Kezdőlap Szerzők Írta Sikorsky

Sikorsky

Sikorsky
93 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Békével jöttünk? Egy koreai békeszerződés kérdőjelei

Miközben tavaly a nemzetközi sajtó a küszöbön álló újabb koreai háborúról cikkezett, most azzal van tele, hogy a két ország egy „történelmi megállapodás” küszöbén áll. Ugyanis az április 27-én megrendezésre kerülő elnöki találkozó legjelentősebb eredménye egy békeszerződés aláírás lehet, habár ennek megvannak a maga buktatói. 

A dél-koreai Phjongcshangban tartott XXIII. téli olimpiai játékok óta látványosan enyhült a feszültség Kelet-Ázsiában: egy évvel korábban még úgy tűnt, hogy Donald Trump bármelyik percben elindíthatja az Észak-Korea elleni támadást, ami végső soron Kínával való közvetlen konfrontációval és egy atomháború kitörésével fenyegetett. Ezzel szemben a februári nyitóünnepségen Kim Dzsongun (Kim Yo-jong) észak-koreai diktátor húga és egyben különleges megbízottja Kim Jodzsong (Kim Yo-jong) személyesen vett részt. Találkozott Mun Dzseinnel (Moon Jae-in), átadta neki bátyja meghívóját, amelyre a dél-koreai elnök igennel válaszolt.

A február 9-i nyitóünnepség egyik legérdekesebb eseménye volt, amikor Mike Pence amerikai alelnök látványosan ignorálta Kim Jodzsongot. A kép forrása: MTI/EPA/Yonhap.

Ettől kezdve gyakorlatilag nem volt megállás, egymást követték a látványos gesztusok. Április elején bejárta a világsajtót, hogy dél-koreai popsztárok léptek fel a phenjani Nagyszínházban. Az előadásukat Kim Dzsongun szintén megtekintette, s utána többször hangot adott a tetszésének. Ezen a héten a dél-koreai vezetés leállította a propaganda híradásokat sugárzó hangszóróit az észak-koreai határon, illetve a két koreai elnök közötti közvetlen telefonvonal, az ún. “forró drót” (újbóli) létrehozásáról döntöttek.

A szimbolikus lépéseken kívül komoly bejelentésekre ugyanúgy sor került: Kim Dzsongun napokkal ezelőtt közölte azon döntését, miszerint

felfüggeszti a 2006 óta tartó nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, valamint bezárja az ország nukleáris kísérleti telepeit.

Sőt, egyenesen garanciát vállalt arra vonatkozóan, hogy nem fog alkalmazni atomfegyvert, csak akkor, ha ellene ilyet vetnek be. Ugyanúgy biztosított arról, hogy senkinek sem adja tovább az atomfegyverek előállításához szükséges műszaki és tudományos ismereteket, illetve eszközöket.

Észak-Korea visszatérése a nukleáris leszereléshez már önmagában komoly eredmény, de a péntekre szervezett csúcstalálkozó egy még nagyobb horderejű áttöréssel kecsegtet. Ugyanis felmerült annak lehetősége, hogy Phenjan és Szöul véget vet egy 65 éven át tartó állapotnak:

vagyis de jure vége lenne az Észak-Korea és Dél-Korea közötti háborúnak. 

Egy koreai  híradást néznek az emberek a szöuli főpályaudvar egyik kijelzőjén 2018. április 21-én. Kim Dzsongun ezen a napon bejelentette, hogy Phenjan felfüggeszti nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, továbbá bezárja nukleáris kísérleti telepét. A kép forrása: MTI/EPA/Dzson Hon Kjun.

Kétségtelen, hogy ez történelmi jelentőségű esemény lenne, amely azonkívül, hogy lezárna egy évtizedek óta fennálló vitát, alapvetően hozzájárulna a kelet-ázsiai térség stabilizálódásához.

A 2017-ben megválasztott baloldali Mun Dzsein dél-koreai elnök mindent erre tett fel: kezdettől fogva elkötelezett híve az északi szomszéddal való viszony rendezésének. Több tucatszor kritizálta Trumpnak az Észak-Koreával alkalmazott agresszív politikáját, egyesülést és a megbékélést támogató miniszterek ültetett a tárcák élére, számtalan kölcsönös gazdasági és kulturális programot hirdetett. Ráadásul az Észak-Koreával “megértőbb” kormányzati propaganda azt is elérte, hogy a dél-koreai fiatalok a saját országuk biztonságára nézve nagyobb veszélynek lássák az Egyesült Államokat, mint Kínát, Japánt vagy Észak-Koreát.

Csakhogy minden előzetes remény ellenére korántsem egyszerű békét kötni, ebben az elemzésben a négy legjelentősebb akadály kerül terítékre.

A békekötés joga

Az első problémát mindjárt az jelenti, hogy nemzetközi jogi szempontból egyáltalán van-e joga Phenjannak és Szöulnak békét kötni egymással. Ugyanis hivatalosan még fegyverszünetet sem kötöttek: a koreai háborút lezáró 1953. július 27-i panmindzsoni fegyverszünetet lényegében két nagyhatalom – az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság – írta alá, mégpedig az ENSZ, a dél-koreai kormány és az észak-koreai kommunista vezetés nevében. Sőt, az akkori dél-koreai elnök, Li Szin Man (Syngman Rhee) kezdetben még a tűzszünetről sem akart hallani, mivel mindenképp ő akarta egyesíteni az Koreai-félszigetet. Idővel az amerikai pénzügyi és katonai támogatás meggyőzte őt a harcok befejezéséről, de a fegyverszünetről szóló egyezményt a dél-koreaiak a mai napig nem írták alá.

A Panmindzsonban lévő határátkelő és legfontosabb “érintkezési pont”. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ezért sem véletlen, hogy a pénteki csúcstalálkozó megszervezése rendkívül körülményes és mindkét fél különösen ügyel a hivatalos keretek betartására. A találkozó helyszínének a tűzszüneti egyezmény által a 38. északi szélességi foknál meghúzott határvonalat jelölték meg, amely a mai napig a világ egyik legismertebb és legveszélyesebb demilitarizált övezete (DMZ). Ezen a “senki földjén” fogják tartani az április 27-i Dzsein-Dzsongun-találkozót, mégpedig úgy, hogy

a vonal fölé emelnek egy asztalt, s mindenkét elnök lényegében a saját országa területén írna alá a szerződést. 

Szúrós szemmel

Tavaly nyáron még úgy tűnt, hogy Donald Trump, ha kell a szövetségesei nélkül indít katonai hadjáratot Észak-Korea ellen, ami miatt az ENSZ elmarasztalta Washingtont, mert egy nukleáris háborút kockáztatott. Ez (szerencsére) nem történt meg, de függetlenül az amerikai külügyminiszter személyétől, Észak-Korea még mindig központi szerepet tölt be Washington kelet-ázsiai politikában, s a katonai opció sem került le a Pentagon asztaláról. Egy koreai békeszerződéshez pedig mindenképp szükséges rendezni Phenjan és Washington közötti viszonyt, főleg mivel még csak el sem ismerik egymást.

Már a téli olimpia alatt – a dél-koreaiak közvetítésével – megindultak az óvatos egyeztetések az amerikai és az észak-koreai diplomácia között, amelynek megvoltak az eredményei. Az észak-koreai diktátor jelezte, hogy legszívesebben a Fehér Házban találkozna az amerikai elnökkel, ahol megegyeznének a kapcsolatok normalizálásáról, a feszültség csökkenéséről, illetve a szankciók enyhítéséről. Donald Trump elfogadta Kim Dzsongun meghívását (bár azt még egyelőre nem tudni, hogy erre esetleg Svédországban vagy valóban az Egyesült Államokban kerülne sor). Amikor az amerikai elnök a múlt héten Japánban járt, akkor lényegében „áldását adta” a békére.

A legfontosabb bázisok és létesítmények a Koreai-félszigeten. A kép forrása: BBC.

Viszont egyelőre még nem tudni, hogy mi lenne a koreai béke és az amerikai-észak-koreai kapcsolatok rendezésének az ára. Ugyanis Kim Dzsongun már 2016 óta követeli az amerikai csapatok kivonulását Dél-Koreából, és nem alaptalan feltételezés, hogy ehhez köti a leendő békemegállapodást is. Ha így történne, akkor több mint 28 ezer főt számláló amerikai kontingensnek a lehető leggyorsabban kellene elhagynia az országot és bezárnia a katonai bázisait. Még, ha ezt Trump elfogadná, az esetleges kivonulást megtorpedózhatja a Szenátus, vagy akár az elnök közvetlen környezete. A nemrég kinevezett John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó vagy a külügyminiszteri pozíció küszöbén álló Mike Pompeo még mindig nem mondtak le Észak-Korea megtámadásáról, valamint a republikánusok és a neokonzervatívok szintén a kommunista rendszer összeomlásában reménykednek, nem pedig a kiegyezésben.

Az utolsó “barát”

Miközben Dél-Korea szempontjából az Egyesült Államok hozzáállása az elsődleges, addig Észak-Koreának Kína reakciói a mértékadóak. Évtizedeken át Peking számított Phenjan egyetlen komoly külföldi támogatójának. Észak-Korea a kereskedelemének 90 százalékát Kínával folytatta, tőle vásárolta az energiahordozókat, élelmiszereket és gyógyszereket, miközben az ENSZ-ben megvétózta az ország elleni szankciókat.

Csakhogy miután 2011 decemberében Kim Dzsongun hatalomra került, Kína fokozatosan elvesztette az irányítást Észak-Korea felett. Az észak-koreai diktátor teljesen kiszámíthatatlanná vált, és sorban végezte ki a Kínához-közel álló politikusokat, tábornokokat, illetve még a saját rokonainak sem kegyelmezett. A kínai vezetés hiába gyakorolt nyomást Észak-Koreára, például leállította bizonyos áruk – főleg a luxustermékek és a elektrotechnikai eszközök – bevitelét, vagy zárta le ideiglenes a határátkelőket, nem tudta megakadályozni az észak-koreai műholdfellövéseket, a rakétateszteket vagy a kísérleti földalatti atomrobbantásokat. Sőt, már azt rebesgették, hogy Kína Kim Dzsongun mostohafivérét, Namot (Kim Jong-nam) akarta felhasználni egy puccs megszervezésére, ezért gyilkolták meg őt idegméreggel a malajziai nemzetközi repülőtéren.

Egyre nehezedett a nemzetközi nyomás Kínára, hogy “regulázza meg végre” a patronáltját. Kim Dzsongun kiszámíthatatlansága és lépései nem kevés vitát szültek a Kínai Kommunista Párton belül is.  Végül a tavaly októberben tartott XIX. KKP-kongresszuson megállapodtak abban, hogy mivel Kína egy felelős szuperhatalommá szeretne válni, ezért térség stabilitása érdekében meg kell oldaniuk a “koreai kérdést”. Akkor is, ha ez a gyakorlatban az Egyesült Államokkal való bizonyos fokú együttműködést jelenti. Trump a 2017-es novemberi kelet-ázsiai útja során szintén felvetette  a kooperáció ötletét. Miután távozott a kínai fővárosból, a kínaiak egy különleges elnöki megbízottat menesztettek Észak-Koreába. Végül együttes diplomáciai-gazdasági nyomással sikerült “észhez téríteni” az észak-koreai diktátort. Ennek legfőbb jele az volt, amikor Kim Dzsongun március végén három napig tartó nem hivatalos látogatáson vett részt Pekingben, s megbeszéléseket folytatott Hszi Csin-ping (Xi Jingping) kínai államfővel.

A KCNA észak-koreai hírügynökség által 2018. március 28-án közreadott dátummegjelölés nélküli képen Kim Dzsongun észak-koreai vezetőt és feleségét, Zsi Szol Dzút (b) fogadja Hszi Csin-ping kínai államfõ (j2) és felesége, Peng Li-jüan Pekingben. A kép forrása: MTI/EPA/KCNA.

Ugyanakkor az továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy Peking miképp reagálna egy koreai békeszerződésre. Ezzel ugyanis felborulna a kínai vezetés által évtizedek óta preferált status quo, és így a két Korea egy lépéssel közelebb kerülne az egyesüléshez (mégha magára az unifikációra  évtizedeket kellene várni). Valószínűleg az amerikai katonai jelenlét csökkentése (ha a teljes kivonulás nem is), Kim Dzsongun “maradék nukleáris ambíciójának” visszafogása, és a dél-koreai kormánnyal való viszony szorosabbá tétele lennének a kínai vezetés feltételei. Viszont a helyzetet rendkívül bonyolítja, hogy a koreai béke megkötése miatt Pekingek sűrűn és részletesen kellene egyeztetnie Washingtonnal. Csakhogy ezeket a tárgyalásokat beárnyékolhatja az idén januárban kitört amerikai-kínai kereskedelmi háború, amelynek egyelőre messze a vége.

A mosolyok mögött 

A Koreai-félsziget történelmét vizsgálva látható, hogy a felek 1953 óta nem egyszer próbálkoztak egy békeszerződést a tető alá hozásával. 1972-ben egy közös kommünikét adtak ki, amellyel szerintük “megteremtették a béketárgyalásokhoz szükséges pozitív légkört”, de a határmenti konfliktusok miatt hamar elhalt a kezdeményezés. A két ország diplomáciája 1992-ben megállapodott arról, hogy a „fegyverszünetet egy szolid államközi békévé” alakítják át, de a tárgyalások az észak-koreai rakétatesztek miatt félbeszakadtak.

A kettészakítás óta 2000-ben tartott először csúcstalálkozót a két ország elnöke, de itt sem tudtak átütő sikert elérni. Maga Kim Dzsongun még 2013-ban arról beszélt, hogy békülne a déli szomszédjával. Viszont pár héttel később önkényesen felmondta a fegyverszünetet, bezáratta a közösen működtetett Keszong ipari parkot, valamint megszüntette a Phenjan és Szöul közötti forró drótot. Azóta pedig az észak-koreai vezetés hol Dél-Koreát, hol Japánt, sőt, nem egyszer az Egyesült Államokat fenyegette meg. Mindezekből a történelmi előzményekből kifolyólag aa térségbeli országok (Japán) és a dél-koreai lakosság felől érezhető némi szkepticizmus Kim Dzsongun szándékait illetően. Szerintük ugyanis könnyen arról lehet szó, hogy Phenjan csak időt akar nyerni, pénzt szeretne kicsikarni a déli szomszédjától, vagy a nemzetközi szankciók enyhítését akarja elérni.

B-2 Spirit lopakodó bombázó Dél-Korea felett egy 2013-as hadgyakorlat során. A kép forrása: Youtube.

Egyik kezével ad, a másikkal… 

A koreai békét illetően egyelőre minden ütőkártya Kim Dzsongun kezében van. Ebbe, ha fogcsikorgatva is, de a nagyhatalmak kénytelenek beletörődni és türelemmel kell várniuk az észak-koreai diktátor következő lépésére.

Már csak pár nap és választ kapunk az elmúlt hetek legnagyobb nemzetközi talányára. Vajon ez az egész megbékélés nem más, mint Kim Dzsongun újabb, egyáltalán nem komolyan vehető “szeszélyének” megnyilvánulása? Vagy pont ellenkezőleg: kiderül, hogy a korábbi vélekedésekkel ellentétben mégis több racionalitás és jobb manőverezési képesség szorult az észak-koreai diktátorba?

Kiderülhet, meddig nyúlnak az azeri pénzmosás szálai?

0

Azeriek fizették le az Európai Parlament és Európai Tanács tagjait, hogy minél pozitívabb képet fessenek a kaukázusi országról – derül ki egyebek között a több mint tíz hónapon át tartó nyomozás eredményét közzétevő jelentés. A mai testületi vita fő tárgya is ez lesz. 

 

Tíz nappal az azeri elnökválasztást követően az EU korrupcióellenes vizsgálócsoportja közzétette egy jelentést, miszerint

az Európai Tanács parlamenti közgyűlésének több egykori és jelenlegi tagjai az elmúlt években azeri érdekeket képviseltek.

Ezért egyes uniós tisztségviselők 2 millió eurót kaptak, mások drága ajándékokban (kaviárt, nyaralásokat, régiségeket) részesültek. Cserébe pozitív színben kellett feltüntetni Ilham Alijev elnököt és rendszerét, illetve “elbagatellizálni” az emberjogi problémákat és az ellenzék üldöztetését. A hatóságok mintegy ötven tanút hallgattak meg, több mint kétszáz oldalas dokumentumot készítettek, amelynek végkövetkeztetése az volt, hogy egyes uniós politikusok a

„lobbitevékenységükkel megsértették az intézmény etikai normáit”

Michele Nicoletti, a parlamenti közgyűlés elnöke tevékenységük felfüggesztésére szólította fel az érintett képviselőket, amíg le nem zárul a vizsgálat az ügyben. A feltételezett vétkesek közül Karin Strenzt és Eduard Lintnert, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU), illetve a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) egykori politikusait emelték ki. Már tavaly felmerült, hogy Luca Volontè, az Európa Tanács olasz képviselője és az Európai Néppárt parlamenti közgyűlési csoportjának az elnöke szintén kenőpénzt kapott azért, hogy megtorpedózta az Azerbajdzsánról szóló kritikus ET-jelentést. 

2017-ben nagy botrányt okozott, amikor kiderült, hogy az Alijev-család 2,5 milliárd eurót (mintegy 775 milliárd forintot) költött 2012 és 2014 között külföldi tisztségviselők és szervezetek, sőt, az Európa Tanács támogatására és befolyásolására. Üzletembereket, újságírókat és uniós képviselőket vesztegettek meg, hogy pozitív színben tüntessék fel az azeri rendszert vagy megakadályozzák a kaukázusi országot elítélő nyilatkozatok, határozatok elfogadását. Az oknyomozó újságírók mintegy 16 ezer azeri tranzakciót derítettek fel.

Magyarország szintén érintett volt az ügyben, mivel Azerbajdzsán lefizetésekre használt céghálózata Magyarországra is küldött 7,6 millió dollárt. Ráadásul pont akkor, amikor Budapest kiadta Bakunak Ramil Safarovot, azt az azeri katonatisztet, aki 2004-ben egy baltával meggyilkolta az örmény katonatársát. Szeptember elején összehívták az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságát, mivel a feltételezések szerint 

összefüggések lehettek a baltás gyilkos kiadatása és az azeri kifizetések között

A Független Hírügynökség korábban elsőként számolt be róla, hogy a Legfőbb Ügyészség a vesztegetés gyanúja kapcsán a Központi Nyomozó Főügyészséghez, a pénzmosás gyanúja miatt pedig a Fővárosi Főügyészséghez továbbította az iratokat. Ugyanakkor azóta az MNB, a NAV és az ügyészség sem volt hajlandó érdemben foglalkozni a “rejtélyes” azeri számlák ügyével, nem indítottak vizsgálatot az ügyben.

Családban marad – Elnökválasztás Azerbajdzsánban

0

Nagyobb bonyodalom és meglepetés nélkül zajlott le az azeri elnökválasztás, amelyet a magyarországi parlamenti választások után három nappal tartottak. Az évtizedek óta meghatározó szerepet játszó Alijev-klán hatalmát immáron semmi sem fenyegeti az országon belül, ugyanakkor külpolitikai téren már nem ennyire egyértelmű a helyzet. 

Az 1961-ben született Ilham Alijev már tizenöt éve vezeti Azerbajdzsánt. Addig az édesapja, Hejdar Alijev állt az ország élén, de súlyos betegség miatt át kellett adnia a  kormányzást fiának. Ilhamot 2003-ban gyorsan kinevezték miniszterelnöknek, majd egy “választást” követően a megörökölte az elnöki széket. A szerencsejáték-függősége és a kezdetben az államügyek iránti passzivitása (inkább kaszinókba járt) következtében nem sok jövőt jósoltak Alijevnek.

Idővel viszont felismerte a majdnem egy magyarországnyi területű, kaukázusi ex-szovjet tagállam legnagyobb erősségét:

az energiahordozókban való gazdagságát. 

A világ egyik legjelentősebb kőolaj-lelőhelye található az ország és a Kaszpi-tenger alatt. Azerbajdzsán jelentőségét csak növelte, amikor működésbe hozták az országon keresztülhúzódó Baku-Tbiliszi-Ceyhan olajvezetéket, amely a 2006-os beiktatása óta naponta egymillió hordónyi kőolajat szállít. Mintegy 15 különböző országgal van közvetlen megállapodása a kitermelésről, amelyek általában 60-80 milliárd dollárnyi befektetést jelentenek az országnak. Ebből a pénzből jutott ugyan a fejlesztésekre és az életszínvonal növelésére (a szegénység 50 százalékról 6-ra csökkent) is, de leginkább az Alijev-család bankszámláit gazdagította, akik mára felvásárolták szinte a teljes hazai energetikai szektort.

A Baku-Tbiliszi-Ceyhan kőolajvezeték. A kép forrása: Wikimedia Commons.

A meggazdagodás közben Alijev nem feledkezett meg a hatalmának bebiztosításáról sem. Többször hajtott végre alkotmánymódosítást, így nem volt korlátja annak sem, hogy hányszor indulhat valaki az elnökválasztásokon. A legutóbbi, 2016-os módosítást követően pedig már öt év helyett hét évig tart egy elnöki ciklus. Ez kemény bírálatokat váltott ki a nemzetközi szervezetekből és az Európai Unióból, de Alijev erre válaszul

feleségét, Mehribant nevezte ki alelnöknek.

Független média napjainkra szinte alig működik az országban: már 2008-ban betiltották a BBC-t és más nyugati hírszolgáltató rádióadásait, illetve tavaly pedig a legnagyobb hazai ellenzéki médiumok weboldalát blokkolták.

A “boldog elnöki pár”: Ilham Alijev és Mehriban Alijev. A kép forrása: Link

Lezsírozott meccs

Mindezekből kifolyólag az április 11-én tartott elnökválasztás inkább csak puszta formalitás volt, hiszen igazából senki sem veszélyeztette az Alijev-család hatalmát. Ennek ellenére az államfő semmit nem bízott a véletlenre: ismeretlen okból fél évvel előbbre hozta a választások időpontját, pedig az alkotmány előírása szerint azokat október harmadik szerdáján kellett volna megtartani. Ugyanúgy az év elején az azeri szakszervezetek V. Kongresszusán “szinte könyörögtek”, hogy az Új Azerbajdzsán Párt színeiben jelöltesse magát az államfői posztra.

Találtak mellé hét jelöltet is, de egyik sem számított komoly kihívónak. Ugyanis vagy semmiféle ismeretséggel és befolyással nem rendelkeztek Azerbajdzsánban, vagy ők maguk is aktív támogatói voltak a jelenlegi rendszernek, és lényegében Alijevnek kampányoltak. Ezért az „igazi” ellenzéki pártok, mint a Demokratikus Erők Nemzeti Tanácsa (NCDF) vagy a Remény Pártja bojkottálta az elnökválasztást, és az urnáktól való távolmaradásra szólította fel a lakosságot.

A szavazás napján. Az egyik azeri választási helyiségben egy “ördögűzést” is végrehajtottak, hogy a gonosz lehetőleg ne rontsa meg a szavazókat. A kép forrása: Link

A választási részvétel a „szokásos” hetven százalék felett alakult, és Alijev gyűjtötte be a voksok 86,03 százalékát. A külföldi megfigyelők  a választás során sok volt a csalásra utaló jelet találtak, de a hazai választási bizottság semmiféle hibát nem észlelt. Az azeri elnökválasztás egyik magyar vonatkozású érdekessége, hogy két fideszes képviselő, L. Simon László és Bartos Mónika megfigyelőként voltak jelen. Természetesen ők szintén nem találtak kifogásolni valót, szerintük minden megfelelt a demokratikus kereteknek, ahogyan arról a közösségi oldalukon beszámoltak.

Egyensúlyozás Nyugat és Kelet között

Az egyik legnagyobb kérdés, hogy a választások után Baku milyen külpolitikát fog folytatni a térségben. Eddig ugyanis Alijev óvatos és gyakorlatias stratégiát követett, igyekezett kihasználni a Nyugat és Oroszország közötti ellentéteket és szankciókat. Kétségtelen, hogy az elnök külpolitikai egyensúlyozása

Azerbajdzsánt a régió legstabilabb országává tette. 

2016 óta a szovjet utódállamokat tömörítő Független Államok Közössége (FÁK), valamint Grúzia direkt beruházásainak vezető nettó befizetője lett. Az utóbbi években javult a viszonya – Örményország bosszúságára – Oroszországgal: már nem kizárólag gazdasági, hanem katonai téren is értek el szép eredményeket. Ezzel párhuzamosan pedig szintén sikerült enyhíteni az Iránnal fenntartott évtizedes feszültségen és Hasszán Róhani az elsők között gratulált Alijevnek.

Azerbajdzsán legjelentősebb üzleti partnerei továbbra is Bakutól nyugatra helyezkednek el. Törökországgal máig “megbonthatatlan barátságot” ápol, miközben az európai államok és a nyugati országok a legnagyobb azeri energiahordozó-vásárlók.

Alijev különösen szívélyes viszonyt ápol Orbán Viktorral.

A magyar miniszterelnök még februárban azt mondta, hogy mindkét ország “sikeres lesz” majd az április választást követően, hiszen ez csak tovább erősíti a két ország kapcsolatait. Hamarosan pedig sor kerülhet egy újabb Alijev-Orbán találkozóra, mivel a magyar kormányfőt már hetekkel korábban meghívták a kaukázusi országba.

Alijev és Orbán Viktor. A kép forrása: MTI

Magyarországgal ellentétben viszont a többi uniós tagállamnak már nem annyira problémamentes a viszonya Azerbajdzsánnal. Évek óta kritizálják Alijevet az azeri emberjogi helyzet, a kiterjedt korrupció és nepotizmus, illetve a szabad média elnyomása miatt. Többek közt szankciós eljárást is indítottak az ország ellen, mivel Irgal Mammadov ellenzéki politikus 2014 óta börtönben ül.  Azonban még ezeken túlmenően van egy dolog, ami súlyosan terheli a Baku és Brüsszel közötti kapcsolatokat:

a tavaly kirobbant azeri pénzbotrány

Ez volt az, amikor kiderült, hogy az Alijev-család 2,5 milliárd eurót (mintegy 775 milliárd forintot) költött 2012 és 2014 között külföldi tisztségviselők és szervezetek, sőt, az Európa Tanács támogatására és befolyásolására. Üzletembereket, újságírókat és uniós képviselőket vesztegettek meg, hogy pozitív színben tüntessék fel az azeri rendszert vagy megakadályozzák a kaukázusi országot elítélő nyilatkozatok, határozatok elfogadását. Azóta nem állt helyre a bizalom a felek között, és manapság egyre gyakrabban hangoztatják az uniós döntéshozók, hogy a kaukázusi térségben sokkal inkább Grúziát kelleni preferálni, mintsem Azerbajdzsánt.

Jószomszédi iszony

Az egyik legfontosabb kérdés viszont, hogy Alijev korántsem meglepő győzelme után miképp fog alakulni Azerbajdzsán viszonya a szomszédos Örményországgal. A két ország közötti konfliktus fő forrását az azeri területen fekvő, többségében örmények által lakott Hegyi-Karabah hovatartozása képezi. A terület 1991-ben kikiáltotta önállóságát, ám sem Baku, sem Jereván nem ismerte azt el. Először örmény csapatok jelentek meg, majd 1994-ben azeri fennhatóság alá került. Azóta a helyzet egyáltalán nem rendeződött, számos fegyveres incidens kiindulópontja volt.

Jereván mind a mai napig igényt tart „az utolsó örmény hercegségre“, vagyis a Hegyi-Karabahra.

Ez pedig mai napig mérgezi a két ország kapcsolatait. Legutóbb 2016 áprilisában tört ki egy fegyveres konfliktus a felek között. A “négynapos háború” több száz halálos áldozatot követelt, és bár mindkét fél önmagát nevezte győztesnek, tagadhatatlan, hogy Azerbajdzsán mintegy 15-20 négyzetkilométerrel bővítette a területét. A konfliktus elharapódzódásának gyorsan véget vetett Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki ekkor a nyugati országok és a nemzetközi szervezetek segítségével tűzszünetet hozott tető alá.

Egy összefoglaló a “négynapos háborúról”:

A feszültség azóta egy kicsit enyhült. Idén januárban a lengyelországi Krakkóban találkozott egymással a két ország külügyminisztere. Az örmény kormány pozitívan tekint Alijev újbóli megválasztása elé és reménykedik, hogy folytatódnak a korábban megkezdett fegyverszüneti tárgyalások. Csakhogy most a legnagyobb kihívást a megbékélésre az örményországi események jelentik:

napok óta tüntetések zajlanak az országban.

A forradalmi hangulatot az idézte elő, hogy Szerzs Szargszján volt örmény elnököt a parlament kormányfővé választotta, miután a hatalom megtartása érdekében egy 2015-ben végrehajtott alkotmánymódosítással parlamenti rendszerré változtatta át az országát. Mivel az ellenzék szerint így akarta átmenteni a hatalmát, ezért a fővárosban több tízezres tüntetések törtek ki, a legfőbb állami épületeket (adóhivatalt, külügyminisztériumot) lezárták, és eddig mintegy 80-an ellenzéki aktivistát és politikust tartóztattak le.

Öröklés jogán 

Az elnökválasztást követően folytatódik az Alijev-klán összefonódása az azeri gazdasággal és állammal. Külpolitikai téren ugyan még lehetnek bizonyos kérdőjelek, de az országon belül semmi sem veszélyezteti az “uralkodói elit” hatalmát. Ilham számára a következő hét év legfontosabb teendőjét – a gazdasági stabilitás fenntartása mellett – az “örökösödés” jelenti: ugyanis egy ideje azon munkálkodik, hogy a hatalom zökkenőmentesen szálljon 19 éves fiára, Hejdarra.

Angol-francia két jó barát, együtt bombázza Szíriát

Franciaország és Nagy-Britannia már napokkal a szombati támadás előtt jelezte, hogyha Donald Trump amerikai elnök valóban beváltja a fenyegetését és büntetőakciót indít Szíria ellen, akkor ők szintén csatlakoznak ehhez. Azonban nemcsak humanitárius okok és a vegyi fegyverek bevetése miatt döntött úgy a brit és francia vezetés, hogy részt vesz a katonai hadjáratban.  

Franciaország és Nagy-Britannia a 2013-as ghútai vegyi támadás óta azt kommunikálja, hogyha a nemzetközi közösség – akár a NATO, akár az ENSZ – egy katonai intervencióra szánja el magát Szíria esetében, akkor ők késlekedés nélkül csatlakoznak. Csakhogy erre egészen 2018-ig nem került sor annak ellenére, hogy az Egyesült Államok már tavaly támadást intézett szíriai célpontok ellen. Az Idlib tartományban lévő Han Sejkun városában szintén vegyi fegyvert vetettek be, amelyért a nyugati világ Bassár el-Aszad szíriai elnököt tette felelőssé. Washington több mint ötven darab Tomahawk manőverezhető robotrepülőgéppel válaszolt, de akkor a britek és a franciák egyaránt távol maradtak az eseményektől és beérték szankciókkal, illetve elítélő nyilatkozatokkal. 

Ezzel szemben egy évvel később szinte már azonnal “ugrottak” Donald Trump amerikai elnök felhívására, miközben az egyik országnak sem javult érdemben a viszonya az Egyesült Államokkal. Elég csak Emmanuel Macron francia elnök Trump-ellenességére gondolni vagy arra, hogy Theresa May brit miniszterelnök állítása szerint “nem azért szállt be a Szíria-ellenes hadműveletekbe, mert az Egyesült Államok erre kérte volna.”

A brit légierő egyik Tornado GR4 típusú repülőgépe a ciprusi Akrotiriben működő brit légi támaszponton 2018. április 14-én, miután Storm Shadow rakétákat lõtt ki egy volt rakéta-támaszpontra a szíriai Homsz városa közelében. Forrás: MTI/EPA/Cpl L Matthews.

Ebből kifolyólag jogosan merül fel a kérdés: miért változott meg most hirtelen a brit-francia álláspont és döntöttek a beavatkozás mellett? 

Ugyanis a “szíriai vegyi fegyverek bevetésére adott megfelelő válasz” narratívája önmagában nem szolgál elegendő magyarázattal, hiszen ez alapján Londonnak és Párizsnak már tavaly lett volna alkalma és indoka – Washingtonnal együtt – bombázni az arab államot. Hiába állítja a két ország politikai vezetése, hogy “meggyőző erejű titkosszolgálati bizonyítékokkal” rendelkeznek, még a saját lakosságuk és ellenzékük felől is sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán szükség volt-e egy keményebb Aszad-ellenes fellépésre. 

A közös brit-francia fellépés okai máshol keresendőek. Ezek közül az elemzésben három lehetséges indok kerül részletes kibontásra: 

Franciaország és Nagy-Britannia Szíria-politikája, az Oroszországgal fenntartott viszony és a belpolitikai állapotok. 

Gyarmati örökség 

A második világháború után Franciaország és Nagy-Britannia nem egyszer avatkozott be katonai erővel a Közel-Keleten. Volt, hogy közös hadműveletet indítottak egy arab állam ellen: elég csak az 1956-os szuezi válságra vagy a 2011-es líbiai intervencióra gondolni, amelyekbe a felek még külső szereplőket (Izrael, Egyesült Államok) is bevontak. Ugyanakkor ezek a beavatkozások, ahogyan a múlt heti támadás is, csak tovább erősítették azokat az arab félelmeket, hogy a nyugat-európai országok – függetlenül a kormányzat összetételétől – és az eltelt évtizedektől még mindig

a “saját játszóterüknek” tekintik a Földközi-tenger déli és keleti részét.

Szíria és Libanon a francia gyarmatbirodalom része volt, és mindkettő azután nyerte el a teljes függetlenségét, hogy az utolsó francia katona elhagyta a térséget 1946-ban. Habár Párizs továbbra is megtartotta befolyását Bejrút felett, Damaszkusz rövid idő alatt kikerült az irányítása alól. Ez egyrészt az arab nacionalizmus elterjedésének és megerősödésének, másrészt Szíria keleti tömbhöz való orientációjának köszönhető. A hidegháború után a francia-szíriai, illetve a brit-szíriai viszony folyamatosan hullámzott, amelynek ugyan megvoltak a maga csúcspontjai (kilencvenes évek), de a kölcsönös bizalmatlanság és a hűvös magatartás végig érezhető maradt. 

Jacques Chirac volt az egyike azon kevés nyugati államfőknek, akikkel Háfez el-Aszad – Bassár el-Aszad édesapja – jó viszonyt ápolt. 

A 2011-ben kitört válság csak tovább mélyítette a szakadékot Szíria és a nyugat-európai országok között. London és Párizs már 2011 augusztusában a hatalomból való távozásra szólította fel Aszadot. Mindkét állam az ellenzéki Szíriai Nemzeti Tanácsot ismerte el Szíria legitim képviselőjének, és minden támogatást megadtak nekik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában a brit és a francia nagykövet folyamatosan ostorozta a szíriai elnököt, és nem egyszer egy közös, Damaszkusz ellen irányuló határozattervezetet nyújtottak be. 

Nemcsak diplomáciai eszközökkel támogatták a szíriai ellenzéket. Franciaország volt az első nem regionális állam, amely 2012-ben katonai segéllyel látta el a Szabad Szíriai Hadsereget (FSA). Egy évvel később brit és francia katonák és kiképzőtisztek jelentek meg a Szíriával szomszédos országokban, például Jordániában, ahol felszerelték és kiképezték a kormányellenes erőket. 2016-ban pedig egyre többször bukkantak fel Szíriában brit és francia különleges egységek, akik az Iszlám Állam (ISIS) terroristáira vadásztak, de ehhez nem kérték Damaszkusz engedélyét, ami nem kevés feszültséget szült a felek között. 

Brit különleges egységek Szíriában. Forrás: Pinterest

Ellentétben más országokkal sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem változtatott érdemben a Szíria-politikáján. Habár amíg tombolt az ISIS, addig volt némi titkosszolgálati-diplomáciai kooperáció a felek között, ez azonban tavaly év vége óta – a terrorszervezet hivatalosan bejelentett legyőzésével – azonnal megszűnt. A brit és a francia vezetés egyaránt Aszadot tartja az egész szíriai katasztrófa fő okozójának, és szerintük csak a távozásával érhet véget a több mint nyolc éve tartó háború és menekültválság. 

Csakhogy továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy egy hatalmi átmenet során kiket támogatnának Szíriában. A kurdokat leszámítva nincs olyan szereplő, aki szalonképes lenne a számukra, mivel az FSA a belső harcok következtében teljesen szétforgácsolódott, illetve már csak a szélsőséges iszlamista csoportok maradtak fenn (például az al-Kaidához köthető an-Núszra Front). Közöttük pedig még mindig sok az eredetileg brit-francia állampolgár, akik az elmúlt években utaztak ki a Közel-Keletre harcolni. 

Ezért nem véletlen, hogy a szíriai támadás után May és Macron leszögezte

“A szíriai katonai létesítményekre mért csapás nem hadüzenet és nem céljuk sem a rendszerváltás, sem pedig egy fordulat előidézése.”

Vagyis mindkét ország vezetése tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden kritikájuk ellenére Aszad megbuktatása nem járható út, és ők sem rendelkeznek semmiféle konkrét elképzeléssel Szíria jövőjével kapcsolatban. Ezért a szombati brit-francia részvétel sokkal inkább a “határok kijelölését” jelentette, de nemcsak Szíriának, hanem a legfontosabb külföldi támogatójának, Oroszországnak is. 

Oroszországnak szeretettel 

Franciaország esetében az “orosz szál” elhanyagolható, mivel bár szintén mélyponton vannak a francia-orosz kapcsolatok, de Macron továbbra is elismeri Putyin fontosságát a szíriai rendezésben és támogatja az orosz elnök részvételét a tárgyalásokon. Ezzel szemben Nagy-Britanniának nagyon is fontos volt Oroszország szerepe. London a szíriai támadással megfelelő választ akart adni a múlt hónapban kirobbant Szkripal-botrányra: a délnyugat-angliai Salisburyben lévő otthonában szenvedett mérgezést Szergej Szkripal egykori brit-orosz kettős hírszerzőügynök és lánya, Julija Szkripal, aki éppen látogatóban volt apjánál.

Orosz diplomata autó hagyja el az orosz nagykövetség londoni épületét 2018. március 20-án. Nagy-Britannia ezen a napon hajtja végre a korábban bejelentett 23 orosz diplomata kiutasítását a szigetországból a gyilkossági kísérlet miatt. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain

A merényletet Szovjetunió által kifejlesztett, Novicsok osztályú, fegyverben is használható idegméreg-hatóanyaggal hajtották végre. London egyértelműen Moszkvát vádolta meg a mérgezéssel. Orosz diplomatákat utasítottak ki a szigetországból, illetve több uniós tagállamból, de a brit politikusok ennél sokkal keményebb választ akartak adni. 

May a katonai akcióval

egyszerre üzent Putyinnak és Aszadnak, hogy meddig mehetnek el a vegyi fegyverek alkalmazása terén. 

Ha továbbra is ilyen eszközöket vetnek be, akkor a britek nem állnak meg “pár bombánál”, hanem sokkal keményebb eszközökkel léphetnek fel. Ez pedig egy konfrontatívabb brit oroszellenes politikát jelent, amellyel London demonstrálhatja, hogy dacára a brexitnek, korántsem gyengült meg a nemzetközi térben. 

Hazai pálya 

Nem hagyható figyelmen kívül a szíriai akció belpolitikai vetülete sem. Franciaországban és Nagy-Britanniában a külföldi katonai beavatkozások sokkal érzékenyebb témának számítanak, mint az Egyesült Államokban. A britek számára kellemetlen mementó Irak, mivel Tony Blair George W. Bush amerikai elnökkel együtt buktatta meg Szaddám Huszeint. Azóta a szigetország lakossága különösen szkeptikus minden hasonló fellépéssel kapcsolatban, hiszen mint később kiderült, az egész egy hazugságon alapult. Ezért sem meglepő, hogy 2013-ban David Cameron hiába állt készen a Szíria elleni támadásra, nem kapta meg a parlamenti felhatalmazást

Az elmúlt napokban ismét bebizonyosodott, hogy ezen a téren nem történt változás, a kormányzat minden próbálkozása ellenére még mindig nem sikerült teljesen elfogadtatni a hivatalos álláspontot. A közvélemény-kutatások továbbra is azt mutatták, hogy a brit lakosság alig 22 százaléka támogatta a katonai hadműveletet.  Hasonlóan nagy volt az elutasítottság a parlamenti képviselők körében, mivel May – ellentétben Cameronnal – a parlament megkérdezése nélkül lépett. A konzervatív politikusok a brit érdekekre nézve szükségszerűnek nevezték a szíriai bombázásokat, de Jeremy Corbyn, munkáspárti politikus és ellenzéki vezető szerint viszont London veszélyes, kétes kimenetelű és felesleges akciót hajtott végre, mert még az sem bizonyított, hogy a szíriai kormány állt a dúmai támadás hátterében. 

“Nem az én nevemben” feliratú plakáttal a kezében tiltakozik egy nő a szíriai célpontokra mért légicsapások elleni tüntetésen a brit parlament épülete előtt Londonban 2018. április 17-én. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain

Macronnak odahaza szintén hasonló ellenállással kellett szembenéznie. Habár 2003-ban Franciaország nem vett részt Szaddám megdöntésében, de Moammer Kadhafi líbiai elnök megbuktatásával elő lehet hozakodni, mivel Líbia 2011 óta totálisan összeomlott és a legfontosabb migrációs tranzitország vált. A francia bal- és jobboldalon egyaránt bírálták az elnököt, mert nem elég, hogy önhatalmúlag cselekedett, de mégsértette a “francia büszkeséget” azáltal, hogy

zokszó nélkül beállt az Egyesült Államok kalandorpolitikája mögé.

Lehetséges, hogy May és Macron igyekezett belpolitikai tőkét kovácsolni a támadásból, hogy ezáltal tereljék el a figyelmet a hazai gondokról, de alábecsülték a saját társadalmuk felől érkező szkepticizmust és ellenszenvet egy nyugati katonai beavatkozás esetében. Valószínűleg ez a téma még hetekig, ha nem hónapokig meghatározza a brit és francia közbeszédet, és egyelőre még nem látni, hogy pozitív vagy negatív következményekkel fog járni a két kormányra nézve. 

Mission Accomplished?

Donald Trump két nappal a támadás után már azzal büszkélkedett a Twitteren, hogy az Egyesült Államok “sikeresen végrehajtotta a küldetését”. Egyben köszönetet mondott Londonnak és Párizsnak az akcióban játszott szerepükért. Továbbá mindenkit biztosított arról, hogy a korábbi bejelentések ellenére az Egyesült Államok nem fog kivonulni Szíriából. 

Ezzel nem kis örömöt okozott Washington közel-keleti és nyugat-európai szövetségesei körében. Különösen Macron volt elégedett az eredménnyel, amit jól érzékeltetnek a szavai. “Tíz napja Trump elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia Szíriából. Meggyőztük, hogy szükséges maradnia, és biztosíthatom Önöket arról, hogy tényleg meggyőztük arról őt, hogy hosszú távon kell maradni” – jelentette ki a francia elnök.  Vagyis minden jel szerint a cikkben felsorolt indokon kívül a briteknek és franciáknak volt még egy közös céljuk, sőt, az összes közül paradox módon ezt sikerült maradéktalanul teljesíteniük: az amerikaiakat Szíriában tartani. 

A lelőtt papírrepülő: Blokkolják a Telegramot Oroszországban

0

Hosszas huzavona után az orosz hatóságok úgy döntöttek, hogy pontot tesznek a Telegrammal folytatott vitájuk végére: mostantól blokkolni fogják a szolgáltatást. 

 

Április 13-án egy moszkvai bíróság engedélyezte a hatóságok számára, hogy blokkolja a Telegram nevű üzenetküldő szolgáltatáshoz való hozzáférést. Ennek hátterében az állt, hogy március 20-án, egy alig húsz perces bírósági tárgyalás után az orosz tömegtájékoztatási és távközlési hatóság (Roszkomnadzor) követelni kezdte a vállalattól, hogy adja oda a Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak (FSZB) a felhasználók kommunikációjának dekódolási kulcsait. 

Szerintük a szolgáltatás fenyegeti az állam érdekeit, illetve  megkönnyíti terrorcselekmények végrehajtását, ezért szükséges szorosabb ellenőrzés alá vonni. Ezzel szemben az üzenetszolgáltató jogászai korábban azt hangoztatták, hogy az FSZB megsérti a levéltitkot és az információküldés szabadságát. Arra is felhívták a figyelmet, hogy az orosz hatóságok lényegében egy “lehetetlen dolgot” kérnek tőlük: 

A kódolás a felhasználói szinten történik, ezért nincs “univerzális kulcs”, amellyel olvashatóak lennének az üzenetek. 

Mivel a Telegram április 4-ig nem biztosította a szabad hozzáférést, ezért Oroszországban már múlt hét pénteken tiltólistára kerültek a domainjei és az IP-címei. Hétfőn a Roszkomnador értesítette az orosz online hálózatok működtetőit, hogy tegyenek eleget a bírósági döntésnek és egy napon belül blokkolják a szolgáltatást. Közben a hatóságok levelet írtak az App Store és a Google Play nevű forgalmazóknak, hogy távolítsák el az orosz kínálatukból a Telegramot, de egyelőre még a pontos határidőt sem határozták meg. 

Azonban a tiltás elég paradox helyzet teremtett: az orosz kormányügynökségek, többek között még Vlagyimir Putyin sajtóirodája is, ezt a szolgáltatást használja. Az Interfax értesülései szerint már elkezdődött a minisztériumok és politikusok átállása a Viberre. 

A Telegram szolgáltatást mintegy 200 millióan használják napi rendszerességgel, és a felhasználók nagy része az egykori Szovjetunió tagállamaiból és a Közel-Keletről származik.

24 óra alatt átlagosan 1-1,5 millió üzenetet küldenek, s lehetőség van akár egy 5000 fős csoport minden tagjának kódolt üzeneteket, videókat és képeket küldeni.

Az üzenetküldő egy nagyon erős és gyakorlatilag feltörhetetlen védelemmel rendelkezik, de pont emiatt gyakran használták az egymás közötti kommunikációra az Iszlám Állam terroristái is. Az FSZB tavaly azt közölte, hogy az áprilisi, 16 halálos áldozatot követelő szentpétervári öngyilkos támadást végrehajtó személy a Telegramon keresztül kommunikált a terrorszervezettel. 

Orbán, Magyarország koronázatlan királya – Így látták a választásokat Csehországban és Szlovákiában

0

A cseh és a szlovák média egyaránt kiemelt figyelmet szentelt a magyarországi választásoknak. Még most is a fő hírek között vagy a címoldalon jelennek meg a témával kapcsolatos cikkek: egyesek az eredményt magyarázzák, mások egy sokkal szélesebb kontextusba helyezik az egészet, de vannak olyanok is, akik jóslatokba bocsátkoznak. Ezekből válogattunk össze most párat.

Azt, hogy Csehországban mekkora figyelem övezte a magyarországi választásokat, jól szimbolizálja, hogy Andrej Babiš cseh miniszterelnök, aki még mindig nem tudott kormánykoalíciót alakítani, csehül és magyarul is gratulált Orbán Viktornak. 

A Babišhoz tartozó médiumokban (Lidové noviny, Mladá fronta DNES) szintúgy ez jelentette a legfőbb külföldi témát. Luboš Palata, a MFD főszerkesztője négy pontban foglalta össze a Fidesz kétharmados győzelmét:

hatalom, migrációs válság, gazdaság, alternatíva hiánya. 

A Fidesz az elmúlt nyolc évben olyan hatalomkoncentrációt hajtott végre, amelynek következében nem volt kérdés, hogy ki arat majd győzelmet. Az egyetlen bizonytalansági tényezőt az újabb kétharmad jelentette. Ám most kiderült, hogy bár a Fideszre csak a magyar választópolgároknak kevesebb, mint a fele szavazott, ez elegendőnek bizonyult a kétharmadhoz. A migrációs válság esetében viszont a szerző elismerte,  hogy bár Nyugat-Európához képest elenyésző a muszlimok száma Magyarországon, a kelet-közép-európai országok közül mégis ezt az országot viselte meg leginkább a 2015-ös válság. A Fidesz ezeket a félelmeket tudta könnyen kihasználni. 

Annak ellenére, hogy a legutóbbi közvélemény-kutatások már lényeges csökkenést mértek a Fidesz esetében, különösen nagy volt a bizonytalanok vagy válaszolni nem akarók száma, mégis az utolsó pillanatban a kormánypártra adták le a szavazatukat. Ám Palata még ennek tükrében is úgy vélte, hogy

“így is jobb, mert ha az ultrajobboldali Jobbik került volna hatalomra, az egy valódi katasztrófával ért volna fel”

Végül pedig a gazdaság, ami elsőre gyengének tűnhet, de amennyiben összehasonlítják a szomszédos országokéival – köztük Csehországgal -, akkor Magyarország az elmúlt években többet fejlődött és jobb eredményeket mutathat fel, mint a többi szomszédos állam. 2010-ben Budapest ugyanott állt, ahol Athén, de a Fidesz (korántsem fájdalommentes) intézkedéseivel mára stabilizálták a gazdaságot, átlagosan 3-4 százalékos GDP-növekedést értek el, befektetések száma megnövekedett, illetve az államadósság is csökkent. 

Ugyanúgy gazdasági okokkal magyarázza a Fidesz győzelmét Pavol Kohout, a Lidové noviny újságírója is. Meglátása szerint,

“még a tradicionális országok sem tudták úgy stabilizálni a szociális államot, mint Magyarország” 

Pedig először úgy tűnt, hogy Orbán receptje, az “unortodox gazdaságpolitika” biztos bukással és összeomlással fenyegetett, de mégsem történt meg. A bankok megadóztatása és a energetikai cégek visszavásárlása már középtávon sikerrel járt, pedig  mindenki bírálta – különösen európai szinten – az elképzeléseket. Ráadásul egy olyan gazdasági mintát állított a sokkal erősebb Németország vagy Franciaország elé, amelynek követését már ott is többen felvetették. 

Zbyněk Petráček, szintén ugyanannak a cseh lapnak az újságírója, egy másfajta kontextusba helyezte az eredményt: 

Orbán győzelme nem a magyarországi, hanem az európai baloldal bukását jelenti.

Gyakorlatilag minden előzetes szcenárió megbukott. A magas részvételi arány nem hozta nehéz helyzetbe a Fideszt, mint ahogyan a fiatalok nagy száma sem jelentett áttörést. Nem az a probléma, hogy nem értik Magyarországot, hanem képtelenek felismerni és megfelelő tanulságot levonni a nyugati világban zajló változásokról. 

Lehetett gúnyolódnia azon, hogy Orbán  Európa “iszlamizációjával” riogatott, de Brüsszel már-már pánikszerű kirohanásai Európa “orbanizációjáról” szintén nem vezettek semmiféle eredményre, sőt mi több inkább taszító hatással voltak. Az elmúlt hónapok választási eredményei, legyen szó akár Ausztriáról, Németországról vagy Olaszországról, mind azt mutatja, hogy a tradicionális bal meggyengült vagy összeomlott, egyedül csak a sebtében létrehozott, még friss újdonságnak számító pártoknak van esélye (lásd Franciaország).  

Rudolf Schuster a magyar-uniós kapcsolatok jövőjére helyezte a hangsúlyt az elemzésében. A következő időszak 

“illiberális demokráciák versus Brüssze”l-ről fog szólni 

Korántsem tartja véletlennek, hogy a választási győzelem bejelentésekor Orbán az 1848-as szabadságharc egyik legnépszerűbb dalát énekeltette el a híveivel, a Kossuth-nótát. Ez ugyanis jelzés volt a Nyugaton lévő  „Habsburgoknak” (Európai Uniónak), hogy az „igazi szabadságharc csak most következik, de nem a zsarnokság, hanem a migrációs kvóták ellen”. Ugyanúgy már többször tanújelét adta annak, hogy “nem lesz könnyű partnere az Európai Uniónak”. 

A szlovák médiában még a cseheknél is sokkal kritikusabbak voltak. A SME napilapban Beata Balogová főszerkesztő szerint bár azt senki nem várta, hogy Orbán elveszti a vasárnapi szavazást, de újabb kétharmaddal kevesen számítottak. Mostantól semmi nem állhat az útjába, minden maradék ellenállást legyűr és lebont. 

A következő négy évet meg fogják fizetni a magyar generációk, de már nem biztos, hogy uniós állampolgárként

Lukáš Onderčanin, aki gyakran ír elemzéseket a SME-be, hat pontban szedte össze a Fidesz győzelmének okait. 

1. A magas választási részvétel segített… Orbánnak. 

2. A rengeteg hamis információ és ellenkampány, amelyet a menekültekre, uniós kvótákra és Soros Györgyre hegyeztek ki, s ezek ellen semmiféle ellenszert nem tudott kitalálni az ellenzék (kevés volta korrupciós ügyek felemlegetése). 

3. Az ellenzék fragmentáltsága és az illúziók, amelyekben ringatták magukat Hódmezővásárhely után. 

4. Stabilitás és védelem – a Fidesz által biztosított stabilitás, nemcsak Soros ellen, hanem gazdasági téren.

5. Szabad, de tisztességtelen választás. 

6. Korlátlan hatalom

Peter Javůrek a szlovák Pravda oldalán arról írt, hogy miközben a magas részvételi arány 2002-ben megbuktatta Orbánt, addig 2018-ban az ellenkezője történt:

bebetonozta a hatalmát.

Ezt azonban nem tartja meglepőnek az ellenzékben uralkodó állapotok és a folyamatos botrányaik miatt. Vona Gábor ugyan próbálta „tisztára mosni” a Jobbikot, de a magyar választók erre nem voltak vevők. Orbán életpályája azt mutatja, hogy a legnagyobb érték a hatalom, amelynek eléréséért mindent meg lehet és meg is kell tenni. A nézeteit fokozatosan ehhez igazítja, s nem rettenti meg, ha közben sok szövetségét elveszíti. Így volt ez az Európai Unió vagy Soros György esetében is, akik csak addig voltak hasznosak, amíg pénzt adtak neki. Végül Javůrek arra jutott, hogy Orbán 

a választással egy új mozdonyt kapott, és már felesleges rajta bármiféle féket keresni.

EBESZ: A választás tiszta volt, de nem volt egyenlő a verseny

“Maga a választás tiszta volt, de a verseny egyáltalán nem” – jelentette ki az EBESZ hétfői sajtótájékoztatóján Douglas Wake, a  szervezet magyarországi misszióvezetője. 

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) is értékelte a vasárnapi magyarországi választásokat. A technikai részét, az adminisztrációt és magát a választást pozitívnak ítélték közleményük szerint, csalást nem észleltek, viszont minden más téren erős kritikákat fogalmaztak meg. Különösen azzal kapcsolatban, hogy mekkora erőforrás állt a Fidesz-KDNP rendelkezésére: 

annyi, hogy nem lehetett egyenlő versenyről beszélni 

A kormányközeli médiumok túlsúlya és idegengyűlölő hangvétele, illetve a kampányfinanszírozási rendszer következtében nem alakult ki igazi politikai vita, mivel a választókhoz kevés – és gyakran hamis, eltúlzott – információ jutott el. A Fidesz a hirdetéseit nem a kampány részeként, hanem kormányzati információként tette közzé. Hiába adott a közmédia némi időt (öt percet) az ellenzéki pártoknak a programjuk ismertetésére, de a kiemelt (többnyire korrupciós témákkal) csak az interneten vagy az újságok online kiadásaiban lehetett találkozni. 

Ugyanúgy kitértek a civil szervezetekre is, akiket nemcsak megfélemlített  a kormány, hanem törvényt is hozott ellenük. Külön hangsúlyozták azt, hogy 

a nők alulreprezentáltak a politikai életben és semmit nem tettek azért, hogy növeljék a nemek közötti egyenlőséget. 

Még akkor is igaz ez, hogy volt egy női miniszterelnök-jelölt, valamint egyes pártok előálltak ilyenfajta kormányprogramokkal. 

A remény rabjai – Húsvét a szíriai keresztényeknél

0

Kevés olyan keresztény közösség létezik a világon, amely annyi megpróbáltatáson és szenvedésen ment volna keresztül, mint a szíriai. Habár a háború még mindig nem ért véget az országban, mégis egyre többen térnek vissza az egykori lakhelyükre és ünnepelték meg a Húsvétot. 

 

Kereszténység bölcsője 

Korántsem véletlen, hogy Szíriát tartják a kereszténység egyik legfontosabb kiindulási területének: Saul megtérésének története a damaszkuszi úton, a keresztény szó eredete (az sokáig különálló antioichiai egyház nevezte először keresztényeknek a Krisztus-hívőket), Szent Ignác és más egyházi szentek is mind ehhez a Földközi-tenger keleti részén fekvő országhoz köthetőek. A 2011-es szíriai események előtt az arab ország lakosságának tíz százaléka kereszténynek vallotta magát, ami körülbelül 2,4 millió hívőt jelent. Ebből legalább félmillióan iraki keresztény voltak, akik még a 2003-as iraki háború után menekültek át Szíriába és kaptak menedékjogot.

Szíria vallási térképe a háború előtt. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Az antiochiai görög katolikus egyházon kívül még a szíriai ortodox, a római katolikus és az örmény keresztény egyház szintúgy képviseltette magát az arab államban. A keresztények leginkább Aleppo, Damaszkusz, Homsz, Latakia, Tartusz tartományokban éltek. A hidegháború alatt, de leginkább a nacionalista Baasz Párt – amelyet szintén egy arab keresztény, Michel Aflák alapított – 1963-as hatalomra kerülése után biztosították számukra a szabad vallásgyakorlást, sőt, a szunnita többség ellensúlyozásának céljából elég magas posztokat töltöttek be az államigazgatásban és a kereskedelemben. Ennek ellenére nagyobb konfliktus nélkül éltek együtt a keresztények és a muszlimok, s az sem számított ritkaságnak, hogy egyes vallási ünnepekre egymást is meghívták. 2011-ig a muszlim és a keresztény vallási vezetők között olyan jó viszony alakult ki, hogy létezett egy mondás:

„Ha nem találod a Mecset felé vezető utat, megmutatja neked a Templom szolgálja.”

Két tűz közé szorulva

Ennek vetett véget a 2011-ben kitört „szíriai tavasz”. Pedig kezdetben a keresztény fiatalság nagy része Bassár el-Aszad ellen tüntetett, követelte a demokratikus és a szabadságjogok bevezetését, és nem értett egyet az idősebb generáció semleges vagy elutasító magatartásával. Ahogyan Jacques Behnan Hindo szír katolikus érsek fogalmazott évekkel ezelőtt:

“Kezdetben a kormány ellen tüntetők szabadságot, demokráciát és a korrupció beszüntetését kérték”

Ugyanakkor az érsek később hozzátette, hogy “aztán kívülről elrabolták a forradalmunkat. A szír nép nem akar vallási szavak mögé bújtatott barbárságot és zsarnokságot. Két rossz közül pedig emberi dolog a kisebbiket választani.”

Legelőször a szíriai ellenzék külön ügyelt arra, hogy jól bánjon a vallási kisebbségekkel és igyekezett nem maga ellen fordítani őket. A keresztények és a nyugati közvélemény megnyerésének céljából George Szabra görög katolikus keresztényt választották az ellenzéki Szíriai Nemzeti Tanács élére. Ugyanakkor pár hónappal később már leváltották, mert a legtöbben nem voltak hajlandóak egy „hitetlen” utasításait követni, meg a legtöbb támogatást nem a nyugati országoktól, hanem a szomszédos muszlim államoktól – Szaúd-Arábia, Törökország – kapták, így lényegében ők diktáltak.

Ennél sokkal súlyosabb következményekkel járt, hogy ahogyan terjedni kezdett a szélsőséges iszlamizmus a szíriai fegyveres csoportok körében, úgy kerültek egyre gyakrabban célkeresztbe a keresztény – és ezzel párhuzamosan a kurd, drúz, és alavita, amelynek Aszad-család is a tagja – civilek. Még a mérsékeltnek nevezett csoportok körében is egyre gyakrabban hangzott el olyan rigmus, mint

„alaviták a sírba, keresztényeket Bejrútba.”

A szíriai vallási felekezetek közötti béke összeomlását jelentette, amikor 2013. április 22-én elrabolták az ortodox püspököket Aleppó határában. Ezután latakiai keresztényeket gyilkolták meg a hitük miatt, vagy kínozták őket halálra a terrorszervezetek, az áldozatok számát az emberjogi szervezetek kétszáz és ötszáz közé tették. Nem kímélték a szerzetesrendeket sem: az 1342 óta Szíriában tevékenykedő ferenceseket kínoztak halálra és végeztek ki.

Bulosz Jazigi és Gregoriosz Johanna Ibrahim. A legutóbbi információk szerint még életben vannak, ám fogva tartásuk helyszíne ismeretlen.

A terror árnyékában

Az ISIS miután 2013 őszén elfoglalta a kelet-szíriai Rakka városát, hozzálátott az ellenség “kultúrájának, örökségének és történelmének” megsemmisítéséhez. A keresztény templomok, történelmi épületek, régi szobrok, más vallási felekezet – még a szunnitáké – istentiszteleti helyeinek elpusztítása kettős célt szolgált: az ellenség öntudatának lerombolását, vallási szempontból pedig teljesen homogén területek létrehozását.

Ebből kifolyólag megcsonkították a Gyümölcsoltó Boldogasszony görög-katolikus templom szobrait és keresztjei, valamint az oltárát szétlőtték. A városban ugyanilyen sorsra jutott az Örmény Keresztények Mártír temploma, amelynek óráját leszedték, helyére a terrorszervezet zászlaját tűzték ki. A szélsőségesek kötelezték a városban élő keresztényeket az iszlám törvények betartására, ami szembement a saríával. Ezért Rakka lakosságának tíz százalékát kitevő keresztények inkább a menekülést választották, mintsem a terrorszervezet elnyomását.

A rakkai templom keresztjének helyére az ISIS zászlaját tűzik ki. A kép forrása: YouTube.

Azonban az összes szíriai keresztény település közül Maalúla története a legszomorúbb. A háború előtt közel 3000 fős falu különlegessége elsősorban nem a melkitai bizánci kolostorokban, templomokban és a hegyek oldalából kivájt lakóépületekben rejlett, hanem abban, hogy a település görög katolikus lakói – a szomszédos Bakha és Dzsubb falu lakóival együtt – mind a mai napig az arámi nyelvet beszélik. Ez az a nyelv, amelyen Jézus Krisztus szólt a tanítványainak és a hallgatóságnak, s ezt beszélik a színészek Mel Gibson  A Passió című filmjében.

2013. szeptember 4-én a Szíriai Szabad Hadsereg (FSA) az al-Núszra Fronttal együtt megtámadta a szíriai falut. Miután a települést védő milícia utolsó állásait is felszámolták (akik közül sokan inkább leugrottak a hegyekről, mintsem fogságba essenek), mindössze ötvenen maradtak Maalúlában. Az al-Kaidához hű terroristacsoport elrabolt tizenhárom apácát és gyereket a Szent Tekla-kolostorból. Felgyújtottak több épületet, felrobbantották a Megváltó Krisztus- és a Szűz Mária-szobrot, kifosztották a templomokat, számos műkincs és értékes tárgy eltűnt, amelyek később a közel-keleti feketepiacokon bukkantak fel. A terroristákat végleg csak a következő év áprilisában sikerült kiűzni a településről, miközben az apácákat egy fogolycsere keretében pedig szabadon engedték.

A Szent Tekla-kolostor még a háború előtt. A kép forrása: Wikipedia Commons

A Maalúlához hasonló események miatt a keresztények tömegével menekültek el Szíriából, még a legpozitívabb becslések szerint is félmillióra csökkent a számuk. Az üldöztetés miatt több szíriai város keresztény negyedei ürültek ki, egész falvak tűntek el. Aleppóban, amely korábban a legnagyobb keresztény közösséggel büszkélkedhetett Szíriában, 2015 végére mindössze 30 ezeren maradtak. Az évekig ISIS által ostromolt Deir-ez-Zór városának keleti oldalán lévő keresztények száma pár ezer főre apadt. Őket úgy kínozták meg a terroristák, hogy felkínálták nekik a “választási lehetőséget”,hogy milyen eszközzel hajtsák végre rajtuk a kínzást.  A jelenleg is zajlói kelet-gútai csata előtt két évvel pedig a terroristák egy pékségben élve sütötték meg a keresztény férfiakat, de a bombázások alatt gyerekeket zártak ketrecbe és élő pajzsként használták fel őket.

Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy az elmúlt időszakban már történt némi pozitív változás. Habár a visszatérő keresztények még mindig nem érzik magukat teljesen biztonságban és számos megpróbáltatás elé néznek, így is nagyobb számban költöznek haza, mint az iraki hittestvéreik. Ez látható például Homsz esetében is, ahova már több tucat család költözött vissza. A keresztény és a muszlim jótékonysági szervezetek közös fejlesztési programokat indítottak, munkát adnak a visszatérő keresztényeknek, illetve különböző (élelmiszer, gyógyszer) segélyekben részesítik őket.

Pierbattista Pizzaballa érsek, a jeruzsálemi latin patriarchátus apostoli adminisztrátora (k, áll) nagycsütörtöki miséje a jeruzsálemi Szent Sír-bazilikában 2018. március 29-én. A kép forrása: MTI/EPA/Jim Hollander.

Reménnyel telve 

Nemcsak a szíriai, hanem a többi közel-keleti keresztények számára sem múltak el a húsvéti ünnepek fájdalom és veszteségek nélkül. Tavaly a közel 100 milliós egyiptomi lakosság tíz százalékát kitevő kopt keresztényeknek a Kairótól északra lévő Szent György-templomában robbantottak a virágvasárnapi mise alatt, amelyben tizenöten vesztették életüket. Azelőtt az iraki asszír keresztények ellen végrehajtott húsvéti támadásoktól volt hangos a sajtó, amelyet az Iszlám Állam (ISIS) nevű terrorszervezet hajtott végre a Ninivei-tartományban. Három évvel korábban ugyan a Húsvét előtt hetekkel történt, mégis beárnyékolta az ünnepeket a 21 kopt vendégmunkás lefejezése Líbiában.

Azonban idén – legalábbis a cikk megírásáig – nem érkeztek hírek arról, hogy körmenetet támadtak volna meg, templomban robbantottak volna, vagy hívőket végeztek volna ki. Ez pedig különösen nagy reménnyel tölti el a térségben élő keresztényeket, hogy talán végre beköszönt az a korszak, amikor már nem vérrel és könnyekkel kell megfizetniük a hitvallásukért.

A Kiránduló és a Zarándok – A köztársasági elnök harca az új szlovák kormánnyal

0

Hosszas egyezkedés, parlamenti viták és háttéralkuk megkötése után végül hétfőn bizalmat szavaztak a Robert Fico helyébe lévő Peter Pellegrini alakította kormánynak Szlovákiában. Habár az új miniszterelnök kinevezésével csökkent a belpolitikai feszültség Szlovákiában, továbbra sem tudni, hogy milyen lesz a viszonya a köztársasági elnökkel. 

Az apai ágon olasz felmenőkkel rendelkező Peter Pellegrini (az olasz pellegrino jelentése zarándok) 1975-ben Besztercebányán (Banská Bystrica) látta meg a napvilágot. Édesanyja tanárnő, édesapja pedig autószerelő volt. Legelőször a közép-szlovákiai városban szerzett közgazdasági diplomát, majd Kassán folytatta a tanulmányait pénzügy és számvitel szakon. Pellegrini 2002-ben került be a szlovák politikába, ráadásul nem is akárkinek a “segítségével”: Ľubomír Vážny az Irány – Szociáldemokrácia (Smer) közlekedésügyi miniszter és a jelenlegi szlovák Szociális Biztosító igazgatójának a helyetteseként, aki a mai napig az “egyik legnagyobb túlélőnek” számít a szlovák politikában.

Peter Pellegrini – Wikipedia Commons.

A Vážny-val való kapcsolat rövidesen meghozta a gyümölcsét, mivel a 2006-os parlamenti választásokkor Pellegrini

a Smer színeiben került be a szlovák parlamentbe.

Ezután pedig nem volt megállás: pénzügyi államtitkár, több parlamenti bizottsági csoport tagja, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, majd 2014-ben a kutatási, oktatási, sport és tudományos miniszternek nevezték ki.. Végül pedig a 2016-os szlovákiai parlamenti választásokat követően ő lett a befektetésekért felelős miniszterelnök-helyettes.

Változatlanságra ítélve 

Bár Pellegrini nem tartozott a legismertebb smeres politikusok közé, de a politikai körökben ismert volt arról,  hogy a párton belül ő

“a legtökéletesebb férfi a feketemunkára”.

Lojalitása a párt – pontosabban Robert Fico miniszterelnök személye – iránt megkérdőjelezhetetlennek számít, miközben rendkívül kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkezik. Egyes vélekedések szerint ő számított az egyik fő közvetítőnek “befektetői csoportok” és Smer felső vezetése között. Neve akkor vált ismerté, amikor a szlovák kormányválság alatt, március 7-én őt nevezték ki ideiglenes kulturális miniszternek, mert Marek Maďarič önként távozott a posztjáról.

Ez volt az a krízis, amelyet Ján Kuciak tényfeltáró újságíró és barátnője meggyilkolása idézett elő: először Robert Kaliňák belügyminiszter távozását, majd pedig Fico lemondását és egy új választások kiírását követelték.  Mivel a tüntetések intenzitása nem csökkent, a “Sorosozás” sem vezetett eredményre, és már a köztársasági elnök, illetve az Unió felől is egyre nagyobb nyomás érkezett, ezért Fico március 15-én lemondott a hivataláról. Előtte még bemutatta Pellegrinit, mint kijelölt utódját, aki már addigra megszerezte 79 képviselő támogatását.

Az új miniszterelnök még az elején igyekezett magáról azt a képet kialakítani, hogy ő “másfajta” politikát fog képviselni, és valótlanok azok a kritikák, hogy Szlovákiát a háttérből továbbra is Robert Fico fogja irányítani.

A Kuciak halála utáni tüntetéseket jogosnak és a demokrácia részének nevezte, illetve nem emlegette a “Soros-féle összeesküvést” sem. 

Peter Pellegrini újonnan kinevezett szlovák miniszterelnök beszél a megújult összetételű kabinet többi tagjának társaságában Pozsonyban 2018. március 22-én. (MTI/EPA/Jakub Gavlak)

Ezzel párhuzamosan pedig felállította az új kormányt. Kaliňák helyett Tomáš Drucker ült a belügyminiszteri székbe, Andrea Kálavská az egészségügyi minisztériumot vezeti, Ľubica Laššáková lett a kulturális miniszter, az igazságügyi tárcát a Most-Híd párt frakcióvezetője, Gál Gábor kapta meg, a befektetésekért felelős miniszterelnök-helyettes posztra pedig a kassai polgármester,  Richard Raši került. Jelenleg az jelenti a legnagyobb vitát a szlovák politikában, hogy vajon kit fognak kinevezni Tibor Gašpar országos rendőrfőkapitány helyére.

Ám még meg sem szilárdult Pellegrini hatalma, máris egy érdekes ügybe keveredett.  Általános derültséget – és mai napig tartó vitát – okozott Szlovákiában, amikor Bugár Bélával, a Most-Híd párt vezetőjével tartott közös sajtókonferencián egy zacskó csúszott ki az új miniszterelnök belső zsebéből. Pellegrini gyorsan visszarakta, de ennyi elég volt ahhoz, hogy máris elterjedjen az internetezők és az újságírók körében: a zacskó Olaszországból származó kokaint tartalmazott. Később az új kormányfő a Facebookon próbálta meg magát tisztázni, miszerint az valójában egy “csomag fogpiszkáló volt”.

Állandó összetűzésben 

A Pellegrini-kormány kinevezésével kapcsolatban a szlovák ellenzék (OĽaNO, SAS, Sme Rodina)  több kifogással élt. A parlamenti viták során rendszeresen előjöttek a régi botrányok és a tüntetők követelése az előrehozott választások megtartásáról, de még így is voltak olyan ellenzéki képviselők, akik március 26-án bizalmat szavaztak az új kormánynak. Továbbá az új kormány helyzetét erősíti, hogy habár Szlovákiában még mindig nem csillapodtak le teljesen a kedélyek, a tüntetéseket szervező “Egy tisztességes Szlovákiáért” elnevezésű mozgalom lefújta a múlt hét péntekre tervezett pozsonyi demonstrációját. A szervezők szerint most eljutottak arra a pontra, amikor már “bizonyos lépéseknek nem az utcákon, hanem a parlamentben kell megtörténniük”.

Csakhogy Pellegrini nem dőlhet hátra elégedett a miniszterelnöki székében, mert  továbbra is akad egy bizonytalansági tényező: Andrej Kiska köztársasági elnök, aki kulcsszerepet játszott az elmúlt hetek belpolitikai eseményeiben. Az államfőnek már kezdettől fogva konfliktusos volt a viszonya Ficóval és a Smerrel. Az elnökválasztások alatt a párt vezetője a szcientológiai egyházzal mosta össze Kiskát, hogy így akadályozza meg megválasztását. Azóta állandóan zajlott az adok-kapok a két politikus között, legyen szó az Oroszország elleni szankciók körül kialakult vitákról vagy Kiska tavaly szeptemberi kijelentéséről, miszerint

“Szlovákia egy maffiaállam” 

A kormány és a köztársasági elnök közötti ellentét 2018-ra egy teljesen új szintre emelkedett. Mindjárt az év elején bejárta a világot, hogy Kaliňák belügyminiszter elmondása szerint Kiska “összehányva” adta vissza a kormány repülőgépét, miután visszatért Mexikóból Ezután pedig azzal vádolták, hogy több mint 300 alkalommal, saját “privát célokra” és “utaztatásokra” használta fel a különgépet, és nem fizette ki a közel 1 millió eurós számlát sem. Ekkora aggatták rá a “Kiránduló” gúnynevet is.

A szlovák kormány gépe. A vita tárgya nemcsak ez volt, hanem néhány, masszázsülésekkel ellátott luxus-Mercedes is.

Ezért sem véletlen, hogy Kuciak halála óta kirobbant válságban Kiska szinte azonnal a tüntetők és az ellenzék oldalára állt. Ő volt az első, aki vagy egy teljes kormányátalakításra, vagy előrehozott választások megtartására tett javaslatot. Találkozott a többi kormánypárt (SNS, Most-Híd) vezetőivel és igyekezett őket is meggyőzni a véleményéről. Ficót valósággal sokkolták a köztársasági elnök szavai, és azonnal kijátszotta a “Soros-kártyát”, mondván:

Kiska olyan beszédet olvasott fel, amelyet nem Szlovákiában írtak.

Az ex-miniszterelnök szerint Andrej Kiska a külügyminisztériumi képviselők nélkül találkozott Soros Györggyel és lényegében a megbuktatásáról beszélt.

A köztársaság elnök tagadta ezeket a vádakat és ellentámadásba lendült. Az elnöki palotájában fogadta a tüntetéseket szervező Egy tisztességes Szlovákiáért mozgalom aktivistáit és köszönetet mondott nekik. Kiska a legnagyobb meglepetést akkor okozta, amikor precedenst teremtett Szlovákiában.

Ugyanis az ország 1993-as függetlenség óta most először fordult elő, hogy egy köztársasági elnök megtagadta a kormányalakítással megbízott miniszterelnök által előterjesztett kabinet kinevezését.

Andrej Kiska – Wikimedia Commons.

Március 20-án Kiska a névlistán szereplő személyeket, mint az eredetileg belügyminiszteri posztra szánt Jozef Ráz korábbi egészségügyi államtitkárt, elutasította. Ez nem kevés vitát szült a szlovák közéletben, hogy vajon az államfőnek van-e joga megtagadni a parlamenti többséggel rendelkező koalíció által jelölt kabinet kinevezését. Végül hosszas egyeztetések után, két nappal később a szlovák köztársasági elnök rábólintott az új – korábban felsorolt – névlistára. Közben még odaszúrta Pellegrininek, hogy az új kormánynak nemcsak a parlament bizalmát kell majd megszereznie, hanem “a nyilvánosságét is”.

Újabb menet

A Pellegrini-kormányt szünet nélkül azzal vádolják, hogy lényegében nem más, mint a harmadik Fico kormány folytatása. Bizonyításnak elsősorban a parlamenti vitára bocsátott programjukat hozzák fel, mivel az szinte egy az egyben megegyezik a két évvel ezelőtti bejelentett Smer-SNS- Most-Híd kormányprogrammal. Ugyanúgy nem ért véget a fontos pozíciók rokoni/baráti alapon történő osztogatása sem, amit jól mutat, hogy a kormányfői iroda vezetésével például azt a Rastislav Rybanskýt bízták meg, aki Fico unokatestvére.

Ugyanúgy előre borítékolható, hogy Pellegrinivel sem fog enyhülni a feszültség a kormánypártok és az államfő között és valószínűleg folytatja azt, amit ezen a téren a “két Robert” elkezdett. Csakhogy óvatosnak kell lennie, hiszen Kiska könnyen olyan lépésre szánhatja el magát, amivel alaposan visszaüthet a Smernek és Ficónak: kihasználva a népszerűségének növekedését mégis egy saját pártot alapítana, és a jövő évi elnökválasztás helyett inkább a 2020-as parlamenti választásokon indulna.

Szemben önmagammal – Elnökválasztás Egyiptomban

0

Elsőre puszta formalitásnak, semmint komoly téttel bíró választásnak tűnhet a jövő hét elején tartott egyiptomi elnökválasztás, ugyanis Fattáh al-Szíszí elnök mostanra megszabadult minden olyan jelölttől, aki bármiféle kihívást jelentett volna az újraválasztására nézve. Azonban az elmúlt hetek eseményei rámutattak arra is, hogy Szíszí számára a neheze csak a választások után következik.  

Szombaton az utolsó szakaszába lépett a hónapok óta tartó elnökválasztási kampány Egyiptomban. A március 26. és 28. között tartott választások “tisztaságát” 30 000 rendőr, 17 000 bíró, 1558 helyi újságíró és 680 külföldi megfigyelő fogja felügyelni. Nagy meglepetésekre azonban nem kell számítani: a 2013-as államcsínyt végrehajtó, és Mohamed Murszi – a Muszlim Testvérsiég vezetőjét – megbuktató Abdel Fattáh al-Szíszí egykori védelmi miniszter számít a biztos befutónak.

Már csak azért is ő az esélyes az újbóli győzelemre, mert ellenfelét szinte senki nem ismeri Egyiptomban. Músza Musztafa Músza, az al-Gad (Holnap) nevű párt vezetője csupán néhány órával az elnökjelöltség bejegyeztetésének határideje előtt közölte, hogy szembeszáll Szíszível. Egy alig ismert politikusról van szó, akinek arcképével szinte egyáltalán nem lehetett találkozni a kampány alatt. Múszával kapcsolatban az egyik legnagyobb érdekesség, hogy az indulása előtt a saját Facebook-oldalán hirdette Szíszí iránti elkötelezettségét, sőt, tavaly ő indította el azt a csoportot, amely a jelenlegi elnök újraválasztásáért kampányolt.

Músza Musztafa Múszára. A kampány során azt mondta egy interjúban: “Én nem azért vagyok itt, hogy kihívjam a jelenlegi elnököt”. A kép forrása: Link.

Az egyetlen bizonytalansági tényezőt a részvételi arány jelentheti: dacára annak, hogy a médiában csak Szíszível foglalkoztak és az egyiptomi városok utcáin elképesztő mennyiségben lehet találkozni az arcképével, nem tudni, hogy a közel 55 millió regisztrált egyiptomi szavazó közül hányan fognak az urnák elé járulni. A betiltott és terrorista szervezetté nyilvánított Muszlim Testvériség tagjai, valamint a liberális pártok egy része bojkottra szólított fel, és egyelőre még kérdéses, hogy vajon mennyien tesznek eleget a felhívásnak.

Az egyiptomi internetezőket is megihlette Szíszí intenzív kampánya.

أحلى واحد في ميدان التايمز الآن <3 ..

Közzétette: Osama Al Nagar – 2018. március 12.

 

Reménytelenségre ítélve 

Pedig a jelenlegi egyiptomi rendszer számára különösen fontos lenne, hogy minél többen adják le a szavazatukat, ezzel legitimálva a választásokat. Ugyanis az elmúlt hét évben drasztikus mértékben csökkent az egyiptomiak közélet iránti érdeklődése. Például a legutóbbi, 2014-ben tartott elnökválasztáson Fattáh el-Szíszínek sikerült megszereznie a szavazatok 96,8 százalékát, de két nappal tovább tartottak nyitva a szavazóhelyiségek.  A hivatalos magyarázat szerint a hőség miatt, de valójában azért, mert alacsony volt a részvételi arány, nem érte el az ötven százalékot sem. Ez a fajta érdektelenség pedig csak tovább nőtt: a 2015-ben tartott parlamenti választásokon a szavazóképes lakosság mindössze

10 százaléka (!) ment el voksolni

Ennek a passzivitásnak hátterében az áll, hogy az elmúlt évek eseményei miatt megerősödött a politikai változásokkal – köztük a demokráciával – szembeni bizalmatlanság és társadalmon belüli generációs ellentét. A fiatalok úgy érzik, hogy az idősebbek (kétszer is) „átverték őket, és ellopták a forradalmukat”, miközben ők az ifjabb generáció „szürreális igényeit és folyamatos lázadásait” okolják az ország mai helyzetéért. Egyiptom sokáig a világ legboldogtalanabb országai közé tartozott. Ma a társadalmi tiltakozások hajtóerejét a gazdasági és a szociális problémák jelentik, nem pedig a politikai jogok követelése vagy az elnyomással szembeni elégedetlenség.

A 2016. november 11-én tartott “éhesek forradalmán” kongtak a kairói utcák az ürességtől. Bár egyes lapok a nagy rendőri mozgósítással és jelenléttel magyarázták az alacsony részvételt, a szervezők is elismerték, hogy “túl fáradtak és megosztottak vagyunk mi már egy forradalomhoz.”A kép forrása: Twitter.

Kairó az elmúlt években szigorú pénzügyi és gazdasági reformokat vezetett be, illetve nagyra törő fejlesztési programokat hirdetett meg, mint az “új főváros” építése, de ezek csak részben tudták megoldani az ország problémáit. Hiába ért véget a két évvel ezelőtti cukor- és más alapanyagok hiányából fakadó élelmiszerválság, csökkent a munkanélküliség, állt helyre a turizmus, továbbra is vannak olyan területek, ahol sokat romlott a helyzet. Ilyen például a tavaly mért 34,2 százalékos infláció, a lakosság 30 százaléka él már a szegénységi küszöb alatt, miközben közel száz millióan laknak az arab országban. A gazdasági-szociális problémákon kívül pedig nem enyhült az elnyomás sem, egyes vélekedések szerint a mostani állapotok jelentősen felülmúlják a Mubárak-időszakban tapasztalt atrocitásokat és emberjogi sértéseket is.

Szíszí nem akarta, hogy a mostani kampány alatt szembesítsék őt ezekkel a problémákkal, ezáltal csökkentve az újraválasztásának esélyeit. Az elmúlt hetekben még inkább szigorodott az állami cenzúra a médiumok felett, ami eddig sem volt enyhe: a Riporterek Határok Nélkül (RHB) nevű civil szervezet által tavaly kiadott, 180 ország sajtószabadságát vizsgáló listán

Egyiptom a 161. helyen végzet

Az arab országban 2017 eleje óta mintegy 500 weboldalt tiltottak le, lapot függesztettek fel, vagy rádió/televízióadást szüntettek meg. Még a legnagyobb külföldi médiumok sem úszhatták meg a retorziót. A katari székhelyű al-Dzsazírán kívül a Huffington Post arab nyelvű verzióját is letiltották, de pár hete a BBC is megkapta a magáét egy olyan riport miatt, amely a nyomatlanul eltűnt és a titkosszolgálatok által megkínzott egyiptomiakról szólt. (Később viszont a videóban szereplő Zubeida lánya egy esti talkshowban sértetlenül bukkant fel és tagadta az elrablásával kapcsolatos híreket)

Homokszemek a gépezetben  

Mindezek ellenére Szíszínek mégsem volt könnyű dolga, mivel sokan jelentették be indulásukat az egyiptomi választásokon. A jelöltek között volt emberjogi aktivista, ügyvéd, de ringbe szállt Anvár Szadat egykori egyiptomi elnök Mohamed nevű unokaöccse vagy Egyiptom legsikeresebb futballcsapatának (Zamálek) vezetője is. Csakhogy egyikük jelöltsége sem tartott sokáig, mivel pár nappal később “önként” távoztak a közéletből. Különösen két személy indulása töltötte el nyugtalansággal Szíszít.

Ahmed Safik. Wikimedia Commons

Az egyikük Ahmed Safik egykori kormányfő, aki már 2012-ben indult az elnöki székért és majdnem megnyerte a választásokat.  Akkor ő képviselte a “szekuláris és liberális egyiptomiakat”, de a 2011-ben megbuktatott Mubárak támogatói is rá szavaztak. Miután Safik alig három százalékkal maradt alul Murszival szemben, tartva az esetleges megtorlástól az Egyesült Arab Emirátusokba menekült. 2013-ban üdvözölte az iszlamista elnök és Muszlim Testvériség bukását, mégsem volt hajlandó visszatérni Egyiptomba.

Ám 2017 decemberében hirtelen meggondolta magát, és hazatérése után azonnal bejelentette indulását a márciusi elnökválasztáson. Ezzel szokatlanul intenzív sajtóhadjárat vette kezdetét ellene, majd Safikot egy kairói hotelben tartották fogva és közvetlenül a családjára gyakoroltak nyomást, hogy lépjen vissza. Pár nappal később a közösségi oldalon számolt be az “önkritikájáról”:

“A több mint ötéves távollétem nem tudtam megfelelően követni, hogy mi zajlik az országunkban, és nem voltam tisztában a nehéz körülmények dacára elért fejlesztésekkel és eredményekkel”

Nem járt jobban a másik jelölt, Számi Háfez Anan sem. Az egykori vezérkari főnök 2014-ben alapított saját pártot, majd 2018. január 19-án közölte, hogy “meg akarja menteni Egyiptomot a rossz politizálástól”. A katonai kapcsolatai és múltja miatt indulása sokkal jobban aggasztotta Szíszít, mint Safik indulása. Emiatt január 23-án azzal a váddal tartóztatták le Anant, hogy az ország legfontosabb katonai irányító szervének, a Legfelső Katonai Tanácsának (SACF) engedélye nélkül indult a választásokon.

Számi Háfez Anan. Wikimedia Commons.

Anan személye azért töltötte el nyugtalansággal a jelenlegi elnököt, mert a modern Egyiptom történelmében mindig is a hadsereg számított a legfontosabb politikai tényezőnek. 1952-től egészen 2012-ig  csak katonatisztek vezették az arab országot. 2013-ban Szíszí a hadsereg beleegyezésével buktathatta meg Egyiptom első demokratikus megválasztott elnökét, mivel Murszi tisztogatási kísérletei már a katonaság korábbi befolyásának megszűnésével fenyegettek. Habár azóta Szíszí igyekszik eleget tenni a fegyveres erők igényeinek, mint a két Misztrál-hordozó megvásárlása, ennek ellenére egyre többször került konfliktusba a SCAF-fal.

A védelmi miniszternek és néhány felső katonai vezetőnek már az nem tetszett, hogy az egyiptomi elnök 2016-ban “visszaadta” a vitatott Tinar és Szanafir-szigeteket Szaúd-Arábiának. Ugyanúgy kritizálták Szíszít a terrorizmus elleni harc állása miatt is. Egyiptomban a szigorú ellenőrzés és kontroll dacára a merényletek száma korántsem csökkent, sőt, a Bir el-Abdan mecsetnél tavaly novemberben végrehajtott, több mint 300 áldozattal járó mészárlás a közel-keleti térség legvéresebb terrortámadásának számít.

Ezért sem véletlen, hogy Szíszí a választások előtt több mint egy hónappal indította el a  “2018-as Sínai átfogó hadművelet”, amelynek a célja, hogy felszámolják az összes  szélsőséges csoportot az országban. A legutóbbi információk szerint 36 terroristával végeztek, 345-öt letartóztattak, 386 célpontot semmisítettek meg, ám egyelőre még kérdéses, hogy meddig fog tartani és milyen eredménnyel fog végződni a hadművelet.

Ha tovább folytatódnak a hadsereg felől érkező bírálatok, akkor azzal csökken az esélye annak, hogy a választások után Szíszí végre tudja hajtani a régóta tervezett alkotmánymódosítást, mivel ehhez kell a hadsereg áldása is. Az elnök támogatói az elmúlt időszakban gyakran pedzegették, hogy  – akárcsak Kínában – eltörölnék az egyiptomi alkotmánynak azt a részét, amely megszabná egy államfő hivatali idejét. Ezzel párhuzamosan pedig növelnék az elnök befolyását a SCAF felett, többek közt Szíszí dönthetne a védelmi miniszter személyéről.

Újabb csatára készülve 

Habár egyelőre úgy tűnik, hogy egy második, áprilisi fordulóra kevés az esély, Szíszí az esetleges nagyarányú győzelme esetén sem dőlhet hátra nyugodtan az elnöki székében. Ugyanis az alkotmánymódosítási ambíciókon kívül rendkívül fontos, hogy minél előbb megoldást találjon az ország gazdasági problémáira, és végleg felszámolja a Sínai-félszigeten tevékenykedő szélsőséges iszlamista csoportokat. Azért is sietnie kell, mert az egyiptomi lakosság és hadsereg türelme véges, mint ahogyan az már 2011-ben és 2013-ban látható volt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK