Kezdőlap Szerzők Írta Sikorsky

Sikorsky

Sikorsky
93 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Miniszterelnökségemet egy vasútért – A szlovén kormányfő bukása

Számtalan anekdota forrása, hogy Szlovákiát és Szlovéniát már a függetlenségük óta gyakran összekeverik egymással nemcsak a médiában, hanem a politikában is. Nincs ez most másképp sem: ugyanazon a napon, amikor Robert Fico lemondott Szlovákiában a miniszterelnöki posztjáról, Miro Cerar szintén távozott a kormány éléről. Habár a szlovén kormányfő teljesen más okok miatt kényszerült elhagyni a székét, legalább olyan belpolitikai bizonytalanságot hagyott maga után, mint a szlovák kollégája. 

 

„Egyesek meg akarják állítani Szlovénia fejlődését, pedig az ország sokkal jobb állapotban van, mint amikor négy évvel ezelőtt átvettem a kormányzást”

– többek közt ezekkel a szavakkal búcsúzott Miro Cerar, amikor március 15-én Borut Pahor köztársasági elnök a ljubljanai Elnöki Palotában hivatalosan elfogadta a miniszterelnök lemondását. Ezzel párhuzamosan pedig megkezdődtek a többpárti egyeztetések az előrehozott választásokról: egyelőre csak annyi biztos, hogy valamikor májusban fog erre sor kerülni, vagyis az eredetileg júniusra tervezett parlamenti választások előtt alig egy hónappal. Addig Cerar ügyvivő kormányfőként fogja vezetni Szlovéniát.

2017. december 14-én Brüsszelben készített kép Miro Cerar szlovén miniszterelnökről. Édesapja híres olimpiai tornászbajnok. A francia elnökválasztások alatt sokan vontak párhuzamot közte és a francia elnök, Emmanuel Macron között, hiszen ugyanúgy a “semmiből” jöttek és pár hét alatt építették fel a pártjukat.  A kép forrása: MTI/EPA/Stephanie Lecocq.

Természetesen nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a közösségi oldalakon és a médiában megint viccet csináljanak Szlovákia és Szlovénia összetévesztéséből, főleg azért, mert mindkét országban nagyjából egy időben robbant ki egy belpolitikai válság, több tízezer fős tüntetések zajlottak a városokban, illetve miniszterelnökök mondtak le a tisztségükről. Ugyanakkor Cerar – a szlovák társától eltérően – egy sokkal “enyhébb” ügy miatt kényszerült távozni a hatalomból: március 14-én a szlovén Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nevezte egy tavaly szeptemberi népszavazás eredményét.

Elfuserált népszavazás 

A referendum Cerar pártjának, a Modern Közép Pártnak(SMC) az egyik legjelentősebb és régóta dédelgetett álmának megvalósításáról szólt, vagyis az olasz határ mellett fekvő Divača város és Koper – Szlovénia legfontosabb kikötővárosa – közötti vasútvonal fejlesztéséről. A stratégiai beruházás még a legalacsonyabb becslések szerint is 1,3 milliárd euróba került, amellyel jelentősen növelték volna Szlovénia logisztikai képességeit és tranzitszerepét, s ebből az Európai Unió tagállamai éppúgy profitáltak volna, mint Kína. Sőt, a második vasúti vágány megépítésében Magyarország is részt vett volna: februárban Budapest felajánlotta, hogy 200 millió euróval járulna hozzá a projekthez, cserébe a magyar vállalatoknak komoly szerepet kellett volna játszaniuk a fejlesztésben.

A Divača Koper közötti vasútvonal. A kép forrása: Wikimedia Commons

Habár a szlovén parlamentben 2017.május 18-án elfogadták a vasútfejlesztési tervet, az ellenzék nem hagyta annyiban a kérdést. A jobbközép Szlovén Demokrata Párt (SDS) és egy „Adófizetők nem adják fel” nevű civil szervezet kezdeményezte, hogy tartsanak referendumot. Janez Jansa, az SDS vezetője szerint az egész terv túl drága és eleve rosszul kidolgozott volt, amellyel csak a korrupciót növelték volna az országban. Vili Kovačič idős szlovén aktivista pedig több mint 40 000 aláírást gyűjtött össze, és így 2017 szeptember végén népszavazást tartottak Szlovéniában.

Csakhogy rendkívül alacsony volt a részvételi arány – a szavazóképes szlovén lakosság alig 20 százaléka – és kis többséggel ugyan (53 százalékkal), de a projekt támogatói győztek. A népszavazást kezdeményezők azzal magyarázták a vereségüket, hogy ők nem kaptak elegendő állami pénzt, valamint állításaikkal nem nagyon lehetett találkozni sem a médiában, sem a politikában. A kampány alatt kizárólag a kormány érveit mutattak be, ezek reklámozását pedig közel 95,000 eurónyi közpénzből finanszírozták. Kovačič nem hagyta annyiban a dolgot és a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, amely a múlt héten hozott ítéletet. Egy új referendum megtartását rendelték el, de a szakértők és elemzők szerint ez sokkal rosszabbul végződött volna, ezért Cerar a lemondásával lényegében előremenekült.

A sárga ruhában Vili Kovačič, akiből tavaly óta igazi médiaceleb lett Szlovéniában. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Macron bétaverzió 

Nem a népszavazás volt Cerar bukásának egyetlen oka. Az elmúlt hónapokban több olyan dolog is történt, amely következtében megrendült a belé vetett bizalom, pedig Szlovéniában 2000 óta egyetlen párt sem került hatalomra olyan nagy támogatottsággal, mint az SMC. A liberális párt alig egy hónappal a 2014-es választások – amelyek szintén előrehozottak voltak Alenka Bratusek szlovén miniszterelnök asszony távozása miatt – előtt alakult meg. A szlovénok 34,6 százaléka szavazott az SMC-re, és így Cerar-pártja 36 mandátumot szerezett a 90 fős szlovén nemzetgyűlésben. Viszonylag rövid idő alatt sikerült tető alá hozni egy kormánykoalíciót a balközép Szlovén Nyugdíjasok Demokrata Pártjával (DeSUS-al) és a Szociáldemokratákkal (DS).

Cerar elsősorban a 2008 óta tartó gazdasági recesszió megállítását tűzte ki célul. Ez kétségkívül sikerült neki: Szlovénia tavaly öt százalékos GDP-növekedést produkált, amellyel Ljubljana az Európai Unió gazdasági élbolyába került. Évek óta most a legalacsonyabb a szlovén munkanélküliségi ráta (6,1 százalék); a költségvetési hiányt 3 százaléka alá szorították; a pénzügyi szektorban már nincsenek akkora kilengések, mint 2008 utáni években, illetve számtalan külföldi beruházást eszközöltek az országban.

Azonban ezek is kevésnek tűntek: az elmúlt években drasztikus mértékben csökkent az SMC népszerűsége, a közvélemény-kutatók csak 2018-ban, még a miniszterelnök lemondása előtt,

 5-8 százalékot mértek, ami óriási visszaesés a 2014-es választások idején mért több mint 30 százalékhoz képest.

Ennek egyik oka, hogy az elmúlt hetekben az orvosok és a tanárok tíz százalékos béremelkedésért sztrájkoltak. Február 14-én mintegy 40 000-en vonultak utcára, de múlt hét szerdán is bezártak az iskolák a pedagógusok tüntetése miatt. Ezen felbátorodva a rendőrök, a szociális szektorokban dolgozók és a bürokraták rövid időre felfüggesztették a munkájukat. Viszont Cerar hajthatatlan maradt és a költségvetés felborításától tartva elutasított minden közalkalmazotti béremelést. Az SMC szerint több mint egy milliárd euróba kerülne a szakszervezetek követeléseinek teljesítése, ráadásul eleve a GDP-jük több mint tíz százalékát eleve a közszférára költik.

A tanárok tüntetése Ljubljanában.

Szlovéniában a kormány migrációs politikájával sem nagyon voltak elégedettek. Habár Ljubljana eddig nagyrészt teljesítette az uniós kvótákat – a hivatalos adatok szerint az 567-ből eddig 335 menedékkérőt fogadtak be – és csökkent a belső határellenőrzésekből, kerítésépítésekből és visszatoloncolásokból fakadó feszültség a környező államokkal, a koalíciós tagokat mindig megosztja a kérdés. Miközben az SD teljes mellszélességgel támogatja a menekültek befogadását, addig a DeSUS ezen a téren egyetért a migrációellenes és Orbán-barát SDS-el.

A DeSUS volt az egyik legfőbb kezdeményezője a 2017 elején elfogadott szigorúbb szabályozásnak, ami lehetővé tette, hogy az illegális migránsok belépését Szlovéniába már a határon elutasítsák. Tavaly novemberben pedig kisebb kormányválságot idézett elő az az eset, amikor az SMC a korábban hozott törvényekkel szembemenve meg akarta akadályozni egy szíriai menekült Horvátországba való toloncolását. A kormánypárt megpróbálta visszatartani és a dublini rendszert megkerülni, miközben az SD képviselők a szlovén parlamentben próbálták “elrejteni” az illetőt. Csakhogy Karl Erjavec külügyminiszter és a DeSUS vezetője a kilépéssel fenyegetőzött, ha nem deportálják a menekültet, ezért az SMC inkább visszavonulót fújt.

Ahmad Shamieh szíriai menekült, aki miatt majdnem bukott a Cerar-kormány. Megtanult szlovénul és humanitárius programokban vett részt. A kép forrása: Flickr.

A Pirangate-botrány

Egy határvita szintén közrejátszhatott Cerar bukásában. Horvátország és Szlovénia Jugoszlávia felbomlása (1991) óta nem tud megegyezni a Pirani-öböl egy bizonyos szakaszának hovatartozásáról. Ljubljana számára különösen fontos kérdésről van szó, hiszen csak ezen a tengeri szakaszon juthat ki a nemzetközi vizekre. Zágráb egyfajta politikai nyomásgyakorló eszközként akarta felhasználni a vitát, de végül a szlovénok évekig blokkolták a horvátok uniós csatlakozását.

Habár a két ország 2011-ben a nemzetközi döntőbírósághoz fordult, ebből a horvátok 2015-ben kihátráltak, mivel a helyi sajtó értesülései szerint az egyik szlovén bíró magántalálkozókon vett részt a szlovén külügy egyik hivatalnokával, ami az ilyen ügyek esetében tilosnak számít.  Hágában 2017. június 29-én Szlovénia javára döntöttek, és ezentúl a szlovén hajók szabadon, horvát engedélyek kérése nélkül hajózhatnak ki az Adriai-tengerre. Azonban Zágráb a mai napig nem fogadta el a döntést a korábban említett “részlehajlás” miatt. Természetesen ennek gazdasági okai is vannak: a horvát Fiume (Rijeka) és az olasz Trieszt kikötővárosok között már évek óta zajlik a verseny a közép-európai piacokért, s Horvátország ezen a téren nem akart egy újabb riválist.

A horvát-szlovén határvita. A balkáni sajtó egyszerűen Pirangate-nek nevezi az ügyet. A kép forrása: Link.

Egyelőre még kérdéses, hogy vajon a felbomlott kormánykoalíció és egy előrehozott választás milyen új irányba tereli a vitát. Ezen a téren ugyanis lényegében konszenzus van a szlovén kormány és ellenzék között: már az összes parlamenti párt és a tavalyi októberi elnökválasztáson győzelmet arató Pahor szinte követeli az Európai Bizottság beavatkozását az ügyben.

Ugyanúgy gyakran bírálták Cerart, hogy túl “enyhe válaszokat ad” és nem kezeli megfelelően a vitát. Az ő számlájára írták azt is, hogy az elmúlt hetekben ismét kiújult a feszültség a Pirani-öbölben. A horvát halászhajókat rendőri kísérettel védik, amikor ők a Zágráb által el nem ismert szlovén felségterületű vizeken fogják ki a halakat, miközben a szlovén partiőrség felsőbb utasításra semmit sem tesz. Jelzésértékű, hogy Cerar lemondása után Ljubljana egy több száz oldalas levelet küldött az EB-nek, hogy mivel a horvát vezetés továbbra sem hajlandó teljesíteni a hágai döntést, ezért mindenképp gyakoroljon nagyobb nyomást Horvátországra. Ha pedig ez nem történik meg, akkor Szlovénia saját kézbe veszi az ügyet, és ő maga keres támogatókat az EU-ban.

Fordulatra készülj? 

A szlovák és a szlovén miniszterelnök egyidejű távozása igencsak érdekes helyzeteket teremtett a környező országokban. Ám miközben az északi szomszédunk esetében nem nagyon várható lényeges változás – legalábbis egy-két területet leszámítva – az eddigi politikai irányvonalban, addig Szlovéniában egy előrehozott választás komoly fordulatot hozhat Ljubljana bel- és külpolitikájában. Különösen Magyarország számára lehet érdekes majd az eredmény: a közvélemény-kutatásokban jelenleg két párt vezet, amelyek közül az egyik (SD) keményen Orbán-ellenes, miközben a másik (SDS) a Fidesz bevándorlási és gazdaságpolitikáját tartja követendő mintának.

A nevető harmadik? Orbán és a szlovák kormányválság

0

Szlovákiában az oknyomozó újságíró és párjának meggyilkolása után kialakult válság nem enyhül, a tiltakozók száma fokozatosan nő, miközben az ellenzék és a társadalom egy része a kormány lemondását követeli. Ez nem kevés reménnyel tölti el Orbán Viktor ellenfeleit, hiszen Fico bukásával könnyen elveszítheti az egyik legfontosabb külföldi szövetségesét. Azonban a helyzet korántsem ennyire egyszerű, mivel a demokratikus ellenzékben egyesek egyfajta követendő példaként tekintenek a Fideszre.

 

Az 1989-es „bársonyos forradalom” óta nem vonultak ki annyian az utcára Szlovákiában, mint az elmúlt egy hétben. Nemcsak a fővárosban és a nagyobb településeken, hanem New Yorktól kezdve Londonon át egészen Sydney-ig bezárólag több ezer fős tömegek emlékeztek meg Ján Kuciak oknyomozó újságíróra és jegyesére, Martina Kušnírová-ra. Mindkettőjüket a saját otthonukban gyilkolták meg, mivel a feltételezések szerint Kuciak egy a szlovák kormányhoz, valamint a külföldi (olasz) maffiához vezető szálakkal teli korrupciós ügyről írt cikket.

A tüntetők már nem kizárólag Robert Kaliňák belügyminiszter távozását követelik, hanem a teljes kormány lecserélését, Robert Fico miniszterelnök távozását, a korrupciós ügyben érintettek felelősségre vonását, vagy ahogyan a múlt héten Andrej Kiska köztársasági elnök fogalmazott, egy előrehozott választás megtartását.

Tüntetés Pozsonyban 2018. március 9-én. A kép forrása: MTI/EPA/Jakub Gavlak.

A kialakult helyzetbe Fico egyáltalán nem nyugszik bele, aki meglepő gyorsasággal játszotta ki azt a kártyát, amelyet Orbán szokott: Soros Györgyöt. A szlovák miniszterelnök az amerikai milliárdost és hálózatát nevezte meg a “megmozdulásokat háttérből szervező és irányító” személynek, amivel nem kevés megütközést váltott ki még a parlamenti szövetségeseinek körében is. Ugyanakkor ezzel megnyerheti magának Marian Kotleba vezette a Mi Szlovákiánk Néppárt (ĽSNS) szélsőjobboldali párt és Andraj Danko irányította Szlovák Nemzeti Párt (SNS) szavazóit, hiszen ez a két párt már évek óta versenyzik egymással a nacionalista, bevándorló- és Nyugat-ellenes, orosz- és “Orbán-barát” szlovákokért.

Pénteken pedig már Orbán – elsőként a kormányfők közül – csatlakozott Fico “sorosozásához”, amikor a szlovák események kapcsán megjegyezte:

“Az nem lep meg, amit látok, én régóta taposom ezt a szakmát, jelekből is olvasok

– majd hozzátette, hogy a Soros-hálózat mindent megtesz a bevándorlásnak ellenálló kormányok megbuktatásáért.

A magyar kormányfő kijelentése elég nagy – és egyben jogos – felháborodást váltott ki a határon túli magyarság és a magyarországi értelmiség körében. Először úgy tűnhet, hogy Orbán ismét a megszokott sorosozással rukkolt elő akkor, amikor valamilyen hazai eseményről, mint a korrupciós ügyekről (Elios) vagy hódmezővásárhelyi vereségről, kell elterelni a figyelmet. Ugyanúgy így könnyű összetartani és mozgósítani a Fidesz szavazótáborát a “közös és mélyen gyűlölt ellenséggel” szemben, aki ismét “összeesküvést szőtt”, illetve “egy újabb Majdant kavart” Magyarország szomszédságában.

Azonban a szlovák miniszterelnök melletti kiállás esetében jóval többről van szó, mint holmi figyelemelterelésről vagy rémisztgetésről. Mivel, ha a Smer túléli a válságot, akkor Orbán hangoztathatja, hogy

ő volt az első külföldi politikus, aki a “nehéz időkben” is nyíltan kiállt Fico mellett.

Ezután pedig a benyújthatja a számlát, ami ebben az esetben egy aktívabb magyar-szlovák politikai együttműködést jelentene a nemzetközi térben. Kétségtelen hogy eddig Budapest és Pozsony között sok kérdés kapcsán hasonló álláspont alakult ki, de egy dologban lényeges eltérés mutatkozott: mégpedig az Európai Unióhoz fűződő viszony kapcsán.

Ugyanis Fico egészen a múlt hétig távol tartotta magát az orbáni retorikai fogásoktól és módszerektől. Nem akarta, hogy a “sorozosással” és “állítsuk meg Brüsszellel” taszítsa el magától az uniós politikusokat. Ezzel párhuzamosan nem szerette volna tönkretenni azt az önmagáról kialakított képet, miszerint ő egyfajta közvetítő az uniós politikusok és a közép-európai kormányfők között. Ez a fajta egyensúlyozó politika pedig kifizetődő volt számára, hiszen egyre inkább úgy tekintettek rá, mint az egyetlen reális partnerre a térségben. Sőt, a tavalyi év másik felében már rengeteg olyan cikk jelent meg a magyar, a szlovák és a nemzetközi sajtóban, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a Fico számára fontosabbá vált az Európai Unió, mint a visegrádi együttműködés. Ezek konklúziója röviden az volt, hogy

“Szlovákia a mag-Európához, vagyis Franciaországhoz és Németországhoz, nem pedig a lengyel-magyar együttműködés jelentette Közép-Európához szeretne tartozni”. 

Ezért fordulhatott elő az, hogy bár a szlovák kormány hivatalosan menekültellenes, de tavaly megígérte, hogy Pozsony hatvan menekültet vesz át Görögországtól és Olaszországtól. Így ők megúszták azt az uniós kötelezettszegési eljárást, amelyet a kvóták nem teljesítése miatt indítottak el Budapest, Prága és Varsó ellen. Fico külön folytatott megbeszéléseket Emmanuel Macron francia elnökkel, vagy Ausztriával és Csehországgal együtt az úgynevezett slavkovi hármas (S3) nevű együttműködést kezdte el favorizálni a V4-ek helyett.

Viszont Fico hatalmon maradása ennek a politikának a végét jelentheti. A szlovák miniszterelnök egyelőre még beéri Sorossal, de ha az orbáni példákból indulunk ki, akkor nem elképzelhetetlen, hogy ez majd előbb-utóbb egy intenzívebb “brüsszelezésbe” – vagy akár “enszezésbe” – fog átcsapni. Ez pedig csak zene lenne a Fidesz füleinek, hiszen egy olyan ország vezetésével kerülne egy hullámhosszra, amely az euróövezetei tagságának köszönhetően nagyobb súllyal és több befolyással rendelkezik az EU-ban, mint a többi visegrádi ország együttvéve.

Marco Valli, Sophie in ‘t Veld, Claude Moraes, Ingeborg Grässle, Ryszard Czarnecki és Jávor Benedek, az Európai Parlament tényfeltáró küldöttségének tagjai (b-j) a Robert Fico szlovák miniszterelnökkel és Robert Kalinák szlovák belügyminiszterrel tartott találkozón Pozsonyban 2018. március 8-án. A kép forrása: MTI/EPA/Jakub Gavlak.

Ezért sem meglepő, hogy az uniós intézmények és politikusok meglepően óvatosan nyilvánulnak meg a szlovákiai eseményekkel kapcsán. Kétségtelen, hogy a gyilkosságot elítélték és segítséget ígértek a nyomozásban, de leszámítva az Európai Néppárt Kaliňák távozását követelő szombati nyilatkozatát, még senki nem követelte a kormány tagjainak lemondását vagy emeltek szót az előrehozott választásokért. A tüntetések előtt egy nappal Pozsonyba látogató EP-képviselők, akik között jelen volt Jávor Benedek is, szintén visszafogottan nyilatkoztak, s folyamatosan a “helyzet bonyolultságára” hívták fel a figyelmet, miközben “megértik, hogy miért nehéz a kormányfőnek megválnia a belügyminisztertől“.  Brüsszelben nagyon jól tudják, hogy minden Pozsonyt érintő kritikával valójában csak tovább löknék Ficot Orbán karjaiba. Egy valóságos rémálmot jelentene számukra, ha a szlovák kormányválság elmúltával a kormányfő ugyanolyan EU-, Soros – és migráció-ellenes retorikába és politikába kezdene, mint a magyarországi kollégája.

Mi lenne akkor, ha teljesülne a szlovák tüntetők legfőbb vágya és előrehozott választásokat tartanának  Szlovákiában? Vajon ez súlyosan érintené Orbánt? A visegrádi négyek elveszítenék Pozsonyt, mint egy fontos szövetségesüket? 

Amennyiben a legutóbbi közvélemény-kutatásokból (AKO és a Focus) indulunk ki, akkor Szlovákiában három ellenzéki párt lenne esélyes a győzelemre és a kormányalakításra, mégpedig a SaS – OĽaNO-NOVA – Sme Rodina. (Természetesen az sincs kizárva, hogy újra a Smer nyeri meg a választásokat, de a kormánykoalíció létrehozása már rendkívül nehéz lenne). Bármilyen furcsának is tűnhet elsőre, de ez korántsem jelentene rossz hírt a Fidesz számára. Ugyanis az előző években mindhárom párt

sokszor a Fidesz politikáját tekintette követendő példának, vagy a vezetőik pozitívan nyilatkoztak a magyar miniszterelnökről 

 

A szlovák pártok támogatottsága egy 2018-as januári közvélemény-kutatás szerint.

A második legerősebb szlovákiai párt, a Szabadság és Szolidaritást (SaS) vezetője Richard Sulík már most mindent megtesz azért, hogy politikai tőkét kovácsoljon az elégedetlenségből, és ezt felhasználva győzelmet arasson egy előrehozott választásokon. Az önmagát liberálisnak nevező politikus viszont a Fico-megdöntésén és a korrupció elleni harcon kívül igazából semmi komolyabb változást nem akar végrehajtani a szlovák politikában, miközben folyamatosan egy “brüsszeli központú menekült-összeesküvésről” vizionál, amely ellen Szlovákiának védekeznie kell, akár szorosabban együttműködve a többi V4-el.

Richard Sulík. Kép forrása: Demagog.sk

Sulík tavaly például elterjesztette a szlovák politikában, hogy Fico és az EU “titkos paktumot” kötött egymással a menekültek befogadásáról, ami “semmibe veszi Szlovákia szuverenitását”, s végül – horribile dictu! – pont a szlovák kormányfőnek kellett védelembe vennie Brüsszelt és az EU-t. A menekültkérdés megoldása terén egyértelműen “az orbáni utat” tartja a helyesnek. Mint ahogyan az egyik interjúban egyszerűen megjegyezte:

számára szimpatikus volt, hogy Orbán kerítést húzott a déli határra és ezzel oldotta meg a menekültválságot

Nem sokkal később pedig az okozott komoly meglepetést Szlovákiában, amikor kiderült, hogy Sulík egyike volt annak a hét szlovák EP-képviselőnek, akik tavaly megvétózták az uniós alapszerződés hetedik cikkelyének alkalmazását Magyarországgal szemben. Amikor pedig Sulíkot azzal szembesítették, hogy miért nem szavazta meg a határozatot, mivel „amit a rendszeresen a Fico fejére olvas, azt valójában Orbán sokkal durvábban már megcsinálta Magyarországon”, akkor csupán annyit mondott, hogy

„Magyarországon – ellentétben Lengyelországgal – nem olyan kritikus a helyzet, mint amilyennek az Európai Unió lefesti”

Nem ő az egyetlen, aki a szlovák demokratikus ellenzékben már-már csodálattal adózik Orbánnak. A mindössze három évvel ezelőtt megalakult Család Vagyunk (Sme Rodina) párt szintén sok tekintetben a Fideszt tartja “fő ihletforrásnak”, legyen szó a magyar kormánypárt családpolitikájáról vagy a külföldi vállalatok/bankok adóztatásáról. A pártot vezető Boris Kollár milliárdos két évvel ezelőtt pedig nyilvánosan dicsérte a menekültkvóták elutasításáról szóló magyarországi népszavazást. Sőt, hozzátette: Szlovákiában is egy hasonlót kellene tartani, és tanulva a magyarországi esetből, 30 százalékos részvételi arányra kellene leszállítani a referendum érvényességi határát.

Boris Kollár Programov priority hnutia SME RODINA Boris Kollr Posledn Kriiak
Boris Kollár – Gyakran oszt meg Orbánról szóló cikkeket a saját Facebook- oldalán. A kép forrása: Link.

A második legerősebb szlovák ellenzéki párt, az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) Orbánhoz való hozzáállása szintúgy tartogathat meglepetéseket. Habár az évek során konzervatívnak, jobboldalinak, és kvótaellenesnek állították be magukat, sokáig kritizálták a Fideszt, leginkább annak nemzetpolitikáját. A pártot vezető Igor Matovič még 2011-ben azt mondta, hogy

„a mi ellenségünk Orbán”

Többször leszögezte, hogy minden mindent megtesz a kettős állampolgárság bevezetésének megakadályozásáért, amellyel szerinte Budapest csak „beavatkozik a szlovák belügyekbe”, és támogatta a szlovák állampolgárság elvételét azoktól, akik felveszik a magyart.

Igor Matovič. A kép forrása: Twitter

Azonban 2017 végére nagyot fordult a világ: az OĽaNO vezetőinek szájából egyre többször hangzott el, hogy mivel Szlovákiára nézve “óriási veszélynek” tartják Ficót, ezért hajlandóak egy közös választási koalícióba lépni a szlovák parlamentből jelenleg kimaradt Magyar Közösség Pártjával (MKP). A dolog pikantériája, hogy pont azzal a párttal lépnének szövetségre, amely ezer szállal kapcsolódik a Fideszhez, s Orbán egyik legfontosabb külföldi “proxyjának” tartanak. Ezért korántsem elrugaszkodott elképzelés, hogy az MKP – Budapest „sugallatára” – csak azzal a feltétellel fog beleegyezni a közös koalícióba, ha OĽaNO visszavesz a korábbi Orbán-ellenességéből és támogatni fogja a Magyarországot az olyan kérdésekben, mint a bevándorlás vagy a határon túli magyarok helyzete.

Egyelőre még minden képlékeny Szlovákiában, hiszen március 12-én derül ki, hogy pontosan milyen irányt fog venni a szlovák belpolitika. Ezen a napon jár le a Most-Híd vegyes párt által adott ultimátum: ha a belügyminiszter hétfőig nem távozik a posztjáról, akkor ők kilépnek a kormányból. Még kérdéses, hogy Bugár Béla pártelnök, miután visszatért a Maldív-szigetekről,  a Most-Híd “maradók vagy a távozók” frakciója mellett teszi-e le a voksát. Ám kétségtelen, hogy a tét magas, hiszen ha rosszul döntenek, akkor azzal nemcsak a hatalomból távoznak, hanem egy esetleges előrehozott választások esetén a parlamentbe való bejutásukat is kockáztatják.

Ez Orbán számára csak hab lenne a tortán. A Most-Híd ugyanis évek óta a magyar kormány egyik legnagyobb bírálója Szlovákiában és gyakran tett keresztbe a budapesti vezetésnek. Csakhogy az esetleges bukásukkal már lényegében a Fideszhez hasonló, vagy éppen egyes kérdésekben (bevándorlás) a magyar miniszterelnököt követni kívánó pártok maradnának benn a szlovák politikában. Ez pedig azt jelentené, hogy nem Soros, hanem Orbán nevet a végén…

Célkeresztbe kerülve – A terrorizmus elleni harc Nyugat-Afrikában

0

Sokkolta Franciaországot, amikor napokkal ezelőtt merényletet hajtottak végre a nyugat-afrikai Burkina Fasóban lévő francia  diplomáciai és kulturális intézmények ellen. Habár az összehangolt támadásnak egyetlen francia állampolgár sem esett áldozatul, az eset rámutatott arra, hogy Párizsnak nemcsak az országhatáron belül kell szembenéznie a szélsőséges iszlamizmus jelentette kihívással. 

2000 óta most ötödszörre fordult elő, hogy egy francia nagykövetséget támadás ért az afrikai kontinensen: március 2-án Ouagadougou – Burkina Faso fővárosa – valóságos csatatérré változott. Először egy öngyilkos merénylő robbantotta fel magát a helyi katonai főparancsnokság mellett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy pont az aznapi eligazításról késtek a főtisztek, így is kevés híja volt, hogy a merényletben lefejezzék a helyi fegyveres erőket.

Ezután öt katonai egyenruhába bújtatott és páncéltörő gránátokkal felszerelt merénylő próbált meg betörni a francia nagykövetség épületébe. Mivel ez nem sikerült nekik, így az épület előtt csaptak össze a biztonsági erőkkel, illetve a nem sokkal később megérkező francia különleges erőkkel. Ezzel párhuzamosan támadás érte a kulturális intézményként funkcionáló Francia Intézetet is. Az órákig elhúzódó fegyveres konfliktusban végül 17-en – ebből 9 militáns – meghaltak és 85-en megsebesültek.

Felelősséget vállalva 

A támadásért az afrikai kontinensen tevékenykedő Iszlám Maghreb al-Kaidájának (AQIM) egyik sejtje, a Burkina Fasóval szomszédos Maliban működő Csoport az Iszlám és a Muszlimok Támogatásért (JNIM) vállalta a felelősséget. A helyi médiában közzétett nyilatkozatuk szerint azért követték el ezeket a merényleteket, mert így akartak “megfelelő választ adni”, amiért  a francia erők február közepén végeztek több tagjukkal, köztük az egyik vezető parancsnokukkal. Azóta az országban kiterjedt hajtóvadászat vette kezdetét, amely során több tucat embert tartóztattak le, köztük két katonatisztet is, akik a vádak szerint segítették a terroristákat. Ez ugyanis egy komoly problémára mutatott rá: a hadseregből eltávolított, többnyire az előző, 2014-ben megbukott Compaoré-rezsim támogatóinak tartott katonák és tisztek nagy számban csatlakoztak a terrorista szervezetekhez és segítettek a támadások megszervezésében.

Sűrű, fekete füst gomolyog Burkina Faso fővárosában, Ouagadougouban 2018. március 2-án. A kép forrása: MTI/EPA.

A nemzetközi közösség elítélte az akciót és mindannyian támogatásukról biztosították Ouagadougou-t. Leginkább Franciaország állt ki Burkina Faso mellett. Emmanuel Macron elnök telefonon beszélt Christian Kaboré burkinai elnökkel, és további francia egységeket irányított át a térségbe. Párizs leszögezte, hogy most

„elsődleges prioritásnak a francia állampolgárok védelmét tekinti”,

illetve hogy fokozni fogja a terrorizmus elleni harcát Nyugat-Afrikában.

A francia támogatások növelésében semmi meglepő nincs, hiszen a két ország a mai napig nagyon szoros viszonyt ápol egymással. Rendszeresen tartanak államfői találkozókat, legutóbb Macron állt meg Ouagadougou-ban, amikor tavaly novemberben megtartotta az első afrikai körútját. Az útja során végig arról beszélt, hogy egy  “új időszámítás” veszi kezdetét nemcsak a két állam, hanem Franciaország és a függetlenné vált francia gyarmatok között. Ugyanis a térség államai és a nemzetközi közvélemény gyakran bírálta a francia elnököket amiatt, ahogyan ők a huszadik század második felétől az afrikai frankofón térséggel bántak: vagyis a francia katonai jelenlétért, pénzügyi segélyekért és fejlesztési programokért cserébe Párizs határozta meg a térség francia nyelvű államainak politikáját és gazdaságát.

Emmanuel Macron Burkina Fasóban: nem mindenki örült a jelenlétének:

A burkinai-francia kapcsolatok pedig különösen szorosak. Franciaország a legnagyobb külföldi befektető, 2015-ben 200 millió eurót invesztált a mezőgazdaságtól kezdve az iparon át egészen a szolgáltatásokig (bank, telekommunikáció). Legutóbb például a főváros mellett helyezték üzembe Nyugat-Afrika legnagyobb napelem-farmját, amelyet francia vállalatok uniós támogatások segítségével építettek meg, és az ország energiatermelésének öt százalékát biztosítja. Legalább ilyen sokrétűek a kulturális kapcsolatok is, hiszen a helyi Francia Intézet az egyik legaktívabb kulturális intézet Afrikában. Ugyanúgy az sem elhanyagolható, hogy a legtöbb burkinai diák Franciaországba megy tanulni, évenként 2000 francia állami ösztöndíjat biztosítanak a számukra.

Ám mind közül a biztonságpolitikai-katonai dimenzió a legfontosabb.

Franciaország számít Burkina Faso legnagyobb fegyverellátójának.

Számos közös haderőfejlesztési és kiképzési programot indítottak, amelyeket francia tisztek és hadmérnökök vezetnek. Ugyanúgy van egy stabil francia katonai jelenlét az országban, igaz, ez lényegesen kisebb, mint a szomszédos országokban. Ouagadougou több nemzetközi (ENSZ, Afrikai Unió) misszióban is részt vesz, valamint tagja az olyan regionális katonai szervezeteknek, mint a Száhel-övezet G5.

Egy zászló alatt

A Száhel-övezet G5-öt 2014 februárjában öt nyugat-afrikai ország, vagyis Burkina Faso, Csád, Mali, Mauritánia és Niger hozta létre. Ez a szövetség hangolja össze ennek az öt államnak a terrorizmus-, drog- és embercsempészet elleni harcát, amelynek legfontosabb külső támogatója – és egyben az egész katonai szövetség kezdeményezője – Franciaország. Továbbá a nemzetközi szervezetek és az Egyesült Államok egyaránt dollármilliókkal támogatják a Száhel-övezet G5 erőfeszítéseit. Nem sokkal a megalakulása után el is indították az első közös akciójukat: 2014. augusztus 1-jén vette kezdetét a Barkhane-hadműveletet.

Azóta az öt országban összesen 4000 katona harcol a különönöző szélsőséges iszlamista csoportok ellen,

Viszont a legsúlyosabb összecsapások Mali területén zajlanak. Ez korántsem véletlen: 2013-ban Párizsnak kellett beavatkoznia azért, hogy megakadályozza a helyi kormány bukását, mivel a terrorista szervezetek akkor már az ország fővárosát fenyegették. Kétségtelen, hogy a francia erősítés után sikerült visszaűzni őket az északi sivatagos, illetve a határ menti területekre, de a harcok a mai napig nem értek véget. Pedig először úgy tűnt, hogy sikert aratnak, ezért is állította fel az Európai Unió a saját kiképzői-tanácsadói misszióját, az EUTM Mali-t, amelynek Magyarország szintén a tagja és minden jel szerint idén májusban negyedszerre hosszabbítják meg a mandátumát.

Francia katonák Maliban. A kép forrása: Francia Védelmi Minisztérium.

Csakhogy a Maliban zajló hadműveleteknek volt egy nem várt következménye: ahelyett, hogy a különböző iszlamista csoportok, mint az az AQIM, MUJWA és az Anszar Dín nevű terrorista szervezetek

teljesen szétforgácsolódtak volna a harcokban, helyette egyesültek. 

Így jött létre 2017 márciusában a korábban említett JNIM, amelynek tagjai ettől kezdve nem egymás, hanem a közös ellenség ellen harcoltak.

Ezért pusztán az idő kérdésének számított, hogy a Maliban zajló harcok mikor terjednek át a szomszédos Burkina Fasóba is, ahol a Száhel-övezet G5 különleges erőinek központját állították fel, illetve a térség államai közül a legstabilabb háttérbázisnak számított. 2013 előtt egyetlen iszlamista terrormerényletet sem követtek el az országban, de azóta 80 kisebb-nagyobb támadást regisztráltak a határvidéken. Viszont a városok és a civilek szintén célkeresztbe kerültek: az elmúlt három évben öt nagyobb terrormerényletet hajtottak végre Ouagadougou-ban. Március 2-a előtt a legsúlyosabb terrorakció az volt, amikor tavaly augusztusban egy török étterem elleni támadásban 18-an vesztették életüket.

Harcias gall kakas 

A legutóbbi iszlamista támadások bebizonyították, hogy Burkina Faso nem tud kimaradni a szomszédos országok terrorizmus elleni harcárból és a korábbi nyugalmas időszak már a múlté. A burkinai események szintén komoly fejfájást okoznak a francia vezetésben,  hiszen ismét rámutattak arra, hogy Franciaország akármennyi időt, pénzt, energiát és katonai erőt áldozott a dzsihadizmus elleni harcra Nyugat-Afrikában, továbbra sem csökkent a fenyegetés nagysága.

Ugyanis az elmúlt években Párizs többször avatkozott be katonailag a térség államaiban: nemcsak Maliban, hanem például Elefántcsontparton vagy a Közép-afrikai Köztársaságban. Azonban eddig egyetlen esetben sem lehet sikerről beszélni, mivel vagy a mai napig tartanak a francia hadműveletek, vagy a misszió hivatalos befejezése után ugyanolyan törékeny maradt a helyzet, mint amilyen az intervenció előtt volt.

Egy kommunista miatt nehéz helyzetben a cseh miniszterelnök

0

Hosszú idő után Zdeněk Ondráček volt az első kommunista, aki magas pozíciót tölthetett be Csehországban. Azonban nem élvezhette sokáig a posztját és a lemondásának komoly belpolitikai következményei lehetnek Andrej Babišra nézve. 

A negyvennyolc éves Zdeněk Ondráčeket, Csehország és Morvaország Kommunista Pártjának (KSČM) képviselőjét múlt héten pénteken nevezték ki a cseh parlamenti alsóház fegyveres szerveket ellenőrző bizottság (GBIS) elnökévé. Ő volt az első kommunista, aki a szocializmus bukása óta ilyen magas és jelentős pozícióba kerülhetett az országban.

Azonban vele kapcsolatban

nemcsak a kommunista párttagság jelentett problémát.

Ugyanis Ondráček a csehszlovák Nemzetbiztonsági Testület rohamrendőreként szolgált. Sőt, 1989 januárjában részt vett prágai tüntetések szétverésében, és büszkén nyilatkozott arról a televízióban, hogy gumibottal ütött meg egy nőt.

Emiatt Ondráček ellen már a kinevezése napján petíciót indítottak, amelyre keddig 15 ezer aláírás gyűlt össze. Hétfőn este Prágában, Brnóban és több csehországi városban tartottak tüntetéseket: körülbelül 40 ezren követelték Ondráček lemondatását, és egyben Andrej Babiš miniszterelnök távozását.

A cseh politika szintén felbolydult a kinevezés hírére. Babiš vasárnap kijelentette, hogy nem értett egyet Ondráček személyével és szeretné, ha minél előbb távozna a posztjáról. Kedden a cseh képviselőházban a jobboldali Polgári Demokratikus Párt javasolta Ondráček menesztését. Végül a több mint egyórás vita után a képviselő bejelentette önkéntes távozását a GBIS éléről.

Az eset komoly belpolitikai következményekkel járhat Csehországban, különösen Andrej Babišra nézve. Ugyanis a pártja (az ANO) a tavaly októberben tartott választásokon hiába gyűjtötte be a legtöbb szavazatot,

még mindig nem tudott kormányt alakítani.

Az egyik legfontosabb támogatójának a KSČM számít, amely korábban többször jelezte: hajlandó a Babiš-kormányt – még ha kívülről is – támogatni és a jövőben megszavazza a kormányprogramjukat.

Most viszont, hogy Babiš nem állt ki Ondráček mellett, sőt távozásra szólította fel, kiverte a biztosítékot a kommunista pártban. A KSČM vezetése közölte, hogy  “felülvizsgálják a korábbi, ANO-t támogató politikájukat”, de még a miniszterelnök pártjában is többen kritizálták Babiš kijelentéseit, hiszen ezzel tovább csökkent egy esetleges cseh kormányalakítás esélye.

Izmosodó sárkány – Kína megnöveli a katonai büdzséjét

0

Ezen a héten Kínában egy újabb jelentős bejelentésre került sor: a tavalyihoz képest több mint nyolc százalékkal emelnék meg a kelet-ázsiai ország katonai büdzséjét. Ennek nem kizárólag biztonságpolitikai-katonai következményei lesznek, hanem jelentős kihatással lehet Peking nemzetközi kapcsolataira is, leginkább az Egyesült Államokkal fenntartott viszonyára. 

Hétfőn a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága (KKP KB) a 16 napig tartó parlamenti (az Országos Népi Gyűlés) tavaszi ülésszakán bejelentette:

Kína 8,1 százalékkal növeli meg a védelmi kiadásait.

Ez lényegesen meghaladja az idei évre tervezett 6,5 százalékos GDP-növekedést, sőt, ez magasabb a tavaly mért 7,6 százalékos gazdasági növekedésnél is. Dollárban kifejezve ez annyit jelent, hogy Kína körülbelül 175 milliárdot (1,1 milliárd jüant) költene a saját haderejének, a Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) fejlesztésére. A hivatalos kínai magyarázatok szerint ezzel kívánják növelni a katonai kiképzést, fejleszteni az állam „háborús készségeit”, illetve megvédeni a nemzetük szuverenitását, biztonságát és érdekeiket, kerüljenek azok veszélybe belföldön vagy külföldön.

A pekingi Nagy Népi Csarnoka. A kép forrása: MTI/EPA/Roman Pilipej.

A bejelentés időpontja korántsem véletlen, amire egyszerre két magyarázat lehet. Az egyik, hogy a KKP egy héttel ezelőtt tette közzé: egy alkotmánymódosítás keretében eltörölnék azt a kitételt, miszerint az elnök és az alelnök tíz évig lehet hivatalban. Ugyanis Hszi Csin-ping (Xi Jinping) így szeretné bebiztosítani a hatalmát, a kelet-ázsiai ország örökös elnöke szeretne lenni. Csakhogy ez a lépés több ellenkezést váltott ki a kínai lakosság körében, mint ahogyan arra először számítani lehetett. Ezért a hadseregre fordított nagyobb pénzösszeggel és látványos fejlesztésekkel ki lehetne elégíteni a kínai nacionalistákat, valamint elhallgattatni a kritikus hangokat. Nem mellékesen pedig Hszi így még inkább meg tudná erősíteni a pozícióját a felső katonai vezetésben.

Másodszor, ahogyan a kínai miniszterelnök Li Ko-csiang (Li Keqiang) fogalmazott,

“a nemzetközi színtéren történt változások miatt kell erősíteni a kínai hadsereget”

Ez alatt nemcsak a régióban uralkodó feszült légkört értette, hanem Kína és az Egyesült Államok közötti viszonyt, amely 2018 eleje óta érezhetően megromlott. Ennek oka, hogy minden jel szerint Donald Trump amerikai elnök elkezdte beváltani a két évvel ezelőtti, az elnökválasztási kampányban hangoztatott azon fenyegetéseit  ígéreteit, amelyek az amerikai gazdaság “megvédéséről” szóltak. Habár az elnök a kereskedelmi és a nacionalista protekcionizmusát válogatás nélkül alkalmazná szinte minden jelentős gazdasági hatalom ellen, mint ahogyan most az EU-ból importált gépkocsik esetében látható, ennek fő címzettje minden kétséget kizáróan Kína lenne.

Donald Trump amerikai elnök megigazítja haját beszéde közben a 45. alkalommal megrendezett Konzervatív Politikai Akció Konferencián. A kép forrása: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo.

A Fehér Házban nagyon komolyan gondolják ezt az amerikai-kínai kereskedelmi háborút, amelyben az első lövést a Trump-adminisztráció akkor adta le, amikor januárban a kínai napelemekre 30 százalékos védővámot vetett ki. (Ezzel párhuzamosan a dél-koreai mosógépekre pedig 50 százalékosat). Ezután következne az acél (25 százalékos) és az alumínium (10 százalékos) elleni védővám, hiszen ezekkel Kína már évek óta elárasztotta a nemzetközi piacot, így jelentősen meggyengítve az amerikai ipart. Sőt, nemrég Trump azt is meglebegtette, hogy megtiltja a technológiák és egyes berendezések átadását a kínai vállaltoknak.

Peking erre úgy reagált, hogy nem akar gazdasági-kereskedelmi háborúba keveredni az Egyesült Államokkal, de ha úgy hozza a helyzet, akkor felveszi a kesztyűt. Ugyan a jelenleg is zajló kínai parlamenti ülésen láthatólag nem ez képzi a legfontosabb témát, de a felszín alatt kétségtelen, hogy számolnak egy nagyobb amerikai-kínai viszállyal, amelybe Washington térségbeli szövetségesei – Dél-Korea, Japán, Fülöp-szigetek, Vietnam – szintén belekeveredhetnek. Ezért Peking nézőpontjából mindannyiuk számára egy egyértelmű üzenetet jelentene a kínai katonai költségvetés megnövelése.

Sorok között olvasva 

Természetesen a katonai büdzsé megnövelése azonnal elindította a találgatásokat a nemzetközi médiumokban. Az egyik nézet szerint ez igencsak komoly előrelépést jelentene a kínai haderő modernizálásában, egy “világszínvonalú katonai erő megteremtésében”, amely globális szerepvállalást biztosítana a kelet-ázsiai országnak. Ráadásul a katonai témákkal foglalkozó nemzetközi kutatóintézetek (SIPRI, IISS) rendre arra hívják fel a figyelmet, hogy a

“a kínai kormány által közzétett adatok, illetve a tényleges kiadások között gyakran óriási különbségek vannak”

Vagyis Peking mindig többet költ a fegyveres erőire, mint amennyit bevall, de az átláthatatlan finanszírozási rendszer lehetetlenné teszi a kiadások nyomon követését. Egyes területekre, mint az űrprogram, a logisztika, a katonai oktatás és képzés, bázisok üzemeltetése, fordított jüanokat nem tüntetik fel a hivatalos adatokban. Sőt, eleve a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kiadások sem részesei a katonai büdzsének. (Ez az Egyesült Államok esetében is így van).

Az eltérések pedig jelentősek, nem egy-két milliárd dollárról van szó. Például 2016-ban a hivatalos adatok szerint

143 milliárd dollár volt a kínai védelmi kiadás, de ez valójában  215 milliárd lehetett. 

A kínai védelmi kiadások: Első a hivatalos adatok, a másik kettő pedig egy kutatóintézet felmérése.

Ugyanúgy ezek a hangok felhívják a figyelmet, hogy a kínai hadiipar még az alacsonyabb védelmi költségvetés mellett is eléggé figyelemreméltó eredményeket tudott felmutatni. Tavaly áprilisban bocsátották vízre Kína első saját fejlesztésű építésű repülőgép-hordozóját (001A), igaz, hivatalosan még nem készült el teljesen. Ugyanakkor pár héttel később szolgálatba állították a legmodernebb kínai rombolót (Type 055), amely komoly aggodalommal töltötte el Peking térségbeli riválisait. Ezzel párhuzamosan új fejlesztésű interkontinentális rakétákat (Dongfeng-41), kézifegyvereket (OICW-típusúakat) fejlesztettek ki vagy kezdtek el rendszeresíteni, mint ahogyan az a J-20-as lopakodó vadászgépek esetében történt. Ezért korántsem alaptalan az a feltételezés, hogy nagyobb kormányzati támogatással a háta mögött a PLA újabb meglepetésekkel fog előállni idén vagy jövőre.

Nagyobb a füstje, mint a lángja? 

Ezzel ellentétben van egy másik tábor is, akik szerint nem kell annyira komolyan venni a kínai kormány bejelentését. Elsősorban azért, mert bár abszolút értékben több a kínai védelmi kiadás, de a kínai gazdaság viszont lelassult, már nem két számjegyű növekedést produkál, így a “több valójában kevesebb”. Másodsorban pedig szeretnek Hszi tavalyi kijelentéseire hivatkozni, amikor az elnök közölte, hogy – először a Kínai Népköztársaság történelmében – csökkentik a PLA létszámát, mintegy 300 000 fővel.  A kínai elnök idén januárban pedig arról biztosította a világot, hogy „ésszerűsíti” a kínai fegyveres erőket, illetve továbbra sem vet véget az antikorrupciós kampánynak, az ún. „rókavadászatnak”, tehát továbbra is menesztik vagy letartóztatják a tábornokokat, akik legtöbbször Hszi politikai ellenfelei.

Végül pedig a leggyakrabban hangoztatott érv, hogy a kínai állam költsön bármennyit a hadseregére, az amerikai védelmi költségvetés mindig magasabb lesz: az Egyesült Államok az elmúlt években többet fordított katonai célokra, mint az utána következő tizenöt ország együttvéve. Továbbá pár héttel ezelőtt Trump a 2019-es évre vonatkozó költségvetési tervében mintegy 686 milliárd dollárt szán az amerikai hadseregre, hivatkozva az  „egyre nagyobb kínai, orosz, illetve észak-koreai veszélyre”.

Sőt, sok elemző figyelmeztet, hogyha Washingtonban a demokraták és a republikánusok között konszenzus alakul ki a fegyverkezéssel kapcsolatban, akkor rövid idő alatt megegyezhetnek az egy billió dolláros határ átlépéséről. Ezzel pedig az Egyesült Államok behozhatatlan előnyre tenne szert, különösen Kínával szemben, amely dacára a jelentős előrelépésnek még most sem rendelkezik olyan  „mobilizációs és transzspirációs képességekkel”, mint az USA. Továbbá az amerikai diplomácia igyekszik szorosabbra fűzni a katonai kapcsolatait vagy közös biztonságpolitikát kialakítani azokkal a térségbeli államokkal, amelyeknek valamilyen – többnyire területi – vitájuk van Kínával. Ez az amerikai fegyverexport növelését és a haditechnológia átadását jelenti.

Egyértelmű üzenet Kínának: pár napja az amerikai Carls Vilson repülőgéphordozó történelmi látogatást tett Vietnamban. A kép forrása: US Navy.

Fegyverkezésre kényszerítve 

Ugyanakkor függetlenül attól, hogy Peking miként fogja megvalósítani a katonai költség megnövelését, ismét tovább növeli presztízsét a világban, több békefenntartói és humanitárius misszióban vehet részt, vagy akár katonai akciót indíthat, ha valahol veszélybe kerülnének a kínai érdekek és életek. Csakhogy ezzel párhuzamosan szintén nagyobb fegyverkezésre – India idén már megelőzte Nagy-Britanniát és bekerült a “top ötbe” – vagy a korábbi biztonságpolitika gyökeres megváltoztatására – a japán “békealkotmány” megváltoztatása – sarkalja a térségbeli országokat.

Ám mindközül a legjelentősebb kérdés, hogy vajon a nagyobb katonai költségvetés miképp fogja befolyásolni az Egyesült Államokkal fenntartott viszonyt, különösen most, hogy Trump egy kereskedelmi háborút indított Kína ellen (is). Lehet, hogy Hszi most ugyanazt a választ adja, amit egykoron Ronald Reagan amerikai elnök a nyolcvanas évek első felében: egy elképesztő méretű fegyverkezési versenyre akarja kényszeríteni az ellenfelét, amely minden erőforrását a hadiiparra összpontosítja, ezáltal elhanyagolva az összes többi szektort.

Marad vagy bukik? Egyre mélyül a szlovák kormányválság

0

Nem csillapodnak a kedélyek Szlovákiában azóta, hogy a múlt héten meggyilkolták Ján Kuciak tényfeltáró újságírót és barátnőjét. A hétvégi szlovák események után pedig nagyon úgy tűnik, hogy komoly változások előtt áll az északi szomszédunk: vagy gyökeresen megváltozik a kormány, vagy előrehozott választások lesznek. 

Múlt héten egy kiterjedt, a szlovák kormányhoz, valamint a külföldi (olasz) maffiához vezető szálakkal teli korrupciós ügy kinyomozása miatt lőhették le  Ján Kuciakot,  az Aktuality.sk újságíróját és menyasszonyát, Martina Kusnírovát. Azóta a szlovák és a nemzetközi média kiemelten foglalkozik a témával, egymás után jelennek meg az elemzések és a cikkek a szlovákiai történésekről, a belpolitikai folyamatokról és az elmúlt évek legnagyobb szlovákiai tüntetéséről. Ugyanis pénteken körülbelül húszezren vettek részt – köztük számos külföldi újságíró – egy tiltakozó demonstráción Pozsonyban, amelyet a meggyilkolt fiatalokért tartottak.

Csakhogy a hétvégén nemcsak a főváros utcáin, hanem a szlovák politikában is feszült volt a hangulat. Andrej Kiska szlovák kormányfő vasárnap sajtótájékoztatót tartott. Támogatta a tüntetőket, és azzal a kijelentésével robbantotta fel a szlovák közéletet, hogy

“vagy teljesen átalakítják a kormányt, vagy előrehozott választásokat tartanak”. 

Ezzel a köztársasági elnök szerint gátat lehetne szabni az állam és a kormány iránti folyamatos “bizalomvesztésnek” , ami az elmúlt években szinte megszokottá vált a szlovák választók körében. Ugyanúgy csalódást keltett benne, hogy a Robert Fico (Smer) vezette koalíciós kormány, amelynek tagjai a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és a Most-Híd magyar-szlovák vegyespárt képtelen volt múlt héten megfelelően kezelni a helyzetet. Ráadásul a helyzet rosszabbodott, a feszültséget nem sikerült csökkenteni és a kulturális miniszteren kívül egyelőre senki sem távozott a kormányból.

Az államfő bejelentésére reagálva előrehozott választások kiírását sürgette a parlament két legnagyobb ellenzéki pártja, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) és az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OLaNO) nevű mozgalom, valamint több parlamenten kívüli párt is.

Andrej Kiska szlovák államfő sajtótájékoztatót tart vasárnap este. A kép forrása: MTI/EPA/Jakub Gavlak.

Ezzel szemben Fico, a Kiska után sajtónyilatkozatában hangsúlyozta, hogy őt valósággal sokkolták a köztársasági elnök szavai. Sőt, egyenesen azt állította:

Kiska olyan beszédet olvasott fel, amelyet nem Szlovákiában írtak. 

Habár nem részletezte, hogy kikre gondolt, de a legtöbb kommentár szerint ez nem volt más, mint egy burkolt “Sorosozás/Brüsszelezés. Továbbá kioktatta a köztársasági elnököt, hogy az előrehozott választások meghirdetése kizárólag a parlament (90 képviselői aláírás kell ehhez), illetve a kormány jogköre, nem pedig az államfőé. Ugyanúgy leszögezte, hogy a szlovák hatóságok most minden erejükkel az ügyön dolgoznak, és figyelmeztetett:

“nem fognak táncolni két fiatal sírján, ahogy teszi ezt az ellenzék, a média, és most már az elnök is”

Repedések a koalícióban

A tavaly őszi szlovákiai megyei választások nem éppen a kormánypártoknak kedveztek, sőt, inkább rámutattak a koalíción belüli törésvonalakra. Egyrészt az SNS súlyosan meggyengült, hiszen még a saját háttérbázisuknak számító Zsolna megyében is csak öt képviselőt delegálhattak. Másrészt pedig láthatóvá vált, hogy a Most-Híd “együttműködési politikája” sok magyar és szlovák szavazó elvesztéséhez vezetett, s Bugár sorsa gyakorlatilag “összefonódott” Ficoéval.

Ám Kuciak halála óta még inkább kiszélesedett a kormánykoalíción belüli törésvonal. Andrej Danko, az SNS vezetője és a parlament elnöke leszögezte, hogy továbbra is kitart a kormány mellett. A tegnapi megnyilvánulásaiban a kormányon kívül gyakorlatilag senkit nem kímélt. 

“Tényleg kívánom, hogy a gyilkos és aki felbérelte, a pokolban végezze”

“Önmérsékletre intette” a tüntetőket, és burkoltan az újságírókat – még Kuciakot is – hibáztatta a kialakult helyzetért, valamint “leteremtette” az ellenzéket, hogy kihasználják az egész helyzetet a “személyes céljaik elérése érdekében”. Tagadta, hogy a kormánynak bármi köze lenne a maffiához, s mindvégig úgy beszélt önmagáról, mint aki majd “közvetít” Kiska és Fico között.

Miközben az SNS egyértelműen Fico mellett sorakozott fel, addig a Híd-Most párt pont ellenkezőleg: Bugár Béla pártelnök korábban már többször meglengette a kormányátalakítás lehetőségét. Szerinte a hétvégi események megmutatták, hogy a feszültség csak növekszik és muszáj minél előbb lépni. Hétfőn pedig már a pártban jelezték, hogy részt kívánnak venni azokon a tanácskozásokon, melyeket Kiska vasárnap kezdeményezett.

Még meglepőbb volt, hogy a Most-Híd egyenesen ultimátumot adott a koalíciós partereinek.  Ha március 12-ig Robert Kaliňáknak, a Smer-es belügyminiszter nem vállalja a felelősséget és távozik a posztjáról, akkor kilépnek a koalícióból. Ugyanakkor Kaliňák többször megerősítette, hogy nem hajlandó lemondani a pozíciójáról, így igencsak elképzelhető, hogy végső soron a Most-Híd elhagyja a kormányt. Ezzel oda lenne Fico kormányzati többsége, és nem elképzelhetetlen, hogy Bugárék nyíltan támogatnák az előrehozott választásokat, hiszen így meglenne a háromötödös többség.

Irán: az ideológia lebirkózza a sportot

0

Iránban a birkózás lényegében nemzeti sportnak számít. Ezért Teherán különösen ügyel arra, hogy ez a sportág az “ideológiát és a rendszert” szolgálja akkor is, ha ez komoly nemzetközi bonyodalmakkal jár együtt.

Az iráni Birkózó Szövetség elnöke, Raszúl Hádem lemondott, miután a Nemzetközi Birkózó Szövetség (UWW) fél évre eltiltott egy iráni sportolót és annak edzőjét, mert szándékosan elvesztett egy mérkőzést. Ugyanis tavaly novemberben Ali Reza Karimi iráni birkózó a lengyelországi U-23-as világbajnokságon azért hagyta magát megveretni az orosz Alikhan Zhabrailov által, mert a következő körben az izraeli Uri Kalasnyikov ellen kellett volna fellépnie.

Az edzői viszont ezt nem akarták, mivel tartották a hatóságok reakcióitól.

Iránban  hivatalosan tilos bármiféle sportmérkőzésben részt venni a zsidó állam sportolóival,

mert ezzel szerintük “elismernék Izrael létezését”. Mivel Karimi szándékosan veszített, ezért őt “hősként” ünnepelték Iránban, még a Legfelsőbb Vezető Ali Hámenei a “palesztinok melletti szimpátia megnyilvánulásának” minősítette az esetet.

Viszont az UWW nem fogadta el ezeket az okokat és inkább Karimi eltiltása mellett döntött. Az iráni Birkózó Szövetség már eddig is kritizálta, hogy politikai okokból nem engedték versenyzőiket az izraeliek ellen pályára lépni. Az olimpiai aranyérmes Hádem mindössze két hónapig állt a szervezet élén, de már kezdettől fogva bírálta az iráni hatóságok “fundamentális hozzáállását”. Az elnök a szövetség honlapjára feltett levélben közölte, hogy “külső nyomás hatására távozik a posztjáról”. Rajta kívül a teljes tanács lemondott.

Az elmúlt években Karimin kívül más iráni birkózók sem léphettek fel izraeliek ellen. Sőt, a muszlim országok közül messze Irán vezet az “Izrael elleni sportbojkott terén”: eddig több mint harmincan – önszántukból vagy a hatóságok nyomására – megtagadták a mérkőzést vagy az indulást.

Ezek között volt dzsúdózó, egész kosárlabdázó, úszó, vívó.

2017 augusztusában az keltett nagy visszhangot a sportvilágban, amikor Teherán döntése értelmében a görög Panioniosz két légiósát, Maszud Szodzsaeit és Ehszan Haszafit kizárták a válogatottból, mert pályára léptek az izraeli Makkabi Tel-Aviv ellen az Európa Liga selejtezőjében. Emiatt nem játszhatnak az idei oroszországi világbajnokságon.

Alkotmánymódosítás kínai módra – A “császárrá” válás küszöbén

0

Kínában a hétvégén egy kevésbé látványos, de korántsem jelentéktelen bejelentésre került sor: a kínai alkotmányban a következő hetekben egy apró, mégis az ország számára meghatározó változást hajtanak végre. Ugyanis ezentúl a kínai elnök hivatali idejét semmi sem korlátozná, aki már eddig is lassan, de biztosan valósította meg az egyik legfőbb álmát, azaz a teljes hatalom kiépítését. 

Február 25-én a Kínai Kommunista Párt (KKP) Központi Bizottsága kezdeményezte, hogy változtassák meg az ország alkotmányának egyik cikkelyét, pontosabban annak kitételét. Ez arról szólt, hogy az országot irányító elnök és alelnök kizárólag két ciklust, vagyis maximum tíz évet, tölthet be. Ugyanis Kínában – legalábbis eddig – így akarták elkerülni, hogy Mao Ce-tunghoz (Mao Zedong) hasonlóan valaki élete végéig, akár több évtizeden keresztül önkényesen irányítsa a kelet-ázsiai országot, ez idő alatt egy kemény elnyomó rezsimet és elképesztő méretű személyi kultuszt építve ki maga köré. Mao 1976-ban bekövetkezett halála és a rettegett “négyek bandájának” pere óta a KKP KB-n belül működő ún. Hétfős Tanácsnak szinte teljhatalma volt az elnökök kinevezését vagy visszahívását illetően, ha úgy ítélték meg, hogy valaki a kora/elmeállapota/lejárt hivatali ideje miatt már alkalmatlanná vált az elnöki teendők ellátására. 

Hszi Csin-ping. A kép forrása: Wikimedia Commons

Pár napja viszont a KKP KB egy meglepően szűkszavú nyilatkozatot tett közzé, amelynek hatására máris elindultak a találgatások a nemzetközi médiumokban, az elemzők meg a szakértők próbálják megjósolni ennek következményeit és/vagy rámutatni az idáig vezető okokra. Habár a prognózisok és a vélemények írásonként eltérőek, egy dologban szinte kivétel nélkül megegyeznek: Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kínai elnök már régóta készült erre a lépésre. Ugyanis amennyiben március 5-én kezdődő kínai parlament – az Országos Népi Gyűlés – tavaszi ülésszakára eltörlik a kitételt, akkor Hszi 2023 után is elnök maradhat, pedig hivatalosan abban az évben át kellene adnia a hatalmát.

Titánok harca

Az elmúlt évek belpolitikai eseményeiből már kiviláglott, hogy Hszi részéről korántsem számít váratlan húzásnak a hivatali idejének meghosszabbítása. Különösen annak tükrében, hogy a tavaly októberben tartott XIX. KKP-kongresszuson sok új embert – többek közt öt új tagot a Hetek Tanácsába – nevezett ki az állami- és pártapparátusi pozíciókra, de ezek közül senkit nem jelölt meg a hivatalos utódjának. Sőt, Hszi már lényegében a 2012-es XVIII. pártkongresszus óta, amikor a KKP KB főtitkárának választották meg, tudatosan “építette fel magát” és szabadult meg minden rá veszélyt jelentő személytől, legyen az nagy befolyással rendelkező párttag, a hadsereg tábornoka vagy egy multinacionális cég vezetője.

A történelem furcsa fintora, hogy igazából maga Hszi azért (is) kerülhetett hatalomra, mert a hat évvel ezelőtti politikai elit őt felhasználva távolította el az akkori riválisait. Ugyanis a kínai nyitást meghirdető és alkalmazó Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) utódai a “vörös hercegecskéket” tartották legnagyobb veszélynek. Így nevezték azokat a nemzeti hősnek tartott kommunista forradalmárok gazdag és nagyhatalmú utódait, akik már a kilencvenes évek óta egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Ezek közül pedig Csungking-tartomány titkára, Po Hszi-laj (Bo Xilai) emelkedett ki.

Po Hszi-laj.  A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ő látványosan és tudatosan terjesztette a “vörös kultúráját”, ami lényegében a Teng-féle irányelv megtagadását jelentette. Ha valaki a kínai politikában igazán szeretett volna visszatérni a maoi időkhöz és ezért aktívan tevékenykedett, akkor pont Po volt az a személy. Nyíltan hirdette az “újmaoista” elképzeléseit, amivel egyre nagyobb népszerűségre tett szert nemcsak az idősebb generáció, a “vidéki Kína” és a szegények, hanem sok párttag körében is. Annyira megerősödött a befolyása, hogy 2012 előtt szinte mindegyik kínai politikáról szóló elemzés Po-t tartotta Kína következő elnökének, aki alaposan megváltoztathatja Peking addig kül- és belpolitikáját.

Csakhogy Po már néha elképesztő túlzásokba esett, amikor államosítást és a “javak újraelosztását” kezdte el hirdetni, amivel nem kevés riadalmat keltett a felső, gyakran kiterjedt üzleti kapcsolatokkal vagy jövedelemmel rendelkező KKP tagok körében. Ezért aztán szemükben Hszi tűnt a megfelelő “eszköznek”, akivel egyrészt vissza lehetne szorítani Po-t és letörni a “vörös hercegecskék” szarvát, másrészt pedig ő minden elképzelésüket fenntartás nélkül megvalósítaná.

A választás azért is esett rá, mert Hszi akkor korántsem számított ismeretlennek a kínai közéletben, már megvolt a maga hatalmi bázisa: számos kínai tartományban volt vezető; a piacbarát gazdaságpolitikát részesítette előnyben, és a nagy kínai vállalatok elkötelezett segítőjének állította be magát; valamint a kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) egyaránt őt támogatta, hiszen 2010 óta a kínai Központi Katonai Bizottság alelnöki pozícióját töltette be. Ezeket felhasználva végül sikerült fokozatosan kiszorítani a hatalomból. A XVIII. pártkongresszus előtt pár héttel pedig kizárták a KKP-ból. Miután 2013-ban Hszit nevezték ki a Kínai Népköztársaság hetedik elnökének, Po Hszi-lajt életfogytiglanra ítélték, mert ő és a családja majdnem egy milliárd forintnyi pénzösszeget sikkasztott el.

Indul a “rókavadászat”

Azonban a KKP KB Po eltávolítása után sem dőlhetett nyugodtan hátra. Hszi nem akarta, hogy ő pusztán báb legyen bárkinek a kezében és hozzálátott a saját pozíciójának megerősítéséhez, de egyben a régi mentorainak és támogatóinak a menesztéséhez. Mára ez kétségkívül sikerült neki, hiszen Hszi Mao óta a legtöbb hivatalos címet felhalmozó kínai elnök: ő a KKP főtitkára, a Központi Katonai Bizottság elnöke, a Nemzetbiztonsági Bizottság vezetője, a PLA főparancsnoka, különböző reform- és munkacsoportok feje és még hosszasan lehetne sorolni.

Minek köszönhette sikerét?

Egyrészt ezt a népszerűségével magyarázzák, hiszen a 2013-as elnökké “választása” óta a “kínai álmot” próbálja megvalósítani: ennek lényege egy mérsékelt jómód és erős kínai középosztály megteremtése, ami dacára néhány kínai gazdaságot érintő ideiglenes recessziónak, eddig sikeresnek mondható. Ugyanúgy Hszi sokat profitált és nem kevés külföldi támogatót szerzett az “Egy Övezet, Egy Út” (OBOR) nevű elképzelés bejelentésével, amely a régi Selyemút “feltámasztását” jelentené Kína és Nyugat-Európa között, becsatlakoztatva a világ többi részét. Ám kétségtelen, hogy mindközül az antikorrupciós kampánynak köszönhette a legtöbbet. A mai napig Kínában a korrupció a “főbűnök” egyikének számít, ahol az ellopott pénzösszeg nagyságától függően ítélnek el valakit hosszú börtönbüntetésre vagy akár halálra. Tehát Hszi lényegében fogta a Po Hszi-laj ellen indított korrupciós hadjáratot és kiterjesztette azt:

„tigrisektől a legyekig”, vagyis a legmagasabbtól a legalacsonyabbig fogják átvizsgálni az állami, üzleti, katonai és politikai szereplőket.

Egy karikatúra a kampányról. A kép forrása: Link

A médiában “rókavadászatként” elhíresült kampány lényegében azóta tart, mégha az utóbbi időben egy kicsit alábbhagyott az intenzitása. (Legutóbb két héttel ezelőtt indítottak eljárást Szun Cseng-caj, egykori csungkingi párttitkár ellen). Az elmúlt öt évben 1,3 millió kínait érintett az antikorrupciós hadjárat, akik között hivatalnokok, tartományi vezetők, vállalattulajdonosok, sőt a a kínai Országos Népi Gyűlés tagjai szintén megtalálhatóak voltak. A kínai beszámolók szerint Hszinek sikerült a lakosságot is mozgósítania és “bevonnia a harcba”, amivel csak tovább növelte a népszerűségét és elfogadottságát a társadalmon belül. Csak 2017-ben 2,73 millió korrupciós feljelentést tettek a korrupt vagy annak vélt kínaiak ellen (szinte mind Hszi politikai vagy gazdasági ellenfelei voltak), amelyeknek felét kivizsgálták, és a kínai állam mintegy 1,5 milliárd jüant (kb. 60 milliárd forintot) “szerezett vissza”. Még az országhatár sem jelentvédelmet a “vadászok” elől: 2016 végéig 1500 külföldre menekült “rókát” adtak ki a kínai hatóságoknak, többek közt olyan országok, mint az Egyesült Államok vagy Olaszország. 

Tigrisek a ketrecben  

Bekövetkezett az is, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt: az antikorrupciós hullám elérte a hadsereget is. Az elmúlt években 120  magas rangú katonatisztet vagy körzeti főparancsnokot tartóztattak le vagy távolították el a posztjaikról, igaz, legtöbbször alkalmatlanságra vagy idős korukra hivatkozva. Szintén a “tigrisek” közé sorolható Csou Jung-kang (Zhou Yongkang), aki a Héttagú Tanácsban a belbiztonságért felelt. Az ő ideje alatt a kínai rendőrség óriási méretűvé duzzadt, így komoly befolyásra téve szert a politikai életben.2012-ben a kínai rendőrség költségvetése már tíz milliárd dollárral felülmúlta a hadseregét, a titkosrendőrség szinte mindent behálózó rendszert épített ki, nagyon szigorú internetcenzúrával.

Csou korábban élesen ellenezte azt, hogy Hszi Csing-ping pártfőtitkár rangra emelkedjen és tiltakozott az elnökké válassza ellen is. Sőt, a rossz nyelvek szerint annyira gyűlölte a kínai elnököt, hogy a 2014-es hong kong-i válságot Hszi lejáratására és eltávolítására próbálta meg felhasználni. Végül őt fosztották meg a hatalmától és 2015-ben életfogytiglanra ítélték.

Kínai katonák tüzérségi hadgyakorlata a mianmari határszakaszon. Itt szinte rendszeresek számítanak a határ menti összecsapások, de a 2015-ös konfliktust Hszi arra használta fel, hogy a PLA-ban lévő ellenfeleit eltávolítsa. A kép forrása: Defenceblog

Ám ki számított a legfontosabb “tigrisnek”, és Hszi legnagyobb ellenfélenek?

Nos, egy bizonyos Csiang Cö-min (Jiang Zeming), aki 1993 és 2003 között Kína ötödik elnöke volt. Habár hivatalosan 2003-ban „nyugdíjba vonult”, továbbra is a hatalom közelében maradt. Ő még nem tudta eltörölni a kínai alkotmányban azt a kitételt, ami az elnök és az alelnök idejét határozta meg. Ehelyett inkább mindenhova a saját embereit próbálta meg beültetni és a háttérből irányította a fontosabb történéseket. Kétségtelen, hogy Csiang 2012-ig páratlan hálózatot épített ki, hiszen nemcsak a KKP-ban, a hivatalokban és a rendőrség köreiben voltak emberei, hanem a hadseregben is (állítólag 80 tábornokot az ő “javaslatára” léptettek elő).

Hozzá hű emberek közé tartozott a korábban említett Csout is, de először az egész Bo-család a kegyeltjei közé tartozott, ahogyan maga Hszi Csin-ping is.  Annak ellenére, hogy Hszinek mára sikerült eltávolítania az egykori mentora embereit a politikából, Csiang még mindig “érinthetetlennek” számít, aki majdnem 92 éves (!) kora ellenére egyszerűen “eltávolíthatatlannak” tűnik. Hiába érkezett csak 2015-ben több mint 10 000 bűnügyi feljelentés ellene, egyik korrupciós ügyét sem vizsgálták ki. Ráadásul Hszi tisztában van Csiang mai napig nem múló népszerűségével, ezért nem véletlen, hogy az összes nagyobb állami és pártrendezvényen, néha együtt mutatkoznak a nyilvánosság előtt.

Az ásító Csiang Cö-min, aki legutóbb a XIX. kongresszuson jelent meg a nyilvánosság előtt. Óriási feltűnést keltett a kínai internetezők körében, akik közül valaki úgy reagált, hogy “most fiatalabb, mint eddig bármikor”.  A kép forrása: MTI.

Előre a maoi úton?

A tavalyi pártkongresszuson szimbólumokból, nagy bejelentésekből és egy “új korszak” kezdetének ígéretéből nem volt hiány, és ennek hosszabb távú következményei még mindig megosztja a nemzetközi és magyarországi Kína-szakértőket. Ám a jelenlegi kínai elnökkel kapcsolatban egy dolog tagadhatatlan: mivel Hszi öt új tagot jelölt ki a Hétfős Tanácsban, nem nevezte meg utódját és a napokban alkotmánymódosítást hajt végre, így megmutatta a világnak, hogy immáron egyedül és magabiztosan tartja a gyeplőt a kínai sárkányon.

Barátnőjével együtt végezték ki a szlovák oknyomozó újságírót

0

Valósággal sokkolta Szlovákiát, amikor hétfőn reggel közölték az egyik legismertebb szlovák oknyomozó újságíró halálát, akit a saját otthonában, feltehetőleg a tevékenysége miatt végezhettek ki a barátnőjével együtt. 

“A (szlovák) Nemzeti Nyomozóhivatal különösen súlyos bűncselekmény, kettős gyilkosság ügyében kezdte meg a nyomozást”

– nyilatkozta SME napilapnak a rendőrség szóvivője utalva arra a hírre, ami ma reggel megdöbbentette egész Szlovákiát. A Nagymácsédra (Veľká Mača) reggel megérkező rendőrök a földön fekve találták Ján Kuciakot és élettársát. A rendőrség szerint a férfit mellkason, a nőt pedig fejbe lőtték. A nő családja értesítette a rendőrséget, mivel egy hete nem hallottak a fiatal párról és képtelenek voltak őket elérni. A nyomozást a rendőrség kiemelten kezeli, a gyanú szerint mindenképp

a munkája miatt gyilkolhatták meg az újságírót.

Ján Kuciak korántsem volt ismeretlen a szlovák médiában: a mindössze 27 éves oknyomozó újságíró számos  korrupciós dologgal kapcsolatban írt/kutatott. Az Aktuality.sk internetes weboldalnak dolgozó újságíró elsősorban a Smer kormánypárthoz közeli oligarchákról írt, és leginkább az adócsalással kapcsolatos ügyekre összpontosított, amelyek a leggyakoribb gazdasági bűncselekménynek számítanak az országban. Foglalkozott már a Panama Papírok szlovákiai aspektusaival, Robert Kaliňák szlovák belügyminiszterrel, vagy Ján Počiatka egykori pénzügyminiszterrel, de olyan helyi ügyekről is lerántotta a leplet, mint a Tiszta nap (Čistý deň) galántai nevelőintézet finanszírozásának kétséges háttere.

Az elmúlt években nem akárkiket sikerült magára haragítania. Az egyik Ladislav Bašternák szlovák oligarcha volt, akinek neve és tevékenysége teljesen összefonódott a szlovák kormánnyal, különösen Ficoval. Bašternák egy luxusnegyed miatt került a média bírálatainak kereszttüzébe, hiszen az ő cégei építették a pozsonyi Bonaparte-lakóparkot. Ezenfelül ők adták el vagy adták bérbe az itteni lakásokat olyan prominens szlovák politikusoknak, mint

Robert Fico.

A Bonaparte Lakópark. A kép forrása: Wikimedia Commons.

2016-ban Jozef Rajtár (SaS) ellenzéki képviselő feljelentést tett, és a rendőrség is elkezdett vizsgálódni az ügyben.

Nem ő volt az egyetlen, akinek Kuciak rálépett a lábára. Bašternáknál sokkal “problémásabbnak” számít Marián Kočner, aki évek óta ismert a szoros alvilági kapcsolatairól. Kuciak február elején olyan cikkeket közölt, amelyekben szintén a luxuslakásokkal kapcsolatos tranzakciókkal foglalkozott. A Five Star Residence nevű lakóparkot Kočner cége, a Real Štúdio K.F.A. építette, és egy másik cége – az Inkasný Servis – ugyanebben a komplexumban 17 lakást vásárolt meg összesen 1 euróért, vagyis hat centet adott egy lakásért. Kuciak utolsó Facebook-posztja arról szólt, hogy a Five Star Residence-t építő Real Štúdio K.F.A valamikor az elkövetkezendő hetekben meg fog szűnni anélkül, hogy törlesztené a fennmaradó adósságait. A vállalkozó már korábban megfenyegette az újságírót, amikor Kuciak megkérdezte Kočnert, hogy az ellene folyó rendőrségi nyomozás miatt szabadult-e meg az ingatlanától. Erre a maffiakapcsolatokkal rendelkező üzletember megfenyegette:

“Keresni fogok bármilyen mocskot, és ha találok, akkor foglalkozni fogok Önnel, anyjával, apjával és rokonaival!”

Ján Kuciak erre tavaly szeptemberben büntetőfeljelentést tett, de a hatóságok nem foglalkoztak külön az üggyel, amit maga az újságíró is megjegyzett egy év végi posztjában. Most a rendőrség az Aktuality szerkesztőségével egyeztetve néhány újságírójuknak rendőri védelmet adott.

Az eset valósággal sokkolta Szlovákiát, ahol utoljára tíz évvel ezelőtt volt hasonló ügy, amikor a maffiával foglalkozó Pavol Rýpal oknyomozó riporter tűnt el. A szlovák politikai pártok szintén megszólaltak. Robert Fico a “demokrácia és a sajtószabadság elleni súlyos támadásnak” minősítette az esetet. Robert Kaliňák belügyminisztert megdöbbentette az eset és törölte a mai napi programját, a kulturális és az igazságügyi miniszter egyaránt elítélte a gyilkosságot. A Híd-Most párt szerint, ha valóban a munkája miatt gyilkolták meg Kuciakot, akkor az a szólásszabadság elleni támadást jelenti. Az ellenzék azt vetette a kormány szemére, hogy Máltához hasonlóan

“Szlovákia ma csatlakozott azokhoz az országokhoz, amelyekben az oknyomozó újságírókat halál fenyegeti”

és a belügyminiszter távozására szólítottak fel. Az Európai Parlament elnöke is megszólalt az ügyben:

 

Eláztatott örökség: A Dél-afrikai Köztársaság Zuma után

0

Sokáig érinthetetlennek és elmozdíthatatlannak tűnt, de nemrég a dél-afrikai Jacob Zumát is utolérte a végzete: Valentin napra egy lemondó nyilatkozattal lepte meg a saját országát. A helyére kerülő új elnök előtt  tornyosulnak a kihívások, hiszen nemcsak a gazdaságot kell rendbe tennie, de vissza kell állítania Nelson Mandela örökségének régi fényét, amely jelentősen megkopott az apartheid rendszer összeomlását követő több mint két évtizedben.

A korrupciós és egyéb (nemi erőszak, házasság kívüli gyerek, “különös oligarchákkal fenntartott kapcsolatok”) botrányok korántsem számítottak újdonságnak Jacob Zuma dél-afrikai elnök esetében. Amióta 2009-ben az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetőjét megválasztották – és 2014-ben újraválasztották –  az ország elnökének, szinte nem telt el úgy év, hogy ne került volna valamilyen kényes ügybe, amely majdnem a bukásával járt. Legutóbb például akkor ingott meg alatta az elnöki szék, amikor 2016-ban a legfelsőbb bíróság ítélete ellenére

sem fizette vissza a saját otthona felújítására költött több millió dollárnyi közpénzt.

Viszont ez soha nem járt a hatalom éléről való távozással, mivel a 400 képviselőből álló dél-afrikai parlamentben, igaz, legtöbbször kis többséggel, de mindig elutasították a Zuma-elleni bizalmatlansági indítványokat.

Jacob Zuma dél-afrikai elnök bejelenti a lemondását. A legemlékezetesebb botránya, amikor az állítások szerint 2006-ban megerőszakolt egy AIDS-es nőt. A vádat végül ejtették, de Zuma azt mondta a bíróságon, hogy úgy védekezett az AIDS ellen, hogy az aktus után lezuhanyozott. A kép forrása:MTI/EPA/Kim Ludbrook

Csakhogy a folyamatos botrányok miatt nemcsak a dél-afrikai elnök népszerűsége, hanem az ANC iránti bizalom egyaránt megrendült. Korábbi koalíciós partnereik fordultak ellenük, tüntetések robbantak ki szerte az országban, valamint a párton belül is egyre kiélezettebbé vált a frakcióharc. Végül a helyi politikai elit úgy döntött, hogy megálljt parancsol a folyamatoknak: 2017 decemberében Zumát eltávolították a pártvezetői tisztségéből és helyére Cyril Ramaphosát nevezték ki.

Ettől kezdve már elemzések és cikkek tucatjai jelentek meg a helyi és a nemzetközi médiában, amelyek szerint Zuma “kilenc élete elfogyott”, már csupán idő kérdése a távozása. Erre végül 2018. február 13-án került sor: Zuma először ugyan visszakozott, de megfenyegették, hogy akkor két nap múlva bizalmatlansági indítványról fognak szavazni a parlamentben, de ezúttal a kormánypárt szintén igennel szavaz és akár bíróság elé is citálhatják őt a korrupciós ügyei miatt. Az új elnök pedig Ramaphosa lett, aki Nelson Mandela óta már az ötödik ANC vezető a Dél-afrikai Köztársaság élén.

Cyril Ramaphosa az utód, aki képen leteszi a hivatali esküjét. Ő sem mentes a botrányoktól: nevéhez kötik a 2012-es mészárlást, amikor a sztrájkoló bányászokra tüzet nyitottak a rendőrök és 34-en életüket vesztették. A kép forrása: MTI/EPApool/Mike Hutchings.

Kihívások sokasága

A legnagyobb kérdés most az országban, hogy vajon az ANC vissza tudja-e szerezni a belföldi és a nemzetközi bizalmat, hiszen Zuma majd tíz évnyi elnöksége tönkretette a “mandelai örökséget”. A Desmond Tutu Nobel-díjas püspök által megálmodott “szivárvány nemzet” elképzelés fénye már elhalványult, amit jól mutat, hogy 2017 első feléig fél millió fehér dél-afrikai állampolgár hagyta el az országot, és a további öt évben 112 000 készülnek emigrálni. Sőt, már más etnikai csoportok is a kivándorlást választják, de nem az etnikai feszültségek, hanem a gazdaság és a közbiztonság katasztrofális állapota miatt.

Ugyanis ezeken a területen Zuma elnökségének második ideje alatt lényeges visszaesések történtek. Az elmúlt években rendszeressé váltak a sztrájkok, különösen a bányászok és a munkások körében, ami miatt a nyersanyagkitermelés és ezzel párhuzamosan az export csökkent. Az átlagos munkanélküliség a helyi statisztikák szerint továbbra is 25 százalék feletti. Az elszegényedés szinte megállíthatatlanul terjed, sőt, már Fokvárosban sem ritka, hogy az úgynevezett townshipben (nyomornyedekben) fehérek laknak. 2017-re a nemzetközi hitelminősítők szinte mindegyike a bóvli vagy a befektetésre nem ajánlott kategóriába sorolta a dél-afrikai országot.

Az afrikánerek egyik politikai célja, hogy egy ,,fehér autonóm tartományt” hozzanak létre, azaz a “Volkstaat Afrikáner Népi Államot”. A térképen a sötét rész jelöli ezt. A kép forrása: Link.

Az idei évre annyira megromlott a gazdasági helyzet, hogy a Bloomberg nyomorúság-indexében

a Dél-afrikai Köztársaság lett a második,

megelőzve ezzel Argentínát és Egyiptomot. (A listavezető még mindig Venezuela). Ráadásul annak ellenére került ide, hogy 2017 második felétől pár dologban, mint a költségvetési egyensúly vagy az infláció visszaszorítása terén szép eredményeket ért el. Ezért sem véletlen, hogy Zuma távozását a piacok nagyon jól fogadták, mivel a helyére kerülő Ramaphosa, aki kiterjedt üzleti birodalommal és több mint fél milliárdos vagyonnal rendelkezik, jó gazdasági szakembernek számít. Egyik első lépése volt, hogy az ÁFÁ-t egy százalékkal megemelte és növelte az üzemanyag árát, valamint hozzálátott a költségvetési hiány csökkentéséhez.

Pedig eddig úgy tűnt, hogy a Dél-afrikai Köztársaság, ha nem is erős, de stabil gazdasággal rendelkezik, amit jól mutat, hogy tagja a világ egyik legnagyobb gazdasági csoportosulásának. Ugyanis 2011-ben Fokváros-Pretoria felvétele miatt változtatták meg a Jim O’Neill közgazdász által, Brazília, Kína, Oroszország és India angol kezdőbetűiből létrehozott BRIC csoport nevét BRICS-re. Ráadásul ebben az évben ők töltik be a soros elnökséget és Johannesburgban fogják rendezni nemcsak az államfői találkozót, hanem a 10. évfordulós ünnepségeket is.

Balról-jobbra: Michel Temer brazil, Vlagyimir Putyin orosz, Hszi Csin-ping kínai, Jacob Zumba dél-afrikai elnök, Narendra Modi indiai miniszterelnök a BRICS-országok csúcstalálkozóján Hsziamenben 2017. szeptember 4-én. A kép forrása: MTI

Viszont az már kérdéses, hogy ebből eddig mennyit profitált ebből az ország. Habár sokáig ide áramlott a legtöbb kínai tőke, ennek az ára az volt, hogy a kínai import tönkretette a hagyományos ipart, illetve társadalmi szinten komoly feszültségeket generált a Kínához való közeledés miatt. Mindeközben pedig Oroszországhoz és részben Indiához köthető az ország történelmének egyik legnagyobb korrupciós botránya: a “helyi paksi ügy”, amikor

Zuba teljesen titokban akart megépíteni nyolc (!) atomerőművet

, de ezt tavaly a legfelsőbb bíróság megakadályozta.

“Kék Pólósok és Vörös Ingesek” 

Az elkövetkezendő hónapokban a gazdasági-külpolitikai problémákon kívül Ramaphosának és az ANC-nek még egy újabb kihívással is szembe kell néznie. Ugyanis korántsem véletlen, hogy ilyen “sietősen” szabadultak meg Zubától, hiszen jövőre választásokat tartanak az országban és több felmérés szerint most először szorongathatják meg igazán az évtizedek óta kormányzó pártot. Két politikai erő érdemes a nagyobb figyelemre: a Demokratikus Szövetség (Democratic Alliance) és a Gazdasági Szabadságharcosok (Economic Freedom Fighters – EFF).

Eddig a DA volt az egyetlen olyan párt az országban, amely meg tudta közelíteni az ANC-t. A kezdettől fogva ők számítanak a legnagyobb ellenzéki csoportosulásnak és a legutóbbi választásokon pedig 22 százalékot értek el, ami az eddigi legjobb eredményüknek számít. A többnyire centralista politikát folytató DA eredetileg a “fehérek pártja” volt, de idővel a multikulturalizmust, megbékélést és az együttműködést kezdte el hirdetni. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen 2009-be megszerezték a Nyugat-Fokföld nevű tartományt, ahol a legnagyobb a “színesek” (coloured) és a polgárosodott feketék aránya. Különösen az “elveszett generáció(k)” körében népszerűek, akik kimaradtak az apartheid utáni politikából, gazdasági támogatásokból vagy oktatásokból, vagy szimplán megkérdőjelezték a “nagy öregek” és az ANC hatalmát.

A Demokratikus Szövetség egyik megmozdulása. A kép forrása: Link.

Ugyanakkor a DA legnagyobb hátránya, hogy egy-két kivétellel igazából csak regionális pártként funkcionál. Ráadásul vezetője, a fekete Mmusi Maimane pár napja jelezte, hogy pártja kész együttműködni az új ANC elnökkel, ha a dél-afrikai nép érdekében folytatja tevékenységét. Továbbá az sem erősíti a párt helyzetét, hogy mindig olyan botrányokba kerül, amiknek központi eleme nem a korrupció, hanem az apartheidi időkre való nosztalgiázás és rasszista kijelentések. A gyakran kétértelműen nyilatkozó vagy a Facebookra posztoló politikusokkal mindig kiemelten foglalkozik a helyi média, és emiatt gyakran kizárások történnek DA belül, de ez korántsem erősíti a helyzetüket és a bizalmat a társadalmon belül.

Az ANC számára viszont sokkal nagyobb fejtörést okoz az EFF. Ezt eredetileg a kormánypárt ifjúsági szervezetéből kiugrott vezetője, Julius Melama alapította meg 2013-ban. Igencsak harcias retorikát folytatnak, csak éppen a “másik irányba”: a gyűlöletük céltáblái a fehér dél-afrikaiak. Szélsőbaloldali pártnak állítják be magukat, akik az elmúlt években fokozatosan elorozzák az ANC elől a korábbi  szavazóbázisaikat, vagyis a városi szegényeket, munkásokat, bányászokat és a 25 év alatti dél-afrikaiakat. Sok vidékit megnyertek maguknak, amikor bejelentették a “földreformot”, amely elsősorban a gazdag afrikáner (búrok leszármazottai) földbirtokainak elvételéről és felosztásáról szól.

Julius Malema és az EEF logója. 2016-ban kijelentette, hogy “Nem szólítunk fel a fehér férfiak lemészárlására… legalábbis egyenlőre.” A kép forrása: Youtube,

A folyamatos agresszív megnyilatkozások és a tüntetéseken kívül rendre felróják a párt “militarista struktúráját”, amely akár fél millió tagot is számlálhat. Sőt, néha már a terrorizmus határát súrolják: 2016-ban az keltett nagy felzúdulást, amikor a közösségi oldalakra feltették a bombagyártás receptjét és javasolták azok bevetését az egyetemeken tartott demonstrációkon.

A hírhedté váló dél-afrikai parlamenti verekedések szintén hozzájuk köthetőek, mivel ők kezdik vagy provokálják ki. 

Legutóbb pedig akkor szereztek hírnevet, amikor 2018 elején a H&M üzletek “bojkottjára” szólítottak fel, de ez nagyon sokszor az üzletek kifosztásához vezetett, amit az EEF vezetése egyes esetekben maga szervezett meg. Szerintük ez volt ugyanis a “megfelelő válasz arra”, hogy az üzletlánc a “legvagányabb majom a dzsungelben” feliratú pulóverüket egy fekete gyerekkel reklámozta.

Amikor az istenek a fejükre estek 

Az elmúlt fél évben egymás után távoztak azok az afrikai államfők, akik több éven, évtizedeken át irányították az országukat és hatalmuk megingathatatlannak tűnt. Erre a listára 2018 februárjában, José Eduardo dos Santos vagy Robert Mugabe neve mellé Jacob Zuma szintén felkerült. Azt egyelőre még korai állítani, hogy az elnök eltávolításával – Angolával vagy Zimbabwéval ellentétben – a Dél-afrikai Köztársaságban valóban egy új korszak vette volna kezdetét. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a társadalom 1994 óta először készülhet fel olyan választásokra, amelyek valóban sorsdöntőek lehetnek az apartheid utáni politikai rendszer és a “szivárvány nemzet” elképzelés számára.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK