Blogles

Pénz, avagy Mészáros a lelke mindennek

Minden kétséget kizáróan a megalázások közül a legmasszívabb és legütősebb az, amely egyenest a regnáló hatalom felől érkezik.

Az egyetemek „alapítványi formába történt átrendezését”, vagyis hatalom- és ideológiakonformmá való átalakítását, az egyetemi autonómia miszlikbe aprítását és az alapítványok telepakolását gyáva, ám mindenre kapható, a hatalmat feltétel nélkül kiszolgáló kormánypárti politikussal, a Fidesz-KDNP tizenkét évének egyik leggaládabb, egyben legszámítóbb húzása volt, amelyet az egyetemi világ, néhány törékeny hangtól eltekintve, emelt fővel fogadott el, s tette magát a hatalom kényes csizmájának lábtörlőjévé.

De nincs megállás, ha egyszer egy üzlet beindul!

Legfrissebb hír, hogy öt egyetem máris stratégiai együttműködési megállapodást kötött a Mészáros Csoporttal.

A pénz nagy úr, s mint köztudott: nincs szaga. Hát, nem kell ehhez jóstehetség, ennek a pénznek lesz szaga. Ordenáré bűze lesz. Kiszellőztethetetlen, áporodott, fertelmes, gyomorforgató bukéja, messziről fog szaglani.

Hallottam olyan egyetemről, ahol már jóval a Mészáros Csoport megjelenése előtt az egyetemnek felkínált pénz ellenében a hatalom benyújtotta „humánpolitikai” elvárásait, amit aztán az egyetem vezetősége szó nélkül, engedelmesen, a legparányibb szégyenérzet nélkül végrehajtott.

Szóval jó kis stratégiai megállapodásnak néznek elibe az egyetemek. Megéri, minden bizonnyal.

És eszembe jut Steve Jobs híres beszéde, amit 2005-ben tartott a Stanford University avatási ünnepségén. Reményeim szerint hasonló beszédet fog tartani nemsokára a Mészáros Csoport hatalmas stratégája, Mészáros Lőrinc is, komolyan bólogató rektoroktól, homlokukat ráncoló egyetemi oktatóktól és hercigen tapsikoló egyetemi hallgatóktól körülvéve.

Steve Jobs első mondatát Mészáros Lőrinc szó szerint megismételheti: „Sosem szereztem diplomát.” De azt is nyugodtan átveheti, hogy „egy garázsban kezdtem.” És milyen zamata lesz annak, ha Steve Jobs után majd Mészáros Lőrinc is elmondja: „Az időtök limitált – ne vesztegessétek azzal, hogy valaki másnak az életét élitek.” És folytathatja tovább Jobs következő mondatával:

„Ne essetek a dogmák csapdájába, ne más emberek gondolkodásából táplálkozzatok.”

A hitelességnek ezen a fokán már nagy lesz a derültség, egyesek csapkodni kezdik a térdüket, s amikor ugyancsak Steve Jobs beszédét idézve azt mondja majd Mészáros Lőrinc, hogy „ne hagyjátok, hogy mások véleményének zaja elnyomja a saját belső hangotokat”, el fog szabadulni a derű, s csupa móka és kacagás tölti majd be az egyetem auláját.

„Maradj éhes, maradj bolond”

– hangzott Steve Jobs utolsó mondata.

Akkor most ezt a mondatot is képzeljük el az egyetemekkel stratégiai megállapodást kötő Mészáros Csoport névadójának szájából.

Csak mondom: már olvastam olyanról, hogy valaki a röhögéstől fulladt meg.

Gábor György

DEMETER, PÁLINKÁS, JOBBIK

Demeter Mártát a parlamenti közvetítésekben egykor mint az MSZP-frakció katonai ügyekkel foglalkozó, egyébként listán bejutott képviselőjét ismertem meg. Aztán egyszer váratlanul kilépett az MSZP-frakcióból, független lett, és az akkor még létező féléves türelmi idő után az LMP-frakcióhoz csatlakozott.

Valamivel később fel is vették tagnak az LMP-be, és egy ideig az LMP női társelnöke is volt. Az előválasztási jelöléskor őt indította az LMP a nyolcadik és kilencedik kerület Körúton kívüli részéből álló budapesti választókerületben, ahol a DK-s jelölt mellett két civil jelölttel is meg kell küzdenie. Egy korábbi kutatás szerint a DK-s jelölt, egy friss kutatás szerint viszont az egyik civil jelölt, Jámbor András áll nyerésre. Azt korábban is tudni lehetett, hogy Demetert a választókerületben a Jobbik is támogatja, most viszont kiderült:

ha bekerül az Országgyűlésbe, nem az LMP, hanem a Jobbik frakciójába ülne be.

Mi történhetett? Alighanem az, hogy úgy látta: az egyéni választókerületben nem túl jók az esélyei, és inkább kaphat bejutó listás helyet a Jobbiktól, mint az LMP-től. A baloldali MSZP-ben indult, majd a zöld, de a politikai tartalmat tekintve szintén baloldali LMP után nem gond számára továbblépni a magát őszintén jobboldalinak mondó, szerintem ma is szélsőjobboldali Jobbikba.

Pálinkás József egyetemi tanárt, egykori fideszes minisztert majd országgyűlési képviselőt, MTA-elnököt majd az Orbán-kormány tudományos kutatásokat finanszírozó hivatalának vezetőjét Orbán ejtette, majd ő némi idő elteltével néhányad magával megalapított egy új jobbközép konzervatív pártot, és csatlakozott az ellenzéki pártszövetséghez.

Akik Pálinkással részt vettek a pártalapításban, sosem voltak fideszesek, korábbi közéleti tevékenységük szerint mind a Fidesszel, mind a szélsőjobbal mindig is szemben álltak.

Pálinkás most kijelentette, hogy ha egyéni választókerületben bejutna az új parlamentbe, de pártjának nem jutna be elég jelöltje saját frakció alakításához, a Jobbik frakciójába ülne be, hiszen a baloldaltól távol áll.

Pálinkás e választásában legalább utal a szövetkező pártok közül kiválasztott párt politikájának irányába. Demeter ilyesmit nem említ. A reménybeli frakciók közötti esetleges választások e két jelölt általi kezelésében számomra az a figyelemre méltó, hogy mennyire könnyűvé tehette számukra a bejelentett döntést az, ahogy a szövetkező ellenzéki pártok politikusainak nyilvános megszólalásaiban mennyire elveszítette szerepét az egyes pártok politikája, annak jellege.

Az egykor a Jobbikkal élesen szembe szegülő politikusok 2018-ban arra jutottak, hogy számtani megfontolásból nem mondhatnak le a Jobbikkal kötendő politikai szövetségről, és ezek után megállapították, hogy az egykor gyakran lenácizott Jobbikot demokratikus pártként kezelik, és ennek legitimálására akként is jellemzik.

Látványos példája volt ennek, ahogy annak idején a borsodi időközi választáson Bíró László támogatása mellett kitartottak azt követően is, hogy annak antiszemita nyilatkozatait a Fidesz előbányászta, s ez folytatódott a szegedi Tóth Péter látványos DK-s kampánytámogatásban is.

Akár meg is érthetjük Demetert és Pálinkást, hogy elhiszik a szövetkező ellenzéki pártoknak, hogy adott esetben baloldaliként vagy konzervatívként jó lelkiismerettel ülhetnek be a Jobbik majdani frakciójába.

ANTI-SZENT ISTVÁN ÜNNEPÉRE

Most, hogy odafentről megkapták a végső ukázt az unalomig ismert parancsvégrehajtó tollforgatók, s teljes gőzzel beindult a kormányközelinek becézett, valójában kormányvezérelt lapnál a „huxit” propagandája, amely Magyarország minden elemi érdekével szemben, a sértett pozíciójából, azt igyekszik bizonygatni, hogy az EU elhagyása jó és üdvözítő lesz ennek az országnak.

Hadd örüljenek az Ausztriában vagy Németországban munkát vállaló kőművesek, villanyszerelők, asztalosok, teherautó sofőrök, bébiszitterek, hadd örüljenek a szülők és nagyszülők, hogy a gyerekek és unokák nem tudják majd könnyedén maguk mögött hagyni a romhalmazzá vert felsőoktatást, normális helyen továbbtanulni és a nemzetközi munkaerőpiacon kompatibilisnek számító diplomájukat megszerezni Bécsben, Berlinben, Amszterdamban vagy Leuvenben, hadd örüljenek a vállalkozók, éttermesek, szállodások, vendéglátósok, fogorvosok, fogtechnikusok etc., hogy a kuncsaftok már nem tudnak akadálymentesen jönni-menni, hadd örüljenek az autókereskedők, vagy azok, akik továbbra sem az autószalonok nulla kilométeres járgányait vásárolják, hanem a 4-5-6 éves használt nyugati autókat, hadd örüljenek a szomszédos államok – nevezzük őket valamiért, ki tudja, miért, kisantantnak –, hogy most a magyar vezetés saját maga, önként és lelkesen hajtotta végre az ország újabb Trianonját, leválasztva magáról az EU kötelékében megmaradt szomszédos (szlovákiai, romániai, délvidéki etc.) magyarságot, hadd örüljenek majd és kajánul röhögjenek rajtunk a tőlünk fényévnyi távolságra elhúzó szomszédos államok, járjunk inkább Azerbajdzsánba tanulni, üzletelni, nászútra vagy turistáskodni, esetleg kecsegtető munkákat vállalni, járjunk Kirgizisztánba és így tovább, mi meg lehessünk büszkék arra, hogy az egykori elsőből immár nem is az utolsók lettünk, hanem több osztállyal lejjebb taszítottak minket választott és szeretett uraink, szóval legyen ez így, ha a sötét és hazaáruló hatalom legönösebb és legaljasabb érdekei ezt kívánják, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, mindent bele, de nekem most az augusztus 20-i készülő, s több napra tervezett hatalmas katonai (teljes magyar légierő a Duna felett!!!) parádé és ünnepségsorozat előtt, a „valaha volt legnagyobb Szent István napi ünnep” küszöbén a Karmelita-kolostor velejéig anti-Szent Istvánja jut az eszembe, aki az egykori uralkodóval épp ellentétesen, minden erejével és igyekezetével nem bevezetni törekszik Magyarországot a nyugati világ családjába, hanem kivezetni onnan, vissza valahová a sötét és obskúrus ázsiai világba, valahová a Türk Tanácsba tömörült országok kebelére. Mert a Karmelita kolostor és szolgahadának vigyázó tekintette Azerbajdzsánra, Kazahsztánra, Kirgizisztánra, Üzbegisztánra és Törökországra szegeződik, a diktatúrák nálunk egyelőre még fejlettebb, ám mielőbb utolérni és leelőzni kívánt világára.

Jelentem, az új Koppány csapatai harcban állnak.

Gábor György

A nemzetvezető tükre

Nagy nap ez a mai! Hosszú vajúdást követően nemzetet és igaz hazafit formáló tanítás született, miután Orbán Viktor visszafogott szemérmességgel megajándékozta a magyarságot saját férfiideáljával, eddig titokban őrzött férfieszményével. A nőkkel nem sokat vacakolt, elvégre – mint azt az újszülött is pontosan tudja – nőügyekkel nem foglalkozik, s róluk csak annyit mondott, hogy a nőre lehet számítani, ha baj van, legyenek azok az egri nők vagy az olimpiai bajnokaink. Ennyit a nőkről, így is talán méltatlanul sok szót vesztegetett rájuk minden magyar miniszterelnöke.

Ámde a FÉRFI!

Modern korunkban – imigyen a táltosi tudással megáldott magyar miniszterelnök – sok kihívás éri a férfiak világát, a férfias erényeket meg kell becsülni, a fizikumot, a családért való felelősséget, a gondoskodáshoz szükséges lelki és fizikai erőt tisztelni kell, meg a férfiakat hajtó sportteljesítményeket is, s a Tokióban aranyérmes magyar férfi egytől-egyig mind férfi idol. Az unokáinknak elég rájuk mutatni, s hangsúlyozni, hogy látod, kis butuskám, zabálni való közjószágom, hát így néz ki egy férfi, így mutat az ő fizikuma, ilyen a lelkiereje, így harcol, így küzd, így szereti a családját, s így tesz fel az életéből egy cél érdekében akár tíz évet is. Ezek a férfiak mind nagy szolgálatot tettek a hazának, s az ő segítségükkel talán visszahozható a férfieszmény a magyar életbe.

Szó szerint erre tanította a mai napon népét a nemzet lángelméje, pallérozott géniusza.

Szóval így foglalható össze Orbán férfieszménye. Ezt a típust szereti, ezután epekedik, s gondolom, lelki szemeivel ezt a FÉRFIT (értsd: férfiút, aki sokfele bolygott, s hosszan hányódott, aki sok nép városait, s eszejárását kitanulta, s akiről a Múzsának szólnia kell), szóval ezt a FÉRFIÚT látja a fürdőszobai tükörben, kilépve zuhanyfülkéjének fülkemagányából.

Ne fitymáljuk (bocsánat!) le mindezt, becsüljük meg Orbán őszinte vallomását! Néhány feles után a kocsmában is a legtöbb pasas mindenhez ért, s minden tudásának hangot ad, legfeljebb a kutyát sem érdekli a négy feles között megosztott teória. Itt azonban egy nemzet vezetőjének konfesszióját olvashatjuk, aki egyúttal,

nem kimondva ugyan, de messzemenően számítva az őt ismerőkre, picinyt bátortalanul megvallja, hogy ennek az idolnak még maga sem felel meg teljes egészében, de legalább tudjuk, hogy ha el sosem éri, mégis útban van felé.

Nehogy már az unokáknak Neumann Jánost, Semmelweis Ignácot, Wigner Jenőt, Bartók Bélát, Gábor Dénest, Moholy-Nagy Lászlót, Kurtág Györgyöt, Szilárd Leót, Szent-Györgyi Albertet, Kazinczy Ferencet, Ligeti Györgyöt, Teller Edét, Schiff Andrást, Bíró Lászlót, Petőfit vagy József Attilát mutogassuk, mert ezek nem férfiidolok, egy nyamvadt olimpiai bronzot sem hoztak össze azzal a fene nagy eszükkel meg tehetségükkel, a válluk szélességéről, az öklük keménységéről, a pillangózó sebességükről vagy vizet aligha fakasztó szerváikról nem is beszélve, így hát magányos pillanataiban, visszavonulva a világ zajától, titokban nem is róluk ábrándozik minden magyarok miniszterelnöke.

S hogy minden magyarok miniszterelnöke rögtön a tettek mezejére lépjen, rádöbbenvén az egyetem intézményének XXI. századi valós küldetésére, rögvest

lekapta uradalma még készülő könyvtárának polcáról azt a könyvet, amely a Mussolini-féle oktatási programot ismerteti,

s a nevezetes Gentile-féle iskolareform Mussolini által kiigazított változatára támaszkodva, valamint a GIL (Gioventù Italiana del Littorio – Olasz Fasiszta Ifjúsági Szervezet) mottóját alapul véve („Hinni, engedelmeskedni, harcolni”) ugyancsak a mai napon bejelentette, hogy az egyetemeken is kötelezővé kell tenni a testnevelést, s csak ebben az esetben kapnák meg a felsőfokú oktatási intézmények a már korábban beígért állami támogatásokat.

Minden magyarok miniszterelnöke tehát olyannyira jót akar az ő egész nemzetének, s efelől még kételyei sincsenek, hogy vállalva akár a visszamenőleges hatályú jogalkotás más helyeken abszurd, ám a hazai földön elfogadottá és természetessé vált gyakorlatát, immár utólagosan azzal zsarolja az egyetemeket, azaz, szóval, vagyis azt üzeni az átalakításokon diktatórikusan keresztülhajtott, azaz, vagyis az átalakításokon jószándékúan átsegített intézményeknek, hogy

lófaszt sem kaptok a korábban beígért pénzekből, ha nem teszitek az egyetemeket egy nagy, össznépi tornateremmé, mert én, Orbán Viktor tévedhetetlenül ebben látom a szebb jövőt.

Legalábbis a magyart.

A könyveim között valahol megvan Mao Ce-tung vörös könyvecskéje, s megvan Kadhafi Zöld könyve. Kifejezetten izgat, hogy vajon a szivárvány (hoppá, bocsánat!) mely színét fogja kiválasztani minden magyarok jelenlegi miniszterelnöke rettentő tudásának és nemzetvezetői gondolatainak iránymutató közzétételéhez.

Gábor György

Mi a bánat az a gyermekeket célzó „szexuális propaganda”?

„Felhőtlen-tiszta homlokú s ámuló szemű gyermek! Bár csöpp vagy, s én hajlott korú, s az évek futva telnek – tán örömödre lesz szerény ajándékom: e kis mesém. (Lewis Carroll: Alice Tükörországban – Tótfalusi István fordítása.)

Napok óta újra és újra felmerülő kérdés, kiváltképp a baráti kör azon tagjai körében, ahol kiskorú gyermeket vagy unokát nevelnek, hogy mi a bánat az a gyermekeket célzó „szexuális propaganda”? Mindenesetre ezeknek a gazembereknek semmi sem drága: ahogy kizárólag a saját zsebük érdekében kényszerítették rá a bevizsgálatlan, ámde rendkívül drága, s még a gyártó által sem javasolt módon a kínai vakcinára a 60 év feletti lakosság egy jelentős részét, ugyanúgy most is, kizárólag a legmocskosabb önös érdekeikből fakadóan pakolják teli az országot sötét elmék plakátjaival, amelyeken infantilis emojik üvöltve hívják fel leginkább épp a kiskorúak figyelmét a plakátok pervertált ötletgazdáira és az aberrált üzenetekre.

Én most megpróbálom a feltett kérdést megválaszolni, Freud, Jung és Bruno Bettelheim, kiváló gyermekpszichológus, analitikus mesekutató segítségével.

Mert a klasszikus mesék világából kiindulva, kedves barátaim, nyugodtan szóba hozhatjuk gyermekeink, unokáink előtt Jancsi és Juliska orális fixációját, az orális kielégületlenség megannyi példázatát, ahogy a testvérpár felzabálja a mézeskalács házat, avagy a gonosz boszorkányt, aki fel akarja falni Jancsit és Juliskát, beszélhetünk a kiskorúaknak a manifeszt orális szorongásról és annak kényszeres elfojtásáról, a testvérek közötti szexuális vonzódás sajátos szublimációiról, szólhatunk a nemváltás gyakorlatáról, amikor a nagymama az ágyban farkassá változik át, s a szülői ház terrorja elől menekülő pubertás kislány bebújik az ágyba a farkassá (nem)átváltozott szőrös nagymama mellé, amikor a bimbózó szexualitásának minden elfojtott érzékiségével Piroska a farkasban fölfedezi a csábító férfit, az ösztön-ént, szólhatunk kisgyermekeinknek a szülői ház által kijelölt útról való letérés szexuális következményeinek megannyi csábító következményéről, a virágoktól gazdagon tarkálló réttől a farkas bitorolta ágyig, szólhatunk az égig érő paszuly fallikus szimbólumáról, a fallikus fázis szerepéről, ecsetelhetjük a parányi hét törpe paradigmáját, utalva Priaposz termékenységistenre, a törpére, akinek hímvesszeje hatalmas volt és mindig tettre kész, erektált állapotban pompázott, felhívhatjuk a figyelmet a Hófehérkében szereplő csodás tükör és a nárcizmus szexuális vonatkozásaira, így a maszturbáció vagy az onanizáció szerepére, kitérhetünk a Csipkerózsikában megjelenő ajtóra a lépcső tetején, a zárban benne lévő kulcsra, ahol a zár a vulva szimbóluma, a kulcs a falloszé, s a zárban elfordított kulcs a közösülésé.

S persze érzékien mesélhetünk kiskorú gyermekeinknek, akiknek a plakáterdők emojijai már felkeltették figyelmüket, Csipkerózsikának az orsó tűjével megszúrt ujjacskájáról, az abból kiserkenő vérről, mint az első menstruáció megrendítő tapasztalatáról, a szexuális rabszolgaságban tartott Hamupipőkéről, a királyfi csókjáról, azaz az életre keltés orális aktusáról, vagy a békakirály örömteli nemváltásáról.

Vagyis a mesevilág sokszor ismétlődő motívumain felnőtt gyermekeink számára a fentiek aligha minősülnek tabunak.

De vajon mire kell vigyáznunk, mi az, ami a kormány számára szexuális propagandaként tiltott cselekménynek minősül?

Egyrészt tudjuk, hogy a név nélküli mesehősök mint állandó karakterek (tippi fissi, lásd például szegény ember, királyfi, gonosz mostoha, rút banya, a legkisebb testvér stb.), ha a mesében valóságos nevet kapnak (pl. Jancsi, Juliska, Piroska etc.), a történet rögtön hihetőbbé, valóságszerűvé változik. A konkréttá válás veszélyét elkerülendő eszünkbe ne jusson mondjuk a gonosz boszorkányt – teszem azt – Varga Juditként vagy a hétfejű, tüzet okádó, pusztító sárkányt Orbán Viktorként, s a falu bolondját Szijjártó Péterként megnevezni, mert az ilyen cselekedet az érintettek személyére nézve kifejezett szexuális propagandának minősül.

Ugyancsak szexuális propaganda szólni a behízelgően hazudozó, s a három kismalacot folytonosan félrevezetni, átverni és megzabálni óhajtó gonosz farkas emlegetése, aki kontinuus pávatánca során rendre mást mond és mást tesz, s akiről végül kiderül, hogy valójában egy jellemtelen, hazug vadállat.

S persze kiskorú gyermek által elkövetett szexuális propagandának minősül az, amikor mondjuk egy tömegtüntetésen a kisgyermek rámutat a zsarnokra vagy annak fényképére, s elkiáltja magát: A király meztelen! Mert ezt szívből jövő nevetés szokta követni, az addig nyakig betojt udvari szolgák várva várt felszabadulása, ami adott esetben még nagyobb örömforrássá is válhat, mint egy hétköznapi koitusz.

Gábor György

A Magyar Balsors

Most, hogy kiderült, az UEFA a magyarok mellett az angolokat is büntetni óhajtja „szurkolóik” alpári viselkedése miatt, egyértelműen bebizonyosodott, hogy immár a Magyar Balsorsot is el akarják rabolni tőlünk.

Szijjártó Péter és a többi hatalmasság éppen hogy lerántotta a sötét leplet a magyarság elleni ezeréves összeesküvés legújabb fejezetéről, amikor az UEFA-ba tömörült, s Soros György által rohamra vezényelt barbár európai csordák ismételten csak és kizárólag minket, magyarokat kívánnak büntetni a magyar szív dobbanására országegységbe rendeződött lelkes és szeretetre méltó nemzeti-keresztény elkötelezettségű hazafias ifjúságunk miatt, erre most tessék, az UEFA az angolokat is büntetéssel kívánja sújtani.
Hogy jön ahhoz az UEFA, hogy csak úgy elcsatolja Magyarországtól a Magyar Balsorsot, s odalökje azt a folyton kimért, hűvös, rendre az időjárásról csacsogó, buldogot tartó, délután kedélyesen elteázgató, este steaket faló és minden falatot, talán még a narancsos lekvárt is brown sauce-szal meglocsolgató angoloknak?

A Magyar Balsors Trianonjára minden jószándékú, igaz magyar csak egyet mondhat: Nem! Nem! Soha!

Hungary’s place in the Sun. Magyarország helye a Nap alatt.
És emlékezzünk meg továbbá arról is, ahogy Harry Kane, az angol válogatott csapatkapitánya a rasszista szurkolókról képes volt azt mondani, hogy azok nem is angol szurkolók, vagyis kirekesztette őket saját nemzete soraiból, azt üzenve nekik, hogy „nincs szükségünk rátok”.

Lehet-e ennél jobban jellemezni és hitelesebben leírni a beteg, dekadens, hanyatló, hitét vesztett, a legkülönfélébb eszmei bacilusoktól fertőzött, végóráit élő, agonizáló Nyugatot? Aligha!

Bezzeg az ezeréves örökségétől és jussától, a Magyar Balsorstól megfosztani készült Magyarországon a haza üdvének mélyen elkötelezett politikusok, a politikusok üdvének mélyen elkötelezett MLSZ és a hon dicsőségének mélyen elkötelezett válogatott labdarúgók közül senkinek sem jutott eszébe efféle üzenettel a nemzettestből kirekeszteni az elkötelezetten „mocskosrománozó”, kedélyesen „homofóbozó” (a valóságosan skandált szó idézéséért a Facebook letiltana), egy-egy ország teljes népességét (franciák, németek) vagy egy-egy sztárfocistát (Ronaldo) kórusban „homoszexuálozó” szurkolókat, hiszen nekik, politikusoknak, MLSZ-nek és válogatott focistáknak – az angol futballistákkal ellentétben – igenis szükségük van ezekre a honfiúkra és honleányokra.
Például jövő tavasszal a Magyar Balsorsnak mélyen elkötelezett, és azzal ősi vérségi kötelékkel folytonosan, újra és újra eggyé váló politikusoknak kifejezetten nagy szükség lehet még valamennyiükre.
Gábor György

Járvány-kommunikáció – Harci retorika

Kvázi-általános és nagyon elgondolkodtató jelenség, hogy a pandémia okozta rendkívüli állapot (annak különféle válfajai) szinte mindenhol a harci retorika, a háborús diskurzus előtérbe kerülését hozta.

Úgy tűnik a politikum B-változata a dolgok kezelésére a háborús keret- és viszonyok bevezetése, mind elvben, mind a szabályozások és az intézkedések terén. A rendkívüli- vagy szükségállapot kihírdetésétől kezdődően minden kormány és hatalmi-politikai szerveződés, szinte automatikusan, harci retorikára váltott, vezérkarokat hozott létre – bár gyakran civilekből, járványszakértőkből, de ugyanolyan harcias fellépéssel mint katonai megfelelőik – harci jelentéseket/statisztikákat, már-már háborús fenyegetettség esetén életbe léptethető intézkedéseket jelentettek be, cenzúrával, parancsszerű, felkiáltójeles modorban, stb.

A harci retorika, a háborús diskurzus a politika képviselőinek ideológiája, a helyi hagyományok, illetve akár egyes politikai vezérek személyes ízlése szerint sokféle volt.

Viszont mindenik a maga módján háborús hasonlatokkal, a megtámadott vár, sőt veszélybe került civilizáció allegóriájával, mindenféle háborús „győzelmi jelentésekkel” és veszteségekkel operált.

A pandémia alatti politikai diskurzusok és intézkedések szintjén jól kirajzolódott a demokratikus, az illiberális, illetve az autokratikus rendszerek természete, viszont – egy kezdeti mondjuk úgy „kísérleti” szakasztól eltekintve (a „nyájimmunitás” kivárási kísérletével) – mindenik háborús retorikára váltott.

A demokratikus rendszerek több magyarázattal és árnyaltabb kommunikációval, kevesebb harciassággal jellemezhető diskurzussal éltek; az illiberálisak/populisták bombasztikusan, mellveregetően harcias és uyanakkor következetlenül megengedő intézkedésekkel, olykor konteókat hangoztatva, máskor pedig drákói szigort színlelve,

önfényező, haza és nemzetmentő diskurzusokkal (“padlóra visszük/vittük a járványt” – mondta egy ismert populista vezér,

bármit is jelentsen ez) jellemezhetők; az autokráciák esetében viszont az elhallgatás, a szinte totális cenzúra volt a jellemző, eltúlzottan szigorú korlátozó intézkedések mellett.

A harci retorikára és a háborús intézkedésekre és politikai diskurzusokra való, mintegy reflexszerű áttérés fölveti a kérdést, hogy

vajon a MINDENKORI HATALOM SZÁMÁRA nem a HÁBORÚS VISZONYOK A NORMÁLIS ÁLLAPOT és a BÉKE CSAK IDŐSZAKOS és nem fordítva?

Az ugyanis nagyon is valószerűnek tűnik, hogy ez a járvány nem volt az utolsó, emberi civilizációt ért, globális kihívás. Ha nem akarunk folyton „háborúra emlékeztető”, statáriumok alapján, harci diskurzusok közepette élni, akkor

elő kellene állni egy – legalább – C-típusú tervvel is, ami a KÖZBIZALOMra épül és nem a félelemkeltésre, az örökös riogatásra és bűntetéstől való rettegésre.

Törékeny, ha úgy tetszik kozkázati társadalomban élünk, amit ha szükség volt még rá, a világjárvány leleplezett. A legtöbben mégis a „normalitáshoz” való visszatérésben gondolkodnak, ahhoz, ami kétezerhúsz előtt volt, pedig „új normalitásban” kellene gondolkodni, sokféle globális keretben politikai, gazdasági, kulturális, stb., szinten: a VÁLTOZÁS MÁR MEGTÖRTÉNT, AZ EMBERISÉG LEMARADT.

A pandémia harci kommunikációja elévült, képtelen akárcsak megmutatni is a valóságot.

Erre jó példa, hogy mostanra már egyetlen (harci) statisztikában sem bízhatunk meg, már a halál sem biztos, vagy legalábbis olyan keretezésbe helyezték, mely nem eligazít, hanem összezavar.

Meglehet, első körben, többnyire HIBRID – félig meddig békebeli, másrészt harcias – kommunikációs sémák, illetve diskurzusok jönnek, viszont egészen biztos, hogy ÚJ GONDOLKODÁSMÓDra és MENTALITÁSra lesz szükség “a civilizáció” túléléséhez, legyünk rajta!

„Távoli tüzeket nem lehet közeli vizekkel eloltani”.

Hallom a felháborodást Orbán legújabb politikai prostitúciója kapcsán, vagyis, hogy felajánlkozott immáron katonapolitikailag is Pekingnek. Az erőteljes érzelmek érthetők, de nem amiatt, mintha ezt az egészet komolyan is lehetne venni.

Persze a nyugati szövetségeseinkkel szembeni árulás komoly dolog, de Orbánra a Nyugat már semmi olyasmit nem bíz, amit az áruba bocsáthatna. Így van ez már évek óta. Egy amerikai diplomata – még a trumpi időszakban – osztotta meg velem azt az értesülést, hogy szerte a nagyvilágban a magyar nagykövetségeken úgy járnak ki s be a kínai és az orosz hírszerzők, mintha a képviselet a sajátjuk lenne.
Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) a kínai történelem egyik legnagyobb alakja, aki kivezette Kínát a maoi szennyből, s akit ezért a mai pekingi despota, Hszi Csin-ping (Xi Jinping) ki akar törölni a történelmi emlékezetből, egy tőle segítséget kérő, harmadikvilágbeli, korrupt politikusnak azt mondta:

„Távoli tüzeket nem lehet közeli vizekkel eloltani”.

Bölcs gondolat, s bármit feltételezünk is a pekingi vezetésről, azt az ostobaságot semmiképp sem kellene, hogy ezt ők ma másként gondolnák. Különösen nem egy olyan harmadikvilágbeli, korrupt politikus kapcsán, mint Orbán Viktor.
De a dolgot mégsem lehet ennyivel elintézni, ugyanis, ha félvállról vennénk ezt az árulást, nem lennénk méltók ahhoz a szövetséghez, amit a Nyugat, a NATO révén felajánlott nekünk
A DK egyértelmű választ fog adni erre az új kihívásra, amit Pekingben és a szövetséges nyugati fővárosokban egyaránt meg fognak hallani.
Ara-Kovács Attila

A Szakács majd megmondja

Zavarban vagyok, csak kapkodom a fejem. Szakács Árpád kétségtelenül elgondolkodtató írásban rántja le a leplet a regnáló hatalom nagy gonddal megrostált, választékos kulturális preferenciájáról, amely Fekete Péter cirkuszigazgató-kulturális államtitkártól a Szijjártónak oly kedves Kis Grofón és Majkán, valamint a Fekete Pákóra orgiázó egykori győri polgármesteren, Borkai Zsolton át Fásy Ádám mulatóskirályig ível, akinek maga Orbán Viktor kívánt fejléccel ellátott és miniszterelnöki kerekpecséttel nyomatékosított episztolájában mielőbbi felépülést. Mi tagadás, eléggé elrettentő összkép.

Eközben Szakács Árpád is lajstromba veszi a saját kulturális preferenciáit, Prohászka Ottokártól Mindszenty Józsefen át Csurka Istvánig vagy Molnár Tamás filozófusig, ami szintúgy markáns ízlésvilágról tesz tanúbizonyságot. Az, hogy közben L. Simon Lászlót, ezt a „milliárdos földesurat” Szakács nem tartja sem elegánsnak, sem úriembernek, aligha vitatható.

Én például sosem fogom elfelejteni azt a kulturális bizottsági ülést, ahol L. Simon elnöklete alatt alázták meg és nyírták ki Lovász László matematikust, az MTA akkori elnökét.

S hogy a kulturális seregszemle még teljesebb legyen, olvasom, hogy az EMMI-nek ad milliókért tanácsokat Takaró Mihály és Raffay Ernő. Mindkét tanácsadó zsidó-ügyekben kétségtelenül igen otthonosan mozog és imponáló magabiztossággal van jelen. Raffay Ernő például most majd biztos eligazítja Kásler Miklóst, hogy a kiegyezést követően hazánkba beérkezett migráns csapat miként „túrta ki a pozíciójából a magyarságot”, meg arról is ad tanácsot, hogy „egy idő után a zsidó migránsok, miután letelepednek, házat szereznek és állást szereznek”, milyen furfangos módon kezdik el magyarnak vallani magukat, s talán még arra is kitér, hogy hány százalék zsidó tevékenykedik a hazai sajtóban, ennélfogva nem véletlen, hogy

„a Fidesz most megcsinálta a maga nagyon kemény sajtóbirodalmát.

És gyalázzák az egész világon. Hát persze, mert tőlük vette el. Csak ezt soha senki semmikor nem mondja ki.” Ezek korszakos tanácsok lesznek a hasznos és pontos információkra éhes Kásler és apparátusa számára, mint ahogy Takaró jóvoltából hamarosan nyugvópontra kerülhet a magyarok millióit izgató metafizikai alapkérdés, hogy végül is Kertész Imre magyar volt-e, vagy sem, Spiró György embernek nevezhető-e a továbbiakban, vagy sem, Petri György a pokolra került-e, vagy sem, s sajtótörténetileg végre megnyugtatóan rendeződik a súlyos dilemma, hogy a Nyugat kis zsidó lapocska volt-e, avagy nagynak nevezhető migráns lap e hon makulátlanul tiszta nemzeti ritmusra ziháló kebelén.

Ám ha a fenti kérdésekre mégsem találnák meg a végső megoldást, biztos vagyok abban, hogy Szakács Árpád a megnyugtató válasz érdekében készségesen besegít majd.

Gábor György

Spiriturizmus – 2014/06/10

Elmúlt pünkösd és újra csendes Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak egyaránt; székely, csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok. Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak a búcsújárás képei, a misék üzenetei, a résztvevők gondolatai, véleménye.

Ha eredetileg a zarándoklat értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent” megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban való tisztázására használják.

Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal, hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni, hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt.”

A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti, a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus) csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre vadász.

Amióta tömegessé, ökumenikussá, és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is teszi a jelenséget.

A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat, dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ez a bűnbocsánatot jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió minden mozzanata, eredetileg ezért történt.

Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés” és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat. A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert

a katolicizmus „egyetemességét” helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel,

nemzeti szimbolikát és retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél; a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása, és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik.

Azt mondja a főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket és magyarságukat ne válasszák szét: “Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!).

Az egyetemes szentség, a búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik meg/használják ki.

A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását – az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak, fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben  elmaradhatatlan kütyüikkel.

A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt.

A kifejezést Vitos Botond fiatal szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta, lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével, illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának értékelésére.

Nem tartom szerencsés választásnak azt a bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának választottak:

„Boldog a méh, amely téged hordozott”.

A (sűrűn vitatott) szűzen fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás, „ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”, és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában – azt csak a főesperes mondhatná meg.

Megítélésem szerint Baudrillard híres Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett: „azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland … Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben … ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and Simulation, 1994).

Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított, hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a nemzeti együvétartozás felmutatására:

úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az “valóságos” lenne.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK