Alternatíva? Ja, az nincs

0
216
kormány.hu/Botár Gergely

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktatúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoriter populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018)Egy ilyen egyirányúpolitikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁBrazília, Lengyelország, Magyarország) megjelentek?

Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer?

Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik?

Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus utcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrehajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjenek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti.Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen.

A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít.

Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni.

Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni…, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. 

Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes.

Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve ethosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”.

Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellett volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra-győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak.

két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkozatban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelölt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk Illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.

Magyari Nándor László

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..