Blogles Archives » Oldal 39 a 40-ből » Független Hírügynökség

Furcsaságaink

FüHü

-

2018-09-22

A nemzeti identitással kapcsolatban van egy dolog, amit semmiképpen nem tudok elfogadni. Ez pedig a vér szava. A vér a törzsi életforma „kelléke”. A vér szava mindig a kizárólagosság üzenetét hordozza. Aki nem a mi vérünkből való, az ellenség.

rész

Olvasom, hogy a besztercebányai speciális bíróságon zajló per részletei még a szakembereket is meglepték. A vádlottak, a dunaszerdahelyi alvilág tagjai, az enyhébb ítélet reményében egy sor olyan gyilkosságot is beismertek, amiről eddig senki sem tudott. Vallomásaik hemzsegnek az olyan kifejezésektől, mint megfojtotta, agyoncsapta, főbe lőtte, vagy ledarálta. Persze az áldozatok sem voltak ártatlanok. Ahogyan az egyik bulvárlap írta: Maffiózók gyilkoltak maffiózókat.

A dunaszerdahelyi polgárok sajnos kénytelenek voltak hozzáedződni az ilyen gyilkosságokhoz. A kilencvenes években a Pápay-klán emberei tartották rettegésben a környéket. Joe Papát és embereit 1999-ben halomra lőtték egy szerdahelyi kávéházban, és jöttek Sátor Lajos emberei, akik folytatták a régiek „munkásságát”. Aztán Sátor Lajost is agyonlőtte valaki, és maradtak a mostani perben szereplő vádlottak, akik kegyetlenségben nem maradtak le „dicső elődeiktől”.

Nemrég betértem egy kávéra egy szerdahelyi kávéházba. A bejárat mellett, a falon feltűnt egy emléklap. Szlovák és magyar nyelven adja az emberek tudtára, hogy 1999-ben ezen a helyen gyilkoltak meg tíz dunaszerdahelyi polgárt. A zárómondat így szól: Tisztelet emléküknek.

Hát, itt valami baj van az értékekkel, vagy a morállal. Azt senki sem vitatja, hogy mindenkinek jogában áll családtagjait, barátait gyászolni. Ezt megteheti magánemberként, otthon, zárt körben. Egy kávéház előcsarnoka viszont nem magánterület, és a kávézóban meggyilkolt maffiózók nem ártatlan áldozatok voltak, hanem egy kegyetlen maffiaháború vesztesei.

És van még egy bökkenő a dologban. Tudjuk, hogy a mai fiatalokat nem érdekli a történelemtanulás. Irtóznak attól, hogy különféle dátumokat és eseményeket biflázzanak. Ami volt, az volt, nincs értelme régmúlt dolgokról vitázni, mondják. Így viszont fennáll az a veszély, hogy húsz–huszonöt év múlva a szerdahelyiek már nem fognak emlékezni a részletekre, és azt fogják gondolni, hogy annak idején valóban tíz tiszteletreméltó embertársuk életét oltotta ki a kegyetlen gyilkos. Valakinek majd az is eszébe jut, hogy szobrot kellene állítani az ártatlanul meggyilkolt polgártársaik emlékére.

rész

Szeretem a focit és szurkolok a DAC-nak. Néhány évvel ezelőtt arról írtam, hogy a nemzeti kisebbségek identitását úgy lehet a leghatékonyabban fejleszteni, hogy létrehozunk egy kristályosodási gócot, amely körül lerakódhatnak az identitás kristályai.

Ez a góc lehet egy híres oktatási intézmény, egy ismert ipari létesítmény, egy világhírű művész, vagy egy sikeres feltaláló is. Ám a legnagyobb hatású góc egy nemzetközileg is sikeres focicsapat lehetne. Lásd a Barcelona és a katalánok „szövetségét”. Nagyon megörültem, amikor Világi Oszkár felismerte ennek a dolognak a horderejét, és minőségi változást hajtott végre a klub életében. Köszönet érte. Ám ebben a második részben is van egy bökkenő.

Személyiségemnek egyik fontos alkotóeleme a nemzeti identitás, kialakulásában az anyanyelvé volt a vezető szerep. A magyar nyelv nélkül egészen más ember lettem volna. Gondolkodásomat és érzésvilágomat is a nyelv formálta. A nyelven keresztül ismertem meg a kultúra alkotásait is. Később a kultúra a nyelvvel közösen formálta az értékrendszeremet és az érzelemvilágomat, vagyis identitásom nemzeti részét.

Ám a nemzeti identitással kapcsolatban van egy dolog, amit semmiképpen nem tudok elfogadni. Ez pedig a vér szava. A vér a törzsi életforma „kelléke”. A vér szava mindig a kizárólagosság üzenetét hordozza. Aki nem a mi vérünkből való, az ellenség.

A DAC himnuszában van egy rész, mely szerint a vér az, ami összeköt bennünket, mert mi egy vérből vagyunk. Nos, ezeket a szavakat érdemes lenne még egyszer átgondolni.

A Liverpool szurkolói azzal biztatják magukat és csapatukat, hogy aki velük jár, az sosem lesz egyedül. Himnuszuk nem kizárólagos, hanem univerzális értékeket hirdet.

Az interneten rátaláltam a DAC-himnusz másik változatára is. Szerintem inkább azt a verziót kellene énekelni.

Hunčík Péter (Új Szó)

A kapitalizmus elleni küzdelem butaságáról

Béndek Péter

-

2019-05-04

0

A kapitalizmus elleni küzdelem butaságáról

Aki próbált már megegyezni valaki mással egy viszonylag komplex gondolat igazságában (vegyük ezt, hogy „jó dolog a vasárnap délutánokat cukrászdában tölteni”, vagy hogy „John Rawls igazságosságelméletének legfontosabb episztemikus forrása Bodin csalódása az arisztoteliánus erénytanban”), az pontosan tudja, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, hogy Isten mentsen minket attól, hogy közös erkölcsök és kollektív érzületek határozzák meg egy ember boldogulását a közelebbi és távolabbi közösségeiben. Mert az egyetlen helyes, igazolható és érvényes ilyen tudást egyszerűen nem lehet létrehozni (felépíteni eleve nem, a kierőszakolása viszont nem lesz se helyes, se igazolható, se a kierőszakolt konszenzus érvényes).

Hasonlóképpen, aki tud egy objektív pillantást vetni a saját identitására, az pontosan tudja, hogy ennek n+1 forrása, összetevője és ki nem fejtett konfliktusa akadályozza már magát az önmegismerést is, nemhogy a normatív általánosítás kollektivista projektjét (ahol az n tetszőleges szám).

A piac és a pénz leegyszerűsíti a mindennapi életünket

Ha komplex gondolatok – röviden – nem operacionalizálhatók egy modern társadalomban, milyen megkönyebbülés, hogy bármilyen komplex terméket, szolgáltatást és gondolatot két-három szóval pénzre lehet váltani és ki lehet cserélni (meg lehet venni) ugyanitt! Nem értékeljük eléggé, ahogy a piac és a pénz mérhetetlenül leegyszerűsíti a mindennapi életünket és – még meghökkentőbb hatékonysággal – akadályozza meg, hogy minden nap tíz- és százezrek haljanak meg egy magyarországnyi társadalomban is (hamar felszámolva az egészet) csak azért, mert nem tudnak megegyezni a magyar nemzet mibenlétéről, a kereszténység értelméről, a helyes erkölcsökről vagy a szabadság leghatékonyabb intézményi rendjéről.

Egy társadalom addig működik jól, amíg az emberek közötti kapcsolatok legalapvetőbb formái a kölcsönös érdekekre és ezeken belül a pőre anyagi haszonszerzére irányulnak. Ha ezek nem volnának, az emelkedett viták hitről, vallásról, esztétikáról, politikáról, klímaváltozásról, nemi egyenlőségről, csupa nagyszerű értelmiségi témáról már rég az emberiség önfelszámolását eredményezték volna, mert sose jöhet létre ezekről egyetértés, nemhogy általánosan működő intézményi rend. Az anyagi célú tranzakciók viszonylagos zavartalansága az emberi élet fennmarádásának kulcsa; ahol ezek csorbulnak, ott előbb izgalom, de rögtön utána elszegényedés, később polgárháború, a legvégén meg – hogy adjunk a szellemieknek is – egy abszurd tragédia jelenetei várnak a népekre, amelyekben azonban ők a szereplők.

Magyarországon elindultunk a polgárháború felé, miután a szegénység már egy ideje velünk tart.

A kapitalizmus elleni látens küzdelem a tolvajok oldalán, az implicit bírálat a progresszív oldalon és az explicit marhaságok a romantikus kommunista portálokon mind a működő társadalmak modus vivendijét, a kapitalizmust ássák alá, amiben nagy szerencsétlenségünkre mindegyik résztvevő – ami hallatlanul mély értelmet rejthet és örök feladatot jelöl ki számukra – támaszkodhat múlt- és jelenbeli nyugati mintaadókra is. A kimérikus mélységű magyarságtudat, a hazug kereszténység, az ócska nácizmus és a röhejes kommunizmus olyan eszmék, amelyekért egy vasat se adnánk a saját pénzünkből egy szabad piacon, ami pontosan mutatja az emberi élet szempontjából vett értéküket; annál többet költenek rá közpénzből ilyen-olyan gazemberek, hogy a politikai eszmék és erkölcsök kényszergazdaságában lenyomják őket (force feed) a kómába döntött fogyasztók torkán.

Hogyan gondolkodik Putyin és Orbán? A hatalmi és az áldozati típusú gondolkodás különbségéről

Béndek Péter

-

2019-03-22

0

Hogyan gondolkodik Putyin és Orbán? A hatalmi és az áldozati típusú gondolkodás különbségéről

Az erős és okos emberek, akik hosszú távon akarják stabilizálni és – ezért – folyamatosan növelni a hatalmukat, a gyengék és követők számára átláthatatlanul gondolkodnak. Olyannyira átláthatatlanul, hogy ha ez utóbbiak még meg is értenék a gondolkodásukat, akkor se tudnák reprodukálni azt, mert ehhez maguknak is okossá és erőssé kellene válniuk.

A jó vezető tehát sosem gyenge. A jó és a gonosz vezető (de egyformán vezetők!) közötti különbség nem abban áll, hogy az előbbi gyenge és/vagy buta, az utóbbi meg erős és okos, hanem abban, hogy az előbbi a rábízottak összességének érdekét szolgálja optimális dinamikával (röviden, erkölcsös), az utóbbi pedig mindenekelőtt a sajátját, majd a szűk köréét, a többiekét meg ezeknek veti alá (erkölcstelen).

A (jó vagy gonosz) vezetők gondolkodása mindig stratégiai, az áldozatoké a túlélésé vagy legfeljebb taktikai

(Itt a vezetőt értelemszerűen nem a beosztás/hivatal, hanem ezt megelőzően a képesség/teljesítmény definiálja.) A stratégiai gondolkodás a jövőre irányul és a több forgatókönyvet párhuzamosan futtatva igazítja a jelent a jövőhöz a múlt és a múltból rendelkezésre álló erőforrások ismeretében. Ezért van, hogy ha meg akarjuk ismerni a vezetők gondolkodását, azt minimum tudni kell, hogy a stratégiáik megelőzik a követők által (késve) felfogható jelenségeket. A követők ezért követők: mert már csak késve tudnak reagálni. (Ezért – a saját inkompetenciájukat halványan érezve – előbb-utóbb egy vezető tényleges követőivé szegődnek.)

A jelent csak a jövőből lehet megérteni (jellemzően csak annak, aki eltervezte a jövőt), nem önmagából vagy a múltból. Ha külső szemlélőként legalább megközelítően tudni akarom, ma mi történik a politikában (pl. az EU-ban vagy Magyarországon), azt kell felmérnem, milyen lehetséges jövőt szolgál ez a tervező-vezetők (Putyin, Orbán stb.) fejében. Vannak véletlen események vagy olyanok, amelyek meglepik magát a forgatókönyvek íróit is, de ettől függetlenül a megértés és az irreleváns események kiszűrése alapvetően stratégiai – még egyszer: célszerű, azaz a jelent a múltból rendelkezésre álló erőforrások alapján a jövőhöz igazító – gondolkodást kíván. Ezért végtelenül reménytelen a magyar ellenzék helyzete, akik sem ezt nem tudják eléggé az ellenfelükkel (Orbánnal) kapcsolatban, ezért nem tudnak rá felkészülni sem (habár ez egy cseppet javult végre az utóbbi évben), se – pláne – nem tudnak hasonló, versenyképes stratégiát felmutatni a saját munkájukban (amiben viszont semmit nem javultak). Alkalmazott stratégia híján túlélnek és/vagy taktikáznak.

Az persze lehet, hogy aki ma erős (esetünkben erkölcstelen) vezető, az fokozatosan tarthatatlan stratégiába manőverezi magát

Vagy nem tud időben stratégiát váltani (ennek egy apró jele legutóbb Orbán meglehetősen fontos veresége az EPP-ben): a jövőről alkotott elképzelését végül legyűri a múltból rendelkezésre álló erőforrások inkonzisztenciája, ezért nem tudja egy idő után vezérelni a jelent. Különösen élesen mutatkozik meg ez autokratikus vezetők esetében, akik nem egy intézményi rendből származtatják a hatalmukat, amely kijelölné egy stratégia korlátait, hanem a folyamatos személyes agresszióból, amely a stratégiát jószerivel parttalanná, a jelentőségét a hatalom szempontjából viszont életbevágóvá teszi.

Az ilyen vezető hanyatlásának első jele, ha már nem tudja növelni a hatalmát, az megreked, a vezető egyre többet rögtönöz és /vagy téved, és eközben nincs hatalmi konverziós vagy exit stratégiája sem. (A „Kun Béla elrepül” típusú „stratégia” nem hatalmi konverziós vagy exit jellegű, hanem a hatalom elvesztésének és a stratégiák kudarcának beismerése. Orbán konverziós stratégiáján, ami az ország EU-ból való kiléptetése – miután az EU átalakítását már majdnem biztosan nem tudja elérni – még dolgoznia kell és nagyon kockázatos a saját jövőjére nézve.) Ezzel együtt akárki emelkedik ki az erkölcstelen vezető helyett és válik a következő vezetővé, a stratégiai algoritmust ő is alkalmazni fogja. Kis szerencsével erkölcsösen fogja tenni. (Javítok: hazánkban nagy szerencse kell ehhez.)

Nem a tornaórákon lehet hazafiságot tanulni

Blogles

FüHü

-

2017-08-05

1

Nem a tornaórákon lehet hazafiságot tanulni

Felhívnám az érintettek figyelmét, hogy hazafiasságra nem a tornaórákon kell nevelni a diákokat! Attól, hogy külön tanterv keretében oktatják a vezényszóra elvégzendő „jobbra át”-ot és „balra át”-ot, a menetelést és a fegyverhasználatot, egyetlen diák sem fog több kötődést érezni a hazája iránt.

A játékos helyett militáns szellemiségű tornaórák csak a gyerekekben lévő agresszivitást, a kölcsönös félelmeket és megfélemlítettséget növelik, és legfőképpen erősítik az alattvalói mentalitást. A cél persze ez! Mert ha valóban hazaszeretetre akarnának nevelni, akkor ezt nem a tornaórán, hanem az irodalom és történelem órákon kéne megtenni.

Hazafiasságot ugyanis nem a vezényszavakat üvöltöző tornatanároktól, hanem Kölcseytől, Vörösmartytól, Petőfi, Aranytól, József Attilától, Radnótitól, Esterházytól, a Pál utcai fiúktól, az Egri csillagokból stb. lehet tanulni. És a magyar történelem nagy alakjaitól, akik akár az életüket áldozták az ország függetlenségéért és szabadságáért, akik nem fosztogatták – mint a mai kormány -, hanem gyarapították a saját országukat.

Csak a diktatúrákban azonosítják a testedzést és a fegyelmet a hazafiasságra neveléssel, normális demokráciákban tudják, hogy a haza iránti elkötelezettség nem erő, hanem érzés kérdése.

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook

Hattyúdal és pártokrácia

FüHü

-

2018-11-21

0

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében.

Ami ezidáig csak eufemizmusnak tűnt, az hogy a Dragnea and Co. vállalkozása – és ne legyenek illúzióink, a rommagyar politikai párt, mely mára csak a Fidesz végeken újratermelt alteregója – a megboldogult, “létezett” kommunista pártok mintájára működik, egyre nyilvánvalóbb realitás. Az átmenet végül visszavezetett – és ez nemcsak helyi nyalánkság, hanem regionális valóság – a nomenklatúra-pártok, új nevükön a klienteláris, elvtelen és amorális pártlojalitáson, ugyanakkor elkeseredett belső káder-harcokon épülő korrupt és kilátástalan, pártokráciához, az ismétlődő “nyolcvanas évekhez”. A jelenlegi román és benne rommagyar politizálás megértéséhez leginkább – a szovjet pártvezérek budoárjába vezető – a felmelegített kremlinológia lenne alkalmas, modernebb és módszeresebb, valamint tudományosabb eljárások hatástalanok. Az a helyzet, hogy a politológia kipróbált analitikus fogalmaival, megragadhatatlanok azok a folyamatok, melyek az elbukott nyugatosodási kísérletek, az orosz hibrid-háborús befolyás, a demokratikus hagyományok hiánya stb., stb., nyomán régiószerte létrejöttek. Az eddig is csak áhítozott, mégis úgy ahogy demokratikus politizálásnak, az áttetsző és racionális kategóriákkal elmondható, sőt számonkérhető politikai diskurzusoknak és a velük járó tényszerűségen és korrekt tájékoztatáson alapuló médiának, rövid úton, befellegzett. A történelem igen rövid ciklust követően ismétli magát, és ezt a stílus, a politikai elit ízlés(telenség)e jelzi a leginkább.

Bár meg kell hagyni, hogy Dragnea sanyarú mosolya és cinikus, “smekker”-kedése, amint “központi bizottsági” gyűlésről kijövet a médiát froclizza, vagy Iordachenak a parlamentnek egyébként sem nevezhető, sokkal inkább nagy nemzetgyűlésnek tűnő plénumában történt, duplán felmutatott középső ujja, mégiscsak mulatságosabb, mint elődjeik karlengetése és a Ceau-féle nagynemzetgyűlés ütemes tapsa. A nyolcvanas évek ismét itt vannak, kissé talán emberarcúbb, kicsit flitteresebb, de annál kilátástalanabb, a határok még nyitottak, és ez persze nagy különbség, csak az utolsó oltsa majd le a villanyt.

A pártvezérek vadászatainak képei viszont semmit sem változtak és a kamarillapolitika, a kulisszák mögötti egyezkedések, a hübéresi-vazallusi rendszer, a közvagyon korrupt hálózatok és klienteláris összefonódások szerinti szétosztása, ugyanúgy megy, mint az átkosban. És a káderpolitika, a kontraszelektált, félművelt-félanalfabéta pártelit kiválasztása, elő-, valamint leléptetése is a régi, amint az a hetek óta húzódó, végre (elvben) megtörtént kormányátalakítás látható/bemutatott képeiből kiderül. A román kormány (és csatolt részei) újra, és ismét csak nyíltan felvállalva a(z utód) “párt” nyúlványa, a pártvezér játékszere, kénye-kedvének kiszolgáltatott végrehajtó “élcsapata”, hajlékony gerincű, sőt az “imádott vezér” akaratát kitaláló, annak elébe menő kliensek hevenyészett gyülekezete. Hevenyészett, hiszen szűk két év alatt három “saját kormányt” fogyasztott el a hatalom, és mintegy ötven minisztert menesztettek (“rémaniáltak”, hogy ezt a minden ajkon ott levő kifejezést se feledjük el), csak gazdáik által tudott okok és meggondolások alapján. Ezt biza megirigyelhetné az exdiktátor, de akár Sztálin is, a kremlini modell él és virágzik, legalábbis egyelőre.

Egyébként nincs is itt semmi látnivaló, csak Dragnea – sztálinista mintára – éppen leszalámizta párton belüli ellenfeleit. Egyesek (Adrian Tuțuianu, Marian Neacșu, Paul Stănescu, volt alelnökök, a legbelsőbb hatalmi kör tagjai) kicsit kellemetlenkedtek, végül khm …. lábuk közé húzott farokkal, elvonultak (még szabadon megtehették), végül Gabriela Firea Bukarest főpolgármestere maradt “félellenzékben”, de ő sem érzi nagyon jól magát, a tisztogatás folytatódni fog. A káderek forgatása – éppen, hogy rendszert ne lássanak a “rendszerben”, hogy emlékeztessék őket kiszolgáltatottságukra, hogy megalázásuk képeit felidézzék, hogy tudják hol a helyük stb. – központi szinten megtörtént (persze alacsonyabb szinteken még sok mozgás várható). A Daddy minden módszert bevetett, amit egy klasszikus sztálinista vezér pártján belül eljátszhat: kihasználta a párt kiskirályainak gyengeségeit és hiúságait megosztva és egymás ellen kijátszva azokat – ha kell, akár feloszlatott helyi szervezetet (lásd. Ilfov); a háborgók csoportját felszalámizta, funkciókat biztosított a megtérőknek (Ecaterina Andronescu, Nicolae Bădălău), viszont a pártból is elzavarva, funkcióiktól megfosztva a makacsabbakat; a háttérben, titkos „előgyűléseken” dolgozta meg a központi bizottságban szavazattal bírókat, fenyegetve és mézes madzagot húzogatva; a területi pártstruktúrák kontrollját az ideiglenesen kinevezett – és nem a párt szabályzatának megfelelő, választásokon kijelölt – kiszolgáltatott területi vezetőkön keresztül kontrollálja, és persze kulcspozíciókat juttat a szó nélküli lojálisaknak. A hozzáértés, a szakmaiság – az eddigi munkaügyi miniszter fogja vezetni, ha igaz, a szállítási minisztériumot, egy közismert exminiszter közismert divatboy a fejlesztési miniszter élére kerül, és egy matektanár fog a kultúra ügyeivel foglalkozni, miniszteri rangban – már formálisan sem szerepel a miniszterek kinevezési kritériumai között.

A román és rommagyar pártokráciának, mely egyre inkább minden álca nélkül mutatja arcát, semmi köze a demokratikus hatalomgyakorláshoz, de a kormányozhatóság alapfeltételeit is kikezdi. A múlt rendszer éppen az ilyenfajta tehetetlenségbe bukott bele, nem lehetett folytatni, mert mindenestől illegitim volt, nem lehetett folytatni, mert erőforrásai (a külföldi kölcsönök is, visszatérítésük megszállott politikája is) kimerültek, nem lehetett folytatni, mert társadalomellenes volt. És itt vannak a nyolcvanas évek, ami nem világos, hogy az elején tartunk és még elhúzódik, vagy már a végén? Dragnea rendszerét ugyanolyan meggondolásokból, mint a ceausizmust – persze a megváltozott viszonyok mellett – nem lehet folytatni, csakhogy közel-e az újabb ’89? A keleteurópai nyomorúság része, hogy akárhányszor nekilendül a „nyugatosodásnak” előbb-utóbb elakad, megijed, frusztrálttá válik és visszafordul (erre mondja Ady, hogy Magyarország „Komp-ország, komp-ország, komp-ország”). A megrémült elit pedig folyton rosszkor „zár össze”, úgy tesz mintha minden kormányváltás mindenkor rendszerváltás lenne, mintha nem lenne alternatívája, ezért a rövid ciklusok, a gyakori visszatérések, a rendszer redundanciája és körforgása, egyhelyben toporgás és forradalminak tűnő fellángolások.

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében. Viszont van még „másik román társadalom”, civil ellenzék, csak az kétséges elég erős-e, hogy elzavarja a korrupt hatalmat? A történelem ismétli önmagát, most már csak reménykedhetünk, hogy Marxnak van igaza, vagyis ami egyszer, mint tragédia kerül színre, az másodszorra komédiaként áll elébünk. Akárhogyan is, tapsolunk, nevetünk vagy könnyezünk, az előadás sponzorai és elszenvedői mi magunk vagyunk, és nem mindegy, hogy mi marad miután a függöny legördül.

Azután meg, az a kérdés, hogy mit érlel annak az EU-nak a sorsa, melyet – legalábbis a dolgok mai állása szerint – Dragnea kötélen rángatott bábja Viorica Dăncilă fog vezetni? Nem nehéz kitalálni: megérett a pusztulásra, és végzetét elkerülni, aligha áll módjában!

Magyari Nándor László

Hibrid politikai háború

FüHü

-

2018-05-08

0

Adódik is a kérdés, hogy liberális demokrácia lehet-e az ami nálunk fele is egyre inkább utat tör magának, amit – minden kétséget kizáróan – orosz, török, magyar, stb. mintát követve próbál a román társadalomra erőltetni a kormányzó többség, és minden bizonnyal ezen az oldalon áll a Fidesz itteni, a rommagyarság keretében hegemón, pártfiókja is.

Kiváló kifejezést találtak az „alternatív tények” kifejezés amerikai kiagyalói a populista politizálás alapjainak megnevezésére, mert a kortárs populizmus filozófiai alapját, ha ugyan van neki ilyesmije, a „nemlétező” dolgok „létezőkként” való föltüntetése (arisztotelészi értelemben a tökéletes hazugság, azaz hamis állítások szövevénye) adja. És ha ez az árnyékvilág – a valóság mediatikus szimulákrummá való átrajzolása nyomán – önálló életre kel, azaz már semmiféle kapcsolatot nem tart az „elsődleges”, megtapasztalható, mérhető, racionális kategóriákkal fölfogható, közvetlen tényekkel, akkor sem belülről, sem kívülről, racionális eszközökkel, nem bírálható. Csak az előítéletes, minden oldalról csupán hittételekre épülő viszonyulások férnek hozzá ahhoz a zárványhoz, amit az alternatív valóság, a „másik világ”, az illúziókra és manipulációra épített, stb., politikai diskurzusok, ha úgy tetszik „forgalmaznak”. Másik regiszterben fogalmazva, olyan diszkurzív zárványokat, a politizálásnak olyan szigeteit írják körül a populista szólamok, melyek egymással ab ovo nem kommunikálnak. Ezzel viszont elvesztődik a demokratikus politizálás párbeszédre, kölcsönös kontrollra, és ugyanakkor elismerésre, a közokoskodás erejére, stb. épülő jellege. Adódik is a kérdés, hogy liberális demokrácia lehet-e az ami nálunk fele is egyre inkább utat tör magának, amit – minden kétséget kizáróan – orosz, török, magyar, stb. mintát követve próbál a román társadalomra erőltetni a kormányzó többség, és minden bizonnyal ezen az oldalon áll a Fidesz itteni, a rommagyarság keretében hegemón, pártfiókja is.

Az a gond a tények laza kezelésével, hogy egyenesen ne elhagyásukat mondjam, hogy megnyitják a lehetőséget az értelmezések és az alternatív valóságépítés előtt, elsekélyesítik, végtelenül leegyszerűsítik a politikai közbeszédet. Pontosabban végletesen relativizálják azt, hogy mi az „igazság”, legalábbis egy adott pillanatban és egy adott ügyben, és ugyanakkor fél- meg áligazságokat neveznek ki valós tényeken alapuló „igazságoknak”. Egyszóval nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen, egy olyan pörben tanúskodni, melyben nincsenek jól körülhatárolt szerepek – a bírói, védőügyvédi, vádlói és vádlotti szerepek összekeverednek – és a tulajdonképpeni peren kívül állók döntő hatással bírnak az ügyekre, sőt a pör egész menetére is. Mert azt hiszem annyi azonban világos, hogy ilyesmi történik a hazai politikai palettán, abban a két ügyben, melyet egyfelől a mély, vagy párhuzamos állam légből kapott fogalmának peres úton való igazolására indított a belügyminiszter (Carmen Dan) asszony. És ugyanígy áll a dolog a kormány közvetítésével zajló Dragnea-Johannis párharccal. Ami viszont egyáltalán nem egy jól körülhatárolt térben – mondjuk úgy, nyilvánosság előtt zajló politikai bíróságon -, és meghatározott, illetve látható szereplőkkel, világosan elkülönülő tényállások felelevenítésével, stb., zajlik, hanem gerillaharc, amolyan balkáni-zombi módra lefolytatva.

Történt ugyanis, hogy a belügyminiszter följelentést tett magánlakása háborgatása ügyében, azt állítva, illetve sugallva, hogy a titkosszolgálatok valamelyike lehallgatókészüléket (leánykori nevén, poloskát) helyezett el a lakásában, amit két általa kihívott, tehát bizalmi embere (volt biztonságisok) találtak volna meg. Csakhogy a Legfelsőbb Bíróság elvetette az ügyet, miután kiderült, hogy a miniszter-asszony bizalmasai – viccből, heccből, vagy inkább utasításra – helyeztek el egy működésképtelen mikrofont a lakásban, és nem ott találták meg (tökéletesen Jereváni Rádió hír, nemde?). Az ügy hátterében pedig az áll, hogy a vezető kormánypártok – lényegében azon igyekezetükben, hogy korrupciós ügyeik alól fölmentődjenek – párhuzamos államról kezdtek beszélni, aminek fő képviselője az államelnök lenne. Ezt a Dragnea-féle kitalációt lett volna hivatott mintegy peres úton, a bíróságot és a közvéleményt megtévesztve „igazolni” a mikrofon-művelet. Most, hogy kipukkant a lufi, a miniszter-asszony nem kommentál, a közvélemény pedig, gondol, amit gondol, és aztán napirendre tér: a lehallgatás, „alternatív tény volt”, na és aztán? Nemhogy nem mond le a belügyminiszter, de megsértődött és nem válaszol újságírói kérdésekre, felhúzott orral, mintegy kikéri magának, hogy őt egyáltalán kérdezgessék.

