Christopher Nolan Odüsszeiája ismét látványos hőstörténetté formálta a hazatérő férfi mítoszát. Anne-Clotilde Ziégler francia pszichoterapeuta azonban kellemetlenebb kérdést tesz fel: mi történik azzal a nővel, aki közben vár, remél és lassan feladja a saját életét? A Penelopé-komplexus nem a hűség dicsérete, hanem a végtelenre nyújtott várakozás kritikája. A film bírálja a hódítás férfikultuszát, ám nem számol le maradéktalanul azzal a renddel, amely a férfi bolyongását történelemmé, a nő elvesztegetett éveit pedig erénnyé emeli.
Christopher Nolan monumentális filmje visszahozta a populáris kultúra középpontjába Homérosz csaknem háromezer éves történetét. Matt Damon játssza Odüsszeuszt, Anne Hathaway Penelopét, Tom Holland pedig fiukat, Télemakhoszt. A 173 perces produkció technikailag lenyűgöző, nagyszabású és komor tónusú alkotás, amely látványos akcióval teszi fogyaszthatóvá az antik eposzt. Ugyanakkor az egyik első kritika szerint érzelmileg távolságtartó marad: a hős túlélése izgalmasabbnak bizonyul, mint az, hogy tulajdonképpen miért és kihez akar hazatérni.
Ez nem mellékes hiányosság. Az Odüsszeia ugyanis nemcsak egy férfi kalandjainak története, hanem egy házasság húszéves felfüggesztéséé is. A hős útja tele van veszéllyel, csodával és nőkkel. Penelopé útja többnyire egyetlen helyiségben zajlik: vár, sző, visszabontja a szőttest, távol tartja a kérőket, és megpróbálja egyben tartani azt a világot, amelyből a férje eltűnt.
Az egyik történetből eposz lett. A másikból erkölcsi kötelesség.
Nem ugyanaz a szabadság jut mindkettőjüknek
Odüsszeusz tíz évig harcol Trójánál, majd további tíz évig bolyong, mielőtt visszatér Ithakába. Távolléte nem írható le egyszerűen úgy, mintha húsz éven át önfeledten nyaralt volna: hajótörések, isteni beavatkozások, fogság és életveszély hátráltatják. De az sem igaz, hogy a házassági hűség ugyanazt jelentette volna számára, mint Penelopé számára.
Odüsszeusz Kirké mellett egy évet tölt, Kalüpszó szigetén pedig hét évig marad. A történet ezeket az epizódokat a hős útjának részeként kezeli, miközben Penelopé legkisebb érzelmi vagy szexuális önállósága is a család, a dinasztia és Ithaka rendjét fenyegetné. A férfi hűtlensége kaland, a nő továbblépése árulás: az antik kettős mérce ennél világosabban aligha fogalmazható meg.
A kérők ráadásul nem egyszerű udvarlók. Felélik Odüsszeusz vagyonát, megszállják a palotát, nyomást gyakorolnak Penelopére, és a hatalom megszerzésére készülnek. Penelopé tehát nem szabadon választ a romantikus lehetőségek között. Fenyegetett helyzetben próbál időt nyerni, miközben nincs biztos tudása arról, hogy
a férje életben van-e.
Éppen ezért tévedés passzív, naiv asszonyként ábrázolni. A halotti lepel nappali szövésével és éjszakai visszabontásával három éven át késlelteti a döntést. Ez tudatos ellenállás, politikai intelligencia és túlélési stratégia. Penelopé nem azért érdekes, mert mozdulatlan, hanem azért, mert a számára engedélyezett szűk térben is képes cselekedni.
Amikor a remény életformává válik
Anne-Clotilde Ziégler Le complexe de Pénélope – Et si vous arrêtiez d’attendre l’homme de votre vie? című könyve nem hivatalos pszichiátriai diagnózist vezet be.
A Penelopé-komplexus olyan értelmező fogalom, amellyel a toxikus kapcsolatokra szakosodott pszichoterapeuta az állandó szerelmi várakozás lelki mechanizmusait írja le.
A könyv középpontjában azok az emberek – elsősorban nők – állnak, akik egy elérhetetlen, bizonytalan vagy következetlen partner miatt függesztik fel saját életüket. Ziégler célja a könyv leírása szerint az, hogy feltárja e várakozás pszichológiai és érzelmi működését, és segítsen kilépni a magányból, az ürességből és az önmagunktól való eltávolodásból.
A probléma nem pusztán az, hogy valaki türelmes. Hanem az, hogy a várakozást összetéveszti a kapcsolattal. A ritka üzenet, az újabb ígéret, a bocsánatkérés vagy a közösen elképzelt jövő fenntarthatja az érzelmi kötődést akkor is, amikor a másik fél a jelenben alig vesz részt az életében.
Ebben a helyzetben az ígéret nem a változás kezdete, hanem gyakran a változás helyettesítője. A partner azt mondja, hogy hamarosan dönt, hazatér, szakít a szeretőjével vagy rendezi az életét. A várakozó fél minden újabb határidővel visszakap egy kevés reményt, de közben újabb hónapokat vagy éveket veszít.
Aki mindig csak holnap választ bennünket, az ma valójában nem választ bennünket.
Mi tartja fogva a modern Penelopét?
A tartós várakozás mögött ritkán áll egyetlen ok. A romantikus kötődés mellett gyakran anyagi, családi és társadalmi tényezők teszik nehézzé a kilépést.
- Az idealizált múlt azt az érzést keltheti, hogy a kapcsolat igazi formája valaha már létezett, ezért csak helyre kell állítani.
- A szakaszos megerősítés különösen erős kötődést hozhat létre: a csalódást időnként gyengédség, figyelem vagy ígéret követi, így a remény soha nem hal meg teljesen.
- Az elveszett idő csapdája arra ösztönöz, hogy valaki további éveket áldozzon fel, mert már túl sokat fektetett a kapcsolatba ahhoz, hogy beismerje annak kudarcát.
- Az anyagi függés valós kockázattá teheti a távozást. Lakhatás, jövedelem, közös vagyon vagy a gyermekek ellátása kötheti a feleket egymáshoz.
- A társadalmi elvárások ma is gyakran a nő feladatává teszik a család egyben tartását, a megbocsátást és az érzelmi gondoskodást.
- A gyerekek érdekeire hivatkozás elfedheti, hogy a tartós megalázás és bizonytalanság szintén családi környezetet teremt – csak éppen rosszat.
Ezeket nem lehet egyetlen fölényes mondattal elintézni: „Miért nem hagyja ott?” A várakozó fél hibáztatása ugyanazt az igazságtalanságot ismétli meg, amelyből a probléma ered. Ugyanakkor az együttérzés sem jelentheti az önfeladás romantizálását.
A magyarázat nem felmentés a végtelen halogatásra, ahogyan a kötődés sem kötelez életfogytiglani türelemre.
Nem mindig egy nárcisztikus férfi és egy gyenge nő története
Csábító volna Odüsszeuszt egyszerűen nárcisztikus manipulátornak, Penelopét pedig áldozatnak nyilvánítani. Ez azonban túl kényelmes magyarázat. Távolról, klinikai vizsgálat nélkül felelőtlenség személyiségzavart diagnosztizálni, és nem minden hűtlenség mögött áll nárcisztikus személyiség.
A kapcsolatot két ember kötődése, félelme, érdeke és megszokása tarthatja fenn. A hűtlen fél is ragaszkodhat a házasság biztonságához, miközben máshol keres izgalmat vagy megerősítést. Nem akar távozni, de lemondani sem akar semmiről. Ez azonban nem árnyaltságra hivatkozó felmentés, hanem a felelősség pontosabb kijelölése.
Aki fenntartja a másik reményét, miközben következetesen megszegi az ígéreteit, annak előnye származik a bizonytalanságból. Otthon megmarad a biztonság, máshol a szabadság; az árát pedig többnyire a várakozó fél fizeti meg.
A hűtlenség után lehetséges a kapcsolat újjáépítése, de ehhez nem elég a bűntudat és a fogadkozás. A változást ellenőrizhető viselkedésnek kell bizonyítania: őszinteségnek, következetességnek, közösen vállalt határoknak és tényleges jelenlétnek. A sorozatos ígéretszegést nem teszi erénnyé az, hogy mindig szép bocsánatkérés követi.
Penelopé nem a régi világot kapja vissza
A komplexus egyik kulcsa az a vágy, hogy „legyen minden úgy, mint régen”. Csakhogy Odüsszeusz hazatérése nem állítja helyre a húsz évvel korábbi világot. Télemakhosz felnőtt, Penelopé megöregedett, Ithaka politikai rendje megrendült, Odüsszeusz pedig háborút, veszteséget és erőszakot hoz magával.
A régi világ nem vár sértetlenül a palotában. Nincs hová visszatérni, mert az idő akkor is dolgozik, amikor valaki úgy tesz, mintha az élete szünetelne.
Ebben áll a Penelopé-komplexus legkeményebb tanulsága. A várakozó ember gyakran nem is kizárólag a partnerét akarja visszakapni, hanem saját korábbi életét, identitását és biztonságérzetét. Azt reméli, hogy a másik visszatérésével semmissé válik minden elvesztegetett év. Ez lehetetlen. Az időt nem lehet visszaszőni.
A továbbélés ezért nem feltétlenül új partner keresését jelenti. Elsősorban annak visszavételét, amit a várakozás kisajátított: a figyelmet, a döntést, a munkát, a barátságokat, a testet, az önbecsülést és a jövő tervezésének jogát.
Az eposz mögött eltakart nő
Nolan filmjével kapcsolatban könnyű újabb rövid életű kultúrharcot indítani a szereposztásról. Lupita Nyong’o szerepe vagy Elliot Page megjelenése alkalmas lehet néhány napnyi internetes felháborodásra, de ez aligha a mű legfontosabb kérdése. A felháborodásipar szereplői gyakran egy-egy színész identitását teszik meg civilizációs válságnak, miközben észrevétlenül hagyják a történet valódi hatalmi viszonyait.
A lényegi kérdés nem az, hogy ki milyen származású szereplőt alakít, hanem az, hogy a film képes-e Penelopét önálló erkölcsi és érzelmi alanyként megmutatni. Vagy ismét csak a férfi útjának végállomása lesz: az otthon, amelynek változatlanul kell maradnia, hogy a hős kalandozásainak legyen értelme.
Nolan eposza látványos és intelligens produkció lehet, de a monumentalitás nem azonos a mélységgel.
Ha Odüsszeusz belső konfliktusa összetett, Penelopé fájdalma pedig csupán nemes háttér, akkor a film ugyanazt a több ezer éves rendet reprodukálja, amelyet akár meg is kérdőjelezhetne. A nő ismét vár, hogy a férfi története befejeződhessen.
A hűségnek is van lejárati ideje
Penelopé történetét évszázadokon át a női hűség diadalaként mesélték. Pedig olvasható másként is: figyelmeztetésként arról, milyen könnyen lesz az erényből kötelesség, a reményből függőség, a türelemből pedig elvesztegetett élet.
A hűség csak akkor méltóság, ha szabad döntés, kölcsönös és van valóságos tárgya. Ha egyetlen ember vár, alkalmazkodik és bocsát meg, miközben a másik újabb és újabb kivételt engedélyez magának, akkor már nem a kapcsolatot védik. Csak az egyenlőtlenséget tartják életben.
A modern Penelopének nem kell új kérőt választania, és nem kell bosszút állnia. De joga van határt szabni, feltételeket kimondani, segítséget kérni és kilépni abból az életből, amelyet másvalaki bizonytalan ígérete irányít.
Odüsszeusz talán egyszer hazatér. A valódi kérdés azonban már nem ez.
Hanem az, hogy Penelopé miért lenne köteles addig ugyanott maradni.
