Kezdőlap Szerzők Írta Béndek Péter

Béndek Péter

42 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Hogyan jutottunk el a tahóság uralmáig?

Nem akarom sorolni azokat a születésüknél, neveltetésüknél vagy – ezeknél bonyolultabban – az érdekeiknél fogva bunkó közszereplőket, akik az utóbbi tíz évben rapid módon lepték el az életünket. Annál is kevésbé, mert az egyes bunkók, házastársaik, haverjaik és spanjaik eseti felemelkedése a politikai színpadra nem példa nélküli a történelemben, aminek nyilvánvaló köze van a politikai karrierek Machiavelli óta tudott részleges amoralitásához.

Az egyes emberek bunkóságának hosszú évszázadai alatt azonban alapvetően érintetlenek maradtak azok a mércék, amelyeknek a civilizációnkat köszönhetjük. Ezeket a mércéket filozófusok, teológusok, irodalmárok, nota bene politikusok és államférfiak, általában a szellem és az alkotó gyakorlat emberei fektették le és ügyeltek a folyamatos gondozásukra, átörökítésükre, kultiválásukra. Ezek a mércék tették a Nyugatot naggyá. Ezekre volt – joggal- büszke még akkor is, ha ezek mellett számos bűnt követett el saját kebelén belül vagy egzotikus (exotikos, a.m. külső, nem hozzánk és a normáinkra tartozó, idegen) népekkel szemben.

Az ellenben, amit Magyarországon tapasztalunk és a demokrácia elfajzásának eredménye, ma békeidőben üti fel a fejét olyan magától értetődéssel, mint utoljára a múlt század totális rendszereiben tette.

A szellemellenesség, a hivalkodó erkölcstelenség, a prosztóság és a kegyetlenség eddig is léteztek, de csak totális rendszerekben voltak hivalkodóak, csak ezekben pályáztak normatív erőre. Ma nyilvánvalóan olyan civilizációellenes fordulatot jeleznek a közérzületben, amelynek hatásai beláthatatlanok.

Az egyes bunkóknál tehát sokkal vészterhesebb a bunkóság áradása, helyfoglalása a közélet csúcsain, majd normaként való alászállása a mélyrétegekbe. Eddig a bunkóság bizonytalan volt magában, félt a civilizáció normáitól, ma viszont békeidőben intéz kihívást ellenük. Az egész eredete – amivel persze a tahóság hazai vircsaftjának kritikusai nem akarnak szembenézni – a demokrácia, a plebejus öntudat megerősödése, a normativitásellenes konszenzus (miután az elit nagy része is lenullázta magát), de ami még fontosabb, az elit mércéi – a civilizáció – elleni lázadás.

Pedig ez is olyas jelenség, amit már a „régi görögök” is pontosan ismertek.

A prosztóság kiválasztja a maga képviseletét, amely viszont szenvedést zúdít rá.

A demokrácia (kvázi liberalizmus, civilizáció és hagyományok nélkül) éhezésbe, háborúba és pusztulásba hajtja a prosztóságot – az elit megmaradt kiábrándult részének béna semmittevése és bizonyos fokú kárörvendése mellett, amit aztán válsághimnuszok alkotásával tesz emlékezetessé (elsősorban önmaga számára).

A rogánok, orbánok, habonyok, szanyik, trumpok, salvinik és velük a másod- és harmadvonalaik felemelkedése közös munkánk eredménye, amelyben része van a demokrácia logikájának, a kulturális medián folyamatos süllyedésének, a libertinizmusnak és az erkölcsi relativizmusnak, a vágyközpontú gondolkodásnak, a prosztóságot eddig elterelő konzumerizmus 2008-2009-es megrendülésének és a politikai számításnak.

Ez olyan trend, amellyel szemben már csak a mesterséges (közvetett) intelligenciában lehet bízni, az emberiség maga az általános közvetlenségében már elesett; a gátak áttörtek, már nem lehet visszaépíteni őket.

Nem ellened, érted

Az ember jellemzően nem azért ír, hogy önmagát reciklikálja, ezért sok mindent nem írok el újra, amit az utóbbi hónap Momentummal foglalkozó posztjaiban tettem. A párt főpolgármesteri választáson szerzett 14-15%-a gyengébb, mint az EP-választáson Budapesten szerzett szavazataránya (17-18%); ami azt is figyelembe véve, hogy nem vethető össze közvetlenül a két eredmény, első lépésben azt jelzi, hogy a jelöltje nem volt alkalmas, azt pedig biztosan, hogy nem volt elsöprő, kirobbanó, magával ragadó. (Értsd: a politikai hatékonyságra semmiféle garanciát nem jelent a tisztesség. Ideálisan a kettőnek együtt kell mozognia. Kerpel-Fronius pedig egy végtelenül tisztességes ember, nem „több”.)

De a Momentumot sújtják az általam rendszeresen ismételt hiányosságai, hogy nincs narratívája (története az ország és a saját kapcsolatáról: miért kelljen éppen ő?) és nincs stratégiája (amely túlmutatna a mai politikai érték- és a mai pártrendszeren, kvázi új logikai térbe helyezné a magyar politikát).

A Momentumnak a választás után – ha tartja magát az adott szavához – fel kell sorakoznia egy kétes értékű, tartású és múltú politikus, Karácsony mögé, amely jelzőknek nem mond ellent, hogy a budapesti választók rajonganak a sok pártot megjárt, simlis emberért. Természetes, hogy a nép a megnyerő, ám rossz karakterekeért rajong (erre bizonyítékul ott van jószerivel az egész történelem), mert a rossz felismeréséhez olyan képességek kellenek, amelyek egy átlagválasztóban nincsenek meg. Az, hogy ez a karakter miként fog szerepelni a konkrét választási küzdelemben, teljesen kiszámíthatatlan és a Momentumra is árnyékot vet majd. Ami még rosszabb, hogy a Momentum ezzel – és azzal, hogy a saját degenerált kifejezésével élve: a „Fidesz-árvák” az előválasztási eredmények tanúsága szerint a fülük botját sem mozdították a párt lelkesült hívására – hivatalosan is a baloldali história részévé, ezzel Gyurcsány szatelitjévé vált. Egy hibás stratégia – hogy indult az előválasztáson – most egyre rosszabb lépésekre sarkallja majd és a végén mélyen benne lesz a gyurcsányi koalícióban. Ebben is lehet liberális pártként 5-8%-kal evickélni, de nagyon kényelmetlen lesz erkölcsileg, politikailag, ízlésben.