Két forduló után van a nyílt államfő-kormányfő mérkőzés, és mindkettő izgalmas, ha ugyan nem tragikus következményekhez fog vezetni. Az első egy külpolitikai offenzíva, aminek keretében, az államelnök megkérdezése nélkül látogatott el Izraelbe a miniszterelnök-asszony, ezúttal mentorával és pártfőnökével Liviu Dragnea parlamenti elnökkel együtt és ígérte meg a román nagykövetség Jeruzsálembe költöztetését. Ez nemcsak az EU (és az ENSZ) elvárásával megy szembe, de az eddigi román-, és Johannis kifejezett álláspontjával is. (Nem csak én mondom, hogy a gesztus példa nélküli az elmúlt száz év román külpolitikáját tekintve, mely mindig egységes, és valljuk be sikeres, tudott lenni még a két világháború közötti kormányválságok idején, vagy a Ceusescu-éra nagy részében is). Ezzel a belpolitikai játszma egy már az ország érdekeit valóban sértő területre tevődött át, még ha mindenki úgy is tesz, mintha mi sem történt volna és ezzel egy sarkalatos külpolitikai kérdés vált amolyan alternatív ténnyé: a látogatás és az ígéret (no, meg a további titkos tárgyalások) meg is történtek, meg nem is, attól függ, honnan nézzük. Nyomában az államelnök lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt (aki, egyes források szerint, hajlandó is volt lemondani, de főnöke nem engedte), aki aztán Dragnea utasítására maradt.

A második forduló, ami éppen tegnap zajlott, belpolitikai, pontosabban a költségvetési hiány, az infláció és a gazdaság általános helyzetének értékelése kapcsán került napirendre. Az államelnök ugyanis, a kormány által közzétett adatok és összehasonlító statisztikák alapján bírálta, illetve vádolta a kormányt a pénzügyi folyamatok ellenőrzésének hiánya és a gazdaságirányítási képtelensége okán. És az adatok (gazdasági-pénzügyi tények) ez esetben is rugalmasan kezelendők, hiszen a kormánypártiak homlokegyenest ellenkező dolgokat olvasnak ki belőlük, mint az elnök, aki újfent és azonnali lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt. To be continued ….

Nem tudható kinek van „igaza” és van-e valamelyik félnek, de tudható, hogy míg Dragnea and Co. az illiberális demokrácia útjára kívánja terelni Romániát, addig Johannis (legalábis ezidáig) a politikai nyugat követője, a demokratikus jogrend védelmezőjének szerepét viszi. A rommagyar ál-képviselet az előbbi oldalán áll, ez az Orbán-hatás, és keserves tévútra fog vezetni.

Magyari Nándor László

Nem értik, mert populisták

FüHü

-

2018-09-04

0

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus – vagy legalábbis első látásra annak tűnő – változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politikai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két – egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő – politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.

Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembeálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül – szinte minden esetben – megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.

Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis – a háttérből – hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan – Dragneat és további korruptat fölmentő – lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarságot ebben sem Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erőlteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága – ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára – elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.

Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozícionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játssza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat – más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen – formális és informális – politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert ha nem, elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus opportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki az “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a „külső” parlamenti támogatásnak, ezek után? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Magyari Nándor László

Zátonyok közt sodródva

FüHü

-

2018-02-06

0

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Azt hiszem eljött az ideje egy névváltoztatásnak, mégpedig egy lényegesnek, tudniillik a jobb időkben magát RMDSz-nek nevező mostanra a Fidesz itteni fiókpártjává átvedlő párt érett meg a névváltoztatásra. És senki ne mondja majd, hogy nem láttuk, nem hallottuk, hogy meglepett ami történt, hiszen én csak megírtam, de több százezren szavazataikkal támogatták és sunyításukkal továbbra is fenntartják a folyamatot. Demokrata, már rég nem (ha valaha is volt), szövetségi jellegét már néppárti besorolása is cáfolta, és ma már semmilyen más alternatívát el nem fogad, csak a Fideszt és vezérét.

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Amikor azt mondja Kelemen Hunor, hogy a magyarországi ellenzéki pártoknak nincs helye az itteni politikában, mert minden igyekezetük fölösleges időtöltés „hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak … az RMDSZ a Fidesz-KDNP nemzetpolitikáját jónak és folytatandónak tartja”. Akkor magára, illetve pártjára húzza a Fidesz(-kádéenpé) programjának (Sic!) és tevékenységének jelzőit. Beleértve a sovinizmus – az idegengyűlölet – szélsőséges formáit is, ami ellen váltig hadakozik, ha román mezőnyben üti fel a fejét. Miközben a magyar kormányhoz egyre nagyobb mértékben hasonlító bukaresti pártszövetséghez köti itteni politikáját. A fiókpárt és a (pontosabban a Dragnea-féle) PSD viszonya nem valamilyen ideológiai alapon, vagy elvszerű politikai megegyezésen, hanem a közös zsákmányszerzésen alapul, valamint az illiberális állam bevezetésének törekvésén. Nehéz elfogadni ugyanis, hogy míg a magyarországi kormánypártokkal a néppárti együvé tartozást hangoztatva elfogult, sőt kizárólag azt támogatja a kampányban stb., addig Bukarestben a reakciós és illiberális, de formálisan a szocialista pártcsaládhoz tartozó párttal menetel, annak minden kudarca ellenére.

Kelemen Hunor és fiókpártja ma a híd, illetve előretolt helyőrség, szerepét tölti be Budapest és Bukarest között, csak nem a kisebbségi jogok, az európai értékek, vagy a jószomszédság stb., nevében, hanem az illiberalizmus, a diktatórikus vezetés, és az autokrácia kiépítésének a szószólójaként.

De nemcsak a fiókpárttá válás, a szervezeti és politikai autonómia (a reális és nem az autonómiázás közben föl-fölmerülőt, de hiszen a Fidesz bevallott ellensége mindenféle helyi, vagy intézményi autonómiának, centralizál, és államosít stb.) feladása okán, hanem, ha úgy tetszik, saját jogon és közvetlenül is kiérdemli a fenti minősítést, a jelzők sorozatát.

A decentrált fiókpárt, ellentmondva saját programjának is, diktatórikus, hiszen már semmiféle belső demokrácia szabályaihoz nem tartja magát. Programjában az szerepel, hogy: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a romániai magyarság különböző autonóm, területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyhatósági szinten ellátja a romániai magyarság politikai és közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi önszerveződés különböző formáit. A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét.” Ezzel szemben Kelemen Hunor ellenzi még az ártatlan és udvariassági kapcsolatokat is magyarországi demokratikus pártokkal. Semmibe veszi saját szervezete platformjainak álláspontját, lesepri a palettáról politikai pluralizmus mindenféle kísérletét, kizárólagos módon tart igényt olyan hatalmi monopóliumra, amit diktatórikus vezetésnek nevezhetünk, jogosan. Az már kezd természetessé válni, hogy minden olyan emberjogi és a társadalmi szolidaritással kapcsolatos ügyben – szembe menve programjával – Budapest hatalmi érdekeinek megfelelő álláspontot képvisel, ami minden csak nem következetes, nem demokratikus és nem európai. Kelemen Hunor és fiókpártja határzárpárti, idegengyűlölő, homofób és hímsovén, reakciós, és mindenek fölött etno-nacionalista és populista.

