Kezdőlap Címkék Nagy Imre

Címke: Nagy Imre

Bréking nyúz, 2020. augusztus 15. – Tudósítás a másik valóságból

0

Közvetetten és nem durván ugyan, de a “ballibek” mellett Nagy Imrének is nekimegy a 888 annak kapcsán, hogy szobra helyén Trianoni emlékhelyet létesít a kormány. A Magyar Idők is két legyet üt egy csapásra – pontosabban, egy cikkben üti Oettinger német uniós biztost és a magyar baloldalt, teszi ezt az antiszemitizmus témájára felfűzve. S nem maradhat el a migránssal való riogatás sem – ezúttal az Origónak köszönhetően.

 888.hu: A Fradi-szurkolók megtisztították a IX. kerületi városházát az LMBTQ-zászlótól

Hiába Baranyi Krisztina a IX. kerület polgármestere, úgy tűnik, hogy Ferencvárosban bőven akadnak olyan derék magyarok, akik nem kérnek az LMBTQ-lobbiból.

A kerület városházáját ugyanis fél napig sem „díszíthette” a szivárványos zászló, a Fradi Aryan Greens nevű szurkolói csoportja szombat este megtisztította az épületet.

Facebook
Ez a város…. Nem az a város… FERENCVÁROS !!!!!!!

– írták a Facebookon a kép mellé.

 

Magyar Nemzet: Bedobták a legaljasabb eszközt

• A közösségi média nélkül nem fogunk választást nyerni.
• Mi történt volna, ha Karácsony előre elárulja, hogy öt főpolgármester-helyettest fog választani, negyvenegy szakértője lesz a városházán és egysávosítja a Nagykörutat?
• Az Index kiszolgált már mindenkit: először az SZDSZ-t, aztán az MSZP-t, majd Gyurcsányt, ­Bajnait, Simicskát, aztán tisztára mosdatták Vona Gábort.
• Az ellenzék azonban itt is eltávolodott a valóságtól: egy ideig az volt a téma, hogy lesz-e elég lélegeztetőgép. Most már az a téma, hogy túl sok van.
• A Jobbik már nem mer taggyűlést összehívni, mert akkora a feszültség a párton belül.
• A 2019-es önkormányzati választáson sok esetben jobban szerepeltünk, mint az előzőn.

Origo:

Vértanú-emlékmű kerül a Nagy Imre-szobor helyére

0

Évek óta szó van a Vértanúk terének átalakításáról, amely része a Kossuth tér és környéke megújítását célzó, 2011-ben indult programnak. A Vértanúk terén egy, a Horthy-korszakban emelt szobrot akarnak rekonstruálni.

Nem most merült fel, hogy átalakítják a Vértanúk terét, amelynek keretében elvihetik onnan Nagy Imre szobrát. Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója az MTI-nek azt mondta, hogy a tér rehabilitációja során „második világháború utáni szoborrombolásokat megelőző képzőművészeti arculatot kell visszaállítani”, méghozzá

„az Országgyűlés vonatkozó határozata szellemében”.

A tér átalakítása valóban része az úgynevezett Steindl Imre-programnak, amelyről még 2011 nyarán döntött a Parlament.

Elsőként a Kossuth tér átalakítását kezdték el, majd 2016-ban kormányrendelet döntött a teret övező valamennyi épület és a kapcsolódó közterületek „térhez illeszkedő felújításáról”. Ekkor hozták létre a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt-t is, amelynek alapító okiratában is szerepel, hogy „a Vértanúk tere gyalogos-prioritású átalakítását megalapozó közlekedési hatástanulmány és koncepcióterv” készül, „annak érdekében, hogy a tér a Kiemelt Nemzeti Emlékhely részévé válhasson”.

Halász János fideszes képviselő tavaly május 30-án a Parlamentben, az egyes törvények kiemelt nemzeti emlékhellyel összefüggő módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitáján azt mondta:

„A program negyedik üteme a Vértanúk terének rekonstrukcióját célozza majd.

A Kossuth térrel szerves egységet alkotó terület a főváros egyik legfontosabb turisztikai útvonalán fekszik, rendezése ezért is szükséges. A teret övező épületek is mind megújulnak, több mint furcsa lenne, ha a térrel nem törődnénk.”

És most jutottak el odáig, hogy konkrét lépések is történnek. Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának múlt heti zárt ülésén elfogadták a Vértanúk tere beruházással kapcsolatos kérelmet is – erről is Wachsler Tamás beszélt az MTI-nek. Így aztán

hamarosan megkezdődnek a munkák.

Ahogy Wachsler elmondta, a térre autók nem hajthatnak majd be, csak BKV-járművek.

A bizottsági ülésen került szóba Nagy Imre-szobra is – Wachsler javaslata szerint a Jászai térre viszik majd át.

A téren ugyanis rekonstruálják az úgynevezett Nemzeti Vértanúk Emlékművét, így Nagy Imre szobra már nem férne itt el. Az eredeti szobor 1934 és ’45 között állt itt. A kérdés már csak az, hogy miért kell újra felállítani a Horthy-korszak egyik fontos szobrát.

A szerencsés ember…

Ódor István kifejezetten szerencsés embernek tartja magát. Már hetek óta áll a Nyugati pályaudvar előtti villamos megállójában, a kezében egy tábla, amelyre nagy betűkkel ráírta, hogy munkát vállal. Ugyanis elvesztette az állását. A járókelők meglepődve, és némi idegenkedéssel olvassák a feliratot, mert pénzt rendszeresen kéregetnek tőlük az aluljárók környékén lézengő csövesek, a kényelmesebbek koszos hullámpapírra még ki is írják, hogy éhesek, mások lépcsőn kuporognak kutyájukkal az adományokat kérő tábla előtt. Ódor azonban nem ül közéjük, pénzt sem kér. Tarka katonai dzsekijében kicsit görnyedve támaszkodik a megálló vasrácsának, fekete kötött sísapkáját hátratolja a szemerkélő esőben, és jól látható módon feltartja a tábláját. Munkát szeretne. És amilyen piszok mázlista ez az Ódor – ezt sokszor meséli – az első meglepetés után a gyalogosok, főként az idősebb asszonyok ajánlanak némi favágást, szénfelhordást, a tehetősebbek kertásásra hívják.

Ritkán persze előfordul, hogy Ódornak sincs szerencséje, legutóbb költözködni hívták másodmagával az egyik körgangos bérházba, előre kialkudták a komoly, ezresekre rúgó fizetséget, viszont amikor az egyik lakásból a másikba áthurcolták a nehéz bútorokat, a tulaj először csak mellébeszélt, majd nem fizetett. Illetve mindössze 180 forintot kaptak fejenként, mondván, nincs több. Ilyenkor az egykor elit alakulatban szolgáló, békefenntartó katona – erről majd később – sem tud tenni semmit. Ha ugyanis erőszakos, akkor vagy a mentő, vagy a rendőrség jön, egyikre sincs szükség.  Az ilyen eset azonban hál’ istennek ritka, sokkal gyakoribb a „sikertörténet”. Nemrég egy „pofa” azt kérte, hogy helyettesítse néhány hétig egy osztrák autóbontóban. Az bizony klassz meló volt, naponta háromszor meleg koszt, kényelmes szállás, és „jó pénz”; igaz, mindezért egész nap dolgozott.

Ódor persze nem hajléktalan, de lakása sincs. Évekkel ezelőtt vált el a feleségétől, tisztelték egymást, ám a szerelem már megkopott, és mikor inkább már csak indulatot éreztek egymás iránt, a közösen szerzett lakással együtt – elhagyta a családját. Kislányát szerette – ő ma huszonhárom éves -, sajnálja, hogy vele sem zárta le, nem magyarázta meg a történteket. Még a gondolattól is szorong: mi lesz, ha egyszer a lánya ráköszön az utcán, és számon kéri múltat. Fél, mert egyetlen kislány sem álmodik olyan apáról, aki borostásan, kialvatlanul, éhesen munkát vár a Nyugati pályaudvarnál. A válás után nem azonnal került az utcára, előtte még szerelmes lett egy másik asszonyba, akiről soha senkinek nem beszél. „Nincs már közöttünk.”  Ezután heteken át aludt kapualjakban, utcán. Nem érdekelte senki, semmi. Az aluljárókban elhagyta fiatalságát, megőszült. Régi igazság: ”az utca öregít”. De aztán legendás szerencséje pillanatok alatt talpra állította, talált egy „bizalmi állást”, parkőr lett – hiába, végül is diplomás ember mindent gyorsan megtanul. Így megpályázta, és hasonló helyzetben lévő társával együtt kibérelhette a gyáli utcai ideiglenes szálló egyik parányi lakását, benne kétágyas szoba, konyha, zuhanyzó, a lakbér havonta 9600 forint volt. Sokan irigyelték, mondták is az aluljáróban maradt hajléktalanok, hogy ez az Ódor nem csak hirdeti magáról, ő tényleg egy „szerencsés flótás.”

De ahogy lenni szokott, még egy mázlistának is vannak nehézségei. Ódor István életén a rendszerváltás, mint egy gyorsvonat robogott át. Nehezen viselte a megpróbáltatásokat. Szülei elváltak. A papa katonatiszt, akit állandóan áthelyeztek, amit a kozmetikus mama nem viselt el. A gyereket, Istvánt elhagyták, illetve a „világ legjobb nagymamamájára” hagyták. Jól tanult, segített a ház körül, majd hamar a zsámbéki főiskolán találta magát. De amikor átvette népművelő-könyvtár szakos diplomáját, sehol sem talált állást. Az új rendszerben mintha nem is maradt volna „művelhető nép”, a könyvtárakat is inkább összevonták, vagy nem költöttek rájuk. A lerobbant művelődési házak pénz és programok nélkül ásítoztak. Ódor szívesen elment volna tanárnak is, hisz a gyerekeket és a tanítás szerette, imádta a történelmet is, de amikor ámulva végignézte Nagy Imre újratemetését, rájött, hogy ő bizony még ellenforradalomnak tanulta a felkelést, szinte meg sem szerezte, máris elértéktelenedett a tudása.

Gondolt egyet, ha már itt a kapitalizmus, gyerünk, nyissunk egy éjjel-nappali élelmiszerüzletet! Elég jól ment a gyermekkori barátjával nyitott kis vidéki bolt, ugyanis közben a fővárosból visszament szeretett városába, ahol újra a nagymama kosztját ehette. A bolt kínálta megélhetést azonban hamar elhomályosította az apától örökölt virtus. Ő is beállt katonának, szerződéses békefenntartó lett. Irány az IFOR haderő, és a délszláv válság. Kemény időszak, életveszélyes hely, magas fizetés, de a szolgálat részletei máig szigorúan bizalmasak; legyen elég annyi, hogy még ma is nemzetbiztonsági védelem alatt áll az egykori elitkatona, még akkori is, ha ma hajléktalanul bolyong. Hisz ennek is vége lett, kazánfűtést tanult, aztán jött a válás. A többit már tudjuk. A hajléktalanokat elszörnyedve figyelő, önmagukat biztonságban érző civilek, akik a kétes külsejű honfitársaiktól megtagadják a segítséget, nem is sejtik – vagy tán’ nagyon is, és ezért félnek -, hogy egyetlen rossz döntés, némi pech, és szinte bárki az utcára kerülhet Magyarországon. A gyáli úti hajléktalanszállón van már orvos, nemrég jött egy mentős és egy tanár is, aki egy Londonból nemrég hazatért hajléktalan. Ez a „kolléga” részletesen beszámolt külföldön szerzett tapasztalatairól. Azóta a szálló lakói külföldön szeretnének ágról szakadtak lenni. De ez még a legszerencsésebbeknek sem megy egyik napról a másikra, kemény munkával meg kell tanulni angolul, például az új lakótól, aki nekik ingyenes órákat ad.

Ódor István tudja, hogy burokban született, és ezúttal sem kell a sorsban csalódnia. Az utcán ugyanis nemrég felismerte egykori főnöke, aki igen elégedett volt korábbi munkájával, ezért újra felajánlotta az egykor betöltött parkőri állást. Erről sem szabad többet leírni, Ódor csak annyit árul el, hogy ez az állás kifejezetten bizalmi pozíció, úgyhogy ne pofázzunk, mert könnyen baj lesz belőle. És akkor tényleg nem tud hol dolgozni, hisz – értesülésünk szerint – a számára ugyancsak perspektívát jelentő szemetesekhez, utcaseprőkhöz még diplomával is szinte csak kihalásos módon lehet bekerülni. Ódor kiszámolta, hogy ha tovább akar lépni a hajléktalanszállóról, akkor némi pénzt össze kell gyűjteni, és erre most van remény. A szabad élethez – ha nincs saját lakás – mindképp kell legalább háromhavi lakbér, ez kb. háromszáz ezer forint, plusz rezsi: gáz, villany, közös költség, ami szintén pár tízezer havonta. És persze kell pénz élelmiszerre, közlekedésre. Tehát legalább félmilliót kell összegyűjteni, ha valaki a hajléktalanságból ki akar keveredni. Persze barátokra nem lehet számítani, nekik sincs pénzük. És ha valaki nem tud a politikusok által olyan sokat emlegetett 47 ezerből megélni, vagy a feketén, alkalmi munkából megszerzett 60-70 ezerből félmilliót félrerakni, akkor bizony élete végéig marad a sors kevésbé napos oldalán, ahonnan a jövő nehezen látható.  

Ódor persze nem szokott elkeseredni, mert szerinte minden helyzetből van kiút, csak meg kell keresni. Kíváncsi vagyok, ma merre látja a jövőt. Figyelem a munkavállalós tábláját, de sehol nem látom. Keresem az aluljáróban, a hajléktalanszállókban, ott sincs. Rossz sejtelmem van, sehol nem találom.  Ódort elnyelte a föld. Kicsit idegesen kutatom. Persze, tudom: utálná, ha aggódnék, mert bárhol is van, neki nem lehet baja. Biztos megint piszok nagy mázlija van. Persze neki könnyű, ő egy szerencsés ember.

Nagy Imre unokája: “hazudoznak róla a mai napig”

Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin a Facebookon írt bejegyzésében keserű szavakkal írja le érzéseit azzal kapcsolatban, hogy a tervek szerint elviszik a Vértanúk teréről a forradalom mártír miniszterelnökének a szobrát. Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója ebben nem lát problémát, szerinte a szobor méltó helyre kerül.

 

„Megölték, a börtönudvar sarkába kaparták el, álnéven, a temető sarkába ásták kátránypapírba-szögesdrótba csavarva… a forradalom 60. évfordulóján alázták végsőkig, hazudoznak róla a mai napig – most szobrát “helyezik át”. Olyanok, akik a cipője sarkáig nem érnek fel. Sírni tudnék. –  írta Jánosi Katalin a Facebookon.

A Nagy Imre alapítvány kuratóriuma pedig közleményben fejezte ki aggodalmait.

„A Nagy Imre Alapítvány Kuratóriuma aggodalommal szemléli a sajtóban megjelenő, a budapesti Vértanúk terén álló Nagy Imre-szobor esetleges áthelyezésével kapcsolatos híreket, megnyilvánulásokat. Álláspontunk szerint névadónk, Magyarország miniszterelnöke – munkássága és életútja, a haza és a magyar forradalom ügye melletti egyedülálló és példamutató elkötelezettsége, honfitársai melletti kitartása és a mártírhalál vállalása alapján is – méltóvá lett egy fővárosi köztéri szobor állítására. Mindezen értékek az elmúlt években nem váltak füstté.

A túlnyomó részt közadakozásból, Nagy Imre 100. születésnapjára készült szobor helyén maradása társadalmi ügy kell, hogy legyen – az emlékmű esetleges áthelyezése nem csupán a mártír miniszterelnök, de a forradalom és szabadságharc valamennyi résztvevőjének és vértanújának emlékét sértené.”

Információink szerint az új helyet Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója javasolta. Szerinte a Vértanúk terén a második világháborút megelőző képzőművészeti arculatot kell visszaállítani. Közlése szerint Nagy Imre szobra új, méltó helyre kerül.

Emlékezetes, 1989. június 16-án, nagy Imre újratemetésekor Orbán Viktor mondott beszédet a forradalom mártír miniszterelnökének emlékére. A mostani miniszterelnök akkor úgy fogalmazott: „ A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

A Fidesz visszataszító támadása 1956 és Nagy Imre ellen

0

A Hungarian Spectrum népszerű blogportál ezzel a címmel jelentette meg legújabb bejegyzését, amelyben S. Balogh Éva megállapítja, hogy a Fidesz soha nem tudta mit is kezdjen a magyar Októberi Forradalommal. Évek során Orbán Viktor különböző magyarázatokkal próbálkozott, hogy mi is történt azon a 13 napon, amelyek megrázkódtatták a Kremlt. A legutóbbi próbálkozásai már a jobboldalon is kiverik a biztosítékot.

Első kormányzása idején „burzsoá demokratikus forradalmat” akart csinálni ’56-ból. Ez egy olyan reménytelen kísérlet volt, hogy azonnal feledésbe is merült, amint megszűnt kormányfői megbízatása.

A Fidesz dilemmája abban áll, hogy vezetői vonakodnak beismerni: ez egy szocialista felkelés volt. Mivel a szocializmus, szociáldemokrácia és liberalizmus szitokszóvá vált a szótárjukban, a forradalom történetét újra kellett írni.

A legújabb újraírásra Scmidt Mária vállalkozott, aki a „rivális forradalom”, az utcai kölykök forradalmának zseniális gondolatával rukkolt elő. Ennek értelmében az értelmiségiek szerepe a forradalmi hangulat kialakításában, elenyésző; bűneiket nem moshatták tisztára késői felismerésükkel, hogy rossz gazdát szolgáltak. Néhányan közülük, beleértve Nagy Imrét életükkel fizettek ’56-os szerepükért, de ezért még nem érdemlik meg, hogy a nemzet panteonjában helyet kapjanak. Az igazi hősök azok a fiúk és lányok voltak, akik fegyverrel a kezükben harcoltak az utcákon.

Semmi új nincs a Jobbik-Fidesz körök Nagy Imre elleni támadásaiban, de a legutóbbi kísérlet az eddigi legkegyetlenebb.

Erre jó példa a gondola.hu nevű, egykor mérsékelten konzervatívnak hitt portálon megjelent cikk, amelynek szerzője Máthé Áron fiatal történész, aki Schmidt Mária Terror Házában dolgozik.

A cikk azzal kezdődik, hogy Nagy Imre nem volt a forradalom miniszterelnöke, mégis állítólag a forradalom mártírja. Máthé szerint Nagy az elvtársai áldozata volt, kétszer is. Először, amikor 1958-ban halálra ítélték és másodszor, harminc évvel később, amikor ellenpólust kreáltak belőle, a nemzeti szabadságharc ellenpólusát.

Ez egy hihetetlen feltevés – írja S. Balogh Éva a Hungarian Spectrumon: a semmiből teremt egy egészen új forradalmat. Nagy Imrét azoknak az erőknek a bábjává nyilvánítja, akik a demokratikus Magyarország megteremtéséért felelősek. Nagynak tehát tulajdonképpen semmi köze nem volt a forradalomhoz.

A mandiner.hu-n egy még keményebb támadás jelent meg Nagy Imre ellen. A szerző egy bizonyos Trombitás Kristóf. Szerinte „a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon, hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot”. Trombitás emiatt örül annak, hogy eltávolítják Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről.

A Hungarian Spectrum szerzője megjegyzi, hogy a mártír miniszterelnököt érő támadásokot még a jobboldali érzelmű emberek is elutasítják, főleg azok, akik fiatalként élték át azokat a napokat és akik számára Nagy Imre igazi hős. Például Lipták Béla, aki egyetemistaként vett részt a forradalomban, amely után Amerikában kötött ki.

  1. Balogh Éva mindeddig nem tudott elképzelni elhivatottabb Orbánrajongót mint Lipták. Hungarian Lobby néven internetes csoportot hozott létre. A csoport tagjainak az volt a feladata, hogy levelekkel bombázzák azon újságok szerkesztőit, amelyek negatív írást közöltek Orbán Viktorról. De Orbán oroszpárti politikája, az atomenergia erőltetése és a Fidesz-rezsim fellépése Nagy Imre ellen még a konzervatív Liptáknak is sok volt. A napokban egy levelet írt, amelyben híveit arra szólította fel, hogy védjék meg Nagy Imre tekintélyét a hazug rágalmazóktól, akik a magyar sajtóban jelennek meg. A levélhez mellékelt egy, a volt miniszterelnökök nagyságát méltató írást.

Egyébként Lipták volt az egyik, aki Nagy Imre koporsója mellett állt 1989. június 16-án.

„Orbán túl messzire ment nemcsak a szocialisták/liberálisok, hanem mindazok számára is, akik nem tudják megemészteni 1956 meghamisítását” – fejezi be cikkét S. Balogh Éva.

 

MSZP-P: Mi vagyunk Nagy Imre szellemi örökösei

0

Karácsony Gergely és Hiller István erről az után beszélt, hogy megkoszorúzták Nagy Imre szobrát az 56-os vértanúk emléknapján.

Hatvan éve végezték ki Nagy Imrét. Az 56-os vértanúk emléknapján Karácsony Gergely  arról beszélt, hogy az 1956 után eltiporni akart szellem 1989-ben feltámadt. “Újra hittünk abban, hogy Magyarországon szabadság lesz, és újra köztársaságban élhetünk”, most viszont “a zsarnokság újra és újra feléledő erőivel szemben újra meg kell védenünk a köztársaságot és a szabadságot” – mondta.

Ezután arról beszélt, hogy a kormány ki akarja retusálni Nagy Imrét a történelemkönyvekből, és

a szobrát is elvitetnék az országház tőszomszédságából, hogy eltávolítsák a szellemét.

Pedig Karácsony szerint éppen ő volt az egyetlen 20. századi politikus, akit minden magyar a történelem jó oldalára sorol. Így ha az volna a cél, hogy a történelemmel egybeforrasszák a magyarokat, akkor Nagy Imre lenne az egyik hős, akire ezt alapozni lehetne.

Azzal fejezte be, hogy az MSZP-P párbeszéd, amely Nagy Imre szellemi öröksének tartja magát, kiáll azért, hogy a szobor a helyén maradhasson, és hogy senki ne pocsékolhassa el erkölcsi örökségét. (A szobor elvitetése ellen korábban a Demokratikus Koalíció is kikelt, Gyurcsán Ferenc petíciót is indított ellene.)

Hiller István is arról beszélt, hogy a kormány törekvései ellentétesek 1989 szellemiségével, “itt arról van szó, hogy Nagy Imrét akarják arrébb tenni a magyar történelemből”, valamint megerősítette, hogy a pártszövetség a párt szellemi örökösének tekint magára.

Június 16-án Áder János köztársasági elnök Rákoskeresztúri új köztemetőben emlékezett: virágot helyezett el Nagy Imre, valamint a forradalom névtelen áldozatainak sírjánál a 301-es parcellában, főhajtással tisztelgett a forradalom erdélyi mártírjai előtt a 298-as parcellában, továbbá megkoszorúzta a 300-as parcellában lévő, Jovánovics György által készített emlékhelyet.

Jakab István, az Országgyűlés fideszes alelnöke és Németh Szilárd, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára is koszorúzott a Vértanúk terén.

Áder János emlékezik
MTI Fotó: Bruzák Noémi

Petíciót indít a DK Nagy Imre szobrának eltávolítása ellen

0

Rónai Sándor, a párt szóvivője sajtótájékoztatóján elmondta, aláírásgyűjtést kezdeményeznek, melynek célja annak megakadályozása, hogy a kormány elvigye Nagy Imre szobrát a Parlament közeléből, a Vértanúk teréről.

Kifejtette: az Országgyűlés Hivatalának a költségvetési bizottság számára megküldött feljegyzésében „találtunk egy meglepő és számunkra aggodalomra okot adó fejezetet”, amelyben a Szabad György irodaház és a Vértanúk terének felépítéséről, illetve átalakításáról esik szó. „Ez könnyen azt jelentheti, hogy a kormány elviteti Nagy Imre szobrát a térről”.

A DK szerint az 1956-os forradalom és a hősök megcsúfolása lenne, ha a Kossuth téri Forradalom lángja 2012-es „eltávolíttatása” után Nagy Imre szobra is eltűnne a Parlament közeléből. „Orbán Viktor arra készül, hogy végképp eltörölje a magyarok forradalmi múltját és elvigye a szobrot” – jelentette ki a szóvivő.

A tiltakozó petíció részleteiről a jövő héten tájékoztatják a többi ellenzéki pártot, melyeket a DK felkért a csatlakozásra és az aláírásgyűjtésre.

Donáth Ferenc, a Nagy Imre Társaság budapesti szervezetének elnöke a tájékoztatón arra emlékeztetett, hogy

a következő héten lesz a Nagy Imre-per és az egykori miniszterelnök kivégzésének 60. évfordulója.

Ehhez kapcsolódóan megemlékezést tartanak a per eredeti tárgyalótermében, a Fő utcai börtönben és koszorúzást tartanak a Vértanúk terén. Ugyanakkor tüntetni is fognak a Legfőbb Ügyészség előtt a „jelenleg zajló politikai perek ellen”.

A szerződésszegő

0

A szovjet beavatkozást egyetlen ponton lehetett és lehet támadni: a Varsói Szerződés szerint a szerződő felek tiszteletben tartják az egyes országok szuverenitását, és csak akkor sietnek egymás megsegítésére, ha valamelyiket külső támadás éri. 1956-ban Magyarországot nem érte a béketáboron kívülről (katonai) támadás, ergo a szovjet beavatkozás jogtalan volt, ellentmond a Varsói Szerződés alapelvével, tehát a Szovjetunió a szerződésszegő.

56 évvel ezelőtt ezen a napon – ugyancsak vasárnap – hajnali 4:00 órakor iszonyatos morajra ébredtünk. Azt hittük ismét földrengés van, mint amilyent már január 12-én átéltünk. Csakhogy ez a rengés nem néhány percre mozgatta meg a csillárt meg a poharakat a vitrinben, hanem egyre erősödő és közeledő zúgás követte, lánctalpasok csattogásával. Aztán az ablakból tankok végtelen sokaságának lámpái, fényei tűntek fel. Apám csak ennyit mondott: “Elindultak.” Öregemet látszólag nem lepte meg, hiszen előző nap a rádió többször is bemondta: “Maléter Pál azonnal menjen Tökölre.” Minden egyes alkalommal, amikor bemondták Apám a rádiókészülék mellett, mintha futballmeccset hallgatott volna többször is felkiáltott: Ne menj! Csapda! Ne menj! Csapda!

Vasárnap hajnalban a rádió még nem szólt. Apám felhívta a húgát, a nagynénémet, aki a Keletinél lakott, ő is hasonlókat észlelt. A szovjet tankok kelet felől jöttek, és valamennyi főútvonalon özönlöttek a Belváros (a Parlament) felé: Váci út, Lehel út, Városligeti hídon át a Hősök terén keresztül a Magyar Ifjúság útjára (Andrássy), Ajtósi Dürer sor, Thököly út, Kerepesi út, Üllői út, Soroksári út stb.

Végre megszólalt a rádió. Nagy Imre beszélt. „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” – majd Egmont-nyitány. Amikor ezt játszották, mindig valami szomorú dolog történt.

Aztán a törvényes magyar kormány miniszterelnöke délután már a jugoszláv követségen volt, ahol a környék utcáit szovjet páncélautók zárták el. Persze mi azt hittük, hogy a diplomata negyedet akarják távol tartani az esetleges (utcai) harcoktól. Elég fura helyzet volt: reggel még helytállás, harcban állás a hívó szó, délutánra pedig menedék. A honvédelmi miniszter (Maléter) már előző nap (szombaton) szovjet fogságba esett, miután elment Tökölre, ahol letartóztatták. Vajon Nagy Imrét mi késztette híres, utolsó rádióbeszédének elmondására?

Igaz, engem a mai napig jobban foglalkoztat, hogy november elsején este – ugyancsak a rádióban – miért kellett bejelentenie, hogy Magyarország (egyoldalúan) felmondja a Varsói Szerződést, és kinyilvánítja az ország semlegességét.

Előző írásomra, mely 1956-tal, annak szellemével, no meg a körülményekkel foglalkozott, bírálatot kaptam egy olyan valakitől, akinek véleményére sokat adok. Egyenesen „szentségtörés”- nek tartotta, hogy „meggondolatlan döntés”-nek neveztem a Varsói Szerződés felmondását, mivel az – szerintem – jó okot adott a szovjet beavatkozásra. Bírálómnak abban igaza van, hogy ezen megjegyzésem (talán) gyengíti az 56-ról kialakult forradalmi képet és csorbítja a szabadság iránti vágyban kifejezett egységet. Viszont a történelmi tények ismeretében meggyőződésem, hogy e döntés bejelentése nélkül is elindult volna, ahogy el is indult, a szovjet hadigépezet.

A probléma ott van és volt, hogy ameddig a szabadság iránti vágyban a sztálinizmus ellen egyesült az ország, addig a többségben ehhez a diktatúrát megtestesítő szovjetellenesség is párosult. Október 23. késő délutántól magyarok voltak a barikád mindkét oldalán.

A Sztálin halála (1953) utáni új vezetés (Hruscsov) és irányvonal 1955-re alakult ki, amely aztán rövid idő alatt világhatalommá tette a Szovjetuniót. 1956-ra vált kétpólusúvá a világ. Jaltában (1945. febr.) még három győztes hatalom volt (USA, UK, SU). Az azt követő 10 évben aztán egyértelművé vált, hogy a két egykori gyarmati nagyhatalom (brit és francia) örökre elveszítette világpolitika jelentőségét. Ebben nagy szerepet játszott a II. világháború, mely jelentősen meggyengítette a tengerentúli területeikkel a kapcsolattartást. Másoldalról, a függetlenségi mozgalmak ügyesen kihasználták az egykori gyarmatosítóknak a világháború során felmerült hazai (európai) nehézségeit.

1945-ben, a nácizmus feletti győzelmi mámorban a világ mintha megfeledkezett volna a továbbra is antikapitalizmust és világforradalmat hirdető proletárdiktatúráról, a Szovjetunióról. Hat évvel korábban (1939) még Hitler és Sztálin együtt támadták meg Lengyelországot. Majd Hitler párizsi bevonulását (1940), mint a kapitalizmus egyik fellegvárának elfoglalását, üdvözölte dísztáviratában Sztálin. A két antikapitalista diktatúra és eszmerendszer (szovjet és náci) közül végül is Churchill döntött Sztálin mellett 1941 nyarán, amikor Európában már csak Nagy-Britannia küzdött egyedül a nácik ellen, és Hitler megtámadta a kapitalizmus elsőszámú ellenségét, a (proletár) világforradalmat hirdető munkásparadicsomot. Churchill ekkor katonai és gazdasági segítséget kezdeményezett Moszkvának, mert attól tartott, hogy a katonailag harmatgyenge Szovjetunió heteken belül elbukik, és akkor valóban senki sem menti meg Nagy-Britanniát, és vele együtt az európai kontinenst. Ez volt Sztálin és a Szovjetunió szerencséje.

Jaltában (1945. febr.) a háború végét jelentő megszállási öveztek kijelöléséről egyeztettek, nem pedig a megszállás időtartamáról. Annak megszűntetését, a kivonulás pontos menetét a békeszerződések (1947) utáni időkre tervezték. Közben Churchill már híres fulton-i beszédében (1946) jelezte, hogy hosszú távú megszállásra kell számítani, mert Moszkva Vasfüggönyt épít, azaz nincs szándékában Európából visszavonulnia az 1939. szeptember előtti határai mögé.

1953 fontos dátum a 20. század történelmében. Nemcsak Sztálin halála, no meg Nagy Imre első miniszterelnöksége miatt, hanem a szovjet diktátor utódának kiszemelt (ugyancsak grúz) Berija sorsa miatt is. Berijától sokan tartottak, mivel éveken, évtizedeken át Sztálin bizalmasa volt, és mint ilyen a titkosrendőrség (is) hozzátartozott. A sztálini „személyi kultusz”-t elvető új szovjet vezetés (élén Hruscsovval) okot próbált keresni Berija elmozdítására, elnémítására. Berija ugyanis véget akart vetni a hidegháborúnak. Elképzelése szerint egyesíti Németországot, méghozzá úgy, hogy a győztes hatalmakkal közösen kötnek egy semlegességet garantáló államszerződést. Ennek fejében az USA-tól (és Nagy-Britanniától) hatalmas „jóvátételt” követel. Többszörösét annak, amit 1941 nyarától a szövetségesek a Szovjetuniónak folyósítottak (és amit, azóta sem fizettek vissza). Ezenkívül a balti államoknak a kelet-európai „testvér országokhoz” hasonló státuszt („nemzeti autonómia”) kívánt adni. Egyes vélemények szerint Nagy Imre miniszterelnöksége is Berijának köszönhető.

A 1953-as berlini munkásfelkelés jó alkalomnak tűnt. hogy Berija elképzelését Hruscsov és társai antikommunistának (hazaárulónak) tartsák, és a Szovjetunióra nézve veszélyesnek. Még 1953 nyarán – amolyan kis puccs formájában – Beriját tőrbe csalták, letartóztatták, a hadsereget pedig készenlétbe helyezték attól tartva, hogy Berija hívei megpróbálják majd kiszabadítani. 1953 szeptemberében Hruscsov lett a párt első titkára. A Berija elleni bizonyítékgyűjtés (vádemelés) decemberig tartott, az egynapos tárgyalásra védőügyvédet nem kapott, és fellebbezésre sem adtak lehetőséget. A halálos ítéletet még ugyanaznap végrehajtották.

Berija esetéből is jól látszik a hruscsovi „olvadás” elve és természete: „desztalinizálás” igen, rendszerváltás nem, azaz semmi olyan, amely a („magasabb rendű”) szovjetrendszert (proletárdiktatúra, tanácsrendszer, stb.) veszélyeztethetné. Két év múlva (1955) az osztrák államszerződéssel (kicsiben) megvalósították Berija elképzelését, azzal kiegészítve, hogy a Szovjetunió politikai és katonai hatalmát előbb meg kell erősíteni Kelet-Európában, amit egyúttal (puffer)védőzónának is tekintenek, abban az esetben, ha nyugatról támadás érné. Ehhez tudni kell, hogy 1954-ben a Szovjetunió kérte felvételét a NATO-ba, amit az 1949-ben alakult védelmi szervezet elutasított. Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Erre volt válasz a Varsói Szerződés létrehozása 1955-ben. A kelet-európai országokkal addig csak kétoldalú szerződése volt a Szovjetuniónak, az 1955-ös megállapodás viszont az egymás közötti katonai segélynyújtást is biztosította. Tehát, ha valamelyiket külső támadás éri, akkor nemcsak a Szovjetunió, hanem valamennyi szerződő fél a bajbajutott segítségére siet.

A szerződésben csak a csatlakozás lehetősége szerepel, a szerződés felmondása nem! Lehet, hogy játék a szavakkal, de a NATO elnevezésben az „O” (organisation) szervezetet jelent, amihez „tagként” lehet csatlakozni vagy (elvben) kilépni. Franciaország nukleáris haderejét kivonta a közös (amerikai) főparancsnokság alól, de nem lépett ki, a partnerségi feladatokban továbbra is részt vesz. A Varsói Szerződés viszont nem tagokból állt, hanem szerződő felekből (contracting parties). Ergo, annak felmondása igen bonyolult lenne, hiszen a szerződő felek valamennyiével egyeztetni kell, és ez nem megy máról holnapra. Arról nem is beszélve, hogy egy védelmi rendszerből való kiválás súlyosan veszélyeztetheti a többi szerződő fél biztonságát, katonai rendszerét, (titkos kódok, támadási és védelmi tervek stb.) elsősorban persze a Szovjetunióét.

Ha Moszkva bele is egyezett volna hazánk semlegességébe, azt egy nagyon hosszadalmas eljárás előzte volna meg. Arról nem is beszélve, hogy a magyar példának követői lehettek volna a „béketáboron” belül.

Éppen ezért, a szovjet beavatkozás (mai ésszel és történelmi távlatból) elkerülhetetlen volt. Már csak azért is, mert a magát magasabb társadalmi berendezkedésnek hirdető szovjetrendszer elvből NEM engedhette meg, hogy a „béketáborból” bárki is kiváljék. Ez a proletárdiktatúra teljes kudarca lett volna, és ékes bizonyítéka annak, hogy a 1917-ben elkezdődött társadalmi kísérlet nem sikerült. Moszkva azt elismerte, hogy Sztálin sokat „hibázott”, de az államszerkezet (egypártrendszer, tanácsrendszer stb.) változtatásáról hallani sem akart. Az ugyanis (könnyen) az egész birodalom szétesését, végét eredményezhette volna.

A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, nemzetközi jogilag tehetetlen volt, hiszen a hidegháború éveit éltük. Európában két ellentétes társadalmi berendezkedés nézett egymással farkasszemet. Mindegyik a másikat tartotta gonosznak és Európa népeiben azt az érzést táplálta, hogy a másik akarja megtámadni, lerohanni, azaz a veszély kívülről jön. Ennek a gondolatnak lett a jelképe a NATO és a Varsói Szerződés. A Szovjetunió és Magyarország „konfliktusa” a Vasfüggönyön túl, a béketábor (saját) problémája volt. Természetesen a Szabadvilág aggódva figyelte az eseményeket, de beleszólni nem tudott. Az ENSZ sem tudott hathatos azonnali segítséget nyújtani. Ha azonnal született volna egy határozat, annak végrehajtása is hosszú ideig elhúzódhatott volna, sőt nem egy olyan van, amit már évtizedek óta nem hajtanak végre az érintett felek.

A szovjet beavatkozást egyetlen ponton lehetett és lehet támadni: a Varsói Szerződés szerint a szerződő felek tiszteletben tartják az egyes országok szuverenitását, és csak akkor sietnek egymás megsegítésére, ha valamelyiket külső támadás éri. 1956-ban Magyarországot nem érte a béketáboron kívülről (katonai) támadás, ergo a szovjet beavatkozás jogtalan volt, ellentmond a Varsói Szerződés alapelvével, tehát a Szovjetunió a szerződésszegő.

Stephen Elekes

1956

0

A nap, amelyről sokáig nem beszéltünk. Vagy, ha igen, nem úgy, ahogyan ma. Sokáig ellenforradalomnak hívták, s csak az egykori „pesti srácok” nevezték egymás közt annak, aminek ma is: forradalomnak. Később, cinikus közhellyel, „Októberi sajnálatos eseményekként” említették, a rendszerváltozást megelőző utolsó évben már népfelkelésnek is lehetett nevezni.

Egy nap, amely – bárki bármit is gondoljon róla -, beleivódott a magyarok tudatába. Voltak forradalmárok, és olyanok is, akik féltek a forradalomtól. Voltak, akik azt mondták, hogy aki magyar, velünk tart, mások éppen tőlük tartottak.

Most, 61 év távlatából, elmondhatjuk, hogy nagyjából tudjuk, hogy mi történt. Ismerjük az események menetét, azt, hogy ki, mikor, mit csinált, ám az összefüggések higgadt és tárgyszerű elemzése, valamint a tanulságok levonása még mindig várat magára.

Mert a történethez az is hozzátartozik, hogy miután a forradalmat leverték, alig fél évvel később, 1957. május elsején negyedmillió ember vonult fel a párt- és állami vezetőkkel súlyosbított dísztribün előtt. Tegyük hozzá: többségük önként és – szó szerint – dalolva.

1956-ról számtalan alkotás született, könyvek, filmek színdarabok. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy ahány ember, annyi 56 év él a szívekben.

Békés tüntetéssel kezdődött, fegyveres felkeléssel folytatódott a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás elleni küzdelem. A budapesti műegyetemisták 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, majd másnapra tüntetést szerveztek a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió.

A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el. A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára – akit júliusban állítottak Rákosi helyére – rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd fegyveres szabadságharccá változott. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton, a mai Ötvenhatosok terén ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot.

A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én Budapesten, 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó sortüzek. Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma. A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után, 1956 decemberében a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.

A Rákosi-diktatúra ellen kirobbant forradalom központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP – Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott – első titkára.

A forradalom idején újjáalakultak a korábban megszűnt vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.

A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, ám a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt. A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből.

A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő.

Az 1956-os események számos áldozatot követeltek. Hivatalos adatok szerint 2652-en haltak meg, (Budapesten 2045), és 19226-an (Budapesten 16700-an) megsebesültek, Az országot mintegy 200 ezren hagyták el. A harcokban a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg.

A forradalom leverését kegyetlen megtorlás követte: a kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340 volt. Koncepciós per után végezték ki a forradalom vezetőit. Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót 1958. június 16-án, Szilágyi Józsefet, Nagy Imre személyi titkárát 1958 áprilisában végezték ki, Losonczy Géza államminiszter még a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. A megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.

A rendszerváltozás után összeült első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án első törvényében az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét örökítette meg, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1990 májusa óta a forradalom október 23-i kezdőnapja Magyarország nemzeti ünnepe.

Ma 1956 hivatalosan ünnep, ám a megemlékezések már évek óta nem egy kis nép egykor volt nagy tetteiről, a szabadságért folytatott harcáról szólnak, sokkal inkább napi érdekek mentén szülnek hazug történelmet.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK