Kezdőlap Címkék Illiberális állam

Címke: illiberális állam

Alternatíva? Ja, az nincs

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktatúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoriter populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018)Egy ilyen egyirányúpolitikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁBrazília, Lengyelország, Magyarország) megjelentek?

Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer?

Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik?

Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus utcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrehajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjenek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti.Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen.

A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít.

Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni.

Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni…, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. 

Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes.

Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve ethosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”.

Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellett volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra-győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak.

két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkozatban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelölt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk Illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.

Magyari Nándor László

Kötcsék, avagy az ideológiai útmutatások

A hétvégén ismét kötcsei piknik, Orbán-beszéddel, várhatóan megint ideológiai útmutatás és programvázlat a következő évekre. Ahogyan az eddigiek közül néhány alkalommal. Most az újdonság, a „kereszténydemokrácia” (és persze a migránsozás) állhat a középpontban. Eddig a liberális elvek szapulásáig jutott el Orbán.

 

E hét végén rendezik meg az idei kötcsei pikniket – írta az atv.hu. Csak találgatni lehet, hogy Orbán Viktor megelégszik a közeli jövő politikájának ismertetésével (Brüsszel, migránsozás), vagy  – mint néhány alkalommal korábban – hosszú időre szóló terveit is felvázolja, netán részletesen is kifejti. A legfrissebb tételszó a „kereszténydemokrácia”, amellyel pár hete váltotta le villámgyorsan az „illiberális állam” meghatározást, miután hazatért az Európai Néppárt frakcióüléséről. A friss győzelem még nem múló mámorában pedig alighanem szó esik a válogatott publikum előtt a nemrégiben többször is említett „2030-ig szól a terv” programjáról.

Előbbivel szervesen illeszkedik az első nagyot durranó kötcsei beszéd, a 2009. szeptemberi. Akkor „szólt ki” először a kulisszák közül, s tette egyértelművé, mire számíthat népe, ha másodjára trónra emeli.

Itt mondta ki, hogy megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő 15-20 évét ne a „duális erőtér” határozza meg, amely „állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”.

Ez a liberális parlamenti demokrácia felszámolásának világos koncepciója volt már akkor.

A következő években ennél szűkebben inkább magukkal a politikai liberalizmus követőivel hadakozott, ahogyan kilenc éve is: „a neoliberális elit és az általuk támogatott politikai közösség együttesen felelősek az ország kudarcáért”.

(Azt tényleg zárójelben: akkor Kötcsén arról is beszélt, hogy azt „javasolja”, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszák, ne a másik féllel folytatott folyamatos küzdelmet, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviseletét. Ki-ki döntse el, hogy 2010 óta így történik-e.)

Magát az illiberális államot viszont nem Kötcsén tárta elénk, hanem négy éve, július végén Tusnádfürdőn, az újabb kétharmados többséget eredményező választás után pár hónappal.

„Illiberális államot építünk”

– mondta Orbán. Szerinte a magyar polgárok azt várják el a magyar vezetőktől, hogy dolgozzák ki azt az új magyar államszerveződést, amely a liberális demokrácia korszaka után ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget. Példaként nem nyugati, nem liberális és szerinte mégis sikeres országokat emelt ki: szóba került Kína, India, Törökország és Oroszország is.

S hogy világos legyen, mi ez: a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán, a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell. Ez azonban akkor még annyira erősnek bizonyult (legalábbis kifelé), hogy az Orbán-beszéd angol fordításából kihagyták az illiberális jelzőt.

A kötcsei találkozók rendre zárt körűek, ezért két kivétellel (az első az előbbi, amely a már régen megszűnt Fidesz-közeli Nagyító című hetilapban jelent meg 2010. februárjában) csak az állami hírügynökséggel közölni óhajtott részletek váltak ismertté. Teljes terjedelmében napvilágot látott viszont a három évvel ezelőtti beszéd is, amely a máig vezető út ideológiai alapvetését szolgálta – kisebb gondolati döccenőkkel.

Ez volt az a piknik 2015. szeptemberében, amikor még le se zárult a nyári nagy menekültroham. Orbán beszédének is ez állt a középpontjában, s ebből fejtette tovább a „tusnádfürdői gondolatot”. Ekkor már szó se volt semmilyen szépítgetésnek a nyugat előtt, bár a szónoklatot nem a nyilvánosságnak szánta, az „berepült” a vastagbőr bloghoz. (A teljes szöveg itt olvasható.)

Az talán nem csak retorikai fordulat, amikor Orbán arról beszél az elején, hogy

„nem tudom, hogy három év múlva is ezt fogom-e még gondolni”.

„Európa iszlamizációjáról” beszélt Orbán, s fejtette ki egyben a jóléti államról vallott nézetét is. Merthogy jólétben élni és ezzel egy időben liberális módon jónak látni magunkat többé Európában nem lehetséges.

Egészen pontosan „a legveszélyesebb kombináció, amit az ember ismer a történelemben, az, ha az ember gazdag és gyenge. Csak idő kérdése, hogy jön valaki, észreveszi a gyengeségedet, és elveszi tőled azt, amid van. Ha nem vagy képes megvédeni, ez biztosan be fog következni. A liberális filozófiából gyenge Európa következik, amely közben a gazdagságát meg akarja őrizni, de ha gyenge, nem tudja megőrizni.”

Majd következik annak kibontása, hogy ha valaki – természetesen jó keresztényként cselekedve –

a magáéból ad, az rendben, de ha az államtól várja el ezt, az nem oké.

Utóbbi ugyanis gyengíti a nemzetgazdaságot.

„A liberálisok” pedig egyenesen hipokriták, mert „hány liberálist ismerünk, aki, mondjuk, be nem vallott, de nyilvánvaló politikai haszonszerzés céljából jó embernek tünteti fel magát úgy, hogy hazavisz néhány embert?”

Persze nem csak velük van baj, hanem „spirituális vezetőinkkel” is, akiknek megnyilatkozásaiban nem jelenik meg e két igény közül a helyes választása, vagyis az állammal szembeni elvárás elvetése.

De ami ennél is nagyobb baj, hogy

„ma a liberálisok uralják Európát – félreértés ne essék, a konzervatívok is liberálisok”,

bár szerinte nem őszintén, hanem engedve az erőszaknak.

S itt már meg is érkeztünk a „kereszténydemokrácia” mint újsütetű kulcsszóhoz. Sőt, a „régi vágású” kereszténydemokráciához, ahogyan Orbán mondta volt. Nem tudom, hogy tolmács nélküli beszélgetésben netán az „old school” jelzős szerkezetet használja-e ilyenkor, és mit szólnak mindezekhez Konrad Adenauer és, mondjuk, Robert Schumann, a két tényleg régi vágású német és francia kereszténydemokrata mai utódai, például Angela Merkel.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!