Közben a sunyító politikusoktársak hallgatása azt „üzeni”, hogy a pénz, hogy a realpolitik, azért kell elfideszesedni, mert onnan jön a zsé (valójában a magyarországi adófizetők pénzének átláthatatlan és méltánytalan, klienteláris újraosztásáról van szó, amit a határokon is átcsorgatnak), csakhogy. Szerény számításaim szerint a múlt decemberében a fiókpárton kívüli személyek és szervezetek több támogatásban részesültek, mint a párt az elmúlt „hét bő esztendőben” összesen (az „akadémiákat” és egyéb láthatatlan klienshízlaló juttatásokat nem számítva, Kató Béla-Demeter Szilárd elhozott, illetve elvitt, vagy százmillió eurót). Aztán a reálpolitikának mondott árulással két gond is adódik. Egyrészről, mert az árulót nem fogadják bizalmukba azok sem, akik javára az árulás történt, valójában megvetik és adott alkalommal megszabadulnak tőle, hiszen ismét árulhat, most már a mások javára. Az a modortalanság, amivel a magyarországi ellenzék vezetőit fogadta a pártvezér, csak a jólneveltség, a diplomáciai érzék, a morális tartás hiányának tudható be (a rózsaszín pantalló átka?). Mert – egyelőre úgy néz ki – nem az a nagy veszély, hogy Orbán áprilisban veszít és jönnek azok, akiket most megalázott Kelemen Hunor, és akik, ha hatalomra kerülnek bosszút állnak. Tapasztalat, hogy azok megengedők és elnézők lesznek, hiszen demokraták, és nem gyarmatosítani, kiszolgáltatni, foglyul ejteni akarják a rommagyarságot, hanem saját céljai elérésében segíteni.

Viszont egészen más kockázat van itt, amitől Kelemen Hunor joggal szoronghat.

Ha nem sikerül elég rommagyart mozgósítani a Fideszre szavazáshoz, akkor lesz az igazi gond, hiszen bosszúállóbb politikusról nem tudunk az elmúlt lassan harminc esztendőben, mint Orbán Viktor.

És akkor mi rommagyarok hova álljunk? Mutatnak-e majd utat, vállalják-e a felelősséget Kelemen Hunor és tsai? Ma a pluralizmus ígéretének a feláldozásával és a rommagyarság jórészének félrevezetésével, a demokratikus politikai kultúra elfojtásával stb., fizetünk a fideszpártiságért, ha rosszul sül el az átszavazás, akkor majd anyagiakban is fizetünk a vezér(ek) téves politikájáért.

Azzal a „bölcs” de főként voluntarista meglátással utasítja el a párbeszédet a mai magyarországi ellenzék képviselőivel Kelemen Hunor, hogy „én úgy gondolom”, felesleges az itteni jelenlétük, hiszen ő tudja kire szavaz a rommagyarság, és ezzel vége mindenféle toleráns és demokratikus politikának. Hiába teszünk úgy, mintha mi sem változott volna, a rommagyarság nagy része (eltekintve attól a torz statisztikától, amit hangoztatnak, hogy tudniillik akik átszavaznak, azok szinte mind fideszpártiak, csakhogy a rommagyar összpolgárokhoz képest számuk elenyésző volt, és minden bizonnyal marad) képviselet nélkül sodródik az árral. Nincs „szövetség” és nincs egyetértés sem, ma az egyedüli vezér, „Karcfalva hangja” hallatszik: Felcsút és Teleormány között, félúton.

Magyari Nándor László

Hogyan fogjunk gyorsvonatot!

FüHü

-

2018-11-15

0

Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

Rég nem vonatoztam ennyit! Szabadkáról Budapestre, a Keletibe. Onnan (a metrópótló autóbuszok használata helyett) „áttroliztunk” a Nyugati Pályaudvarra, ahol Érsekújvárig (Nové Zámky) váltottunk jegyet a naponta menetirány szerinti hatszor, Budapest és Prága között közlekedő Metropolitan EuroCity expresszre. A szlovákiai kisvárosban, ahol csak néhány percnyi idő áll rendelkezésünkre (ha nem késik vonatunk!) az átszálláshoz, a Nyitrába (Nitra) tartó helyi járatra siettünk. Odafele ezzel nem volt gondunk, mivel a két vonat ugyanazon a peronon állt, csak átléptünk, s a szabályzat szerint a regionális járatok „várják be” a nemzetközi gyorsvonatokat, amelyek elsőként indulnak, hagyják el a pályaudvart. Visszafele azonban épp fordított a helyzet. Nyitrából a helyi járattal érkezünk (késve), s az expresszre kell átszállnunk. Ráadásul ezúttal nem is ugyanazon a peronon álltak, az aluljáró lépcsőin le-, s felrohanva volt esélyünk elérni. Ami engem illet, koromra fogtam, hogy nem. Esélyem sem volt rá, s hogy végül mégis ott ültem az említett gyorson, azt csak fiatal útitársam találékonyságának köszönhettem: felrohant a lépcsőn és egyszerűen beállt az ajtóba, tudván azt, hogy a vonat nem indulhat el addig, amíg valaki a lépcsőin tartózkodik. Itthon már jót mosolyogtunk ismerőseimmel, amikor előálltam a „hogyan fogjunk gyorsvonatot!”-történetemmel. Magamat azzal vígasztaltam, persze, hogy két évtizeddel ezelőtt még én is képes voltam ilyen bravúrra. Naná!

A vonatos történetről még csak annyit: a három közül, sajnos, az Avala volt a legkevésbé felszerelt és kényelmes – legalábbis a Metropolitan szolgáltatásaihoz képest (pl. szabad Wi-Fi, étkezőkocsi és büfészolgálat) –, amit ugyanakkor az itteni alkalmazottak (a magyarok és a szlovákok magatartásához viszonyítva) sokkal rugalmasabb habitusa, munkához való viszonyulása árnyal. Akármilyen furcsán hangzik is: egy szerb forgalomirányító (két évtizedes „vonatozó” múltam révén is tanúsíthatom!) biztos, hogy tekintettel van a kevésbé „rohamképes” utasokra, és ki fog várni picit az indításnál.

Ami tetszett, s ami nem

A Zomborhoz (vagy Bajához) mérhető nagyságú város sokkal fejlettebb infrastruktúrával rendelkezik. Amíg itt legfeljebb csak (ritkán induló) peremvárosi, (olykor akadozó) helyközi és távolsági közlekedés, illetve buszjáratok léteznek, addig a nyitrai városi közlekedés számos vonalon biztosít járatokat a terein belül utazók számára is. Nem kell tehát nagy távolságokat gyalogolni, ha nem személyautóval közlekedünk.

Ha egy fiatallal, a kibernetika „gyermekével” utazunk, igen könnyű dolgunk van, gond nélkül támaszkodhatunk a cyber térben szerzett tájékozottságára. Feledésbe merülhetnek olyan régi manírok, mint az utcai kérdezősködés. A kereső programok mindent tudnak – még azt is megmondják nekünk, hogy a vonatkozó járat hányadik megállójánál kell leszállnunk, hogy a lehető legközelebb kerülhessünk a keresett címhez. Nem mellékes, hogy – s ezt korábbi szlovákiai tapasztalataim alapján is tanúsíthatom! – hiába is kérdezősködtünk volna: a helyiek elutasítóan viselkednek az idegenekkel szemben. Nyoma sincs hozzáállásukban annak a szláv vendégszeretetnek, amit Szerbiában, Macedóniában, Bosznia–Hercegovinában, de még Horvátországban is megszokhattunk.

