Bevezetés
2026. szeptember 1-jén a német kormány arra a következtetésre jutott, hogy az orosz állami szervek álltak a lipcsei/halle-i repülőtér ellen elkövetett drón-támadás mögött. Négy héttel korábban a repülőtér dolgozói egy robbanóanyaggal megrakott drónt találtak egy ukrán Antonov teherszállító repülőgép közelében. Felfüggesztették a járatokat azon a helyszínen, amely egyaránt jelentős polgári teherszállítási csomópont és a NATO stratégiai légi szállításának bázisa. Berlin többek között azzal reagált, hogy bezárta Oroszország bonni konzulátusát és az úgynevezett Orosz Házat Berlinben.
A lipcsei incidens egy olyan fizikai összeköttetés elleni támadási kísérletet jelentett, amelyen keresztül Európa támogatja Ukrajnát. Jelentősége ugyanannyira abban a dilemmában rejlik, amelyet előidézett, mint a közvetlen kárban, amelyet okozhatott volna. Hogyan kellene reagálniuk az európai kormányoknak, amikor egy ellenséges cselekmény elég súlyos ahhoz, hogy veszélyeztesse a katonai logisztikát, de úgy van kimérve, hogy ne lépje át azt a küszöböt, amely egységes katonai válaszlépést váltana ki?
A lipcsei eset a 2026. júniusa óta zajló orosz–ukrán háború átalakulásának szélesebb történetébe illeszkedik. Ukrajna drón- és rakétatámadások sorozatát hajt végre Oroszország mélyén, amelyek célja az olajfinomítók, az árnyékflotta tartályhajói, a fegyvergyárak, a raktárlétesítmények és a logisztikai központok működésének megzavarása vagy leállítása.
Ezek a nagy hatótávolságú csapások önmagukban nem fogják kikényszeríteni az orosz politika megváltozását. Mindazonáltal a háború jellegét az orosz lakosság számára egy távoli katonai összecsapásból olyan csatává változtatták, amelynek jelentős belföldi következményei vannak. Ukrajna mélyreható csapásainak hatása arra irányul, hogy a háború véget érjen, vagy legalábbis ideiglenes tűzszünet jöjjön létre.
Moszkva azonban azonnali válaszként terror támadások hullámával reagált az ukrán civilek ellen, és – amint azt a lipcsei események is megmutatták – fokozta a hibrid műveleteit az Ukrajnát támogató különböző európai szervezetek ellen. Megéri-e Oroszországnak a megtorlás? Ez a tanulmány feltárja azokat a lehetőségeket, amelyeket Moszkva fenntarthat, azokat, amelyek valószínűleg visszaüthetnek, valamint azokat az uniós intézkedéseket, amelyek csökkenthetik azok hatását.
A mérséklés és az eszkaláció között
Ukrajna egyre mélyebbre hatoló és egyre pontosabb csapásai az orosz hátországban megrengették az orosz társadalom és Putyin-rezsim közötti informális megállapodás alapjait. A hallgatólagos megállapodás szerint az utóbbi a politikában azt tehet, amit akar, mindaddig, amíg ez nem rontja komolyan az oroszok életszínvonalát, és nem zavarja meg a mindennapi életet. Ugyanakkor többek között Ukrajna hosszú hatótávolságú dróncsapásai üzemanyaghiányt váltanak ki, és csökkentik azokat az állami bevételeket, amelyek a bérek, az árak és a nyugdíjak stabilitását biztosítják. Ráadásul, ha Ukrajna képes fenntartani vagy fokozni ezt a lendületet, és további károkat okoz Oroszország energia- és logisztikai infrastruktúrájában, az az egész orosz gazdaságra – például a mezőgazdaságra, a bankrendszerre és a polgári légi közlekedésre – láncreakciószerű hatással jár majd.
A Kreml eddig elutasította Kijev javaslatait egy általános tűzszünetre vagy a mélyreható csapásokra vonatkozó kölcsönös moratóriumra. Moszkva hajthatatlanságának egyik oka az, hogy az orosz kormánypárti média, a katonai bloggerek, az ultranacionalista aktivisták és a félig autonóm civil társadalom inkább megtorlást, mint mérséklést követel a Kremltől. Ez az egyetlen válasz, amit el tudnak képzelni Ukrajna által Oroszországnak okozott nemzetközi megaláztatásra és társadalmi-gazdasági destabilizációra.
Moszkva hajthatatlanságának fő meghatározó tényezője azonban az, hogy egy Putyin által tett kompromisszum ellentétes lenne saját gondolkodásmódjának, közvéleményben kialakult imázsának és politikai uralmának ideológiai alapjaival. A Kremlnek propaganda célokból szüksége van a bosszúra, hogy az orosz lakosság és a külföldi partnerek előtt demonstrálja továbbra is fennálló katonai erejét és elszántságát. Putyin és környezete továbbra is a terrorhadjárat eszkalálásával kívánja megnyerni a háborút. Ezzel azt kívánják elérni, hogy Kijevet visszatartsák a további mélyreható csapásoktól, a Nyugatot pedig az Ukrajnának nyújtott folyamatos támogatástól, ami Ukrajna kapitulációjához vezetne. Az orosz stratégiai gondolkodásban ezt a megközelítést „eszkaláció a deeszkaláció érdekében” néven ismerik.
Milyen választási lehetőségei vannak a Kremlnek? Melyik orosz válaszlépés az ukrán mélycsapásokra fejlődhet tovább, és milyen új technikákat hozhat magával? Végül: mik a költségek, a valószínűség és a következmények Moszkva számára elérhető különböző lehetőségek mindegyikénél?
Hagyományos eszkaláció
A Kreml jelenlegi fokozott válaszlépése a korábbi vonalak mentén zajló, Ukrajna elleni hagyományos eszkaláció. Ez elsősorban az ukrán polgári infrastruktúra – a kórházaktól és könyvtáraktól kezdve a raktárakig és erőművekig – elleni, amúgy is kegyetlen terrorbombázási hadjáratok fokozódásában nyilvánul meg. Többek között Kijevben az utóbbi időben szinte naponta nagyobb léptékű és hosszabb ideig tartó rakéta- és dróncsapások érik a várost. Az ukrán főváros elleni támadások 2026-os növekedése részben az orosz katonai erőforrások átcsoportosításának eredménye.
Oroszország a közelmúltban hosszú távú támadásainak nagyobb részét Kijevre összpontosította, beleértve a főváros politikai és közigazgatási központját is. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Moszkva alapvetően nagyobb támadási kapacitásra tett szert. Egyelőre részben a korlátozott rakéta-, drón- és indítókapacitás újbóli rangsorolásáról van szó. A Kijevre irányított fegyverek legalább részben olyanok, amelyeket Ukrajna más területein lévő célpontok ellen nem használnak. Ez a váltás mégis jelentős, mivel a fővárost a kényszerítés, a zavarás és a politikai üzenetküldés fő színterévé teszi.
Aggasztó azonban, hogy Oroszország Kijevre irányuló új fókusza nem csupán egy „vagy-vagy váltás” eredménye, hanem a növekvő gyártási kapacitásé is. Az ukrán Védelmi Hírszerzés (HUR) szerint Oroszország jelenleg havonta több mint 200 cirkáló- és ballisztikus rakétát képes gyártani. Nem megerősített jelentések szerint Moszkva azt tűzhette ki célul, hogy 2027-ben mintegy 10 000 darab olcsó Dan-T cirkálórakétát gyártson. Oroszország egy olyan nagy hatótávolságú csapásmérő erőt próbál kiépíteni, amely olcsóbb és nagy léptékben könnyebben alkalmazható. Ezek a számok nem bizonyítják, hogy Oroszországnak máris többletcsapásmérő kapacitása lenne, inkább egy lehetséges irányváltásra utalnak: ha Moszkva képes nagy mennyiségben olcsó, nagy hatótávolságú fegyvereket gyártani, fenntarthatja, sőt fokozhatja a Kijevre nehezedő nyomást anélkül, hogy enyhítené a támadásokat Ukrajna más részein.
Még ha csak részben is sikerülne ez, az messze túlmutatna a meglévő tűzerő újraelosztásán. Oroszország fenntarthatná a Kijev elleni támadások magasabb ütemét, miközben máshol Ukrajnában is fenntartaná a nyomást. Ukrajna ekkor két egymással összefüggő kihívással szembesülne: egyrészt több beérkező fegyverrel és nagyobb igényrel az elfogórakétákra, másrészt egy szétszórtabb, több platformon megjelenő fenyegetéssel, amely megnehezíti a katonai logisztika, a parancsnoki infrastruktúra, a légitámaszpontok és a városok egyidejű védelmét.
A Kreml emellett tovább fokozhatja az Ukrajna elleni egyéb hagyományos fenyegetéseket is. 2026 eleje óta Moszkva megújította – eddig sikertelen – kísérleteit arra, hogy Fehéroroszországot bevonja a háborúba, és így kényszerítse Ukrajnát arra, hogy erőit észak felé irányítsa. Észak-Korea is több katonát küld, Oroszország pedig további külföldi zsoldosokat csábít a frontra. Végül, de nem utolsósorban, a Kreml valószínűleg kötelező tömeges mozgósítást fog kezdeményezni a 2026. szeptemberi Állami Duma-választások után.
Bár a Kreml hajlandó ilyen jellegű eszkalációt fokozni vagy kezdeményezni, felmerül a kérdés, hogy Oroszország milyen mértékben és mikor lesz képes végrehajtani ezeket az intézkedéseket. Rendelkezik-e a szükséges pénzügyi, technológiai és egyéb erőforrásokkal? Ezen felül vajon elegendőek lesznek-e ezek az intézkedések ahhoz, hogy alapvető változást hozzanak a frontvonalon?
Moszkva a 2026 előtt a háború fokozására rendelkezésre álló hagyományos erőforrásainak nagy részét felhasználta, és ezeknek csak korlátozott hatása volt. Mindazonáltal az olcsó, nagy hatótávolságú fegyverek tömeggyártása már most is új csapásmérő képességeket biztosít, és ez a jövőben is így lesz. Bár ezek nem oldják meg Oroszország létszám-, parancsnoksági vagy harctéri teljesítménybeli problémáit, lehetővé tehetik Moszkva számára, hogy több célpontot támadjon meg anélkül, hogy máshol enyhítené a nyomást. A 2027-re vonatkozó kulcsfontosságú kérdés az, hogy Oroszország képes-e teljes mértékben végrehajtani ezeket a terveket, mielőtt az ukrán csapások lelassítanák vagy akár megakadályoznák azok megvalósítását.
A tömegpusztító fegyverekkel történő eszkaláció
Bár a Nyugatban ezt nagyrészt figyelmen kívül hagyták, elutasították vagy tévesen minősítették, Oroszország máris olyan módszereket alkalmazott Ukrajnában, amelyek megközelítik a tömegpusztító fegyverek (WMD) bevetését, vagy annak előzetes tesztelését jelentik. Moszkva többször is megtámadta az ukrán atomerőműveket, köztük Európa legnagyobb erőművét, a zaporizzsjait, valamint a csernobili romokat. Emellett lebombázta Ukrajna legnagyobb víztározóját a Dnyipro folyón, a Kakhovka-gátat, és vegyi mérgeket, valamint szegényített uránnal töltött lőszert vetett be a frontvonalon harcoló ukrán csapatok ellen. Ukrajna szövetségeseinek reakciója ezekre a provokációkra visszafogott volt, ami valószínűvé teszi, hogy azok folytatódni és kiterjedni fognak.
Oroszország továbbra is folytatni fogja retorikai eszkalációját nukleáris jelzések formájában. Ez a 2024-es változást követően egy második, nyilvánvaló változást jelenthet Oroszország nukleáris fegyverek használatára vonatkozó katonai doktrínájában. Emellett anyagi eszközökkel is fenyegetőbb nukleáris jelzéseket kezdhet küldeni, például nukleáris fegyverek bevetésére irányuló hadgyakorlatok lebonyolításával. A nyilvános jelzések új szakaszát jelenthetne egy nukleáris fegyverkísérlet, például a Novaja Zemlján, amelynek célja Moszkva elszántságának kifejezése lenne.
A nukleáris eszkaláció további formája egy tartós orosz hadjárat lenne a polgári célú nukleáris létesítmények, köztük a csernobili ellen. Még nagyobb eszkalációt jelentene egy demonstratív nukleáris robbantás Ukrajna vagy más országok lakatlan területein vagy azok felett. Végül egy taktikai nukleáris fegyver bevetése az ukrán erők vagy polgári célpontok ellen egy minőségileg eltérő küszöböt lépne át. Hasonlóan súlyos következményekkel járna a nagyszabású vegyi, biológiai (kevésbé valószínű) vagy radiológiai fegyverek bevetése a fronton vagy a hátországban.
A legrosszabb esetben Európa egy teljes körű nukleáris háború küszöbén találhatja magát, ha Oroszország nukleáris csapást mér az Ukrajnát támogató „Jószándékú Koalíció” valamely tagállamára. Ez természetesen rendkívül valószínűtlen, de Moszkvában komolyan megvitatott forgatókönyvről van szó, amint azt többek között a Putyin-párti politikai kommentátor, Szergej Karaganov kiadványai is jelzik.
Oroszország mérgező anyagok alkalmazása és az atomerőművek ellen elkövetett korábbi támadások azt mutatják, hogy ezek közül az eszkalációs lehetőségek közül egyet sem lehet teljesen kizárni. Ezeknek Kelet-Európán túlmutatóan is komoly aggodalomra kell okot adniuk a kormányok számára. A tömegpusztító fegyverekkel történő eszkaláció azonban két alapvető kockázatot rejt Oroszország számára, amelyek ellentétesek az Ukrajnában kitűzött céljaival.
Az első kockázat Oroszország számára az lenne, hogy a több mint 80 éve fennálló nukleáris tabu megsértése belföldi és nemzetközi visszhangot váltana ki. Bár a Kremlnek nem lennének etikai aggályai, a nukleáris vagy vegyi robbanófejek bevetése olyan erős globális ellenreakciót válthatna ki, amely elég erős ahhoz, hogy semmissé tegye a nukleáris eszkalációból származó esetleges nyereségeket. Nemcsak Kijev partnerei, hanem olyan országok is, mint Kína vagy India, nem fogadnák örömmel, ha a Kreml átlépné ezt a vörös vonalat – és jelentősen visszafoghatnák jelenlegi együttműködésüket Oroszországgal. A tömegpusztító fegyverekkel történő orosz eszkaláció következményeit – akár az ukrán harctéren, akár máshol – a Kreml számára nehéz megjósolni, és azok inkább akadályozhatják, mint segíthetik céljainak elérését Ukrajnában.
Másodszor, különösen 2026 nyara óta Ukrajna bebizonyította, hogy képes elérni Oroszország területének nagy részét. Amennyiben Oroszország tömegpusztító fegyvereket vetne be Ukrajnában, és ezzel számos további szerződést és egyezményt megszegne, és amennyiben nem lenne erős és hatékony nemzetközi reakció, Kijev fontolóra vehetne valami hasonlót. Jelenleg ugyan nem rendelkezik olyan tömegpusztító fegyverekkel, amelyekkel hasonló módon válaszolhatna, de létező fenyegetéssel szembesülve megkezdheti ilyen képességek fejlesztését.
Ha Ukrajnát nukleáris fegyver éri, és harmadik fél nem tesz jelentős ellenlépéseket, a jelenlegi világbiztonsági rend véget ér, és a genfi egyezmények logikája alá lesz ásva. Ilyen esetben Kijev indokoltnak tarthatja, hogy atomerőműveiből származó radioaktív anyagot töltsön nagy hatótávolságú drónokra és rakétákra, és azokat Oroszország ellen irányuló „piszkos bombákká” alakítsa. Az ebből eredő orosz területek szennyeződése még Oroszország legmegrögzöttebb imperialistái számára is túl magas ár lehet.
„Oldalirányú” eszkaláció
A nem várt következmények törvénye vonatkozik a sokat vitatott forgatókönyvre is, amely szerint Oroszország hagyományos katonai eszkalációt hajtana végre Európa egy másik részén, például a balti vagy a fekete-tengeri régiókban. Egy orosz hagyományos katonai támadás – például Észtország vagy Litvánia ellen – célja az lenne, hogy sokkot okozzon a NATO-ban és az EU-ban, és ösztönzőként szolgáljon arra, hogy Európa visszavonuljon az Ukrajnának nyújtott támogatásból. Ugyanakkor ez épp ellenkező hatást is kiválthatna, ami az Oroszország által Európára jelentett fenyegetés újragondolásához vezetne, nem utolsósorban azért, mert egy NATO- vagy EU-tagállam elleni közvetlen támadás a Washingtoni Szerződés 5. cikke és a Lisszaboni Szerződés 42. cikke szerinti kölcsönös segítségnyújtási kötelezettségek teljesítését vonná maga után.
Az EU/NATO területére előrenyomuló orosz csapatok egyes tagállamokat arra is ösztönözhetnek, hogy inkább fokozzák, mintsem csökkentsék Ukrajna iránti támogatásukat. Valójában egyes országok egy ilyen válaszlépést kevésbé kockázatos reakciónak tekintenék egy vagy több hivatalos szövetségesük elleni orosz támadásra, mint a közvetlen eszkaláció és a katonai konfrontáció folytatását Oroszországgal. Az ebből adódó, az ukrán harctéren az orosz csapatokra nehezedő nyomás növekedése ellentétes lenne Moszkva céljaival.
Egyes európai országok akár elszántságra is szánhatják magukat, hogy visszavágjanak Oroszország területén belül. Ebben az eszkalációs forgatókönyvben Oroszország végül kétfrontos, teljes körű háborúba keveredhetne a NATO és Ukrajna ellen. Egy ilyen fejlemény inkább Kijevnek, mint Moszkvának lenne előnyös. Ezek és más lehetséges következmények miatt valószínűtlen, hogy Oroszország hagyományos katonai támadást indítson egy NATO- vagy EU-tagállam ellen.
A hibrid területen viszont az Oroszország által Európában végrehajtott oldalirányú eszkaláció kevésbé problémás, máris széles körben zajlik, és valószínűleg tovább fog fokozódni. A jelenleg kialakuló forgatókönyv többek között a következőket tartalmazza: európai védelmi gyártók, logisztikai központok, vasutak, repülőterek és kikötők elleni kiber- és anyagi szabotázs; a kritikus európai infrastruktúra GPS-jelzavarásának fokozása; agresszívebb katonai provokációk a NATO határain mentén, például légtérsértések és drónbehatolások; valamint az európai választásokkal egy időben zajló, kiterjedő orosz dezinformációs kampányok. Az ilyen műveletek elkerülik a közvetlen katonai eszkalációt, és úgy vannak kialakítva, hogy tagadhatók, skálázhatók és fenntarthatók legyenek.
Oroszország fokozódó, a fenti módszerekkel végrehajtott támadásai szándékosan kihasználják a helyzeti, operatív és stratégiai kétértelműséget azáltal, hogy elrejtik forrásukat, közvetlen céljukat és végső céljaikat. A megbízottak által végrehajtott szabotázs, a kiberoperációk és a tagadható drónok késleltetik a felelősség megállapítását, és ellentéteket szítanak a megfelelő válaszlépésekkel kapcsolatban. A probléma nem az, hogy ezek a támadások ártalmatlanok lennének, mert nem érik el az 5. cikkben meghatározott küszöbértéket. Hanem az, hogy a NATO-nak és az EU-nak nincsenek előre egyeztetett politikai, jogi és operatív válaszlépései, amelyeket akkor lehetne aktiválni, mielőtt a bizonytalanság orosz előnyhöz vezetne.
Következtetések
Moszkva legradikálisabb eszkalációs útjai – válaszul az ukrán mélycsapásokra – egyben a legkockázatosabbak és potenciálisan a legköltségesebbek is. A Kreml nem tud könnyen eszkalálni tömegpusztító fegyverek alkalmazásával Ukrajna ellen, vagy egy vagy több ukrán nyugati partnerország elleni hagyományos katonai invázióval. Egy nagy nemzetközi visszhang vagy akár a NATO közvetlen beavatkozása a háborúba olyan következményekkel járna Oroszország számára, amelyek messze meghaladnák azokat az előnyöket, amelyeket a Kreml ilyen sorsdöntő döntésekkel remélhetne elérni.
Oroszország legvalószínűbb reakciója az ukrán mélycsapásokra ezért egyrészt a meglévő, ukrán civilek ellen irányuló terrorhadjárat fokozását, másrészt a Nyugat ellen folytatott, már így is agresszív hibrid háborújának fokozását jelenti majd. Kína fokozott támogatása tovább segítheti Oroszországot ezekben a törekvéseiben. Peking el akarja kerülni Moszkva ukrajnai megalázását vagy az orosz gazdaság összeomlását. Kína már fokozta az együttműködését Oroszországgal, de még a megnövekedett kínai segítség sem fogja könnyen megoldani az orosz légvédelem strukturális hiányosságait, amelyek eleve lehetővé tették az ukrán mélycsapásokat.
Ugyanakkor az ukrán hátország ellen irányuló orosz terrortámadások folyamatos fokozódása több szempontból is veszélyes és problémás Kijev és partnerei számára. Attól függően, hogy Oroszország milyen gyorsan tudja tovább fokozni az Ukrajna elleni nagy hatótávolságú támadásait, hogy Ukrajna partnerei mennyire hajlandók és képesek támogatni Ukrajnát, valamint a megnövekedett kínai segítség mennyiségétől és minőségétől függően a 2026 nyara óta tartó új ukrán mélycsapás-hullám képes lehet – vagy éppen nem – a orosz–ukrán háborút mielőbb véget vetni.
Politikai ajánlások
Az EU-nak Ukrajnával és a „Koalíció a hajlandóságért” többi tagjával együttműködve úgy kell alakítania a helyzetet, hogy az eszkaláció Moszkva számára veszteséges üzlet legyen. Ez azt jelenti, hogy korlátozni kell Oroszország olcsó, tömeges csapásokra irányuló képességét, meg kell akadályozni, hogy ezek a csapások kényszerítő hatást gyakoroljanak Ukrajnára, és biztosítani kell, hogy a harctéren kívüli nyomás Oroszország számára nagyobb költségeket, nem pedig nagyobb befolyást eredményezzen. Az alábbi ajánlások ezeket a prioritásokat gyakorlati lépésekbe ültetik át.
1. Nehezebbé kell tenni Oroszország olcsó rakétáinak és drónjainak gyártását. Az Európai Bizottságnak állandó gyorsított eljárást kell létrehoznia az ukrán hatóságokkal. Amikor Ukrajna egy orosz rakéta vagy drón alkatrészeit lefoglalja, képesnek kell lennie arra, hogy megossza azokat a bizonyítékokat, amelyekből kiderül, ki gyártotta az alkatrészeket, ki adta el őket, és hogyan jutottak el Oroszországba. A Bizottságnak ezeket a bizonyítékokat felhasználva fel kell derítenie a részt vevő beszállítókat, közvetítőket, szállítmányozó cégeket és pénzügyi szolgáltatókat, és haladéktalanul célzott exportellenőrzéseket és szankciókat kell javasolnia. A Tanácsnak ezeket a következő jelentős szankciócsomagot meg sem várva el kell fogadnia. Ez lehetővé tenné az EU számára, hogy az orosz fegyverek fejlődésére reagáljon – lassítva a gyártást, növelve a költségeket és korlátozva Oroszország képességét arra, hogy olcsó, nagy hatótávolságú fegyvereket nagy számban vetessen be.
2. Az EDIP és a SAFE felhasználása a tömeges támadások elleni légvédelem kiépítésére. Az Európai Bizottságnak és az EU-tagállamoknak az Európai Védelmi Ipari Programot (EDIP) és a Biztonsági Akciót Európáért (SAFE) kell felhasználniuk az alacsony költségű elfogórakéták, felderítőrendszerek és elektronikus hadviselési berendezések közös beszerzésének, valamint az EU és Ukrajna közötti közös gyártásának támogatására, továbbá a javítás és karbantartás biztosítására. Ezek a képességek nem helyettesítik a csúcstechnológiás rakétavédelmet. Azon réteget alkotják, amely szükséges az olcsóbb drónok és cirkálórakéták nagy mennyiségének elhárításához. Az így kialakított rendszernek nemcsak Kijevet kell védenie, hanem a katonai logisztikát, a parancsnoki infrastruktúrát, a légitámaszpontokat és Ukrajna más kritikus csomópontjait is.
3. „Lipcsei Jegyzőkönyv” elfogadása az Ukrajnát támogató logisztikai csomópontokra vonatkozóan. A lipcsei/halli repülőtér ellen elkövetett drón-támadási kísérlet megmutatta, hogy egy olcsó és tagadható rendszer hogyan fenyegethet egy ukrán teherszállító repülőgépet, hogyan állíthatja le egy jelentős logisztikai csomópont működését, és hogyan zavarhatja meg az Ukrajnának nyújtott támogatás szállítását. Ahelyett, hogy újabb keretrendszert hoznának létre, az Európai Bizottságnak és a részt vevő tagállamoknak a drónok és drónellenes biztonságról szóló cselekvési tervet, valamint a kritikus létesítmények ellenállóképességéről szóló irányelv végrehajtását kellene felhasználniuk arra, hogy a Kijevet támogató kijelölt repülőtereket, kikötőket és vasúti csomópontokat a meglévő uniós politika korai operatív alkalmazási eseteivé tegyék.
Egy közös lipcsei jegyzőkönyvnek hasonló események esetén meg kell határoznia, ki észleli a fenyegetést, ki hozza meg a döntést, ki rendelkezik jogi felhatalmazással annak semlegesítésére, hogyan irányítják át a rakományt, és hogyan indítják újra a műveleteket. A jegyzőkönyvnek összekapcsolnia kell a közlekedési szolgáltatókat, a rendőrséget, a katonai egységeket, a vámhatóságokat és a logisztikai vállalatokat; előre meg kell határoznia a bevethető drónellenes és javítócsapatokat; alternatív útvonalakat és szállítási kapacitást kell fenntartania; valamint rendszeres terheléses teszteket kell előirányoznia az ukrán operatív adatok bevonásával. A siker mércéje az legyen, hogy egy incidens után folytatódhat-e az Ukrajnának nyújtott támogatás.
Dr. Lesia Bidochko és Dr. Andreas Umland a Kijevi Európai Politikai Intézet (EPIK) szakpolitikai munkatársai, amelyet nemrégiben hozott létre Ukrajnában a Svéd Nemzetközi Ügyek Intézete (UI) a Stockholmi Kelet-Európai Tanulmányok Központja (SCEEUS) révén. Az EPIK-et az Európai Unió és a Svéd Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési Ügynökség (SIDA) társfinanszírozza. Ez a cikk egy friss EPIK-politikai összefoglalón alapul.
