Kezdőlap Címkék Versenyképesség

Címke: versenyképesség

Matolcsy őszinte beismerésben, de számít ez bármit?

Büntetőeljárásban ismerik ezt a kifejezést, amikor a (nem feltétlenül értelmileg) terhelt megvallja vétkét, megváltva ezzel a későbbi büntetés egy részét. Fogalmam sincs, mi járt Matolcsy György fejében, amikor papírra vetette most nyilvánosságra hozott 180 lépéses javaslatukat a versenyképesség elérése érdekében. Ami azt illeti, azt se tudom, az ő fejéből pattantak-e ki a száz oldalas mű alapvetései, vagy ő csak aláírta a kevés megmaradt jó szakember apparátusa által a jegybankban készített javaslatokat.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy ez az összeállítás, amit kedden legott meg is vitattak a pénzügyminiszter és az innovációs miniszter társaságában, súlyos beismerése annak, hogy a kormány eddigi gazdaságpolitikája maga a zsákutcába vezető út. Ergo minden, amit

eddig csináltak, és amit – ismét csak Matolcsy vezetésével – a magyar „tündérmeséről” hét év alatt összeálmodtak, az a tartós leszakadáshoz vezet.

Fehéren-feketén leírják, hogy ha az ország nem hajtja végre az általuk javasolt reformot, akkor huss, elillan a növekedés, és bottal üthetjük a sógorok lába nyomát (az azért önmagában vicc, hogy az elmúlt időben ahány megnyilatkozás, annyiféle időpont az utolérésről; a hatvanas évektől e tájékon jól ösmerjük ezeket a vágyvezérelt, az akarat mindenhatóságában mélyen hívő gondolkodást).

A javaslat hemzseg az olyan tételektől, amelyek szöges ellentétei az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikájának. Nem csak úgy általában javítani a közoktatást (és nem köznevelést, ahogyan a fideszi újbeszél mondja), hanem a minden képzettség nélküli korai iskolaelhagyást csökkenteni, digitális ismeretek oktatása, általánossá téve a legalább kétnyelvűséget a tanításban, hogy csak néhányat említsek.

Vessük ezt össze a 16 évre leszállított kötelező oktatási idővel, a pocsék minőségű „kincstári” tankönyvekkel, a mindent eluraló centralizációval, az iskolák önállóságának kiirtásával, a kizárólag a hűségen alapuló személyi döntésekkel (amely már az ötvenes-hetvenes évtizedek ijesztő kontraszelekcióját idézi fel). Nem beszélve a Parragh-féle elmebeteg „szakképzéssel”.

Nem sorolom. És ez csak egyetlen terület, ne is beszéljünk az egészségügyben, mondjuk, az „alapszűréseket mindenkinek” javaslatáról, miközben súlyos betegségek első lépésére, a megfelelően gyors diagnózisra sincs pénz (meg aki megcsinálja).

Jellemző, hogy talán a legkevesebb (a fentiekben idézett) konkrétum éppen magukban a javallt gazdasági intézkedésekben van. Persze, hisz ekkor még inkább kiviláglana az eddigi gyakorlat értelmetlensége, de legalábbis iszonyatosan pusztító mivolta. Az, hogy gyorsuló sebességgel éljük fel a jövőt, és ijesztően közelg (cca három, esetleg négy év múlva),

amikor hirtelen zuhan be a magyar gazdaság szinte egyetlen támasza, az uniós támogatás.

És persze ha konkrét gazdasági intézkedések sorjáznának a színes-szagos ábrákkal teletűzdelt dolgozat lapjain, akkor válaszolni kellene (no, azért így is) korunk egyik legfeszítőbb kérdésére (az után természetesen, hogy „mit keres Oszkó Péter a Wizz Airben?”), hogy

mibű?

Merthogy Matolcsy és csapata a szerintük is itt lopakodó lecsúszás-veszély elkerülésére javasolja a minimálisan is több ezer milliárdos csomag(ok) véghezvitelét, de a dolgozat logikája alapján ennek végeredménye teremtené meg a tartós növekedést, vagyis ekkor lenne annyi többletpénz, ami viszont annak előtte kellene.

Ezt az ellentmondást nem ártana feloldani. Mert erre nem elég a kádári „reform” földszintes bölcsessége, a

„dolgozzunk többet és jobban, elvtársak!”,

aminek jegyében ’85-86-ban sikerült megduplázni az államadósságot.

Tekintsünk el pár pillanatra

a kormányzati gazdaságpolitikához Orbánnak amúgy nyolc éve ténylegesen fülbe súgó

Matolcsy szerepéről és megítéléséről. Arról, hogy mennyire ciki, amikor a világ szinte minden pontján a legkomolyabbnak elismert intézmények egyike, a központi bank élén nálunk olyan ember áll, akinek nem hogy összesúgnak a háta mögött sokat mondó szemjátékkal kísérve, hanem a szakma nagy része egyszerűen kiröhögi. Mert – mondják – az ilyen poszthoz nélkülözhetetlen tudásmélység hiányzik nála, a tudományos tanok (még ha kockázatosan újítók is volnának) helyét fantazmagóriával tömi ki. (Néhány korábbi „csoda” a jelzett személytől itt olvasható.) Amikor a közgazdasági tudományosság jeles, és nem megfontolatlan véleményalkotásáról ismert tagja azt mondja négy szem közt, hogy „ez egy idióta”, a mindenfelé mesélt különféle sztorikat pedig hagyjuk is, akkor el kell gondolkodni jövőnkön.

Beszéljünk inkább arról, mennyire komolyan vehető ez az egész dolgozat, amely – kétség ne legyen iránta –

tényleg időben érkezett, ha nem a huszonnegyedik órában.

Mert amíg folytatható az országos emberkísérlet és pilótajáték (felül ömlik az uniós pénz, az alsó négymilliótól még van mit elvenni), addig mehet a bohóckodás a tudatlan törzsi varázsló hozzáértéséhez mérhető magabiztos „társadalomátépítéssel”, a voluntarista reformok és tervek sorozatával.

Amihez szépen hozzásimul a Matolcsytól amúgy, hmm, távolságot tartó Varga főpénzügyér is, aki arról beszélt – az orbáni álmot delirálva – ma, hogy „Magyarország 2030-ra Európán belül az öt legjobb ország közé kíván kerülni, ahol érdemes élni és dolgozni”.

Holnap azonban szembejön a valóság.

„Szülessen több magyar gyermek” – ezt most olvasni is kínosan röhejes vágyálom, de nemsokára maga lesz a rémálom, amikor azt látjuk, hogy ennek semmilyen alapja sincs a tömeges nyomor és kimenekülés közepette.

Mert ez a XIX. század végi-XX. század eleji időket idéző orbáni újrendiségi világképkép és a modern kor kíméletlen követelménye

kábé úgy passzol egymáshoz, mint a kőbalta az információs társadalomhoz.

A történelem bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy prosperitás, hogy ne mondjam boldog társadalmi viszonyok közepette folyamatos fejlődés csak olyan viszonyokban lehetséges, amelyeknek minden elemét éppen most számolja fel a NER. A versenyt, s nem csak a gazdaságban, hanem a szellem világában is, az autonómiát az élet minden területén, a félelem nélküli alkotó szabadságot, a szó eredeti értelmében vett meritokratizmust satöbbi, satöbbi.

Kevésbé elvontan. Korszerű tudáson alapuló, digitális közszolgáltatásokra épülő társadalomban, az éppen szükséges méretűre fogott bürokráciával (most n+1-ik alkalommal beszélnek százezres tömeg átirányításáról a magángazdaságba) egyre hatékonyabban termelő gazdaság – nagyjából ezeket irányozza elő a Matolcsy-féle terv – némethszilárdokkal és mészároslőrincekkel, folyamatosan centralizáló hatalmi berendezkedéssel, mind pazarlóbb és rohamosan leépülő, sőt, szétzüllő közigazgatással és persze az ország szétlopásával, nos, ez

pont annyit ér, mint a bolsevik rezsimek akárhány ötéves terve a már akkor is „hanyatló” Nyugat közelgő megelőzésének ábrándjával.

Innen nézve voltaképpen mindegy is, mi jár Matolcsy fejében.

Matolcsy nagyot álmodott a versenyképességről

Beismeréssel és szinte vádirattal egyenértékű 180 pontos versenyképességi csomagot közölt az MNB. Ebből kiderül: sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem másutt nem jó pályán haladt eddig az ország. A cél ismét Ausztria utolérése, de már nem teljesen. Vágyak minden mennyiségben.

„Számos kísérlet ellenére sem Magyarország, sem a közép-kelet-európai régió nem tudott fenntartható módon felzárkózni. A fenntartható felzárkózás összetett folyamattá vált” – ezzel a mondattal vezeti fel száz oldalas – látványos ábrákba szerkesztett – munkáját a Magyar Nemzeti Bank. Célja az ország versenyképességének javítása 180 pontban. Arra a kérdésre nem válaszolnak, hogy miért a monetáris (árfolyam-) politikáért felelős – a kormánytól elvileg független – jegybank készít ilyet, és miért nem a gazdaságfejlesztésért tartott minisztérium vagy maga a kormány.

Ez ismét azt az érzületet támasztja alá, hogy a kormány gazdaságfejlesztésének központja változatlanul Matolcsy György, nem pedig a Varga Mihály vezette Pénzügyminisztérium.

A feladat összetettségét szemlélteti az MNB ábrája.

Forrás: MNB

Ha valakinek ismerős lenne, nem téved.

Forrás: NGM

Azt közleményében az MNB is leszögezi, hogy a versenyképességet javító intézkedések hatása gyakran hosszabb távon jelentkezik. Azt nem tudni, ez hány év lenne, mindenesetre bő hét éve Matolcsy, illetve az általa akkor vezetett nemzetgazdasági tárca már közzétett effélét, amelynek alapján éppenséggel nem is lenne szükség se 180, se bármennyi pontra a versenyképességi fordulathoz. Amely egyébként már meg is történt, legalábbis Varga Mihály nemrégiben bejelentette. Igaz, előtte ismét csak Matolcsy még az idei év feladatának jelölt meg.

Abban nincs változás, hogy a cél változatlanul Ausztria befogása, de már csak 80 százalékig. Ez se először kerül terítékre, bár abban van némi vita, hogy az 12, netán 50-60 év múlva következhet be.

Forrás: MNB

A 180 pontból megtudjuk egyebek mellett, hogy

  • a diákok képzettsége rossz
  • sokan hagyják el idő előtt (képzetlenül) az iskolát
  • kevés a diplomás
  • túl sokat költünk saját pénzből az egészségünkre
  • túl sokan hagyták el az országot
  • mégis segíteni kéne a nyugdíjhoz közelítők munkavállalását
  • az agyondicsért külföldi tőkebefektetések elsősorban alacsony értékteremtő képességű ágazatokba jönnek
  • hiba eltörölni a cafeteria egy részét
  • hiba az energiatakarékosságra jutó uniós pénzt elvenni a lakosságtól és a középületekre költeni.

A gazdasági növekedés két lehetséges pályáját és modelljét ismerteti a következő ábra, amiből megtudjuk, hogy mennyivel fogunk több értéket előállítani.

Forrás: MNB Megj.: PPP=az árkülönbségeket kiszűr vásárlóerő-paritás

Mindehhez tartósan 4-4,5 százalékos éves gazdasági növekedést jövendölnek az MNB-ben, amit egyetlen komoly elemzés se támaszt alá (és már a kormányban sem hisznek benne, bár „túl is tolják”).

Mindenesetre ehhez hatékony államot, kisebb bürokráciát (és sok mást) tart szükségesnek az írásmű, újabb adóreform mellett.

Ebben írják egyebek közt, hogy a nyugdíjazáshoz közelállók alkalmazását ösztönözni kell. Nos, a kormánytöbbség éppen most készül eltörölni (januártól) a 25 éven alulik és az 55 éven túliak alkalmazásához járó adókedvezményt.

Magas színvonalú közoktatást látna szükségesnek az MNB. Ha ez így kevés lenne, leírják, hogy a különféle nemzetközi mérések tanúsága szerint a diákok megtanulják ugyan a tananyagot,

„de megfelelően alkalmazni nem tudják a valós életből vett példák esetében”.

Eddig ilyet kormányoldalon nem hallottunk.

Az is csupán a „tudjukkik” bírálata volt, hogy az oktatásnak csökkenteni kellene a társadalmi és gazdasági háttérből adódó különbségeket. Sőt,

a korai (ráadásul képzettség nélküli) iskolaelhagyást pedig a mostani felére kellene mérsékelni,

ami az elmúlt években emelkedett erre a 12 százalékra.

Több tanító, képességfejlesztés az iskolákban, de ami igazán előremutató igény, az az, hogy minden tárgyból lehessen angolul felvételizni és érettségizni. (Arra nem térnek ki, honnan veszik az ehhez szükséges rengeteg angoltanárt.) Sőt, minden régióban két- vagy több nyelvű képzést vizionálnak.

Az se az Orbán-Parragh-féle – jelenleg is hatályos – oktatáspolitika dicsérete, hogy a diplomások számát 30-ról 40 százalékra kell emelni, a felsőoktatásban pedig több, mint 50 százalékkal növelnék a ráfordítást.

A modern egészségügy alaptétele, hogy a háztartások közvetlen kiadását 28-ról 18 százalékra kell mérsékelni. Ez – egyes becslések szerint nem is 28, hanem 40 százalék körüli – az elmúlt években indult gyorsuló növekedésnek. Az MNB kialakítaná (!) a valós költségekre épülő finanszírozást, felülvizsgálná a kórházi teljesítményvolumen-korlátot, átlátható (?) bérezést javasol, és persze mindenféle szűrést minden országlakosnak.

Mindemellett adókedvezményt sürget a vállalati egészségügyi csomagokra és a magán egészségbiztosításnak. Szólni kéne a nem messzi Parlamentbe, hogy mégse töröljék el a cafeteriát (legalábbis éppen ezeket a kedvezményeit).

Szülessen több magyar gyermek – adta ki a jelszót az MNB, ennek jegyében a mai több, mint duplájára növelné (és minden csöppségnek megadná) a bölcsődei helyet. Népszerűsítenék a gyerekvállalást, és „elemeznék” a családtámogatási rendszert.

Még több foglalkoztatottra lenne szükség, és ennek egyik eleme a külföldre költözöttek „hazacsábítása”, de legalább 100 ezren közülük. (A KSH még ma is alig több, mint 100 ezer tartósan künn dolgozó magyart regisztrál, ezek szerint szinte mindenki haza is térne. Vagy valóban ennek többszöröse ment el.)

Az iparstratégia fejezet alaptézise maga a 8 éves kormányprogram teljes csődjének beismerése. A hazai vállalatok értékteremtő képessége alacsony – állapítja meg. Annak ellenére tehát, hogy másról se szólnak az ágazati programok, mint a kkv-k támogatása. De: a működő tőke

„az elmúlt években elsősorban az alacsony értékteremtő képességű ágazatokba áramlott”.

Ehhez képest másodlagos, hogy ezúttal se maradnak el a Matolcsytól megszokott, semmilyen számítással se alátámasztott szép nagy számok. Ötezer új kisvállalat, ezer új közepes cég, plusz 10 ezer exportáló kkv, importarány 60 százalék alá csökkentése.

A végére is tartogat egy önbeismeréssel felérő célt az MNB. Az energiahatékonyság javítása érdekében sürgetik az ezer euróra jutó energiafelhasználás 150 kilóra csökkentését (azt nem írják, mennyiről) 2030-ig, például nyílászárók cseréjével. A kormány tavaly döntött úgy, hogy a kifejezetten a széles lakossági körnek szánt energiahatékonysági célú szekérderéknyi uniós pénzt inkább saját épületeire költi el.

Hol állunk a szakadék széléhez képest?

Ma már a lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek” – mondta Inotai András közgazdász, professzor emeritus, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének volt igazgatója. A nemzetközi színtéren otthonosan mozgó és tapasztalt szakember a Független Hírügynökségnek adott interjújában kiemelte: a hagyományos versenyképességi elemek mellett újabbak és még fontosabbak játszanak ma már szerepet, ilyen a társadalmi kohézió vagy az innovatív társadalomba történő befektetés, amely nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés. Rendkívül gyorsan kellene tudni alkalmazkodni, de „sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is” – mondja Inotai.

  

Volt a rendszerváltás előtt egy vicc arról, hogy a kapitalizmus a szakadék szélén van…s onnan néz le a szocializmusra. Már nincs szocializmus, a szakadékban sem vagyunk, de azt gondolom, jogosan merül fel a kérdés, hol vagyunk a szakadékhoz képest?

Erre egyértelmű választ nem lehet adni. És nincs is könnyű válasz a kérdésre. Egy ország sem homogén, nézhetjük a gazdaságot, a társadalmat, a régiókat, az embereket. Sőt, az egyes csoportokon belül is vannak különbségek. Vegyük a mai magyar társadalmat: jelenleg nagyon óvatos becslések szerint 1,3 millió ember tántorog a szakadék szélén, és teljesen marginalizálódott. Másik végletként pedig ott vannak az oligarchák, akik köszönik szépen, nagyon jól elvannak.

Szűkítsük a gazdaságra, azon belül is a versenyképességre. Mindig, amikor kijön egy-egy ehhez kapcsolódó jelentés, rangsor, akkor beleesünk vagy egy világvége hangulatba, vagy tapsikolunk örömünkben. Valójában hol áll az ország a versenyképesség terén?

Ami a leglényegesebb: soha nem szabad egy év adatai alapján ítélni, még ha ezek sok mindenről is árulkodnak. Az adott ország hosszabb távú fejlődését jelző versenyképességi jelentéseknek mindig a trendjét kell nézni, a több éves folyamatokat, ezeken belül pedig a pozitív és a negatív váltópontokat.

Bármelyik, általános vagy a gazdaság, tárdalom egy-egy oldalát vizsgáló  jelentést is nézzük,  mindegyik egy irányba mutat: egyértelműen a romló magyar versenyképességet jelzi.

Bármelyik ilyen – a gazdasági, a társadalmi helyzet különféle vetületeivel foglalkozó jelentéseket nézzük, legyen szó akár a davosi Világgazdasági Fórum globális versenyképességi jelentéséről, akár a Világbank által az üzleti környezetet górcső alá vevő Doing Business kiadványáról, a befektetési terepet vizsgáló UNCTAD- jelentésről (World Investment Report), vagy a boldogságérzet alapján rangsoroló, a Sustainable Development Solutions Network által évről évre kiadott World Happiness Report-ról. De hozhatom példaként azt a jelentést is, amelynek véglegesítésében én is részt veszek, a Bertelsmann Sustainable Governance Indicators dokumentumot, amely hetven indikátorral mutatja be a 41 OECD-tagország gazdasági, politikai és intézményrendszerét. Ferde képet nemigen lehet festeni ilyen sok mutatóra alapozva.

Ezek mindegyikénél azt látjuk, hogy jelentősen visszaestünk a korábbi évekhez képest, akár a pozíciót, akár az értékelési pontszámot illetően.

És még egy fontos dolog, ami elengedhetetlen, a fenntarthatóság: lehet átmeneti versenyképességet elérni, amit azonban egyik pillanatról a másikra könnyű elveszíteni. A kétezres évek elején még vezető szerepet játszottunk a régióban a külföldi működőtőke-beáramlásban. Külön elemzéseket igényelne, hogy miért tört meg a folyamat, miért nem sikerült az egyszerű bérmunkából – több lépcsőn át – továbblépni egy jóval magasabb hozzáadott értéket képviselő szintre, felnevelve jelentős hazai – elsősorban kis- és középvállalati – beszállítói hálózatot és kiváltani az import egy részét, miközben ezek a cégek nemcsak a hazai, de versenyképességük alapján a nemzetközi munkamegosztásba is szervesen bekapcsolódhattak volna. Miért nem jöttek létre – tisztelet a kivételnek – a versenyképes hazai termelők? Ezzel pedig megrekedt a felzárkózási folyamat a nemzetközi vállalatok globális és európai értékláncában.

Mégis, mi lehetett az oka ennek?

Az biztos, hogy voltak gazdaságpolitika hibák, s miközben a térségbeli versenytársak szép lassacskán felzárkóztak, addig nálunk egyfajta laza szemlélet alakult ki, elkényelmesített minket a tudat, hogy 2004-ben úgyis csatlakozunk majd az Európai Unióhoz, s egyfajta illúzió alakult ki, hogy azután minden megy majd magától.

2010 után pedig olyannyira kedvezőtlen irányban változott a magyarországi gazdasági, befektetési és termelési környezet,

hogy azt követően a magyar cégek is elkezdték vagy visszafogni új beruházásaikat vagy egyre inkább külföldön próbáltak terjeszkedni.

Milyen változásokat ró fel?

A többi között a teljesen bizonytalan jogszabályi környezet kialakulását, az egyre átláthatatlanabb, bizonytalanabb, korrupció által átitatott intézményrendszert, s azt, hogy politikai szinten nem hogy lenullázódott, hanem negatívba fordult a bizalmi tőke. Mert ne legyenek illúzióink! Egy nemzetközi nagyvállalat tőkekihelyezése nem száz százalékban gazdasági döntés, a bizalom is nagy szerepet játszik benne.

De hát ennek ellentmondani látszik, hogy azok a nagyok, amelyek korábban befektettek jelentek meg  – a Mercedes, az Audi hogy csak a legnagyobbak közül említsek példát –, folyamatosan fejleszt 2010 után is.

Ez igaz, de azt sem szabad elfelejteni, hogy számukra óriási versenyelőnyt biztosítanak azok a forint milliárdokban mérhető állami vissza nem térítendő támogatások, amelyeket ez a kormány biztosít a számukra. Csak a Daimler kapott vagy negyven milliárd forintot ily módon „ajándékba”. De ha azt nézzük, hogy hány uniós nagyvállalat hajtott végre komolyabb és jövőt megalapozó működőtőke-befektetést 2010 óta, akkor attól tartok, hogy nehezen találnék akár egyet is.

Ha volt is beruházás, azt fejlődő országok egyes cégei hozták, nagyrészt szakképzetlen vagy szalagmunkára betanítható munkaerő alkalmazásával, nem jelentéktelen környezetszennyezési kockázattal, és bármiféle szerkezetváltási képességgel.

Magyarul újabb (nagyrészt autóipari) zárványok keletkeztek. Amelyik nagy (európai) cég pedig már itt van, mindaddig itt is marad, amíg képes profitot termelni, hiszen ha áttelepedik máshova, ott újabb, akár előre nem látható kockázatokkal kell számolnia, mielőtt egyáltalán kitermelni az áttelepülés költségeit.

Ez azt jelenti, hogy a hazai autóipar biztonságban van, hiszen láthatóan jól megy a külföldi érdekeltségeknek?

Mindaddig igen, amíg lényegi változások nem következnek be a gépjárműiparban, illetve -piacon, ami komoly választás elé állítaná az európai és azon belül a német autógyártókat. Gondolok itt arra például, hogy a nemzetközi piacon megjelennek az európai vagy japán technológiával Kínában gyártott járművek, az elektromos autók, az önjáró személygépkocsik, stb.

Sajnos a magyar gazdaságot nem jellemzi a fenntartható versenyképesség szempontjából is nagyon fontos több lábon állás.

Pedig az olyan kicsi, nyitott országok számára, mint amilyen Magyarország, az egy lábon állás együtt jár nagyobb fokú sebezhetőséggel. Ezt akkor lehet csökkenteni, ha több ágazat is versenyképessé válik.

Azért a magyar gazdaság nem csak az autóiparból áll.

Tizenöt éve még el lehetett róla mondani ezt, akkor még számottevő volt az elektronika, a gyógyszeripar, a gépgyártás, az élelmiszeripar. Visszatérve az előző gondolatra: a kisebb rendű sebezhetőség, a nagyobb ellenállóképesség mindenképpen diverzifikáltabb szerkezetet igényel, amit az adottságok is befolyásolnak. Például a földrajzi elhelyezkedés: többnyire csak a nagyvállalatok képesek arra, hogy nagy távolságra szállítsanak. Éppen ezért fulladt teljes kudarcba a keleti, majd a déli nyitás, ami tetemes magyar adófizetői összegeket emésztett fel mindenféle értékelhető eredmény nélkül.

Ha a versenyképességet szem előtt tartó gazdaság- és/vagy társadalompolitikát akar egy kormányzat folytatni, akkor a hagyományos tényezőkhöz kell igazodnia?

Olyannyira nem, hogy több új versenyképességi tényező lépett a képbe, s kezdett el nagyobb szerepet játszani, mint a „klasszikusok”, az árak, az árfolyam vagy a szállítási költség. Ezek egyike az intézményrendszer hatékonysága a helyi önkormányzatoktól kezdve a regionális szervezeteken át a minisztériumokig, a kormányig; alapja az átláthatóság, a kiszámíthatóság, a korrupciómentesség. A másik új elem, ami egyre fontosabbá válik, a szociális kohézió.

Idejöhet éppen egy multinacionális cég, de idővel odébbáll, ha bizonytalan társadalmi környezetben kell működnie, amelyben növekvő feszültségek lappanganak, s szélesedik a lemaradók rétege.

Mindez és az esetlegesen kialakuló és állandósuló sztrájkok vagy akár erőszakos cselekmények fenyegetése sem segíti elő a hosszú távú tervezést. És ez nem csak a külföldi befektetőkre, piaci szereplőkre igaz. Az úgynevezett szociális kohéziós küszöb persze országonként nagyon eltérő, de egyre kevésbé elhanyagolható. Nem véletlen, hogy a külföldi nagyvállalatok már beépítették üzleti stratégiájukba és gyakorlatukba a társadalmi felelősségvállalást. Ugyanis ez a feszültségek mérséklésének egyik eszköze. És kiemelnék még egy vadonatúj versenyképességi kategóriát, amit egyébként a skandinávok hoztak be, az innovatív társadalomba történő befektetést (investment into the innovative society). Az innováció ebben a megközelítésben nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés.

A társadalom felkészítése alapvető feltétele annak, hogy egy kis ország fenn tudjon maradni a 21. század nemzetközi versenyében.

Ha nem gazdasági és nem technológia kategória, akkor mit takar?

Annyit jelent, hogy

egy nyitott és nem zárt, egy szolidáris és nem a gyűlöletre épülő társadalom a cél, amely nagyra értékeli a szociális kohéziót, ahelyett, hogy a társadalom megosztására törekedne – számos jel alapján tudatosan és rendkívül felelőtlenül.

Továbbá jövőorientált és nem a múltban keresi a fellendülést, nyitott a problémákra, s nem fenyegetésként kezeli azokat. A kihívásokban elsősorban újabb esélyt és nem kockázatot lát, miközben vállalja az alkalmazkodás kockázatait és költségeit. Ez egy alapvetően alkalmazkodó képes(sé) tett társadalomban természetesen jóval könnyebb, mint egy elzárkózó, de „büszke” közegben.

Ahogy sorolta, próbáltam rávetíteni a magyar folyamatokra – nem derűlátó az eredmény. Ahogy nézem, nálunk ebből a szempontból a versenyképesség romlása megy végbe.

És akkor még külön is meg kell említeni a humántőkébe való befektetést, mint a versenyképesség egyik egyre inkább kulcsfontosságúvá váló elemét, amely három területen – az oktatásban, az egészségügyben és a kutatás-fejlesztésben követhető nyomon. Egyikben rosszabbul állunk, mint a másikban. Tény, hogy a mostani kormány intézkedései folyamatosan rombolták a fenntartható vagy éppen erősíthető versenyképesség fenti feltételeit. Miközben a szociális háló tudatos felfejtésével folyamatosan és felelőtlenül újratermelték a jövő számára is a kilátástalan szegénységben élő honfitársainkat.

Megfordítani a negatív folyamatokat e három ágazatban csak hosszú távon és nem kevés többletköltséggel lehet.

Első lépésként teljesen meg kellene változtatni a három területre szánt költségvetési források mennyiségét és minőségét. Vegyük példaként az oktatást: nagyon hosszú folyamat, amire ki lehet termelni a versenyképes munkaerőt, pedig most minden eddiginél nagyobb szükség lenne rá, hiszen az Ipar 4.0 vagy digitalizáció néven nevezett globális – s egyébként páratlan és beláthatatlan – műszaki forradalom 15 év múlva a maitól gyökeresen eltérő szerkezetű humán tőkét igényel. Erre a jövőbeni munkaerő-piaci keresletre már most készülnie kellene a teljes oktatási rendszernek, hiszen a mai alsó tagozatosok 15 év múlva fognak belépni a munkaerő-piacra.

És ellenkező esetben?

Olyan helyzetet eredményezhet, amely nagyon komoly gazdasági és társadalmi válságba torkolhat, amelynek sem az időpontját, sem a méretét, formáját nem lehet előre jelezni. Ahogyan a következő pénzügyi válságét sem, csak annyit lehet tudni, minden jel szerint lesz válság, illetve lesznek válságok a jövőben is

És akkor innen hova? Hogyan és mennyi idő alatt látja visszaszerezhetőnek a bizalmat?

Legalább egy fél generáció, de lehet, hogy még többre lenne szükség akár a legjobb esetben is. És nem is csak pénzkérdés a megoldása. A bizalom visszaszerzésének több szintje van: vissza kell állítani az állampolgárokét abban, hogy van az országnak jövőre. Ez főleg a fiatalok körében nagyon fontos felismerés és felelősség is kell(ene), hogy legyen. Nem kevésbé lényeges, hogy erősíteni kell a bizalmat a hatékony intézményrendszerben, a szakmai hozzáértésben, és – nem utolsósorban – a nemzetközi kapcsolatokban is.

Ön nagyon sokat forog nemzetközi közegben, hogyan látja, mennyire mély az a bizalomveszté Magyarországgal szemben. Hiszen az átlagember azt látja-csupán, hogy bár mintha egyre sűrűbben és hangosabba hallanának az ilyen véleményeket tükröző hangok, valójában általában kesztyűs kézzel bánnak velünk.

Én azt tapasztalatom, hogy még azok bizalmát is sikerült minimum megkérdőjelezni, akikkel számos magyar hosszú ideje nagyon szoros üzleti, s akár személyi, baráti kapcsolatokat ápolt vagy továbbra is ápol. Ezekben a körökben nem bírálnak ugyan, de egyre tartózkodóbbak, s nem tapasztalható a korábbi lelkesedésük. Emellett korábban folyamatosan új és új potenciális partnerek keresték a magyarokkal a kapcsolatot, de ma már nem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy „lehúzták a redőnyt”. Mondok egy szemléletes példát: a hivatalos brüsszeli tanácskozásokon kívül gyakorlatilag nincsenek magas szintű kétoldalú kapcsolatai a kormánynak az uniós tagországokkal. És ugyanez vonatkozik a NATO-n belüli kapcsolatrendszerre is.

A lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek.

A nemzetközi bűnözői hálózatba??? Nem túl kemény megfogalmazás ez?

Ilyen hálózat tagjai között lehetnek nyugat-európaiak és amerikaiak is, akárcsak spekuláns pénztőkések vagy kifejezett „terroristák”. Ebbe a körbe tartozhat a letelepedési kötvényesek egy része, de a schengeni térségre érvényes magyar vízummal ellátott mintegy négyezer orosz (vagy magát annak valló) „jutalmazott” között is biztosan lehet ilyeneket találni. Ez nemzetbiztonsági kockázat – de nem kevésbé kockázat szövetségeseink számára is. De az „egy millió új magyar állampolgárra” való töretlen kormányzati törekvésnek is minden bizonnyal vannak kétes (esetenként kifejezetten bűnöző), de biztonsági szempontból egyáltalán nem ellenőrzött tagjai.

Dől a fa?

Soha nem volt egyenes. De hogy most éppen mekkora a dőlésszöge, nem tudom. A fáknak van egy olyan tulajdonsága, hogy hosszú ideig csak kicsit dőlnek be, és a külső szemlélő számára stabilnak látszanak.

Majd eljön az a pont, amikor a gravitáció győz, s akkor egy perc alatt kidől.

Ez sokszor magától következik be, de mi van akkor, hogy felgyorsítja a folyamatot egy szélvihar, esetünkben egy nemzetközi pénzügyi válság vagy akár az, hogy Brüsszel végül úgy dönt, hogy vissza kell fizetnünk a jogtalanul felhasznált uniós támogatásokat?

Erre lát esélyt?

Utólagos visszafizetésre kevesebb a példa, mint a még ki nem fizetett tételek visszatartására, de azért nem lenne egyedülálló. Már elkezdődtek egyes ilyen esetek vizsgálatai.

És mi lesz Ön szerint a választások után?

Azt mindenki látja, ha a jelenleg kormányzó párt alakíthatna kormányt – még ha nem is kétharmaddal, hanem sima többséggel –, akkor is ugyanezt folytatnák. És ne legyenek illúzióink! Még ha egy teljesen új színű kormány is alakulhatna, akkor is rengeteg ideig tartana, temérdek pénzt emésztene fel és óriási társadalmi költsége lenne a szükséges és egyre sürgetőbb változásnak. Páratlan államférfiúi és állampolgári felelősséget igényelne, hogy ilyen drámai folyamatok békés keretek között következzenek be. Mindez akkor, amikor az idő kevés, hiszen nincs idő cikk-cakkokra, az idő vesztegetésére ma, amikor minden drámai gyorsasággal változik a világban, amelyhez hasonlóan gyorsan kellene tudni alkalmazkodni.

Pedig aki a mai világban egyszer lemarad, nehezen tud kikecmeregni a gödörből, vagy, hogy visszatérjek a kiinduló kérdésre, a szakadékból.

Ez nem 1848-49, amikor a forradalom és szabadságharc leverése után húsz évvel volt lehetőség a kiegyezésre, amit történelmileg páratlan fél évszázados modernizációt tudott beindítani. Nem is 1956, ahol – egy kettéosztott és nagyrészt zárt világban – óvatos mozgástér-bővítéssel sikerült megtartani a felzárkózási esélyt. Egy annyira nyitott gazdaságú országban, mint Magyarország, rendkívül gyorsan kell tudni alkalmazkodni, és minden sikeres alkalmazkodás elmulasztása hatalmas társadalmi és gazdasági többletköltséggel jár. Sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is.

Chikán Attila: Ez nem nemzethalál, „csak” elszalasztott lehetőség

A gazdasági lecsúszást meg lehet állítani, bár nem könnyen, mivel nagyon mélyen lemerültünk már. A legfőbb bajom a kormányzati politikával, hogy a tényektől eltávolodó gyűlöletbeszéddel olyan mértékű negatív érzelmi indulattöltetet vitt a társadalomba, amit nagyon nehéz lesz kiirtani” – így látja a helyzetet Chikán Attila közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az első Orbán-kormány első gazdasági minisztere. A Független Hírügynökségnek adott interjújában úgy fogalmazott: „Futunk a versenyben, haladunk előre, de egyre távolabb kerülünk az előttünk futók mezőnyétől”. Kifejtette azt is, hogy a kormány a gazdasági sikereit a társadalmi folyamatok rovására valósította meg. S a kiút? „A változásokat csak az alapoktól lehet kezdeni: a legnagyobb hazai problémák nem tisztán gazdasági természetűek. Az egész társadalompolitikai irány kérdőjeles”.

 

Hogy érzi magát a mai Magyarországon? Mint magánember, illetve mint elismert egyetemi tanár, gazdasági szakember?

A magánközérzetem jó, a közközérzetem azonban nem. Szakmailag elfoglalom magam,  oktatok, előadásokat tartok, tevékenykedem különféle társadalmi szervezeteknél, vállalatoknál, de a legtöbb időt a Rajk Szakkollégiummal, a kollégistákkal és ügyeikkel töltöm. S persze írok – most jelenik meg a Springer kiadónál egy könyv, amelynek én vagyok az egyik szerzője, és pont ezen a héten jött ki egy a globalizációval foglalkozó, társszerzővel írt tanulmányunk. Nem unatkozom.

Az Ön által közközérzetnek mondott „énjére” mi hat negatívan?

Nagyon sok olyan jelenséget látok, ami elszomorít, vagy akár dühít. Ezt nem is rejtem véka alá, igyekszem felhívni rá a figyelmet.

Hol és kinek?

Gyakran tartok előadásokat vállalatvezetőknek Budapesten és vidéken, szerepelek különféle konferenciákon, s a médiában is megjelenek.

És politikusoknak is szokott tanácsot adni?

Nem adok tanácsokat senkinek, csak a véleményemet mondom el.

Akkor másként kérdezek: kifejezetten a politikusok,  kormányzat politikusai számára is elmondja a véleményét?

Ha arra kérdez rá, hogy vannak-e politikusokkal szakmai kapcsolataim, akkor erre a válaszom az, hogy nincsenek. Arra, hogy eljut-e hozzájuk, amit írok, nem tudom a választ.

Ez azért érdekes, mert Ön – ismeretes módon – az első Orbán-kormány idején, annak első másfél évében miniszteri posztot töltött be, nem is akármilyen minisztérium –  a gazdasági – élén. Egyáltalán nem tartja velük a kapcsolatot, nem kérik ki a véleményét?

Az egy teljesen más korszak volt, más volt a politikai és a gazdasági közeg, mint ma.

Ki a felelős azért, hogy ennyire megváltozott a helyzet?

Igazából nem  a felelős(ök) személyének a megnevezése az izgalmas, hanem az idáig vezető folyamatok vizsgálata, azoké, amelyek lehetővé tesznek bizonyos vezetési módokat, politikai magatartásokat. Ebből a szempontból pedig minimum a rendszerváltásig érdemes visszamenni, amikor még tanácstalanok voltunk abban, hogyan akarjuk berendezni a gazdaságot és a társadalom egészét. Ami az előbbit illeti – hiszen az a szakterületem –, azt tudtuk, hogy piacgazdaságot akarunk, de annak is számtalan válfaja van. Magyarország a rendszerváltás után elindult egy úton, amely a kezdetekben sokban követte a nyugati, az euro-atlanti fejlődést, mégpedig a kilencvenes években a hibák ellenére is többnyire sikerrel. Nem véletlen, hogy 2001-ben a Világgazdasági Fórum százharminc országra kiterjedő versenyképességi rangsorában a 29. helyen álltunk, megelőzve az összes volt szocialista országot.

Mikor és mivel kezdődtek a problémák?

A közgazdászok között is vita van ebben, például azt illetően, hogy mennyire hibáztatható a válság későbbi kialakulásában a Fidesz 2000. után követett gazdaságpolitikája vagy az MSZP-SZDSZ kormány kétszer száznapos programjára vezessük-e vissza a problémák elmélyülését. Ezt nehéz megítélni, de az tény, hogy a kétezres évek bukdácsolást hoztak, így a  2007-2008-as válság már egy meggyengült gazdaságot küldött padlóra.

És milyennek látja a második és harmadik Orbán-kormány gazdaságpolitikai fordulatát.

Ebben is eltérések vannak szakmai körökben. Nagy vonalakban úgy írnám le, hogy

döntően pártpolitikailag  motivált,  a nemzetközi trendektől, intézményektől erős függetlenedési törekvésekkel átszőtt, eszköztárát tekintve a korrupcióig elmenően pragmatikus, a hosszú távú társadalmi problémáknak csekély súlyt tulajdonító  gazdaságpolitikai döntések születnek,

egy sajátos nemzetfejlesztési koncepció jegyében.

Ön szerint mennyire sikeres ez a gazdaságpolitika?

A függetlenedés több mutatót tekintve sikerült, csak éppen az a kérdés, hogy ez kinek jelent sikert. A makrogazdasági folyamatok, mutatók többsége önmagában elfogadható, ha nem bánjuk azt, hogy a korábban mögöttünk lévő volt szocialista országok rendre jobban teljesítenek. Ugyanakkor folytatódott sok negatív tendencia, amely nem a második és harmadik Orbán-kormánnyal kezdődött, de  amelynek megváltoztatására lett volna lehetőség. Gondolok itt elsősorban az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjrendszerre, a szociális ellátásra.

Összességében a kormány a gazdasági sikereit a társadalmi folyamatok rovására valósította meg.

Ebben egyébként nagyok a nézetkülönbségek  a kormány és az ellenzék között, a valamennyire semleges, tapasztalt közgazdászok jó része azonban osztja az aggodalmakat.

Vegyük a szűkebb szakmájának a közegét, az oktatást. Ott mit lát a legnagyobb szakmai hibának?

A felsőoktatást és a szakképzést tekintve azt, hogy teljesen a mai üzleti világ igényeire épít (ennek emblematikus kifejezője a duális képzés), pedig ma nem lehet tudni, hogy milyen jellegű munkakörök lesznek húsz-harminc év múlva. Az oktatásban pont azoknak a készségeknek, tudásnak a fejlesztését hagyták el vagy sorvasztották el, amelyek lehetővé teszik a munkaerő adaptációját. Gondolok itt az általános műveltségre, a tanulási készségre, stb. Ezek kialakítása persze már az alapfokú oktatásban kezdődik, arra is nagyobb figyelmet kellene fordítani.

Mégis nagyon keresett a magyar munkaerő, százezerszámra vándorolnak ki, s boldogulnak is külföldön a magyarok.

Ez nem mond ellent a fentieknek: a mai munkaadói igényeknek megfelelő szakmunkásokat, szakembereket képeznek a hazai oktatásban, például az autóipar számára, de mi lesz, amikor – ahogy az előrejelzések  szólnak – pár év múlva már nem lesznek olyan  autógyárak, mint ma. Persze ne tévedjünk, lesz helyette más munka, de a jelenlegi magyar szakképzésből kikerülő munkaerő nehezen fog adaptálódni az új helyzethez.

Lesz helyette más munka – mondja, de a világ a szolgáltatások irányába fejlődik, miközben nálunk pont az ellenkezője zajlik: a gyártás, a kézzel fogható termék előállítása felé fordultunk. Ez mennyire veszélyes a gazdaság jövője szempontjából?

Nem lehet tudni, mennyi ebben a kormányzati retorika és mennyi a valóságos szándék.

A fejlett országokban látványosan nő az anyagi és nem anyagi szolgáltatások aránya az értéktermelésben, s ezen belül növekszik a szellemi teljesítmény súlya. Nekünk arra kellene törekednünk, hogy erősítsük az oktatás hozzájárulását ehhez.

Ön szerint mi lenne az a három terület, ahol a legsürgetőbb és a legfontosabb változtatni? És merre kellene lépni, mit kellene tenni?

A lényeg, hogy a változásokat csak az alapoktól lehet kezdeni: a legnagyobb hazai problémák nem tisztán gazdasági természetűek. Az egész társadalompolitikai irány kérdőjeles. Nem minősíteném egyszerűen hibásnak, hiszen azt majd a történelem dönti el, hogy mi volt jó és mi nem.

De az azért jelzésértékű, hogy a gazdasági eredményeink nem igazolják vissza a követett pályát:

még a volt szocialista országokhoz képest is látványosan maradunk le mutatókban, ez pedig valószínűsítheti, hogy nem a jó úton járunk.

Hol és hogyan kellene változtatni?

A szűken vett gazdaságnál maradva a legfontosabb kormányzati probléma a kiszámíthatóság, a bizalom légkörének a helyreállítása. Ez nem rövidtávú feladat. Már csak azért sem, mert nem tisztán az elmúlt hat-hét év tehet róla: a magyar ember gondolkodásmódját meghatározó, történelmünk korábbi szakaszaiból eredeztethető  kulturális elemek is szerepet játszanak benne.

A magyarok magánmegoldásokat keresnek a közügyekre, kivonulnak a közügyek intézéséből, nincs olyan politikai aktivitás az országban, amely kikényszerítené a változásokat. 

Ez a fajta magyar gondolkodás nem csak a Kádár-korszakban szocializáltak jellemzője, vannak, akik szerint a török időkig visszanyúlik, amikor minden településnek, tanyának magát kellett megvédenie a betörő ellenséggel szemben. A bizalomépítésnél az lenne az alapfeladat, hogy be kell tartani az ígéreteket, illetve olyanokat kell ígérni, ami betartható és megvalósítható. Persze amikor olyanokat mondunk, hogy bizalomépítés meg kiszámíthatóság, akkor ugyan igazat szólunk, de mégis túlságosan általános és frázisként hat az olvasókra. Mondok néhány konkrét példát. Ott van a nyugdíjrendszer: függetlenül attól, mennyire volt ez helyes lépés, tény, hogy egészen más struktúrát ígértek, amikor államosították a magánnyugdíjpénztárakat; ma már szó nincs arról, amit ígértek arra, hogy mi lesz majd akkor – olyan húsz év múlva  –, amikor élessé válik a nyugdíjhelyzet. Vagy ott vannak a válság nyomán bevezetett ágazati különadók: a bevezetéskor azt hangoztatták, hogy megszüntetik, fokozatosan kivezetik őket, de ma, 2017. végén még mindig beszedik azokat.

De a reálszféra szereplői – tisztelet a kevés kivételnek – csendben vannak. Miért?

Mindenki lobbizik, saját maga igyekszik engedményeket elérni a kormánynál, ez pedig a kormánynak tetsző dolog, nem véletlenül köti sorra a stratégiai szövetségeket az egyedi vállalatokkal.

Az üzleti szféra érdekképviselete gyenge, a szakmai szövetségek, a kamarák nem lépnek fel az egész gazdaság védelmében, egyedi megoldásokat keresnek az általuk képviseltek szűken vett problémáira, s fel sem merül, hogy nagyobb gondokat kellene megoldani. Erre lehetett volna példa a 2008-ban a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ), az Agrárszövetség, az Országos Érdekegyeztető Tanácsban (OÉT) képviselt kilenc munkaadói szervezet, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) vezetői által létrehozott, másfél évig működött Reformszövetség, amelyben én is aktív voltam. A Reformszövetség párbeszédet folytatott valamennyi politikai erővel, s nem csekély szerepe volt azon idők politikai változásaiban

Ma nem készül valami ilyesmi?

Nem ismerek erre irányuló gondolkodást.

De tapasztalatom szerint a gazdaságot képviselő szervezetekben általában nagy az elégedetlenség.

De az nem cél, hogy azért jöjjünk össze, hogy egymás vállán sírjuk ki a bánatunkat.

Miért nincs hasonló összefogás, mint közel tíz éve? Miért nem lépnek fel nyilvánosan és az ajtók mögött is közösen a reálszféra érdekében annak szereplői? Még a külföldiek sem, akiknek azért sokkal kevesebb veszíteni valójuk lenne, mint a magyaroknak. Félelemből netán? Hiszen azért ma – ebből a szempontból is – más a légkör, mint akkor volt.

Nem jó szó rá a félelem, ez túlságosan negatív. Inkább úgy látják, hogy kárt okoznának maguknak, ha a különmegállapodások helyett elkezdenének általános kérdésekkel foglalkozni és így beleszólni a politikába. Addig talán még csak el-eljutnak, hogy általánosságban elmondják a panaszukat, de odáig már nem, hogy erőforrásokat (munkát, pénzt) is tegyenek egy a gazdaság működésének lényegesen megváltoztatására irányuló mozgalom mögé.

Pedig az üzleti szférában van erő, létre lehetne hozni olyan intézményeket, amelyek segíthetnék a kibontakozást.

Milyen intézményre gondol? Kizárólag az üzleti szféra részvételével vagy kormányzati és állami képviselők bevonásával működőre?

Egy példát mondok: Most záródik egy olyan kutatás, amelynek keretében megvizsgáltuk 14 ország versenyképességgel foglalkozó intézményrendszerét, azt, hogy milyen intézmények működnek és mit tesznek a versenyképesség erősítése érdekében. Több helyütt működik sikerrel olyan versenyképességi tanács, amelyik a legfelső vezetéshez, adott esetben a miniszterelnökhöz tartozik, s amelyben magas beosztású, képzettségű, tapasztalatú emberek által van jelen a tudomány, az oktatás, az érdekképviseletek, az üzleti körök és amely deklaráltan és valóságosan is a mindenkori kormány mellett működő pártok felett álló testület. Hiszen egy ország versenyképességének fokozása kormányokon átnyúló feladat, nem rendelhető alá a négyéves választási ciklusoknak

Ezért szűnt meg a hasonló céllal 2008-ban létrehozott testület?

Még Gyurcsány Ferencék hozták létre jelentős médiaparádéval a Versenyképességi Kerekasztalt, amely komoly erőkből állt: körülbelül húsz, az érdekképviseletek, a tudomány és az üzleti világ érdemi emberéből, elnöke elismert közgazdász akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi főtitkára volt.

De nem kommunikáltak velünk, nem vették figyelembe a munkánkat, az ajánlásainkat, az állami vezetők nem működtek velünk együtt.

Tragikomikus volt a megszűnése is: amikor elhatároztuk, hogy feloszlunk, az elnök feltette a kérdést: bejelentsük-e a sajtónak, hogy beszüntetjük a tevékenységünket vagy csak egyszerűen menjünk haza? Egyszerűen hazamentünk, s nem tudok róla, hogy valaki keresett volna bennünket.

De valamivel több mint egy éve ez a kurzus is felállította a saját hasonló testületét, a Nemzeti Versenyképességi Tanácsot, amely az idén tavasz óta működik. Az nem megfelelő platform?

Ez egy szűkkörű, a kormányzathoz közelálló emberekből álló testület, amely az első ülésén elfogadott egy olyan programot, amely a Világbank „Doing Business” rangsorából – az alacsonyan csüngő gyümölcsök leszedési módszerével – kiemelt szempontokat tartalmazott, azokat, amelyekben a legrosszabbul teljesít a gazdaság. Az még hagyján, hogy a Világbank rangsora deklaráltan nem a versenyképességre, hanem a szűken vett üzleti környezetre fókuszál, az rosszabb, hogy érzékelhető  kommunikáció nincs  a munkájáról.

Viszonylag dinamikusan nő a gazdaság, rekordokat döntöget a kivitel, aktív a folyó fizetési mérleg hiánya, 3 százaléka alatt van költségvetési deficit, s csökkenő trendvonalat mutat az államadósság – mégis nagyon sok közgazdász, elemző fanyalog. Miért?

Kérdés, mi számít sikernek, nem szólva arról, hogy amiben nem sikeresek, arról a kormányzati kommunikátorok nem beszélnek, még a kérdés felmerülésének a szintjén sem.

Különböző fórumokon sokszor hallom a kormányzati képviselők előadásait, szinte csak jó dolgokról hallunk. Ez a magatartás ismerős, évtizedeken át így ment a Kádár-korban, bár akkor tételesen hazudtak is, ma a prezentált számok igazak, inkább csak nem beszélnek arról, ami problémás. Ami pedig a fanyalgást illeti: az eredmények akkor jók, ha elfogadjuk, hogy Magyarország egy lecsúszó ország Európa közepén, amelynél minden közvetlen versenytárs  jobban teljesít. Futunk a versenyben, haladunk előre, de egyre távolabb kerülünk az előttünk futók mezőnyétől.

Nem lehet tehát azt mondani, hogy nem fejlődünk, hogy rosszabbul élünk, csak az a kérdés, hogy mihez mérjük.

Azért nagyon sokan rosszabbul élnek ma, mint négy vagy nyolc éve – hiszen az életszínvonal emelkedik ugyan, de ez csak átlag.

Valóban nagyon igaz, hogy hibát követünk el, ha csak az összevont adatokat nézzük, hiszen problémáink jelentős hányada strukturális természetű. Az olló területileg és szociológiailag is olyannyira kinyílt, hogy már időzített bombává vált. Vannak a problémák közt olyanok, amelyeknek a kezelésére születnek elfogadható elképzelések, de a megvalósításuk az adott közegben eltorzul. Ilyen például a közmunkaprogram, amely jó, hogy van, s elvben jó is lehetne, de annak már drámaiak a következményei, hogy korrupt környezetbe van beágyazva. Ráadásul olyan a rendszer, hogy (itt kapcsolódva a képzési rendszer hiányosságaihoz) alig kínál kimenetelt a benne résztvevők számára.

Mit hagyunk a gyerekeinkre, az unokáinkra? A gazdaság csak egy dolog, de mi van a társadalmi „lélekkel”, erkölccsel, etikával?

A gazdasági lecsúszást meg lehet állítani, bár nem könnyen, mivel nagyon mélyen lemerültünk már. A legfőbb bajom a kormányzati politikával, hogy a tényektől eltávolodó gyűlöletbeszéddel olyan mértékű negatív érzelmi indulattöltetet vitt a társadalomba, amit nagyon nehéz lesz kiirtani. Távolról akár még komikusnak is nevezhető, ahogyan a soha nem látott migránsoktól félnek az emberek, ám az, hogy hamis állításokkal teli konzultációs kérdőívekre épüljön a nemzeti konszenzus és együttműködés … ez már nem tréfa.

Ön hogy látja, a fideszesek elhiszik mindezeket?

Úgy látom, a legtöbb vezető fideszes meggyőződése, hogy jót csinálnak.

Persze valamennyi cinizmus nélkül nem lehet politizálni, de nem ez az alapvető – ők ezt ha másként nem, hát racionalizálják magukban. Fegyelmezett politikusként naponta ismételgetik a tételeiket, nem csoda, hogy elkezdik hinni. Akinek pedig mégis valami kételye merül fel, az a beszélgetések, viták során megkerüli a kérdést.

Mi lesz Ön szerint Magyarországon? Magyarországgal?

A formális logika szerint Orbánéknak győzniük kell, hiszen olyan nagy a megosztottság az ellenzékben, hogy abból nehezen jön bármi. Bár az is tény, hogy nagyon sok a rejtőzködő szavazó; ezt a felmérések is mutatják, de még inkább az általános morgás, amellyel nap mint nap találkozik az utcán az ember. Nem lehet tudni, hogy ennek milyen következményei lesznek a választáson.

Mi lesz, ha marad Orbán? Számít változásra?

Nem hiszem, hogy nagy változások lennének a jelenlegi kurzuson belül. A gazdaságpolitika alapelvei várhatóan nem fognak változni,

beleértve a nemzetközi folyamatoktól való (kérdéses kimenetelű) függetlenséget, az erős magyar nagyvállalkozói réteg bármi áron, akár korrupcióval történő létrehozását, azt a szemléletet, hogy miután a GDP-t nem a szegények termelik, a szociálpolitika másodlagos szerepet kap.

De ez azt jelenti, hogy teljesen reménytelen a helyzet?

Hol van az előírva, hogy Magyarországnak a gyorsabban fejlődő országok közé kell tartoznia? Mindig is voltak gazdag és szegény országok, mi sosem tartoztunk a leggazdagabbak közé,  bár a világ országainak a listáján mindig annak első felében voltunk. A rendszerváltáskor sokan naivan azt gondoltuk, hogy feljebb léphetünk. Ha önsorsrontó módon politizálunk és olyan gazdaságpolitikát folytatunk, amely lassúbb fejlődéshez vezet, akkor majd a történészek megírják, hogy nem ez történt.

Ez nem nemzethalál, „csak” elszalasztott lehetőség.

Persze lehet, hogy nem is létezett, csak belegondoltuk a helyzetbe. A mai folyamatokat látva nincs ok arra gondolni, hogy másként lesz, de reménykedni persze lehet.

Adózási versenyképesség vállalati szempontból

Érdekes és tanulságos „játék” alaposan megvizsgálni egy-egy nemzetközi jelentést, amelyeket – tisztelet a kivételnek – általában az összefoglalók és kiemelt mutatók alapján szoktak csak elvégezni. A Világbank legutóbbi kiadványával mi nem ezt tettük: kiemeltünk belőle egy szempontot, s azt néztük meg tüzetesebben. Tanulságos eredményekre bukkantunk.

Magyarországon egy középvállalkozásnak – mint cégnek – 11 fajta adót és járulékot kell fizetnie, ezek összege nyereségének a 46,5 százalékát teszi ki. A jelentős pénzbeni hozzájárulás csak a teher egy részét jelenti, hiszen időben és energiában is elvisz nem keveset egy cég életéből. Számszerűsítve: évi 277 órára teszi ezt a Világbank által évente elkészített, az üzleti környezetet górcső alá vevő jelentése. A Doing Business 2018 (a 2017. június 30-i állapotot tükröző) összesítése és a világ további 189 országával történő összehasonlítása tíz nagyobb területen vizsgálja az adott országok teljesítményét.

Ami az adózást illeti: a legkevesebb adófajtával – összesen hárommal – Hong-Kongban kell a  vállalkozásoknak törődniük, a legalacsonyabb terhet – 18,47 százalékosat – sok helyen, 32 országban kell leróniuk, s a legkevesebb időt – 55 órát – Luxemburgban kell eltölteni az ezzel kapcsolatos adminisztrációval és egyéb tevékenységgel.

A magyar teljesítmény az adózás, mint nagy kategória az idén a 93. helyhez volt elegendő a 190-es rangsorban.

Ezt a százas skálán elért 71,49 ponttal abszolváltuk (ami gyakorlatilag nem jelent elmozdulást az egy évvel ezelőtti pontszámhoz képest). Ám az akkori 77. helyről sikerült jócskán visszaesnünk.

Mint látható Magyarországon a vállalkozásoknak három típusú adót kell fizetniük:

A vállalkozásokat terhelő adófajták száma pedig a jelentés szerint 11:

Az említett tíz kategória alapján az összesített helyezésünk ennél sokkal jobb lett (a pontszámunk azonban nem annyira): 48.-ak lettünk 72,39 ponttal.

Ez jelentős romlás a tavalyi helyezéshez képest – hét hellyel csúsztunk ugyanis hátrébb a versenyképességinek is nevezhető rangsorban. Igaz, a pontszámunk alig romlott (tavaly 73,07 volt), ami azt jelenti, hogy miközben mi gyakorlatilag egy helyben topogunk, a világ szépen elhagy minket.

Ami nem véletlen, hiszen az elmúlt egy évben összesen egy olyan reformnak nevezett intézkedés volt Magyarországon, amely könnyebbé tette a vállalkozások dolgát  – derül ki a jelentésből (elektronikus fizetést vezettek be a bírósági díjak lerovására).

Mint a grafikonból is látható, a tíz terület közül egyben értük el a maximum 100 pontot, s ezzel az első helyre kerültünk: a külkereskedelemben.

Amúgy a reformoknak nevezett változások/könnyítések száma a legutóbbi jelentés készítése óta eltelt időben 264 volt globálisan. Persze, vannak olyan országok, ahol már nincs is szükség a vállalkozás jelentős könnyítésére – ide sorolhatók a listavezetők, úgy is mint Új-Zéland, Szingapúr és Dánia, amely megőrizte tavalyi első, második és harmadik helyezését. A Koreai Köztársaság, Hong-Kong, Kína, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Norvégia, Grúzia és Svédország van még az abszolút élbolyban.

Ami a térségbeli versenytársainkat illeti: a V4-ek is megelőztek minket (sajnos, ez már mindennapos az ilyen versenyképességi listákon): a lengyelek a 27., a csehek a 30., a szlovákok pedig a 39. helyen végeztek az idén. Ennél is szomorúbb, hogy a volt szocialista országok és utódállamok közül 15 is előttünk végzett.

Az éves jelentés keretében a Világbank munkatársai összeállíítják az összes ország profilját – akit az idei, 73 oldalas, minden részletre kitérő Magyarország-jelentés érdekel, itt megnézheti.

Bérunió: egymillió aláírást gyűjt a Jobbik

Nyolc térségi országban kellene egymillió aláírást összegyűjteni a Jobbik kezdeményezte európai bérunió megvalósulásához. A nemzetközi jogász szerint a terv ellentétes az uniós joggal, Vértes András GKI-elnök a piacgazdasággal ellentétesnek tartja.

Vona Gábor elkerülhetetlennek nevezte a bérek rendezését, amikor augusztus 20-án útnak indította a párt által kezdeményezett európai bérunióról szóló aláírásgyűjtést. A Jobbik elnöke szerint a kelet-közép-európai országokat nem a felzárkózás miatt vették fel az unióba, hanem azért, hogy

a többi tagállam olcsó munkaerőhöz és piacokhoz jusson.

Vona pozitív példaként említi az NDK-t, amely az egyesítés óta komoly fejlődésen ment keresztül és erősebbé tette a német gazdaságot.

A Jobbiknak sikerült maga mögé állítani a régió hét országából hét pártot, szakszervezetet vagy magánszemélyt. A Magyarország mellett Horvátországban, Bulgáriában, Szlovákiában, Lettországban, Észtországban, Romániában és Lengyelországban indult kezdeményezés célja, hogy

egyenlő munkáért egyenlő béreket kapjanak az Európai Unió állampolgárai.

A jobbikos Gyöngyösi Márton szerint tévedés, hogy a nyugati országoknak nem érdeke a bérunió, mert a Brexit egyik fő oka is az olcsó kelet-európai munkaerő okozta szociális feszültség volt, de már a franciák és az osztrákok is törvényi szabályozással kénytelenek megoldást találni a problémára. Úgy véli: nyugaton is az alacsony bérekben látják a probléma lényegét, csak más szempontból: az egyik legnagyobb német szakszervezet, az I. G. Metal már irodákat nyitott Kecskeméten és Győrben, hogy kiharcolják a német autógyárak magyar munkásainak is az élhető béreket, megakadályozva ezzel, hogy Németországban keressék a boldogulásukat.

Az Európai Bizottság vonatkozó határozata egyértelműen kimondja, hogy a Jobbik kezdeményezése nem vonatkozhat a fizetésekre – mondta el nemrégiben az ATV-ben Lattmann Tamás nemzetközi jogász.

A kérdést közgazdaságilag megközelítők szerint a magyar gazdaság termelékenysége nem teszi lehetővé a nyugatit megközelítő béreket. Egy elemzés szerint ha holnap minden multinak az egy munkavállalóra jutó bérköltsége annyi lenne, mint például Németországban,

akkor az összes multi fogná a sátorfáját és itt hagyná az országot.

A bérek és árak az ország által megtermelt értékektől függnek, ami összhangban van az ország fejlettségével/versenyképességével.

Forrás: Eurostat, ténytárblog

Ha azonos szintre kellene emelni minden bért, akkor – mivel emögül hiányozna a munkavállalók által kitermelt többletérték – vagy valakinek kevesebb jutna, vagy valamilyen külső forrásból kellene ezt minden szereplőnek megfinanszíroznia (eladósodás minden szektorban). Mivel egyik sem jó opció, gyorsan otthagynák azokat az országokat, ahol a versenyképességi előnyt pont az alacsonyabb bérek jelentették.

Vértes András, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke a fuhu.hu-nak ehhez hozzátette, hogy bár jól hangzik az azonos munkáért egyenlő bér kívánalma, és az egyenlő(bb)ség fontos cél, de piacgazdaságban kivitelezhetetlen: se az árak, sem a gazdaság teljesítménye nem azonos egyes országok között. Ha csak az egészségügyet nézzük, az például sokkal rosszabb teljesítményt nyújt nálunk, mint a fejlett országokban. A bérunió fékezné a fejlődést – mondta. Az NDK példájához pedig annyit tett hozzá, hogy az egyesítés után a németek 15 éven át évi 100 milliárd márkát, összesen 1500 milliárdot fordítottak a keleti országrészre, és a felzárkózás így se volt teljesen sikeres.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!