Az Alsóváros fölött húzódó dombon áll a sok történelmi vihart megélt, de nagyszerű állapotban megőrződött, illetve fenntartott vár a püspöki palotával és a Szent Emerám-katedrálissal: román kori altemplomával, gótikus főhajójával. Nagyon szép, miként csodálatos élmény a Zobor-hegyre vetülő kilátás is. A várhegyre kisvonat visz fel. Óránként közlekedik. Épp előttünk megy el, fiatal útitársam szerint nem érdemes várni a következőre, hiszen a vár ott magasodik fölöttünk, gyalog is megtehetjük azt a „néhány száz méter”-t. Megtettük. Én nem voltam benne biztos, hogy kibírom… Amíg az egyenetlen kőkockák közé szorult cipősarok és saját ügyetlenségem okozta bukásom (jó nagy elvágódásom!) néhány másodperce telik, az jut eszembe, elfelejtettem utazásbiztosítást kötni. Bajban leszek, ha most történik velem valami. De nem történt semmi. Visszafelé, azaz lefelé már felszállnánk a vonatra, de először azért nem megy, mert nem tudunk összeértekezni a vezetővel. Angolul nem tud, magyarul nem tud, gesztus nyelven nem akar. Valamiért elutasítja a menetjegy árát, s mintha olyasmit mondana, hogy most már nem lehet felszállni. El is állunk tőle. De később azt látjuk, hogy mások helyet foglalnak a kocsikban. Megkockáztatjuk. Legfeljebb leszállít bennünket. De ez nem történik meg. Levisz bennünket az alsó városba.

Vendéglőt is az interneten „böngészünk” magunknak. Először még azt gondoljuk, hétfő este van és tíz körül, amikor végre elfoglaljuk hostelünket Nyitra kertvárosában, nem biztos, hogy lesz alkalmas hely a közelben, ahol vacsorázni bírunk. De nem így lett. Ott tartózkodásunk három napja alatt „visszajártunk” a Karla vendéglőbe, ahol kedves és angolul jól (fiatal doktorandusz hallgatómnál nem, de nálamnál sokkal jobban!) beszélő pincérlányok fogadtak és szolgáltak ki bennünket, kedvesek voltak és figyelemre méltatták „hűségünket”. Nem mellesleg ízléses volt a felszolgálás és ízletes a vacsora. Ez tetszett. Miként a Nyitra folyó partján az esti, kivilágított sétány, ahol kellemes volt a séta és nem féltünk nőként, késő este sem végigmenni rajta.

Az anyanyelvhasználat regionális sajátosságai mellett egy kisebbség más formában is alkalmazkodhat a többséghez, átveheti szokásait, mentalitásának jellegzetességeit. Talán ezért van, hogy a térségi magyarok sem barátságosak, még akkor sem, ha vendégeik vagyunk egy konferencián. A formális, kétnyelvű üdvözléseken kívül nem beszélnek velünk magyarul – egymással sem. Eszükbe sem jut, hogy egy olyan szekcióban, ahol csak szlovák előadások hangzanak el, és nincs sem angol, sem magyar tolmácsolás, rendkívül rosszul fogjuk érezni magunkat, még akkor is, ha a moderátor a mi angol nyelven, de magyar témáról tartott előadásunkat néhány mondatos angol szöveggel vezeti fel. Egyszerűen senki sem akarja tudomásul venni, hogy magyarok vagyunk, még ha szerbiai egyetemről is érkeztünk, s a szlovák nyelvű előadásoknak – a szerb nyelv segítségével – csak a töredékét értjük. Nem értem, miért nem kerültünk mi is a másik szekcióba, ahol több, Magyarországról érkezett előadó volt, s ahova a köszöntők alatt szolgálatot teljesítő tolmács és a magyar dékán asszony is távozott? Nem volt belátásom a másik szekció munkájába, nem tudom, ott milyen nyelven adtak elő – minket, noha az eredeti felhívás szerint a magyar is hivatalos konferencianyelv volt, úgy instruáltak, hogy ha nem tudunk szlovákul (miért kellene tudnunk?), akkor inkább angolul tartsuk előadásunkat.

Egyáltalán miért nem vettek rólunk tudomást? Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

A város két egyeteme közül ez az, ahol „közép-európai tanulmányok”-at lehet végezni. Nem biztos, hogy közép-európai szellemiség jegyében. Amúgy felfigyeltem, hogy a folyosókon, egymás között magyarul is beszélgetnek a hallgatók és a konferencia-előadók is pusmogtak magyarul is a büféasztal körül. Akikről korábban azt hittük, hogy szlovákok.

Ezen a ponton döntöttük el, hogy az első nap után már nem veszünk részt a konferencia munkájában. Épp indultunk, amikor odajött hozzánk egy szervezőtitkár, s angolul köszönte meg részvételünket.

Hazafelé tartva, a Metropolitan tiszta kényelmében és a szolgáltatásai közé tartozó szabad internethozzáférésnek köszönhetően utánanéztem, mit is kell tudni Nyitra nemzetiségi összetételéről. A majdnem nyolcvanezres lélekszámú városban valamennyivel több mint ezerkétszáz fő vallotta magát magyarnak 2011-ben. (A mintegy harmincezerrel kevesebb lakosú Zomborban két és félezren. Egyébként ez a szám is igen szomorú, de még mindig reménykeltőbb arány!) Van viszont a nemzetiségi összetételt mutató táblázatban 5800 fő, akinek a nemzetisége „ismeretlen”. Nagyon rosszindulatúan fogalmaztam, amikor megjegyeztem, hogy bizonyára a „pusmogó magyarok” is oda tartoznak…

Más tapasztalatok…

Nem lehet csak a megfélemlítettség mindennek a magyarázata. Jól emlékszünk még a kilencvenes évek balkáni háborúira, amikor nem volt épp diadalmenet kisebbségiként, a háborús bűnösök uralta Szerbia polgáraként élni és megmaradni magyar nemzetiségűnek. Többségében mégis kitartottunk. Túléltük.

A véletlen úgy hozta, hogy a fent leírt tapasztalatok után a Partiumba utaztam, Nagyváradra. Utazásom célja hasonló volt. Megint egyetem, megint konferencia és előadás. Ceauṣescu ideje, majd a későbbi nacionalista kormányok alatt sem volt könnyű magyar nemzetiségűnek lenni Romániában – a városban és az egyetemen azonban egészen más öntudat és identitáskép fogadott bennünket. A kétszázezres város lakosainak huszonegynéhány százaléka vallja magát magyarnak. Ezért volt meglepő, hogy a belvárosban majd mindenkivel (bolti eladókkal, felszolgálókkal, múzeumi kusztoszokkal, járókelőkkel) össze tudtunk értekezni. Magyarul is. Sőt, ha hallották beszédünket, magyarul szóltak hozzánk. A konferencia meg „színmagyar” volt. De ez egy másik történet.

Nem tudom, mi az igazság. Van-e egyáltalán határozott és kivehető magyarázata ezeknek a jelenségeknek?

Tanulsága számunkra az, hogy nem érdemes és nem szabad behódolni!

Bence Erika

Milyen ma a politika?

FüHü

-

2018-01-30

0

Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Álságos módon még a kritikus elemzők is egyetlen lehetséges politikai kommunikációs fogásnak nevezik azt a jelenséget, mely korunk politikai mezőnyének és az ott ténykedő, illetve tétlenkedő személyeknek (stakeholders) a jellemzője, azt, hogy egyetlen ethosznak képesek hódolni és ez a képmutatásból és manipulációból fakadó haszonelvűség, az önös érdek paranoiás követése. Az „önközpontúság”, az, hogy a sztárpolitikusok csak önmagukat figyelik és senkire nincsenek tekintettel bonyolult korunk terméke, mely már-már lehetetlenné teszi a közjó fogalmának fölvetését is. Ezért aztán a rengeteg erőfeszítés, hogy alternatív tényeknek és posztigazságoknak tüntessék föl a közönséges hazudozást, a fedezet nélküli és igazolhatatlanul önkényes szavakat és mondatokat, megőrizni igyekezvén a beszélő hitelét, vagy legalábbis azt a látszatot keltve, mintha valóságosan is létezne (a politikus manapság csak kommunikátor, hiszen ideje jórészét az éterben, tévében és neten tölti; maga a megtestesült, illetve testetlen virtualitás, van is meg nincs is, lebegő részecskehalmaz és hullám, önmaga fénye, amit fényez minduntalan, de semmi más), nem csupán „felhőalapú” kommunikációs szolgáltatásként. Korunk politikusa személyiségtorzulás, maga a paranoia és nemcsak úgy, hogy a politikai mezőny lassan erodálja a résztvevők személyiségét, hanem már kezdetétől az. Szinte kivétel nélkül mellékes, sőt kontraproduktív, az erényes férfiak és nők kiválasztása, hiszen a feltétlen lojalitás, a zsarolhatóság stb., ritkán vagy soha nem társul kreativitással, a bátorság, önmérséklet, hűség, nagylelkűség, igazságosság, bölcs belátás, és társaik megmosolyogni való tulajdonságok. Hazai tájakon a smekkeria, egyszerre sok mindent jelölő fogalma, és a korrupt láncolatok logikájának követése, a gátlástalanság társul a föltétlen lojalitáshoz. Minden esetre az ethoszmentes személyiségtípus a nyerő, ha politikai funkciók osztogatása van napirenden. Arra akarnak rávenni, hogy ehhez, és ne a közjó morális elvárásaihoz, (deontológiai/kötelességtani normáihoz), mérjük a politikusok személyiségét, sőt teljesítményét úgyszintén.

A megnyilvánuló populizmus nem ideológia, vagy pragmatikus politikai stratégia (bizonyos értelemben anti-politika, hiszen ideológiai értelemben is homogén „nép”-fogalommal operál, mindenkit kizár a demos-ból, aki nem illik a saját maga adta definícióhoz, a legtöbbször az etnicista/kulturalista/maszkulin/homofób, stb., értelemben definiált nemzethez), hanem misszionárius tevékenység, hívő gyülekezetet, követők tömegét akarja megteremteni és kommunikációs paneljeivel, imáival egyben tartani (akár az alogéneknek/másfajúaknak kikiáltottak, a hitetlenek, kizárásával! A populisták istene kíméletlen és kirekesztő, intoleráns mindennel és mindenkivel, aki nem föltétlen híve, ezért a vallási tolerancia ünneplése, a muszlimok és mindenki más ellenes gyűlöletkampány kellős közepén, farizeizmus a javából).

A hebegés-habogás, és egyben öntelt demagóg és tartalmatlan populista nyilatkozatok, melyek az újonnan kinevezett miniszterek parlamenti meghallgatásáról kiszivárogtak jól jelzik: az az őrült – a politikai kommunikáció torz szabályai szerint – aki a közjó elvárásaihoz mérni merészeli a politikusoknak nemcsak cselekvéseit, hanem már szándékait, valamint morális tartását is. A miniszternek semmit sem kell tudni, semmihez sem kell érteni, csak hinni és vallani kell, a párthűség újra elsődleges, a visszarendeződés itt is tetten érhető, Ceaușescu tetszhalott csupán (pedig éppen százéves lenne, akárcsak az ünnep), sőt kormányon van, még ha a háttérben is. Dragnea 3.0 kormánya már beiktatásakor kitűnő példája a populista paranoiás politikának, a visszarendeződés biztos záloga, reakciós és korrupciópárti (a tanügyminiszter a plágium apologétája), demagóg (az energetikai miniszter – komikus, ha nem tragikus lenne – villanyégő elmélete szimbolizálhatná a leginkább az új kabinetet, de a gazdasági miniszter sem kismiska, csak éppen lámpalázas, több társához hasonlóan, nehezen fejezi ki magát anyanyelvén), tudatlan de dölyfös, büszke képviselője a nihilnek. A legtöbb újonnan kinevezett miniszter már túl van mandátuma legnehezebb napján, kisebb nagyobb nyelvi/nyelvtani hibákkal, de felolvasta/letette az esküt, és nem is fogunk hallani róla sokkal többet rövid mandátuma alatt.

A rommagyar politikai hatalmasok pedig követik a trendet – Budapest is ezt sugallja minden bizonnyal – és populista paranoiás kiszólásaik, mintegy természetes módon egy táborba terelik őket a visszarendeződés harmadik kormányával. Kelemen Hunor azt mondja az új kormányprogramról, hogy az „olyan, mintha a Mezőgazdasági minisztériumban írták volna meg, két sör között”, (lehet ez a rózsaszín pantalló átka?) másnap aztán megszavazza a parlamentben a Dăncilă-kormányt, “ad még egy esélyt a koalíciónak”, csak azt nem mondja ki, hogy mire? (Azt is mondják, hogy vannak konkrétumok a programban, melyet már ezelőtt is megszavaztak, de hát ez ellenérv!, hiszen harmadszorra ígérik, de egyszer sem váltották be. Az új miniszterelnök-asszony 2 év alatt 350 km autósztrádát ígér, ha összevetjük azzal, hogy az Erdélyi pálya 14 év alatt 62 kilométeresre nőtt, ezt az ígéretét biztosan tartani fogja /Lol/, sőt 250 km vasutat is épít, vagy felújít, ez még nem világos. Új adót sem vezetnek be, már persze az autóregisztrációs adót már márciustól ígéri a szaktárca vezetője stb. A helyi adminisztráció kieső jövedelmeinek pótlását még csak nem is ígérik stb.)

Plusz gond itt, és elhallgatással nem kezelhető, hogy a kisebbségi politizálásnak sajátos, a politikai mezőnyben egyedi módon strukturált helye, etikája van. Sajátos helyzetünk egyfelől deontológiai etikát követel, azaz minden közéleti/politikai lépést az emberi jogokra, nevezetesen a kisebbségi jogokra való hivatkozással, ahhoz mérten kell értékelni. A kisebbségpolitikában érvényes szimbolikus és pragmatikus cselekvések egy másik dimenzióban, az emberi jogok elsőbbségének feltételezett és mérceként használt mezőnyében is megméretettnek. Miért jó egy egész kisebbséget (ma már társadalomnak /gesellschaft/ nem mondanám, közösség /gemeinschaft/ meg sohasem volt) populista, etno-nacionalista, ráadásul két, rajtunk földrajzilag is kívüli, problémáinkra érzéketlen hatalomnak kiszolgáltatni? És a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy helyes-e a politikai pluralizmus minden formájának elfojtása a kisebbségen belül? Lehet-e demokratikus az úgy megválasztott képviselet, hogy nincs pluralizmus, nincs választási lehetősége a kisebbséghez tartozóknak, akik foglyul estek a hatalmi elitnek? Képviselve vagyunk-e egyáltalán?

A mostani hezitálás és újbóli elköteleződés alapvető kérdéseket vet föl, pontosabban a kisebbségi politizálás mezejének újra strukturálását követeli meg. Még akkor is ha ennek sem intézményi, sem pedig személyi struktúrái nem adottak. Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Magyari Nándor László

Blogles

A nemzeti identitással kapcsolatban van egy dolog, amit semmiképpen nem tudok elfogadni. Ez pedig a vér szava. A vér a törzsi életforma „kelléke”. A vér szava mindig a kizárólagosság üzenetét hordozza. Aki nem a mi vérünkből való, az ellenség.

A piac és a pénz leegyszerűsíti a mindennapi életünket

Magyarországon elindultunk a polgárháború felé, miután a szegénység már egy ideje velünk tart.

A (jó vagy gonosz) vezetők gondolkodása mindig stratégiai, az áldozatoké a túlélésé vagy legfeljebb taktikai

Az persze lehet, hogy aki ma erős (esetünkben erkölcstelen) vezető, az fokozatosan tarthatatlan stratégiába manőverezi magát

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében.

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA