Blogles

Fideszesnek lenni erkölcstelen

Lehetetlen lenne véglegesen és kimerítően meghatározni, mitől erkölcsös és mitől erkölcstelen egy cselekvés, de vannak olyan jól felismerhető jegyei, amelyek a legtöbb erkölcsi rendszerben kelettől nyugatig érvényesek.

Ezek:

Ne akarj valamit másnak, amit magadnak nem kívánnál vagy ami a másik kárára van, de nem akként, hogy közben igazságos lenne! Ne hazudj (hacsak nem kerülsz el ezzel valami súlyos igazságtalanságot), ne lopj, ne bánts senkit oktalanul, ne nézd el vagy támogasd mindezeket (hacsak egy igazolhatóan nagyobb kárt nem hárítasz el ezzel), védd meg magadat, a gyengébbet és azokat, akiket rád bízott a sors, állj ki az igazadért, légy igazságos, gyarapítsd a tudásod, hogy igazságos tudj lenni.

Az erkölcsös cselekvés kulcsa tehát egyfelől a valamitől való tartózkodás, másfelől – ami nehezebb – a valamiért való cselekvés, erkölcsös pedig az az ember, aki ezeket konzisztensen gyakorolja.

Nem akarom túlbonyolítani a helyzetet, ez olyan legnagyobb osztó (erkölcsi minimum), amit mindenki elfogadhat.

Ehhez képest mit tesz ma az egyszeri fideszes szavazó?

Olyan emberek csoportját támogatja, amely ezerszer bizonyítottan lop, csal, hazudik, oktalanul bántja a rábízottakat, manipulálja a gyengéket és tovább gyengíti őket; azaz habár az egyszeri fideszes szavazó nem okvetlenül erkölcstelen abban az értelemben, hogy maga is így tesz, mégis felhatalmazást nyújt azoknak (nem vonja meg a felhatalmazást azoktól), akik ezt konzisztensen teszik. Eközben nem áll ki az erkölcsi igazságért, nem szerez elég megbízható tudást ahhoz, hogy kiegyensúlyozott véleményt tudjon alkotni, ezért nem is tud igazságos lenni az ítéletében.

A fideszes szavazó gyakran gondolja azt, hogy az az ideológia, amelynek a nevében közvetett módon – egyúttal számára ismeretlen emberek millióinak sorsát befolyásolóan – cselekszik azzal, hogy politikai döntést hoz és naponta politikai ítéletet alkot, igazolhatja az erkölcstelenségét. Magyarul az erkölcsi álláspontját beáldozza egy politikai álláspontért, függővé teszi az erkölcsét és emberségét egy politikai ideológia igazolási erejétől. Ez a politika ideológia – nevezzük ezt nemzeti érzelemnek, antikommunizmusnak, kereszténydemokráciának, orbánizmusnak – válik „erkölcsi” iránytűvé számára az egyébként erkölcsileg egyenlő embertársaival szemben, amivel nem kevesebbet tesz, mint megsemmisíti a fentebb vázolt erkölcsi legnagyobb közös osztót, azaz jelentős értelemben felszámolja a humánumot, aminél nincs súlyosabb erkölcsellenes döntés (az élet megsemmisítésén innen). A fideszes magát az erkölcs lehetőségét és a humánumot relativizálja, azaz a meghatározás szerint tagadja.

Igazolhatja-e bármi a fideszes szavazó vállalt erkölcstelenségét?

A kérdés már csak az, igazolhatja-e bármi – jelesül egy nagyobb kár elhárítása – a fideszes szavazó vállalt erkölcstelenségét. Ilyen nagyobb kárról nem tudunk. Erkölcsről erkölcsösen dönteni az erkölcs ellenében csak nagyon megalapozottan lehet. Nem állítom, hogy nem vonhatók vissza bizonyos szélsőséges körülmények között az erkölcs fent vázolt parancsai (bár magam nem tudnék ilyen körülményeket könnyen elképzelni), de azt igen, hogy ezt nem lehet fikcióra, magára az erkölcs helyére importált ideológiára, vagy akár félelemre alapozni. Miközben ez utóbbi lehet az az erkölcsi adu („védd meg magad és a rád bízottakat”) vagy akár az erkölcsi kivételes állapot legerősebb és legsikeresebb igazolása, ma messze nem mutatható fel még közelítően erős fenyegetés sem, ami az erkölcsös önvédelem minden mást megsemmisítő parancsát vagy az erkölcs felfüggesztését igazolhatná.

Röviden, az erkölcseink érvényben vannak. Nincs erkölcsi kivételes állapot. A fideszes szavazó, amely egy erre apelláló politikai csoportot és ideológiát támogat, az erkölcstelenül cselekszik, tehát – ha konzisztensen teszi ezt és a túlnyomó része így tesz – maga is erkölcstelenné válik.

Erkölcstelenül viselkedik akkor is, amikor félrenéz

(PS1: Az olvasót nyugtalaníthatja ez az erős konklúzió, de nincs oka nyugtalanságra. Ahol deklaráltan az illiberalizmus uralkodik és egy politikai csoport képviselte többség a fentiek értelmében helyesli, hogy a kisebbséget elnyomják – parlamenti képviselőit a parlamenti többség egzisztenciálisan fenyegesse, ma még csak fizetéselvonással, ne kapjon hangot az állami médiában, a nemzet ellenségének állítsák be, az ország erőforrásait politikai alapon kezeljék és irányítsák át az állampárthoz lojális személyekhez stb. – ott a többségi választó erkölcstelenül vagy erkölcsellenesen viselkedik.

Erkölcstelenül vagy erkölcsellenesen viselkedik akkor is, amikor félrenéz, vagy érdektelenséget mutat vagy megmagyarázza magának azt, ami megmagyarázhatatlan – a fenti legnagyobb közös osztó ignorálását és rombolását. És különösen megbocsáthatatlan az erkölcstelensége, amikor kockázatmentesen tudná megmutatni az ellenkezőjét: egyszerűen a támogatás megvonásával – amihez még csak a „baloldalra” sem kell szavazni.

PS2: Az olvasó esetleg azt gondolhatja, hogy az erkölcs nem olyan szigorú mérce, ha tőlünk távoli, ismeretlen emberekkel – pláne más kultúrák szülötteivel – szemben nem érvényesül. Az olvasónak nincs igaza. Az erkölcsi minimum – ahogy fent vázoltuk – egyrészt univerzális (cross-cultural, rather) hatályú, de ennél is fontosabb, hogy a cselekvőt minősíti, nem a címzettjét. Tehát az elképzelhető, hogy a gyerekeim védelme, sőt akár színvonalas felnevelése is előbbre való erkölcsileg egy ismeretlen családnak az én kipufogóház-termelésemtől való megvédésénél, de ez egy diszkont feladvány: nem semmisíti meg az utóbbi felelősségemet, csak a szűkösség körülményei között operacionalizálhatatlanná teszi, nem tudok neki érvényt szerezni. Aki azonban odáig is eljut, hogy ne csak ez utóbbit ismerje el, de ennek az erkölcsi relevanciáját is tagadja, az erkölcstelenül gondolkodik és tesz.

PS3: Az őszinte, értő fideszes azt mondja erre: és akkor mi van? És ez egy őszinte, értő fideszes. Gondolom, az ilyenek vannak többségben Orbán környezetében.)

Üdvtörténet

0

Kaiszareai Euszebiosz neves Egyháztörténetében számol be arról a csodás égi jelről, amely a 312. október 28-án lezajlott Milvius-hídi csata előtti éjszakán jelent meg Konstantin álmában: a császár egy nagy keresztet látott az égen feltűnni, az alábbi lángbetűs felirattal: τούτω νίκα, latinul: in hoc signo vinces, azaz “E jelben győzni fogsz!”

És másnap Konstantin valóban tönkreverte nagy ellenfelét, Maxentiust.
Győzelmével elérte, hogy ő lett a teljes Nyugatrómai Birodalom császára, s a korábbiakban még üldözött kereszténység az ő császársága alatt kezdte meg világtörténelmi diadalútját.
A keresztény Euszebiosz nem seggnyalásból írta meg a császárnak és a kereszt jelének a történetét, hanem a csatát üdvtörténeti keretbe ágyazva szólt a kereszténység e világi győzelméről.

Nem úgy, mint a remek Deutsch Tamás, akinek agykapacitása fordított arányban áll azzal a hatalmas nyelvcsapásszámmal, amellyel főnökének hátfelét buzgólkodik illetni. Deutsch felvázolván a Fidesz üdvtörténetét, annak a szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy Orbán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédének “ugyanakkora a jelentősége, mint Petőfi Nemzeti dalának a maga korában.”

Deutsch komparatisztikai történelemszemléletének (is) hála, végre épülni, épülgetni kezdett a várva várt fideszes üdvtörténet.

Én most nem mennék bele a megannyi zavaró részletbe, de ha már ilyen nagy történeti és üdvtörténeti távlatokban gondolkodik hazánk teoretikus géniusza, akkor mondjuk már meg neki, hogy a két történet kimenetele némileg divergálni látszik. Petőfi ugyanis nem maga hívta be az orosz seregeket, hogy aztán Segesvárnál az orosz-kozák dzsidások végezzenek vele.
Orbánról viszont tudjuk, hogy valamilyen megfontolásból maga hívta vissza az oroszokat és vált nyájas szállásadójukká.

Orbán “segesvári” ütközetének pontos helye és ideje még nem ismert – ezt még a nagy stratéga és üdvtörténet-gyártó Deutsch sem tudhatja -, de abban biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Aztán jöhet a kazánkirály vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum!

Üdvtörténetileg bizonyára hatalmasak a távlatok Magyarország előtt, történelmileg azonban – úgy tűnik – jó ideje csak segesvári csaták egymást követő sokasága.


És a XXI. században bandukolva Petőfit persze nem unom (aki megírta – példának okáért – A helység kalapácsát, azt nem is lehet), de annál inkább unom az errefelé folytonosan újratermelődő zsarnoki ánuszokat, a szűnni képtelen ánusznyalókat és a segesvári csatákat.

Gábor György

A kormány szándékától független antiszemita kampány

0

Dúl a nagy magyar vita arról, hogy a Soros-plakátkampány antiszemita volt-e, avagy sem. Most az általam már hosszú ideje tisztelt és kedvelt turbó agytröszt, Kovács Zoltán tárta eszmei magvait (rationes seminales) az ő kedves nagyközönsége elé. Nagyjából azt mondja ez a derék argumentum-futószalag, hogy az az antiszemita, aki szerint a sorosozás antiszemita, ugyanis, hogy mik voltak felírva a plakátokra, az a kormány szándékától teljesen független.

Két eset lehetséges: 1. tényleg független, 2. nem független. Ha tényleg független, akkor a kormány egyszerűen alkalmatlan az ország vezetésére, ugyanis képtelen volt átgondolni tettének lehetséges következményeit. Márpedig egy „felelős” minisztertől (miniszterelnöktől) a legminimálisabb elvárás, hogy legyen tisztában tetteinek és cselekedeteinek várható eredményeivel, hatásaival és kockázataival. Ha azonban utólag kiderül, hogy azokat nem mérte fel jól, s (anyagi vagy erkölcsi) kárt okozott, ennek következménye – legalábbis a pattintott kőkorszak normáin túl – a lemondás.
Ha viszont mégis bele volt kalkulálva mindez, akkor nettó gazemberekről van szó, akik persze nagyon is tisztában voltak a következményekkel. Tessék választani: gazembereknek tetszenek lenni, avagy alkalmatlan, ostoba fajankóknak?

Amúgy csak jelzem Kovács Zoltán eszmei mag-tulajdonosnak, hogy egy cselekedet – kiváltképp a politika világában – önmagában értelmezhetetlen. Jelentést és értelmet kizárólag a szándéktól a következményig vezető út biztosít számára. Egy szándékban, legyen az akár a legjobb szándék is, a jó csak potenciálisan van jelen. A jó szándékból még messze nem következik, hogy erkölcsileg pozitív cselekedet fakad majd belőle. Amúgy a legtöbb ember jót akar, még a legnagyobb gazemberek is: Néró is jót akart, Seneca is jót akart, a hóhér is jót akar és az áldozat is.

Ahogy Lucifer mondja a tán Kovács Zoltán számára sem teljesen ismeretlen magyar drámában, Az ember tragédiájában: „A rosszat, mert rossz, senki nem cselekszi, / Az ördög is jogcímeket idéz.” Ritka az a pillanat, amikor a szándék már ab ovo magát a gonoszt tűzi ki céljául: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” (Shakespeare: III. Richárd). Nem akarok itt most Kovács Zoltánnak az ún. szándék-etikáról és következmény-etikáról locsogni (ő mindezt nálam sokkal jobban tudja, elvégre kettőnk közül ő a miniszter), csak jelzem, hogy „a cél szentesíti az eszközt” embertelensége éppen ebben érhető tetten: én tudom, hogy jó a szándékom, következésképp jó lesz neked is, ám te nem tudod, mert kis buta vagy, így hát, ha szükséges, lerúgom a vesédet, bebörtönözlek, kuláklistára helyezlek, feljelentelek, deportállak, munka-, átnevelő-, vagy haláltáborba küldlek, hogy a legfőbb célt elérjük.

És még csak annyi: Arany persze költői kérdésként fogalmazhatta meg, hogy „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, / Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?”, de ha a saját kis kacsójával elhajított kő becsapódásának lehetőségeiről egy miniszternek fogalma sincs, azt nettó hülyeségnek, az alkalmatlanság ékes bizonyítékának, valamint ön- és közveszélyes gesztusnak nevezhetjük.

Forrás: Gábor György blogja a Facebookon.

MSZP and DK at the negotiating table

0

The winner of these protracted negotiations seems to be the Demokratikus Koalíció. According to the latest public opinion polls by Závecz Research and Medián, the difference between MSZP and DK is only 2%, in favor of MSZP, but I wouldn’t be at all surprised if in the November polls DK would surpass MSZP.

Although most people would consider a Fidesz win at the next national election preordained, several political analysts consider the situation not that straightforward. There are several reasons to believe that Fidesz’s road to victory might be more difficult than it would seem at first glance. First of all, Fidesz voters at the moment appear to be complacent. Four years ago Fidesz was very effective in getting out the vote. But in several recent by-elections relatively few Fidesz voters bothered to go to the polls. Second, we know that the majority of voters would like to see a change of government. Only the sorry state of the opposition is responsible for the enormous Fidesz lead. Third, although opinion polls show an unstoppable Fidesz, support for the government party is usually overestimated in polls. Fourth, although few analysts pay enough attention to it, dramatic changes are taking place on the left that might change the political landscape. Here I am referring to the slow but steady disintegration of MSZP. Fifth, there is still an untapped pool of 1.5 million men and women who tell pollsters that they will definitely vote but at the moment are still undecided about their party preferences. These conditions, I believe, provide a level of political fluidity that may result in a closer election than most people expect.

Today I will concentrate on party politics, primarily the battle between MSZP and DK. Ever since László Botka decided to throw in the towel, both DK and MSZP politicians have been telling us that they are furiously and effectively negotiating. The winner of these protracted negotiations seems to be the Demokratikus Koalíció. According to the latest public opinion polls by Závecz Research and Medián, the difference between MSZP and DK is only 2%, in favor of MSZP, but I wouldn’t be at all surprised if in the November polls DK would surpass MSZP.

Why? DK just launched its election campaign with an impressive program, whose highlight was an hour-long speech by Ferenc Gyurcsány. We know from past experience that Gyurcsány is an effective campaigner. Also helping DK is its campaign against the voting rights of dual citizens which, I understand, is going well. With this issue DK is reaching people across the political spectrum because we know that a great majority of the Hungarian electorate opposes voting rights for those who don’t bear the burden of their decisions at the ballot box. DK obviously finds this approach to be of such importance that the party is investing in robocalls, to take place this week. With all this effort, I expect a surge in DK support. Of course, the question is whether DK will be able to appeal to any of those 1.5 million unaffiliated voters or will only siphon off disenchanted MSZP voters.

First, a few words about the gala opening of DK’s campaign. Judging from the video, it was a glitzy affair with lots of enthusiasm for the party’s chairman. The occasion  reminded Gábor Török, a political analyst, of American political rallies. In Török’s opinion, Gyurcsány is an oddity of sorts in Hungarian politics because he knows what his political interests are and he works resolutely on achieving his goals. On Olga Kálmán’s program on Hír TV Török called him “a potent politician.”

If there is agreement on the 106 electoral districts, which means only one opposition politician against the Fidesz candidate, Gyurcsány said he is “absolutely optimistic about the election.” At the moment, he believes that his support is 12-13%, as opposed to the 10% reported by Medián and Závecz, and he hopes that by election time DK might reach 15%. This is probably too optimistic an assessment of the chances of the opposition at the forthcoming election, especially since there are serious obstacles to DK and MSZP agreeing on those 106 electoral districts. At one point negotiations broke down, and a few days ago MSZP announced that, in addition to István Hiller and Bertalan Tóth, two former chairmen, Attila Mesterházy and József Tóbiás, will join the MSZP negotiating team.

Apparently, in at least two districts there was a serious rift between the two parties over whose candidate will be the Fidesz challenger. One was the electoral district in Újpest; the other, one of the two seats in the city of Szeged. Let’s start with Újpest because its fate has already been decided. MSZP caved. László Varju (DK) will replace Imre Horváth (MSZP). In response, Horváth left the party, although he will sit with the MSZP delegation between now and the end of the current parliamentary session. This is a sad turn of events because in November 2014 Horváth, against all odds, won a by-election after the death of Péter Kiss. It was a tremendous victory. Péter Kiss in the spring had received 40.7% of the votes while the Fidesz candidate got 35.2%. In November Horváth got 50.6% of the votes and his opponent only 30.6%. No wonder that now, three years later, Horváth feels that his party has thrown him to the dogs, allowing DK to take over a traditionally socialist district. According to rumor, Horváth either will run as an independent or perhaps he will be LMP’s candidate, running, of course, in the same district against Varju.

Another bone of contention is one of the two Szeged districts that the local MSZP people refuse to hand over to DK. László Botka, the mayor of Szeged and former MSZP candidate for prime minister, is still strong enough to defend his territory against the MSZP negotiating team. István Ujhelyi, a member of the European Parliament and a strong Botka supporter, gave a press conference in Brussels, of all places, where he said that the local MSZP leadership has no intention of replacing a “winning team,” a claim that is only partially true. It is correct to say that Sándor Szabó (MSZP-Együtt-DK-PM) won one of the two Szeged districts, but the other went to László B. Nagy (Fidesz). The local MSZP’s candidate for the second district is Márton Joób, a MSZP-DK-Együtt-PM member of the city council and a close associate of Botka. Given the very loose party discipline in MSZP, it is not exactly easy to negotiate with the socialists. The center might make decisions that the national leadership finds important for the party as a whole, but the local party leadership can rebel, citing its own priorities.

All of this is hellishly complicated. The electoral law devised by Fidesz counted on just these kinds of situations that occur in each and every electoral district when it comes to dividing the political terrain among several parties. On the other side, Viktor Orbán handpicks the candidates, who are nothing more than loyal voting machines.

NOVEMBER 22, 2017                                                   Balogh S. Éva

Miért nem szeretik a nacionalisták a katolicizmust?

0

Krisztus első politikai tette volt – amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét -, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel.

A „politikai” persze nagyon is idézőjelben értendő, hiszen éppen nem politikai célú volt ez a tett, ami egyúttal „forradalmat” is hozott a vallástörténetben: hogy ti. a vallás gyakorlása először az emberi történelemben – valóban túlvilági célra (az üdvözülésre) irányult. Ehhez képest a kereszténység – immár intézményesült formában – kétezer éve azzal küzd, hogy érvényt szerezzen az egyetemességének és túlvilági irányultságának. Mióta a nacionalizmus megjelent a színen mint az első tömegideológia és a tömegpolitikai gyakorlat, ebben a küzdelemben evidensen vesztésre áll.

De előtte sem volt egyszerű. Az egyetemesség igényét azelőtt legalábbis könnyebb volt fenntartani, de a túlvilági irányultság azóta gondot okoz, hogy a Római Birodalom államvallása lettünk (sic!) a IV. század elején, elkezdtünk földben és fémben gondolkozni, illetve bejelentettük igényünket a császári trón feletti rendelkezésre (a XI. század vége felé). A sokrétű – dogmatikai, intézményi, lelki – meghasonlások végkifejletére mutat de Maistre Considérations sur la France-ának érintésével (vagy kitérőjével) Dosztojevszkij híres Második Eljövetel-parafrázisa a Karamazov testvérekben, Bulgakov Mester és Margaritája stb: az Egyház megöli Krisztust, mert (egyebek mellett) fontosabb neki a hívek evilági ellenőrzése, mint túlvilági üdvözülése.

Az ellenőrzés kényszere persze biblikus alapú (a Bűnbeesés), de az eszközévé váló Egyház túlságosan emberivé vált. Ez csak fokozódott azzal, hogy az Egyház saját politikai hatalma a XIX. századra jelentőset zuhant, mert amit eddig valamelyest ötvözni tudott a saját apostoli küldetésével, ti. a politikai igényeit, azt ezután más eszmék társutasaként gyakorolhatta csak. A legfontosabb ilyen modern (politikai) eszme, amelynek a szolgálatába szegődött, a nacionalizmus volt, aminek eklatáns példája Horthy Magyarországa, ahol a nacionalizmus visszavetette a kereszténységet — ha lehet ilyet mondani — a judaisztikus állapotába: nemzetivé és politikaivá degradálta. Ez nem nagyon zavarta a híveket, akiknek fejében az állami propaganda nagy elánnal csinált és csinál máig „rendet” és hozza egy lapra az összehozhatatlant. A nacionalisták tehát régóta a korrekció igényével tekintenek az Egyházra és/vagy felül akarják írni a híveikben Egyház és vallás hagyományosan kettős – egyetemes és túlvilági – irányultságát. És nagyon nem szeretik a magukat megmakacsoló katolikusokat (lásd a pápa és egy maroknyi főpap sorsát a mai magyar kontextusban).

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy alkalmas feloldása ennek a konfliktusnak, ha a nacionalizmusra is fogékony hívő katolikus e két tartományt – amennyire lehet – elválasztja egymástól, illetve bizonyos helyzetekben konfliktusosként éli meg őket és a lelkiismerete szerint dönt. De az nem járható jelentős lelki veszteség nélkül, ha a katolicizmusát alárendeli a nacionalista állami propagandának.

A katolicizmus mindenesetre a népi formájában tömegideológia is lett politikai célok szolgálatában (míg eközben a katolicizmus legnagyobb gondolkodói – kvázi a hívő elit – Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán mindig egyetemes és üdvtörténeti kontextusban éltek és alkottak). A kereszténységet persze sújtja a deszakralizáció, amelynek nyomán önmaga nem tud már saját erkölcsi világegyetemet létrehozni, amely sikerrel vehetné fel a versenyt a progresszióval az egyik oldalon, a nacionalizmusokkal a másikon. Ezért a gyengébb minőségű főpapjai vezetésével enged az utóbbiak szirénhangjának és belemegy abba a zsákutcába, amelyben krisztusi életet persze nem remélhet, de hatalmat még egy darabig igen. A hatalma azonban származékos és esetleges (a világi uraitól függ), az önálló ellenőrző szerepe is csekély az emberi erkölcsök fölött (ami a nacionalizmus előtt még indokolhatta a világi hatalmát), illetve itt és most csak a ködös „keresztény európai kultúra” védelme maradt neki legitimációként, de ebben evidensen nem Krisztushoz fordul inspirációért, hanem az anyagi támogatások osztogatóihoz.

(Ahol jelentősége volt, elválasztottam ebben az írásban a kereszténységet a katolicizmustól, az Egyházat egyetemes egyházként értettem, de nem foglalkoztam a nem-katolikus — reformátor – egyházakkal és szektákkal ezek eredendően nemzeti vagy lokális jellege és skizmatikus — nem-apostoli — alapítása miatt.)

Béndek Péter

Naplójegyzetek – Fragmentumok

0

Háy talán túl szigorú, gondolom, miután elolvastam az esszéjét, de egyben igazat adok neki: a manapság oly divatos kosztolányizmus elevenjére tapint. Mindenkinek megfelelni! Ez a vezéreszme még a Vajdaságban is jövedelmező irodalmi biznisz.

(…) A Njegoš utcában várakozom Anikóra közben figyelem a Mária neve templomba igyekvő volt párttagokat. Jól van, megtértek, bár ezzel a gesztussal szerényebben gazdálkodhatnának. Engem valójában nem az egyház, hanem a jobboldaliság mímelése bosszant, s egyre inkább elfogadom azt a nézetet, miszerint nincs hiteles, mértékadó jobboldalunk. Hódi Sándor próbálkozott volna vele, de attól tartok, hogy elkedvetlenítették a jobboldaliságot mímelő hangos „kisdobosok”. Ez bizony kár, mert erre is szükség lenne. Miként konzervatív értelmiségünk, írónk sincs. Utolsó konzervatívunk talán Utasi Csaba volt.

A Mozgó világ új számában egy „ütős” írást fedeztem fel, Háy János „Szegény édes-bús pacsirta Kosztolányi Dezső” című esszéje bizony alaposan elgondolkodtathat mindenkit. Ritkán olvastam ennél szenvedélyesebb, elgondolkodtatóbb írást, mint ez. Kosztolányiról van szó, s ezen a szövegen bizony azok a „mindenevők” is megütköznek, ha egyáltalán elolvassák, akik Kosztolányiért ugyanúgy rajonganak, mint Háyért. Az esszé címe sokat mond a szerző szándékáról. Az első Kosztolányi verseskötetről (Négy fal között) Háy megsemmisítő ítéletet mond: „… hagyományos romantikus pózokban tetszelgő versalany beszéde. Halálkultusz, az élet értelmetlensége fölötti sajnálkozás, magányérzet, önsajnálat. S minden az érzelgősségig túlfűtve, itt-ott giccsbe fulladva.” Kosztolányi és a giccs – erre még a legvakmerőbb kritikusok gondolni sem mertek. Ha netán Háy túloz, akkor legalább szabad legyen kimondani, hogy a Kosztolányi-epigonok igenis giccsbe fulladnak. Háy azonban a továbbiakban sem kíméletes. „Kosztolányit olvasva legritkább esetben élünk át evidens létélményt, inkább a létélmény imitációját vagy illúzióját. Mit lát a későbbi Kosztolányi lírában? Egy-egy nagy verset regisztrál, a többit azonban változatlanul áthatja a „élet fölötti búsulás, a magányérzet, az öngyűlölet vagy épp az önsajnálat.” Rezümé: „Láthatóan beleragad ebbe az érzelgős dalnok szerepbe…” Nem érzem magam hivatottnak ebben a kérdésben, mivel hozzám mindig közelebb állt Babits lírája, mint Kosztolányié. Háy Kosztolányi prózáját sem kíméli, bár elismeri a Pacsirtában, az Aranysárkányban és az Édes Annában vannak remek részletek. Az Édes Annában Kosztolányi – írja Háy – „meglehetős kritikával ábrázolja a háború utáni rendszer új hívet, de érdekes, fűzném hozzá én -, hogy ezt nemigen illik észre venni. A szabadkai Népszínház előadásából éppen ez a motívum maradt ki, ezért az előadás után azon töprengtem, hogy rendben van, akkor miért nem fordult Édes Anna a pszichológushoz. Lehet értelmezni Kosztolányít úgy is, mint ahogy a szabadkaiak tették, de máshogy is, ám csak akkor, ha a kritikus szegmenseket is figyelmesen olvassuk. És az is igaz, hogy a Nérót tanulsággal olvashatnék azok az írók, akik homo aestheticusnak vallják magukat. Kosztolányi ebben a regényben rájuk is pirít. Háy az Esti Kornél sebezhető pontjaira is rámutat: „S vannak itt érzelmek, könnyek is bőségesen, mert a Kosztolányi-életmű tényleg át van áztatva sós lével.” Költészetének csúcspontja az utolsó kötet, a Számadás, erről Háy nagy elismeréssel szól. Nem tudom, hogy milyen lesz a Hay esszéjének a visszhangja, egyelőre nagy a csend körülötte. Miben látom ennek az okát. Abban, hogy a Kosztolányi féle attitűd manapság nagyon is divatos lett. „Kosztolányi ideológiát kovácsol a felszín esztétikájából”, írja Háy. „Nem konfrontálódni akar, hanem itt is, ott is megfelelni. Lenni például apolitikusnak, amikor a morális helytállás alapvetés lett volna. Lenni az új művészet megszállottjának, de azért jó kapcsolatokat ápolni a konzervatív körökkel is.” Háy talán túl szigorú, gondolom, miután elolvastam az esszéjét, de egyben igazat adok neki: a manapság oly divatos kosztolányizmus elevenjére tapint. Mindenkinek megfelelni! Ez a vezéreszme még a Vajdaságban is jövedelmező irodalmi biznisz.

Végel László

 

Merkel és a magyar kerítés

Megint hallom ma reggel az ATV Start műsorvezetőitől, amit egy hete újra meg újra a magyar médiában: Merkel álláspontja megváltozott, és köszönetet mondott Orbánnak a kerítésért. Ma már az Országgyűlésben is mondott ilyet egy államtitkár. Ebből egy szó sem igaz. Egy hete a német közszolgálati televízióban, alapjában véve a G7 találkozóján Trump és a többiek között kialakult konfliktus kapcsán készített teljes órás interjút Angela Merkel kancellárral Anne Will, a kiváló műsorvezető. Jó lenne, ha minél több magyar újságíró megnézné ezt a műsort: Will minden nehéz kérdést feltett a kancellárnak, Merkel pedig mindenre korrekt módon válaszolt, semmilyen kérdés elől nem tért ki. Amikor a menekültkérdés szóba került, Will tett egy utalást arra, hogy más országokkal azt illetően véleménykülönbség van, például Magyarországgal. Merkel annyit mondott, hogy Magyarországnak külső uniós határa van, és azon a magyarok a németeket is védik. Arról, hogy Orbán ehhez kerítést emelt, és hogy ezért köszönetet mondana neki, Merkel egyetlen szót sem szólt. Le kell szögezni: Merkel ebben az interjúban is elismételte, hogy ma is helyesnek tartja 2015 szeptemberi döntését a szíriai menekültek beengedéséről. Jelenleg is súlyos, kormányválsággal fenyegető konfliktusban áll Horst Seehoferrel, a bajor CSU elnökével, aki az új kormányban szövetségi belügyminiszter, és aki nagy menekülttáborokban akarja elhelyezni az országba érkező menedékkérőket, ahonnan kérelmük elbírálásáig nem mehetnének tovább az országba (ez a koalíciós megállapodásba is bekerült), a menekültügyben készülő „mestertervében” pedig a más EU-tagországban regisztráltakat már a határról visszaküldené. Ez utóbbit Merkel elutasítja. Szó sincs arról, hogy Merkel elfogadná az Orbán-kormány menekültpolitikáját, vagy akárcsak közeledett volna ahhoz.

Bauer Tamás / Facebook

Április 8-ról szóljon az ének…

0

A hatalom kampányszövegeit hallva, benne a Vezérré előléptetett és éljenzett Orbán Viktor megnyilvánulásai ugyanazt sugallják, mint az ’50 évek Magyarországáé: a párt, a (dolgozó) magyar nép (a munkásosztály) élcsapata, a párt és vezetői tévedhetetlenek. A jelenleg hatalmon lévőknél jobb, igazabb párt (és vezetés) nincs e Földön. Az egykor gyűlölendő „imperialisták” ma a „sorosisták” név alatt futnak, akiket épp úgy országhatáron kívülről támogatnak, fizetnek, „bérelnek”, mint az orbáni rendszer elődjének tekinthető egypártrendszer ellenségeit. A Békemenet vészesen hasonlít a május elsejei felvonulásokra.

Közeledve április 8-hoz, egyre elkeseredettebb vagyok. Ilyen gyűlölködő kampányt még nem éltem át. Jobb helyeken, a nyugati világban, általában a pártok a saját előnyeiket, próbálják kidomborítani, és ígéretekkel megspékelni. Elvégre, mindenki egy jobb, biztosabb jövőre vágyik, annak megvalósítását pedig valamelyik számára kedves és ígéretekben hozzá közelebb álló pártban látja.

Ez Magyarországon (napjainkban) nem így van. Itt a hatalmon lévők csatatérré alakították át nemcsak a politika, de a közhangulat mezejét is. Meggyőződésem volt, hogy itt ma nincs diktatúra, legalábbis az, amit volt szerencsém megélni a 60-70-es években, amikor útlevelet egy hónapra adtak, ha a kérvényhez hozzájárult a munkaadó (vállalat igazgató, párttitkár, szakszervezeti bizalmi stb.), majd ez alapján, a BM kiállította az úti dokumentumot. A rendőr bevihetett az őrsre és ott levághatták az ember haját, ha a hossza nem felelt meg a szerv kényének-kedvének.

Ezek az idők szerencsére elmúltak. Mára kitört a szabadság. Gondolhatnánk. Csak épp a rendszer, az államapparátus kezd egyre jobban hasonlítani a sötét ’50-es évekre.  Szerencsére a „fekete autó” mára már nem a félelem, hanem a státusz szimbóluma lett. A szemlélet, a pártállamból jól ismert gondolkodás viszont újra itt van. Részben örülök neki, mert most felnőtt (mi több, idős) fejjel át tudom élni újra ugyanazt, ami szüleim fiatalsága volt, és amivel életem nagy részében riogattak, miközben a filmhíradók tanúsága szerint, igenis a nép (nagy része) lelkesedett, mert (1945 után) úgy érezte valami új, más kezdődött.

A hatalom kampányszövegeit hallva, benne a Vezérré előléptetett és éljenzett Orbán Viktor megnyilvánulásai ugyanazt sugallják, mint az ’50 évek Magyarországáé: a párt, a (dolgozó) magyar nép (a munkásosztály) élcsapata, a párt és vezetői tévedhetetlenek. A jelenleg hatalmon lévőknél jobb, igazabb párt (és vezetés) nincs e Földön. Az egykor gyűlölendő „imperialisták” ma a „sorosisták” név alatt futnak, akiket épp úgy országhatáron kívülről támogatnak, fizetnek, „bérelnek”, mint az orbáni rendszer elődjének tekinthető egypártrendszer ellenségeit. A Békemenet vészesen hasonlít a május elsejei felvonulásokra.

Azokat is jól megszervezték, autóbuszokkal utaztatták a résztvevőket, kiosztották a zászlókat, az előre legyártott transzparenseket (mai szóval molinókat).  A felvonulás résztvevői is mind önkéntesek voltak, épp úgy éltették a pártot és vezetőiket, mint manapság a Fidesz tábor. A testvéri szovjet elvtársakat felváltották az ugyancsak ingyen utaztatott lengyelek.

Kishazánkban az orbáni szlogenekben ma már nincs szó demokráciáról, a vélemények szabad kinyilvánításáról, a különféle vallások szabad gyakorlásáról. Vajon kampányában miért nem hirdeti büszkén a jelenlegi kormánypárt és vezére Orbán Viktor, hogy a 150 éves török-muszlim uralom alatt Konstantinápolynak nem sikerült megtérítenie a magyar lakosságot?!

A kereszténység alapját, a szolidaritás, a megértés, megbékélés, a megbocsátás, stb. évezredes tanait is kitörölte az orbáni ideológia a köztudatból.  Helyette van a leninizmusra (és sztálinizmusra) emlékeztető és jellemző (osztály)harc, mely mindenkit ellenségnek tekint, aki elveti a Fidesz vezette egypártrendszer gondolatát. A parlamentáris ellenzéket, a kormánypárttal nem rokonszenvezőket, sohasem (még a Horthy korszak „béke éveiben” (1924-1938) sem!) gyűlölték annyira és nyíltan, mint napjainkban. Félelmetes és félelemkeltő ez a választási kampánynak titulált gyűlölethadjárat. Persze, vannak vicces, mosolyt fakasztó megnyilvánulások is, mint pl. az ötös párttagkönyv tulajdonosának szavai:

„…Sorsdöntő választás előtt állunk: most dől el, hogy tovább tudjuk-e adni ezt a hazát az utódainknak úgy, ahogy mi örököltük az őseinktől.…”

Ajaj, tetszik emlékezni, 8 éve hogyan tetszettek megörökölni ezt a hazát? Mi mindent tetszettek akkor mondani az elődökre, beleértve a ’89-et megelőző 40 évre? Pedig, most ugyanott tartunk. Hiszen a kommunistáknál is sokkal nagyobb mértékben harácsol, lop a jelenlegi vezető réteg, elit. Ilyen fokú korrupció sem a pártállamban, sem a Horthy-korszakban nem volt! Orbán ugyanis megtalálta azt a kiskaput, amire az EU-nak már nincs ellenőrzési kapacitása. Minden EU-s pénzre kiírnak egy pályázatot, amit aztán valaki megnyer. Ez (látszólag) így korrekt. Csak azt nem ellenőrzi az EU, hogy a pályázatot megnyert cégek, vállalatok mögött ki áll, valójában melyik Orbán családtag vagy közeli jó barát részesül a hatalmas eurós beruházásokból.

Ugyancsak, igen vicces, hogy a kormánypárti média (főleg a televízió, és az internetes oldalak) mást sem szajkózik, mint pl. „nem akarjuk, hogy nálunk is migránsok randalírozzanak, és békés polgárokkal erőszakoskodjanak, mint pl. Brüsszelben”. Ilyenkor mindig az ott élő Fideszes EU-képviselőkért aggódom. Nem kéne azokat hazahívni? Milyen vezető ez az Orbán, ha olyan értékes képviselőit, mint pl. Szájer Józsefet, Tőkés Lászlót, Deutsch Tamást, vagy Schöpflin Györgyöt ilyen állandó veszélynek teszi ki?

Viszont a számtalan közvélemény-kutató jelentésekben sehol sem látok, olvasok a „millenniumi” (1990-2005 között születtek) Y és Z generációról, azaz a most 18 évesekről, az első szavazókról, választókról. Vajon ők hogyan gondolkodnak? Mit értenek ebből a torz választási rendszerből, a rengeteg visszalépésből, az agyontaktikázásból, no meg az egypártrendszert éltető Fidesz kampányból, amit állítólag a jövő nemzedékek részére talált ki és javasol a jelenleg regnáló Orbán rendszer.

Stephen Elekes

A Luk(oil)tól a Putyin-gödörig

0

Mikor töltöttek ki Önök utoljára egy facebookos személyiségtesztet, amit egyik barátjuk posztolt a közösségi hálón? Mikor tankoltak utoljára a Lukoil töltőállomásainak egyikén? Nincs kizárva, hogy a világ orrára kötött személyiségjegyeikkel vagy az orosz cég kasszájában hagyott pénz egy részével Donald Trump elnökké választását támogatták! Esetleg saját, hőn szeretett autokratáik hatalmát finanszírozták a barátság meg a kíváncsiság nevében – és a „jótékony” orosz „energiacseppek” profitján keresztül!

A brit Cambridge Analytica elemző cég politikai kampányszerepéről és a Facebook-adatokkal való visszaélésekről tett hétvégi leleplezés – az Oroszországba visszavezető szálak segítségével – választ adhat az évek óta megválaszolhatatlannak tartott kérdésre: Hogyan vezethetők meg választópolgárok milliói, hogy józan észérvek ellen szavazva narancssárga lakkozott hajú szélhámos milliárdost, az európai történelem legnagyobb békekísérletét szétromboló pártot, netán a „civilizációs végveszély” ellen egyes-egyedül oltalmat kínáló nemzeti hőst – magyarul: álszent demagóg populistákat – emeljenek hatalomra?

Amikor a kanadai Christopher Wylie a céget 2014-ben elhagyó egyik alapító, a hétvégi brit sajtóban leleplezte a Cambridge Analytica sötét titkait – a Brexit-győzelemtől a Trump-kampányig játszott szerepét –, felfedezések egész cunamiját indította el, amely könnyen elmoshatja az amerikai elnök és orosz szövetségesei közé húzott, összejátszást leplező védőgátat.

A sztori egyáltalán nem olyan bonyolult, mint amilyennek feltételeztük. A politikatudomány eddig is tudta – és a délszláv háborúk katasztrófájából kiindulva is bizonyította –, hogy az emberek legmélyebb érzelmeiken keresztül közelítik meg a világ dolgait és azok mentén is szavaznak. Ezzel magyarázható, hogy nem ritkán önérdekük ellen, dühük és félelmeik alapján választanak maguknak politikai „csillagot”.

Márpedig ha így van, akkor ezeket a dühöket és félelmeket – az emberi gondolkodás bizonyítottan legnagyobb hajtóerővel rendelkező gépezetét – meg kell ismerni és fel kell használni a választási és egyéb politikai kampányokban ahhoz, hogy segítségükkel szinte bármilyen politikai programot diadalra lehessen vinni.

Itt jön a képbe a Cambridge Analytica (CA) – és orosz kapcsolatai.

A CA kutatói a Facebookkal kötött szerződés értelmében személyiségteszteket osztottak meg a közösségi hálón, amelyeket több millió Facebook-tag töltött ki. Az ő adataik mellett azonban barátaik és ismerőseik adatait is begyűjtötték a kutatók, s így mintegy 50 millió emberről tudtak szinte tökéletes képet alkotni az élet majd minden területén. Ezeknek a feldolgozása alapján már csak ki kellett használni az így nyert ismereteket, és olyan hírekkel bombázni a mit sem sejtő polgárokat, amelyek legmélyebb érzéseiket érintették.

Nigériában (kőolaj!) pl. ilyen módon sikerült eltéríteni választópolgárok sokaságát a szavazástól. A Brexit-referendum előtt ugyanilyen alapokról bombázták a szavazókat a brit nemzeti büszkeségre való rájátszással, az Európai Unió „birodalmi böszmeségének” propagandájával, a nemzeti szuverenitást „megsértő” politikájának „leleplezésével”, valamint a kelet-európai vendégmunkások inváziójával ijesztgetve őket.

Amerikában a fehér munkásosztály privilégium- és talajvesztését aknázták ki, valamint a közismert társadalmi ellentétekre indultak rá, az ellentétes érdekű csoportok egymás ellen uszításával egyengették az egyébként szinte teljesen esélytelen ingatlanmilliárdos hatalomra vezető útját.

A Cambridge Analytica piszkos játékaiban kiemelkedő szerepet játszott egy bizonyos dr. Alekszandr Kogan szociálpszichológiával is foglalkozó fiatal orosz kutató, aki az óriásadathalmazok feldolgozását tanította a Szentpétervári Állami Egyetemen. Abban a városban, ahol az orosz titkosszolgálat Internetkutató Központjából irányítják a nyugati civilizáció és a demokratikus társadalmak elleni harcot. Kogan, aki cambridge-i honlapján (Kogan oldala tegnapról mára eltűnt az egyetem honlapjáról) „elfelejtette” feltüntetni szentpétervári kapcsolatait, a Lukoil „jótékony tudományfejlesztő” grantjaiból pénzelte kutatásait. A Lukoil 2014 óta az Európai Unió és az Egyesült Államok közös szankciós listáján szerepel, amelyet az Ukrajna elleni orosz agresszió és a Krím-félsziget illegális elcsatolása miatt vezettek be orosz bankok és más kormányközeli cégek ellen.

A CA „zseniális” adatmanipulációs (pontosabban: embermanipulációs) eljárásaira először a Trump előtti legsötétebb szélsőjobboldali politikus, Ted Cruz texasi szenátor (akinek szélsőséges módszereitől korábban még a pártvezetők is gyakran elhatárolódtak) kampánya kötött szerződést, mivel az ő politikai „keresztapjának”, Robert Mercer titokzatos milliárdosnak több milliós érdekeltsége van a brit cég amerikai irodájában. Csakhogy amikor Trump bebiztosította magának a Republikánus Párt elnökjelöltségét, Cruz emberei – meg szponzorai – átálltak az ingatlanszélhámos oldalára.

Trump kampányának vezetését akkor vette át Kellyanne Conway, egy kislányos hangú, de boszorkányosan médiamanipulátor meg Steve Bannon, a fehér szuprematizmus és etnopopulizmus főpropagandistája. Velük együtt a Cambridge Analytica „szaktudása” is átkerült Trumphoz – akinek ugyancsak szüksége volt rá, mert a demokrata pártkonvenció után súlyosan vesztésre állt.

A brit Guardian napilap a Brexit-referendum óta nyomoz ezekben az ügyekben, újabban a már említett Wylie segítségével, akinek most lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy cége milyen célokra fordította adatmanipulációs zsenialitását. A brit média nem lenne brit, ha nem talált volna módot arra is, hogy titokban rögzített videón mondassa ki a CA vezetőjével, milyen piszkos módszereket tudnak bevetni politikai célokra. Egy független tévéstúdió szervezte meg, hogy „tájföldi érdeklődőkkel” találkozzon a cégvezető és rejtett kamerába tegyen vallomást „képességeikről”. Olyasmiket mondott el, amiket a hírhedt Trump-dosszié is dokumentált.

A Facebook most igyekszik kimosakodni a piszkos ügyekben nyújtott segítsége miatti felelősség alól – mondván, hogy a brit cég visszaélt a szerződésük által nyújtott lehetőségekkel és adatokkal –, de máris kongresszusi tagok egész sora követeli az azonnali vizsgálatot a közösségi hálók ellen. Logikusnak tűnik, hogy Robert Mueller rendkívüli ügyész összeesküvés-vizsgálata is kiterjed erre a rendkívül lényegesnek tűnő kapcsolatrendszerre.

Elképzelt-lokalizált epilógus (vagy inkább prológus)

Mivel a történtek egyértelműen történelmi nagyságrendű potenciális hatással bírnak, játszadozzunk el annak a gondolatával, hogy ha valaki (például egy Putyin-típusú, végtelen anyagi, műszaki és egyéb eszközökkel rendelkező, sértett önkényúr) ki akar fejleszteni egy módszert a nyílt társadalmak befolyásolására, annak lehetőségeit először nyilván egy kisebb téttel rendelkező „mintán” kellene kipróbálnia. Keres hát egy jelentéktelen országot, amelynek lakói óriási történelmi veszteséget érezve és súlyos gazdasági válságban evickélve dühösen szemlélik maguk körül a világot. Legyen ez a – feltételes – laboratórium, mondjuk, Szerbia, hiszen annak az „esetét” ismerjük legjobban az elmúlt 30 év vesztes háborúi, egész nemzettestek, sőt a „nemzeti bölcső” elveszítése, valamint a katasztrofális politikából származó gazdasági kilátástalanság közepette elég lehet felkínálni lakóinak egy „nemzetmentő” politikust, akit jól el lehet adni. Elég lehet rájátszani a fenti fájdalmakra, arra, hogy az „egész világ ellenünk van” – és máris arra szavaznak az emberek, aki végtelen önbizalommal kínálja a kiutat.

Egy másik feltételezett kísérleti terepnek elképzelhetjük akár a legnemesebb magyar nemzeti érzést is, amely közel fél évszázad (1867–1914) befogadó multikulturális csúcsteljesítményei után az első világháborús katasztrófából megharmadolva, megtépázva, harminc évvel később pedig az ismételt stratégiai melléfogás nyomán még jobban megszégyenülve, idegen elnyomás alá kerülve, hihetetlenül mély sebeket szenvedve, majd a demokratizációs nehézségekbe belekeseredve 2008 körül újabb gazdasági válságot ér meg – amiből egy nemzetmentő politika képes csak kiemelni. Bizonyítottan tudjuk, hogy a Nyugat-ellenes magyar nyelvű propaganda forrásai jórészt Oroszországból származnak. (A valódi sebeket az ártatlannak tűnő, közösségi médiabejegyzéseken keresztül terjesztett álhírek meg „érzelmi terrorizmus” okozza az olyan környezetben, ahol az állami média szigorú politikai diktátum alatt működik. Az már csak hab a tortán, hogy Bencsik András, a “Békemenetek” egyik kitalálója még 1986-ban is lelkesen méltatta a szovjet–magyar barátságot, Lovas István propagandista pedig köztudottan oroszbarát.)

Ha így történt volna, ha Putyinnak kísérleti terepre volt szüksége, a szerb meg a magyar nemzeti fájdalmak-félelmek-dühök tárházánál jobb laboratóriumot keresve sem találhatott volna magának. Onnan már csak egy ugrás a Brexit meg Amerika meghódítása!

Purger Tibor (Washington)

Orbán és Amerika

0

„A magyar fél által kezdeményezett külügyminiszteri szintű találkozó nem több, mint apró eleme annak a kampánynak, amely már a választások, azaz az április 8-a előtti hónapokban elkezdődött. És melynek céltalansága mindenki előtt világos lehet, aki ismeri az amerikai és az orbáni célokat, amelyek még a végtelenben sem találkoznak.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Nemrég (egyik) kedvenc amerikai lapomban, a The New Yorker-ben megjelent egy karikatúra ezzel a szöveggel: „Everybody hates us – THAT’S our foreign policy.” („Mindenki utál minket – EZ a mi külpolitikánk”). Tulajdonképpen szó szerint ugyanez elmondható a magyar külpolitikai stratégiáról is: a magyar diplomácia lázasan keresi mindenütt azokat az ügyeket, melyeken keresztül konfliktust gerjeszthet maga körül. Különösen a szélesebb térségben, azaz az Európai Unióban romlott le végzetesen a magyar presztízs. A legfájdalmasabb és legmegmagyarázhatatlanabb, hogy elsősorban azokban a meghatározó országokban, amelyek a magyar gazdaság számára vitális befolyással bírnak, így Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában.

Nyomasztó a környező államokkal kialakult – vagy épp az V4-en belül tapasztalható – magyar elszigetelődés, befolyáscsökkenés és permanens konfliktus is. Ez azért hordoz magában különösen aggasztó következményeket, mert közvetlenül érinti a határon túli magyarokat, azok politikai érdekérvényesítési képességét.

Ugyanakkor már a biztosra vett áprilisi választási győzelmet jóval megelőzve mozgásba lendült a washingtoni magyar nagykövetség és a jól megfizetett, de eddig semmilyen érdemi eredményt felmutatni nem tudó lobbycégek egész sora, hogy újrapozícionálják Orbán Viktort és az ő Fideszét az Egyesült Államokban. Az elgondolás arra épült, hogy az április 8-án várható ismételt győzelem ad majd annyi legitimitást, hogy az illetékes amerikai szervek újragondolják a bilaterális viszony átformálását, különösen annak fényében, hogy Orbán már 2030-ig tartó országlást vizionál. A magyar célok között első helyen szerepelt az amerikai intézmények által Donald Trump köré vont Orbán-ellenes védvonal áttörése. Mi másnak szólhatott az, egyébként Trumpot még ma is támogató alt-right olyan kétes prominenseinek Budapestre csalogatása és szerepeltetése, mint Steve Bannon és Milo Yiannopoulos?!

Persze talán óvatosabbá, de legalábbis realistábbá tehette volna a magyar-amerikai kapcsolatok jövőéjéről szőtt álmokat az a tény, hogy a látogatást követően Bannon állítólag valami olyasmit mondott bizalmas körben: „Végre itt megértő fülekre talált mindaz, amivel, ha Amerikában előállok, hülyének néznek.” Ja persze, Amerikában nem lehet a fél világsajtót kitiltani egy rendezvényről, mint ahogy történt az a magyar kormány által szervezett rendezvényen.

Hogy mire lesz elég a Bannonékkal való közös szereplés és mire nem, azt egyelőre nehéz megmondani. Az amerikai szélsőjobb szemében ugyan az ilyen aktusok vonzóak lehetnek, de a szélsőjobb tengeren túli befolyásáról sokat elmond az, hogy micsoda különbség mutatkozik Trump érkezése és a folytatás között. Az elnök igen keveset tudott megvalósítani kampányígéreteiből, amiket mégis sikerült, azokon látszik, hogy kompromisszumokra kényszerült, illetve, hogy hatásuk Amerika jövőjére felér több katasztrófával. Ráadásul ez a szélsőjobb igen megosztott, reprezentánsai versenyben állnak egymással, vitáik pedig sorra bekerülnek a botránykrónikákba. Propagandahálózatuk elégséges volt ahhoz, hogy eladja a fehér középosztály lecsúszott részének a Trump megszemélyesítette összes őrültséget, de hogy a lelkes elkötelezettséget életben is tartsa, ahhoz minden bizonnyal kevés.

Ha az a magyar cél, hogy nem érdekes amerikai szövetségesünk politikai minősége és társadalmi befolyásának csekély és tovább csökkenő volta, a fő az, hogy valaki ott szóba álljon velünk, akkor valamelyest érteni vélem a diplomáciai és egyéb erőfeszítéseket. Ám ettől még Orbán Viktor trumpi kebelre-ölelése aligha várható…

Már csak azért sem, mert egyre terjednek a hírek arról, hogyan vásárolta be magát egy orbáni oligarcha-csoport a balkáni médiavilágba. Nyugati diplomáciai körökben máris gyakori téma, hogy a pénzforrások mögött, amelyek révén Orbán oligarchái Macedóniában, Szlovéniában s egyebütt szélsőjobbos médiavilágot teremtenek, hamis hírekkel (fake news), a liberális értékeket romboló stílussal és a demokrácia ócsárlásával, bizony Moszkva áll. Vagyis Orbán csak végrehajtó – egész pontosan az orosz intenciók térségi végrehajtója. Ennek részleteit a mindig nagyon jól értesült nyugati diplomaták ma már biztosan ismerik, nekünk viszont kell még egy kis idő, hogy tisztán lássunk.

Különösen tisztában lehet ezzel Mike Pompeo amerikai külügyminiszter, aki korábban a CIA igazgatójaként igencsak széles rálátással bírt a Putyin jelentette biztonsági kihívásra. Pompeo május 30-án történt találkozója Szijjártó Péterrel sem fog többről szólni, mint azok a találkozók, amelyeket a magyar vezérdiplomata Victoria Nuland államtitkárral (miniszterhelyettessel) folytatott korábban. Akkor erőteljes kritikát volt kénytelen végighallgatni a magyar diplomata. Pompeo – habitusából fakadóan – meglehet, más hangnemet üt meg (vagy nem), de a kritikai tartalom biztosan ugyanaz marad. A magyar fél által kezdeményezett külügyminiszteri szintű találkozó nem több, mint apró eleme annak a kampánynak, amely már a választások előtti hónapokban elkezdődött. És melynek céltalansága mindenki előtt világos lehet, aki ismeri az amerikai és az orbáni célokat, amelyek még a végtelenben sem találkoznak.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK