Kezdőlap Címkék Illiberális

Címke: illiberális

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Elhagyni az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést, különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni – manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti hübrisszel és elfogultsággal ismétlik mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell, jó lesz.
És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó, a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság – nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái éppen errefelé, a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális (illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a “tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a vezér benyomásai, szenvedélyei (lásd fociköztársaság), azaz kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha “keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban) ötletek és személyes elvárások területére vezet.

Ezt viszont sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók árulásának” lehet és kell nevezni.

Az egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére, mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról visszatérnék a politikai rögvalósághoz.
Kevés vita folyt arról – mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért – arról, hogy Orbán az illiberális állam építését nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével kezdte. Hanem akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel,  kihagyják a köztársaság jelzőt Magyarország államformájából. Mert –

meglehet kevesen vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak általában demokráciát jelent, hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális demokráciának neveznek és ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt jelent!

A ma éppen bukdácsoló, a populista politika széljárásának kitett köztársasági eszme amerikai változata, a demokrácia működésének sajátos formáját jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép, hanem felkészült és jól informált polgárok által fölhatalmazott (bizonyos értelemben szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget (kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos állam”), és kiiktatni kíván, egyelőre, és szerencsére, nem túl sok sikerrel). Szóval Orbán már a második miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt – beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol, egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével is. Szóval Magyarországon már kétezertíztől illiberális államépítés folyik, mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a vezér mondja – „bármi megtörténhet”.

Következésképpen a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a köztársaság visszaállítása kell, hogy legyen.

Aki nem óhajtja/bírja követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél is gyengébben performáló kis operettszereplő, hiszen csupán marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér megítélésében, szilikatalinnal, kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja az „utódállomokbeli” magyar pártokat. S ha ez netán nem tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok felé, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az uborkaszezonban és fenyegető kormányválságban nálunk még nem robbant. Nem csak a lesajnáló „csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck up, olyan mint nálunk Florin Iordache parlamentben fölmutatott középső ujja) a gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is, hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország ilyen és nem csak Semjén fővadász víziójában az. Egyszóval a “csókoltatás” még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.
Problémás a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert

az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja, magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket puffogtatni azt (még) lehet.

Az érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény reménye nélkül –, hogy

bocs, kedves „anyaországi politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően, a következményeket meg nekünk kell vállalni.

Ma már csend van, illetve Markó Béla, valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért” (sic!) Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és pökhendi „mellészólót”.
Egyszóval most az van, hogy mindenki le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán azonmód kitört a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De, hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming” („Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak. Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai mainstream mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a populista, alt right-os elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen, visszautat találni a – politikában különösen fontos – polgári erényekhez.

Európa legfontosabb személyiségei

A La Stampa című olasz lapban megjelent interjúban Orbán Viktor dicsőítette Donald Trump amerikai elnököt, Matteo Salvinit „Európa legfontosabb személyiségének” minősítette, és azt állította, hogy az EPP öngyilkosságra készül – emelte ki a Salvini csütörtöki budapesti látogatása alkalmából készült igen terjedelmes interjú szerzője.

Emlékeztetett rá, hogy az olasz miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter Népek és Nemzetek Európai Szövetsége (más fordításban Emberek és Nemzetek Európai Szövetsége) elnevezéssel szélsőjobb szövetséget akar kovácsolni, amelyhez már jelezte csatlakozását a német AfD, az osztrák FPÖ és Marine Le Pen pártja. Az első kérdésre Orbán sietett leszögezni, hogy legjobb barátja még mindig Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök, aki „grandiózus, korszakos személyiség”, de Salvininak ma nagyobb szerepe van, „hős, aki leállította a tengeren át érkező migrációt”.

Orbán elmondta, hogy Salvinit miniszterelnök-helyettesi és miniszteri minőségében fogadja majd, de pártügyekről is szó lesz. Orbán szerint az EPP az öngyilkosságát készíti elő azzal, hogy az európai választás után a baloldallal akar szövetségre lépni, holott a pártcsalád egyre kevesebb miniszterelnököt állít, és a jövőben még kevesebb mandátuma lesz.

Leszögezte:

„Azt szeretném, ha a pártunk megmenekülne e sorstól. Ha nem a baloldalhoz kötjük magunkat, más utat kell keresni, vagyis az európai jobboldallal való együttműködést. Nem tudjuk, milyen szövetséget alapít Salvini, de reméljük, hogy erős lesz, és az EPP-nek ezzel a jobboldallal kell együttműködnie”.

Kifejtette, hogy azt szeretné, ha Salvini megtalálná az EPP-vel a közös hangot, és ebben kulcsszerep jutna Berlusconi pártjának is. Orbán Viktor elmondta, hogy nem csupán a választási kampányát, hanem „a következő tíz év munkáját is a migráció témájára szándékozik építeni”. Hiába tekintenek a választók a felmérések szerint számos más kérdést fontosabbnak, a legnagyobb kihívás a migráció – mondta, és úgy vélte, ennek demográfiai okai vannak, amennyiben az európaiak egyre kevesebben, míg a fejlődő országokban – „a Sahel övezetben, az arab világban és Fekete-Afrikában” – egyre többen vannak. „Amikor terrortámadások, vagy más nagy bűncselekmények történnek, akkor az emberek látják, milyen fontos kérdés a migráció, de amikor ilyesmi nincs, akkor csökken az aggodalom, és egy politikai vezető dolga az, hogy szem előtt tartsa a problémát, és csökkentse a veszélyt, még mielőtt megérkezik a 2015-ös után a második hullám, amely bizonyosan jönni fog.

„Előre kell látni a nagy vándorlásokat, és ha nem lehet megakadályozni, akkor meg kell állítani – ezért gondolom, hogy ma Európában Salvini a legfontosabb személyiség” – mondta.

A Salvini és Orbán vonatkozó nézetei közötti különbségről kifejtette: „Olaszország meg akar szabadulni a menekültektől, és más országokra akarja elosztani őket, erre Brüsszelben kitaláltak egy új ideológiát, szolidaritásnak nevezik, de a mi álláspontunk más. Megvédtük magunkat, megakadályoztuk, hogy idejöjjenek, és azt sem akarjuk, hogy tőletek jöjjenek”.

A Dublin-megállapodásokat Orbán halottnak minősítette, és hozzátette: ekkora hullám megakadályozására nem csak Dublin, hanem Brüsszel is alkalmatlan,

„mert nincs közös európai megoldás.

Ezt Brüsszelnek, a Bizottságnak és az EP-nek ki kell maradnia, és a tagállamokra kell bízni a megoldást”.

Az EU jövőjéről szólva kifejtette: megszűnt az az egyensúly, amely Európában Németországra, az Egyesült Királyságra, a Földközi-tenger térségére (benne Franciaországgal) és Közép-Európára támaszkodott. Nagy-Britannia távozik, Németország túl nagy hasznot húzott az EU-övezetből, és nem hagyott részt az európai partnereknek, ezért Közép-Európának nagyobb súly jár, és nem minden a német-francia tengely mentén fog eldőlni. Arra a kérdésre, hogy a nacionalizmusok nem jelenzenek-e problémát,

Orbán Viktor kijelentette:

az európai terminológiában a nacionalizmus negatív konnotációval bír, de az ő szemében nem.

„Az európai értelmiség nagy része abból indul ki, hogy a háborúkat, diktatúrát és a szenvedést a nacionalizmus okozta, pedig a tragédiákat a különféle európai birodalmak felépítésére irányuló törekvések okozták, és éppen ezt a veszélyt látom most Brüsszelben” – mondta.

Arra a kérdésre, hogy mi az illiberalizmus, Orbán Viktor így válaszolt: „Olyan demokrácia, amely a kereszténységen alapul, de az illiberális nem feltétlenül azonos a liberalizmus-ellenessel, és ezt nagyon fontos megkülönböztetni. Ma a liberális demokraták a szabadság igazi ellenségei. A szabadság védelmezőjeként illiberálisnak kell lennem”. Orbán szerint a liberálisok azért ellenségei a szabadságnak, mert egy olyan gondolkodási rendszert teremtettek – a politikai korrektséget –, amelyet mindenkinek be kell tartania, és aki nem teszi, az nem lehet demokrata. „Ezzel azonban sérül a gondolati és véleményszabadság. Én ezzel szemben illiberálisként védem a szó szabadságát. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de itt, Közép-Európa szívében ezt mindenki így gondolja” – mondta.

Kérdésre beszélt az antiszemitizmus fokozódásáról és arról, hogy kormánya ezzel kapcsolatban a nulla tolerancia politikáját követi, és kijelentette, hogy Magyarország a legbiztonságosabb hely a zsidók számára. Leszögezte azt is, hogy a magyar nagykövetség egyelőre nem költözik Jeruzsálembe. A kínai, orosz és egyéb keleti kapcsolatokról Orbán kifejtette: „Európában van egy hajlam arra, hogy a külpolitikát egy értékrendszer exportjára használja fel: a Nyugat állítólagos erkölcsi fölényét – az emberi jogokat, a demokráciát, a humanizmust – akarják demonstrálni. Én ezt a megközelítést nem tartom helyesnek. A demokrácia exportja mindenhol kudarcba fulladt, ahol próbálkoztak vele. Ami az erkölcsi fölényt illeti, nekem erről saját véleményem van: 1956-ban Sztálinra hagytak minket, noha segítséget ígértek. […] Nekem a külpolitika eszköz ahhoz, hogy barátaink legyenek, és hogy fontos államokat meg tudjak nyerni, hogy elősegítsék Magyarország sikerét”.

Végül szólt Donald Trump elnökről és a „minden eddiginél jobb” kétoldalú gazdasági kapcsolatokról, és leszögezte:

„Trump elnökkel spirituális összhangban állok”.

(A cikk először a La Stampában jelent meg, amely európai együttműködésben áll a francia Le Monde-dal, a brit The Guardiannel, spanyol La Vanguardiával, a lengyel Gazeta Wyborczával, valamint a Süddeutsche Zeitunggal. Ez utóbbi teljes terjedelemben közölte az interjút – A-K. A..).

Ara-Kovács Attila

Alternatíva? Ja, az nincs

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktatúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoriter populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018)Egy ilyen egyirányúpolitikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁBrazília, Lengyelország, Magyarország) megjelentek?

Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer?

Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik?

Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus utcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrehajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjenek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti.Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen.

A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít.

Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni.

Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni…, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. 

Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes.

Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve ethosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”.

Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellett volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra-győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak.

két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkozatban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelölt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk Illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.

Magyari Nándor László

Gyilkos politikai játszmák

0

A poszt-szocialista politikai klánok kiépítési folyamatában előljáró formációk, amelyek ráadásul a bürokráciát, a helyhatóságokat is klienteláris alapon megszállták, nehezen elmozdítható, falanxszerű tömböt képeznek. És nem vitás, hogy a ma kormányzó párt – a PSD, melyet fölösleges is szocialistának nevezni – lépéselőnyből kezdett, hiszen előszőr Iliescu, majd az őt követő Adrian Năstase és társai, sok vonatkozásban “megörökölték” a volt kommunista párt hálózatait, (ahogy Bourdieu mondaná) társadalmi tőkéjét, és rekonverziós eljárások során, képesek voltak uralni az “átmenet” politikai mezejét.

A poszt-Ceusiszta párt különféle megnevezések, eltérő felállások és személycserék, stb. hosszú során át, hol a pluralizmus és decentralizáció kibontakozásának akadályozását, hol ultrakonzervatív intézménypolitikát, hol neoliberális gazdaságpolitikákat tűzött zászlójára, és bár osztódással szaporodott, valamilyen mértékben mindig az etnonacionalista “doktrínát” is használta céljai eléréséhez. Ezért játszi könnyedséggel olvasztotta vissza magába azokat, akik adott pillanatban radikális nacionalista-soviniszta korszakuk felhagyását követően, a pártkapunál jelentkeztek (jellemző, hogy két igencsak befolyásos vezetője Codrin Ștefănescu pártfőtitkár és Olguța Vasilescu ex-, és jövendőbeli miniszter, mindketten megmondóemberek, a Vadim Tudor által vezetett volt PRM-ből igazoltak a PSD-be).

Miután a kilencvenes évek elején, az első Iliescu-rezsim bizonytalan irányba és az “eredeti demokrácia” szabályai szerint folytatta külpolitikáját, az első igazi kormányváltást (1996) követően mindenik párt a NATO-hoz és az EU-hoz való közeledést tekintette külpolitikai célnak. Kissé cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a poszt-ceausiszta párt is belátta – hatalmi pozícióit, amit a patronális pártépítés nyomán, mind a számára kedvezően alakuló gyors privatizácó következtében, ellenzékben, úgy kétezerre még meg is erősített – a nyugati nyitás nem zavarja meg belpolitikai céljainak követésében. Azután 2004-től éppen a PSD volt az európai és atlanti integráció gyakorlati kivitelezője, ami ha úgy tetszik, a régió történelmi csele, t.i., hogy a baloldaliak privatizálnak. Mára viszont az euroszkeptikus és nacionalista, valamint illiberális politikák követője a PSD, és egyre nyilvánvalóbb, hogy kormányképtelen, éppen mert semmiféle ország-projektje nincs, elítélt/megvádolt vezéreinek fölmentése az egyetlen célja, mely – nem mellesleg – a fékek és ellensúlyok úgy-ahogy működő rendszerének a felszámolásán keresztül vezet.

A rommagyar politikai mezőny egy rövid időszakot leszámítva, amikor kísérletek folytak a „belső pluralizmus” rendszerének kialakítására, gyakorlatilag sikeresen lépett föl a pluralizmus mindenfajta formájával szemben (nemcsak az adott pillanatban úgy ahogy működő belső platformokat sikerült bedarálni, ellehetetleníteni, hanem a pártkezdeményezéseket – MPP, és EMNx – is sikerült domesztikálni, illetve marginalizálni), ezért a rommagyar politikai közösség, illetve szavazóközönség számára (kivéve, akik román pártokra szavaznak) a választás lehetősége nem adott.

A mára a Fidesz itteni fiókpártjaivá zülött politikai formációk, amelyek megszállták és foglyul ejtették a rommagyar közösséget, nem hagynak alternatívát a számára. Ez talán nem is volt mindenestől tartalmatlan politikai opció, egészen addig, amíg a fő formáció – ki emlékszik már a hosszas vitára, hogy „szövetség” vagy „párt” legyen-e a jobb időket megélt néhai RMDSz? – kisebbségpolitikát, illetve identitáspolitikát folytatott. Előbbi az egyetemes emberi jogokból, a máshol már gyakorlattá vált kisebbségpolitikákból kiindulva kialakított jövőkép alapján működött. Utóbbi pedig az identitásmegőrzés, illetve létező identitáspolitikákból merített, a multikulturalizmus számunkra előnyös variációit tekintette követendő példának. Jellemző módon pedig, ezeket a törekvéseket, időről-időre az etnoterritoriális autonómia retorikája, az „autonómiázás” különféle formái váltották föl.

Mindkét retorika maradt, viszont – most már bevallottan – a párt(ok) Orbán Viktor (jó kérdés, hogy van-e formálisan bár Fidesz-politika, vagy csak a vezér „ötletei” és modelljei alakítják azt) követése, az illiberális demokrácia, magyarán a szélsőjobboldali etnonacionalizmus a követendő példa. A Fidesz itteni fiókpártjának főideológusa mondja ezt, nem más, persze úgy, hogy az illiberalizmust pragmatizmusnak nevezi, a klienteláris, vazallusi viszonyt pedig „barátinak” próbálja maszkíronzi, hosszú interjújában, úgy tesz mintha a Fidesz „egyik magyarországi demokratikus” párt lenne és nem egy bevallottan illiberális célokat követő, nyíltan alt right formáció.

Arról sem ő, sem párttársai nem szólnak, hogy kisebbségi helyzetben a radikális nemzeti retorika, a hibrid politikai eljárások, a fékek és ellensúlyok fölszámolási kísérlete, melynek aktív támogatói, sőt olykor kezdeményezői, az általános korrupció politikai támogatása, szemben a korrupcióellenes föllépéssel, stb., hogyan és mennyiben segítheti a „nemzeti identitás megőrzését”? Nemhogy nem előnyös, de minden bizonnyal az eddigi nyelvpolitikai és kulturpolitikai eredményeket veszélyezteti a kiépülő illiberális rendszer, és az EU-ellenesség, amihez álságosan „pragmatikusnak” mondott okokból csatlakoztak.

Semmiféle, sem pragmatikus, sem elvi- politikafilozófiai, illetve ideológiai, sem morális alapja nincs a PSD-ALDE melletti kiállásnak. Egyetlen más magyarázata sem látszik a dolognak, mint az, hogy budapesti sugallatra (esetleg expresis verbis, kulisszák mögött kimondott ukázra), az orbáni útra állítani a PSD (és ALDE-t), a jelenlegi román kormányt, magát Romániát.

Pedig a román politikai mezőny egyrészt szélesedik, újfajta pártok, politikai csoportok és formációk jelennek meg, még ha a régi, a jelzett módon jobban beágyazottak – mintegy, avant la lettre – igyekeznek lejáratni azokat, akkor is. Különös fejlemény, hogy a román EU-párti diaszpóra hallatja hangját, sőt sikeres politikai tevékenységet folytat (lásd Johannis megválasztása, vagy a tavaly téli tüntetések, a pillanatnyi kudarc és frusztráció eltakarja, de a tavaly augusztusban botrányos módon szétvert tüntetés utóhatásai is jelentősek lesznek a politikai mezőny strukturálásában), jól használja az internetes mozgósítás csatornáit, stb. A civil társadalom (különösen a globális civilek itteni nyúlványai) jól teljesítenek és gyakran pótolják az erőtlen és szétszabdalt ellenzék politikai föllépéseinek hiányosságait, a gyenge mobilizálást. Ezért – tetszik nem tetszik a Fidesz itteni fiókpártjainak – ROMÁNIA MÉG NEM MAGYARORSZÁG és nem is LENGYELORSZÁG, az illiberális és EU-ellenes fordulat még KÉTESÉLYES, sőt.

Az elnöki intézmény – azzal együtt, hogy a PSD-párti Alkotmánybíróság erősen korlátozta mandátumát, gyanúsan részrehajló határozataival – ellensúlyt képes a kormányzati hatalommal szemben, és bár előrehozott választások aligha lesznek, a közvélemény-kutatások is hatással vannak annak tudatosítására: a kormánypárt megfelezte támogatóinak számát, Dragnea vezér példátlanul népszerűtlen, és a képviselőházi többség is odavan.

A PSD-ALDE és csatlósa a Fidesz itteni fiókpártja FÉLNEK, félnek a korrupciós ügyleteik miatt, félnek a demokratáktól, az elnöktől, a civilektől, a EU-tól, a jövőbeli választási eredményeiktől, a hatalom elvesztésétől. Kétszeresen félnek a Fidesz itteni fiókpártjai, mert esetleges bukásukkal, azzal, hogy rossz oldalon állnak, nemcsak Bukarest jöhet megtorló intézkedésekkel és eshetnek ki a parlamentből (az EP-ből is, vagy onnan még inkább), hanem Budapest is bosszúálló, sőt. Ha a Fidesz fiókpártjai a PSD-ALDE-val buknak, jaj lesz nekük Budapesten is – bár olyan MKP-módra – csurrannak-cseppennek magyar adófizetői pénzek (a hálózat, az ú.n. akadémiák és egyházi infrastruktúrák kiépítve, klientúraépítés kipipálva), politikai hitelük, súlyuk végzetesen megcsappan: Orbán legfőbb jelszava, jajj a veszteseknek!

A Fidesz fiókpártjainak félelme motiválja azt a meredek és aránytalan támadássorozatot, ellenkampányt az új formációkkal kapcsolatban, melyek pedig a kisebbségi jogok terén, és más vonatkozásban is toleránsabbak, valamint EU-pártiak, jelenlegi szövetségeseiknél. Példátlan rágalomhadjáratokra használják energiáikat, az USR-vel és Dacian Cioloș volt kormányfővel szemben (aki ellen karaktergyilkossági kísérleteket nemcsak helyeselnek, hanem kezdeményezőleg lépnek föl), olyan társaságba keveredve, mely csak jót nem sejtet a kisebbségi ügyek vonatkozásában (aki Cioloșt támadja Ștefănescus hátszéllel, az semmi jóra ne várjon még az amúgy manipulált és foglyul ejtett, tudatlannak és balfácánnak nézett, rommagyarság részéről sem). A román politikai mezőny egésze változik, és egyre világosabb, döntenie kell a Fidesz itteni fiókpártjainak is, mind ahogy az is, kényszerpályán mozognak, zsákutcában menetelnek, önként és büszkén tartanak a nihilbe.

Magyari Nándor László

„Ha meg akarod érteni Bibit, nézd meg Orbánt”

Rengeteg a párhuzam Benjamin Netanjahu, becenevén Bibi, és Orbán Viktor pályafutása között, és abban is, amilyen államot az utóbbi években kiépítettek. A két politikus személyes kapcsolata is jó – és abban is hasonlítanak, hogy mindkettőjük családjában vannak korrupciós botrányok.

Benjamin Netanjahu és Orbán Viktor is a 90-es években került először hatalomra, országuk történetének legfiatalabb miniszterelnökeként. Az első ciklus után mindketten elvesztették a választást, majd közel egy évtizedet töltöttek ellenzékben. Utána újra hatalomra kerültek, majd egymás után nyerték a választásokat, a kampányukban pedig

központi szerepet kapott az idegengyűlölet, az ostromhangulat,

és segítségükre volt a liberális és baloldali ellenzék gyengesége is.

Orbán és Netanhaju között a személyes kapcsolat is nagyon régi. A Jerusalem Post szerint, amikor Orbán ellenzéki vezetőként a kétezres évek közepén Izraelbe látogatott, Netanjahu volt az egyik, aki komolyan tárgyalt vele.

Ő mutatta be Orbánt Arthur Finkelsteinnek, a lejárató kampányok mesterének is,

aki már 1996-ban Netanjahu kampánystratégája volt. Izraeli források szerint egyébként Netanjahu és Orbán egymásnak is adtak tanácsokat a politikai üzenetekkel kapcsolatban.

Az egyik legnagyobb izraeli lap, Háárec egyik magyar forrása, aki hosszú időt töltött mind a magyar, mind az izraeli miniszterelnök társaságában, azt mondta: „ha meg akarod érteni Bibit, nézd meg Orbánt. És vice versa.”

Éppen ezért, a Háárec egy másik szerzője már egy „Orbán-szerű” gyűlöletkampánytól tart Izraelben is. Szerinte ennek már régóta vannak jelei. A nemrég elfogadott, Izraelt nemzetállammá nyilvánító törvénnyel kapcsolatban azt írja: ahogy a kelet-európai, demokráciától távolodó rezsimeknél, a Netanjahu-kormánynál is csak eszköz a kisebbségek elleni fellépés – a valódi ellenfél a „belső ellenség”, az árulók, akik a többség tagjai, és nem a kisebbségé.

Netanjahu politikáját párhuzamba állítja azzal, ahogy Orbán magát a keresztény kultúra védnökeként és megmentőjeként látja, a muszlim bevándorlókkal szemben. Márpedig

ez puszta demagógia:

a 10 milliós lakosságból alig néhány ezren muszlimok Magyarországon. Azt pedig a Die Presse és a Politico ábrái is azt bizonyítják, hogy már évek óta alig jönnek bevándorlók.

A muszlimokkal való fenyegetőzés valójában csak politikai célokat szolgál. Az egész kampány arca, központi alakja pedig Soros György lett. A Háárec szerint „nem kell történésznek lenni, hogy az ember megértse,

Soros itt az ’örök zsidó’ jelképe, az antiszemita mítoszé a zsidókról,

akik a bankokon és a kereskedelmen keresztül akarják uralni a világot.”

A magyar zsidó közösség nagy része felháborodott a kampány miatt, először a nagykövet is tiltakozott – Netanjahu viszont ezen háborodott fel és visszavonatta a tiltakozást, hiszen ő és emberei ugyanolyan kampányt folytatnak Soros ellen. Ebben egyébként meghatározó szerepe van egy másik amerikai milliárdosnak, Sheldon Adelsonnak. Hogy miért, arról itt írtunk bővebben.

Mindenesetre a Soros-ellenes kampány Izraelben olyan szintig jutott, hogy a miniszterelnök fia, Jáir Netanjahu még egy antiszemita ihletésű karikatúrát is posztolt a Facebookon, miszerint Soros a gyíkembereken keresztül irányítja a világot.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

A Háárec cikke felidézi Orbán március 15-ei beszédét, amelyben azt mondta: az ellenfél rejtőzködő, alantas, nemzetközi, pénzzel spekulál, „nincs saját hazája” és bosszúálló. Ebben

ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza, amelyeket Netanjahu is használ,

amikor az izraeli baloldalt, vagy épp különböző szervezeteket vádol. Például aki nem támogatja őt, az szerinte nem lojális az államhoz, a nemzetállami törvény ellen tiltakozó drúzokat pedig szerinte a szélsőbaloldali ellenzék lázítja.

A középosztály egyik országban sem akarja kockáztatni helyzetét azzal, hogy felemeli a szavát a hatalom és az uszító kampányok ellen.

A hasonlóságokat a konkrét intézkedések kapcsán is hosszan lehetne sorolni. Izraelben is évek óta készülnek arra, hogy korlátozzák bizonyos civil szervezeteknél a külföldi adományok mennyiségét, és ott is kormánybaráttá alakították a közszolgálati médiát.

Az utóbbi időben egyre több a konkrét együttműködés a két kormány között, elég csak az izraeli hírszerzőcég, a Black Cube szerepére gondolni a magyar civilek lejáratásában.

Már diplomáciai segítségről is lehet hallani,

leginkább arról, hogy az amerikai kormányt az izraeliek „puhítják”, hogy legyenek jobbak a magyar-amerikai kapcsolatok.

Erre már tavaly felbérelt a magyar kormány két izraeli lobbistát: Cvika Brot volt újságírót, aki Netanjahu pártjának, a Likudnak a polgármester-jelöltje volt Tel Aviv egyik elővárosában, de emellett ő volt Donald Trump izraeli kampányfőnöke is (az Izraelben élő amerikaiakat kellett meggyőznie); valamint Ariel Sender politikai tanácsadót. Azt az Átlátszó derítette ki, hogy a kapcsolattartójuk Szabó László washingtoni magyar nagykövet volt. (Szabó László egyébként korábban pont az izraeli gyógyszercég, a TEVA magyarországi vezérigazgatója volt.)

Az izraeli Channel 10 szerint egyébként Netanjahu utasítására még Izrael amerikai nagykövete is győzködte az amerikai kormány tagjait, hogy javítsanak a kapcsolatokon a magyarokkal. Ezután következett a találkozó a két külügyminiszter, Mike Pompeo és Szijjártó Péter között.

Egyébként még egy dologban hasonlít egymásra a két miniszterelnök: mindkettőjük családját korrupciós botrányok veszik körül: Orbán vejének, Tiborcz Istvánnak az ügyeiről mi is sokat írtunk már, Izraelben pedig maga Netanjahu ellen is több ügyben nyomoznak.

(Borítókép: MTI / Koszticsák Szilárd)

Netanjahuval bővült Orbán képkirakója

0

Az utolsó előtti betű, az A is megjelent Orbán Viktor Facebook-oldalának vakációs sorozatában.

Az Ó betűvel kezdődött az egész két hete, alatta pedig egy kép, ahogy Orbán Angela Merkellel fog kezet. Utána jött az I, Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel, a kép Szófiában készült. A harmadik betű a C volt, ez alatt Orbán a török elnökkel, Recep Tayyip Erdogannak fogott kezet, akinek a beiktatásán vett részt.

A következő kép, az Á alatt, kicsit kakukktojás volt, ezen ugyanis a magyar miniszterelnök nem fogott kezet senkivel, Facebook-oldalának szerkesztői egyszerűen kivágtak a NATO-csúcstalálkozón készült csoportfotóból egy olyan képet, amelyen csak Orbán és Trump látszik. Kettejük közti tárgyalásra ugyanis itt sem került sor.

A következő fotó ismét egy tárgyaláson készült, a K alatt Orbán Putyinnal fogott kezet. A most kikerült képen pedig az A alatt Benjamin Netanjahu és Orbán Viktor kézfogása látható.

Közzétette: Orbán Viktor – 2018. július 23., hétfő

A képekkel persze azt is bizonyítani akarják, hogy Orbán mennyire fontos ember. Csakhogy Angela Merkelt leszámítva, akivel még a sajtótájékoztatón is érezhető volt a feszültség, csupa illiberális, populista vezető szerepel a képeken.

Újabb illiberális kiskirály okoz gondot Brüsszelnek

0

Liviu Dragnea éppen úgy Brüsszel ellenes húrokat penge,t mint Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski. Ugyanúgy igyekszik ellenőrzése alá vonni az igazságügyi rendszert, mint ők, de van egy nagy különbség: a magyar és a lengyel vezető a hatalmát kívánja erősíteni ezzel míg Liviu Dragnea „csak” a börtönt akarja elkerülni.

Így összegezte a helyzetet Dan Barna, az egyik ellenzéki párt vezetője, aki a brüsszeli Politico tudósítójának nyilatkozott. Liviu Dragnea természetesen tiltakozik: ő csak fair tárgyalást akar a bíróságokon- mondta a Politico tudósítójának. A szociáldemokraták vezére szerint párhuzamos állam működik Romániában, melyet a NATO és EU szövetségesek egy része támogat. Liviu Dragnea, aki a háttérből irányítja a politikai életet – éppúgy, mint Jaroslaw Kaczynski Lengyelországban- tiltakozik az ellen, hogy a populista lengyel vezetőhöz hasonlítsák.

– Nem is ismerem Kaczynski-t. Én éppúgy self made man vagyok, mint a legtöbb politikus Romániában – nyilatkozta a brüsszeli Politiconak.

Az 55 éves politikus különösen büszke arra, hogy sohasem lépett be a kommunista pártba. Pártja, a szociáldemokraták szervezete, a Ceausescu féle kommunista párt utód szervezete. Ennek ellenére Dragnea házának fala ortodox szent képekkel van feldíszítve. Egyes hírek szerint a közlekedés mérnöki szakon végzett Dragnea a Securitate káder főiskolájának neveltje. Románia rettegett titkosszolgálata a demokrácia rendszerébe is átmentette magát. Az államfő, Klaus Johannis is ennek a testületnek a tagja volt – még Ceausescu idejében.

Jövőre lejár Johannis államfő mandátuma. A szociáldemokraták valószínűleg Liviu Dragneát jelölik a helyére.

A román alkotmány furcsasága miatt miniszterelnök nem lehet, de államfő igen. Liviu Dragnea azért nem lehet kormányfő, mert 2012-ben választási csaláson kapták, ezen kívül van jó pár korrupciós ügye is. Azért is akarja a befolyása alá vonni a bíróságokat, hogy ezeket ne nagyon vizsgálják. Ennek érdekében mindenképp le szeretné váltani a különleges korrupcióellenes ügyészség főnökét, Laura Codruta Kövesit. A főügyésznő már rács mögé juttatott minisztereket, sőt kormányfőt is.

Brüsszelnek az okoz fejtörést, hogy a populista illiberális politikusok egymást utánozzák és ösztönzik az EU keleti tagállamaiban. Bár Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski jobboldali párt család tagja, Liviu Dragnea pedig elvben baloldali, de ennek nincs különösebb jelentősége. Mind a választott diktátor pozíciójára törekszenek – tudatosan negligálva az Európai Unió szabály rendszerét. Mindhárman növelni kívánják az állam szerepét az emberek életében, mindhárman különösen népszerűek vidéken és a gyengén fejlett országrészekben. Brüsszellel szemben nacionalista húrokat pengetnek, mert tudják, hogy ezzel maguk mögé képesek állítani a nem túlságosan tájékozott tömegeket.

Az EU központjában attól tartanak, hogy megerősödnek a populista tendenciák a jövő évi Európa parlamenti választásokon.

Akkor pedig nehéz lesz előrehaladást elérni a reformokban, amelyeket Brüsszelben azért is létfontosságúnak tartanak, mert nélkülük az Európai Unió lemarad a globális versenyben az USA és Kína mögött.

Orbánisztán: Visszatért a félelem kultúrája

  • Könyv jelenik meg Magyarországról Svédországban, Orbánisztán címmel
  • A szerző, Joakim Medin svéd újságíró évek óta foglalkozik Magyarországgal
  • A Független Hírügynökségnek azt mondta: úgy látta, hogy nem csak az ellenzékiek, de a kormánypártiak is félnek
  • Szerinte a félelemkeltés szándékos volt
  • A svéd médiában is foglalkoztak azzal, hogy a magyar kormánypropaganda hogyan ábrázolta az országot
Joakim Medin
Fotó: Sabri Omar

Az Orbánisztán – Félelem és undor az illiberális Magyarországon című, Svédországban a napokban megjelenő könyv szerzője, Joakim Medin szabadúszó újságíróként dolgozik, számos országból tudósított Hondurasból Libanonon és Szírián át Irakig. 2014 októberében ő volt az utolsó külföldi újságíró, aki az Iszlám Állam támadásakor elhagyta a szíriai kurd Kobani városát. A szíriai rezsim rövid időre börtönbe is zárta. A Magyarországról szóló könyv azt mutatja be, hogy Orbán Viktor hogyan szilárdította meg autoriter hatalmát és alakította át a társadalmat, beleértve a média feletti kontrollt és az alapvető demokratikus intézmények lebontását. Ír arról is, hogy a kormány hogyan használta fel a menekültválságot és terjeszt összeesküvés-elméleteket.

Korábban elsősorban a Közel-Kelettel foglalkoztál, miért döntöttél úgy, hogy Magyarországról írsz könyvet?

Több okom is volt erre. Évekkel ezelőtt már tudósítottam Magyarországról, aztán fordultam a Közel-Kelet felé, sokat írtam az Iszlám Államról, a terrorizmusról, a menekültválságról. 2015-től kezdve egyre jobban figyelt mindenki arra, hogy az európai országok, köztük Magyarország, hogyan küzdenek a menekültválsággal.

Tavaly tavasszal Irakban voltam, amikor olvastam a Soros-ellenes kampány kezdetéről, amelyben azt állították, hogy nem csak a migránsok és menekültek jelentenek veszélyt Magyarországra, hanem Soros György is, aki szervezi az egészet. Ez nagyon érdekesnek tűnt, és úgy döntöttem, hogy elkezdek ezzel foglalkozni.

Mennyi időt töltöttél Magyarországon?

Hat éve járok már Magyarországra, ezt a könyvet most egy év alatt írtam meg.

Sikerült kormányzati szereplőkkel is beszélned?

Igen, több interjút is sikerült készítenem Kovács Zoltán kormányszóvivővel.

Honnan jött az Orbánisztán cím?

Az Orbánisztán szót egyszer egy cikkben láttam valahol. A nemzetközi, de a magyar média is sok kifejezést használ arra, hogy leírja a magyarországi fejleményeket. Van, aki orbánizmusról beszél, mások Orbánisztánról, vagy valami másról. Úgy tűnt nekem, hogy ez a szó egy jelkép is arra, hogy

Magyarország egyre jobban hasonlít a közép-ázsiai posztkommunista országokra.

Így azt gondoltam, hogy ez egy elég erős kifejezés, de illik is abba a vitába, amely Magyarországról folyik. Ezért választottam ezt.

Az ajánlóban az szerepel, hogy „a félelem kultúrája visszatért a magyar társadalomba”. Tudnál esetleg néhány példát mondani erre, amit a forrásaidtól hallottál?

Persze. A könyvben azt próbáltam leírni, hogy néhány ember, aki szemben áll a kormánnyal, és ezt a saját szememmel láttam, szóval ők egyre jobban félnek attól, hogy negatív következményekkel jár, ha nyíltan ellenzik, amit a kormány tesz. Ez az érzés egyre jobban terjed.

Ugyanakkor beszéltem olyanokkal is, akik kormánypártiak, vagy nem is feltétlenül azok, csak sokat olvassák, hallgatják a Fidesz által dominált médiát, és

ők is félnek.

Nagyon félnek, amikor szóba kerülnek a „gonosz migránsok”, a muszlimok, a terroristák. Néhányan a „Soros-birodalomtól” félnek.

Úgy vélem, hogy ez a félelem, amely minden tábort átjár, a köztük meglévő gyűlölettel együtt egy rendkívül polarizált társadalmat hozott létre Magyarországon.

A nemrég véget ért választási kampány tele volt összeesküvés-elméletekkel, többek között Soros Györgyről. Ezekről mit gondolsz?

Van egy történészdiplomám, és tanultam arról, hogy a propagandát hogyan használták különböző rendszerek az európai történelem folyamán, demokráciák és diktatúrák is. Sokan megfogalmazták, hogy ez egy nagyon sikeres propagandakampány volt, hogy még nagyobb félelmet kreáljanak a társadalomban, és hogy rájátsszanak arra a magyar mentalitásra, hogy „minket mindenki támad, állandó fenyegetettségben kell élnünk”. Ezzel sikeresen mobilizálták azokat az embereket, akik Orbán Viktorra szavaztak.

Szóval szerinted szándékosan terjesztettek félelmet, ez volt a céljuk, vagy ez inkább egy mellékhatás?

Nyitottan álltam a kérdéshez, és sok emberrel beszéltem, fideszesekkel és ellenzékiekkel is. A legtöbben egyetértettek, hogy

a félelemkeltés szándékos volt,

de az is fontos volt, hogy a kormányról és a miniszterelnökről egy olyan képet alakítsanak ki, hogy erős vezető, rajta múlik Magyarország függetlensége és szabadsága, és erőssé tudja tenni az országot.

Svédországban élsz, és az országot gyakran emlegették a magyarországi kampányban. Az állami médiában úgy jelent meg, mint egy olyan ország, amelyet invázió ért, nagyon veszélyes, tele van úgynevezett no-go zónákkal… Erről mit gondolsz?

Vannak emberek Svédországban, akik egyetértenének ezzel. De a svédek többsége nem így gondolkodik. Nem nehéz meglátni, hogy ez egy szándékos kampány volt, hogy mutassanak egy félelmetes példát, hogy Magyarország is ilyenné válhat, ha beengedi a muszlim menekülteket. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy azok, akik emögött a kampány mögött voltak, el is hitték, hogy Svédország ilyen, de az biztos, hogy a kampány sikeres volt.

A svéd médiában volt bármilyen visszhangja ennek a kampánynak?

Igen, volt, legalábbis egy ideig. A svéd médiának is feltűnt, hogy Magyarországon mennyit foglalkoznak az országgal, és hogy

nagyon torz kép jelenik meg.

Ez elég szokatlan, Svédországgal nem nagyon szokott ilyen történni.

Vannak olyan hangok, hogy Orbán Viktor már egyfajta modell bizonyos európai politikusok számára. Egyetértesz ezzel?

Teljesen. A svéd szélsőjobboldali párt, a Svéd Demokraták most elég erős, és a párt több vezetője nyíltan kijelentette, hogy ők Magyarországot és Orbán Viktort példaképnek tartják. A parlamenti képviselőik közül az egyik Budapestre is költözött. Továbbra is parlamenti képviselő Svédországban, de azt mondta, szerinte Magyarország és a magyar politikai közeg sokkal jobb, és Magyarországon nincsenek muszlimok.

Hibrid politikai háború

0

Adódik is a kérdés, hogy liberális demokrácia lehet-e az ami nálunk fele is egyre inkább utat tör magának, amit – minden kétséget kizáróan – orosz, török, magyar, stb. mintát követve próbál a román társadalomra erőltetni a kormányzó többség, és minden bizonnyal ezen az oldalon áll a Fidesz itteni, a rommagyarság keretében hegemón, pártfiókja is.

Kiváló kifejezést találtak az “alternatív tények” kifejezés amerikai kiagyalói a populista politizálás alapjainak megnevezésére, mert a kortárs populizmus filozófiai alapját, ha ugyan van neki ilyesmije, a “nemlétező” dolgok “létezőkként” való föltüntetése (arisztotelészi értelemben a tökéletes hazugság, azaz hamis állítások szövevénye) adja. És ha ez az árnyékvilág – a valóság mediatikus szimulákrummá való átrajzolása nyomán – önálló életre kel, azaz már semmiféle kapcsolatot nem tart az “elsődleges”, megtapasztalható, mérhető, racionális kategóriákkal fölfogható, közvetlen tényekkel, akkor sem belülről, sem kívülről, racionális eszközökkel, nem bírálható. Csak az előítéletes, minden oldalról csupán hittételekre épülő viszonyulások férnek hozzá ahhoz a zárványhoz, amit az alternatív valóság, a “másik világ”, az illúziókra és manipulációra épített, stb., politikai diskurzusok, ha úgy tetszik “forgalmaznak”. Másik regiszterben fogalmazva, olyan diszkurzív zárványokat, a politizálásnak olyan szigeteit írják körül a populista szólamok, melyek egymással ab ovo nem kommunikálnak. Ezzel viszont elvesztődik a demokratikus politizálás párbeszédre, kölcsönös kontrollra, és ugyanakkor elismerésre, a közokoskodás erejére, stb. épülő jellege. Adódik is a kérdés, hogy liberális demokrácia lehet-e az ami nálunk fele is egyre inkább utat tör magának, amit – minden kétséget kizáróan – orosz, török, magyar, stb. mintát követve próbál a román társadalomra erőltetni a kormányzó többség, és minden bizonnyal ezen az oldalon áll a Fidesz itteni, a rommagyarság keretében hegemón, pártfiókja is.

Az a gond a tények laza kezelésével, hogy egyenesen ne elhagyásukat mondjam, hogy megnyitják a lehetőséget az értelmezések és az alternatív valóságépítés előtt, elsekélyesítik, végtelenül leegyszerűsítik a politikai közbeszédet. Pontosabban végletesen relativizálják azt, hogy mi az “igazság”, legalábbis egy adott pillanatban és egy adott ügyben, és ugyanakkor fél- meg áligazságokat neveznek ki valós tényeken alapuló “igazságoknak”. Egyszóval nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen, egy olyan pörben tanúskodni, melyben nincsenek jól körülhatárolt szerepek – a bírói, védőügyvédi, vádlói és vádlotti szerepek összekeverednek – és a tulajdonképpeni peren kívül állók döntő hatással bírnak az ügyekre, sőt a pör egész menetére is. Mert azt hiszem annyi azonban világos, hogy ilyesmi történik a hazai politikai palettán, abban a két ügyben, melyet egyfelől a mély, vagy párhuzamos állam légből kapott fogalmának peres úton való igazolására indított a belügyminiszter (Carmen Dan) asszony. És ugyanígy áll a dolog a kormány közvetítésével zajló Dragnea-Johannis párharccal. Ami viszont egyáltalán nem egy jól körülhatárolt térben – mondjuk úgy, nyilvánosság előtt zajló politikai bíróságon -, és meghatározott, illetve látható szereplőkkel, világosan elkülönülő tényállások felelevenítésével, stb., zajlik, hanem gerillaharc, amolyan balkáni-zombi módra lefolytatva.

Történt ugyanis, hogy a belügyminiszter följelentést tett magánlakása háborgatása ügyében, azt állítva, illetve sugallva, hogy a titkosszolgálatok valamelyike lehallgatókészüléket (leánykori nevén, poloskát) helyezett el a lakásában, amit két általa kihívott, tehát bizalmi embere (volt biztonságisok) találtak volna meg. Csakhogy a Legfelsőbb Bíróság elvetette az ügyet, miután kiderült, hogy a miniszter-asszony bizalmasai – viccből, heccből, vagy inkább utasításra – helyeztek el egy működésképtelen mikrofont a lakásban, és nem ott találták meg (tökéletesen Jereváni Rádió hír, nemde?). Az ügy hátterében pedig az áll, hogy a vezető kormánypártok – lényegében azon igyekezetükben, hogy korrupciós ügyeik alól fölmentődjenek – párhuzamos államról kezdtek beszélni, aminek fő képviselője az államelnök lenne. Ezt a Dragnea-féle kitalációt lett volna hivatott mintegy peres úton, a bíróságot és a közvéleményt megtévesztve “igazolni” a mikrofon-művelet. Most, hogy kipukkant a lufi, a miniszter-asszony nem kommentál, a közvélemény pedig, gondol, amit gondol, és aztán napirendre tér: a lehallgatás, “alternatív tény volt”, na és aztán? Nemhogy nem mond le a belügyminiszter, de megsértődött és nem válaszol újságírói kérdésekre, felhúzott orral, mintegy kikéri magának, hogy őt egyáltalán kérdezgessék.

Két forduló után van a nyílt államfő-kormányfő mérkőzés, és mindkettő izgalmas, ha ugyan nem tragikus következményekhez fog vezetni. Az első egy külpolitikai offenzíva, aminek keretében, az államelnök megkérdezése nélkül látogatott el Izraelbe a miniszterelnök-asszony, ezúttal mentorával és pártfőnökével Liviu Dragnea parlamenti elnökkel együtt és ígérte meg a román nagykövetség Jeruzsálembe költöztetését. Ez nemcsak az EU (és az ENSZ) elvárásával megy szembe, de az eddigi román-, és Johannis kifejezett álláspontjával is. (Nem csak én mondom, hogy a gesztus példa nélküli az elmúlt száz év román külpolitikáját tekintve, mely mindig egységes, és valljuk be sikeres, tudott lenni még a két világháború közötti kormányválságok idején, vagy a Ceusescu-éra nagy részében is). Ezzel a belpolitikai játszma egy már az ország érdekeit valóban sértő területre tevődött át, még ha mindenki úgy is tesz, mintha mi sem történt volna és ezzel egy sarkalatos külpolitikai kérdés vált amolyan alternatív ténnyé: a látogatás és az ígéret (no, meg a további titkos tárgyalások) meg is történtek, meg nem is, attól függ, honnan nézzük. Nyomában az államelnök lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt (aki, egyes források szerint, hajlandó is volt lemondani, de főnöke nem engedte), aki aztán Dragnea utasítására maradt.

A második forduló, ami éppen tegnap zajlott, belpolitikai, pontosabban a költségvetési hiány, az infláció és a gazdaság általános helyzetének értékelése kapcsán került napirendre. Az államelnök ugyanis, a kormány által közzétett adatok és összehasonlító statisztikák alapján bírálta, illetve vádolta a kormányt a pénzügyi folyamatok ellenőrzésének hiánya és a gazdaságirányítási képtelensége okán. És az adatok (gazdasági-pénzügyi tények) ez esetben is rugalmasan kezelendők, hiszen a kormánypártiak homlokegyenest ellenkező dolgokat olvasnak ki belőlük, mint az elnök, aki újfent és azonnali lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt. To be continued ….

Nem tudható kinek van “igaza” és van-e valamelyik félnek, de tudható, hogy míg Dragnea and Co. az illiberális demokrácia útjára kívánja terelni Romániát, addig Johannis (legalábis ezidáig) a politikai nyugat követője, a demokratikus jogrend védelmezőjének szerepét viszi. A rommagyar ál-képviselet az előbbi oldalán áll, ez az Orbán-hatás, és keserves tévútra fog vezetni.

Magyari Nándor László

 

A világ legbefolyásosabb embere

Brooks szerint az orosz elnököt soha nem szabad lebecsülni. Jelen pillanatban a tekintélyuralmi rendszereknek áll a zászló. Amiatt is, mert van egy vezéralakjuk. Ha valaki megkérdezné, hogy ki a szabad világ vezetője, néma csend lenne a válasz.

A magába roskadt Kaczyński: „Nincs mára több találkozó, Basia. Egyedül akarok lenni, mint Lengyelország Európában.”

A titkárnője Basia Skrzypek: „Nem. Nem vagyunk egyedül. Hát Magyarország?”

Błaszczak, nemzetvédelmi miniszter: „Túlságosan felnéznek az oroszokra.”

Ez a befejező jelenete a 2017 eleje óta futó lengyel szatirikus sorozat (Ucho Prezesa, Az elnök füle) hatodik részének.

A jelenet előzménye, hogy a már mindenkivel összeveszett lengyel vezetés, Jaroslav Kaczyńskival az élén tanácskozást tart, amikor váratlanul betoppan a magyar miniszterelnök, akit egy tört magyarsággal beszélő színész alakít. A két jóbarát ezúttal is mindenben egyetért, tetőfokán a szerelem, amikor megcsörren OV telefonja. Ki más hívhatná, mint Vlagyimir (Putyin). A mézes mázos és benyali hangnem következtében egy világ omlik össze Kaczyńskiban és társaiban.

Vlagyimirnak van néhány trójai falova és a magyar miniszterelnök csak az egyik közülük.

Egy másik például a szerb államfő, aki a Nyugat és Moszkva közötti hintapolitikájával lophatta be magát Putyin szívébe. De vannak régebbi kliensei, még egy volt német kancellár is (Schröder).

A negyedik hatéves elnöki ciklusát kezdő, szinte örökösnek számító orosz vezető nemzetközi teljesítménye sem lebecsülendő.

2008 augusztusában, a pekingi olimpiai játékok ideje alatt Oroszország bevonult Grúziába.

2010 júniusában az FBI 10 „illegális” személyt tartóztatott le, akiket Moszkvából utasítottak, hogy „kapcsolatokat építsenek amerikai befolyásos körökkel”.

2012 októberében szintén az FBI 11 ember ellen emelt vádat, mert high-tech titkokkal láttak el orosz katonai és hírszerző ügynökségeket.

2014 márciusában Oroszország annektálta a Krím-félszigetet. Az ezt elítélő BT-határozatot Moszkva megvétózta.

Szintén ebben a hónapban Ukrajna felett lelőtték a malájziai légitársaság utasszállító gépét, 289 ember halálát okozva. A vizsgálat megállapította, hogy a gyilkos föld-levegő rakétát az ukrajnai oroszpárti szakadárok által ellenőrzött területről lőtték ki. A Biztonsági Tanácsban ismét orosz vétó volt.

2015 szeptemberében Putyin katonailag is – a saját népét vegyifegyverekkel is irtó – szíriai diktátor segítségére sietett.

2016 novemberében – az amerikai hírszerzés szerint – azzal, hogy ellenfele Hillary Clinton tekintélyét aláásta, Moszkva beavatkozott az elnökválasztásokba Donald Trumpot támogatva.

David Brooks, a New York Times publicistája szerint Vlagyimir Putyin a földkerekség legbefolyásosabb embere. „Azt mondják, hogy Putyin jól szkanderezik. De mindenki azt várja, hogy végül veszít, mert az orosz gazdaság gyenge. Az ő keze azonban nem az, mert a háttere nem gazdasági, hanem kulturális, ideológiai.”

Brooks úgy véli, hogy Putyinnak van néhány ütőkártyája a liberális demokráciákkal szemben. Ez utóbbiak a rendszerben és az intézményekben hisznek, az orosz elnök pedig a központosításban, a vezér eszméjében, aki vasakaratával irányítja a tömegeket.

Ezenkívül a liberális demokrácia alapja az egyéni kapacitásba vetett hit. A demokraták azt hiszik, hogy az emberek tudják irányítani az életüket.

A putyinizmus meg a trumpizmus a cinizmuson alapszik.

Végül a liberális demokrácia a másság tiszteletben tartását helyezi előtérbe. A putyinizmus pedig azt vallja, hogy a tőlünk különböző emberek káoszt teremtenek és veszélyeztetik az életvitelünket. Putyin ezért gyakran határolódik el melegektől, a muzulmánoktól és az ateistáktól.

Brooks szerint az orosz elnököt soha nem szabad lebecsülni. Jelen pillanatban a tekintélyuralmi rendszereknek áll a zászló. Amiatt is, mert van egy vezéralakjuk. Ha valaki megkérdezné, hogy ki a szabad világ vezetője, néma csend lenne a válasz.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK