A szerencsés ember…

0
2110
pixabay

Ódor István kifejezetten szerencsés embernek tartja magát. Már hetek óta áll a Nyugati pályaudvar előtti villamos megállójában, a kezében egy tábla, amelyre nagy betűkkel ráírta, hogy munkát vállal. Ugyanis elvesztette az állását. A járókelők meglepődve, és némi idegenkedéssel olvassák a feliratot, mert pénzt rendszeresen kéregetnek tőlük az aluljárók környékén lézengő csövesek, a kényelmesebbek koszos hullámpapírra még ki is írják, hogy éhesek, mások lépcsőn kuporognak kutyájukkal az adományokat kérő tábla előtt. Ódor azonban nem ül közéjük, pénzt sem kér. Tarka katonai dzsekijében kicsit görnyedve támaszkodik a megálló vasrácsának, fekete kötött sísapkáját hátratolja a szemerkélő esőben, és jól látható módon feltartja a tábláját. Munkát szeretne. És amilyen piszok mázlista ez az Ódor – ezt sokszor meséli – az első meglepetés után a gyalogosok, főként az idősebb asszonyok ajánlanak némi favágást, szénfelhordást, a tehetősebbek kertásásra hívják.

Ritkán persze előfordul, hogy Ódornak sincs szerencséje, legutóbb költözködni hívták másodmagával az egyik körgangos bérházba, előre kialkudták a komoly, ezresekre rúgó fizetséget, viszont amikor az egyik lakásból a másikba áthurcolták a nehéz bútorokat, a tulaj először csak mellébeszélt, majd nem fizetett. Illetve mindössze 180 forintot kaptak fejenként, mondván, nincs több. Ilyenkor az egykor elit alakulatban szolgáló, békefenntartó katona – erről majd később – sem tud tenni semmit. Ha ugyanis erőszakos, akkor vagy a mentő, vagy a rendőrség jön, egyikre sincs szükség.  Az ilyen eset azonban hál’ istennek ritka, sokkal gyakoribb a „sikertörténet”. Nemrég egy „pofa” azt kérte, hogy helyettesítse néhány hétig egy osztrák autóbontóban. Az bizony klassz meló volt, naponta háromszor meleg koszt, kényelmes szállás, és „jó pénz”; igaz, mindezért egész nap dolgozott.

Ódor persze nem hajléktalan, de lakása sincs. Évekkel ezelőtt vált el a feleségétől, tisztelték egymást, ám a szerelem már megkopott, és mikor inkább már csak indulatot éreztek egymás iránt, a közösen szerzett lakással együtt – elhagyta a családját. Kislányát szerette – ő ma huszonhárom éves -, sajnálja, hogy vele sem zárta le, nem magyarázta meg a történteket. Még a gondolattól is szorong: mi lesz, ha egyszer a lánya ráköszön az utcán, és számon kéri múltat. Fél, mert egyetlen kislány sem álmodik olyan apáról, aki borostásan, kialvatlanul, éhesen munkát vár a Nyugati pályaudvarnál. A válás után nem azonnal került az utcára, előtte még szerelmes lett egy másik asszonyba, akiről soha senkinek nem beszél. „Nincs már közöttünk.”  Ezután heteken át aludt kapualjakban, utcán. Nem érdekelte senki, semmi. Az aluljárókban elhagyta fiatalságát, megőszült. Régi igazság: ”az utca öregít”. De aztán legendás szerencséje pillanatok alatt talpra állította, talált egy „bizalmi állást”, parkőr lett – hiába, végül is diplomás ember mindent gyorsan megtanul. Így megpályázta, és hasonló helyzetben lévő társával együtt kibérelhette a gyáli utcai ideiglenes szálló egyik parányi lakását, benne kétágyas szoba, konyha, zuhanyzó, a lakbér havonta 9600 forint volt. Sokan irigyelték, mondták is az aluljáróban maradt hajléktalanok, hogy ez az Ódor nem csak hirdeti magáról, ő tényleg egy „szerencsés flótás.”

De ahogy lenni szokott, még egy mázlistának is vannak nehézségei. Ódor István életén a rendszerváltás, mint egy gyorsvonat robogott át. Nehezen viselte a megpróbáltatásokat. Szülei elváltak. A papa katonatiszt, akit állandóan áthelyeztek, amit a kozmetikus mama nem viselt el. A gyereket, Istvánt elhagyták, illetve a „világ legjobb nagymamamájára” hagyták. Jól tanult, segített a ház körül, majd hamar a zsámbéki főiskolán találta magát. De amikor átvette népművelő-könyvtár szakos diplomáját, sehol sem talált állást. Az új rendszerben mintha nem is maradt volna „művelhető nép”, a könyvtárakat is inkább összevonták, vagy nem költöttek rájuk. A lerobbant művelődési házak pénz és programok nélkül ásítoztak. Ódor szívesen elment volna tanárnak is, hisz a gyerekeket és a tanítás szerette, imádta a történelmet is, de amikor ámulva végignézte Nagy Imre újratemetését, rájött, hogy ő bizony még ellenforradalomnak tanulta a felkelést, szinte meg sem szerezte, máris elértéktelenedett a tudása.

Gondolt egyet, ha már itt a kapitalizmus, gyerünk, nyissunk egy éjjel-nappali élelmiszerüzletet! Elég jól ment a gyermekkori barátjával nyitott kis vidéki bolt, ugyanis közben a fővárosból visszament szeretett városába, ahol újra a nagymama kosztját ehette. A bolt kínálta megélhetést azonban hamar elhomályosította az apától örökölt virtus. Ő is beállt katonának, szerződéses békefenntartó lett. Irány az IFOR haderő, és a délszláv válság. Kemény időszak, életveszélyes hely, magas fizetés, de a szolgálat részletei máig szigorúan bizalmasak; legyen elég annyi, hogy még ma is nemzetbiztonsági védelem alatt áll az egykori elitkatona, még akkori is, ha ma hajléktalanul bolyong. Hisz ennek is vége lett, kazánfűtést tanult, aztán jött a válás. A többit már tudjuk. A hajléktalanokat elszörnyedve figyelő, önmagukat biztonságban érző civilek, akik a kétes külsejű honfitársaiktól megtagadják a segítséget, nem is sejtik – vagy tán’ nagyon is, és ezért félnek -, hogy egyetlen rossz döntés, némi pech, és szinte bárki az utcára kerülhet Magyarországon. A gyáli úti hajléktalanszállón van már orvos, nemrég jött egy mentős és egy tanár is, aki egy Londonból nemrég hazatért hajléktalan. Ez a „kolléga” részletesen beszámolt külföldön szerzett tapasztalatairól. Azóta a szálló lakói külföldön szeretnének ágról szakadtak lenni. De ez még a legszerencsésebbeknek sem megy egyik napról a másikra, kemény munkával meg kell tanulni angolul, például az új lakótól, aki nekik ingyenes órákat ad.

Ódor István tudja, hogy burokban született, és ezúttal sem kell a sorsban csalódnia. Az utcán ugyanis nemrég felismerte egykori főnöke, aki igen elégedett volt korábbi munkájával, ezért újra felajánlotta az egykor betöltött parkőri állást. Erről sem szabad többet leírni, Ódor csak annyit árul el, hogy ez az állás kifejezetten bizalmi pozíció, úgyhogy ne pofázzunk, mert könnyen baj lesz belőle. És akkor tényleg nem tud hol dolgozni, hisz – értesülésünk szerint – a számára ugyancsak perspektívát jelentő szemetesekhez, utcaseprőkhöz még diplomával is szinte csak kihalásos módon lehet bekerülni. Ódor kiszámolta, hogy ha tovább akar lépni a hajléktalanszállóról, akkor némi pénzt össze kell gyűjteni, és erre most van remény. A szabad élethez – ha nincs saját lakás – mindképp kell legalább háromhavi lakbér, ez kb. háromszáz ezer forint, plusz rezsi: gáz, villany, közös költség, ami szintén pár tízezer havonta. És persze kell pénz élelmiszerre, közlekedésre. Tehát legalább félmilliót kell összegyűjteni, ha valaki a hajléktalanságból ki akar keveredni. Persze barátokra nem lehet számítani, nekik sincs pénzük. És ha valaki nem tud a politikusok által olyan sokat emlegetett 47 ezerből megélni, vagy a feketén, alkalmi munkából megszerzett 60-70 ezerből félmilliót félrerakni, akkor bizony élete végéig marad a sors kevésbé napos oldalán, ahonnan a jövő nehezen látható.  

Ódor persze nem szokott elkeseredni, mert szerinte minden helyzetből van kiút, csak meg kell keresni. Kíváncsi vagyok, ma merre látja a jövőt. Figyelem a munkavállalós tábláját, de sehol nem látom. Keresem az aluljáróban, a hajléktalanszállókban, ott sincs. Rossz sejtelmem van, sehol nem találom.  Ódort elnyelte a föld. Kicsit idegesen kutatom. Persze, tudom: utálná, ha aggódnék, mert bárhol is van, neki nem lehet baja. Biztos megint piszok nagy mázlija van. Persze neki könnyű, ő egy szerencsés ember.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .