Kezdőlap Címkék Nagy Imre

Címke: Nagy Imre

Újratemettük

Harmincegy évvel ezelőtt 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait tisztességben helyezték örök nyugalomra. Nagy Imre megítélése azóta sem egyértelmű, sajnos politikai érdekek mentén ítélik meg. Álljon itt egy ma közzétett tisztelgés személye előtt, amelyet nem érdek, hanem a tisztesség szült.

“Amikor hite szembekerült a valósággal, a nemzet érdekeivel, akkor nem a valóságot hajlította, hanem önmagát.

Nem beletört, hanem eltörték. Azok, akiknek az eszme, a hatalom volt a minden, akik ezért, ha kellett mások életét áldozták, öltek. Őt is.

Nagy Imre az előző század legbátrabb, legbecsületesebb hazafiak egyike lett. Az erkölcstelenség poklából a tisztaság magasságába emelte önmagát.
Ha csak töredékét értenék a maiak, dicsőbb hely lenne a haza.

A dicstelenség éveiben különös tisztelettel gondolunk a meggyilkolt Nagy Imre miniszterelnökre. Áldozata legyen a magyar demokraták küzdelméhez szükséges erő örök forrása.”

Gyurcsány Ferenc

Mai kérdés – Ön szerint Nagy Imre sírjánál találkozott Orbán Viktor 30 évvel ezelőtti önmagával?

 

Ön szerint Nagy Imre sírjánál találkozott Orbán Viktor 30 évvel ezelőtti önmagával?

Mécs Imre beszéde Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén a Hősök terén – 1989. június 16.

Barátaim, magyarok ! Gyászolók, kivégzett társaink szomorú hozzátartozói !
Nem tudok elfogódottság nélkül beszélni; magam is hosszú ideig voltam halálra ítélve, és az üres koporsó 90-100 olyan társamnak az emlékét őrzi, hívja fel rá a figyelmet, akit személyesen ismertem, akivel a poklok tornácán együtt ültünk.

Több száz embert temetünk ma. Miniszterelnököt, honvédelmi minisztert, államminisztert, értelmiségieket, sok-sok munkást, parasztokat, katonákat és civileket, keresztényeket, zsidókat, ateistákat, kommunistákat, cigányokat és nagyon egyszerű embereket, együtt. Zömmel fiatal gyerekeket és fiatal felnőtteket, néhány idős emberrel.
Temetjük a forradalmárokat, a népharag és a népakarat megtestesítőit, a mártírokat és az áldozatokat, akik sokfelől jöttek, de a magyar szabadságért harcoltak és vállalt sorsukban váltak eggyé.

Temetjük a felkelőket, a „szent suhancokat”, akik szembeszálltak a világ legnagyobb hadseregével és egyszer kiszorították Budapestről. Akik a rettenetes november 4-e hajnalán a második agresszió csapásait testükkel próbálták felfogni.

Temetjük azokat, akik a szívükkel politizáltak, akik jellemesek voltak, akik azok maradtak, akik visszaadták az ellopott hazát. Temetünk tisztességgel, nemes egyszerűséggel, visszaszerzett öntudatunk méltóságával. Nemzeti gyászt ülünk ma, amikor emlékezünk és együttérzünk a hozzátartozókkal, akik évtizedekig lopva és befelé nyelve könnyeiket gyászoltak, s akiknek kései elégtételt kell adni.

De velünk gyászolnak a határokon túl nemcsak a magyarok, hanem lengyel barátaink, a lengyel Szolidaritás, cseh és szlovák barátaink, a Charta ’77 – amely üdvözletet is küldött -, román barátaink, s nemcsak az erdélyi magyarok, hanem román ajkúak is, a Romania Libera. S bízom abban, hogy sok orosz, ukrán, észt és a Szovjetunió népei közül sokan mások velünk gyászolnak most.

Gyásznap a mai, amikor a nemzet önmaga elvesztett 33 évét veszi számba. Nem itt tartanánk, ha a Szovjetunió akkori vezetői nem fojtják vérbe forradalmunkat Nemcsak bűnt, óriási történelmi hibát követtek el, amikor brutálisan megakadályozták, hogy a magyar nép a saját útját járja. Kárt okoztak ezzel saját népeiknek is, hatalmas kárt.

A történelem csavarmenete kiásta eltemetett igazságainkat.

Itt az ideje, hogy a Szovjetunió magára találó, magára ébredő népei ítéljék el a Szovjetunió akkori beavatkozását.

A megemlékezés napja van ma, amikor a forradalom dicső történéseire, elpusztított barátaink, apáink, nővéreink, testvéreink alakjára, személyére gondolunk. Felidézzük kissé szégyenkezve, pironkodva őket, akikben akkori önmagunkat is látjuk, akik most már örökké azok maradnak, akik voltak, és akik egybeforrtak a forradalommal, a csodálatos napokkal, amikor a rejtezkedő, már-már halottnak hitt nemzet előbukkant és ismét létezett, élt, egybeforrasztotta népünket.

A lelkiismeretvizsgálat napja van, amikor mindenki magába néz: hogyan élt 33 évig, hogyan tudott úgy élni – szabadság nélkül?

Nézzenek magukba a gyilkosok, az őket segítők, a passzív beletörődők, a passzív gyilkosok, a mindent elnézők, a semmiről semmit sem tudni akarók, a fejüket igába hajtók, a kényelmesek, a tunyalelkűek, a posvány jelleműek, a hazát pusztítók, az árulók, a semmi-emberek. S nézzenek magukba a ,,tiszta,, emberek. Miként tűrhették mindezt évtizedekig?
Mennyit mulasztott ez a nép !

A mai nap a korszakváltás határköve is: egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerített, és minden tekintetben bukott rendszert temetünk. De a remény napja is a mai: ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak és amiért életüket áldozták – A független, szabad, demokratikus Magyarországot

Megbocsátásról beszélnek és kéznyújtásról, de kezet majd a szabad választások után, a szabad parlamentben fogunk nyújtani. Addig össze kell fognunk, és akkor a poklok erői sem fognak ki rajtunk

Most pedig arra kérek mindenkit, hogy éppúgy, mint 1956 október 23-án, amikor összekarolva meneteltünk, mindenki fogja meg a mellette levő kezét és együtt, lassan, tagolva mondjátok velem.

Fogjátok meg egymás kezét! Mindenki fogja meg, fogjuk meg egymás kezét, ugyanúgy,
mint 56 október 23-án, s mondjátok utánam:

/A gyászszertartás résztvevői kéz a kézben – mint 1956. október 23-án együtt felvonulva – fogadalmat tettek./

Megfogadjuk Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Angyal István, Bárány János, Békési Béla, Brusznyai Árpád, Kósa Pál, Mecséri János, Nagy József, Péch Géza, Rajki Márton, Szabó Lajos, Szirmai Ottó és több száz kivégzett, elpusztított társunk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk, azt elvenni többet nem engedjük.

Az ő szellemükben megvalósítjuk a forradalom örökségét

Petőfi után mondjuk, hogy ”Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk” Esküszünk !

1989. június 16., péntek 15:29

Mécs Imre jegyzetei, a szöveg sorrendjében:

1., A TIB (Az általunk, ’56-os elítéltek és hozzátartozói által alapított TÖRTÉNELMI IGAZSÁGTÉTELI BIZOTTSÁG) keretében, főleg Rainer M. János kutatómunkája alapján igen sok hozzátartozó személyét feltártuk és meghívtuk a temetésre. Az ő érzelmeikkel is azonosultunk.

2., 1958 május 22 és 1959 február 20 között a Budapesti Országos Börtönben (Gyűjtő) az u.n. „halálsoron” őriztek.

3., Amikor a Német kormánnyal megegyezve megindultak a 301-es parcellában a feltárások, beadványokban követeltem, hogy ne csak a Nagy Imre per „prominens” áldozatait, hanem 10-15 kevésbé ismert kivégzett bajtárunkat is exhumálják és velük együtt temessük el. Ezt jórészt valós technikai nehézségek miatt a kormány nem tudta teljesíteni, született az a gondolat, hogy legalább egy üres koporsó utaljon a forradalom többi hősére.

4., Déry Tibor nevezte a forradalmárokat szóban és írásban „szent suhancok”-nak.

5., Igen sok üdvözlő, egyetértő üzenetet, levelet, táviratot, telefont kaptunk az említett helyekről. A Romania Liberát a hazánkba menekülő románok alakították a mi (SZDSZ-TIB) támogatásával.

6., 1983-ban szívinfarktusban meghalt Péterfi Miklós volt gépészmérnök-hallgató, ’56-os halálraítélt. Temetésén kemény beszédet mondtam, amiért izgatásért eljárást indítottak ellenem. A beszéd egyik kulcsmondata volt:” Bízunk abban, hogy a történelem csavarmenete kiássa eltemetett igazságainkat” Ezt idéztem beszédemben, de szinte senki sem jött rá, hogy magamat idéztem.

7., Két évvel később a felbomlott Szovjetunió, legnagyobb „utódállama”, az Orosz Föderáció elnöke, Borisz Jelcin, egykori moszkvai párttitkár a Magyar Országgyűlés plenáris ülésén elítélte és bocsánatot kért az 1956-s szovjet agresszióért. Képviselőként hallgattam őt kései elégtételként. Megtapsoltuk. De halottainkat nem lehetett feltámasztani és a 33 elvesztett évünket visszaadni.

8., Június 16 előtt indultak meg a kerek-asztal tárgyalások, amelyen keményen képviseltük a független, szabad demokratikus Magyarország követelését. A hatalom oldalán kezdetben a megállapodást ellenzők és a teljes rendszerváltást korlátozni akarók voltak túlsúlyban, s szemünkre vetették, hogy nincsen legitimációnk. Erre csattanós választ adott a Nagy Temetésen megjelent többszázezer ember, akik méltósággal és eltökélt szilárdsággal tettek hitet ’56 és igazsága mellett. A továbbiakban már nem vonták kétségbe a legitimációnkat. A halottak „légiója” sietett a segítségünkre.

9., 1956 előtt több történész kétségbe vonta a nemzet fogalom létét, azt történelmi kategóriának tekintette, amelyen a fejlődés átlépett. 1956 október 23-án késő délután a Kossuth téren éreztem, hogy bizony van magyar nemzet, eddig csak rejtezkedett, de lám él, és itt van, mozgat minket, megnyilvánul. Mi vagyunk a nemzet, mindannyian.

10., A sajtóban, politikai megbeszéléseken megbocsátásról beszéltek, de a hatalom sok eszközzel akadályozta a teljes rendszerváltást. A tárgyalásokon előtérbe került az, hogy ne legyen teljesen szabad a választás, az állampárt kapjon lengyel mintára fix kvótát, s ezt a liberálisokon kívül a többi delegáció hajlamos volt támogatni., ezért volt szükség arra a határozott üzenetre, hogy csakis a szabad választások után a szabad parlamentben lehet szó kéznyújtásról. Az üzenet nemcsak a hatalom akkori birtokosainak, de a puha kerekasztalbeli partnereinknek is szólt.

11., Úgy éreztem, hogy nem egy szokványos megemlékezésről és emlékbeszédről van szó, hanem igazi közösséggé váltunk, amely meghozza, kiharcolja a régóta vágyott, sóvárgott szabadságot és a demokratikus jogállamot. De éreztem, hogy szeretetünket is ki kell mutatnunk, halottaink iránt és egymás iránt is. Ezért kértem meg a téren lévőket, hogy fogják meg egymás kezét. Először a meghatott emberek nem tudták, hogy miről van szó, ezért még kétszer meg kellett ismételnem kérésemet,s fantasztikus volt a Rajk Laci által tervezett emelvényről látni, ahogy hullámzott a nép, keresve az összekulcsolódó kezeket. Fenséges volt.

12., A Zugligeti katolikus templomban Kozma Imre akkori plébánosunk vezette be, hogy a mise második felében a Miatyánkot egymás kezét megfogva mondjuk el fennhangon. Akkor éreztem meg, hogy ezzel a rideg szertartás hihetetlenül meleggé vált és a templomi közönségből igazi közösség. Azóta nagyszámú katolikus templomban elterjedt Imre Atya újítása. De hatással voltak reám évtizedekkel korábban Luther Martin King prédikátor csupa élet, dinamikus istentiszteletei.

13., Tartoztam kivégzett barátaimnak, társaimnak, akikkel együtt küzdöttünk, együtt voltam a siralomházban, vagy akiket nagyon tiszteltem, hogy nevüket fennhangon, többszázezren elmondjuk. Mert nemcsak rendszerváltást hoztunk létre, de temettünk is.

Bréking (fék)nyúz, 2019. január 3. – Tudósítás a másik valóságból

0

A Fidesz tudatta a magyar emberekkel, hogy az ellenzék a rendkívüli üléssel folytatta a színészkedést: nekik csak a hatalom megszerzése és a pillanatnyi politikai balhé a fontos. Az Orbán Viktor megdöntése projektet finanszírozó globalista elit is egyre kedvetlenebbül szemléli, hogy tehetségtelen ripacsokra pazarolja a pénzét. A Echo TV-ből pedig megtudhattuk, hogy a baloldal most arra használja a Nagy Imre ügyet, hogy a saját bűneit eltakarja.

Az ellenzéknek csak a balhé a fontos

A Fidesz-frakció szerint az ellenzéki pártok a csütörtökre összehívott rendkívüli üléssel folytatták a színészkedést: nekik nem Magyarország érdeke, csak a hatalom megszerzése és a “pillanatnyi politikai balhé” a fontos.

A nagyobbik kormánypárt csütörtökön az MTI-hez eljuttatott közleményében azt írta, az ellenzéki pártok egyszer már “lebuktak”, amikor “gyenge színészi teljesítményt nyújtva, áldozatként” próbálták feltüntetni magukat a köztelevízió épületében.

Csütörtökön pedig újra “lebuktak”, hiszen az ellenzéki képviselők jelentős része az általuk kezdeményezett parlamenti ülésen a napirendi szavazást sem várta meg – tették hozzá.

Azt is írták, hogy az ellenzék decemberben erőszakos eszközökkel próbálta megakadályozni az Országgyűlés munkáját, nem törődve azzal, hogy a “balhé” közben saját korábbi javaslatát, így az ápolási díj megemelését sem szavazta meg.

Úgy fogalmaztak, az ellenzéknek nem Magyarország érdeke, csak a hatalom megszerzése és a “pillanatnyi politikai balhé” fontos.

Soros György pénzéből szerveznek erőszakos utcai megmozdulásokat, és Soros-pénzből fizetett aktivisták közreműködésével támadtak a rendőrökre és az Országgyűlés épületére a karácsony előtti napokban. Ezen Soros György által finanszírozott akciók egyetlen célja, hogy az európai parlamenti választások után újra bevándorláspárti többsége legyen az Európai Parlamentnek – értékelte a Fidesz-frakció. (MTI: Fidesz: az ellenzéki pártok folytatják a színészkedést)

A globalista elit is egyre kedvetlenebbül szemléli, hogy tehetségtelen ripacsokra pazarolja a pénzét

A fennálló rendszerrel szembeni ellenállás azok részéről, akik maguk is részesei annak, fából vaskarika. Országgyűlési képviselők, legális pártvezetők, önkormányzati képviselők maguk is részei a fennálló rendszernek, így annak megdöntésével saját magukat is megdöntenék. Egyébként is: ellenállni egy politikai rendszerrel szemben a hatályos jogszabályok maradéktalan betartásával – vagyis jogszerűen – demokráciában csak egyetlen módon lehetséges: ellenzéki politizálással és aktív képviselői munkával. Politikai munkával az adott jogi kereteken belül.

Az országgyűlési képviselői mentelmi jog biztonságos védelmében hőbörögni, jogszabályokat megszegni nem ellenállás, hanem joggal való visszaélés. Néhány, minden jó ízlést nélkülöző képviselői megnyilvánulás pedig egyenesen visszatetsző bunkóság. Ezt már nemcsak a magyar választópolgárok tolerálják egyre nehezebben, hanem az „Orbán Viktor megdöntése projektet” finanszírozó globalista elit is egyre kedvetlenebbül szemléli, hogy tehetségtelen ripacsokra pazarolja a pénzét. (Magyar Idők: A rendszer elleni lázadás fából vaskarika)

A baloldal most arra használja a Nagy Imre ügyet, hogy a saját bűneit eltakarja

Ismét epét hányhat az ellenzék, hiszen Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről a két ünnep között eltávolították és átkerül a Jászai Mari térre, a korábbi Marx és Engels szobor helyére. Nagy Imre emlékművének a helyén pedig a vörös terror áldozatainak emlékműve lesz látható. Az ECHO TV Sajtóklub 2.0 című műsorában Szarvas Szilveszter úgy fogalmazott: Nagy Imre politikai karrierje nem ’56-ban kezdődött hanem ’44-ben. A Sajtóklub 2.0 csapata: Falusi Vajk, a 888.hu publicistája Oláh Gellért, a 888.hu újságírója és Dezse Balázs, a PestiSrácok újságírója.

Tudni kell azt, hogy a kommunisták, amikor lehetőségük van rá, kivégzik egymást. Ez a baloldal meg az MSZP problémája, de nem a miénk. A baloldal most arra használja a Nagy Imre ügyet, hogy a saját bűneit eltakarja. Ez a posztkommunista baloldal, élén Gyurcsány Ferenccel, aki nem tudja, hogy miként viszonyuljon ’56-hoz, most belekapaszkodik ebbe az ügybe, hogy kimossa a saját felelősségét ’56 bűneiből. (Echo TV: Sajtóklub 2.0)

Bréking (fék)nyúz, 2018. december 31. – Tudósítás a másik valóságból

0

Nagy a sírás-rívás, de nincsenek érvek Nagy Imre szobrának elköltöztetése ellen – derül ki a PestiSrácok.hu cikkéből. Hiszen Nagy Imre komcsi volt, valaki pedig vagy kommunista, vagy rendes ember. A Magyar Időkből megtudhatjuk, hogy átütő sikereink, fejlődésünk miatt támadnak minket. Lomnici Zoltán pedig arról rántja le a leplet, hogy az Európai Unió régi tagállamai megpróbálják lenyomni, bekebelezni az újabbakat.

Nincsenek érvek Nagy Imre szobrának elköltöztetése ellen

A halottakkal több a baj, mint az élőkkel. Ennek oka abban keresendő, hogy a hajdanvolt emberek már csak az emlékezetben léteznek, az emlékezet pedig furcsa dolog. Egyfelől esendő és megbízhatatlan, másfelől pedig érdekvezérelt. Különösen így van ez a történelmi személyiségek esetében, akik valamilyen szerepet játszottak a népek sorsában, nyomot hagytak maguk után és haláluk után pedig az élők szándékainak játékszereivé váltak. Különösen így van ez a vérzivataros, magyar huszadik század szereplőivel.

Nagy Imre szobrát elköltöztetik a Kossuth térről a Jászai Mari térre. Lett erre nagy sírás-rívás a haladás hívei között. Hogy miért rossz ez, arra nézve semmiféle érvet nem hallottam tőlük, mert olyan, amiről beszélnének is, nyilván nincs. Mindenki megszólalt, aki számít, és az is, aki nem. Mondtak is mindenféle marhaságot, csak arról nem beszéltek, ami az acsarkodásuk hátterében meghúzódik.

Nagy Imre szimbólum lett a baloldalon a „jó” kommunista szimbóluma. Pedig hát, aki csak kicsit is ismeri a történelmet, tudja: a rendes kommunista oximoron, valaki vagy kommunista, vagy rendes ember. (PestiSrácok.hu: Nagy Imre, a tudós)

Pozitív példa vagyunk, ezért támadnak minket

Jelentős változások történtek 2018-ban hazánk állapotában és megítélésében. Kiderült, hogy már nemzetközi szinten is például szolgálunk az illegális bevándorlás elutasításában, s családtámogatási intézkedéseinket, gazdaságpolitikánkat is követik. Másrészt éppen átütő sikereink, fejlődésünk miatt az ellenünk indított uniós, globalizációs támadások az eddigieknél is leplezetlenebbül dühödtté váltak. Eközben az egyik legbiztonságosabb államként tartják számon Magyarországot, így kedvelt turisztikai és befektetési célpont lettünk. Gazdasági növekedésünk felerősödött, és majdnem teljes körű a foglalkoztatottság. Az ellenzék eközben egyre durvábban támad minden intézkedést, eredményt. (Magyar Idők: Sikereink, eredményeink miatt fokozódnak az ellenünk indított támadások)

Az Európai Unió régi tagállamai megpróbálják bekebelezni az újabbakat

Az Európai Unió 2019-ben is szimbolikus hadszíntér maradhat, amelyen a régi tagállamok megpróbálják lenyomni, bekebelezni az újabbakat – mondta a Századvég jogi szakértője hétfőn, a Kossuth Rádió reggeli hírműsorában.

Lomnici Zoltán alkotmányjogász a Jó Reggelt, Magyarország! című adásban reményét fejezte ki, hogy a jövő májusi EP-voksoláson megszűnik az a lendület, amelyben a nyugati tagállamok próbálják büntetni azokat az új tagállamokat, amelyek nem folytatnak teljesen szervilis politikát.

Kiemelte, minden jogi és alkotmányos feltétel adott lehetne, hogy az unió megdicsérje Magyarországot, ehhez képest a szankciókról szólt a 2018-as év. A Századvég munkatársa szerint ennek hátterében az áll, hogy Magyarország – Lengyelországhoz hasonlóan – nyíltan szembeszállt az uniós migrációs politikával. (MTI: Szakértő: az Európai Unió jövőre is szimbolikus hadszíntér maradhat )

Halottgyalázó élmunkások

Illenék valami emelkedett témával foglalkozni az év vége alkalmából, a világegyetem tágulásától a kategorikus imperatívuszig, különös tekintettel mindkettőnek a török tévésorozatokra gyakorolt hatásával, csak hát ez mégis hírlap, hírrel foglalkozik, vagy a hír visszhangjával, légyen bár az év utolsó napja, akkor is. A hír pedig most is az, ami tegnapelőtt: eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről.

Nyilván nem tőlem tetszenek megtudni, de lássuk, mi következik ebből a tényből? Nézetem szerint elsősorban szimbolikus jelentősége van, a Fidesz mindig imádta a szimbolikus politizálást, most azt üzeni ezzel Orbán Viktor, aki szó szerint fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett a magyar politikába, hogy most már semmi szüksége sem indokokra, sem elődökre, kidobja az ősök viaszképmását, mint egy hitehagyott római patrícius, mától indoklás nélkül tesz, amit akar.

Mondjuk ez sok jót nem jelent, de lényeges változást sem a dolgok menetében.

Undorítóbb azonban, hogy a kormánysajtó keselyűi már köröznek Nagy Imre emléke fölött: két nap alatt három írásban gyalázták a mártír-miniszterelnököt. Mondjuk három hónappal korábban még magasztalták volna (sőt, tették is), de a következetesség luxusát ők nem engedik meg maguknak, ők nem vitorláznak a sajtó vizein, hanem viszi őket a szél, és bárhová is érkeznek, utólag mindig tudják, hogy épp oda indultak. Csak ennek jó vége nem szokott lenni, mármint az efféle elvtelen tányérnyalásnak, de hát lássunk példákat!

Az első keselyűmadár Nagy Imre sírján Bálint Botond volt, a Pesti Srácoktól, aki szerint „Óriási hibát követünk el, ha megbocsátunk Nagy Imrének!” Már a cím erős: tessék elképzelni ennek az embernek az akaraterejét, önfegyelmét, mellyel ezt a bizonnyal szívéből fakadó véleményét harminc éven át titkolta! De most, most végre kiírhatja magából, enyhül a sajgó, eleven seb, mely mindvégig lelkében égett (ja, akkor is, amikor október 23-i vezércikket írt).

Azt mondja: „Ha jól tudom, vagy jól sikerült a nyomok eltüntetése, vagy Nagy Imre saját kezűleg nem ölt.” Jól tudja, uram, nem ölt, ellenben képzeljük el ugyanezt a mondatot Kalkuttai Teréz anyával: rá is pont annyira és ugyanolyan sértően érvényes, mint Nagy Imrére. De folytatja:

„Nagy Imre bűneit semmiféle gesztus, semmiféle hőstett nem teheti jóvá, nem teheti meg nem történtté. Óriási hibát követtünk el, amikor megbocsájtottunk neki. Ezzel a megbocsájtással azt mondtuk, hogy voltak rendes kommunisták is. Hogy a kommunisták meg tudnak változni, hogy van megbocsájtás a kommunistáknak.”

Érdekes világképe lehet az úrnak. Ugyanis abban az időben, őszintén vagy sem, majd’ minden felnőtt magyar állampolgár így vagy úgy kommunistának mondta magát, de legalábbis szimpatizánsnak, illetve ha mégsem, akkor kellemetlen helyen tartózkodott, meglehetősen sokáig. Ezen épp Nagy Imre enyhített volt. Nagyon nehéz volna azt mondani, mondjuk Kövér László vöröskatona nagyapjáról, miszerint bölcs előrelátással helyezkedett így 1919-ben, hogy majd később belülről bomlaszthassa a rendszert. Hogy Nagy Imre kommunista volt? Igen, a maga módján. Hogy ezért lehetett miniszterelnök? Nos, azt maga sem gondolja komolyan, hogy ha Nagy Imre nincs, Hruscsov Mindszenty bíboros miniszterelnökségét támogatta volna…

Igen, Nagy Imrével a legnagyobb bajuk a mai keselyűknek a világnézete. Tegnap még nem volt baj, ma az: rövidesen meggyalázzák majd Angyal István és a többi, 1956-ban bevallottan baloldali forradalmár emlékét. Már várom, mikor veszik elő az igen rosszemlékű Fehér Könyvet annak bizonyítására, hogy 1956-ot voltaképpen a volt tőkések, földesurak és az egyház (melyik egyház? Valamelyik, mindegyik, bármelyik) követte el, senki más – ugyanis érdekes módon a mai magyar rezsimnek most épp úgy érdeke ezt állítani, mint annak idején Kádárnak.

De menjünk tovább. Hosszú, unalmas, ámde legalább méltatlan írás a Mandineren, „Rövid kurzus Nagy Imréről” címmel. Azért hosszú, mert a cím jelzi, hogy rövid. Bezony ebben is Nagy Imre a két lábra állt patás Ördög, több ok miatt azért is, mert – amnesztiát adott a politikai elítélteknek. Hát, amint látom, szerzőnknek semmi sem elég, az amnesztiát is sokallja. Akkor azonban nem tudom, kettőjük közül ki is a sztálinista: ő vagy Nagy Imre? Idézzük:

„Az 1953-as amnesztia nem vonatkozott a legtöbb politikai elítéltre. A szabadon engedettek nem kapták vissza ingóságaikat, nem térhettek vissza lakóhelyükre. (…)1954 őszétől kezdték szabadon engedni a koncepciós perekben elítélt kommunistákat és szociáldemokratákat.”

És csak őket? Szerzőnek ajánlanám figyelmébe bizonyos Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” című kötetét, ugyanis Faludy is akkor szabadult, onnét (Recskről) szabadult, de valahogy a leglazább kategorizálás mellett is képtelenség őt akár kommunistának, akár szociáldemokratának nevezni. Költő, író, műfordító, az volt, de pártember soha. Ezzel a magvas gondolattal azt a Faludyt kommunistázta le a Mandiner, aki annyi csodás átkot szórt a sztálini terrorra. És ha lenne a Mandinernek orosz verziója, abban Szolzsenyicint kommunistáznák.

De jöjjön még egy nagy durranás jobbról, megint a Pesti Srácoktól, egyenesen az öregágyúból, ugyanis megszólaltatták a harci tarackok legrozsdásabbikát, Stefka Istvánt is. Ő már világosan bemutatja a baloldaliaktól mentesített 1956 hivatalos ikonosztázát:

„Pongrátz Gergely, Tóth Ilona, Hegedűs László, a mentős, Wittner Mária, Regéczy-Nagy László, Obersovszky Gyula újságíró, Tollasi Ilona,  Végvári Vazul, a szerzetes, Pákh Tibor, Mansfeld Péter…”

Mondtam, hogy Angyal István ki fog esni a kegyekből. A jellemes voltáról és elveihez minden áron való ragaszkodásáról roppant kevéssé ismert Stefka most is brillírozott: ha halottgyalázás esetén egyáltalán használható ez a kifejezés. Kommunistázás, a mártír emlékének sárba tiprása… nincs is már gyomrom elemezni.

Az ember elmereng a honi politika játékain. És ha holnap valamiért nem Nagy Imrére kell haragudni, hanem másra? Mondjuk Hunyadi Mátyásra? Róla mit írnak majd? Hogy gyanús származású, vaskezű feudális önkényúr volt, aki kíméletlenül adóztatta népét? És ha netán Kossuth kerül majd a célkeresztbe? Előszedik a Zemplén megyei árvaszék homályos pénzügyeit?

Elő bizony. Pocsék emberek aljas írásai, amiket csak részben pénzért, nagyobb részt inkább külön jutalom, karrier, hatalom reményében követnek el.

De a dolgok logikája mégsem csorbul.

Az Orbán-rendszer szembefordult Nagy Imre és 1956 emlékével.

Kik álltak melléje?

(Igaz, a legtöbben már korábban melléje álltak).

A Kádár-huszárok.

Mondom én, lesz itt még új kiadása a Fehér Könyvnek is.

Ha csak csoda nem történik az új esztendőben.

Csodát kívánok 2019-re, mindannyiunknak.

Más úgysem segít rajtunk.

Bréking (fék)nyúz, 2018. december 30. – Tudósítás a másik valóságból

0

Szefka István és Hollik István a PestiSrácok.hu-ban folytatta Nagy Imre leleplezését: ugyanazt a kegyetlen bolsevizmust szolgálta, mint Rákosi. A szavaik azt sugallják: a volt 56-os miniszterelnök nem is érdemel szobrot. Harrach Pétertől pedig megtudhatjuk: az ellenzéki képviselők erőszakoskodtak az MTVA székházában. Nógrádi György meg azt, hogy Európa meggyengült, már nem globális játékos.

Nagy Imre ugyanazt a kegyetlen bolsevizmust szolgálta, mint Rákosi

Szefka István szerint Nagy Imre a jó rendőr volt, de ugyanazt a kegyetlen bolsevizmust szolgálta, mint Rákosi Mátyás, Rajk László, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Péter Gábor, Kádár János és a többiek. Nagy Imre nevéhez, miniszterelnöksége idejéhez fűződik a kommunista történészek szerint a magyar internálótáborok (100 internálótábor, 45 ezer embert tartottak fogva) felszámolása, a börtönajtók megnyitása. Az igazság viszont az, hogy Sztálin halála (1953 március 5.) nyitotta meg részben a börtönkapukat.

Nagy Imre végig ott volt a párt vezetőségében, és részt vett a döntésekben is, amelyek erősítették a kommunista diktatúrát. Nagy Imre 1956-ban nem volt a forradalom vezetője, nem volt a forradalom egyetlen arca, bár miniszterelnök volt. Valójában ő végig az eseményeket követte – hangsúlyozza Stefka István.

Nagy Imre kommunista volt, az ellenzék a sajtójával együtt meg kormánybuktató szeretne lenni – ezt meg már Hollik István közölte a PestiSrácok.hu-val. Mi a baja az ellenzéknek egy olyan emlékmű visszaállításával, amely a kommunista erőszak áldozatainak állít emléket? – tette fel a kérdést a kormányszóvivő. A politikus emlékeztetett, Nagy Imre megrögzött kommunista volt, aki végül életét adta a hazájáért, utóbbi tiszteletre méltó, előbbit relativizálni viszont bűn. Amikor a baloldal Gyurcsánytól Karácsony Gergőig Nagy Imre szellemi örökösének vallja magát, akkor éppen ezt teszi. (PestiSrácok.hu: Nagy Imréről folytatólag)

Harrach Péter szerint az ellenzéki képviselők erőszakoskodtak az MTVA székházában

Az ellenzék a parlamenti obstrukció alkalmával túllépte a törvényesség és józan politikai magatartás határát. Ezt fokozták a tévészékházban elkövetett erőszakoskodásukkal. Az utcán az általuk feltüzelt aktivisták garázdálkodtak – jelentette ki Harrach Péter a Magyar Hírlapnak adott interjújában.

A KDNP frakcióvezetője szerint az ellenzék olyan, mint a bukdácsoló diák, aki az iskolán kívül, a haverok között próbál kitűnni. Ha nincs politikai teljesítmény, legyen erőszak.

Ha a munka törvénykönyvének módosítását betartják, az mindkét félnek lehetőséget jelent. Bízom benne, hogy a szakszervezetek kizárólag a munkavállalók érdekeit nézik, és nem politikai elkötelezettség motiválja őket – fogalmazott Harrach Péter. (Magyar Hírlap: Harrach: Támaszunk a józan többség)

Nógrádi György szerint Európa már nem globális játékos

Európa meggyengült, már nem “globális játékos” – fogalmazott Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő vasárnap az M1 aktuális csatornán.

Elemzése szerint jelenleg “messze” a legnagyobb globális hatalom az Amerikai Egyesült Államok, tőle leszakadva, de feltörekvőben áll Kína, a harmadik helyen pedig Oroszország szerepel. Európa már nem “globális játékos” – mondta Nógrádi György, rámutatva arra, hogy ezt rendkívül nehezen veszik tudomásul Berlinben Londonban, Párizsban, Rómában.

A biztonságpolitikai szakértő hozzátette: a Közel-Keleten Európának érdemben nincs befolyása.

Nógrádi György kitért a francia és a német belpolitikai helyzetre. Azt mondta: Emmanuel Macron francia elnök ígéreteit – elődeihez, Francois Hollande-hoz és Nicolas Sarkozyhez hasonlóan – nem tudta végrehajtani, a legnépszerűtlenebb elnök.

Németországban mindhárom kormánypárt (CDU, CSU, SPD) elnöke megbukott az idén, a CSU pedig Bajorországban elvesztette az abszolút többségét – mondta Nógrádi György. Németországban 2019-ben négy tartományi választást is tartanak: egyet Brémában, hármat pedig a volt NDK területén, ahol rendkívül erős a kommunista utódpárt Die Linke és a jobboldali AfD, és jönnek fel a Zöldek – hívta fel a figyelmet a szakértő. (MTI: Szakértő: Európa meggyengült)

Éjszaka suttyomban bontották Nagy Imre szobrát

0

Péntekre virradóra elkezdték elbontani Nagy Imre szobrát a Parlament mellett. A Klubrádió értesülése szerint nyerges vontatóval viszik el az emlékművet.

Az éj leple alatt láttak hozzá a Vértanúk téri Nagy Imre-szobor elbontásának – adta hírül a Klubrádió. Nyergesvontatóra rakodták fel az emlékmű darabjait.

Fotó: a Klubrádió hallgatója

A szobrot évek óta szeretné elvinni a Parlament közeléből a kormány. Mivel azonban felállítását három magánszemély – köztük Demján Sándor – fizette, az ismert üzletember tiltakozása két éve még meghátrálásra kényszerítette. Demján azonban pár hónapja elhunyt, örökösei pedig nem álltak ki a szobor mellett.

Nagy Imre emlékművét a Jászai Mari téren fogják felállítani. Annak ellenére, hogy a mártír miniszterelnök unokája is tiltakozott ez ellen.

Megemlékezés lesz délután a Vértanúk terén

Ma délután 17 órától megemlékezést tart a Vértanúk terén a DK és a Nagy Imre Társaság, hogy egyértelművé tegyék: Nagy Imre emlékét és üzenetét nem lehet eltüntetni a szoborral együtt. A rendezvényen beszédet mond Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája, Mécs Imre, 56-os halálraítélt és Molnár Csaba, a DK ügyvezető alelnöke.

„A kormány éjszaka elvitette Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről. Ahogy az 50-es években az embereket, a hatalom az éj leple alatt vitette el a mártír miniszterelnök szobrát”- olvasható a DK közleményében.

A DK szerint „szimbolikus, hogy az Orbán-rendszer nem tűri tovább Nagy Imre vigyázó tekintetét az Országházon”. Hozzáteszik: „a szájakat be lehet fogni, a szemeket el lehet takarni, a szobrokat el lehet szállítani, de a magyar nép történelmi igazságát, hogy a rabságot mindig szabadság fogja felváltani, nem lehet kitörölni a nemzeti emlékezetből”.

A Mérce videója arról, ahogy a szobor talapzatát adó hidat elszállítják:

Trianon, nemzetünk második nagy temetője?

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának századik, és a trianoni békeszerződés aláírásának közelgő centenáriuma kapcsán egyre több szó esik a XX. század sorsfordító eseményeiről. 1918. októberében már elkerülhetetlen volt a Monarchia megszűnése, az akkori miniszterelnök, Tisza István belátta, vége a történelmi Magyarországnak, de nem láthatta előre Trianont. Károlyi Mihály egy széteső ország élére került, de később sem sokat tehetett a trianoni békeszerződés megakadályozásáért. A Horthy-rezsim mégis őt próbálta bűnbakként beállítani. Dr. Székely Gábort, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének professzorát a trianoni békeszerződés körülményeiről kérdeztük.

  • Nincs igazságos béke
  • Egy szélesebb szerződésrendszer jelentéktelen epizódja
  • Csak „húsz év fegyverszünetet”
  • Trianon: a szűk látókörű nacionalizmusunk ára


Elvesztettük a háborút, a vesztesnek tudomásul kell vennie a győztesek diktátumait. Önmagában ez a trianoni békefeltételek magyarázata? Végül egy igazságtalan béke született?

Nincs olyan békeszerződés, amelyet a vesztes igazságosnak tart. Szerintem a győztes franciák számára volt a legigazságtalanabb a Párizs környéki békeszerződés.

1920. június 4-én mi ért véget?

Tulajdonképpen semmi. Két alacsony szintű kormánymegbízott aláírt egy papirt,amelynek semmiféle jogi következménye nem volt. A békeszerződést 1920. november 25-én tárgyalta harmadik olvasatban a Nemzetgyűlés, és elfogadta azt. A törvényjavaslat ezután kihirdetés végett áttétetett a miniszterelnökhöz, majd a Nemzetgyűlés 1921. július 26-án becikkelyezte, ez lett a 1921. évi XXXIII. törvénycikk. Végül 1921. július 31-én emelkedett a trianoni békediktátum törvényerőre. De ekkor már Betlhlen volt a kormányfő.

Trianon egy olyan folyamatnak lett a végső állomása, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia még megpróbálta fenntartani a korábbi sok nemzetiségű államot?

És igyekezett megakadályozni a nemzeti államok létrejöttét. Valójában ez indokolta Szerbia fegyveres megtámadását.

Teljesen reménytelen kísérlet volt.

Tisza István, bár nem volt háborúellenes, de nem tartotta alkalmasnak a pillanatot egy olyan fegyveres konfliktus kirobbantására, amely előre vetítheti egy nagyobb nemzetközi összecsapás veszélyét.

Ha akkor a Monarchia nem a fegyveres megoldást választja, elkerülhető lett volna Trianon?

Ha úgy tesszük fel a „mi lett volna ha” ma igen gyakori kérdést, hogy akkor elkerülhető lett volna-e a világháború, nos, én nemmel válaszolnék. Persze itt a lényeg, hogy Versailles-ban, illetve a Párizs környéki békék sorozatában a leglátványosabb Európa, ezen belül is Kelet-Közép-Európa térképének átrajzolása, az Osztrák-Magyar Monarchia eltűnése volt. Az utóbbit Magyarországon kívül senki nem vette zokon, mi pedig egy már nem létező „történelmi Magyarország határainak” csorbulását kifogásoltuk.

Az akkori magyar politikai elit nem mérte fel, hogy a trianoni béke megállapodás egy sokkal szélesebb szerződésrendszer szinte jelentéktelen epizódja.

A béketárgyalások legfontosabb célja egyrészt általában a háború lezárása, másrészt Franciaország biztonságának a garantálása volt. A magyar kormány ezt a második célt nem is gondolta végig, nem látta, hogy a Versailles-i szerződés ezt nem garantálja abban a formában, ahogy 1919 végére megvalósult. A franciák ugyanis azt követelték, hogy Németországot szabdalják darabokra, a Rajna vidéket csatolják hozzájuk, Bajorország legyen független. A lehető leggyengébb Németországot akarták a békeszerződéssel elérni.

Ez jogos követelés volt a részükről?

Meglátásom szerint részükről legalábbis indokolható volt. Németország az első világháború után lényegesen erősebb volt Franciaországnál. A háború végén sokkal jobb lett a geopolitikai helyzete, mert a nagyhatalmak gyakorlatilag eltűntek határairól, s helyüket nála lényegesen gyengébb országok foglalták el. Továbbá, a németek lakossága 60 millió volt, Franciaországé 40, a németek ipari és gazdasági kapacitása majdnem a duplája volt a franciákénak. Tehát

joggal gondolhatták a győztes franciák, hogy a németek továbbra is veszélyt jelentenek a számukra.

Ezt számba véve a franciák csak abban az esetben voltak hajlandók aláírni a békeszerződést, ha egyben aláírnak egy amerikai-francia és brit-francia szerződést is, ami garantálja Franciaország határait. Ezt a két megállapodást alá is írták 1919. június 28-án, délelőtt 11 órakor, egy időben a Versailles-i szerződéssel.

Egy új európai biztonságpolitikai rendszer születéséről beszélhetünk?

Beszélhettünk volna, ha az amerikaiak ratifikálják a szerződést. Ez azonban nem történt meg, sem versailles-i sem a francia-amerikai szerződés esetében. A brit-francia szerződést, összekötötték az amerikaival, a diplomácia történetben nem kivételes módon: így érvényesek csak abban az esetben lettek volna, ha mind a három érdekelt aláíró országában ratifikálják…

Mi volt az amerikai döntés oka?

Az izolacionizmus erős befolyása. Az USA attól tartott, hogy egy ilyen szerződés alapján az európai országok beránthatják a belső konfliktusaikba. Ez egyben a britekkel kötött – és már a brit parlament által ratifikált – szerződést is érvénytelenítette.  Ezt követően ugyan más angol-francia szerződések garantálták Franciaország biztonságát, e garanciák azonban mindig feltételekhez, általában a „lehetőségekhez képest” klauzulához voltak kötve.

Látszólag ez egy lényegtelen eleme lehetett a megállapodásnak.

Korántsem. Amikor 1923. januárban a franciák és a belgák bevonultak a Ruhr vidékre, mert a németek nem voltak hajlandók fizetni a jóvátételt, az angolok kihátráltak a részvételből. A „Ruhr kampf” után tudomásul kellett vennie Franciaországnak, hogy saját védelmi képességének fejlesztésén túl, más szövetségesek után is kell néznie, amellett, hogy szükség van egy átfogóbb, legjobb esetben a németeket is magában foglaló biztonsági rendszer létrehozására Európában. Ez nem volt eleve reménytelen, sőt, erre lehetőséget kínáltak a Versailles-i béke paragrafusai is.  A két világháború közötti francia diplomácia lényegében erről szólt.

Hogyan kötődik mindez a Magyarország számára diktált trianoni békefeltételekhez?

Egy készülő könyvemhez jelenleg is éppen ezt kutatom. A „Párizs környéki” jelző a pontosabb, hiszen a Versailles-ban levő Nagy-Trianon palotában aláírt magyar szerződésen kívül az osztrák, a bolgár, a török szerződést nem Versailles-ban, hanem más, környékbeli városokban kötötték meg. Azonban fontos megjegyezni, hogy a közvélekedéssel szemben a Versailles-ban, pontosabban

a Párizs-környéki békékben rögzített szerződések rendszere, és azok megfogalmazásai meglehetősen lazák, könnyen módosíthatók voltak.

A szerződésekben megjelölték a módosítások lehetőségét, így a területi revíziót és beleértve az Anschlusst is, a Népszövetség Tanácsa, vagy a Szövetséges és Társult Főhatalmak beleegyezéséhez kötötték. Ez nem volt véletlen: a győztes hatalmak közül különösen az angolok voltak azok, akik már a tárgyalások során kezdeményeztek olyan részek beiktatását, amelyeket nem tekintettek véglegesnek. Ezek közül az ismertebbek a népszavazáshoz kötött területi „rendezések” voltak (Sopron, Szilézia); az ideiglenesen, meghatározott időre népszövetségi kezelésbe vett területek (Saar-vidék, német gyarmatok); Németország közigazgatási, pénzügyi ellenőrzése; a német területek katonai megszállása. A többi – akár a területi revízió, vagy a német fegyverkezés -, már közvetlenül a szerződést követő években napirendre került. A nagyhatalmak ugyanakkor határozottan kizárták a Rajna-vidék demilitarizálásának feloldását, ami elismerten közvetlenül érintette Franciaország biztonságát – ha már a Rajna balparti területeinek Franciaországhoz csatolását, illetve más területek leválasztását Németországról az angolok megakadályozták.

Átlátták 1920-ban ezeket a bonyolult nemzetközi folyamatokat a békeszerződést tárgyaló magyar diplomaták?

A rendelkezésünkre álló dokumentumokból, levelekből, feljegyzésekből kiderül, hogy ezekkel egyáltalán nem foglalkoztak. A magyar tárgyaló félnek az volt a legnagyobb gondja, hogy milyen területeket tarthat meg a háborút követő békeidőben. Pomogáts Béla a „Trianon” című dokumentumkönyvhöz írt előszavában jól elemzi a magyar küldöttség tárgyalási pozícióját.

A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha a süketek és a vakok ültek volna a tárgyalóasztal mindkét oldalán.

A mi oldalunkon mindenesetre nem látták, hogy abban a helyzetben közel sem a magyarok területi követelései az érdekesek. Sőt! Minden magyar követelés gyengítette azt a franciák által szorgalmazott hátországot, ami a németekkel szemben felsorakoztatható. Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, a későbbi kisantant érdekeivel szemben fogalmaztuk meg a mi követeléseinket.

Lehet, hogy a magyar diplomácia ugyanazt a hibát követte el Trianonban, mint a XX. században annyiszor máskor is: nem tudta hová kell állnia?

A probléma az volt, hogy eleve elfogadhatatlannak gondolta a kormány a békeszerződést, ezért másodvonalbeli tárgyalókat küldtek.

Az egész magyar diplomácia másról sem szólt, csak a sérelmeinkről,

arról, mi lesz a határon túli magyarokkal. De ezek a kérdések nem érdekelték sem a franciákat, sem az angolokat, sem az amerikaiakat, de még a németeket sem. A csehek, a románok, a lengyelek, a jugoszlávok csupa olyan problémát említettek a tárgyalásaik során, amelyek érdekelték a másik felet is. Mérlegeltek, a britek és a franciák esetében még 1918-ban is felvetődött, hogy esetleg fenn kellene tartani a Monarchiát, mint ellensúlyt Németországgal szemben, de ezt a nagy német támadás után elvetették. Ha a magyar diplomácia is beállt volna abba a sorba, ami a német ellensúly kialakítását célozta, talán másképp alakultak volna a trianoni béke megállapodás körvonalai.

Ön miben látja a magyar álláspont legnagyobb hibáját?

A magyar tárgyalók nem figyeltek oda a francia politikai törekvésekre, ehelyett a szűklátókörű nacionalizmusunk diktálta a követeléseinket.

Trianon valóban az ország történetében a második  Mohács?

Jól hangzik, de nem igaz.

Magyarország 1918-ban, majd 400 év után visszanyerte függetlenségét, ez megmaradt. A köztársaság nem, a királyságot sajátos módon visszaállította Horthy, és ő kötötte meg a trianoni szerződést is. A köztársasági államforma 1945-ben tért vissza, a függetlenség azonban elveszett. Ma szuverén országunk van, és köztársaság, ha az ország nevéből törölték is ezt a megnevezését.

Elképzelhetően tartaná a trianoni békeszerződés ránk nézve hátrányos pontjainak valamilyen „újra tárgyalását”?

Aki ilyesmiben gondolkodik, vagy egyáltalán ilyesmit szóba hoz, biztosan nem látja át Magyarország XXI. századi érdekeit. A területekért vállalt konfliktusok ma is háborúkhoz vezetnek. Jól látta ezt békekötés idején Foch marsall, az antant haderő főparancsnoka: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre!” Szinte napra eltalálta.

Az első Magyar Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója alkalmából írta a Nagy Imre és a Károlyi Mihály Társaságnak az egykori osztrák kancellár:

Kedves Barátaim!

Magyarország és Ausztria közötti szoros és jó kapcsolatoknak erős történelmi gyökerei vannak és – az 1867 és 1918 közötti félévszázadban keletkezett számos történelmi nehézség ellenére – intézményes, állami összekapcsolódáshoz vezettek. A Monarchia megszűntével, az I. világháború után az útjaink elváltak, de az államaink és az ott élő emberek közötti viszony mindig különleges maradt.

Ezekben a napokban a köztársaságaink történetében olyan száz évre tekintünk vissza, amelyben az út időnként fáradságos és nehéz volt. Mindkét országban nagy – túlságosan is nagy – befolyásra tett szert a fasizmus. A német csapatok bevonulásával, 1938. márciusban Ausztria eltűnt a térképről és Hitler-Németországának részévé vált. Nem sokkal ezután elkezdődött a második világháború és ezzel minden bizonnyal az országainkban élő népek számára a legkegyetlenebb időszak a mögöttünk lévő 100 évben.

A II. világháború befejezésével Ausztria ismét önálló demokratikus állam lett, de az 1955-ös államszerződésig el kellett viselnie a szovjetek, az amerikaiak, az angolok és a franciák megszállásának a terheit. Magyarországon ugyan csak egy megszálló hatalom volt, de az diktatórikusan uralkodott és elnyomta a szabadság és függetlenség iránti törekvéseket.

Az 1956-os magyar forradalom időpontjában kezdtem meg éppen a tanulmányaimat a bécsi egyetemen, és nagy szimpátiát éreztem Nagy Imre, Maléter Pál és a többi szabadságharcos iránt. Elkötelezettség, és magától értetődő dolog volt a magyarországi barátainknak nyújtott segítség, végtére nekem is magyar volt az egyik nagymamám, bár ő ebben az időpontban már nem élt.

Több alkalommal kísértem Bruno Kreisky szövetségi kancellárt a Kádár Jánossal folytatott megbeszélésein és megismertem Horn Gyulát, Kovács Lászlót, Szabó Vilmost, számos már barátot, megfigyelhettem, hogyan kereste és találta is meg Magyarország a demokráciához, a függetlenséghez, illetve Európához vezető utat. Ausztria 1995. január 1-jén lépett be az EU-ba, és nagy volt az örömünk 2004-ben, amikor Magyarországot is köszönthettük az Európai Unióban. Ezzel, 86 évvel 1918 után újra egy közös európai családhoz tartoztunk.

A történelmi igazság megköveteli, hogy elmondjam: a legutóbbi időben új problémák merültek fel. A liberális, pluralista demokráciát megkérdőjelezik, ugyanez történik az alkotmánybíráskodás sérthetetlenségével, a függetlenséggel és média sokszínűségével is. De Ausztriában is számos olyan fejlemény van, amelyre nem lehetek büszke.
Az első világháború befejezésének, és az országainkban 1918-ban létrehozott önálló köztársaság századik évfordulója nem csak büszkeségre okot adó történelmi jubileum, hanem alkalmat teremt arra is, hogy megújítsuk, és megerősítsük erőfeszítéseinket egy békés, demokratikus, szolidáris Európáért, amelyben az emberi jogokat és az emberi méltóságot nagy becsben tartják.

Heinz Fischer,
az Osztrák Köztársaság volt elnöke

A biznisz minden jogszabályt felülír vagy módosít

Nagy Imre szobrának eleve nem a Vértanúk terén lett volna a helye, mert sem a tér neve, sem az egykor ott álló és most újra felállításra kerülő emlékmű nem az ’56-os forradalommal, hanem az 1918-19-es történelmi eseményekkel függ össze – fejtette ki véleményét Ráday Mihály, a Hungaria Nostra Város- és Faluvédő Szövetség elnöke, annak apropóján, hogy a kormány úgy döntött, a mártír miniszterelnök szobrát a Jászai Mari térre helyezik  át.  A legendás városvédővel egyebek közt arról beszélgettünk, mi a véleménye arról, ami ma a főváros arculatának átformálásával és az épített örökséggel történik.

Mi a véleménye a szobor áthelyezésről?

Nagy Imre miatt nem tiltakozom, mert eleve nem értettem egyet azzal, hogy a szobor oda került a Vértanúk terére. 1989-1991 között én vezettem az utcanevek visszaállításának rehabilitációját, ez a tér is visszanyerte az eredeti elnevezését. Kétség kívül Vértanúk tere volt korábban is, de az is kétségtelen, hogy

semmi köze nem volt az ’56-os forradalomhoz és Nagy Imréhez.

S ha már a város visszakeresztelte, akkor innentől szerintem ez a két dolog egymással ellentmondásba került. Ráadásul a mai értelmezés szerint azok, akiket a Tanácsköztársaság leverése után gyilkoltak meg, azok nem vértanúk, csak azok, akik a baloldal áldozatai voltak. Ez is egy olyan „történelmi batyuja” az országnak, amit magával cipel és nehezen emészt meg. Én akkor azt gondoltam, és így gondolom ma is, hogy ez a két dolog éppen eléggé keveredik, nem érdemes még Nagy Imrét is belevenni.

A Vértanúk tere elnevezés semmilyen összefüggésben nincs az ’56-os forradalommal. Nota bene, e téren is súlyos viták vannak az értelmezés körül, ugyancsak ellentmondásos hogy ki számít áldozatnak vagy vértanúnak, szerintem a Kossuth téren elhunyt civil áldozatok és a kormánytagok ugyanúgy áldozatok. De az például mélységesen bosszantott, amikor Károlyi Mihály szobrát elvitték a Kossuth térről és Tisza Istvánt tették a helyére. Két okból is: egyrészt a túl monumentális művet sem szerettem, másrészt úgy vélem, Tisza történelmi figurája, politikai szerepe – finoman fogalmazva – sem teljesen letisztult még.

Károlyi Mihály viszont mégiscsak Magyarország első köztársasági elnöke volt, tehát a Kossuth téren lenne a helye.

Ez esetben még a szobor is jó, szóval ezzel a cserével sem eszmei, sem művészi alapon nem értettem egyet.

Ha már a Kossuth teret említette, hogy tetszik Önnek így átalakítva?

Vannak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban is. A parkfelület csökkentése az egyik, de a Horvay-szoborról is érdemes szólni. Kossuth szobornak nevezik, azért mert az ő alakja állt a középpontban, de valójában a teljes Batthyány–kormányt ábrázolja. 1927-ben úgy született, hogy tulajdonképpen

a Trianon utáni „lógó orrú” Magyarországot szimbolizálja.

Miközben ugyanez a Horvay János számos harcos, „előremutató” Kossuth–figurát alkotott, olyanokat, mint amilyen az 1952-ben felállított, s most elbontott és a Ludovikához átvitt Kossuth–szobor is volt. Ilyenek állnak Cegléden, Clevelandben, NewYorkban, Szegeden és sorolhatnám, a közönség jól ismeri ezeket az ábrázolásokat. Az eredeti Kossuth-szobrot egyébként az 50-es években bontották el, Dombóvár azonban megmentette és az Erzsébet ligetben szétszedve, a figurákat egyesével felállították. Ez persze nem a legtökéletesebb megoldás, de a dombóváriak megszerették és magukénak érzik, ezért újra kellett faragni az egészet. Úgy érzem ez értelmetlen volt. Emellett a parkért fáj a szívem. Minden parkcsorbításért, a kivágott fákért nagy kár. Budapesten kevés a zöld terület, és ha valamit leköveznek – ez manapság a mánia, újabban még a Széchenyi, korábban Roosevelt térrel kapcsolatban is hallottam ilyen tervet, még kevesebb lesz. Szegeden jártam a napokban és irigykedtem: a városban rengeteg a virág, minden tele van ültetve, az ottani Széchenyi tér éppúgy, mint a mellékutcákban a szabad helyek. A parkok ápoltak, jól karban vannak tartva, ez a „virágos filing” nagyon hiányzik a fővárosban. Sőt, éppen az ellenkezője a törekvés. Hogy példát hozzak:

most arra készülnek, hogy a Vörösmarty-tér felújítása kapcsán elbontsák azt az 1800-as évek vége óta ott lévő, gránitszegélybe foglalt kis parkrácsot,

amit az 1980-as években fel is újítottak, azzal, hogy akkor készült. Pedig ez nem igaz, a sérüléseket javították ki, legfeljebb a rács húsz százalékán kellett pótolni. Most el fogják bontani. Ilyen volt, de már nincs a Szervita téren, a Széchenyi téren szintén, de már csak a gránit foglalat maradványai láthatók, a Szabadság téren lévőt viszont, amikor még ott, a televízióban dolgoztam, sikerült megmenteni. Ezek a városnak pótolhatatlan hangulati elemei, amiket nem bántanék.

Bár ennél sokkal súlyosabb gondok is vannak .

 Ön szerint például?

Itt van ez a közel 140 méteres magasház, vagy nagyképűen felhőkarcoló, amelynek építéséhez végül hozzájárult – a főváros fölé nyúlva – a kormányzat. De nem számoltak például azzal, hogy egy ilyen, minden meglévő épület fölé emelkedő torony, tetején három, hatalmas piros betűvel, a főváros marketingjére milyen hatással lesz.

Ez lesz az uralkodó látvány, ha valaki repülővel érkezik Budapest fölé, ezt látja meg, ez lesz a fotókon, akár a Margithídról, akár a Citadelláról készít ilyet valaki. Vagyis Budapest a MOL reklámhordozójává válik.

    Meg kéne, meg lehetne tiltani a cégnek, hogy a nevét ilyen módon helyezze el?

Talán. De alapjában véve nincs értelme Dubai-al, vagy New York-kal versenyezni, úgysem tudjuk felhőkarcolókkal lepipálni őket, és az is illúzió, hogy ez több turistát vonz és több bevételre tesz szert a főváros. Nálunk a szecessziós, eklektikus, romantikus városstílus az érték, ami egyébként éppúgy megvan Debrecenben, Kassán és Marosvásárhelyen – és szerintem ez a vonzó. Erre kell vigyázni és nem szétzilálni.

Nem érzi úgy, hogy éppen a szoborcserék, az erőltetett rekonstrukciók által, a városkép alakításában is múltba néző, a Horthy-korszakot dicsőítő politika jelenik meg? Erre éppen a legjobb példa a Szabadság-téri emlékmű…

Ebbe nem mennék most bele, mert nyilván volt egy olyan szándék, hogy a fasisztákat kiűző szovjet hadsereg emlékművét a Szabadság téren – ha a két ország jó viszonyának fenntartása miatt lebontani nem lehetett – a politika valamiképpen ellensúlyozza. Ugyanakkor a Gellért téren és még számos helyen lebontották, de Bécsben is van ilyen emlékmű, pedig Ausztria nem mondható „csatlós” országnak. Ez az egyik ügy, a másik pedig az, hogy

én sem értek egyet azzal, ha úgy állítják be a második világháború szörnyűségeit, hogy az csak a német megszállás következménye, magyar részvétel nélkül.

Nagyra becsülöm azokat, akik a Szabadság téren az „eleven emlékművel” folyamatosan ébren tartják ezt az ügyet. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a történelem visszafordítása értelmetlen, és jelképeket állítani ennek érdekében – ésszerűtlen. Sajnos a magyar történelem tele van feldolgozatlan, a lényeget elhallgató történetekkel. Nemrég foglalkoztam például Kun páter és nyilas csapatának a háború végóráiban Budán elkövetett tömeggyilkos tetteivel. A Maros utcai, meg a Városmajor utcai kórház és a Szeretetotthon helyén ma emléktáblák emlékeztetnek arra, hogy a lakók itt elpusztultak. Ilyen van a gyilkosságok után felgyújtott egykori Bíró Dániel kórház helyén álló társasházon is.

Ám a Nemzeti Örökségvédelmi Intézet nem tartotta fontosnak, hogy a gránit táblára vésesse, valójában mitől is pusztult el itt az a sok ember.

Egy szó utalás sincs arra, hogyan is történt? A mit sem sejtő utókor bármire gondolhat, földrengésre, légitámadásra, árvízre…?! Miért??? De vannak egyéb furcsaságok is, csak egyet megemlítek visszatérve az első témához:

a Kossuth teret például az átépítés óta az Alkotmány utcától egy vizesárok védi, hogy innét autóval ne lehessen behajtani.

Városvédő tevékenységét, televíziósként és filmkészítőként az egész ország ismerte. Számos ügyet képviselt és vitt sikerre. Most ha lehetősége lenne rá, mivel foglalkozna?

A legnagyobb gondnak azt látom, hogy nincs, nem működik a műemlékvédelem, csak névleges az örökségvédelem. S ha mégis valamit védene jogszabály, a „kiemelt beruházás” minősítés minden felülír. Ez vonatkozik a Városliget beépítésére, a Dagály fürdő átépítésére, a felhőkarcolóra, vagy az Erzsébet híd pesti hídfőjénél a két teljesen egyforma Klotild palota egyikére. Mindkettő egyedileg is védett, de a délit kiemelt beruháznak minősítették és két új szintet építenek rá, a beruházó üzleti érdekeinek megfelelően. Az egész művelt világon működik a műemlékvédelem, amelynek az a feladata, hogy a beruházók, a tervezők és az építési igazgatás számára szakszerűen kijelölje a korlátokat. Emellett minden fejlett országban erős civil szervezetek őrködnek az építette örökség felett. Az én alapállásom, hogy amíg egy ház áll, addig érdemes érte küzdeni. A beruházók mindig újat, többet, nagyobbat és magasabbat akarnak építeni. Most például a Múzeum körúton az Ybl Miklós tervezte Unger –ház van veszélyben, két magasabb épület között álló, első osztályú műemlék, rá akarnak építeni. De ugyanez vonatkozik a zöld területekre is, hiszen legalább olyan veszélynek vannak kitéve, mint a régi épületek, ha valakinek üzlet van benne. A Városligeten kívül látjuk mi történt a Ludovikánál az Orczy park beruházással, és lehetne sorolni. A biznisz minden jogszabályt felülír vagy módosít. Ezzel én nem tudok mit tenni,

ma már nem úgy működik a nyilvánosság, mint annak idején, hogy a televíziós műsorral sok mindent sikerült elérni vagy megakadályozni.

Ez történt egyebek közt akkor, maikor a várban a régi kapukat lecserélték, az utolsót, a Széchenyi könyvtárét még sikerült megmenteni. Ma már erre nincs lehetőség, de azért egyedi csatákat vívok még, elmegyek és felkeresem az illetékeseket, agitálok és próbálom meggyőzni, akit lehet.

A Miniszterelnökség és kormány Várba költözéséről mi a véleménye?

Ez is egy reminisztencia. Horthy Miklós kormányzó is a Várban működött, tehát ezen az alapon van alapja a hagyományra hivatkozni. Az viszont tévedés, hogy a Sándor Palota a köztársasági elnök rezidenciája volt, mert Teleki Pál soha nem lakott ott. Egyébkén egyetértettünk Zoboky Gábor építésszel abban, hogy ha már a Nemzet Galéria kormányhivatallá alakul, a Vár nyugati oldalán felépíthető lenne, lett volna egy új múzeum-épület, amelybe, átköltöztethető lett volna a gyűjtemény és megtartható a Várnegyed kulturális funkciója. Nem így lesz, ott épül a Főőrség épülete és a Lovarda. Egyetértettem azzal, hogy visszaépítették a Kossuth Lajos tér déli oldalán a Miniszterelnökséghez tartozó nagy ház tetőfelépítményét, de

nem örülök annak, hogy a Várban volt Pénzügyminiszterséget visszaépítik – a Mátyás templommal konkuráló – teljes magasságában.

Igyekszem mindig a konkrét esetre koncentrálva kialakítani a véleményemet. Bár jó néhányszor levonhatók általános következtetések is.

Ráday Mihály az idén augusztus 31-én vehette át a megalapításának 25. évfordulóját ünneplő Partiumi és Bánsági Műemlékvédelmi és Emlékhely Bizottság Fényes Elek –díját Érsemjénben. A XXV. Partiumi Honismereti Konferencián átadott díjjal egyebek közt a helytörténeti kutatásban és a hagyományok ápolásában végzett kiemelkedő munkáját ismerték el.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK