Diktatúrából diktatúrába – végül halálba

0
894

Diktatúrában születtem, abban nőttem fel, de, és ez szerencse volt a szerencsétlenségben, egy olyanban, amely a diktatúrák alap elviselhetetlenségét nem tetézte romboló ösztönnel, szándékos embertelenséggel. A fej retardált volt, de a láb nem rúgott.

Mindazonáltal sok mindent vett el tőlem, amelyekkel pedig minden másképp, jobban alakulhatott volna, konkrétan az életem, még ha ez nem bizonyítható is, de feltételezhető.

Mert ahol általában jobb, ott az ember is jobbá válik. Elég, ha látsz egy külföldit, hogy tudd, mire gondolok, akár olyan csekélységre, mint amikor közülük egy fellök az utcán, ő azt mondja, sorry, mi meg azt, hogy te barom, nem látsz a szemedtől!
Ez azért fontosabb különbég, mint aminek elsőre látszik.

De akik félelem nélkül élhetnek, azok nem csak embernek lesznek jobbak, ami természetes, mert ahol mindig görbén jársz, legfeljebb csak pillanatokra egyenesedhetsz ki – a diktatúrák örökös gyermekeinek testtartása –, ott a lélek is púpos lesz. Ők azonban ahhoz is közelebb jutottak, amit egyszerűen csak tisztességes, produktív életnek neveznek. Ez az esély itt hiányzott, ezért hát a számla végösszege, hogy nincs mit megbocsátanom. De a számlát is csak magamnak nyújthatom be. Rossz helyre születni és benne maradni, egyenlő egy életen át a saját sírodat ásni.

És ma ismét diktatúra. Bár a formális jogokból ez egyelőre többet ad, elmehetsz, visszajöhetsz, átkozódhatsz, egyrészt e jogokból naponta vesznek el, másrészt, és az ítélkezés szempontjából ezt tekintem irányadónak, miközben a fej most sem vonzóbb, ráadásul, akár a tyúkólba beszabadult róka, többet rabol, mint amire egy tolvajnak az önbecsüléshez feltétlenül szüksége van, ez a láb most rúg és tapos is. Ezek azt hirdetik, nem létezik igazság, ezért büszkén hazudnak, mellé meg mint valami silány menzai köret jár a rengeteg becstelen arc és gondolat.

Minek is vitatkozni azokkal, akik patikamérlegen mérik elvesztett és megmaradt jogaik arányát! Itt a többségnek soha nem lehet elég rossz, mindig találnak elég indokot, hogy ne csak féljenek tőle, de szerethessék is a rosszat.

Az ország, ahol élsz: egy nő, aki folyton halottat szül. Ahol nem szabadna lelkiismeret-furdalás nélkül beülni egy kávézóba. Milyen mámorító drogosként beszívni egy krónikusan beteg szellemi környezet összes ártalmát!

Tényleg, mire való egy ország? Egy olyan egyszerű dolog, mint a létezés jobbításának szándéka itt mitől fordul mindig az ellenkezőjébe, az élet pusztításának szándékába?
Persze mindig mások élete a tét, sosem a sajátjuk.

Diktatúrában fogok meghalni, a nálam sokkal fiatalabbak is, és ez a leglassúbb halál, ez teszi tönkre legjobban az embert. Aki számot vet vele, miben él, annak folyton bűntudata van, aki letagadja, a gőgös „apolitikus”, a carpe diem-fanatic, akinek az élet a tényszerű megalázottságban és szorongásban is trillala, trallala, az meg örökké, a végső kifulladásig menekül.

De hiába, valahol, egyszer mindenkinél eljön az önelszámolás.

Forrás: Bruck András, Facebook.

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .