos gyengítése is. A másik, ami a már a 2010-es évek harmadik harmadában felgyorsult infláció hirtelen megugrását okozta 2022-től, az a fogyasztói kereslet egyszeri megnövekedése volt a költségvetésből bőkezűen nyújtott ajándékokkal a választási kampányban.

Az ellenzéki politikusok nem szeretnek erre emlékeztetni, hiszen annak idején egyáltalán nem figyelmeztettek ezeknek a lépéseknek a várható inflációs hatására, egyáltalán nem kifogásolták azokat.

Orbán az év elején feltehetően azért mondta, hogy „utasítja a pénzügyminisztert és felkéri a jegybankelnököt”, hogy érjék el, hogy az év végére egyszámjegyű legyen az infláció, mert azt mondták neki a szakértői, hogy az év végére az magától is leesik ennyire. Azt is megmondhatták neki, hogy

a hat-nyolc termékre előírt „ársapka” semmit nem jelent az infláció mérséklése szempontjából,

az ársapkákat azért találták ki, hogy olyan benyomást keltsenek, hogy a kormány mégis csak tesz valamit, segít az embereknek.

A dolog szemlátomást működik, még az MSZP is az ársapkák fenntartása, sőt kiszélesítése mellett foglal állást. Ugyanezt a célt szolgálja a kormány újabb vicce a kötelező akciózásról (egyes termékek árának átmeneti leszállításáról) a boltokban, aminek nyilván semmilyen hatása nem lesz az inflációra, a bolthálózatok ma is akcióznak annyit, amennyit a kormány most előír.

A többi ellenzéki párt nem helyesel hangosan az ársapkázáshoz, sőt a Momentum és a Jobbik az ársapkák megszüntetését szorgalmazza. Eddig ez rendben is volna. De mit javasolnak helyette? A legelterjedtebb javaslat az áfa csökkentése: elsősorban az „alapvető élelmiszerek” áfájának radikális, 5 százalékra vagy akár átmenetileg 0-ra való csökkentését szorgalmazzák (a Jobbik a gyermekápolási cikkekre is mondja ezt, a DK pedig az üzemanyagokra, hogy újra 500 forint alákerüljön az üzemanyagár).

Nem leszek vele népszerű – sosem voltam –, de ki kell mondanom: ezek helytelen követelések, nem alkalmasak az infláció letörésére.

Először is, rossz az „alapvető élelmiszer” fogalom, mert vannak élelmiszerek, és vannak nem élelmiszerek a fogyasztási cikkek között. Ezek nagyjából elhatárolhatók, de hogy mi „alapvető”, arra nincs objektív mérce. Mondjuk a párizsi és a tej alapvető, a pezsgő és a kaviár talán nem, de a kettő között rengeteg élelmiszerféle van. A tej alapvető, de a desszertjoghurt már nem? A párizsi és a disznósajt alapvető, de a gépsonka és a téliszalámi nem? A kenyér alapvető, de a kakaós csiga nem? A trappista sajt alapvető, de a Boursin és a Roquefort nem? És a kettő között az ementáli? A sertéscomb alapvető, de a bélszín nem? Ez megoldhatatlan, és ezért csak élelmiszerek és nem-élelmiszerek közötti különbségtételnek van értelme, az „alapvető” a populista demagógia kifejezése.

Másodszor, szerintem

nem helyes az áfacsökkentés követelése.

Áfát emelni könnyű, azt a kereskedelem igyekszik tovább hárítani a fogyasztóra, amennyire ezt a kereslet lehetővé teszi. Az áfacsökkentésnél azonban bizonytalan, hogy milyen részét engedi át a kereskedelem a fogyasztónak. Egyszerű, homogén termék esetében, mint az üzemanyag, ez nyomon követhető, elő is írható, de az élelmiszereknél, ami termékek ezreit jelenti sok-sok boltban, ez nem ellenőrizhető: a költségvetés minden bizonnyal többet veszít, mint amennyit a fogyasztók nyernek. Ez volt a magyar tapasztalat, amikor a 2006-os választás előtt a Gyurcsány-kormány 5 százalékkal csökkentette az általános áfa-kulcsot, amit én akkor is helytelenítettem, de ez volt a német tapasztalat is a koronavírus-válság elején, amikor átmenetileg csökkentették az általános áfa-kulcsot.

A magas áfa-kulcs ma nem nélkülözhető, mert az adórendszer ma sokat szed be az áfából és keveset a jövedelemadókból, és ha az áfát csökkentenék, a jövedelemadókat kellene emelni, amit a Fidesz nem akar.

Az ellenzékiek viszont, akik áfa-csökkentést követelnek, nem beszélnek arról, hogy akkor viszont jövedelemadókat kellene emelni. (Szerintem egyébként helyes lenne többet beszedni jövedelemadókból és kevesebbet áfából, de ezt senki nem mondja ki az ellenzékben.)

Arra szoktak hivatkozni, hogy a költségvetésben bőven van pénz, csak akarat kérdése az áfa csökkentése. Nem igaz, a költségvetésben sehol és soha nincs bőven pénz (kivéve az olaj- és gázexportőr közel-keleti stb. országokat). Ha az infláció miatt emelkednek az áfabevételek, akkor az infláció miatt a költségvetés terhei is növekednek, drágul az egészségügy, az oktatás, drágulnak az önkormányzatok szolgáltatásai és minden egyéb. Valamennyit nyer az infláción a kormány, de nem olyan sokat, mint azt az ellenzékiek sugallják.

Az egészen más kérdés, hogy az Orbán-kormány rengeteg olyasmire költ tíz- és százmilliárdokat, amire nem kellene, viszont rengeteg olyasmire nem költ (nem eleget), amire kellene (többet kellene).

Az, hogy van pénz bőven, felelőtlen állítás. Akkor is az lenne, ha jönne az EU-pénz, hiszen az – nagyon helyesen – fejlesztésekre jön, és nem a folyó költségvetés finanszírozására. (Pedagógusbérekre sem lenne szabad EU-pénzt adni, azokat a tagállam saját költségvetéséből kell fizetni.)

Az infláció csökkentésére nem is helyes az áfa csökkentését javasolni. Elvégre mi is az infláció?

Az infláció az összkereslet és összkínálat között kialakult megnövekedett különbség jelzése.

Ennek csökkentésére csak az összkereslet csökkentése alkalmas. Minden gazdasági stabilizáció így történik, erről szólt a Bokros-csomag is, a lengyelországi Balcerowicz-terv is, amelyek mára a sikeres stabilizáció klasszikus példái lettek, és erről szólt a Gyurcsány-kormány áfaemelése is 2006-ban, a megnyert választás után. Nemcsak az árstop és a kötelező akciók nem alkalmasak erre, de az áfacsökkentés sem, mert nem szűkíti, hanem bővíti az összkereslet és összkínálat közötti rést. Sajnálom, de ez áfacsökkentés követelését kifejezetten ártalmasnak, felelőtlennek tartom, nem az infláció csökkentéséhez, hanem tartóssá válásához vezetne.

Ráadásul ez nemcsak az áfacsökkentésre vonatkozik. Mondok még durvábbat is. Nem helyes azt követelni, hogy az inflációt ellensúlyozandó olyan mértékben emeljék a nyugdíjakat, hogy a nyugdíjasok ne veszítsenek semmit.

Ha az infláció visszaszorítását tekintjük első számú prioritásnak, akkor tudomásul kell venni, hogy átmenetileg a fogyasztói összkereslet minden szegmensének valamelyest csökkennie kell, így a nyugdíjak reálértékének is.

Kifejezetten ártalmasnak tartom az olyan ötleteket, hogy visszamenőleges kompenzációt adjanak a nyugdíjak tavalyi értékvesztése miatt, vagy hogy minden nyugdíjas, vagy akár minden, a medián alatti nyugdíjat élvező kapjon egyszeri, egyösszegű kiegészítést. Arra emlékeztetek, hogy

a sikeres lengyelországi stabilizáció idején, amikor még állami bérszabályozás volt, az volt az induló szabály, hogy a béreket csak az infláció 30 százalékával szabad emelni, és azután, amikor a helyzet javult, ezt a kulcsszámot fokozatosan emelték. Ilyen módon lehetett megszabadulni egy háromszámjegyű inflációtól. A mi helyzetünk nem ennyire súlyos, ezért a gyógyszernek sem kell ennyire keserűnek lennie, de

az infláció letöréséhez nem vezet más út, mint az összkereslet csökkentése.

Szomorú, hogy erről nemcsak a Fidesz nem beszél, de az ellenzék sem. Nemcsak a Fidesz nem tekinti felnőttnek a választókat, de az ellenzék is azzal áltatja őket, hogy minden csak akarat kérdése. Pedig nem az.

MESTERHÁZY

Bauer Tamás

-

2023-04-09

0

Amire számítani lehetett, bekövetkezett. Mesterházy Attila, az MSZP egykori elnöke és miniszterelnök-jelöltje kilépett a pártból, és – Szakács Lászlóval, az MSZP korábbi országgyűlési képviselőjével összefogva – új pártot alapít „Szocialisták és Demokraták Közössége” néven.

Furcsa dolog ez. Az MSZP-ből kiválva korábban – tizenkét éve – Gyurcsány Ferenc is úgy vált ki, hogy új pártot alapított, és ezt tette – három éve – Szanyi Tibor is.

Gyurcsány kiválását és pártalapítását az előzte meg, hogy súlyos konfliktusba került az ő lemondását követő, Mesterházy Attila vezette pártvezetéssel, mely pártvezetés lényegében megtagadta a Gyurcsány-kormányok által követett politikát legalább három alapvető kérdésben: a gazdasági stabilizáció, a nemzeti kérdésben folytatott politika és az antikorrupciós politika kérdésében. (Ez utóbbiról szólt a Gyurcsány által az MSZP-ben kezdeményezett pártszavazás.)

A Demokratikus Koalíció mára a legerősebb ellenzéki párt, országos szervezettséggel, sokezres tagsággal, országgyűlési képviselőcsoporttal, erős önkormányzati jelenléttel.

Szanyi kiválása és pártalapítása azt követte, hogy a 2019-es európai parlamenti választás nyomán, ahol az MSZP és a Párbeszéd listája egyetlen mandátumot szerzett, a párt választmánya nem neki, hanem Ujhelyi Istvánnak adta ezt az egyetlen európai parlamenti mandátumot. Ezt követően olyan politikai platformmal hozta létre Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom nevű pártját Székely Sándorral, a Szolidaritás Szakszervezet vezetőjével (aki 1998-ban a DK listáján jutott be az Országgyűlésbe, de kivált a DK frakciójából és független képviselő lett), amely platform képviseletéről korábban nyilvánosan nem tett tanúságot.

Ez hagyományos baloldali politikát jelent, a Kádár-korszak dicséretével, az MSZP-től messze balra.

A tavalyi választáson Thürmer Gyula Munkáspártjával indult szövetségben (munkáspárti jelölteket is indítva), és megszégyenítő kudarcot vallottak. 66 jelöltjükből csak 50-et tudtak nyilvántartásba vetetni, és természetesen a megkeményített feltételek mellett nem tudtak listát állítani. Egyéni jelöltjeik többnyire 1 százalékot sem értek el.

Mesterházy anélkül hagyta el az MSZP-t és alapít új pártot, hogy az MSZP-étől bármilyen értelemben is eltérő politikával állna elő.

Amiben 2009-ben, amikor átvette Lendvai Ildikótól az MSZP vezetését, szembefordult a Gyurcsány-féle MSZP-vel, nevezetesen a stabilizációs politika elutasításában és a nemzeti kérdésben, abban az őt követő pártelnökök, elnökségek is kitartanak az akkor meghirdetett irány mellett. A kívülállónak úgy tűnik: Mesterházynak egyetlen kifogása van az MSZP mai vezetése ellen, mégpedig hogy nem ő az. Kétségtelen, hogy az MSZP előző tisztújításán nem túl elegáns módon akadályozták meg, hogy elinduljon Tóth Bertalannal szemben a társelnökségért. (A jelölő bizottság az utolsó pillanatban szabott olyan feltételt az indulóknak, amelyet ő nem tudhatott teljesíteni.) Az eljárás miatt joggal sértődhetett meg (ahogy korábban Szanyi is), de ez nem pótolja a politikai platform felmutatását. A pártalapítás bejelentését követő interjúiban ugyanis semmi érdemit nem mondott arról, hogy miben képviselne mást, mint az MSZP mai vezetése. (Elismerem, az egyik interjú végén megemlítette, hogy Komjáthy Imre, az új férfi társelnök kijelentései számára szélsőbaloldalinak tűnnek.)

Tudom, milyen az, ha valaki a pártjában kiszorul a vezetésből. (Pártelnök sosem voltam, de az SZDSZ-ben ügyvivő, a DK-ban alelnök igen.) Együtt lehet ezzel élni, ha az ember azt tudja gondolni, hogy a többiekkel szemben ebben vagy abban a fontos kérdésben nekem van igazam, bár a többiek ezt nem látják be. De mi az a fontos politikai kérdés, amiben Mesterházy azt gondolhatja: neki van igaza, és nem a jelenlegi pártvezetésnek?

ÉRTÉKTELENÜL?

Bauer Tamás

-

2023-01-10

0

Azt hallom Horn Gábortól, a Republikon vezetőjétől, hogy a 2022. áprilisi ellenzéki szavazók leginkább a korrupció miatt, no meg azért szavaztak az ellenzéki listára, hogy ne Orbán Viktor legyen az ország ura. Ezután következnek a jobb életkörülmények, magasabb bérek és nyugdíjak reménye.

Olyan értékszempontok, mint demokrácia, európaiság, nyugati orientáció sokkal kisebb szerepet játszottak az ellenzék melletti döntésben. Ez szerepel a Republikon Intézet kutatási beszámolójában. Azoknak, akik saját nyilatkozatuk szerint az ellenzékre (a hatpárti összefogásra vagy a Kétfarkú Kutyapártra) szavaztak a 2022. április 3-i választáson, 24 százaléka első helyen a fideszes korrupció miatt, 21 százaléka Orbán Viktor megbuktatásában reménykedve, 15 százaléka a fizetések és nyugdíjak emelkedésében bízva szavazott így, és ezzel szemben mindössze 7 százalékuk az európai értékek megőrzése miatt, 5 százalékuk Nyugathoz tartozásunk miatt, és mindössze 3 százalékuk a demokrácia védelmében.

Az eredmény nem meglepő, az ellenzéki politikusok is azt gondolják, hogy így gondolkoznak az emberek, és ennek megfelelően elsősorban erről: a fideszes korrupcióról beszélnek, jobb életszínvonalat, magasabb béreket és nyugdíjakat ígérnek, és Orbán Viktort támadják. Teljes az összhang az ellenzéki pártok és választóik között.

De vajon mi az összefüggés iránya? Vajon nem azért a korrupciót jelölik meg motívumnak a választók, mert a pártoktól erről hallanak a legtöbbet? Vajon nem a magasabb bérekről, nyugdíjakról hallanak-e a legtöbbet a választók az ellenzéki pártoktól, s nem ezért várták ezt a remélt kormányváltástól? Vajon nem azért említik kevesen a demokráciát, a jogállamot, mert ilyesmiről nemigen hallottak, hallanak az ellenzéki pártoktól?

Nem tudom. Combino-jelenségen másfél évtizede azt értem, hogy a választók valamelyest követik pártjaikat: annak idején az MSZP-SZDSZ koalíciót támogató választóknak inkább tetszettek az új Combino villamosok, a fideszes választóknak meg inkább nem. Erre az összefüggésre sokkal súlyosabb példa az, hogy a fideszes szavazók közül többen utasítják el az Oroszország elleni szankciókat, és megértőek a putyini hadművelet iránt, mint az ellenzékiek közül. Vagyis követik, amit pártjaiktól, az általuk tisztelt politikusoktól hallanak, amit a fideszes médiában mondanak nekik.

Ez az ellenzéki oldalon is így van. Évek, közel egy évtized óta hallom, hogy a választók úgy általában ellenzik az „illegális bevándorlást”, támogatják a határkerítést. El tudom persze képzelni, hogy amíg semmit nem hallanak sem a kormánytól, sem az ellenzéktől, addig inkább idegenkednek az idegenektől, mint amennyire nyitottak a megjelenésükre. Közben persze a 2015-ös menekültválság idején megható segítőkészséget láttunk a budapesti tereken, és ugyanez ismétlődött meg most az ukrajnai menekültek esetében. De ha a kormánytól és a kormány médiájától masszív menekültellenes uszítást hallanak, az ellenzéktől pedig nem hallanak jószerével semmit, akkor az ellenzéki választók is inkább menekültellenesek lesznek és támogatni fogják a határkerítést. Évről-évre nőtt is Magyarországon 1995 óta az idegenellenesség. Vagy egy másik példa: a 2004. decemberi népszavazás idején még csak a választók csekély kisebbsége támogatta szavazatával a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, és a közvélemény-kutatások szerint is csak kisebbségük értett egyet vele. Azóta a Fidesz folyamatosan támadja Gyurcsányt és mindazokat, akik akkor a nem mellett kampányoltak, az MSZP pedig 2010 óta egyfolytában mentegetőzik akkori álláspontja miatt, és – talán egyedül engem kivéve – senki sem érvel a nyilvánosságban amellett, hogy a kettős állampolgárság helytelen, rossz eszköze a kisebbségi magyarok támogatásának. Közel két évtized elteltével, amikor már az ellenzéki pártok is helyeslik a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, a választók körében is többségre jutott annak elfogadása (miközben a szavazati jogot még mindig nem támogatja a többség).

Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, hogy annak, hogy azért is az ellenzéki választók fő motívuma azért is a korrupció meg az Orbántól való szabadulás vágya, és azért is sokkal kevésbé az olyan értékek, mint demokrácia, jogállam, szolidaritás, mert erre orientálják őket az ellenzéki pártok.

Végre?

Bauer Tamás

-

2022-08-03

0

A címben szereplő szóval méltatta a hat parlamenti ellenzéki párt közös fellépését az MSZP egykori frakcióvezetője majd elnöke. Értem őt, bizonyára ő is azok közé tartozik, akik elégedetlenek a választásokon súlyos vereséget szenvedett hat ellenzéki pártnak a vereség óta folytatott politizálásával, s alighanem azzal is, hogy nem voltak képesek közösen adni erőteljes választ Orbán tusványfürdői uszítására.

Most viszont együtt álltak ki a Kossuth Lajos térre, hogy megfogalmazzanak egy-egy követelést, amelyek parlamenti megvitatására közösen kezdeményeznek rendkívüli parlamenti ülést a nyári szünetben. Ugyanabban az adásban a kiváló alkotmányjogász, aki gyakran adja a fejét politikai elemzésre, egyenesen szánalmasnak nevezte az ellenzéki produkciót, elsősorban azért, mert nem sikerült tisztázni még csak azt sem, hogy közösen vagy külön-külön kívánnak a jövőben fellépni a politikában.

Igaza lehet, de nekem más bajom van a Kossuth téri akcióval.

Az egykori pártelnök és mások is nyilván azért örülnek a közös fellépésnek, mert valóban látványos volt, hogy az orbáni uszítással szemben nem történt semmi hasonló. Ez azonban nem volt véletlen. Tusványfürdői előadásában Orbán a maga stratégiai elképzeléseit világnézeti keretben adta elő, ez késztette a nyugati demokráciákkal való elvi szembeszegülésének újbóli kifejtésére mind a menekültügy, mind a melegek emancipációja, mind pedig az orosz-ukrán háború kérdésében. Márpedig ezekben a kérdésekben az áprilisi választásokra szövetkezett hat párt álláspontja különböző, mint ahogy különbözőképpen viszonyulnak magához a tusnádfürdői rendezvényhez is, ahogy a Fidesz uralmához is.

MSZP-s és LMP-s politikus volt már a rendezvény vendége, DK-s, Momentumos vagy Párbeszédes politikus nem. Az LMP és az MSZP vezetői a választási kudarcot jórészt arra vezetik vissza, hogy az ellenzék túl sokat foglalkozott „szimbolikus” kérdésekkel, és nem eleget „az emberek” megélhetési problémáival, és helytelenítették a „putyinozást”, a háború kérdésében való állásfoglalást a kampányban. Természetesnek és örvendetesnek tartom, hogy az Orbán-előadásról külön-külön mondtak véleményt, hiszen ha közös szöveget próbáltak volna szerkeszteni, az óhatatlanul színtelen-szagtalan lett volna. Így viszont Gyurcsány Ferenc elmondhatta, hogy náci beszédnek tartja Orbán szövegét, és fontos, hogy időnként ne csak értelmiségiek és újságírók, de politikusok is kimondják az igazat Orbánról és rendszeréről.

Más a helyzet az Orbán-kormány megszorító intézkedéseivel: erről nagyjából ugyanazt gondolják és mondják a hat párt politikusai. Amit az egyik mond, azt a többiek is fel tudják vállalni, ahogy az egyik párt társelnöke a sajtótájékoztatót követően hangsúlyozta. Ők igen, felelős közgazdász azonban többnyire nem. Amivel a Momentum állt elő a közös sajtótájékoztatón, hogy vonják vissza a kata-törvényt és az év végéig dolgozzanak ki új megoldást, illetve az MSZP kezdeményezésével az országos lakóház-szigetelési programról egyet lehet érteni.

A rezsinövelés eltörlésére irányuló DK-s követeléssel azonban komoly gazdaságpolitikus nem érthet egyet.

Lehet és kell bírálni az intézkedés végrehajtásának módját és azt, hogy tíz éven keresztül áltatták a magyarokat azzal, hogy lehet önkényesen megszabni a háztartási energiatarifákat, s emellett a választásokig kitartottak, majd a választás után intézkedtek másként. Azt azonban már a választások előtt elmondták a szakemberek, hogy a „rezsicsökkentés” nem lesz fenntartható.

Nem a „rezsicsökkentés” „megvédése” lehet egy komolyan vehető párt követelése, hanem olyan kompenzációs rendszer kialakítása, amely enyhíti a reális energiatarifák terheit a rászorulók számára, miközben az arra képesektől elvárja a reális árak megfizetését.

Nem érthet egyet komoly gazdaságpolitikus a Kossuth téren elhangzott, de már a választási kampányból is ismert áfa-csökkentési javaslatokkal sem. Az Orbán-kormány alacsony egyenes adókat és ugyanakkor magas közvetett adókat és különadókat vet ki, és így biztosítja a jövedelemközpontosítás viszonylag magas szintjét, és finanszíroz kiterjedt állami költekezést. Önmagában az áfa-terhek kiterjedt, de szelektív csökkentését nem lehet meghirdetni ellentételezés nélkül, viszont az egyenes adók emelését és a költségvetési költekezés szűkítését az ellenzéki pártok a választási kampányban és azt megelőzően illetve követően sem vállalták. Ráadásul

az áfa csökkentése olyan tehercsökkentést jelent, amelyből óhatatlanul több jut a többet és kevesebb a kevesebbet fogyasztónak.

Így van ez a gyermeknevelési cikkek áfájának a Jobbik által hosszú ideje követelt csökkentésével, netán – ahogy most mondják – eltörlésével is: a tehetősebbek babaápolási termékekre, bébiételre, gyerekruhára, gyerekbútorra is jóval többet költenek, mint a szegények. Nem áfacsökkentéssel vagy éppen eltörlésével, hanem a családi pótlék emelésével kell a gyerekes háztartások jövedelmi helyzetén javítani. Ugyanez vonatkozik a közműdíjak áfájának szintén a Jobbik által meghirdetett eltörlésére is. A sajtótájékoztatón a Párbeszéd politikusa adta elő az „alapvető élelmiszerek” áfájának csökkentését, amit a kampányban mind a hat párt képviselt. Az iménti ellenérv az élelmiszerek áfájának csökkentésére vagy netán – mert ilyen is elhangzik ellenzéki politikusoktól – eltörlésére fokozottan vonatkozik. Hozzá kell tenni, hogy nincs megalapozott módszer az „alapvetőnek” tekintett élelmiszerek körének elhatárolására, ezért is vonatkozik az alacsonyabb áfa-kulcs Európa-szerte az élelmiszerek összességére. Jól hangzó követelés az „alapvető” élelmiszerek áfájának csökkentése, de én sem költségvetési, sem társadalompolitikai szempontból nem tartom támogathatónak. Legalább a politikusoknak tudniuk kellene: a fogyasztás megadóztatása nem valamiféle „büntetés”, hanem a közkiadások finanszírozásának nélkülözhetetlen forrása, ami alól a fogyasztás semmilyen tételét nem helyes kivonni. (Ahogy a jövedelemadózás alól sem helyes semmiféle jövedelmet kivonni.)

Az LMP a Kossuth téren is a „klímabérlet” ötletével állt elő, a német 9 eurós bérletjegy példájára. Németországban csak három hónapra nyitották meg ezt a lehetőséget, s tartós finanszírozására ott sem látnak lehetőséget. Nálunk sem látok ilyet, s az LMP sem jelöl meg tartós forrást.

Én sem vagyok lelkes az ellenzéki pártok közös fellépésétől, ahogy a kitűnő alkotmányjogász sem, de én azért, mert a populista követelésekkel lépnek fel egységesen.

AZ ORBÁNI HAZUGSÁGVÁR

Bauer Tamás

-

2021-10-28

0

Meghallgatva majd elolvasva Orbán Viktor október 23-i, vitathatatlanul hatásos beszédét, be kellett látnom: Orbán ezúttal is valóságos hazugságvárat épített fel, és ezzel ragadta magával azokat, akik hagyták magukat magával ragadni, akik szeretnek neki hinni, mert amit mond, az beilleszthető a világképükbe.

Orbáni a világképnek központi eleme pedig nem más, mint a külvilággal szembenálló, a külvilág által örökké támadott Magyarország állandó küzdelme „a fennmaradásért”. Mint Orbán legtöbb megszólalásának, ennek a beszédnek is a harc volt a vezérmotívuma, ahol ő vezeti a harcot, amelyet az általa vezetett magyarság az általa felrajzolt ellenséggel vív.

Más kormányok vezetői a gazdasági fejlődés biztosításának lehetőségeiről és módjairól, az adott társadalom kohéziójának erősítéséről, a mindenütt jelenlevő szegénység visszaszorításáról, klímavédelemről és más világproblémákról szoktak beszélni programadó beszédjeikben, ő azonban csak harcról tud már beszélni, s ehhez kell ellenséget kreálnia. Erre kínált alkalmat 1956 évfordulója:

„Szabadság a rabsággal szemben, függetlenség a megszállással szemben, magyar hazafiak a kommunisták ellenében.”

Ez volt az a kiindulópont, amely még igaz is, hiszen 1956 valóban erről szólt, egy pontosítással: a kommunisták is magyarok voltak. A kiinduló szembeállításnak ez a kis pontatlansága azután gyökeresen hamis szembeállítássá terebélyesedett, amikor 1956-tal Orbán párhuzamba állította 2006-ot.

„Ezzel a Magyarországgal húzott ujjat 2006-ban ismét a kommunisták új nemzedéke” – mondta Orbán 2006-ról, kommunistákként írva le az MSZP–SZDSZ kormánykoalíciót és parlamenti többséget.

Azt állította róluk: „Hazugságok árán jutottak hatalomra”, holott kormányra jutásuk 2002-ben történt, s éppen az első Orbán kormány korrupciójának, fennhéjázásának volt betudható.

A Gyurcsány-kormány „bűneit” sorolva azt állította: „eltörölték a családtámogatásokat”, holott nem eltörölték, hanem a családi adókedvezményt beolvasztották a családi pótlékba, hogy minden gyerekes család hozzájusson. „Összejátszva a nemzetközi bankvilággal, devizahitelek csapdájába csalták családok százezreit” – állította Orbán, holott a devizahitelek felvételével egészen a 2008-as pénzügyi válságig kifejezetten jól jártak azok, akik felvették azokat, s csak a svájci franknak a pénzügyi válság miatti, senki által nem előrelátott ugrásszerű árfolyamnövekedése okozta a valóban súlyos bajt.

Ilyen és hasonló állításokkal diabolizálta Orbán a politikai ellenfelet. 2006 őszéről pedig azt állította, hogy „Amikor pedig felemeltük a szavunkat, könnygázzal, gumilövedékkel és lovasrohammal válaszoltak.” Mintha a szavak felemelésén kívül nem lettek volna 2006-ban erőszakos támadások a rendőrkordonok ellen mind szeptemberben, mind októberben. Az övétől eltérő gazdaság- és társadalompolitikát állította be a nemzet tönkretételeként, a provokációval kikényszerített – és azután ellenőrizetlenné vált – rendőri intézkedést az ötvenes évek rákosista terrorjával folyamatos erőszakos hatalomgyakorlásként: ez Orbán hazugságvárának talapzata, a múlt gyökeres meghamisítása.

Nem lehet nem emlékeztetni arra, hogy az MSZP háromszor adta át szabályosan a kormányhatalmat választáson győztes ellenfelének, 1990-ben, 1998-ban és 2010-ben, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy semmilyen tekintetben nem tekinthető kommunistának, az ilyen folytonosság állítása nyilvánvaló hazugság.

Hazugság azért is, mert a hatalmon levő MSZP 1994-et követően, az SZDSZ-szel koalícióban a kormány játékterének szűkítésére, a kormánytól független intézmények (közmédia, ombudsmanok, bíróságok) erősítésére hozott törvényeket, a hatalommegosztást megszilárdítva, és nem felszámolva, a szabadság garanciáit erősítve, ami biztosan nem kommunistákra jellemző.

A beszédben a következő hazugság az orbáni magyar állam és a demokratikus Nyugat kapcsolatrendszerének meghamisítása volt.

„… amikor letörtük a rezsiárakat, amikor megskalpoltuk a multik extraprofitját, és amikor hazaküldtük az IMF-et, az egész Európai Unió ránk támadt. És ránk támadtak akkor is, amikor felépítettük a kerítést, és megvédtük a határainkat.”

Nem így történt: nem e piacellenes intézkedésekért támadták Unió illetékes biztosai a második Orbán-kormányt, hanem a jogállam leépítéséért: a bírók nyugdíjazásáért, a főbíró menesztéséért, a Klubrádió frekvenciája körüli huzavonáért, egyes befektetők jogsértő kiszorításáért.

A harmadik Orbán-kormány idején az Unió tudomásul vette Orbán embertelen menekültpolitikáját, a közös menekültpolitika orbáni blokádját, nem tehetett mást. Mégis, hamis történelmi párhuzammal folytatta: „Éppúgy, mint 1849-ben, 1920-ban, 1945-ben és 1956-ban is, az európai főméltóságok megint a fejünk felett, rólunk, de nélkülünk kívánnak dönteni.” Hogy lehet az elvesztett háborúk utáni hátrányos döntéseket párhuzamba állítani azzal, hogy a magyar államon számon kérik azoknak a normáknak a betartását, amelyeket maga vállalt az EU-csatlakozáskor? Eddig elment:

„Európaivá, érzékennyé és liberálissá vernek minket, ha beledöglünk is.”

Amikor Orbán azt állította, hogy „a Brezsnyev-doktrína levegője járja át Európát”, annyi igazság volt az állításában, hogy közös normák betartását kérik számon az azokat megsértő államon most is, mint Csehszlovákia 1968-as megszállásakor. A különbség azonban alapvető: akkor a „szocialista világrendszerbe” a szovjet hadsereg háborús győzelme nyomán kényszerültek bele a kelet-közép-európai kis országok, míg most a szovjet világhatalom összeomlását követően maguk jelentkeztek a NATO-ba és az Európai Unióba, a nyugati demokráciák közösségébe, s csak a közös normák teljesítésének alapos vizsgálata után nyertek oda bebocsátást. Ezt a gyökeres különbséget hazudta el Orbán ebben a beszédben is, mint az effajta párhuzamokkal évek óta mindig.

Ezúttal is a magyaroknak az idegen uralom elleni harcaként állította be saját törekvését a hatalom megtartására, ahol „a kommunisták” idegen hatalmak ügynökei voltak egykor is és azok ma is. „… itt, a Kárpát-medencében a szabadságért minden nap harcolnunk kell újra meg újra.”

Szabadságon pedig azt érti, hogy szabad neki a nemzetközi piac törvényeivel szemben mesterségesen szabni meg az energiatarifákat („rezsicsökkentés”), szabad neki a nemzetközi egyezményekkel szemben elzárkózni menekültek befogadásától, szabad neki a nemzetközi emberjogi normákkal szemben megbélyegezni a homoszexuálisokat.

Szabadságfogalma – mint évek óta mindig – nem az embereknek az állammal, a hatalmon levőkkel szembeni szabadságát jelenti, mint a liberális demokrácia híveinek szabadságfogalma, hanem csak az ő mint országúr szabadságát bármiféle akár belső, akár külső befolyástól, kontrolltól, és ezt tekinti a benne megszemélyesülő nemzet szabadságának.

A beszédet – híveit szédítve – újabb nyilvánvaló hazugsággal zárta: „Időben szólunk: aki eddig belénk harapott, annak belénk is tört vagy elvásott a foga”. A világgal harcoló magyarokat visszamenőleg erősebbnek mutatja annál, amik voltak, holott a magyarok Rákóczi, Kossuth, Tisza vagy Horthy vezetésével rendre vereséget szenvedtek, akár igaz ügyet, a magyar függetlenségét képviseltek, akár más népek alávetéséért szálltak be mások háborújába.

Az 1989 utáni új nemzetközi helyzet, az európai integráció a közös békés felemelkedésben való részesedést kínálta fel Magyarországnak, s ehelyett Orbán a maga önkényuralmának biztosítására olyan harcot vállal, amiből újra csak vesztesként jöhet ki az ország.

Erre a harcra mozgósítja híveit a hazugságok gondosan felépített várába húzódva.

SZÜLETÉSNAP

Bauer Tamás

-

2021-10-25

0

Tízéves lett a DK. Tíz éve, hogy egy kölcsönvett kőbányai pártirodán összegyűltünk néhány tucatnyian, többségükben addigi MSZP-sek, az egykor MDF-es Debreczeni József, a pártonkívüli baloldali Niedermüller Péter és az egykor SZDSZ-es én, és megalapítottuk az új pártot azon a néven, amelyet korábban az MSZP-n belüli, Gyurcsány Ferenc, Vitányi Iván és Molnár Csaba nevével fémjelzett platform viselt.

Azután elmentünk egy újlipótvárosi kávéházba, és megtartottuk az új párt első sajtótájékoztatóját. Az alakuló összejövetelen elfogadtunk egy alapító nyilatkozatot, megválasztottuk az elnökséget, benne Gyurcsányt elnöknek, Vitányit örökös tiszteletbeli elnöknek, Molnárt ügyvezető alelnöknek választottuk, mi hárman pedig Debreczeni Jóskával és Niedermüller Péterrel alelnökök lettünk, annak kifejezésére, hogy az új párt nem egyszerűen az MSZP-ből kivált szocialistáké, hanem olyan liberálisoké és konzervatívoké is, akik együtt kívánnak fellépni az épülő orbáni önkényuralommal szemben, a demokratikus jogállam újjáépítéséért, a magyar progresszió tradícióit folytatva.

A születésnapi rendezvényen – mint minden évben – Gyurcsány mondott okos, kedves, élvezetes beszédet, amely – noha az elején az ellenkezőjével fenyegette a hallgatóságot – kifejezetten szellemes volt. Helyes dolgokat mondott a mai politikai helyzetről, a remélt majdani demokrata kormányról, a hatpárti szövetségről, melyet mint demokrata hazafias koalíciót emlegetett.

Egyetlen dolog nem stimmelt a hangulatos beszédben.

„Az, ami most történik, itt a tizedik születésnapunk környékén, amikor létrejön az Orbánnal szembenálló demokraták hazafias koalíciója, az valójában az, amiről 2010-ben és 11-ben beszéltünk. Hölgyeim és uraim, megérkeztünk” – mondta elégedetten Gyurcsány.

Hát nem. Amiről 2011-ben beszéltünk, az más volt, mint a mostani hatpárti szövetség. Amiről 2011-ben beszéltünk, az szocialisták, liberálisok és konzervatívok szövetsége volt egy pártban, a progresszív magyar hagyományok, az egyértelmű nyugati orientáció jegyében. Ehhez képest a mai helyzet két dologban különbözik.

A mai DK egyértelműen szocialista párt, amelynek immár nem alelnöke sem Debreczeni, sem Niedermüller, sem én. Vannak ugyan egykori SZDSZ-esek a vezető testületekben, de nincs liberalizmus a párt politikájában.

A gazdaságpolitikát, a társadalompolitikát, a jogpolitikát tekintve eltűntek a párt dokumentumaiból és mindennapi üzenetiből azok az elemek, amelyeket nem az egykori MSZP-ből hoztak magukkal az onnan jöttek.

De vajon baj-e az, ha a széles összefogás nem egy pártban, hanem a hat párt szövetségeként valósul meg?

Ez annyiban jelent mást, mint amiről tíz éve beszéltünk, hogy a hatpárti szövetségbe – leginkább a Jobbikkal és az LMP-vel – bekerült a magyar jobboldal nacionalizmusa, bekerült egyfajta harmadikutas kapitalizmus-ellenesség, ami a tíz évvel ezelőtti DK-ban elképzelhetetlen volt.

A Fidesz alternatívájaként nem a magyar progresszió tradícióit folytató párt lép fel, hanem egy sokkal inkább vegyes profilú szövetség. Hogy ez előnyös-e, azt most félreteszem. Kétségtelen, hogy úgy tűnik: a Fidesszel csak ez a vegyes profilú szövetség képes a győzelem reményével felvenni a harcot.

De az mindenképpen megállapítható: ez nem az, amiről tíz éve beszéltünk.

Címke: mszp

A fentiekből egyértelmű, hogy Gyurcsány és pártja nélkül nincsen Orbán buktatás. Aki őket támadja, az vagy nem akar kormányváltást, vagy egyéb, egyéni célja van. Persze okként az ostoba sértődöttség sem zárható ki teljesen.

Az egyik, hogy Gyurcsány 2004-ben az MSZP-s kemény mag ellenében kaparintotta meg a kormánypálcát (ők Kiss Pétert akarták kormányfőnek), ergo abban az időben parvenünek számított, azaz az MSZP frakció semmilyen megszorítást nem szavazott volna meg neki.

Így kezdődött annak az embernek és pártjának a gyors ütemben való leamortizálása, aki Orbán és a Medgyessy-Járai duó kártevése után akarta is a gazdaság rendbe hozását, meg képes is lett volna rá. Sőt, el is kezdte.

A politikai divat néhány példája:

„Ezekkel nem lehet Orbán ellen nyerni.”

„Gyurcsánnyal nem lehet nyerni.”

„A Parlament nem demokratikus, az ellenzék képviselői ne vegyék föl mandátumukat, ne legitimálják a mostani kormányzatot, inkább a Parlamenten kívül politizáljanak.”

Elegáns, értelmiségi kívülállás (Én? Ezekkel? Ezek bármelyikével? Ugyan, kérlek! Csak nem képzeled!).

„A másik sem lenne jobb”

Az MSZP-ben akkor azt gondolták, hogy a Fidesz legyőzésére csak olyan jóléti ígéretekkel van lehetőség, amelyeket szakértő közgazdászok akkor is megvalósíthatatlannak tartottak.

Nem kérdés, hogy ma az elszabadult infláció az ország legnagyobb gondja. Az, hogy az inflációt háborús meg szankciós inflációnak nevezi, az Orbán-kormány vitathatatlanul egyik legarcátlanabb propagandahúzása.

Az ellenzéki politikusok nem szeretnek erre emlékeztetni, hiszen annak idején egyáltalán nem figyelmeztettek ezeknek a lépéseknek a várható inflációs hatására, egyáltalán nem kifogásolták azokat.

A magas áfa-kulcs ma nem nélkülözhető, mert az adórendszer ma sokat szed be az áfából és keveset a jövedelemadókból, és ha az áfát csökkentenék, a jövedelemadókat kellene emelni, amit a Fidesz nem akar.

Az egészen más kérdés, hogy az Orbán-kormány rengeteg olyasmire költ tíz- és százmilliárdokat, amire nem kellene, viszont rengeteg olyasmire nem költ (nem eleget), amire kellene (többet kellene).

Ha az infláció visszaszorítását tekintjük első számú prioritásnak, akkor tudomásul kell venni, hogy átmenetileg a fogyasztói összkereslet minden szegmensének valamelyest csökkennie kell, így a nyugdíjak reálértékének is.

Ez hagyományos baloldali politikát jelent, a Kádár-korszak dicséretével, az MSZP-től messze balra.

Igaza lehet, de nekem más bajom van a Kossuth téri akcióval.

Nem a „rezsicsökkentés” „megvédése” lehet egy komolyan vehető párt követelése, hanem olyan kompenzációs rendszer kialakítása, amely enyhíti a reális energiatarifák terheit a rászorulók számára, miközben az arra képesektől elvárja a reális árak megfizetését.

Azt állította róluk: „Hazugságok árán jutottak hatalomra”, holott kormányra jutásuk 2002-ben történt, s éppen az első Orbán kormány korrupciójának, fennhéjázásának volt betudható.

A mai DK egyértelműen szocialista párt, amelynek immár nem alelnöke sem Debreczeni, sem Niedermüller, sem én. Vannak ugyan egykori SZDSZ-esek a vezető testületekben, de nincs liberalizmus a párt politikájában.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA