Kezdőlap Címkék Versenyképesség

Címke: versenyképesség

Leáll-e a gazdaság?

Valószínűleg nem fut nullára a növekedés a következő években, de nagyon súlyos feszültségek mutatkoznak a munkaerő-piacon túl is. Nem látszik a menekülés a közepes fejlettség csapdájából.

Végigfutott a hideglelés sokak hátán a Népszava által hétfőn ismertetett tanulmány nyomán attól, hogy pesszimista forgatókönyv szerint 2023-ra nulla növekedés vár a magyar gazdaságra. Az MTA Közgazdaság- és Regionális Kutatóközpontja (KRTK) optimista várakozása szerint azonban 2 százalékos teljesítményt se tart elképzelhetetlennek. A KRTK a munkaerő-piaci folyamatokat elemezte a Költségvetési Tanács számára szeptember végén készült elemzésben, értelemszerűen nem tért ki az egyéb makrogazdasági és társadalompolitikai tendenciákra.

Forrás: MTA KRTK

Az akadémiai kutatók megállapítása az, hogy 2016-2017-ben trendfordulóhoz érkeztünk, mind arányaiban, mind abszolút nagyságát tekintve csökkent azon nem magyarországi telephelyen dolgozó magyar állampolgárok száma, akiket a KSH Munkaerő-felmérése elér, (még rendelkeznek magyarországi lakcímmel), vagyis akik nem számolták fel háztartásukat. Továbbá, úgy tűnik, hogy még ha kis mértékben is, de elindult a régebben kivándoroltak visszaáramlása.

A munkatermelékenység kettévált

A makromodell előrejelzése szerinti lassulás fő oka az, hogy

a rendelkezésre álló munkaerő gyors növekedése megáll, majd visszafordul.

Ez a növekedésnek arra a komponensére utal, amely szerint – konszenzuális értékelés alapján – a csökkenő népesség és munkaerő önmagában lassítja a gazdaság bővülését. Ezt a folyamatot szerintük az általuk feltételezett gyorsabb termelékenység-növekedés se tudja ellensúlyozni.

Látható, hogy a hazai szektorban a munkatermelékenység több, mint tíz évben lényegében nulla, csak a foglalkoztatásban lényegesen kisebb részt vállaló exportáló cégeknél volt átlagosan 2 százalék javulás kilenc év alatt.

Ahhoz, hogy a mostani dinamikus gazdasági növekedés fennmaradjon, munkaerő-bővülés, sokkal erőteljesebb beruházási aktivitás, vagy pedig lényegesen magasabb termelékenység-növekedés kell – szögezik le. Az első lehetőség teljesüléséhez

a külföldre vándorolt magyarok hazacsábítására, vagy pedig külföldi vendégmunkásokra van szükség.

A beruházási ráta már most sem alacsony, ennek lényeges további emelkedését valószínűtlennek tartják. A hosszú távú növekedés fő forrásának tekinthető termelékenység-növekedés gyorsulása kétségkívül kívánatos lenne. Ehhez azonban mind a hazai kis- és középvállalati szektorban, mind az állami szférában alapvető strukturális átalakulásra lenne szükség.

Marad a még több munkáskéz

Az MTA kutatói több ponton mélyebbre is ástak. Megállapították például, hogy az üres álláshelyek arányának növekedésével párhuzamosan nő a túlórák száma és csökken a részmunkaidős foglalkoztatás aránya. Mindez arra utalhat szerintük, hogy többek között ezen eszközök alkalmazásával próbálnak a vállalkozások alkalmazkodni a toborzási nehézségekhez.

Az adatokból kiderül, hogy az 50 főnél kisebb vállalati méret csökkenti annak valószínűségét, hogy a munkavállaló túlórát vállal. A többségi külföldi tulajdonos ugyanakkor jelentősen növeli a túlóra esélyét. A referenciakategóriát jelentő Észak-Magyarországhoz és Dél-Alföldhöz képest a Dunántúl növeli a túlóra esélyét. A vállalat mérete és a részmunkaidős foglalkoztatás között pedig fordított a kapcsolat: minél kisebb a cég, annál nagyobb a valószínűsége a részmunkaidős foglalkoztatásnak.

Ezek az eredmények összhangban vannak azokkal a kutatói megállapításokkal, hogy a magyar gazdaság egyik súlyos fogyatékossága a krónikusan stagnáló, sőt erősödő

munkaintenzív gazdaságfejlesztési stratégia a kormány részéről.

Vagyis az újabb és újabb külföldi összeszerelő üzemek idecsábítása egyre több egy új munkaerőre jutó támogatási összeg fejében. Aminek egészen addig volt teljesítménynövelő hatása, amíg számottevő tartalék volt az gyarapodó gyártósorok mellé.

A közepes fejlettség csapdája

Ez a stratégia a gyengén fejlett országok receptje: tőke hiányában idegen forrásból bevonni pénzt, adni hozzá a szabad munkaerőt az alacsony hozzáadott értéket előállító termeléshez, amelynek legfőbb előnye a kicsi munkabérköltség. Ami azonban egy ponton megakasztja a növekedést, mert

nem képes (nincs pénze) átlépni a tőkeintenzív szerkezetre.

Ez a közepes fejlettség csapdája.

Számtalan elemzés vette végig ezt a folyamatot. Például Rippel Géza a Hitelintézeti Szemlében veszi sorra ezt a fejlődési irányt. Ő is megemlíti a hátrányos demográfiai trendet, amellyel szemben a humán tőke felhalmozása és a magas hozzáadott értékű szolgáltatások jelentős aránya csökkenti a hátrányt. A közepes fejlettségi-jövedelmi csapda a gazdasági szerkezetváltással is összefügg. A strukturális átalakulás során a kevésbé fejlett gazdaságokban először a mezőgazdasági termelés részaránya csökken az ipar javára, majd a gazdaság a szolgáltató szektor irányába mozdul el. Habár a fejlődés korai szakaszaiban érdemi növekedési potenciál rejlik az iparosodásban,

a termelékenység emelése elengedhetetlen a magas jövedelmi státusz eléréséhez

– írja a kutató.

Azok az országok tudták tehát nagy mértékben növelni növekedési potenciáljukat, amelyek magas hozzáadott értékű termelő és szolgáltató ágazatokat hoztak létre. A hazai innováció támogatása szintén hozzájárul a gazdasági expanzióhoz. A magasan képzett munkaerő, a fejlett intézmények, valamint a gazdasági és gazdaságpolitikai stabilitás mind előfeltétele a gazdasági fejlődésnek.

Rippel is leírja, hogy a közepes jövedelmi státusz eléréséhez vezető úton

a gyors gazdasági felzárkózást az olcsó munkaerő és a külföldi technológiák meghonosítása támogatja.

A magas jövedelmi státusz elérése és a közepes jövedelmi csapda elkerülése azonban csak a termelékenység emelése révén valósítható meg. Ennek élénkítése érdekében támogatni kell a hazai innovációt és feljebb kell lépni az értékláncokban. Ez különösen érvényes a kkv-kra, amelyek fejlődésükkel egyre nagyobb szerepet vállalhatnak a globális értékláncokban, ami növelheti termelékenységüket. Ezt támogatja az értékláncokon való feljebb lépésben a kutatás-fejlesztés is.

És amit a kormány tesz

Az ilyen elemzésekből egyértelmű tehát, hogy a csapdából kivezető egyik út az, hogy növelni kell a szolgáltató szektor súlyát, szélesíteni a kis-közepes vállalatok kutatás-fejlesztési aktivitását. Mindezek eredménye az, hogy a nemzetközi együttműködésben (az értékláncokban) sikerül túlnőni a szalagmunkát.

Vessük össze ezt a magyar kormány gazdasági stratégiájával és főleg gyakorlatával. A középpontban a szólamokkal szemben

a szolgáltatások helyett „újraiparosítás” áll,

egyre számosabb összeszerelő üzem (ráadásul egy ágazat, az autóipar túlsúlyával), központosított, mind inkább lebutított közoktatás, a felsőoktatási bemenet folyamatos szűkítése, a kkv-k egyre nyomasztóbb tőkehiánya. Az eredmény: nem csak a társadalom szakad ketté nyomorgókra és egyre gyarapodó kisebbségre, hanem a gazdaság is kevés külföldi tulajdonúakra és tőkeszegény hazaiakra.

Sötét jelen és jövő

És a hírek szerint a külföldi – sokkal termelékenyebb – külföldi cégek is kezdenek beleütközni a béremelkedés falába. Lassan kezdünk „túl drága” lenni. Ez különösen aggasztó most, amikor az iparban évszázados korszakváltás zajlik: terjed az élőmunkát alig igénylő robotizáció hihetetlen magas hozzáadott értékkel kecsegtetve. Az a veszély fenyegeti például Magyarországot, hogy nyakunkon marad a „kifutó” gazdaságszerkezet, a beszállítói értéklánc legalja. És akkor a csapda bezárul.

Az elmúlt évek „aranykorának”, a külső kereslet és az uniós támogatások keltette pénzbőség eltékozlását bizonyítják azok a felmérések, amelyek kivétel nélkül azt mutatják:

Magyarország nem oda fektette a pluszpénzt, ami a közepes fejlettségből felfelé lökne minket.

A versenyképességi statisztikák mind-mind ezt támasztják alá. A svájci IMD üzleti iskola 2019-es adatsora a térség szakadását mutatja. Egyes országoknak sikerült feljebb lépniük, mások rontottak, de legalább megőrizték korábbi helyüket. A tág régió legversenyképesebbje Litvánia (32. helyről a 29. helyre került). Szlovákia (53) két helyet romlott, Ukrajna (54) öt helyet egy év alatt. Horvátország (60) alig egy helyet javult, Szlovénia (37), Lettország (40), Magyarország (47, ami annyi, mint tavaly), Bulgária (48) és Románia (49) stabil maradt. A szintén előttünk álló Csehország (33), Észtország (35) és Lengyelország (38) rontott, mind a három ország négy hellyel került hátrább a rangsorban.

A közepes fejlettség csapdája tehát több országot fenyeget, de ha megnézzük, hazánk mit mutat több év alatt, sok örömre nincs okunk. A 2013-2019-es években (amikor forint ezermilliárdok ömlöttek hozzánk) mindössze 3 helyet sikerült javítani, míg mondjuk Szlovénia, Bulgária és Románia jobban nőtt. Vagyis

a versenyképesség stagnálását, inkább romlását látjuk.

A Világgazdasági Fórum (WEF) legutolsó rangsorában 141-ből Magyarország a 28 tagú Európai Unióban a 24. helyen áll, a globális listán pedig egy helyet javítva itt is a 47. lett. A részletek azonban legalább annyira lehangolók. Tavalyhoz képest 0,8 ponttal lett jobb: az IKT (információs és kommunikációs technológiák) alkalmazásában, az infrastrukturális ellátottságban, és a közműellátottságban. Versenyképesség-romlás volt azonban például az egészségügyben. A WEF-listán előttünk van Szlovákia (42), Csehország (32), Lengyelország (37), Szlovénia (35), mögöttünk pedig Románia (51) és Bulgária (49).

A Világbank Doing Business 2019 szerint a 190-es sorban Ausztria, Lengyelország, Csehország és Szlovákia, a régió jelentős része előttünk jár. Románia mögött közvetlenül az 53. helyen állunk. A minimális pontszámjavulás két változásnak köszönhető: a szociális hozzájárulási adó és a társasági adó csökkentése, és az önkormányzati építéshatóságnál az eljárási határidő rövidítése.

Vagyis sehol a láthatáron a gazdaságot átfogó versenyképességi fordulat, amit éppen kilenc éve ígér, illetve jövőbeni feladatként megjelöl minden évben a kormány és az MNB, utóbbi alig pár hete állított ki kettes alá bizonyítványt. Ami azt jelzi előre, hogy ha leállás nem is lesz a magyar gazdaságban, de tényleg kevesebb (jelenlegi állás szerint akár negyedével) pénz érkezik az uniótól, és valóban megérkezik a világgazdasági apály, akkor Magyarország beszorul a jelenlegi fejlettségi szintbe.

Kormány kontra MNB

Változatlanul versenyképességi fordulatot sürget a jegybank. Szerintük az általuk korábban kitűzött célok alig 22 százaléka teljesült, a legtöbb területen nem vagy éppen csak elkezdődtek a változások. A legtöbbet ők tették a fejlődésért – olvasható ki jelentésükből.

Korábban 180, majd 330 pontban – nagy terjedelemben – fejtette ki véleményét a Magyar Nemzeti Bank (MNB). Ezek, ahogy arról mi is beszámoltunk, lényegében a kormány szinte minden törekvésével szembe mennek, olyan stratégiai területeken, mint például az oktatás vagy az egészségügy. Ezen célok megvalósulását tette nagyító alá az MNB a Versenyképességi tükör című munkával.

Siker siker hátán

Bár megismétli a hivatalos (ön-)dicséretet a 2010 utáni gazdaságpolitika remek teljesítményéről, miszerint a 2010 utáni gazdaságpolitikai reformok következtében az új magyar gazdasági modell egyszerre biztosít makropénzügyi egyensúlyt és dinamikus gazdasági növekedést. A­ sikeres­ reformok ­eredményeképpen­ Magyarország – ­az uniós ­csatlakozás ­után ­9­ évvel­ végre ­kikerült ­az­ Európai­ Unió ­túlzott­deficit-­eljárása ­- alól ­tartósan­ csökkenő ­pályára ­állította ­a­ GDP-arányos ­államadósságot,­ a­ kkv-hitelezés ­jegybanki újraindításával­ elkerülte ­a­ hitelbefagyást,­ a­ háztartások­ mérlegéből ­teljesen ­kivezette­ a­ devizahiteleket,­ valamint­ a­ belső­finanszírozási­ források ­erősítésével ­jelentősen ­csökkentette­ a ­nemzetgazdaság­ külső ­sérülékenységét – sorolja az MNB.­

Csak a lényegben nincs változás

A magyar gazdaság 2013-tól felzárkózási pályára állt, ahhoz azonban, hogy hosszú távon is fenn maradjon a fejlett országokhoz képest évi legalább 2 százalékpontos növekedési többlet,

versenyképességi fordulat szükséges

– szögezi le a jelentés. Az MNB vezetője, Matolcsy György 2010 után egy ideig a kormányban felelt ezekért a feladatokért, kilenc éve egyfolytában a versenyképességi fordulatról beszél.

A jelentés sem ad magyarázatot arra, hogy az egységi idő alatt előállított értékben miért nincs lassan egy évtizede szinte semmi javulás. Szemben a többi visegrádi országgal vagy a balti államokkal (elsősorban Észtországgal).

Annyit elárulnak, hogy

­az­ elmúlt ­évek ­gazdasági­ bővülése ­főként ­a­ mennyiségi tényezők ­növelésén­ alapult,­ amelynek­ határai ­végesek.­

Éppen ­ezért­ elengedhetetlen­ növekedési modellünk ­tudás-­ és ­technológiaintenzív ­fázisba ­állítása,­ ami ­a­ versenyképesség ­minőségi tényezőinek ­további ­erősítését ­igényli – szögezi le az MNB.­

A helyzetet világosan látják, a ­felzárkózás ­tétje,­ hogy ­Magyarország­ ki ­tud-e ­törni­ a­ közepes­ fejlettség­ csapdájából,­ amire ­az­ elmúlt­ száz ­évben­ alig ­egy­tucatnyi­ ország ­volt ­képes. Itt arról beszélnek, amire elemzők folyamatosan felhívják a figyelmet: az eddigi növekedés a külföldi tőkével megvalósult összeszerelő-jellegű beruházásokkal ment végbe, az elmúlt években ideömlő – átlagosan a GDP mintegy négy százalékára rúgó – uniós támogatásból szinte semmi se jutott arra, hogy hazai tulajdonú cégekkel lehessen magas hozzáadott értékű termelést végezni.

Siralmas az eredmény

Az MNB azt állapította meg, hogy versenyképességi programjának ­–­ prioritással­ súlyozott­ –­ megvalósulása­ 22 ­százalékon ­áll, ­és ­a­ 330 ­javaslat­ felének ­megvalósulása­ már­ megkezdődött – írják, de az általuk készített egyik ábra ennél sokat mondóbb.

­Arról tanúskodik, hogy a kormánnyal kinyilvánítottan szoros – a törvényben előírtakon is túlterjeszkedő – együttműködést fenntartó jegybank szerint a legfontosabb területeken (például oktatás, egészségügy) alig valami történt a megvalósulás útján.

Matolcsyék megveregetik saját vállukat, ­ amikor azt állapítják meg, hogy a legmagasabb ­összesített teljesülési ­mérték sorában ­az­ új pénzügyi modellben ­szereplő ­javaslatok ­állnak (35 ­százalék) az élen,­ ­amelyhez ­jelentősen­ hozzájárultak az ­MNB ­programjai.­ Ezt követi az ­állami hatékonyság ­(30­ százalék), ­a­ háztartási megtakarítások aktivizálása ­(26 ­százalék) ­és ­a­ modern infrastruktúra és hatékony energiafelhasználás ­(24 százalék).­

A negatív lista azonban a lényeg. A legalacsonyabb ­előrehaladás ­eddig­ a­ kutatás-fejlesztés és innováció (14 ­százalék),­ a­ munkaerőpiac ­(15 ­százalék) ­és ­a­ területi felzárkózás ­(15 ­százalék)­ terén történt.­ A­ családbarát program ­előre haladása ­szintén ­viszonylag ­alacsony ­(16 ­százalék),­ de ­ezen­ a­ téren ­a­ kiterjedt­ családtámogatási­ rendszernek­ köszönhetően­ magas ­a­ kiindulási ­szint, valamint­ a versenyképességi program ­előtt ­bejelentett,­ és­ 2019 ­nyarán ­életbe­ lépő családvédelmi akcióterv­ számos ­jelentős ­intézkedést ­tartalmazott,­ amelyek­ a­ 330 ­pontban ­nem ­szerepeltek. Ezeknél

alig jobb az egészséges és a tudás alapú társadalom érdekében elért eredmény.

Utóbbi kettőben ismét a figyelmeztetésé a szó az MNB-ben. Szerintük a negyedik ­ipari­ forradalom ­következtében ­jelentősen­ megváltozó ­munkáltatói ­elvárásoknak való­ rugalmas ­alkalmazkodáshoz ­elengedhetetlen­ a­ közoktatás­ erősebb ­fókusza­ az alapkészségek­ mellett ­a­ nyelvi ­és­ digitális­ készségekre,­ a­ felsőoktatásban ­való ­részvétel növelése. ­Szintén­ a­ minőségi­ munkaerő­ tartós­ rendelkezésre ­állásához ­járulhat­ hozzá ­az egészségügyi ­prevenciós ­rendszer­ és ­az ­alapellátás ­további ­erősítése. Egyik se vág egybe a kormány gyakorlatával.

Németek kérték, mi teljesítjük – a „rabszolgatörvény” háttere

A német cégek és a kormány különalkujaként beterjesztett „rabszolgatörvény” oka a magyar gazdaság krónikusan gyenge versenyképessége. Fejlett technológia híján marad az összeszerelő-üzem és heti hat napon dolgoztatott munkaerő.

Demonstrációt hirdetett a Magyar Szakszervezeti Szövetség december 8-ra a „rabszolgatörvénynek” elkeresztelt törvénymódosítás miatt – nyilatkozta Kordás László, a szervezet elnöke az ATV Híradójának kedden.

Mára egyértelművé vált, hogy elsősorban a német cégek kérése volt a több évtizeddel ezelőtti állapotokat visszahozó jogszabályi változás. Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter pár napja még homályosan fogalmazva csak arról beszélt, hogy a Magyarországon beruházó német cégek egyértelműen kedvezően fogadták a magyar kormány azon törvénymódosító javaslatait, amelyek „tovább növelik az ország versenyképességét, és a korábban kihívásként emlegetett munkaerő-piaci helyzeten javítanak”.

A rendkívül alacsony munkanélküliségből adódó kihívások miatt az itteni vállalatok már régóta kérték, hogy biztosítsák nekik: megnövekedett beruházásaikhoz a szükséges munkaerő rendelkezésre fog állni – mondta Düsseldorfban Szijjártó. A lényeges mondat azonban az, hogy a szabályozási javaslatokkal

a német cégek beruházási kedvét Magyarországon fenn lehet tartani.

A nagy vihart kavart módosítással évente 250-ről 400 órára nőhet a túlórák száma a munkáltatók számára, 12 hónapos átlagban heti 48 órára emelik a maximális, rendes munkaidőt. S ami igen súlyos, az az, hogy a túlórák elszámolása egy helyett három év alatt történhetne meg (vajon hány alkalmazott fogja kockás füzetben vezetni a túlmunka idejét?). Továbbá mód nyílna arra is, hogy a beosztás folyamatos módosításával pótlék nélkül lehetne túlórát elrendelni, vagyis nagy a veszélye annak, hogy a jövedelem is csökkenni fog.

A 400 órás plafon azzal járna, hogy

de facto visszahoznák a hat napos munkahetet.

A Liga szakszervezet elnöke, Mészáros Melinda azt mondta a Klubrádióban kedden, hogy a munkáltatói képviseletekkel találkozva nem hallott arról, hogy ők kérték volna ezt a módosítást. Ami rájuk is óriási adminisztrációs tehernövekedést róna.

Szíjjártó szavai arra vallanak, hogy a legnagyobb magyarországi beruházók, a német cégek (s ezen belül elsősorban az autógyártók) és a kormány közti különalkuról van szó. Ezt azóta egy államtitkár egyértelművé is tette az egyik kormánytévében.

S mivel képviselői önálló indítványról van szó, anélkül lehetett elkezdeni, sőt le is zárni az általános vitát, hogy előtte tárgyaltak volna a társadalmi partnerekkel.

Aligha véletlen, hogy erre a javaslatra éppen akkor került sor,

amikor lassan a megvalósítási fázisba lép a BMW debreceni gyárának építése. Amelyet már eddig is csak példátlan összegű támogatás ígéretével tudott idecsábítani a kormány: a 12 milliárdos közvetlen kifizetés mellett a költségvetés állja a teljes ipari park létrehozását, a körülötte lévő (s részben a határig húzódó) terület komplett infrastruktúrájának kiépítését. Ezzel már 137 milliárdnál jár a magyar számla. (Amely felett van még a földterület megszerzésének 44 milliárdos kiadása a debreceni önkormányzat részéről, hitelből.)

S noha ezt a területet nyilván mások is igénybe vehetik, ekkora méretű beruházó további megjelenése nem reális, mert már a BMW is alighanem külföldi (ukrán) munkaerőre fog szorulni.

S itt nyer értelmet a Kósa Lajos és Szatmáry Kristóf (munkajogi kérdésekben eddig nem túlságosan jeleskedő) fideszes képviselők indítványa.

Röviden: a magyar gazdaság versenyképessége jottányit se javult, az elmúlt években a mind több munkaerő bevonása fedezte a keresleti igény fedezetét. Ez a tartalék lényegében elfogyott mára, a termelékenység legfeljebb stagnálása miatt

nincs más hátra, mint lehetővé tenni a meglévő munkaerőt több munkára kényszeríteni.

Megnéztem az 1992-es, a jobboldali Antall-kormány munka törvénykönyvi módosítását, amelyet az Országos Érdekegyeztető Tanács elfogadott és akkor a parlament elé került. Abban az időben 144 óra volt az éves túlórakeret, amelyet felemeltek 200 órára – nyilatkozta egy napja a Független Hírügynökségnek Dávid Ferenc. S szó szerint a következőt mondta:

„harminc évvel később elértük azt a ’technikai fejlettséget’, amikor az élőmunka felhasználhatósági keretét kell megduplázni a gazdaság működtetésének érdekében”.

Azért különösen aggasztó ez a romlás, mert az 50-es évek nyugati Marshall-segélyét meghaladó összegű uniós támogatások nagy részét már elköltötte a kormány, s ebből a temérdek pénzből se sikerült a termelékenységet (egy munkaórára jutó érték előállítását) növelni.

Erre világít rá plasztikusan Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus a Piac és Profitnak adott interjúban: a kohéziós források elvileg a nemzetgazdasági termelékenység növelését szolgálják. Ez azonban szinte semennyit nem nőtt Magyarországon. A gazdasági növekedést valóban erősítették, de ez inkább csak keresleti hatás: munkát adott a cégeknek és embereknek a beáramló uniós támogatások okozta kereslet. Hosszú távú növekedést viszont csak azzal lehetne biztosítani,

ha a magas hozzáadott értékű termelésbe fektetnénk, technológiát, infrastruktúrát, humántőkét fejlesztenénk.

Ebből a szempontból rosszabbul állunk, mint a támogatási ciklus elején, mert a magyar kormány ezekre a kulcsfontosságú területekre mélyen az uniós átlag alatt költött és költ a GDP arányában is – mondta Pogátsa.

Ez tükröződik a Világgazdasági Fórum (WEF) legutóbbi, ősszel nyilvánosságra hozott éves versenyképességi jelentésében. Ezen Magyarország a tavalyi 60.-ról a 48-ikra ugrott előre, de idén más módszerrel mérték az országokat, ezért a végeredmény megfelel a 2017-es 60-ik helynek. (Az elmúlt öt évben egyszer se sikerült ennél jobb helyezést elérni a WEF-nél.) Ebben a mérésben már megjelenik a negyedik ipari forradalom közelsége, s ennek alapján visszasorolták azokat az országokat, amelyekben a gazdaság nagyobb részben a természeti erőforrásokra és/vagy az olcsó és képzetlen munkaerőre épül.

Hasonlót állít egy másik neves műhely, az ICEG IMD jelentése pár hónappal korábban: hazánkban a javulás inkább csak a gazdasági értelemben békésebbnek és ígéretesebbnek tűnő európai környezet miatt válhatott reális perspektívává. Következésképpen strukturális változtatások hiányában Magyarország sérülékenysége és az uniós forrásoktól való krónikus függősége a jövőben is folytatódni fog.

Az ország leértékelődését szemlélteti az ICEG IMD grafikonja.

Forrás: ICEG, IMD

Pontosan ugyanerre a következtetésre jutott a Debreceni Egyetem két kutatója egy évvel ezelőtti tanulmányában. Szerintük a magyar út eleddig nem mutatja egyértelmű jeleit egy jövőorientált és konzisztens versenyképességi stratégiának, sokkal inkább erősíti azt a benyomást, hogy

az ország egyre távolabb sodródik az úgynevezett versenyképes gazdaság alapelveitől

és gyakorlatától. Jelenlegi versenyképességi helyzetünket figyelembe véve elmondható, hogy a magyar gazdaság kulcsfontosságú vonzerejét képező egykori tényezők egyre inkább kezdenek elkopni. A megújulásra vonatkozóan pedig nem látszanak előremutató jelek.

A 21. században a fenntartható versenyképesség nem a természeti erőforrások meglétére, még csak nem is a munkaalapú társadalomra épül, hanem az emberi tényezőkre. Vagyis a tudásalapú társadalomra, amelynek három klasszikus eleme az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az egészségügy Ugyanarról beszélnek a kutatók, amit Pogátsa Zoltántól is idéztünk.

Magyarország tőkevonzó adottságainak változását mutatja az ábra.

Forrás: IMD, Debreceni Egyetem

S ha valaki netán nem hinne a kormánytól független szakembereknek, álljon itt egy idézet a Matolcsy György vezette Magyar Nemzeti Banktól, amely a nyáron megjelent száz oldalas elemzésében a következőt írja:

„a munkatermelékenység terén még mindig a 2008-as válság előtti szint közelében vagyunk, valamint elmaradunk az unió és a régió átlagos értékétől”.

A kormány(-fő) és a körülötte lévő egyes gazdaságpolitikusok közti (egyre táguló) nézetkülönbségre utal az, hogy miközben Orbán Viktor (és Szijjártó Péter) folytonosan az ipari, elsősorban az autógyártó kapacitások növekedésének dicséretét zengi, a MNB szakértői viszont – ahogyan ezt akkori írásunkban idéztük – ennek bírálatát fogalmazták meg (ahogyan a jelentés a mostani „elmúlt nyolc év” szinte teljes sikertelenségéről árulkodik):

„A működőtőke az elmúlt években elsősorban az alacsony értékteremtő képességű ágazatokba áramlott”.

Az uniós források elherdálása mutatkozik meg abban is, amit az orbáni „nemzeti tőkések” terén láthatunk. Pogátsa Zoltán erről azt mondja, hogy

valójában alig van exportképes, magas hozzáadott értékű terméket előállító magyar cég.

A legnagyobb, nem tőzsdei magyar vállalatok között van két ingatlanos cég, amelyek a hazai gazdaságban aktívak, van két építőipari vállalat, amelyek a magyar állami közbeszerzésektől függnek. Emellett van egy pornó- és egy kaszinócég, de az nem lehet, hogy ezek képezzék a magyar gazdaság alapját. Az összes, nem tőzsdei magyar cég összesített eszközértéke kisebb, mint egyedül a tőzsdén lévő Mol-é.

S hogy tovább árnyaljuk a képet, a közgazdász-szociológus idézi a világhírű francia közgazdászt, Thomas Pikettyt arra magyarázatul, miért éppen a német cégekkel kötött ilyen paktumot a kormány (és miért követi ezt a rövidlátó gazdaságpolitikát).

Eszerint

jóval több profitot eredményez a centrumországoknak az, hogy az iparukat kiszervezik a perifériaországokba,

mint amennyit befizetnek az uniós költségvetésbe, és amennyit a periféria országai támogatásként megkapnak. Akkor is megéri nekik ez, ha pontosan tudják, hogy a pénz jó részét a perifériaországok ellopják, vagy rosszul használják fel. Cserébe barátságos üzleti környezetet kérnek: alacsony béreket, gyenge szakszervezeteket, bőkezű állami támogatásokat, minimális tényleges társasági adót. Németországra ez különösen igaz, ott erősen érvényesül a politikában a Deutschland AG-szemlélet. Vagyis ami jó a nagyvállalatoknak, az jó Németországnak.

Csak nekünk lesz nagyon rossz, már néhány év múlva.

Kis cégek a béremelés csapdájában

A legkisebb méretű és a kereskedelmi vállalkozások kényszerülnek arra, hogy a minimálbér-emelés terhe miatt elhalasztanak létszámbővítést és beruházást, illetve a jobban keresők fizetését is megnyomják. Érdekes folyamatok rajzolódnak ki a cégek reakcióiból.

Idén is kétszámjegyű kötelező béremelés nehezedik a hazai vállalkozásokra: a minimálbér 138 ezerre, a szakmunkás bérminimum 180 500 forintra emelkedik – legalábbis papíron. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézete (GVI) 3274 cég vezetőjének válasza alapján vizsgálta, milyen intézkedéseket terveznek (vagy már tettek) ennek ismeretében. Átlagosan 37 százalék módosítja üzleti stratégiájukat, 18 százalék változtat a munkavállalók helyzetén (például elbocsátás, átsorolás). A juttatásokat 14 százalék csökkenti. Átlagosan.

Ugyancsak átlagértékként egyaránt egyharmados az aránya annak, hogy a bérfeszültség elkerülése érdekében a magasabb fizetéseket is feltolják és tervezett létszámbővítést elhalasztanak. Minden negyedik nem hajt végre bekalkulált beruházást.

Forrás: GVI

Az átlagok mögött a tervezett vagy végrehajtott intézkedések érdekes képet rajzolnak fel a magyar gazdaságban. Az nem meglepő, hogy a nagyobb létszámú (250 fő feletti) vállalkozások, s különösen az exportra dolgozók általában sokkal kisebb arányban kényszerülnek a megszorító alkalmazkodásra.

A legkisebb (10 fő alatti cégek) nyomorát, tőkehiányát, jövedelmezőségi deficitét mutatja, illetve ebbéli leszakadásuk mélyülését vetíti előre,

hogy csak 29 százalékuk tervezi (képes?) a magasabb bérek megemelését, a nagyobb cégeknél ez az arány 58-65 százalék. Hibahatáron belül, de az átlagot egy-egy százalékponttal meghaladja a létszámbővítés és a beruházás elhalasztása. A nagyobb cégeknél ez 8-20 százalék, a legnagyobbaknál majd’ mindegyik index nulla.

Ha tehát ezek válnak valóra, akkor tovább nyílik az olló a 700 ezres cégrengeteg két szélső rétege, a mikro- és a nagyvállalkozások között.

A szorító munkaerő-hiány miatt viszont – a válaszok alapján – mindegyik kategóriában

az elbocsátás a végső eszköz a költségek mérséklésére.

Az ágazati megoszlás alapján a mindennapok hírei köszönnek vissza a válaszokban. Az iparban és az építőiparban messze az átlagot meghaladóan (46 és 44 százalék) az általános béremelést választók hányada, és az átlagot mélyen alulmúló a létszámbővítés és beruházás elhalasztása. Ma ez a két ágazat a növekedés legfőbb hajtóereje.

Ezzel szemben a statisztikai adatokkal szembe megy a kereskedelemből érkezett válaszcsokor. A régen látott belső fogyasztási gyarapodás java itt csapódik le, mégis azt láthatjuk, hogy a kereskedők épphogy az átlagot hozzák a teljes bérskála felhúzásában, majdnem másfélszeres a létszámbővítést elhalasztók aránya, és jóval átlag feletti a beruházást lefújók része.

A felmérés nem tér ki arra, hogy ágazatokon belül mi a megoszlás méret és tulajdoni viszony alapján, de a statisztikai adatok is arra mutatnak, hogy a nagy külföldi kereskedelmi láncok, és főleg a három (német) diszkont „ami a csövön kifér” bővítik hálózatukat és emelik a béreket, ezzel szemben a hazai láncok, és főleg a független kis boltok képtelenek még az átlagot is elérni. Itt már nem is ollóról, hanem sövényvágó szerszámról beszélhetünk.

Nincs szignifikáns különbség a cégek reakciói között aszerint, hogy hazai vagy külföldi a tulajdonosuk. Abban viszont van óriási különbség, hogy a döntően exportáló vállalatok többsége alighanem szembe se kerül azzal a dilemmával, hogy mivel enyhítse a bérfeszültséget, illetve restriktív intézkedésekkel csökkentse kiadásait. Ráadásul az adatfelvétel óta bekövetkezett jelentős forintgyengülés csak javított az exportra termelő (és nagyobb méretű) vállalkozások helyzetén.

Viccelődik a szakma a Matolcsy-terven

Többen elhárították, hogy véleményezzék az MNB versenyképességet növelni hivatott dolgozatot. Akik vállalták, azok helyenként „tanúi” magasságba emelkedve kommentáltak: „a nép ellensége”, másnál a kognitív disszonancia példáját látják.

Féltucat ismert közgazdászt, egyetemi oktatót, rendszeresen nyilatkozó befektetési szakembert, kutatót kerestünk, hogy véleményt kérjünk a Magyar Nemzeti Bankban jegyzett, kedden napvilágot látott száz oldalas dolgozatról. Ez Magyarország versenyképességi fordulatának feltételeit és a javasolt intézkedéseket veszi sorra 180 pontban, több nagy területre (például adózás, oktatás, egészségügy, demográfia, közigazgatás) bontva.

A miniszterelnök által életre hívott Versenyképességi Tanács számára készült jelentés lényege, hogy vagy végrehajtja az ország a javasolt reformokat, és akkor tartósan magas növekedéssel 2030-ra eléri Ausztria akkori fejlettségének 80 százalékát, vagy marad a jelenlegi pályán alacsony növekedéssel, és beszorul mostani helyzetébe. Ismertetőnk az MNB-tanulmányról itt olvasható, véleményírásunk pedig itt.

Az eddig megjelent kommentárok többsége arra a következtetésre jutott, hogy a célok és főleg a felvázolt javaslatok

homlokegyenest szemben állnak a nyolc éve látott kormányzati politikával,

főleg az oktatásban és az egészségügyben. Amely politika megalapozásában miniszterként, majd formálásában MNB-elnökként Matolcsy György mélyen részt vállalt.

A felkért szakemberek többsége szabadságára hivatkozva hárította el a véleményezést, akadt, aki éreztette, hogy örül, amiért még nem olvasta, s volt, aki közölte: a megjelent híradásokat megismerve nem is érdekli.

Ketten álltak kötélnek, a beszélgetések helyenként kisiklottak a szakma komoly pályájáról. Molnár László, a GKI vezérigazgatója szerint a Matolcsy jegyezte anyag szép álmok gyűjteménye. Ausztria jelzett „befogása” nem reménytelen, de kéne hozzá a sógorok némi közreműködése, például „egy kis válság” náluk – mondta.

A kutató szerint is szöges ellentétben áll a jelenleg is folytatott gazdaság- és társadalompolitikával az MNB-s feladathalmaz. Egyébként pedig az oktatásban 10-15 év, az egészségügyben ennél is hosszabb a mély reformok „kifutása”,

a 2030-ig szóló kitekintés nem értelmezhető

– mondta.

Egy harmadik kutató, aki – mint mondta, nem olvasta a művet – egyedül a többedszer előkerült “utoléréses” célt kommentálta: “nettó marhaság”.

Ha mára ennyit tudtak kihozni a gazdaságból, ami pár év múlva – reformok nélkül – 1,4 százalékos éves növekedésre elég – ahogyan az MNB-ben írják -, akkor

a kormányt el kell csapni, mert az ilyen kormány vezetőjével együtt rossz

– fordította le a maga értelmezésére Matolcsy állítását a GKI vezérigazgatója. Ez a kormány és a miniszterelnök tehát

„a nép ellensége”

– fűzte hozzá Molnár László a régi frazeológiát idézve.

Osztja ezt a gondolatmenetet Felcsuti Péter, volt bankvezető. Elképzelte azt a jelenetet, amikor Orbán Viktor elolvassa és megérti a matolcsyi kritikát. Szerinte azonban ez egyikükben se fog törést okozni. Ez maga a kognitív disszonancia: eddig a „hazát mentettük”, most következhet a dinamizálás, a versenyképesség feljavítása – mondta a bankszövetséget is évekig vezető bankár.

Matolcsy időről időre előáll ilyen nagy szabású programmal (két éve az MNB már készített egy rövidebb áttekintést),

ami Orbánnak nagyon tetszik, aztán nem történik semmi

– így Felcsuti Péter. Szerinte Orbán politikája, felfogása tökéletesen alkalmatlan a felvázoltak végrehajtására, de kétséges, hogy egyáltalán lenne benne szándék erre.

Mindent centralizáltan, az érintettek (tanárok, egészségügyiek, vállalkozások érdekképviseletei) nélkül, velük nem egyeztetve, de erőszakosan átnyomva nem lehet eredményesen átalakítani ilyen nagy rendszereket – mondta még.

Molnár László jól érzékelhető iróniával értelmezte azt a javaslatot, hogy lényegében a teljes közoktatást legalább két nyelvűvé tegyék, noha egyre kevesebb a nyelvtanár. Szerinte ez nem azt jelenti, hogy a magyar gyerekek fognak angolul felvételizni a középiskolába, majd ott érettségizni, hanem azok,

akik az összeomló Nyugatról ebbe a csodálatos, prosperáló országba menekülnek.

Amúgy a GKI vezérigazgatója szerint ez a javaslatcsomag arról szól, hogy Magyarország ellen egy sor kötelességszegési eljárást indított az unió a felzárkózást szolgáló támogatások elszórása miatt. Például mert a 16 évre leszállított tankötelezettség és a szakképzés „reformja” következtében felszökött a mindenféle tudás nélküli, sőt, félanalfabéta fiatalok idő előtti kiáramlása az iskolákból. Matolcsy javaslata, hogy ezt az arányt a felére kell csökkenteni, ugyan szembe megy a kormányzati felfogással, de legalább bemutatható Brüsszelben, hogy „ezt tervezzük”. Legfeljebb nem teljesül ez se, és ha több ilyen lesz, rá lehet fogni erre a program kudarcát – mondta Molnár László.

Felcsuti Péter egyetlen pozitívumot fedezett fel a munkában. Azt, hogy a döntéshozók környékén

felismerték: baj van.

Közeleg az idő, amikor az uniós támogatásoknak ebben a bőségben és a mostani feltételekkel végük lesz, és akkor leáll a növekedés legerősebb motorja.

Matolcsy őszinte beismerésben, de számít ez bármit?

Büntetőeljárásban ismerik ezt a kifejezést, amikor a (nem feltétlenül értelmileg) terhelt megvallja vétkét, megváltva ezzel a későbbi büntetés egy részét. Fogalmam sincs, mi járt Matolcsy György fejében, amikor papírra vetette most nyilvánosságra hozott 180 lépéses javaslatukat a versenyképesség elérése érdekében. Ami azt illeti, azt se tudom, az ő fejéből pattantak-e ki a száz oldalas mű alapvetései, vagy ő csak aláírta a kevés megmaradt jó szakember apparátusa által a jegybankban készített javaslatokat.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy ez az összeállítás, amit kedden legott meg is vitattak a pénzügyminiszter és az innovációs miniszter társaságában, súlyos beismerése annak, hogy a kormány eddigi gazdaságpolitikája maga a zsákutcába vezető út. Ergo minden, amit

eddig csináltak, és amit – ismét csak Matolcsy vezetésével – a magyar „tündérmeséről” hét év alatt összeálmodtak, az a tartós leszakadáshoz vezet.

Fehéren-feketén leírják, hogy ha az ország nem hajtja végre az általuk javasolt reformot, akkor huss, elillan a növekedés, és bottal üthetjük a sógorok lába nyomát (az azért önmagában vicc, hogy az elmúlt időben ahány megnyilatkozás, annyiféle időpont az utolérésről; a hatvanas évektől e tájékon jól ösmerjük ezeket a vágyvezérelt, az akarat mindenhatóságában mélyen hívő gondolkodást).

A javaslat hemzseg az olyan tételektől, amelyek szöges ellentétei az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikájának. Nem csak úgy általában javítani a közoktatást (és nem köznevelést, ahogyan a fideszi újbeszél mondja), hanem a minden képzettség nélküli korai iskolaelhagyást csökkenteni, digitális ismeretek oktatása, általánossá téve a legalább kétnyelvűséget a tanításban, hogy csak néhányat említsek.

Vessük ezt össze a 16 évre leszállított kötelező oktatási idővel, a pocsék minőségű „kincstári” tankönyvekkel, a mindent eluraló centralizációval, az iskolák önállóságának kiirtásával, a kizárólag a hűségen alapuló személyi döntésekkel (amely már az ötvenes-hetvenes évtizedek ijesztő kontraszelekcióját idézi fel). Nem beszélve a Parragh-féle elmebeteg „szakképzéssel”.

Nem sorolom. És ez csak egyetlen terület, ne is beszéljünk az egészségügyben, mondjuk, az „alapszűréseket mindenkinek” javaslatáról, miközben súlyos betegségek első lépésére, a megfelelően gyors diagnózisra sincs pénz (meg aki megcsinálja).

Jellemző, hogy talán a legkevesebb (a fentiekben idézett) konkrétum éppen magukban a javallt gazdasági intézkedésekben van. Persze, hisz ekkor még inkább kiviláglana az eddigi gyakorlat értelmetlensége, de legalábbis iszonyatosan pusztító mivolta. Az, hogy gyorsuló sebességgel éljük fel a jövőt, és ijesztően közelg (cca három, esetleg négy év múlva),

amikor hirtelen zuhan be a magyar gazdaság szinte egyetlen támasza, az uniós támogatás.

És persze ha konkrét gazdasági intézkedések sorjáznának a színes-szagos ábrákkal teletűzdelt dolgozat lapjain, akkor válaszolni kellene (no, azért így is) korunk egyik legfeszítőbb kérdésére (az után természetesen, hogy „mit keres Oszkó Péter a Wizz Airben?”), hogy

mibű?

Merthogy Matolcsy és csapata a szerintük is itt lopakodó lecsúszás-veszély elkerülésére javasolja a minimálisan is több ezer milliárdos csomag(ok) véghezvitelét, de a dolgozat logikája alapján ennek végeredménye teremtené meg a tartós növekedést, vagyis ekkor lenne annyi többletpénz, ami viszont annak előtte kellene.

Ezt az ellentmondást nem ártana feloldani. Mert erre nem elég a kádári „reform” földszintes bölcsessége, a

„dolgozzunk többet és jobban, elvtársak!”,

aminek jegyében ’85-86-ban sikerült megduplázni az államadósságot.

Tekintsünk el pár pillanatra

a kormányzati gazdaságpolitikához Orbánnak amúgy nyolc éve ténylegesen fülbe súgó

Matolcsy szerepéről és megítéléséről. Arról, hogy mennyire ciki, amikor a világ szinte minden pontján a legkomolyabbnak elismert intézmények egyike, a központi bank élén nálunk olyan ember áll, akinek nem hogy összesúgnak a háta mögött sokat mondó szemjátékkal kísérve, hanem a szakma nagy része egyszerűen kiröhögi. Mert – mondják – az ilyen poszthoz nélkülözhetetlen tudásmélység hiányzik nála, a tudományos tanok (még ha kockázatosan újítók is volnának) helyét fantazmagóriával tömi ki. (Néhány korábbi „csoda” a jelzett személytől itt olvasható.) Amikor a közgazdasági tudományosság jeles, és nem megfontolatlan véleményalkotásáról ismert tagja azt mondja négy szem közt, hogy „ez egy idióta”, a mindenfelé mesélt különféle sztorikat pedig hagyjuk is, akkor el kell gondolkodni jövőnkön.

Beszéljünk inkább arról, mennyire komolyan vehető ez az egész dolgozat, amely – kétség ne legyen iránta –

tényleg időben érkezett, ha nem a huszonnegyedik órában.

Mert amíg folytatható az országos emberkísérlet és pilótajáték (felül ömlik az uniós pénz, az alsó négymilliótól még van mit elvenni), addig mehet a bohóckodás a tudatlan törzsi varázsló hozzáértéséhez mérhető magabiztos „társadalomátépítéssel”, a voluntarista reformok és tervek sorozatával.

Amihez szépen hozzásimul a Matolcsytól amúgy, hmm, távolságot tartó Varga főpénzügyér is, aki arról beszélt – az orbáni álmot delirálva – ma, hogy “Magyarország 2030-ra Európán belül az öt legjobb ország közé kíván kerülni, ahol érdemes élni és dolgozni”.

Holnap azonban szembejön a valóság.

“Szülessen több magyar gyermek” – ezt most olvasni is kínosan röhejes vágyálom, de nemsokára maga lesz a rémálom, amikor azt látjuk, hogy ennek semmilyen alapja sincs a tömeges nyomor és kimenekülés közepette.

Mert ez a XIX. század végi-XX. század eleji időket idéző orbáni újrendiségi világképkép és a modern kor kíméletlen követelménye

kábé úgy passzol egymáshoz, mint a kőbalta az információs társadalomhoz.

A történelem bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy prosperitás, hogy ne mondjam boldog társadalmi viszonyok közepette folyamatos fejlődés csak olyan viszonyokban lehetséges, amelyeknek minden elemét éppen most számolja fel a NER. A versenyt, s nem csak a gazdaságban, hanem a szellem világában is, az autonómiát az élet minden területén, a félelem nélküli alkotó szabadságot, a szó eredeti értelmében vett meritokratizmust satöbbi, satöbbi.

Kevésbé elvontan. Korszerű tudáson alapuló, digitális közszolgáltatásokra épülő társadalomban, az éppen szükséges méretűre fogott bürokráciával (most n+1-ik alkalommal beszélnek százezres tömeg átirányításáról a magángazdaságba) egyre hatékonyabban termelő gazdaság – nagyjából ezeket irányozza elő a Matolcsy-féle terv – némethszilárdokkal és mészároslőrincekkel, folyamatosan centralizáló hatalmi berendezkedéssel, mind pazarlóbb és rohamosan leépülő, sőt, szétzüllő közigazgatással és persze az ország szétlopásával, nos, ez

pont annyit ér, mint a bolsevik rezsimek akárhány ötéves terve a már akkor is „hanyatló” Nyugat közelgő megelőzésének ábrándjával.

Innen nézve voltaképpen mindegy is, mi jár Matolcsy fejében.

Matolcsy nagyot álmodott a versenyképességről

Beismeréssel és szinte vádirattal egyenértékű 180 pontos versenyképességi csomagot közölt az MNB. Ebből kiderül: sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem másutt nem jó pályán haladt eddig az ország. A cél ismét Ausztria utolérése, de már nem teljesen. Vágyak minden mennyiségben.

„Számos kísérlet ellenére sem Magyarország, sem a közép-kelet-európai régió nem tudott fenntartható módon felzárkózni. A fenntartható felzárkózás összetett folyamattá vált” – ezzel a mondattal vezeti fel száz oldalas – látványos ábrákba szerkesztett – munkáját a Magyar Nemzeti Bank. Célja az ország versenyképességének javítása 180 pontban. Arra a kérdésre nem válaszolnak, hogy miért a monetáris (árfolyam-) politikáért felelős – a kormánytól elvileg független – jegybank készít ilyet, és miért nem a gazdaságfejlesztésért tartott minisztérium vagy maga a kormány.

Ez ismét azt az érzületet támasztja alá, hogy a kormány gazdaságfejlesztésének központja változatlanul Matolcsy György, nem pedig a Varga Mihály vezette Pénzügyminisztérium.

A feladat összetettségét szemlélteti az MNB ábrája.

Forrás: MNB

Ha valakinek ismerős lenne, nem téved.

Forrás: NGM

Azt közleményében az MNB is leszögezi, hogy a versenyképességet javító intézkedések hatása gyakran hosszabb távon jelentkezik. Azt nem tudni, ez hány év lenne, mindenesetre bő hét éve Matolcsy, illetve az általa akkor vezetett nemzetgazdasági tárca már közzétett effélét, amelynek alapján éppenséggel nem is lenne szükség se 180, se bármennyi pontra a versenyképességi fordulathoz. Amely egyébként már meg is történt, legalábbis Varga Mihály nemrégiben bejelentette. Igaz, előtte ismét csak Matolcsy még az idei év feladatának jelölt meg.

Abban nincs változás, hogy a cél változatlanul Ausztria befogása, de már csak 80 százalékig. Ez se először kerül terítékre, bár abban van némi vita, hogy az 12, netán 50-60 év múlva következhet be.

Forrás: MNB

A 180 pontból megtudjuk egyebek mellett, hogy

  • a diákok képzettsége rossz
  • sokan hagyják el idő előtt (képzetlenül) az iskolát
  • kevés a diplomás
  • túl sokat költünk saját pénzből az egészségünkre
  • túl sokan hagyták el az országot
  • mégis segíteni kéne a nyugdíjhoz közelítők munkavállalását
  • az agyondicsért külföldi tőkebefektetések elsősorban alacsony értékteremtő képességű ágazatokba jönnek
  • hiba eltörölni a cafeteria egy részét
  • hiba az energiatakarékosságra jutó uniós pénzt elvenni a lakosságtól és a középületekre költeni.

A gazdasági növekedés két lehetséges pályáját és modelljét ismerteti a következő ábra, amiből megtudjuk, hogy mennyivel fogunk több értéket előállítani.

Forrás: MNB Megj.: PPP=az árkülönbségeket kiszűr vásárlóerő-paritás

Mindehhez tartósan 4-4,5 százalékos éves gazdasági növekedést jövendölnek az MNB-ben, amit egyetlen komoly elemzés se támaszt alá (és már a kormányban sem hisznek benne, bár “túl is tolják”).

Mindenesetre ehhez hatékony államot, kisebb bürokráciát (és sok mást) tart szükségesnek az írásmű, újabb adóreform mellett.

Ebben írják egyebek közt, hogy a nyugdíjazáshoz közelállók alkalmazását ösztönözni kell. Nos, a kormánytöbbség éppen most készül eltörölni (januártól) a 25 éven alulik és az 55 éven túliak alkalmazásához járó adókedvezményt.

Magas színvonalú közoktatást látna szükségesnek az MNB. Ha ez így kevés lenne, leírják, hogy a különféle nemzetközi mérések tanúsága szerint a diákok megtanulják ugyan a tananyagot,

„de megfelelően alkalmazni nem tudják a valós életből vett példák esetében”.

Eddig ilyet kormányoldalon nem hallottunk.

Az is csupán a „tudjukkik” bírálata volt, hogy az oktatásnak csökkenteni kellene a társadalmi és gazdasági háttérből adódó különbségeket. Sőt,

a korai (ráadásul képzettség nélküli) iskolaelhagyást pedig a mostani felére kellene mérsékelni,

ami az elmúlt években emelkedett erre a 12 százalékra.

Több tanító, képességfejlesztés az iskolákban, de ami igazán előremutató igény, az az, hogy minden tárgyból lehessen angolul felvételizni és érettségizni. (Arra nem térnek ki, honnan veszik az ehhez szükséges rengeteg angoltanárt.) Sőt, minden régióban két- vagy több nyelvű képzést vizionálnak.

Az se az Orbán-Parragh-féle – jelenleg is hatályos – oktatáspolitika dicsérete, hogy a diplomások számát 30-ról 40 százalékra kell emelni, a felsőoktatásban pedig több, mint 50 százalékkal növelnék a ráfordítást.

A modern egészségügy alaptétele, hogy a háztartások közvetlen kiadását 28-ról 18 százalékra kell mérsékelni. Ez – egyes becslések szerint nem is 28, hanem 40 százalék körüli – az elmúlt években indult gyorsuló növekedésnek. Az MNB kialakítaná (!) a valós költségekre épülő finanszírozást, felülvizsgálná a kórházi teljesítményvolumen-korlátot, átlátható (?) bérezést javasol, és persze mindenféle szűrést minden országlakosnak.

Mindemellett adókedvezményt sürget a vállalati egészségügyi csomagokra és a magán egészségbiztosításnak. Szólni kéne a nem messzi Parlamentbe, hogy mégse töröljék el a cafeteriát (legalábbis éppen ezeket a kedvezményeit).

Szülessen több magyar gyermek – adta ki a jelszót az MNB, ennek jegyében a mai több, mint duplájára növelné (és minden csöppségnek megadná) a bölcsődei helyet. Népszerűsítenék a gyerekvállalást, és „elemeznék” a családtámogatási rendszert.

Még több foglalkoztatottra lenne szükség, és ennek egyik eleme a külföldre költözöttek „hazacsábítása”, de legalább 100 ezren közülük. (A KSH még ma is alig több, mint 100 ezer tartósan künn dolgozó magyart regisztrál, ezek szerint szinte mindenki haza is térne. Vagy valóban ennek többszöröse ment el.)

Az iparstratégia fejezet alaptézise maga a 8 éves kormányprogram teljes csődjének beismerése. A hazai vállalatok értékteremtő képessége alacsony – állapítja meg. Annak ellenére tehát, hogy másról se szólnak az ágazati programok, mint a kkv-k támogatása. De: a működő tőke

„az elmúlt években elsősorban az alacsony értékteremtő képességű ágazatokba áramlott”.

Ehhez képest másodlagos, hogy ezúttal se maradnak el a Matolcsytól megszokott, semmilyen számítással se alátámasztott szép nagy számok. Ötezer új kisvállalat, ezer új közepes cég, plusz 10 ezer exportáló kkv, importarány 60 százalék alá csökkentése.

A végére is tartogat egy önbeismeréssel felérő célt az MNB. Az energiahatékonyság javítása érdekében sürgetik az ezer euróra jutó energiafelhasználás 150 kilóra csökkentését (azt nem írják, mennyiről) 2030-ig, például nyílászárók cseréjével. A kormány tavaly döntött úgy, hogy a kifejezetten a széles lakossági körnek szánt energiahatékonysági célú szekérderéknyi uniós pénzt inkább saját épületeire költi el.

Hol állunk a szakadék széléhez képest?

Ma már a lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek” – mondta Inotai András közgazdász, professzor emeritus, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének volt igazgatója. A nemzetközi színtéren otthonosan mozgó és tapasztalt szakember a Független Hírügynökségnek adott interjújában kiemelte: a hagyományos versenyképességi elemek mellett újabbak és még fontosabbak játszanak ma már szerepet, ilyen a társadalmi kohézió vagy az innovatív társadalomba történő befektetés, amely nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés. Rendkívül gyorsan kellene tudni alkalmazkodni, de „sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is” – mondja Inotai.

  

Volt a rendszerváltás előtt egy vicc arról, hogy a kapitalizmus a szakadék szélén van…s onnan néz le a szocializmusra. Már nincs szocializmus, a szakadékban sem vagyunk, de azt gondolom, jogosan merül fel a kérdés, hol vagyunk a szakadékhoz képest?

Erre egyértelmű választ nem lehet adni. És nincs is könnyű válasz a kérdésre. Egy ország sem homogén, nézhetjük a gazdaságot, a társadalmat, a régiókat, az embereket. Sőt, az egyes csoportokon belül is vannak különbségek. Vegyük a mai magyar társadalmat: jelenleg nagyon óvatos becslések szerint 1,3 millió ember tántorog a szakadék szélén, és teljesen marginalizálódott. Másik végletként pedig ott vannak az oligarchák, akik köszönik szépen, nagyon jól elvannak.

Szűkítsük a gazdaságra, azon belül is a versenyképességre. Mindig, amikor kijön egy-egy ehhez kapcsolódó jelentés, rangsor, akkor beleesünk vagy egy világvége hangulatba, vagy tapsikolunk örömünkben. Valójában hol áll az ország a versenyképesség terén?

Ami a leglényegesebb: soha nem szabad egy év adatai alapján ítélni, még ha ezek sok mindenről is árulkodnak. Az adott ország hosszabb távú fejlődését jelző versenyképességi jelentéseknek mindig a trendjét kell nézni, a több éves folyamatokat, ezeken belül pedig a pozitív és a negatív váltópontokat.

Bármelyik, általános vagy a gazdaság, tárdalom egy-egy oldalát vizsgáló  jelentést is nézzük,  mindegyik egy irányba mutat: egyértelműen a romló magyar versenyképességet jelzi.

Bármelyik ilyen – a gazdasági, a társadalmi helyzet különféle vetületeivel foglalkozó jelentéseket nézzük, legyen szó akár a davosi Világgazdasági Fórum globális versenyképességi jelentéséről, akár a Világbank által az üzleti környezetet górcső alá vevő Doing Business kiadványáról, a befektetési terepet vizsgáló UNCTAD- jelentésről (World Investment Report), vagy a boldogságérzet alapján rangsoroló, a Sustainable Development Solutions Network által évről évre kiadott World Happiness Report-ról. De hozhatom példaként azt a jelentést is, amelynek véglegesítésében én is részt veszek, a Bertelsmann Sustainable Governance Indicators dokumentumot, amely hetven indikátorral mutatja be a 41 OECD-tagország gazdasági, politikai és intézményrendszerét. Ferde képet nemigen lehet festeni ilyen sok mutatóra alapozva.

Ezek mindegyikénél azt látjuk, hogy jelentősen visszaestünk a korábbi évekhez képest, akár a pozíciót, akár az értékelési pontszámot illetően.

És még egy fontos dolog, ami elengedhetetlen, a fenntarthatóság: lehet átmeneti versenyképességet elérni, amit azonban egyik pillanatról a másikra könnyű elveszíteni. A kétezres évek elején még vezető szerepet játszottunk a régióban a külföldi működőtőke-beáramlásban. Külön elemzéseket igényelne, hogy miért tört meg a folyamat, miért nem sikerült az egyszerű bérmunkából – több lépcsőn át – továbblépni egy jóval magasabb hozzáadott értéket képviselő szintre, felnevelve jelentős hazai – elsősorban kis- és középvállalati – beszállítói hálózatot és kiváltani az import egy részét, miközben ezek a cégek nemcsak a hazai, de versenyképességük alapján a nemzetközi munkamegosztásba is szervesen bekapcsolódhattak volna. Miért nem jöttek létre – tisztelet a kivételnek – a versenyképes hazai termelők? Ezzel pedig megrekedt a felzárkózási folyamat a nemzetközi vállalatok globális és európai értékláncában.

Mégis, mi lehetett az oka ennek?

Az biztos, hogy voltak gazdaságpolitika hibák, s miközben a térségbeli versenytársak szép lassacskán felzárkóztak, addig nálunk egyfajta laza szemlélet alakult ki, elkényelmesített minket a tudat, hogy 2004-ben úgyis csatlakozunk majd az Európai Unióhoz, s egyfajta illúzió alakult ki, hogy azután minden megy majd magától.

2010 után pedig olyannyira kedvezőtlen irányban változott a magyarországi gazdasági, befektetési és termelési környezet,

hogy azt követően a magyar cégek is elkezdték vagy visszafogni új beruházásaikat vagy egyre inkább külföldön próbáltak terjeszkedni.

Milyen változásokat ró fel?

A többi között a teljesen bizonytalan jogszabályi környezet kialakulását, az egyre átláthatatlanabb, bizonytalanabb, korrupció által átitatott intézményrendszert, s azt, hogy politikai szinten nem hogy lenullázódott, hanem negatívba fordult a bizalmi tőke. Mert ne legyenek illúzióink! Egy nemzetközi nagyvállalat tőkekihelyezése nem száz százalékban gazdasági döntés, a bizalom is nagy szerepet játszik benne.

De hát ennek ellentmondani látszik, hogy azok a nagyok, amelyek korábban befektettek jelentek meg  – a Mercedes, az Audi hogy csak a legnagyobbak közül említsek példát –, folyamatosan fejleszt 2010 után is.

Ez igaz, de azt sem szabad elfelejteni, hogy számukra óriási versenyelőnyt biztosítanak azok a forint milliárdokban mérhető állami vissza nem térítendő támogatások, amelyeket ez a kormány biztosít a számukra. Csak a Daimler kapott vagy negyven milliárd forintot ily módon „ajándékba”. De ha azt nézzük, hogy hány uniós nagyvállalat hajtott végre komolyabb és jövőt megalapozó működőtőke-befektetést 2010 óta, akkor attól tartok, hogy nehezen találnék akár egyet is.

Ha volt is beruházás, azt fejlődő országok egyes cégei hozták, nagyrészt szakképzetlen vagy szalagmunkára betanítható munkaerő alkalmazásával, nem jelentéktelen környezetszennyezési kockázattal, és bármiféle szerkezetváltási képességgel.

Magyarul újabb (nagyrészt autóipari) zárványok keletkeztek. Amelyik nagy (európai) cég pedig már itt van, mindaddig itt is marad, amíg képes profitot termelni, hiszen ha áttelepedik máshova, ott újabb, akár előre nem látható kockázatokkal kell számolnia, mielőtt egyáltalán kitermelni az áttelepülés költségeit.

Ez azt jelenti, hogy a hazai autóipar biztonságban van, hiszen láthatóan jól megy a külföldi érdekeltségeknek?

Mindaddig igen, amíg lényegi változások nem következnek be a gépjárműiparban, illetve -piacon, ami komoly választás elé állítaná az európai és azon belül a német autógyártókat. Gondolok itt arra például, hogy a nemzetközi piacon megjelennek az európai vagy japán technológiával Kínában gyártott járművek, az elektromos autók, az önjáró személygépkocsik, stb.

Sajnos a magyar gazdaságot nem jellemzi a fenntartható versenyképesség szempontjából is nagyon fontos több lábon állás.

Pedig az olyan kicsi, nyitott országok számára, mint amilyen Magyarország, az egy lábon állás együtt jár nagyobb fokú sebezhetőséggel. Ezt akkor lehet csökkenteni, ha több ágazat is versenyképessé válik.

Azért a magyar gazdaság nem csak az autóiparból áll.

Tizenöt éve még el lehetett róla mondani ezt, akkor még számottevő volt az elektronika, a gyógyszeripar, a gépgyártás, az élelmiszeripar. Visszatérve az előző gondolatra: a kisebb rendű sebezhetőség, a nagyobb ellenállóképesség mindenképpen diverzifikáltabb szerkezetet igényel, amit az adottságok is befolyásolnak. Például a földrajzi elhelyezkedés: többnyire csak a nagyvállalatok képesek arra, hogy nagy távolságra szállítsanak. Éppen ezért fulladt teljes kudarcba a keleti, majd a déli nyitás, ami tetemes magyar adófizetői összegeket emésztett fel mindenféle értékelhető eredmény nélkül.

Ha a versenyképességet szem előtt tartó gazdaság- és/vagy társadalompolitikát akar egy kormányzat folytatni, akkor a hagyományos tényezőkhöz kell igazodnia?

Olyannyira nem, hogy több új versenyképességi tényező lépett a képbe, s kezdett el nagyobb szerepet játszani, mint a „klasszikusok”, az árak, az árfolyam vagy a szállítási költség. Ezek egyike az intézményrendszer hatékonysága a helyi önkormányzatoktól kezdve a regionális szervezeteken át a minisztériumokig, a kormányig; alapja az átláthatóság, a kiszámíthatóság, a korrupciómentesség. A másik új elem, ami egyre fontosabbá válik, a szociális kohézió.

Idejöhet éppen egy multinacionális cég, de idővel odébbáll, ha bizonytalan társadalmi környezetben kell működnie, amelyben növekvő feszültségek lappanganak, s szélesedik a lemaradók rétege.

Mindez és az esetlegesen kialakuló és állandósuló sztrájkok vagy akár erőszakos cselekmények fenyegetése sem segíti elő a hosszú távú tervezést. És ez nem csak a külföldi befektetőkre, piaci szereplőkre igaz. Az úgynevezett szociális kohéziós küszöb persze országonként nagyon eltérő, de egyre kevésbé elhanyagolható. Nem véletlen, hogy a külföldi nagyvállalatok már beépítették üzleti stratégiájukba és gyakorlatukba a társadalmi felelősségvállalást. Ugyanis ez a feszültségek mérséklésének egyik eszköze. És kiemelnék még egy vadonatúj versenyképességi kategóriát, amit egyébként a skandinávok hoztak be, az innovatív társadalomba történő befektetést (investment into the innovative society). Az innováció ebben a megközelítésben nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés.

A társadalom felkészítése alapvető feltétele annak, hogy egy kis ország fenn tudjon maradni a 21. század nemzetközi versenyében.

Ha nem gazdasági és nem technológia kategória, akkor mit takar?

Annyit jelent, hogy

egy nyitott és nem zárt, egy szolidáris és nem a gyűlöletre épülő társadalom a cél, amely nagyra értékeli a szociális kohéziót, ahelyett, hogy a társadalom megosztására törekedne – számos jel alapján tudatosan és rendkívül felelőtlenül.

Továbbá jövőorientált és nem a múltban keresi a fellendülést, nyitott a problémákra, s nem fenyegetésként kezeli azokat. A kihívásokban elsősorban újabb esélyt és nem kockázatot lát, miközben vállalja az alkalmazkodás kockázatait és költségeit. Ez egy alapvetően alkalmazkodó képes(sé) tett társadalomban természetesen jóval könnyebb, mint egy elzárkózó, de „büszke” közegben.

Ahogy sorolta, próbáltam rávetíteni a magyar folyamatokra – nem derűlátó az eredmény. Ahogy nézem, nálunk ebből a szempontból a versenyképesség romlása megy végbe.

És akkor még külön is meg kell említeni a humántőkébe való befektetést, mint a versenyképesség egyik egyre inkább kulcsfontosságúvá váló elemét, amely három területen – az oktatásban, az egészségügyben és a kutatás-fejlesztésben követhető nyomon. Egyikben rosszabbul állunk, mint a másikban. Tény, hogy a mostani kormány intézkedései folyamatosan rombolták a fenntartható vagy éppen erősíthető versenyképesség fenti feltételeit. Miközben a szociális háló tudatos felfejtésével folyamatosan és felelőtlenül újratermelték a jövő számára is a kilátástalan szegénységben élő honfitársainkat.

Megfordítani a negatív folyamatokat e három ágazatban csak hosszú távon és nem kevés többletköltséggel lehet.

Első lépésként teljesen meg kellene változtatni a három területre szánt költségvetési források mennyiségét és minőségét. Vegyük példaként az oktatást: nagyon hosszú folyamat, amire ki lehet termelni a versenyképes munkaerőt, pedig most minden eddiginél nagyobb szükség lenne rá, hiszen az Ipar 4.0 vagy digitalizáció néven nevezett globális – s egyébként páratlan és beláthatatlan – műszaki forradalom 15 év múlva a maitól gyökeresen eltérő szerkezetű humán tőkét igényel. Erre a jövőbeni munkaerő-piaci keresletre már most készülnie kellene a teljes oktatási rendszernek, hiszen a mai alsó tagozatosok 15 év múlva fognak belépni a munkaerő-piacra.

És ellenkező esetben?

Olyan helyzetet eredményezhet, amely nagyon komoly gazdasági és társadalmi válságba torkolhat, amelynek sem az időpontját, sem a méretét, formáját nem lehet előre jelezni. Ahogyan a következő pénzügyi válságét sem, csak annyit lehet tudni, minden jel szerint lesz válság, illetve lesznek válságok a jövőben is

És akkor innen hova? Hogyan és mennyi idő alatt látja visszaszerezhetőnek a bizalmat?

Legalább egy fél generáció, de lehet, hogy még többre lenne szükség akár a legjobb esetben is. És nem is csak pénzkérdés a megoldása. A bizalom visszaszerzésének több szintje van: vissza kell állítani az állampolgárokét abban, hogy van az országnak jövőre. Ez főleg a fiatalok körében nagyon fontos felismerés és felelősség is kell(ene), hogy legyen. Nem kevésbé lényeges, hogy erősíteni kell a bizalmat a hatékony intézményrendszerben, a szakmai hozzáértésben, és – nem utolsósorban – a nemzetközi kapcsolatokban is.

Ön nagyon sokat forog nemzetközi közegben, hogyan látja, mennyire mély az a bizalomveszté Magyarországgal szemben. Hiszen az átlagember azt látja-csupán, hogy bár mintha egyre sűrűbben és hangosabba hallanának az ilyen véleményeket tükröző hangok, valójában általában kesztyűs kézzel bánnak velünk.

Én azt tapasztalatom, hogy még azok bizalmát is sikerült minimum megkérdőjelezni, akikkel számos magyar hosszú ideje nagyon szoros üzleti, s akár személyi, baráti kapcsolatokat ápolt vagy továbbra is ápol. Ezekben a körökben nem bírálnak ugyan, de egyre tartózkodóbbak, s nem tapasztalható a korábbi lelkesedésük. Emellett korábban folyamatosan új és új potenciális partnerek keresték a magyarokkal a kapcsolatot, de ma már nem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy „lehúzták a redőnyt”. Mondok egy szemléletes példát: a hivatalos brüsszeli tanácskozásokon kívül gyakorlatilag nincsenek magas szintű kétoldalú kapcsolatai a kormánynak az uniós tagországokkal. És ugyanez vonatkozik a NATO-n belüli kapcsolatrendszerre is.

A lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek.

A nemzetközi bűnözői hálózatba??? Nem túl kemény megfogalmazás ez?

Ilyen hálózat tagjai között lehetnek nyugat-európaiak és amerikaiak is, akárcsak spekuláns pénztőkések vagy kifejezett „terroristák”. Ebbe a körbe tartozhat a letelepedési kötvényesek egy része, de a schengeni térségre érvényes magyar vízummal ellátott mintegy négyezer orosz (vagy magát annak valló) „jutalmazott” között is biztosan lehet ilyeneket találni. Ez nemzetbiztonsági kockázat – de nem kevésbé kockázat szövetségeseink számára is. De az „egy millió új magyar állampolgárra” való töretlen kormányzati törekvésnek is minden bizonnyal vannak kétes (esetenként kifejezetten bűnöző), de biztonsági szempontból egyáltalán nem ellenőrzött tagjai.

Dől a fa?

Soha nem volt egyenes. De hogy most éppen mekkora a dőlésszöge, nem tudom. A fáknak van egy olyan tulajdonsága, hogy hosszú ideig csak kicsit dőlnek be, és a külső szemlélő számára stabilnak látszanak.

Majd eljön az a pont, amikor a gravitáció győz, s akkor egy perc alatt kidől.

Ez sokszor magától következik be, de mi van akkor, hogy felgyorsítja a folyamatot egy szélvihar, esetünkben egy nemzetközi pénzügyi válság vagy akár az, hogy Brüsszel végül úgy dönt, hogy vissza kell fizetnünk a jogtalanul felhasznált uniós támogatásokat?

Erre lát esélyt?

Utólagos visszafizetésre kevesebb a példa, mint a még ki nem fizetett tételek visszatartására, de azért nem lenne egyedülálló. Már elkezdődtek egyes ilyen esetek vizsgálatai.

És mi lesz Ön szerint a választások után?

Azt mindenki látja, ha a jelenleg kormányzó párt alakíthatna kormányt – még ha nem is kétharmaddal, hanem sima többséggel –, akkor is ugyanezt folytatnák. És ne legyenek illúzióink! Még ha egy teljesen új színű kormány is alakulhatna, akkor is rengeteg ideig tartana, temérdek pénzt emésztene fel és óriási társadalmi költsége lenne a szükséges és egyre sürgetőbb változásnak. Páratlan államférfiúi és állampolgári felelősséget igényelne, hogy ilyen drámai folyamatok békés keretek között következzenek be. Mindez akkor, amikor az idő kevés, hiszen nincs idő cikk-cakkokra, az idő vesztegetésére ma, amikor minden drámai gyorsasággal változik a világban, amelyhez hasonlóan gyorsan kellene tudni alkalmazkodni.

Pedig aki a mai világban egyszer lemarad, nehezen tud kikecmeregni a gödörből, vagy, hogy visszatérjek a kiinduló kérdésre, a szakadékból.

Ez nem 1848-49, amikor a forradalom és szabadságharc leverése után húsz évvel volt lehetőség a kiegyezésre, amit történelmileg páratlan fél évszázados modernizációt tudott beindítani. Nem is 1956, ahol – egy kettéosztott és nagyrészt zárt világban – óvatos mozgástér-bővítéssel sikerült megtartani a felzárkózási esélyt. Egy annyira nyitott gazdaságú országban, mint Magyarország, rendkívül gyorsan kell tudni alkalmazkodni, és minden sikeres alkalmazkodás elmulasztása hatalmas társadalmi és gazdasági többletköltséggel jár. Sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is.

Chikán Attila: Ez nem nemzethalál, „csak” elszalasztott lehetőség

A gazdasági lecsúszást meg lehet állítani, bár nem könnyen, mivel nagyon mélyen lemerültünk már. A legfőbb bajom a kormányzati politikával, hogy a tényektől eltávolodó gyűlöletbeszéddel olyan mértékű negatív érzelmi indulattöltetet vitt a társadalomba, amit nagyon nehéz lesz kiirtani” – így látja a helyzetet Chikán Attila közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az első Orbán-kormány első gazdasági minisztere. A Független Hírügynökségnek adott interjújában úgy fogalmazott: “Futunk a versenyben, haladunk előre, de egyre távolabb kerülünk az előttünk futók mezőnyétől”. Kifejtette azt is, hogy a kormány a gazdasági sikereit a társadalmi folyamatok rovására valósította meg. S a kiút? „A változásokat csak az alapoktól lehet kezdeni: a legnagyobb hazai problémák nem tisztán gazdasági természetűek. Az egész társadalompolitikai irány kérdőjeles”.

 

Hogy érzi magát a mai Magyarországon? Mint magánember, illetve mint elismert egyetemi tanár, gazdasági szakember?

A magánközérzetem jó, a közközérzetem azonban nem. Szakmailag elfoglalom magam,  oktatok, előadásokat tartok, tevékenykedem különféle társadalmi szervezeteknél, vállalatoknál, de a legtöbb időt a Rajk Szakkollégiummal, a kollégistákkal és ügyeikkel töltöm. S persze írok – most jelenik meg a Springer kiadónál egy könyv, amelynek én vagyok az egyik szerzője, és pont ezen a héten jött ki egy a globalizációval foglalkozó, társszerzővel írt tanulmányunk. Nem unatkozom.

Az Ön által közközérzetnek mondott „énjére” mi hat negatívan?

Nagyon sok olyan jelenséget látok, ami elszomorít, vagy akár dühít. Ezt nem is rejtem véka alá, igyekszem felhívni rá a figyelmet.

Hol és kinek?

Gyakran tartok előadásokat vállalatvezetőknek Budapesten és vidéken, szerepelek különféle konferenciákon, s a médiában is megjelenek.

És politikusoknak is szokott tanácsot adni?

Nem adok tanácsokat senkinek, csak a véleményemet mondom el.

Akkor másként kérdezek: kifejezetten a politikusok,  kormányzat politikusai számára is elmondja a véleményét?

Ha arra kérdez rá, hogy vannak-e politikusokkal szakmai kapcsolataim, akkor erre a válaszom az, hogy nincsenek. Arra, hogy eljut-e hozzájuk, amit írok, nem tudom a választ.

Ez azért érdekes, mert Ön – ismeretes módon – az első Orbán-kormány idején, annak első másfél évében miniszteri posztot töltött be, nem is akármilyen minisztérium –  a gazdasági – élén. Egyáltalán nem tartja velük a kapcsolatot, nem kérik ki a véleményét?

Az egy teljesen más korszak volt, más volt a politikai és a gazdasági közeg, mint ma.

Ki a felelős azért, hogy ennyire megváltozott a helyzet?

Igazából nem  a felelős(ök) személyének a megnevezése az izgalmas, hanem az idáig vezető folyamatok vizsgálata, azoké, amelyek lehetővé tesznek bizonyos vezetési módokat, politikai magatartásokat. Ebből a szempontból pedig minimum a rendszerváltásig érdemes visszamenni, amikor még tanácstalanok voltunk abban, hogyan akarjuk berendezni a gazdaságot és a társadalom egészét. Ami az előbbit illeti – hiszen az a szakterületem –, azt tudtuk, hogy piacgazdaságot akarunk, de annak is számtalan válfaja van. Magyarország a rendszerváltás után elindult egy úton, amely a kezdetekben sokban követte a nyugati, az euro-atlanti fejlődést, mégpedig a kilencvenes években a hibák ellenére is többnyire sikerrel. Nem véletlen, hogy 2001-ben a Világgazdasági Fórum százharminc országra kiterjedő versenyképességi rangsorában a 29. helyen álltunk, megelőzve az összes volt szocialista országot.

Mikor és mivel kezdődtek a problémák?

A közgazdászok között is vita van ebben, például azt illetően, hogy mennyire hibáztatható a válság későbbi kialakulásában a Fidesz 2000. után követett gazdaságpolitikája vagy az MSZP-SZDSZ kormány kétszer száznapos programjára vezessük-e vissza a problémák elmélyülését. Ezt nehéz megítélni, de az tény, hogy a kétezres évek bukdácsolást hoztak, így a  2007-2008-as válság már egy meggyengült gazdaságot küldött padlóra.

És milyennek látja a második és harmadik Orbán-kormány gazdaságpolitikai fordulatát.

Ebben is eltérések vannak szakmai körökben. Nagy vonalakban úgy írnám le, hogy

döntően pártpolitikailag  motivált,  a nemzetközi trendektől, intézményektől erős függetlenedési törekvésekkel átszőtt, eszköztárát tekintve a korrupcióig elmenően pragmatikus, a hosszú távú társadalmi problémáknak csekély súlyt tulajdonító  gazdaságpolitikai döntések születnek,

egy sajátos nemzetfejlesztési koncepció jegyében.

Ön szerint mennyire sikeres ez a gazdaságpolitika?

A függetlenedés több mutatót tekintve sikerült, csak éppen az a kérdés, hogy ez kinek jelent sikert. A makrogazdasági folyamatok, mutatók többsége önmagában elfogadható, ha nem bánjuk azt, hogy a korábban mögöttünk lévő volt szocialista országok rendre jobban teljesítenek. Ugyanakkor folytatódott sok negatív tendencia, amely nem a második és harmadik Orbán-kormánnyal kezdődött, de  amelynek megváltoztatására lett volna lehetőség. Gondolok itt elsősorban az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjrendszerre, a szociális ellátásra.

Összességében a kormány a gazdasági sikereit a társadalmi folyamatok rovására valósította meg.

Ebben egyébként nagyok a nézetkülönbségek  a kormány és az ellenzék között, a valamennyire semleges, tapasztalt közgazdászok jó része azonban osztja az aggodalmakat.

Vegyük a szűkebb szakmájának a közegét, az oktatást. Ott mit lát a legnagyobb szakmai hibának?

A felsőoktatást és a szakképzést tekintve azt, hogy teljesen a mai üzleti világ igényeire épít (ennek emblematikus kifejezője a duális képzés), pedig ma nem lehet tudni, hogy milyen jellegű munkakörök lesznek húsz-harminc év múlva. Az oktatásban pont azoknak a készségeknek, tudásnak a fejlesztését hagyták el vagy sorvasztották el, amelyek lehetővé teszik a munkaerő adaptációját. Gondolok itt az általános műveltségre, a tanulási készségre, stb. Ezek kialakítása persze már az alapfokú oktatásban kezdődik, arra is nagyobb figyelmet kellene fordítani.

Mégis nagyon keresett a magyar munkaerő, százezerszámra vándorolnak ki, s boldogulnak is külföldön a magyarok.

Ez nem mond ellent a fentieknek: a mai munkaadói igényeknek megfelelő szakmunkásokat, szakembereket képeznek a hazai oktatásban, például az autóipar számára, de mi lesz, amikor – ahogy az előrejelzések  szólnak – pár év múlva már nem lesznek olyan  autógyárak, mint ma. Persze ne tévedjünk, lesz helyette más munka, de a jelenlegi magyar szakképzésből kikerülő munkaerő nehezen fog adaptálódni az új helyzethez.

Lesz helyette más munka – mondja, de a világ a szolgáltatások irányába fejlődik, miközben nálunk pont az ellenkezője zajlik: a gyártás, a kézzel fogható termék előállítása felé fordultunk. Ez mennyire veszélyes a gazdaság jövője szempontjából?

Nem lehet tudni, mennyi ebben a kormányzati retorika és mennyi a valóságos szándék.

A fejlett országokban látványosan nő az anyagi és nem anyagi szolgáltatások aránya az értéktermelésben, s ezen belül növekszik a szellemi teljesítmény súlya. Nekünk arra kellene törekednünk, hogy erősítsük az oktatás hozzájárulását ehhez.

Ön szerint mi lenne az a három terület, ahol a legsürgetőbb és a legfontosabb változtatni? És merre kellene lépni, mit kellene tenni?

A lényeg, hogy a változásokat csak az alapoktól lehet kezdeni: a legnagyobb hazai problémák nem tisztán gazdasági természetűek. Az egész társadalompolitikai irány kérdőjeles. Nem minősíteném egyszerűen hibásnak, hiszen azt majd a történelem dönti el, hogy mi volt jó és mi nem.

De az azért jelzésértékű, hogy a gazdasági eredményeink nem igazolják vissza a követett pályát:

még a volt szocialista országokhoz képest is látványosan maradunk le mutatókban, ez pedig valószínűsítheti, hogy nem a jó úton járunk.

Hol és hogyan kellene változtatni?

A szűken vett gazdaságnál maradva a legfontosabb kormányzati probléma a kiszámíthatóság, a bizalom légkörének a helyreállítása. Ez nem rövidtávú feladat. Már csak azért sem, mert nem tisztán az elmúlt hat-hét év tehet róla: a magyar ember gondolkodásmódját meghatározó, történelmünk korábbi szakaszaiból eredeztethető  kulturális elemek is szerepet játszanak benne.

A magyarok magánmegoldásokat keresnek a közügyekre, kivonulnak a közügyek intézéséből, nincs olyan politikai aktivitás az országban, amely kikényszerítené a változásokat. 

Ez a fajta magyar gondolkodás nem csak a Kádár-korszakban szocializáltak jellemzője, vannak, akik szerint a török időkig visszanyúlik, amikor minden településnek, tanyának magát kellett megvédenie a betörő ellenséggel szemben. A bizalomépítésnél az lenne az alapfeladat, hogy be kell tartani az ígéreteket, illetve olyanokat kell ígérni, ami betartható és megvalósítható. Persze amikor olyanokat mondunk, hogy bizalomépítés meg kiszámíthatóság, akkor ugyan igazat szólunk, de mégis túlságosan általános és frázisként hat az olvasókra. Mondok néhány konkrét példát. Ott van a nyugdíjrendszer: függetlenül attól, mennyire volt ez helyes lépés, tény, hogy egészen más struktúrát ígértek, amikor államosították a magánnyugdíjpénztárakat; ma már szó nincs arról, amit ígértek arra, hogy mi lesz majd akkor – olyan húsz év múlva  –, amikor élessé válik a nyugdíjhelyzet. Vagy ott vannak a válság nyomán bevezetett ágazati különadók: a bevezetéskor azt hangoztatták, hogy megszüntetik, fokozatosan kivezetik őket, de ma, 2017. végén még mindig beszedik azokat.

De a reálszféra szereplői – tisztelet a kevés kivételnek – csendben vannak. Miért?

Mindenki lobbizik, saját maga igyekszik engedményeket elérni a kormánynál, ez pedig a kormánynak tetsző dolog, nem véletlenül köti sorra a stratégiai szövetségeket az egyedi vállalatokkal.

Az üzleti szféra érdekképviselete gyenge, a szakmai szövetségek, a kamarák nem lépnek fel az egész gazdaság védelmében, egyedi megoldásokat keresnek az általuk képviseltek szűken vett problémáira, s fel sem merül, hogy nagyobb gondokat kellene megoldani. Erre lehetett volna példa a 2008-ban a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ), az Agrárszövetség, az Országos Érdekegyeztető Tanácsban (OÉT) képviselt kilenc munkaadói szervezet, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) vezetői által létrehozott, másfél évig működött Reformszövetség, amelyben én is aktív voltam. A Reformszövetség párbeszédet folytatott valamennyi politikai erővel, s nem csekély szerepe volt azon idők politikai változásaiban

Ma nem készül valami ilyesmi?

Nem ismerek erre irányuló gondolkodást.

De tapasztalatom szerint a gazdaságot képviselő szervezetekben általában nagy az elégedetlenség.

De az nem cél, hogy azért jöjjünk össze, hogy egymás vállán sírjuk ki a bánatunkat.

Miért nincs hasonló összefogás, mint közel tíz éve? Miért nem lépnek fel nyilvánosan és az ajtók mögött is közösen a reálszféra érdekében annak szereplői? Még a külföldiek sem, akiknek azért sokkal kevesebb veszíteni valójuk lenne, mint a magyaroknak. Félelemből netán? Hiszen azért ma – ebből a szempontból is – más a légkör, mint akkor volt.

Nem jó szó rá a félelem, ez túlságosan negatív. Inkább úgy látják, hogy kárt okoznának maguknak, ha a különmegállapodások helyett elkezdenének általános kérdésekkel foglalkozni és így beleszólni a politikába. Addig talán még csak el-eljutnak, hogy általánosságban elmondják a panaszukat, de odáig már nem, hogy erőforrásokat (munkát, pénzt) is tegyenek egy a gazdaság működésének lényegesen megváltoztatására irányuló mozgalom mögé.

Pedig az üzleti szférában van erő, létre lehetne hozni olyan intézményeket, amelyek segíthetnék a kibontakozást.

Milyen intézményre gondol? Kizárólag az üzleti szféra részvételével vagy kormányzati és állami képviselők bevonásával működőre?

Egy példát mondok: Most záródik egy olyan kutatás, amelynek keretében megvizsgáltuk 14 ország versenyképességgel foglalkozó intézményrendszerét, azt, hogy milyen intézmények működnek és mit tesznek a versenyképesség erősítése érdekében. Több helyütt működik sikerrel olyan versenyképességi tanács, amelyik a legfelső vezetéshez, adott esetben a miniszterelnökhöz tartozik, s amelyben magas beosztású, képzettségű, tapasztalatú emberek által van jelen a tudomány, az oktatás, az érdekképviseletek, az üzleti körök és amely deklaráltan és valóságosan is a mindenkori kormány mellett működő pártok felett álló testület. Hiszen egy ország versenyképességének fokozása kormányokon átnyúló feladat, nem rendelhető alá a négyéves választási ciklusoknak

Ezért szűnt meg a hasonló céllal 2008-ban létrehozott testület?

Még Gyurcsány Ferencék hozták létre jelentős médiaparádéval a Versenyképességi Kerekasztalt, amely komoly erőkből állt: körülbelül húsz, az érdekképviseletek, a tudomány és az üzleti világ érdemi emberéből, elnöke elismert közgazdász akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi főtitkára volt.

De nem kommunikáltak velünk, nem vették figyelembe a munkánkat, az ajánlásainkat, az állami vezetők nem működtek velünk együtt.

Tragikomikus volt a megszűnése is: amikor elhatároztuk, hogy feloszlunk, az elnök feltette a kérdést: bejelentsük-e a sajtónak, hogy beszüntetjük a tevékenységünket vagy csak egyszerűen menjünk haza? Egyszerűen hazamentünk, s nem tudok róla, hogy valaki keresett volna bennünket.

De valamivel több mint egy éve ez a kurzus is felállította a saját hasonló testületét, a Nemzeti Versenyképességi Tanácsot, amely az idén tavasz óta működik. Az nem megfelelő platform?

Ez egy szűkkörű, a kormányzathoz közelálló emberekből álló testület, amely az első ülésén elfogadott egy olyan programot, amely a Világbank „Doing Business” rangsorából – az alacsonyan csüngő gyümölcsök leszedési módszerével – kiemelt szempontokat tartalmazott, azokat, amelyekben a legrosszabbul teljesít a gazdaság. Az még hagyján, hogy a Világbank rangsora deklaráltan nem a versenyképességre, hanem a szűken vett üzleti környezetre fókuszál, az rosszabb, hogy érzékelhető  kommunikáció nincs  a munkájáról.

Viszonylag dinamikusan nő a gazdaság, rekordokat döntöget a kivitel, aktív a folyó fizetési mérleg hiánya, 3 százaléka alatt van költségvetési deficit, s csökkenő trendvonalat mutat az államadósság – mégis nagyon sok közgazdász, elemző fanyalog. Miért?

Kérdés, mi számít sikernek, nem szólva arról, hogy amiben nem sikeresek, arról a kormányzati kommunikátorok nem beszélnek, még a kérdés felmerülésének a szintjén sem.

Különböző fórumokon sokszor hallom a kormányzati képviselők előadásait, szinte csak jó dolgokról hallunk. Ez a magatartás ismerős, évtizedeken át így ment a Kádár-korban, bár akkor tételesen hazudtak is, ma a prezentált számok igazak, inkább csak nem beszélnek arról, ami problémás. Ami pedig a fanyalgást illeti: az eredmények akkor jók, ha elfogadjuk, hogy Magyarország egy lecsúszó ország Európa közepén, amelynél minden közvetlen versenytárs  jobban teljesít. Futunk a versenyben, haladunk előre, de egyre távolabb kerülünk az előttünk futók mezőnyétől.

Nem lehet tehát azt mondani, hogy nem fejlődünk, hogy rosszabbul élünk, csak az a kérdés, hogy mihez mérjük.

Azért nagyon sokan rosszabbul élnek ma, mint négy vagy nyolc éve – hiszen az életszínvonal emelkedik ugyan, de ez csak átlag.

Valóban nagyon igaz, hogy hibát követünk el, ha csak az összevont adatokat nézzük, hiszen problémáink jelentős hányada strukturális természetű. Az olló területileg és szociológiailag is olyannyira kinyílt, hogy már időzített bombává vált. Vannak a problémák közt olyanok, amelyeknek a kezelésére születnek elfogadható elképzelések, de a megvalósításuk az adott közegben eltorzul. Ilyen például a közmunkaprogram, amely jó, hogy van, s elvben jó is lehetne, de annak már drámaiak a következményei, hogy korrupt környezetbe van beágyazva. Ráadásul olyan a rendszer, hogy (itt kapcsolódva a képzési rendszer hiányosságaihoz) alig kínál kimenetelt a benne résztvevők számára.

Mit hagyunk a gyerekeinkre, az unokáinkra? A gazdaság csak egy dolog, de mi van a társadalmi „lélekkel”, erkölccsel, etikával?

A gazdasági lecsúszást meg lehet állítani, bár nem könnyen, mivel nagyon mélyen lemerültünk már. A legfőbb bajom a kormányzati politikával, hogy a tényektől eltávolodó gyűlöletbeszéddel olyan mértékű negatív érzelmi indulattöltetet vitt a társadalomba, amit nagyon nehéz lesz kiirtani. Távolról akár még komikusnak is nevezhető, ahogyan a soha nem látott migránsoktól félnek az emberek, ám az, hogy hamis állításokkal teli konzultációs kérdőívekre épüljön a nemzeti konszenzus és együttműködés … ez már nem tréfa.

Ön hogy látja, a fideszesek elhiszik mindezeket?

Úgy látom, a legtöbb vezető fideszes meggyőződése, hogy jót csinálnak.

Persze valamennyi cinizmus nélkül nem lehet politizálni, de nem ez az alapvető – ők ezt ha másként nem, hát racionalizálják magukban. Fegyelmezett politikusként naponta ismételgetik a tételeiket, nem csoda, hogy elkezdik hinni. Akinek pedig mégis valami kételye merül fel, az a beszélgetések, viták során megkerüli a kérdést.

Mi lesz Ön szerint Magyarországon? Magyarországgal?

A formális logika szerint Orbánéknak győzniük kell, hiszen olyan nagy a megosztottság az ellenzékben, hogy abból nehezen jön bármi. Bár az is tény, hogy nagyon sok a rejtőzködő szavazó; ezt a felmérések is mutatják, de még inkább az általános morgás, amellyel nap mint nap találkozik az utcán az ember. Nem lehet tudni, hogy ennek milyen következményei lesznek a választáson.

Mi lesz, ha marad Orbán? Számít változásra?

Nem hiszem, hogy nagy változások lennének a jelenlegi kurzuson belül. A gazdaságpolitika alapelvei várhatóan nem fognak változni,

beleértve a nemzetközi folyamatoktól való (kérdéses kimenetelű) függetlenséget, az erős magyar nagyvállalkozói réteg bármi áron, akár korrupcióval történő létrehozását, azt a szemléletet, hogy miután a GDP-t nem a szegények termelik, a szociálpolitika másodlagos szerepet kap.

De ez azt jelenti, hogy teljesen reménytelen a helyzet?

Hol van az előírva, hogy Magyarországnak a gyorsabban fejlődő országok közé kell tartoznia? Mindig is voltak gazdag és szegény országok, mi sosem tartoztunk a leggazdagabbak közé,  bár a világ országainak a listáján mindig annak első felében voltunk. A rendszerváltáskor sokan naivan azt gondoltuk, hogy feljebb léphetünk. Ha önsorsrontó módon politizálunk és olyan gazdaságpolitikát folytatunk, amely lassúbb fejlődéshez vezet, akkor majd a történészek megírják, hogy nem ez történt.

Ez nem nemzethalál, „csak” elszalasztott lehetőség.

Persze lehet, hogy nem is létezett, csak belegondoltuk a helyzetbe. A mai folyamatokat látva nincs ok arra gondolni, hogy másként lesz, de reménykedni persze lehet.

Adózási versenyképesség vállalati szempontból

Érdekes és tanulságos „játék” alaposan megvizsgálni egy-egy nemzetközi jelentést, amelyeket – tisztelet a kivételnek – általában az összefoglalók és kiemelt mutatók alapján szoktak csak elvégezni. A Világbank legutóbbi kiadványával mi nem ezt tettük: kiemeltünk belőle egy szempontot, s azt néztük meg tüzetesebben. Tanulságos eredményekre bukkantunk.

Magyarországon egy középvállalkozásnak – mint cégnek – 11 fajta adót és járulékot kell fizetnie, ezek összege nyereségének a 46,5 százalékát teszi ki. A jelentős pénzbeni hozzájárulás csak a teher egy részét jelenti, hiszen időben és energiában is elvisz nem keveset egy cég életéből. Számszerűsítve: évi 277 órára teszi ezt a Világbank által évente elkészített, az üzleti környezetet górcső alá vevő jelentése. A Doing Business 2018 (a 2017. június 30-i állapotot tükröző) összesítése és a világ további 189 országával történő összehasonlítása tíz nagyobb területen vizsgálja az adott országok teljesítményét.

Ami az adózást illeti: a legkevesebb adófajtával – összesen hárommal – Hong-Kongban kell a  vállalkozásoknak törődniük, a legalacsonyabb terhet – 18,47 százalékosat – sok helyen, 32 országban kell leróniuk, s a legkevesebb időt – 55 órát – Luxemburgban kell eltölteni az ezzel kapcsolatos adminisztrációval és egyéb tevékenységgel.

A magyar teljesítmény az adózás, mint nagy kategória az idén a 93. helyhez volt elegendő a 190-es rangsorban.

Ezt a százas skálán elért 71,49 ponttal abszolváltuk (ami gyakorlatilag nem jelent elmozdulást az egy évvel ezelőtti pontszámhoz képest). Ám az akkori 77. helyről sikerült jócskán visszaesnünk.

Mint látható Magyarországon a vállalkozásoknak három típusú adót kell fizetniük:

A vállalkozásokat terhelő adófajták száma pedig a jelentés szerint 11:

Az említett tíz kategória alapján az összesített helyezésünk ennél sokkal jobb lett (a pontszámunk azonban nem annyira): 48.-ak lettünk 72,39 ponttal.

Ez jelentős romlás a tavalyi helyezéshez képest – hét hellyel csúsztunk ugyanis hátrébb a versenyképességinek is nevezhető rangsorban. Igaz, a pontszámunk alig romlott (tavaly 73,07 volt), ami azt jelenti, hogy miközben mi gyakorlatilag egy helyben topogunk, a világ szépen elhagy minket.

Ami nem véletlen, hiszen az elmúlt egy évben összesen egy olyan reformnak nevezett intézkedés volt Magyarországon, amely könnyebbé tette a vállalkozások dolgát  – derül ki a jelentésből (elektronikus fizetést vezettek be a bírósági díjak lerovására).

Mint a grafikonból is látható, a tíz terület közül egyben értük el a maximum 100 pontot, s ezzel az első helyre kerültünk: a külkereskedelemben.

Amúgy a reformoknak nevezett változások/könnyítések száma a legutóbbi jelentés készítése óta eltelt időben 264 volt globálisan. Persze, vannak olyan országok, ahol már nincs is szükség a vállalkozás jelentős könnyítésére – ide sorolhatók a listavezetők, úgy is mint Új-Zéland, Szingapúr és Dánia, amely megőrizte tavalyi első, második és harmadik helyezését. A Koreai Köztársaság, Hong-Kong, Kína, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Norvégia, Grúzia és Svédország van még az abszolút élbolyban.

Ami a térségbeli versenytársainkat illeti: a V4-ek is megelőztek minket (sajnos, ez már mindennapos az ilyen versenyképességi listákon): a lengyelek a 27., a csehek a 30., a szlovákok pedig a 39. helyen végeztek az idén. Ennél is szomorúbb, hogy a volt szocialista országok és utódállamok közül 15 is előttünk végzett.

Az éves jelentés keretében a Világbank munkatársai összeállíítják az összes ország profilját – akit az idei, 73 oldalas, minden részletre kitérő Magyarország-jelentés érdekel, itt megnézheti.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK