Kilencven év – ennyi idő kellett ahhoz, hogy Kardos Péter főrabbi, a pesti gettó túlélője, a nyilas terror gyermekszemű tanúja és a magyarországi zsidó közösség egyik legfontosabb szellemi vezetője kimondja mindazt, amit egykor még gondolni is tilos volt: hogyan élte túl a halált, hogyan veszítette el családját, és hogyan nézett szembe késő öregkorában azokkal, akik ma is a gyűlöletet éltetik. Élettörténete egyszerre személyes tragédia, történelmi tanúságtétel és figyelmeztetés.
Nyolcéves volt, amikor a nyilasok meggyilkolták a nagymamáját, édesapja pedig munkaszolgálatosként halt meg. Gyermekként élte túl a holokausztot a pesti gettóban. Néhány éve kiment egy neonáci tüntetésre, hogy belenézzen a szemükbe. Nemrég ünnepelte kilencvenedik születésnapját Kardos Péter főrabbi, aki Kösztenbaum Péterként született Budapesten, zsidó ortodox családban. Ugyanabban az időszakban jelent meg Radnóti Miklós első verseskötete, a Járkálj csak, halálraítélt!. A holokauszt több mint félmillió magyar zsidó életét követelte – köztük Radnótiét is. Kertész Imre 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott Sorstalanság című regényéért, amely egy 15 éves fiú sorsán keresztül mutatja be a magyar zsidóság kálváriáját 1944–45-ben.
Kardos Pétert 1971-ben avatták rabbivá, a Thököly úti zsinagóga lett munkásságának központja. Az Új Élet szerkesztőségében is dolgozott, 1991-től főszerkesztőként. 1985-ben választották meg az országos rabbitestület elnökének.
„Egy délután lehajtottak minket a Duna-partra”
A nyilasok szisztematikusan gyilkolták a zsidókat, noha tudhatták: a szovjet csapatok hamarosan megérkeznek, és véget vetnek a rémuralomnak. Kardos Péter így idézte fel azt a délutánt, amikor egy hajszálon múlt az élete:
„Lehajtottak minket a Szent István parkon át a Duna-partra, ahol több mint ezer zsidó várakozott a nyilasok felügyelete alatt. Hosszas várakozás után jött egy autó, és egy ismeretlen férfi utasításokat adott. Ezt követően édesanyámmal és a nővéremmel együtt eljöhettünk. Közel laktunk, hallottuk a sortüzeket: a gyerektelen zsidókat lőtték a Dunába.”
Mi volt a legszörnyűbb emlék?
„Hónapokkal a gettó felszabadítása után történt: a Klauzál téren kihantolták a tömegsírokat. Valamilyen áttetsző, pergamenszerű anyagba csomagolták a halottakat, majd feltették őket egy teherautóra. Nem is annyira a látvány borzasztott el – ahhoz addigra hozzászoktam –, hanem a szag. Azt soha nem tudom elfelejteni.”
A legfinomabb kenyeret a felszabadítás idején kapta egy szovjet katonától. Később úgy emlékezett: a gettóban sok zsidó elhitte az antiszemita propagandát.
„1944-re már önmaguk is elhitték, amit évek óta harsogott a rádió és az újságok: hogy a zsidók istengyilkosok, idegenszívűek, élősködők. Ha valaki mindenünnen ugyanazt hallja, végül elhiszi. Így történhetett meg, hogy tíz nyilas suhanc kísért több ezer zsidót a halálba a Duna-partra. A zsidók úgy vélték: ennek így kell lennie.”
Ezért sokan megrémültek, amikor a szovjet katonák letépték róluk a sárga csillagot – ők ugyanis jogosnak vélték a diszkriminációt.
„Magyar a magyarral ilyet nem tehet!”
Ezt mondta a kis Kardos Péternek az édesapja, mielőtt behívták munkaszolgálatra. Aztán – akárcsak Radnóti Miklós – meghalt a gyalogmenetben Ausztria felé. A kisfiú csak egy évvel később tudta meg apja halálát, mert a családban kötelező volt a „nicht vor dem Kind” – semmit a gyerek előtt.
„Drága édesapám…” – a főrabbi beszéde a Parlamentben
Kardos Péter így idézte fel a holokauszt emléknapján:
„Talán tudod, hogy 1946-ban egy évig ott voltam a Keletiben, ahová naponta két-három szerelvényen érkeztek az életben maradottak. Kezemben a máig őrzött nikotexes dobozzal – tele cigarettával. Hadd kezdődjön Neked elégedetten az itthoni életed! Az év vége felé Anyám megmondta, hogy Dezső bácsi – egykori dominópartnered az Izabella utcai kávéházból – tanúja volt, amikor az Ilona-majorban tarkón lőttek, mert már nem bírtad tovább a gyaloglást.
Nem a németek, hanem a magyar nyilasok! A nemzeti szocialisták!
Nem először tévedtél, de utoljára.”
A kilencvenéves főrabbi szavai egyszerre voltak személyes búcsú, történelmi tanúságtétel és figyelmeztetés: a múlt nem múlik el, ha nem nézünk szembe vele.