A baloldalon nem lehet radikálisabb és populistább (és aljasabb és tehetségesebb) Gyurcsánynál, akkor viszont mi marad?

Egyszóval nincs miért gratulálni. A Momentum rossz harcot vívott, amelyben ráadásul elesett. Nem mondanék le arról, hogy még felállhat, de ehhez összehasonlíthatatlanul okosabban kell politizálni. Végezetül hadd jelezzem, hogy

ez a cikk a Momentumhoz fűzött remények kritikája, és aki azt hozná fel ez ellen, hogy a legfontosabb Orbán leváltása és a Momentum csak lépjen szépen tovább a balos koalíciózásban, annak egy óvatos igennel válaszolnék,

de hozzátenném, hogy a körvonalazott baloldali koalíció ereje és pártvezetőinek érdeke, hogy ez egyben maradjon, azaz ütőképes legyen, minimális. Itt pedig megemlékezhetnénk a szocik szerepéről a NER-ben és Gyurcsány egoista agendájáról, amelyek egyenként és együtt is szinte kizárttá teszik, hogy Tarlóst legyőzzék. Én sokkal inkább azt várom, hogy rövidesen egymásnak esnek és elkezdik fúrni egymást.

Teszteld magad! Inkább konzervatív, nacionalista vagy liberális?

Egy választ jelölj meg! Keresd meg a nézeteidhez legközelebbi választ akkor is, ha nem osztod teljes mértékben! Alul a megoldó kulcsok (súlyozott értékek) és a kiértékelés. Ne gondolkozz túl sokat egy-egy válaszon!

1. Ki számodra az első, ha meg kellene védened (a többi lehetőséggel szemben is)?

A. a szűk családod B. a nemzet C. önmagad

2. Melyek jelentik (vagy hozzák létre) a legnagyobb értéket a szemedben?

A. a piac  B. az állam C. a hagyományok

3. Mi szerint kellene élniük elsősorban az embereknek?

A. a közösségeik érdeke szerint, hiszen közösség nélkül nincs értelmes élet  B. A saját érdekeik szerint  C. A saját értékeik szerint

4. Mi engedhető meg leginkább?

A. az emberi élet szabályozása a közérdek szerint  B. a keresztény hittételeknek és/vagy az uralkodó civilizációs hagyományoknak megfelelő élet erkölcsi kitüntetése C. a teljes szabadság a magánélet megélésében és megmutatásában

5. Meddig terjedjen az állam befolyása a személyes életekben?

A. Érvényesítse az személyes életekben a közösségi értékeket  B. Biztosítsa a tulajdon, az életek és a civilizációs alapvetések védelmét, de ezen felül minden jogosultságának nyilvános vitákban kell eldőlnie  C. Az előbbin túl biztosítsa az emberi méltóság és mindenki identitásának egyenlő védelmét!

6. Mi legyen a nemzetgazdaság működését mozgató fő elv?

A. Az egyéni értékteremtés és vállalkozás szabadsága  B. az ország gazdagsága és versenyképessége  C. a humánummal és az erkölcsi renddel kompatibilis alkotóerő támogatása

7. Melyik fajta egyenlőség áll a legközelebb hozzád?

A. Nincs ilyen  B. Esélyegyenlőség (avagy bemeneti egyenlőség: egyenlő színvonalú oktatás, kiterjedt egészségügyei alapellátás, jog- és erkölcsi rend)  C. Redisztributív igazságosság (avagy kimeneti egyenlőség: az öröklött és az élet során felhalmozott anyagi és szimbolikus hátrányok folyamatos méltányos kiegyenlítése)

8. Mennyire fontos a nemzet a szemedben?

A. A saját sorsomnál is előrébb való  B. Fontos, amíg nem kerül konfliktusba a családom igényeivel  C. Fontos, de az emberiség jövője jóval fontosabb

9. Mennyire fontos a személyes szabadság a szemedben?

A. Nem mindenkit szabadna egyformán megilletnie, mert nem mindenki tud egyformán hasznosan élni vele  B. Csak akkor van értelme, ha nem sújtja túl nagy anyagi különbség az embereket  C. Kevésbé fontos, mint a közösség haszna

10. Egyetértesz-e ezzel: vannak értékesebb és kevésbé értékes életek?

A. Egyetértek, de még a kevésbé értékes életeknek is több esélyük van az ember szülőföldjén. B. Minden élet értékét az döntse el, aki éli, pl. egy nő dönthesse el, hogy meg akar-e szülni egy magzatot  C. Ennek eldöntésére csak a konkrét életek összehasonlítása ad lehetőséget, általánosságban nem tesz értékessé valamit csak az, hogy emberi

11. Tartozunk-e egymásnak csak amiatt, hogy emberek vagyunk?

A. Nem, bármiféle tartozás vagy kötelezettség csak konkrét személyek között jöhet létre  B. Igen, a mindenkit megillető emberi méltóság erkölcsi kötelezettséget hoz létre mindannyiunk között  C. Az általános emberi kapcsolatoknál erősebb köteléket hoz létre a közös kultúra

12. Egyetértesz-e ezzel: az emberi alapmotivációk fő katalógusa örök és változatlan?

A. Igen. B. Nem, mert fejlődünk. C. Nem, hiszen ezek irányíthatók bizonyos magasabb érdekek szerint.

13. Ha választanod kellene, kinek az életét kímélnéd meg leginkább az alábbi összevetésekben?

A. Két középkorú férfiét egy gyerekkel szemben.  B. Egy heteró párét egy homoszexuális páréval szemben.  C. Egy fehér nőét egy fekete férfiéval szemben.

14. Jobb lehet-e a robotizált, mesterséges intelligencia uralta világ, mint a mai?

A. Talán. B. Igen, mert kevesebb háború lesz és hatékonyabban lehet majd eloszatni a Föld erőforrásait és megtermelt javait  C. Nem, az emberi választások háttérbe szorulása a mégoly hatékony algoritmusokkal szemben is veszteség

15. Mi fölött érzel/éreznél nagyobb bánatot?

A. a Notre-Dame pusztulása  B. a Székelyföld elrománosodása C. a Székelyföld elnéptelenedése

__________________

Add össze a pontokat a válaszaid szerint, a betűk mögött az adandó pontszám.

1. A1 B2 C3
2. A1 B3 C2
3. A3 B1 C2
4. A3 B2 C1
5. A3 B1 C2
6. A1 B3 C2
7. A3 B2 C1
8. A3 B2 C1
9. A2 B1 C3
10. A3 B1 C2
11. A2 B1 C3
12. A2 B1 C3
13. A1 B2 C3
14. A3 B1 C2
15. A2 B3 C1

45       ajaj
35 – 44 inkább nacionalista vagy, mint bármi más
25 – 34 inkább konzervatív vagy, mint bármi más
15 – 24  inkább liberális vagy, mint bármi más

Ez a tágabban értelmezett centrumra vetített teszt, szélsőségeket (bal- és jobboldali szocializmusokat) nem mér. De ne ess kétségbe, tölts ki egy másik tesztet is bárhol máshol. Ez az én tesztem volt.

Terjesszük a kapitalizmust

Magyarországon – betudhatóan a szoros személyi függelmi rendszernek, amely az országot praktikusan az egész történelme folyamán, az egymást váltó politikai és gazdasági rendszerekben is jellemezte – nem alakult a kapitalizmushoz való produktív hozzáállás.

Ehelyett jobbról és balról egyaránt dominánsan kritikai hangvételben viszonyulnak hozzá és csaknem az egész társadalmat átjárja az a mítosz, hogy a kapitalizmus folyamatos korrekcióra szorul, ébernek kell lennünk vele szemben, mert kiforgat a pénzecskénkből.

Holott amiért legföljebb pénzecskét emleget a magyarok többsége (kvázi szegény), az azért lehet, mert még a XXI. század elején is a kapitalizmust akarja korrigálni ahelyett, hogy tanulna a múltból és keresné a kiterjesztésének lehetőségeit az állam, a hangadó értelmiség és saját hibás reflexeinek ellenében. A magyarok többsége nem teremt szoros összefüggést – pedig elég kézenfekvő volna – az osztrák és a holland életforma, szabadság és gazdagság, illetve a kapitalizmus és a polgári-liberális kultúra között.

Az orbánista értelmiség helyesli a kapitalizmushoz szükséges társadalmi kompetenciák szétrombolását, a maffiarendszerű közpénzlopást és az erkölcsi hanyatlást (arról a nem túl magas szintről is, ahol 2010-ben voltunk).

Nyilvánvaló, hogy az erőforrások felélése a kapitalizmus és a versenyképesség halálát is jelenti.

A cizelláltabbja (valójában rafináltan hazugabbja) azzal házal, hogy az orbánista gazdaságpolitika létrehozza a termelékeny nemzeti tőkés osztályt, amely az országot új lehetőségekkel ékíti fel. Ám semmi új nincs ezekben a lehetőségekben: szervezett formában a kommunizmus és a kádárizmus már tartalmazta őket a nemzet generációkra szóló romlását előidézve, a mai anómikus, rabló formájában pedig szerteszéjjel alkalmazzák a világban afrikai haduraktól kezdve korrupt latin-amerikai rezsimekig.

A balos társadalomtudományos, humántudományi értelmiség látja a rombolást, de a kapitalizmust illetően csak annak a szabályozási mintáiban nem ért egyet a jobbosokkal, miközben tipikusan fogalma sincs a prosperáló gazdaságok működéséről – jellemzően posztmarxista, radikális ideológiai alapról támad.

Pedig a kapitalizmus nagyon egyszerű, viszont annál kiirthatatlanabb emberi vágyakon és automatikusan fellépő koordinációs mintákon alapul, amelyek a kapitalizmus előtt (azaz a tőke alapú piacgazdaságot megelőzően, amelyben a munka és az áruk értéke egy részben spontán, részben intézményesített cseremechanizmusban, a pénz közvetítésével dől el) is léteztek, de ebben találták meg az optimális keretrendszerüket.

A kapitalizmus társadalmi evolúció és nem a gonosz tőkés akarat terméke, ezért dőreség a puszta akaratot szembehelyezni vele. Minden kapitalizmuskritikában lehet részigazság (döntően jelenség szinten), de nem volt még olyan kapitalizmuskritika, amely aprópénzre váltva ne okozott volna kisebb-nagyobb szenvedést az áldozatainak.

A kapitalizmus makrorendszerét ugyanaz a csereaktus üzemelteti, mit bárkikét a lengyeltóti piacon. „Ennyiért adom, megveszed?” Makroszinten persze az egész némileg bonyolultabb, mert a személyes versenyképességtől az intézményes biztosítékokon és a manipuláción át a kapitalizmusellenes ágensekig (állam, szoci pártok, világmegváltó értelmiség, cronyzmus és lobbiérdekek stb.) sok minden rontja a hatékonyságát a rendszeren belüli kiküszöbölhetetlen rossz döntéseken túl. Ugyanígy igaz azonban, hogy bizonyos, széles körben utált és visszatérően „leleplezett” jelenségek (pl. a válságok, a hedge fundok) egészséges önkorrekciók, míg vannak megfontolandó, heteronóm (nem piaci) beavatkozások (pl. a jövedelmek esélyegyenlőségi, oktatási, általános egészségbiztosítási, kulturális célú redisztribúciója), amelyeket igazolhat, hogy egyfelől nem minden kooperációt, tudást és értéket kell (vagy szabad) kivinni a piacra, mások hasznát pedig nem lehet azonnali piaci cserealgoritmusok szerint maximalizálni. (Vannak még itt hely hiányában nem említhető, bonyolultabb megfontolások is, amelyek azonban nem módosítják az összképet.)

Mindennek figyelemvételével

nehezen cáfolható, hogy a kapitalizmus eszméjének védelme és gyakorlatának kiterjesztése minden társadalom érdekében áll, noha nem minden társadalom képes rá (pl. a magyar se).

Az általános, blanket kapitalizmusellenesség nemcsak a megértés hiányáról tanúskodik, hanem roppant káros is, főleg ha olyanok vallják, akik a társadalmakat irányítják (közéleti értelmiség, politikusok). Röviden: „Magyarország akkor lesz Ausztria”, ha a kapitalizmusunk legalább olyan stabil és magától értetődő lesz. (Vagyis a belátható időben – 50 éven belül – nem.)

PS. Egy speciális problémát érintenék még: az ember (kvázi a kapitalizmus) szerepét a „klímakatasztrófában”. Tegyük fel — én is hajlok rá –, hogy az emberiség elmarasztalható a bolygónk klímájának alakulásában (de ugyanígy általában a természethez való viszonya miatt). Ennek azonban — a felelősségének — semmi köze nincs a kapitalizmushoz. Lásd, ha pl. pazarló, szennyező, elmaradott „szocialista” gazdaságok (Csernobiltól a környezetért nulla felelősséggel viseltető tipikus szocialista ipari egységekig) dominálnák a bolygót, akkor az vélhetően sokkal közelebb állna ma a pusztuláshoz, miközben a folyamatos háborúkban és a mainál lényegesen súlyosabb nélkülözésben az emberiség egyébként is a folyamatos érték- és életvesztés állapotában lenne. Röviden, az ember „rendszertől függetlenül” vétkes a természeti erőforrások egyensúlyának korlátlan kitolhatóságába vetett hitben, azaz a piaci viselkedésre ebben a tekintetben nem a szűkösség állapota, hanem a potyautas mentalitás egy fajtája (overuse) jellemző.

Hogyan kezdjük újra a liberalizmust?

A törökök kiűzése után számított modern magyar történelem legsikeresebb korszaka az 1867-től datálódó dualizmus fél évszázada. 1913-ban volt az ország fejlettsége (és egy főre jutó GDP-je) a legközelebb Nyugat-Európáéhoz és a társország – ma is állandóan referenciának tekintett – Ausztriáéhoz (az utóbbi esetében annak 77%-a, a 2001-es 37%-hoz és mai 30%-hoz képest – ami óriási, ha tetszik, drámai különbség).

A dualizmus kori modernizáció, ahogy az állam is liberális elveken nyugodott. Az utána következő, mélyen kudarcos „rövid” XX. század során (1914 – 1989) és az enyhe megkapaszkodást mutató rendszerváltó harminc évben autoriter, totalitáriusba hajló, diktatórikus és posztkommunista-extraktív-konszolidálatlan, majd újra autoriter rendszerek követték egymást, különböző távolságban a liberális gyakorlattól. De

minél közelebb volt ez a bő száz év a liberális hagyományhoz, annál többet tudott lendíteni az országon. És minél radikálisabb az elkanyarodás, annál nagyobb lemaradást termelt.

A liberalizmus gyakorlatán a vállalkozás és a piac kellő szabadságát, az államok korlátozott társadalmi beavatkozását, a jó kormányzást, a jog uralmát és a polgári kultúra primátusát értjük. Nagyjából ez a felállás teszi a lehetővé a legnagyobb társadalmi hatékonyságot, értékteremtő képességet és összboldogságot. Nem jelent általános igazságosságot, főleg nem egyenlőséget vagy minden szociális rétegre kiterjedő jólétet – legalábbis nem olyat, amelynél a progresszivisták vagy a szocialisták ne követelnének nagyobbat, hogy aztán adott esetben hatalomra kerülve sokat rontsanak a helyzeten (mint Medgyessy-cum-Gyurcsány és az MSZP kaotikus násza a kétezres évek első évtizedében).

Tragikusan véres XX. századi történelmünk, benne ragadozó rezsimek találkozása a keleties feudalizmus, a függetlenség hiánya és a nemzet folyamatos csonkolása okozta frusztrációkkal olyan ballasztnak bizonyult a legutóbbi rendszerváltáson, amelyet az Orbán-klán könnyedén használt ki a saját romboló céljaira. Mit lehet tenni ilyen ballaszttal a társadalmon, hogy visszakormányozzuk az országot a liberális vizekre, ahol a legnagyobb – noha semmi esetre sem garantálható – esélye nyílhat a konszolidációra és a kibontakozásra?

Mindenekelőtt a liberalizmusnak nincsen inspiráló ágense és képviselete ma Magyarországon, amely mozgásba tudná hozni ennek történeti, eszmei és gyakorlati nagyságát; a liberalizmust csaknem mindenki meghaladott politikának állítja be akár, mert úgymond, minden „demokratikus” párt és politikai irányzat már felvette belőle, ami érték benne, akár mert – az ellenfelei – páriaként mutatják be, amelyet már nemcsak meghaladott a történelem, de a történelem egyik legkártékonyabb eszmerendszere is volt. Az utóbbi butasággal nem foglalkozom (elég volt a poszt bevezetőjében közvetetten cáfolni), az előbbivel is csak annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a liberalizmus tartalmát nem annyira felvették a XX. század „demokratikus” politikai irányzatai, mint tönkre-, majd felismerhetetlenné tették. A liberalizmus korának szerte Európában vége lett az I. világháborút megelőző években, Angliában és az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepére.

A haza ellenzéknek semmi köze a liberalizmushoz. Egy pillanatra, 1989-1992 között úgy tűnhetett, hogy egy-két pártjának lehet, de ezek egymás után hullottak el és álltak át részint a progresszivista-szocialista-anómikus oldalra, részint az újjoboldali-(etno)nacionalista opportunizmushoz.

A magyar liberalizmusnak – megkülönböztetendő a fából-vaskarika liberális nacionalizmustól – tehát először is meg kell keresnie önmaga narratíváját, amely nem az említett (sejtetett) posztmarxista radikálisok, és pláne nem a kollégiumi gyökerű társutasok elképzelése lesz a liberalizmusról, hanem valami eddig nem hallott, nem ismert, nem lejáratott logika. Ezzel párhuzamosan a liberalizmusnak tisztáznia kell, milyen vágyakat tudhat megszólítani és kik lehetnek a szavazói ebben az országban: ki kell gondolnia, miért szavaznának rá, utána szisztematikusan elemezni a válságból való kilábalásunk módszerét, megkímélve a frissen kalibrált szavazórétegét a kliséktől. Majd mehet az egész eddigieket előbb mozgalomba, majd pártba önteni, amelyek a liberalizmust – nem kevesebb, mint – a történeti, természeti, technológiai, gazdasági, szociális, kulturális és politikai szemszögekből is adekvát, ugyanakkor eladható formába szervezik.

Ennek a posztnak itt és most csak az a célja, hogy két dolgot kimondjon: egy, a liberalizmusra újra nagy szükség van és minden ellenkező híreszteléssel szemben a mai barátai nem képviselik jól – sőt. Kettő, az új liberalizmus és az antiracionalista jobbközép szövetsége Magyarország száz éve megszakadt polgárosodása újrafelvételének egyetlen reménye. A liberális öntudat újjászületéséről gondoskodni most, amikor a legmélyebb a sötétség, azok feladata, akik nem adták fel, de ma még nem látják az eszközt. Az eszköz ugyanis éppen az, amelyet a legnagyobb sötétbe von korunk: nem véletlenül.

Milyen is vagyok, ha liberális vagyok?

Bármilyen véleményed lehet a politikáról. Bármilyen ruhát viselhetsz. Bárkinek vallhatsz szerelmet. Nekem meg bármilyen véleményem lehet róla. És ez alapján rólad.

Ha elég fontosnak tartalak, el is mondom a véleményemet. (Vagy nem.) Ha elég fontosnak tartasz, meg is hallgatsz. (Vagy nem.) Bármilyen fontosnak tartalak, nem érdekel, milyen véleményt vársz el tőlem. Helyesbítek: az, hogy mit vársz el, fontos lehet, de nem perdöntő a véleményem kialakításában. Továbbmegyek: lehetsz számomra tekintély, de csak az érdemeid alapján. Vagy azért, mert szeretlek. De mindig oka lesz annak, ha a véleményeddel egybehangzót vallok. Ez az ok lehet a véletlen. Lehet a hülyeség is. Azaz végső soron az egyetlen, ami megkülönböztet attól, aki nem liberális, az, hogy

nem hiszem, hogy elvárhatod tőlem ugyanazt a véleményt, ami a sajátod csak azért, mert a tied, és nem hiszem, hogy elvárhatom tőled a saját véleményemet csak azért, mert ez az enyém

(nekem szimpatikus, igaznak vagy helyesnek gondolom).

Ezért pont nem érdekel, hogy mit gondolsz, el kell-e fogadnom a „másságot”, az meg főleg nem, hogy szerinted örülnöm kellene neki. Nem érdekel tehát, mit írnál nekem elő csak azért, hogy könnyebb legyen velem élni, barátkozni, engem szeretni. Egyetlen dolog érdekel az előírásaiddal kapcsolatban: ha azokat társadalmi szinten akarod alkalmazni és jogszabályokba vagy közösségi normákba akarod oltani. Mert az sérti a szabadságomat és küzdeni fogok ez ellen. Nem a véleményed, hanem annak (kulturális, jogszabályi, „hallgatólagos” stb.) előírása ellen. Az észszerűség, argumentálhatóság önmagában nem érdekel, mert (1) engem meggyőzhettél, de másokat nem biztos, (2) lehet olyan véleményem, ami teljesen legitim, fontos nekem, de nem argumentálható.

Ha liberális vagyok, megvédem – de legalább meg akarom védeni – a szabadságomat bármilyen közösségi előírástól (ha nacionalista, ha a divatra vonatkozik, ha a „szociális igazságosságra”, ha a gumicukorka színére). Nacionalista (stb.) azért lehetek nehezen, mert én magam elfogadhatom a nacionalisták nemzetszemléletét, de liberálisként nem kényszeríthetem senkire, tehát végül nem lehetek nacionalista. A liberális szabadság oda-vissza alapon működik és tranzitív (a és b relációja áll b és c relációjára is a szabadság szempontjából), azaz legalább kétoldalú. És éppen azért, mert ilyen, nem barátja a szabadság tranzitivitását tagadó ideológiák elfogadásának, legyen ez nacionalizmus, progresszivizmus vagy éppen iszlamizmus.

Persze realista vagyok és tudom, hogy szabadság alapján nehéz berendezni társadalmakat, vannak és lesznek normák (hagyományok, hitek stb.), amelyek definíció szerint tagadják a szabadságomat, de ezekre is igaz, hogy minden ilyenre reflektálok és vagy elfogadom, vagy nem. A személyes kereszténység megfér a liberalizmusommal, de nem várhatom el mástól, és főleg nem hívhatom segítségül a közösséget vagy az államot, hogy másra kényszerítse ugyanezt. Bármennyire igaznak gondolom. Az igazságról való véleményem nem lehet mások szabadságának legitim gátja.

Élhetem, ahogy akarom – bármilyen „igazság” szerint – az életemet, de nem kényszeríthetem másra a mégoly felvilágosultnak, toleránsnak, nota bene szabadnak gondolt véleményemet.

Egy liberális nem kényszeríthet senkit szabadságra és elvileg nem vehetne részt olyan közösségi vállalkozásokban (pl. egy állam működtetésében), amelyek előírásokból és előírásban élnek. (A liberális tudja, hogy a demokratikus felhatalmazás semmiféle felhatalmazást nem ad az egyes ember szabadságának korlátozásában. Ez a felhatalmazás a szabadság és más – nem éppen liberális értékek – tradeoffjának optimális kialakítására terjed ki, amelynek során óhatatlanul sérül a szabadság. Ide tartozik mások anyagi előnyökhöz juttatása a jövedelmek redisztribúciójával, ami csökkentheti az én szabadságomat, de nem azért, mert csökkenti az anyagi lehetőségeimet, hanem mert nem egyeztem bele az aktusba. Vö. demokrácia vs. szabadság.)

A szabadság erkölcsileg igazolhatatlan korlátozásának – amikor valakinek nem a saját döntése önnön szabadságának korlátozása, mint amikor önmagát egy hagyománynak vagy közösségnek, pl. a családnak, önként veti alá, mert úgy gondolja, ezzel teljesebbé, értékesebbé válik az élete vagy mert ettől boldogabbnak érzi magát, tehát ezt a fajta korlátozást leszámítva a szabadság korlátozásának – kizárólag kényszer adhat okot: ilyen lehet a demokrácia, nem beszélve a diktatórikus rendszerekről – amelyek az élet megóvását a szabadság elé helyezik, jellemzőjeként a jogállam halálának -, vagy a természeti és egzisztenciális kényszerek. (Ez utóbbiakhoz tartozik most a klímaválság kapcsán annak belátása, hogy a természeti erőforrások nem állnak rendelkezésre korlátlanul, azaz a piac nem működhet földi körülmények között a teljes forrásbőség jegyében. Ennek a belátása azonban egyenesen vezet oda, hogy már nem okvetlen a szabadság korlátozásáról, hanem a feltételrendszerének és ezért az értelmének eltolódásáról van szó. Ennek taglalása azonban kivezet ebből a gondolatmenetből.)

Így vagyok tehát liberális.

A szabadságomnak és a szabadságodnak lehetnek korlátai, a liberalizmus nem hiszi, hogy nem lehetnek.

De azok megválasztása önkéntes, reflexiót kíván, mindenki saját reflexióját önmagára, ezért míg egyetérthetek szabadságkorlátozó eszmékkel, eszmedarabokkal, azokat nem tehetem a magamévá a szabadság vonatkozásában anélkül, hogy ezzel a saját liberalizmusomat tagadnám. De te sem teheted kötelességemmé, hogy tiszteljem a véleményed, csak azt, hogy toleráljam – kénytelen legyek elfogadni -, hogy az a véleményed, ami. Aztán vagy elkerüllek, vagy nem. Ez a szabadság.

Progresszivizmus az őrület és a fasizmus közötti pályán

Teljesen hihető – hiszen számos forrásból ismerhető -, hogy ha valaki adott volna egy interjút száz éve arról, hogy a születésétől fogva rá jellemző férfi jegyek ellenére nőnek képzeli magát, akkor még aznap megérkezett volna a háza elé egy rácsos autó nagy dudával és elvitték volna a legközelebbi zárt intézetbe. Harminc éve már nem vitték volna el, csak elkerülik az utcán. Tíz év múlva minden jel szerint hozzá fog tartozni a civilizáció (nyugati) fogalmához, hogy a összes munkahelyen LMBTQx kvóták lesznek (ti. a hozzáértésé mellett vagy akár vele szemben) és aki nem kezd el támogatóan vélekedni hangadó identitáskisebbségek elismeréshez való jogáról – tehát nem egyszerűen az emberek egymást összekötő erkölcsi és jogi egyenlőségéről – és nem támogatja ezt nyilvánosan érzékelhetően (lásd még békeharc, identitássztahanovizmus, életmódpozitivizmus, konfesszionális közösségek, felszabadítási teleológia) akár a saját kárára is az önérvényesítésben, az fasiszta. Jóllehet ez a helyzet maga lesz a fasizmus.

Tisztázzuk: liberalizmus akkor van, ha eldönthetem, hogyan vélekedem, és képviselhetem a véleményemet a nyilvánosságban,      amíg másnak nem ártok vele (fizikailag).

(Tehát a liberális nem lehet rabszolgatartó, de gondolhat és mondhat bármit a feketékről, ha nem uszít vele tettlegességre, legfeljebb magát járatja le stb.) Progresszivista gyökerű fasizmus ezzel szemben akkor van, ha csak egyféleképpen vélekedhetek, nota bene ezt kötelességemmé teszik és konfessziókat kell tartanom róla, ellenkező esetben magamnak ártok vele (akár fizikailag). A fizikai ártáson túlmenő képzelgések a károkról már mind erősen véleményesek. Annak kiderítésére, hogy mikortól ártok valakinek, ha nem bántom tettlegesen, ma ott vannak a személyiségjogi perek, és az ilyen sérelmeknek megvan a – meglehet, erősen labilis -tényállása a jogrendekben. De

az, hogy valakinek akkor is ártok, ha neki fontos ügyekben ütközik a véleményem az övével és ezt szóvá is teszem, az nonszensz.

Mégis ennek elkerülésére alakultak ki a mai „biztonságos terek” a hópihék által látogatott, pl. felsőoktatási intézményekben, de ennek megelőzése része gyakorlatilag az összes világcég etikai kódexének is, amelynek megszegése súlyos következményekkel jár az elkövetőkre. Az előbbi furcsa, de még mindig indokolható volna (vannak érzékenyebb lelkű embertársaink), ha nem terjedne ki pl. az egyetemi nyilvánosságra is és nem befolyásolna az állások és a grantek odaítélésétől kezdve a „helyes” fogalmáig mindent. Az utóbbi – corporate policy – viszont színtiszta üzleti érdek. Így ér össze egymással a rendszerint a progresszivizmussal együtt élő antikapitalizmus a kapitalista érdekekkel a nyugati világ legfontosabb inkorporált intézményeiben, az egyetemeken és a nagyvállalatokban, hogy egymást erősítve terjesszék – a szabadságellenességet. (Érzékelhetően ebben a posztban nem akármelyik életforma jogi elismerése, hanem kulturális totalitása és a mögöttes módszer ellen érvelek.)

A konfesszionális közösségekben, amikké a progresszivisták a nyugati társadalmakat akarják szervezni, az egyenlőségi napirendre rákerülő kritikus identitás- és életmódkérdésekben egyféle álláspont/módszer/nyelv (vö. egyenlőség, inkluzivitás, klíma, sex vs gender, emberi méltóság, társadalmi igazságosság, elfogadás vs. elnyomás, a fehér ember történelme stb.) lehetséges, amely azonban mégcsak nem is az összességben elérhető véleményének ütköztetésével alakul ki, hanem a nyilvánosságot uraló kisebbség programja/konstrukciója alapján. Ennek a programnak pedig egy algoritmusa van: a homogenitásé. Amelybe egyébként -a baloldal okulására – nem tartozik bele az anyagi (vagyoni, jövedelmi, hozzáférési, vagy akár az esély-) egyenlőség ügye.

Jobboldali vagy konzervatív? Vita a disznóólban

A válaszonline.hu-n zajlott egy – eddig – rövid vita döntően Körösényi András és Karácsony András között, mindketten jeles társadalomtudósok. Stephen Leacock nyomán – aki így kezdte az egyik regényét: „Történetünk kezdetén Skócia északnyugati partjainál vad vihar tombolt. Történetünk szempontjából ennek ugyan csekély jelentõsége van, mert történetünk nem Skócia északnyugati, hanem Anglia délkeleti partjainál játszódik, de azért ott is eléggé rossz idő volt” -, szóval ez a poszt csak súrolja a vitát, mert mindössze a lényegével foglalkozik, a sok felvonultatott egyéb bölcsességével (és tévedésével) nem.

Mi is a különbség konzervativizmus és jobboldaliság között? (Egyik helyére sem szabad a kormánypropagandát gondolni, mert ez teljesen instrumentális. Ma jobboldalinak látszik, miközben nemzeti szocialista, de ha nem is ez, holnapután már gyökeresen más lehet. Ne legyünk méltatlanok a tárgyalt problémához azzal, hogy Orbán környezetét akárcsak egy lapon említjük vele.)

Nos, meghatározó különbség, hogy a konzervativizmus minden körülmények között a premodern gyökerű erkölcsi rendre apellál akár ennek keresztény, akár a nyugati hagyományban tetten érhető értelmében. Az, hogy mit takar ez az erkölcsi rend pontosan, másodlagos. A lényeg a hierarchikus rend iránti vágy, amely valaminek a revitalizációjában, romantikus vágyában, rekonstrukciójában, konzervációjában ölt testet, tehát személyes gyakorlat, életmód, etika. A jobboldaliság ezzel szemben ízig-vérig modern, sőt (az előbbivel értelemszerűen ellentétben) demokratikus és (megint az előbbivel ellentétben) tömegvezetési (ma értsd, politikai) álláspont.

A további (szekundér) különbségek innen erednek. Az is, ahogy a konzervativizmus a politikában egyre inkább liberálissá vált (oka ennek a demokráciától, a populizmustól és az egalitarizmustól, nota bene a parlagiságtól való viszolygása), és az is, ahogy a jobboldaliság és a nácizmus közötti határ – a tömegvezetés és az identitáspolitika ismételt egymásra találásának „hála” – praktikusan elmosódott mára.

Nem akarok erről többet írni, mert eleve rühellem, ahogy – miközben az ország egyre inkább egy disznóólra emlékeztet akár a rend, akár a beadott táplálék szempontjából – úgy teszünk, mintha ideje volna az emelkedett vitáknak. Pláne azok között – e sorok íróját is beleértve -, akik valaha voltak vagy még most is „orbánisták” (gondolták bár akkor magukat egyszerű szociellenes konzervatív européernek), tehát többé-kevésbé mind felelősek azért, ami itt történik. Mindenki felelős persze, de az uralkodó – javarészt opportunista és kollaboráns – elit tagjait kivált ne ünnepeljük azért, hogy batiszt szalvétával törölgetik a könnycseppet egymás szeméből, mikor az árnyékszéknek kellene nekiállniuk, szóval ez a vita, már megbocsássanak a résztvevők, ótvaros ízléstelenség. A véleményem nem értelmiség- meg szellemellenes hisztéria, hanem éppenségel az értelmiség és a szellem integritásának számonkérése (amennyiben ez nem idegenedhet el teljesen a gyakorlattól, az élettől, és nem oldódhat fel irreleváns szalonhazugságokban).

Hogy világos legyek: a konzervatív úgy él, hogy ne kelljen a jobboldaliságra még csak gondolnia sem. A konzervatív olyan, hogy hazája a magasban van, ha ez mond még valamit.

A kereszténység jobban hanyatlik, mint a spiritualitás – miért?

Az Isten fia feltámadt, szeresd ellenségedet – ez a keresztény hit dióhéjban. Nem véletlenül van nehéz helyzetben a vallás még akkor is, ha nem számoljuk a politikai uszurpátorok, mint rezsimünk urainak újabb keletű érdeklődését iránta, papjai egy részének méltatlanságát és egyháztörténetünk sötét lapjait. A kereszténység a józan ésszel szembeni többfrontos támadás, ami világosan megmutatkozik a jelzett dióhéjban.

Ez a lehetetlensége adja a kereszténység felszabadító erejét: hiszen aki képes hinni a lehetetlenben – sőt e szerint élni -, az megszabadul a köznapi világ félelmeitől és kötöttségeitől. A kereszténység az abszurdumban való hit révén hozza el a megváltást (kevésbé poentírozottan az egész keresztény kultúra erről a „csodáról” szól).

Nos, természetesen aki ezt a dióhéjat elveti, az az előbbiek értelmében – definíció szerint – nem is lehet keresztény.

Vannak is szép számmal már rögtön a vallás történetének legelején, akik a kereszténység doktrinális tartalmaival kapcsolatban összecsaptak a formálódó hivatalos állásponttal, majd egyre többen, akik már a kereszténységet is ott hagyták. Tömegek pedig akkor kezdtek felhagyni a vallással – nem amikor felerősödött a tudományosság, ez vajmi kevesekre volt hatással -, hanem amikor meggyöngült az egyetemes egyház politikai hatalma és egyre kevésbé tudta kikényszeríteni és szankcionálni a hitet. A „dióhéj” csak a megfelelő zárt kontextusban és kikényszerített elvárásrendszerben hozta megbízhatóan a tartalmát, utána azonban elkezdett kiürülni, felhígulni, a megtartása egyre nehezebb lelki gyakorlatokat kíván.

A kereszténységet nem a spiritualitás iránti igény visszaesése gyengíti, hiszen az anyagiasság, a technikai civilizáció stb. ellenére a spiritualitás (a hit valamilyen transzcendens létezőben) nem csökken – de biztosan nem a kereszténységgel azonos ütemben csökken – még a különösen „veszélyeztetett” Nyugaton sem. (Lásd a mellékelt táblázatokat.)

Mondhatjuk, hogy ez végső soron a „Nagy Inkvizítor” álláspontját erősíti abban az értelemben is, ahogy a Jézussal való vitájában ez nem került terítékre: maga az intézményrendszer elengedhetetlen a vallás spirituális tartalmának fennmaradásához is. De én mégis fontosabbnak tartom a kereszténység eredeti doktrínáját – lásd a dióhéjat – kiemelni a probléma okaként. Ha a pelágiánusoknak, ariánusoknak, kataroknak stb. végül igazuk lesz, mert a józan ésszel szembeforduló elvárások nem tarthatók egy mégoly újszerű (forradalmi) vallásban sem.

A kereszténység – ma már bizonyíthatóan – túlment azon a határon, ami stabillá tehette volna szerepét a nyugati spiritualitás szervezésében,

akkor ebből nem nehéz arra következtetni, hogy Krisztus hiába halt meg értünk és az egész krisztianizmus – vegyük most a nem-keresztény isten- és transzcendencia-hívők szemüvegét – Isten szándékainak félreolvasásán alapul. Nehezebb egyúttal arra következtetni, hogy a dióhéj tartalmának és az emberiség változó spirituális állapotának növekvő elkülönbözése annál jobban aláhúzza a kereszténység igazságát: ha az érvényességét közben folyamatosan veszíti is.

A könnyebb és a nehezebb út – amelyek nagyjából az érvényesség és az igazság alternatív útjai – elágazásán ma szűk marokkal méri az Úr a csodát.

Férfiként is jogom van szülni, avagy röviden a progresszivizmusról

A jogok egyenlősége abszolút. Minden ezzel ellenkező vélemény diszkriminatív és fasiszta. Féfiként ugyanazok a jogok illetnek meg, mint a nőket. Így szülni is jogom van. Ha az állam nem juttatja érvényre a jogomat, fasiszta. Az államnak elő kell segítenie, hogy szülhessek. Adjon spermát és operáltasson át, hogy szülőképes állapotba kerüljek. (Addig legalábbis, amíg nem tudja biztosítani, hogy a saját spermámtól essek teherbe.) Az adófizetők állják a cehhet, különben FB-kampányt indítok és az utcára vonulok másodmagammal.

Az esettanulmány a progresszivista gondolkodás karikatúrájának tűnik, pedig inkább a logikus eredménye. A progresszivizmus lényege a természeti (biológiai és a „természetesnek” felfogott szociális hagyományok jelentette) limitációk felszámolása, amelyek mind a szabadság, az egyenlőség és az ad libet identitások útjában állnak. Ha a homoszexuális párok joga gyereket örökbe fogadni, és nincs az a limitáció ezzel szemben, amit a saját természeti képességeik jelentenek, akkor egy másik típusú problémával állunk szemben, mint amit egy öröklött, kialakult vagy traumatikus betegség és a kezelése jelent. Nem helyrehozni kell az egészséges állapotot, hanem kipótolni akár — radikálisabban — a biologikumba való beavatkozással, mint a tanmesémben, akár társadalmi beavatkozással, mint az örökbefogadás esetében — hiszen a vágyak objektiválódtak (kinél egy Ferrariban, kinél egy szőke, kék szemű gyerekben), az egyenlőségnek megmutatkozott a sérült állapota. A vágyaknak érvényt kell szerezni, hogy az egyenlőség létrejöjjön. A jog a természet fölébe keveredik, ahogy fentebb írtam; a jog orvosolja — ti., eliminálja — a természet limitációit. (Ezzel cseng össze, hogy a progresszivisták sem betegségként, hiányosságként tekintenek a homoszexualitásra, hanem másságként.)

Arról, hogy abszurd- és agyrém-e ez az argumentáció, mindjárt szót ejtek.

Minden emberi vágy alkalmasint limitációkkal találhatja magát szemben, ezért mindegyik ad absurdum emberi jogi kérdéssé tehető, ha elég hangosan tud megjelenni a nyilvánosságban. A progresszivista logika nem szab határt ennek a gondolkodásnak. Ennek eredménye lesz az eugenika, a magzatfarmok, ahol pénzért lehet majd gyerekeket vásárolni, a kiborgok egyenjogúsága stb. — elvégre a humanitásról való koncepciónk folyamatosan alakul át és (a progresszivisták szerint) ez így van jól. Bármilyen megállás ezen az úton illogikus, minden határ átéphető. Ilyen határ a homoszexuális párok örökbefogadási joga is, amely ma még ártatlan lépésnek tűnhet a folyamatban, amit csak a homofóbok és egyéb fasiszták rosszallanak (oké, vannak ilyenek is a tiltakozók között). Szerintem nem ártatlan lépés, hanem ostoba.

Az a baj, hogy a progresszívisták gondolkodása mérhetetlenül elprimitivizálódott, kb. a celeb kultúra egyik hajtásává vált, a vezetett tömeg szellemi állapotához igazodott. (Éppen, mint a valódi rasszistáké és náciké.) Szükségképpen következik belőle az emberi szellem, majd a történeti humanitás halála is. Nem tudom, túl vagyunk-e már a fordulóponton (point of no return), de könnyen lehet. De a folyamat feltartóztathatatlan, a progresszió feltartóztathatatlan, a beavatkozás reménytelen, az emberi sors tragikus.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK