A Kreml egyik legbefolyásosabb stratégiai gondolkodója, Fjodor Lukjanov szerint Oroszország olyan pontra jutott az ukrajnai háborúban, ahol a konfliktus kimenetele már nem pusztán a frontvonalon dől el. Ukrajna drónképességei egyre mélyebben érik el az orosz hátországot, a nyugati fegyvergyártás pedig szorosabban kapcsolódik az ukrán hadsereghez, mint valaha. Lukjanov úgy véli: Moszkva akár európai fegyvergyárak ellen is támadást indíthat – egy lépés, amely a háborút közvetlenül kiterjesztené a NATO‑országokra. A helyzetet tovább bonyolítja Donald Trump külpolitikai fordulata, amely újra átrendezi az amerikai–európai–orosz viszonyokat.
A háború négy éve húzódik, és Oroszország számára egyre nyilvánvalóbb, hogy a kezdeti villámháborús elképzelés összeomlott. Ukrajna drónjai ma már rendszeresen csapást mérnek az orosz hátországra, ami nemcsak katonai, hanem társadalmi feszültséget is okoz: a lakosság nehezen viseli, hogy a konfliktus elhúzódik, miközben a stratégiai célok nem teljesültek. Lukjanov szerint a legnagyobb fenyegetést az jelenti, hogy kialakult egy európai–ukrán hadiipari együttműködés, amely 2026-ra olyan technológiai szintet biztosít Ukrajnának, amellyel Oroszország nem tud lépést tartani. A Kreml tanácsadója elismeri, hogy Oroszország későn reagált a digitális és dróntechnológiai forradalomra, így a saját hadiipara korszerűtlenné vált, miközben Ukrajna – részben saját fejlesztésekkel – gyorsan modernizálódott.
Ebben a helyzetben Moszkva egyre kevesebb racionális katonai opcióval rendelkezik. A nukleáris fegyver bevetését Lukjanov ugyan megemlíti, de rögtön félre is teszi, hangsúlyozva, hogy reméli: erre nem kerül sor. Kína is figyelmeztette Putyint, hogy ne lépje át ezt a vörös vonalat, hiszen Peking számára létfontosságú, hogy Oroszország ne veszítsen, de az atomfegyver alkalmazása olyan következményekkel járna, amely Kína érdekeit is súlyosan sértené. A Kreml ezért más eszközöket mérlegel.
Lukjanov szerint
„nagyon is reális forgatókönyv”, hogy Oroszország olyan nyugati létesítmények ellen hajtson végre támadásokat, amelyek Ukrajnát fegyverzik fel.
A hadügyminisztérium állítólag listát is készített azokról a gyárakról és logisztikai központokról, amelyek kulcsszerepet játszanak az ukrán hadsereg ellátásában. Ha Moszkva valóban európai célpontokat támadna, az a NATO kollektív védelmi mechanizmusát aktiválná, és a konfliktus közvetlen NATO–Oroszország összecsapássá válna. Ez a háború minőségi ugrása lenne, amelyet a Kremlnek is mérlegelnie kell.
A helyzetet tovább bonyolítja Donald Trump külpolitikai fordulata. Trump korábban elutasító volt Ukrajnával szemben, és a Kreml úgy értelmezte, hogy az amerikai elnök akár egy Putyin‑paktumra is nyitott lehet.
Az elmúlt hónapokban azonban Trump álláspontja megváltozott: Ankarában már támogatásáról biztosította Zelenszkijt, és engedélyezte Patriot rakéták gyártását Ukrajna védelmére. Ezeket Németországban gyártanák – vagyis éppen olyan létesítményekben, amelyeket Lukjanov szerint Oroszország célba vehetne. Ha Moszkva ilyen gyárakat támadna, azzal végleg maga ellen fordítaná az amerikai elnököt, aki jelenleg a hivatalos amerikai külpolitikai irányvonalat képviseli.
Lukjanov visszatekintése szerint Putyin elnökségének első éveiben még reális volt Oroszország nyugati integrációja. A G8 csúcstalálkozókon Putyin késznek mutatkozott arra, hogy a nyugati rendszerekhez közeledjen, és az első két ciklusában kifejezetten a Nyugattal való együttműködést kereste. A fordulópontot az amerikai Irak‑invázió és az ukrajnai, valamint grúziai „színes forradalmak” jelentették, amelyeket a Kreml fenyegetésként értelmezett. Lukjanov ma már úgy látja: Oroszország túlreagálta ezeket az eseményeket, és ez a túlreagálás vezetett el a 2022-es invázióhoz is, amelyet utólag ő maga is hibának tart.
A magyar vonatkozás sem marad ki Lukjanov értelmezéséből. Szerinte Orbán Viktor helyzete az amerikai–orosz viszony alakulásától függött:
ha létezett volna Trump–Putyin megállapodás, akkor az, hogy a magyar miniszterelnök információkat osztott meg Putyinnal NATO‑ügyekről, akár elfogadható lett volna Washington számára.
Mivel azonban Trump külpolitikája visszatért ahhoz az irányhoz, amely Európát tekinti elsődleges szövetségesnek, Orbán geopolitikai értelemben rossz oldalon állt, és Trump nem vállalta a politikai kockázatot, hogy ezt a helyzetet fenntartsa.
A konfliktus tehát olyan szakaszba lépett, ahol minden szereplő mozgástere beszűkült. Oroszország technológiai hátrányban van, a háború elhúzódik, és a Kreml egyre radikálisabb opciókat mérlegel. A Nyugat eközben – Trump fordulatával – egységesebbé vált, és a NATO katonai fölénye továbbra is egyértelmű. Ha Moszkva valóban nyugati fegyvergyárakat támadna, az a háború új, közvetlen NATO–Oroszország szakaszát indítaná el, amely a konfliktus egész dinamikáját megváltoztatná.
